Sikoltva, izzadtságban úszva ébredek, azonnal ülésbe vágva magam, fájdalmasan görnyedve előre, terpeszben tartott lábaim közé, az ágyra hullatva előre a fejem. Szinte azonnal tudatában voltam, ahogy felébredtem, annak, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt. Jobban mondva látomás. Mi különbözteti meg a kettőt? Az érzet. Ha álmodom, én is csak ködösen emlékszem, és nincs rám különösebb hatással, viszont ha látomásom van, azt minden porcikámban tisztán érzem még sokkal később is, és képtelen vagyok utána egy jót aludni.
Pedig most jót tett volna egy pihentető alvás. Iszonyatosan jót...
Visszapilledés helyett azonban csak előhúzom a füzetem, visszaegyenesedve ülésbe, s az éjjeliszekrényre készített tollal máris feljegyzem, mi mindenre emlékszem a lehető legrészletesebben, aztán félrehajítva a füzetet, állok fel, hogy az ablakhoz sétálva, és hatalmasra tárva gyújtsak rá végre egy nyugtató hatású cigarettára.
Megőrülök. Mostanában, ha lehet, még sűrűbben törnek rám a látomásaim, s ráadásul sűrűbben élem át újra és újra azt a régi látomást is, amely majdnem azóta kísért, hogy az eszemet tudom. Mélyet szívok a dohányból, hogy a füst eltelítse a tüdőm, s lenntartva képzelem el, ahogy a füst végigfolyik a tüdőmön, hogy aztán egy nagy fújással lélegezzem ki egy kicsivel később, s szétoszolva váljon a semmi martalékává.
Elgondolkodom. Álmomban csápos, indás növény fojtogatott ezernyi szállal fonódva körém, míg egy csáp ki nem nyúlt a többi közül, s rá nem vágott a többire, s azok elengedtek. Ám alig, hogy ez megtörtént, bevillant a régi álmom, s ismét a golyót éreztem a mellkasomba fúródni, miközben árnyak vettek körül fenyegetőn, s a karjaim közt szorítottam, összevérezve, s a sok vörös között csak szeme világított kékjével.
Vajon az indák idekapcsolódnak, vagy valami egészen másra utalnak, és csak összefolyt emezzel a látomással az egész? Kurvára örülni tudnék neki, ha egyszer, legalább egyszer egyértelműen küldené az a valaki, aki szórakozik, a jeleket!
* * *
Az túlzás, hogy vacakul keltem, mert az éjszakai felriadás után nem is voltam képes visszaaludni, csak feküdtem az ágyban, dohányoztam, és bámultam a mennyezetet. Kellemes lesz így bemenni dolgozni...
Pdig végre kikerültem a próbaidőből, és kihelyeztek egy egységhez. Fél éve vagyok már a szervezetnél, de csak most véglegesítettek. Egyrészt hagynak kibúvót nekem is, ha nem bírnám, illetve maguknak is megnyújtották, tekintve a kis "adottságom", amelyet természetesen itt is kétesen fogadtak. Nem mintha azóta változott volna a helyzet.
Mindegy, pont leszarom. Azt is, hogy akkorákat ásítok, hogy le tudnám nyelni a saját fejem. De már akkor kezdődik a susmus, mikor belépek az épületbe. Mondhatnám, hogy nem zavar, de kurvára hazudnék még magamnak is. Ennek ellenére már csak azért is felemelt fejjel járok, elvégre véglegesítettek, szóval mindenki bekaphatja, aki arra fogadott, hogy úgy basznak ki innen páros lábbal, ahogy a macskát szokás.
Nemsokára megérkezek arra a részlegre, ahol az új és elvileg végleges - egy ideig mindenképp végleges - csapatom "épített ki magának bázist". Ahogy belépek, kissé idegenül érzem magam.
- Üdv! - próbálom felhívni magamra a figyelmet a legegyszerűbb módon, s bár én kértem a figyelmet, amilyet kapok, olyat a hátam közepére sem kívánnék, bár már megszokhattam volna. Igaz, csak belül háborgok felsóhajtva, kifelé abszolút közömbös vagyok, de én sem vagyok hülye, az összesúgások, a fura pillantások, a tanácstalan, na mit kezdjünk veled jellegű gesztusok mind-mind árulkodók. Nem csoda, ha kissé ellenségesebben nagyképűen folytatom. - Nem kell aggódni, nem ettem embert MÉG.
- Köhög a bolha, kopaszka? - lép elő egy tagbaszakadtabb fickó, akivel már ránézésre sem szívesen kekeckedne senki, de engem kifogott.
- Bocs, bizonyára nem szép dolog kicsúfolni a fogyatékosokat, de amint látod, szép, viszonylag hosszú, vörös hajam van, így a legkevésbé sem nevezném magam kopaszkának - nem is a mondanivalóm, mintsem inkább annak módja az, ami joggal vérlázító, de amilyen ballábbal ébredtem, most komolyan belemerülök a legtermészetesebb ismerkedési módszerbe, a harcoljuk ki magunknak az előkelő helyet a falkában agresszióval című minielőadást húzva elő.
Egyelőre azonban nagy az ellenállás, mindenfelől rosszallást, s bekapcsolódó megjegyzésáradat próbál lecsapni rám, s épp olyan fojtogatónak találom a légkört, mint éreztem álmomban, a nyakam köré tekeredett indákkal.
Mégis beletúrok a hajamba, mintha mi sem történt volna, s félretéve a megjegyzéseket, kezdek a bemutatkozásba, elvégre úgyis túl kell majd esni rajta. - Dwennon Eagle-Eye vagyok, frissen véglegesített, és ennek a csapatnak a legfrissebb tagja. Bízom benne, hogy eredményesen együtt fogunk majd tudni dolgozni.
- Ja, ha nem flashelsz be meló közben - vág vissza valaki, s finnyálva felsóhajt. - Remélem, nem az én seggem fogod fedezni, félkegyelmű.
- Remélem, épp a te segged menti majd meg az, hogy egy pillanatra beflashelek, és előbb tudni fogom, hogy épp oldalról akar fejbeküldeni egy olyan célpont, akiről nem is tudtuk, hogy jelen van, okostojás! - köpöm vissza szándékosan hasonló stílusban, de rezzenéstelen arccal, mire előrelépve ragadja meg a felső, kissé megemelve, mikor valaki belép, és határozott hangja keresztülmetszi a termet.
- Bízom benne, hogy épp barátian hátba kívántátok egymást veregetni, mert még a végén közösen sikálhatjátok a wc-ket, ha már ennyi felesleges energia halmozódott fel bennetek!
Az eddig nagyarcoskodó fickó elenged, így végre van esélyem megfordulni, míg ő elnyög egy persze főnök, mi mást akartunk volnát. Na persze... Viszont kíváncsi vagyok, ki az, aki ekkora tiszteletnek örvend, s nem kicsit lep meg, mikor egy fiatalemberrel találom szemközt magam. Egész zavarba is jövök hirtelenjéban, majd észbe kapva húzom ki magam jelentéshez.
- Uram, Dwennon Eagle-Eye szolgálatra jelentkezik - még szalutálok is, és akkor hirtelen bevillan a látomásom, amit az éjszaka láttam, és szemeim kikerednek, ahogy immáron nem rá nézek, hanem látszólag a semmibe révedek, s még az orrcimpáim is kitágulnak kissé, ahogy leesik a tantusz, s eddig szalutáló kezem a szemem elé csúszik, hogy hitetlenkedve hajoljak kissé előrébb lehajtva a fejem, hogy kizárólag agykerekeim kattogására tudjak koncentrálni, hogy aztán hitetlenkedve rázzam meg a fejem. Nem lehet!
- Ööö... jól vagy? - hallom bizonytalan kérdését, és érzem meg a vállamon a kezét, mire ösztönösen kuncogni kezdek, kissé talán őrült mód, majd ismét felnézek rá, jobban megnézve, közelről, megjegyezve minden vonását, és keresve benne bármit, ami ismerős lehet, hogy százszázalékig megbizonyosodhassak róla. Mert az indák a munkatársak, a többire lecsapó inda ő, és ő az is, akiről hat éves korom óta majdnem minden éjszaka álmodok!
- Hát te vagy az! Annyira örülök! Olyan rég... - megtorpanok. Nem mondhatom el neki, hogy hat éves korom óta arról álmodok, hogy az életem adom érte, de azt nem tudom, hogy ő túléli-e egyáltalán! A torkom köszörülve egyenesedek ki félrefordulva, kissé zavarba jőve. - Elnézést, uram, kissé elragadtattam magam.
* * *
Nem tudom nem minden mozdulatát figyelni a közös gyakorlaton. Mivel be kell integrálnia a csoportba, úgy vélte, az a legjobb, ha rögtön a képességeim mutatom meg a többieknek. Legalább is gondolom, hogy azért tartottunk ma külön gyakorlatot, és ezért mentünk el a lőtérre is lövöldözni egy keveset. Nem mondom, hogy komolyabban örültek nekem a csapat tagjai, de azt hiszem, a szakmai felkészültségem legalább sikerült bizonyítanom, és talán az is megnyugtatta őket, hogy nem volt fél percenként látomásom. Olyannyira nem, hogy egy sem volt. Ettől függetlenül sokan hiszik, hogy ez szinte állandóan gyötör egy-egy "látót", pedig nem, i sem tudjuk kiszámítani, és irányítani meg végképp nem.
Azt viszont észrevettem, hogy kölcsönösen kiemelt figyelemben részesítjük a másikat. Nem csodálom, ahogy "bemutatkoztam" reggel... De már kitaláltam, mit is kamuzok neki, amitől már nem is lesz olyan fura az egész. Elvégre azt hiszem, egy sima embernek nehéz lenne felfognia, miért örülök annak, aki valószínűleg a halálomat okozza majd, ráadásul jó eséllyel belátható időn belül.
Ki is használom, hogy a gyakorlatozás után egymáshoz közel öltözünk, s úgy időzítek, hogy egyszerre végezhessek vele, s ahogy kilép az ajtón, mindenkit hazaküldve, utána lépek, s hamarosan mellézárkózva szólítom meg.
- Elnézést uram, meghívhatom egy kávéra, vagy valami más alkoholmentes italra? Szeretném megmagyarázni a reggelit.
Megáll, úgy válaszol.
- Nincs szükség udvariaskodásra, ha szeretnél valamit, mondd, nem kell a körítés.
- Ahh, elnézést, máris. Szóval csak azért örültem meg magának annyira furán, mert volt egy látomásom, amelynek a szereplője volt. Tudja ilyen indás növény fojtogatott, aztán az egyik inda a többire vágott, mire mindenki elengedett, na hát, valami hasonlót éreztem reggel, mikor megjelent. Valamint van egy régebbi látomásom, miszerint egy alakkal találkozva sokra viszem viszonylag hamar. Őmiatta is is lettem S.W.A.T.-os. Tegnap a csápos álmom után ismét láttam azt az látomást, mintha folytatódott volna a történet, és azt hiszem, ön az, akire mindkét álmom utalni akart - kis szünetet tartok, majd töretlen lelkesedéssel és izgalommal fűzöm hozzá. - Mennyire venné tolakodásnak, ha meg szeretném ismerni?
Szerkesztve ef-chan által @ 2013. 01. 24. 01:59:02
Grr... Mindegy. Úgyis megtudom! És akkor annak a kölyöknek annyi, mert megismerkedik karmaimmal.
Most azonban van fontosabb dolgom is...
Répatortát kell sütnöm...
Egy olyan undormányos izét, amit igaz, hogy elkészítek, de ízileg nem tesztelek semmiképp, semmilyen körülmények között, így előfordulhat, hogy nem megfelelő.
És az az egészben a legszörnyűbb, hogy eddig rossz munkát csak ebből a fajta süteményből adtam ki... Setsu-sanpedig...Hát neki aztánezt nagyon is jól kéne tudnia, mert már egy párszor elmagyaráztam neki. Vajon bosszantani akar azzal, hogy mégis felveszi ezeket a rendeléseket is?
Hmm... Mondjuk... Most van egy kísérleti nyuszim, aki simán tesztelné nekem, ha megkérem, hiszen imádja a bátyusát... Nyehehe... Ami most pont kapóra jön.
Ki is megyek a konyhába főzőcskézni, hogy hamar elkészüljek...
Bár... Amikor már egy ideje kész vagyok mind a torta elkészítésével, mind a vacsorához terítéssel, kicsit furcsának kezdem találni, hogy nincs még öcsikém a közelemben. Vízbe fulladt?!
Vagy a nyusziszőrt tényleg ennyi ideig kell áztatni, hogy tiszta legyen?
Bekopogok hozzá, de mivel csak nagy robajt hallok, benyitok, hogy megnézzem, mit tört össze a kis szerencsétlen.
Hatalmas hibát követtem el idegeim ellen... Ugyanis a látvány, ami fogad... Grr...
Legszívesebben leordítanám a kis nyomi fejét. Nem értem, egyszerűen nem értem, hogy lehet ennyi idősen ennyire idióta. Egy pár hajóval játszott ahelyett, hogy hamar megmosta volna magát...
Pedig... Amikor belépett a házba, nagyon sok leckét emlegetett... Ennyit a kötelességtudatról!
Mérgesen dobok felé egy törülközőt, miközben morgok egy sort arról, hogy kihűl a vacsora.
Csak azért nem zavarom el szobájába evés nélkül, mert akkor nem lehetne tesztalany...
Ekkora szerencséje is csak neki lehet.
- Milyen napod volt ma? – kérdem meg unottan, mert amióta elkezdett enni, nem figyel rám.
Hogy pontosabban fogalmazzak, nem úgy kellett volna becsörtetnie a konyhába, és nekiállnia enni, hogy észre se vesz.
Hol itt az illem?! Legalább egy „köszönöm a vacsorát”, vagy egy „jó étvágyat” elhagyhatta volna száját.
- Nem volt semmi különös. Kaptam egy ötöst matekból, de a tesitanár leszidott, hogy megint két ballábas voltam, mert leszakítottam a focikapu hálóját. – most ezen meg kéne lepődnöm? Vagy sajnálkozást vár?
- Köszönöm, finom volt. – kel fel helyéről, mielőtt eldönthetném, de megfogom.
- Várj, még nem is kóstoltad meg a desszertet. – rakok elé A tortából egy szeletet. Ha jók így benne az arányok, akkor megsüthetem a megrendelést is. Ha nem... Akkor ki kell találnom, hogy erőszakolom öcsikémbe a következő szeletet.
- Ez... mennyei. – cincogja fél tortával a pofijában, ezért dorombolva dőlök hátra. Eddig egy kicsit közelebb hajolva néztem reakcióit, de most megnyugodtam.
Csak a receptet követve is jó szakács tudok lenni, ha akarok...
Amikor végez, nekiállok összepakolni. Bár hibámból tanulok. Legközelebb nem fogok se ijedezni, se az utolsó pillanatban elkapni a kis lököttet a tányérokkal – ha - mielőtt rendbe tenném a konyhát - aludni küldöm.
Elmosogatok, és elkészítem azt a tortát is, amiért majd holnap jönnek. Amikor pedig végzek, nagyot ásítva vetem le az összes ruhám, és fürdök meg. Hiszen... Ettől a sok répás marhaságtól nekem is répa illatom lett...
Brr... És így lehetetlen, hogy el tudjak aludni...
Egy szál boxeralsóban készülök befeküdni ágyamba. Oda... Ahol a kis Nyoru illatát is érzem a sajátomén és testvéremén kívül.
Hee? Testvéremét?! Ő mikor feküdt be hozzám?
- Hát te mit keresel itt? – fujtatok felé mérgesen, de válasza már megint ledöbbent.
- Hát… aludni szeretnék. – hehh... Azt én is.
De pióca öcsikékkel lehetetlennek tűnik, hogy fogok tudni.
- De nem itt! Van saját szobád, ne az én ágyamon trónolj! – taszítom meg a helyes irányba. És... Csakis azért megyek utána, hogy a takaróm kikapjam a kezéből.
Drága egy kincs, főleg Nyoru illatával. Így nem lehet a földön húzni...
***
Fáááj a farkam!
- Ne húzzátok, mert lekarmollak titeket, haszontalan taknyosok! - kiáltok az álmomban rám mászó Harumikra, és egyiket-másikat meg is pofozom, de csak nem akar szűnni a fájdalom. Sőt... Erősödik...
Kábán nyitom ki szemeim, de még így is úgy érzem, mintha farkincám egy satuban lenne... Grr... Mindegy. Biztos megint elfeküdtem, úgyhogy ezt az érzést ma el kell viselnem...
Hiszen... Még mindig jobb, mintha ugyanúgy 2-3 öcsikével kéne megküzdenem, mint álmomban.
Egy testvér bőven elég. Sőt... Néha talán sok is. Bár most előzékeny leszek vele.
Most fogom felébreszteni, hajnali négy órakor. De csak azért, hogy meg tudja rendesen írni háziját. Hiszen szerintem este nem tette meg.
Ha meg mégis... Legalább nem alszik akkor, amikor én se tudok...
Nagyot ásítok, és nyújtózkodnék is, de nem tudok normálisan, mert lábaimat mintha hatalmas súly fogná...
Félve emelem fel a takarót, és bumm... Balsejtelmem beigazolódik. Itt aludt a kis emlegetett. Ráadásul úgy, hogy a babája helyett az én cicafarkincám tartja a kezében...
- Ébresztő, öcsi!! – kiáltok fülébe, majd mivel nem reagál, újra rászólok:
- HAHÓ! HARUMI!! Kelj fel, és engedd el végre a farkamat, mert megharapom a füledet!!! – erre már végre nehézkesen kinyitja nagy szemeit.
De... Ahelyett, hogy tenné, amit kértem tőle, mosolyogva köszön „jó reggelt bátyus”-t, ezért lerúgom az ágyról.
Még így is jobban járt, mintha megharaptam volna.
- Köszönöm. – morgok felé, majd miután gondosan megmasszírozom fájós tagom, újra felé fordulok.
Eddigre már mellettem áll, babáját és a takarómat szorongatva. És... Mintha szomorú lenne ceegényke.
- Nem valami olyasmit mondtam neked, hogy ne itt aludj mellettem?! – igen. Csak fokozni fogom jó kedvét.
- De igen... – suttogja letörten. – Csak...
- Nincs csak. Ma este ott alszol, és kész. Most viszont... – ugrok fel, és ásítok végre egy hatalmasat... – Nekünk még dolgunk van. Ugyanis... Ha jól emlékszem, tegnap este nem írtál leckét. Vagy tévedek?!
Felismerés csillan tekintetében, és azonnal lehajít mindent, ami a kezében volt, csak azért, hogy szobájába futhasson, és kipakolhassa táskájából egy kissé megázott könyveit.
- Na, sok házid van? – lépek mögé türelmesen, és veszem ki kezéből a könyveit, mielőtt még elkezdené a sírást.
Nem válaszol, csak bólint.
- Nem fogok minddel végezni, és egyest kapok... Pedig az rossz jegy... És ha olyat kap, akkor Harumi nagyon rossz lesz...
- Hékás... – ragadom meg, és ültetem le a vendégszobában lévő asztalhoz, fölkapcsolva a lámpákat. – Azért keltettelek most, hogy meg tudd csinálni őket. – dorombolom egy kicsit enyhébben neki. – Még segítek is, csak állj már neki valamelyiknek.
Végre megtörli szemeit, és elszántabb pofit vágva ül neki leckéi tengerének. De nagyon kevésszer kell csak segítenem neki, nem is tudtam, hogy ilyen ügyes...
Azt meg még inkább nem, hogy jobb illata van, mint Nyorunak.
Hmm... És olyan fincsi...
Dorombolva hajolok fejbőréhez közelebb, de feláll asztalától azzal, hogy ne csikizzem.
Megrázva fejem megyek inkább ki a konyhába tízórait csinálni neki. Grr... Sok volt az, hogy tegnap csak felhúztak, és nem csinálhattam. De... Hogy lehetek ennyire marha...?
Igaz, hogy öcsém csak mostohaöcsi, de ha elmesélné anyáméknak, mit is játszott a nagytestvérrel, amíg itt volt nála...
A nagytesót elvinnék ivartalanítani, mint valami rossz szobacicát...
Egész úton szakad az eső, így jobban hasonlítok egy ázott szőrgolyóra, mint nyuszira, mire elérek iskolámig. Ráadásul annyi eszem se volt, hogy váltóruhát pakoljak be, így most végig csöpögöm a napot, melyet”kedves” osztálytársaim nem is hagynak szó és ütések nélkül. Nagy nehezen csak túlélem a napot, és ismételten elindulok a szitáló égi áldásban. Csak annyi vígasztal, hogy otthon átöltözhetek valami szárazabba. Csak ne lakna Bátyus ilyen messze… végül csak hazaérek, és nagyot kiáltva köszönök:
-Bátyus, itt vagy? Hazaértem... –fülelek egy ideig, mire meghallom az ajtó nyikorgását, és megjelenik testvérem.. egy idegen társaságában. Nagyra nyílnak szemecskéim, ahogy meglátom… és... egyikőjükön sincs ruha. Vajon miért? Lehet, hogy az idegen is megázott, és felajánlotta neki, hogy megszáríthatja itt a ruháit? Vagy… nem tudom. Tanácstalanul ingatom buksim, félig meddig még mindig Nijiko testének hatása alatt vagyok.
- Szia. Ebéd a konyhában, szolgáld ki magad. Mindjárt én is megyek. –szól teljesen természetes hangon, ekkor világosság gyullad kis buksimban.
-B-bocsátat! Nem tudtam, hogy az edződ jött hozzád... –ölelem át derekát hüppögve. Sajnálom, hogy megzavartam, pedig mondta, hogy gyakran fáj a háta, és hogy az edzője csak ritkán ér rá, én pedig tönkretettem ezt a ritka alkalmat. Buta, buta, buta… - szidom magam némán.
-Hagyd abba a sírást! –mondja, miközben karjaim lefejti magáról, és eltol, pedig én igyekszem visszajutni hozzá, de nem enged. Túl erős, nem bírok vele.
-Mindegy. A nagyobb gond azzal van, ahogy kinézel. Mitől lettél ennyire sáros? És szerinted holnapig hogy mosom ki a ruhád?! –ismét elerednek könnyeim. Nem mondhatom meg neki.. nem lehet, biztos azért is engem hibáztatna, így csak szemlesütve hallgatom, még fülecskéim is lekonyulnak, úgy szégyellem magam.
-Gyere! –mondja, de nem várja meg, hogy magamtól mozduljak, felkap, és már indulunk is.
-Hová? –kérdem vékony egér hangon. Amilyen dühös, lehet, hogy ruhástól akar bepakolni engem a mosógépbe, hogy hamar tiszta legyek, és így nem is kell külön vizet elhasználni.
-Természetesen a fürdőbe, te ütődött. Ha most megfázol, és megbetegszel amiatt, mert vizes cuccban járkáltál, még iskolába se fogsz tudni járni. És ugye nem akarsz még egy évet halasztani betegség miatt?! –Istenkém! Tényleg ki akarja mosni irhácskámat is. Zavarodottan pislogok rá, és próbálom megmagyarázni, hogy nekem nagyon sok házim van ám. Majd akkor megfürdök, ha elaludt. A zajos gép helyett jobban szeretem a meleg vizecskét.
-Most lefürdesz! –mondja ellentmondást nem tűrően, de az azért megnyugtat, hogy leszedi a ruháimat, és a kádba pakol, bárszó szerint fülig elpirulok, és szinte úszok zavaromban. Meglátja azt, amit még anyának sem nagyon mutogattam, csak makogni vagyok képes. - Utána pedig velem eszel, és utána írsz leckét, és tanulsz. Világos?! –adja ki a végső utasítást, Én pedig bólogatva helyeselek. Csak menjen már ki…
Végre meghallgatásra talál halk kis fohászom, magamra hagy, és végre elnyúlhatok az illatos, meleg habokban. Előszedem rejtegetett játékaim is, majd vígan pancsolni kezdek. Épp élénk hangeffektekkel süllyesztem el az egyik hajóm, amikor türelmetlenül dörömbölni kezd, én pedig ijedtemben megugrok, és lefejelem a szárítót. A zajra belöki az ajtót, én pedig ott állok, egy szál kis micsodámban, kezemben a hajókkal.
Ő is csak pislog, majd hozzám vág egy törülközőt, azzal a felkiáltással, hogy igyekezzek, mert elhűlik az ennivaló. Hű... szerencsére nem vette észre azt a nagy, kék foltot a hátamon. Megkönnyebbülten öltözök át kényelmes, otthoni ruhácskámba, majd ballagok ki. Már az ajtóban megcsapják orrocskám a finom illatok, így megszaporázom lépteim.
A konyhában már terített asztal vár. Gyorsan lehuppanok, és elégedetten kezdek eszegetni. Minden annyira finom, hogy azt sem tudom, mihez kapjak hirtelen.
- Milyen napod volt ma? –kérdi, mintegy mellékesen, de a számban megáll a villa. Zavartan kezdem kevergetni ennivalóm, mielőtt válaszolnék.
-Nem volt semmi különös. Kaptam egy ötöst matekból, de a tesitanár leszidott, hogy megint két ballábas voltam, így leszakítottam a focikapu hálóját. – motyogom. –Köszönöm, finom volt. –állok fel, pedig alig ettem, de megállít.
-Várj, még nem is kóstoltad meg a desszertet. –rak elém egy hatalmas szelet répatortát, én pedig mindent elfelejtve vetem már magam, és elégedetten nyünnyögve kezdek vad pusztításba.
-Ez...mennyei. –dünnyögöm teli szájjal, épp a szelet felét igyekszem számba tömni. Amikor jól lakok, elégedetten dőlök hátra, dudorodó pocimat simogatva. Darabig még kómázok, majd segítek elpakolni, közben majdnem összetöröm a tányérokat, de hála gyors reakciódnak megmenekülnek.
Végül inkább aludni parancsolsz, és nem is kell sokat erősködnöd. Megágyazok mindkettőnknek, felöltöm pizsimet, és befekszem a pihe - puha ágyba, nyuszis plüssömet szorongatva, és várom, hogy te is megérkezz. Bizony sokat kell várom, valamivel nagyon elszöszölsz, de végül megérkezel, bár már félig alszom, de meglepődött arcodra egyből felébredek, és csak zavartan mosolygok.
-Hát te mit keresel itt? –kiált rám hangosan, mire megrezzenek, és a takaró egyik csücske mögé bújok.
-Hát… aludni szeretnék. –mutatok rá a tényekre.
-De nem itt! –rángat ki az ágyból, és a vendégszoba felé penderít – van saját szobád, ne az én ágyamon trónolj! –szepegve indulok a kijelölt irányba, egyik kezemben nyuszimmal, másikban a takaróval, melyet magam után hózok, de egy hirtelen rántással kiszakítod kezemből.
-Azt hiszem ez az enyém. –mosolyog gúnyosan. Pedig én szerettem volna azt a takarót, olyan jó Bátyus illata van. Elfészkelem magam az ágyban, de annyira hideg, és közben a vihar is felerősödött, szinte a földig hajlítgatja a nagy fákat, miközben dörög-villámlik. Nem merek odamenni az ablakhoz leengedni a redőnyt, így csak mozdulatlanul fekve várom a csodát, de az nem érkezik.
Végül, egy-két óra szenvedés után összeszedem bátorságom és hű társam, átóvakodok testvérem szobájába, és, amikor látom, hogy mélyen alszik, összegömbölyödök lábainál, orrocskám a babám hasába fúrva. . Máris jobb… ez az utolsó gondolatom, mielőtt elaludnék.
Szerkesztve zsebike által @ 2010. 07. 08. 20:24:55
- Hallottad anyát, légy jó! – mosolygok rá gonoszan, mielőtt a konyhába mennék.
Nem bírok mellette maradni.
Egyszerűen… Már most bosszant egész lényege. És emiatt nem is tudom, hogyan fogom vele összezárva kibírni ezt a két hetet.
Főleg úgy, hogy még a szeretőmhöz se járhatok majd át közben levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget… Hiszen ha egyedül hagynám, abból gond lenne...
Áhh, basszus... Gondolkodni se tudok, ha itt van. Pedig valamit ki kéne találnom...
Igen, megvan, zseni vagyok. Dorombolva küldöm el Nyoru-nak az sms-t, amiben azt írom le, ha szeretne egy olyan testi kényeztetést tőlem, amitől füle farka - szó szerint - ketté áll, akkor látogasson meg délelőtt, amíg a kis takony öcsikém iskolában van.
Grr... Mégse lesz olyan elviselhetetlen ez az időszak, ha ráér kedvenc partnerem.
Hiszen... Már most, a válaszára várva hallom édes sikolyait és ahogy nyög alattam... És látom, ahogy izgató kis testét riszálja nekem...
He? Várjunk csak... Ezek a nyögésszerű hangok a nappali felől jönnek... Mi a rákot csinál a kis debil?! Masztizik?!
Brr... Az kizárt. Lehet, hogy 16 éves, de se külsőleg, se belsőleg nincs annyi. Inkább egy túlfejlett 4 évesnek tudnám mondani.
Kimegyek megnézni magamnak a zajok forrását. Ereimben pedig meghűl a vér.
Te jó ég... Most aztán nyakig ülök a trutyiban... Az a kedvenc videókazettám... Amit én bennhagytam... És amit egészen eddig tátott szájjal nézett...
Hogy fogom én ezt neki és szüleinknek kimagyarázni?!
- Bátyus, ez milyen torna? Még sosem láttam ilyet… - huhh... Köszönöm, Istenem, hogy amikor ezt a kis lényt megteremtetted, nem adtál neki több észt.
Gyorsan kiveszem mancsaiból a távirányítót, majd miután kikapcsoltam, megpróbálok neki egy ésszerű magyarázatot kreálni.
Bár miközben beszélek, erősen vissza kell magam tartanom attól, hogy nevetni kezdjek:
- Ez egy gyógytorna. Mivel gyakran fáj a derekam, így sokszor csinálom ezt a gyakorlatsort. De sajnos a személyi edzőmhöz nem mehetek, amíg itt vagy, mert nem merlek magadra hagyni. Így viszont itthon kell gyakorolnom. – egyre jobban kínoz a visszafojtott nevetés... Hiszen látom csodálkozó tekintetén, elhitte, amit mondtam neki...
Bár azt nem értem, min kapta fel a vizet. Vagyis, hogy mitől vonult el szobájába aludni... Mit mondtam, ami ennyire érzékenyen érintette?
Hehh... Mindegy. Ezért a morgolódásáért még reggel úgyis számolok vele.
Most csakis azért úszott meg egy nagytestvér-féle alapos elfenekelést, mert telefonom csipogott, és meg akartam nézni a kapott üzenetem.
Grr... Ahogy sejtettem... Tényleg jobb volt ehhez a kis ketyeréhez jönnöm. A kis Nyoru küldött ugyanis választ, hogy szívesen jön, de csak akkor, ha tárt karokkal és álló farokkal várom.
Hát persze, ez természetes. Pötyögöm neki vissza a választ, majd lefekszek aludni.
Kell az erő a holnapi naphoz.
***
Jól tudtam, hogy kell az energia... Hiszen már a kezdése is nagyon szuper ennek a napnak...
Mondjuk, most se volt addig baj, amíg nem láttam a fehér nyuszit. És akkor még a fekete nekókkal jár a gond, nem?!
Könyörgöm... Én már 10 éves korom óta fel tudtam kelni egyedül. De ez... Még hogy én vagyok a hibás azért, mert futnia kell a suliig...!
Hááát az agyam eldobom...
- Tanulj meg önállósodni. Most nincs itt apuci meg anyuci, hogy minden reggel puszival ébresszen, és ágyba vigye neked a kakaót. Most pedig nyomás, mert ha elkésel, anyáék nagyon szomorúak lesznek… - vágok neki vissza, amire fájdalmas fintorral néz először az ablakra, majd rám, talán segítséget remélve.
Majd... Amikor ezt megunja, vagyis rájön, hogy én bizony egyik szeretetszolgálatnak se vagyok nemhogy tagja, még kabalája se, morcosan csörtet el az ajtó felé.
- Esernyőt vigyél, te szerencsétlen! – futok utána, és hajítom neki oda a rózsaszín, répákkal telematricázott darabot.
Arról pedig már nem én tehetek, hogy az beleesik a mellette lévő pocsolyába, mert nem kapja el.
- Jó szórakozást! – kiáltok még utána, amikor elkeseredett tekintettel elfut iskolája irányába. Majd én megnevelem.
De előtte... Másvalakit kell megnevelnem...
- Végre itt vagy! – tárom szélesre az ajtót a kis Nyoru előtt. Aki egyből dorombolva ugrik a nyakamba, hozzám dörgölve közben csípőjét.
Wrr... Köszöntése olyannyira feltüzelt, hogy egyből a hálóba viszem, a gondosan előkészített terepre. Vagyis a gyertyák és rózsaszirmok közé. Hiszen ezeket az apróságokat mindig is szerette.
És... Igaz, hogy már dél van, de azt a kis nyomit csak nem most engedik haza, lesz időm játszadozni az én kis elkésős cicusommal.
- Ugye, hoztál váltás ruhát? – suttogom fülébe, de farmerját és ingét már le is téptem róla karmaimmal. – Mert ezek elszakadtak a késésed miatt.
Csak nevet poénomon, és ő is kiereszti kis hegyes körmöcskéit, hogy leutánozza mozdulatom.
A kis ördögfajzat...
Még mindig dorombolva vetem rá magam, hogy harapdáljam, csókolgassam. Amíg meg nem hallok egy vékony hangot.
Ugye nem...
- Bátyus, itt vagy? Hazaértem... – grr... Miért nem később?!?!
Az alattam lévő is felül, amikor meghallja Harumi hangját, és dühös morgással kérdi meg, hogy most azért nem folytatom-e, amit elkezdtem, mert az öcsém megjött.
- Igen, azért. – adom meg neki suttogva a választ, amire beleharap a fülembe, és... Megáll az eszem... Ezután arra kér, hogy őt is vonjuk be.
- Te nem vagy normális! – fújok felé, talán egy kicsit túl hangosan is. – Őt soha. Utálom, érted?! Ráadásul... Ha szüleim megtudnák...
- Jól van, értem. – ugrik el az ablak irányába. Pont akkor, amikor a kis ünneprontó benyit. Majd ki is ugrik, úgy ahogy van, meztelenül, „Ha ennyire féltékeny vagy rám, akkor majd hívj akkor, ha hazament, előbb ne is” kéréssel.
Fájó szívvel nézek utána, majd dühösen fordulok a belépő, csurom víz kis apróság felé. Még arról is megfeledkezve, hogy meztelen vagyok.
- Szia. Ebéd a konyhában, szolgáld ki magad. Mindjárt én is megyek. – vajon miért nem indul már?! Miért azt nézi, ahogy leülök az ágyra a fejemet fogva, hogy megnyugodjak kicsit?! Így csak még idegesebb leszek.
- B-bocsátat! – görbül sírásra a szája, és fut hozzám, hogy átöleljen. – Nem tudtam, hogy az edződ jött hozzád...
Grr... A fenébe, hogy már megint sír itt nekem. Ráadásul... Előbbi partneremről tuti árulkodni fog...
Mondjuk, most fontosabb dolgok miatt kéne aggódnom. Például azon, hogy ezt a kis bőgőmasinát arrébb toljam merevedésem közeléből.
Ííígy... Siker.
- Hagyd abba a sírást! – ripakodok is rá műveletemmel egy időben. Ugyanis nem bírom ezt a vékony kis hangját, amit ilyenkor ad ki, ráadásul most alapból is feszült vagyok.
Végre... Hangomtól megrezzenve hallgat el. Ez már eredmény. Még akkor is, ha könnyeit nem tudtam megállítani.
Azokat majd most:
- Mindegy. A nagyobb gond azzal van, ahogy kinézel. Mitől lettél ennyire sáros? És szerinted holnapig hogy mosom ki a ruhád?!
Ha nem fognám a vállát, már biztos elmenekült volna kérdéseimtől. De így csak néz rám remegve, miközben tovább itatja az egereket.
Bahh... Mennyi gond van vele...
- Gyere! – állok fel, és kapom hónom alá, mint valami zsákot. És... Csoda történik. Ezt már nem bírja szó nélkül hagyni, mint előző kérdéseim.
- Hová? – cincogja nekem, miközben próbál szabadulni kezeim közül.
- Természetesen a fürdőbe, te ütődött! – válaszolok neki készségesen. - Ha most megfázol, és megbetegszel amiatt, mert vizes cuccban járkáltál, még iskolába se fogsz tudni járni. És ugye nem akarsz még egy évet halasztani betegség miatt?!
Zavarodottan fészkelődik. És... mintha azt motyogná, hogy ez így nem jó, mert neki fürdés előtt házit kéne csinálnia.
- Most lefürdesz! – állítom bele a kádba, és szedem le róla egy pillanat alatt ruháit, hogy letámadhassam melegvízzel. Brr... Még csak az kéne, hogy ne csak hétvégén legyen velem egész nap.
- Utána pedig velem eszel, és utána írsz leckét, és tanulsz. Világos?!
Félénk bólintás. És... Mintha remegne.
A kezébe adom a tusfürdőt, amíg én elindítom a mosógépet. Van tartalék egyenruhája, de ha az is koszos lesz...
Valamint... Nem tudom, miért, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy bánthatták...
Ki merte?! Őt én szoktam, és nem is engedem másnak át ezt az élvezetet...
Ma utaznak el anyáék, és én két hétre szeretett bátyusomhoz költözöm. Ennek igazán örülök, így remélem lesz alkalmam megszerettetni magam vele, bár kissé tartok is ettől az ideiglenes költözéstől. Mindegy, anyuéknak is jár egy kis pihenés, és Nijiko is megígérte, hogy jól fog velem bánni.
Összepakolom bőröndkémbe a legszükségesebbeket, mint például a kedvenc plüsseim, tankönyveim, ruháim. Mire végzek, alig bírom behúzni a zipzárt, pedig így is a városban fellelhető legnagyobb bőröndöt vették meg nekem. Majdnem akkora, mint én. Nagy nehezen sikerül a művelet, és elégedetten cipelem le a lépcsőn. Tudom, hogy az inas szívesen levitte volna helyettem, de nem szeretek mindenben rájuk támaszkodni, nélkülem is van elég dolguk. Valószínűleg mókás látványt nyújthatok, ahogy küszködök a csomagommal. Lent már apáék várnak, gyorsan bepakolunk a kocsiba, és már úton is vagyunk. Egész végig anya oldalához bújtam.
Nem szívesen engedem el őket, még sosem voltam ennyi időt távol tőlük. Sajnos nagyon hamar megérkezünk bátyusom házához. Kipakolunk, és már az ajtó előtt toporgunk, mely hamar ki is nyílik.
-Itt is vagyok! –köszönt negédesen. Érzem, nem lesz leányálom az itt eltöltött idő, pedig annyira szeretném, hogy szeressen. Nem értem, miért bánik így velem, hiszen, tudtommal Én sosem bántottam Őt. Óvatosan araszolok beljebb, majd leülök a kanapéra. Alig hogy leülünk, már jön is, és dorombolva üdvözöl minket. Igyekszem én is utánozni, de nem megy, hiszen egy nyuszi képtelen a dorombolásra. Beleharapok inkább a szájacskámba, nehogy sírni kezdjek. Nem szeretem, hogy annyira különbözök tőlük.
Nijiko ekkor egy hatalmas tálca sütit tesz le elém. Nyami!!! Imádom a süteményeit. Minden bánatomról elfelejtkezve veszek egyet a számba. Majd még egyet… és még egyet. Lassan ürül a tálca, és telik a pocim. Nem is figyelek oda, mit beszélgetnek szüleim, csak akkor kapok észbe, amikor felállnak mellőlem.
- Máris indultok? Nem alszotok itt velem? –szemeim máris könnyesek. Neeem akarom, hogy itt hagyjanak!
-Menjetek, majd én elintézem! –szól közbe bátyus. Értem én, hogy kell nekik a pihenés, meg a romantika… de nem szeretek nélkülük lenni. Már az ajtóban búcsúzkodnak, amikor megindulok utánuk, de szeretett mostohatestvérem megragad a grabancomnál fogva, és nem ereszt.
-Most nem mehetsz velük, öcsi! –suttogja a fülimbe. - Légy jó, és köszönj el tőlük, sietnek majd hozzád vissza! –még integetek kicsit nekik, majd bevonulok a nappaliba. Az ablakelőtti nagy, puha fotelben kucorodom össze, fülecskéim lekonyulnak. Máris magányos vagyok nélkülük. Remélem, hamar eltelik az a két hét…
-Hallottad anyát, légy jó! –mondja, majd a konyhába megy. Perceken belül már csak az ismerős edénycsörömpölést és dúdolást hallom. Amíg nálunk lakott, mindig a konyhába bújt el, ha felzaklatta valami.
Mivel nagyon unom magam, így bekapcsolom a TV-t. Nem veszem észre, hogy nem lett rendesen kikapcsolva a video lejátszó, így automatikusan az kapcsolódott be.
Mivel nem nagyon értek a műszaki dolgokhoz, így ott hagyom, és érdeklődve várom, milyen izgalmas filmet nézett testvérem utoljára. Alig telik el egy-két perc, csalódottan nyugtázom, hogy csak egy fitnesz kazetta. Két férfi van rajta. De azon csodálkozom, hogy miért nincs rajtuk ruha, és miért nyöszörögnek olyan hangosan… ha ennyire nehezek a gyakorlatok, én biztosan nem fogom végigcsinálni. A hangokra beront Nijiko is, és elhűlt arcából arra következetek, hogy nem szerette volna, ha ezt megtalálom. De nem értem… nem szégyen, ha valaki szeret tornázni. Naivan felé fordulok.
-Bátyus, ez milyen torna? Még sosem láttam ilyet… - először nem válaszol, csak kikapja a kezemből a távirányítót.
-Ez egy gyógytorna. Mivel gyakran fáj a derekam, így sokszor csinálom ezt a gyakorlatsort. De sajnos, a személyi edzőmhöz nem mehetek, amíg itt vagy, mert nem merlek magadra hagyni. Így viszont, itthon kell gyakorolnom. – olyan furán vigyorog. Nem értem. Az nem kellemes, ha fáj valamije, ezt megértem, de az rosszul esik, hogy nem hagy magamra, mintha valami pólyás lennék. Felhúzom a nózimat, és a szobába vonulok. Duzzogva vetem magam az ágyikómra, de mivel nincs otthon és anya illata, nem tudok pihizni, ezért nekiállok rendezgetni a plüsseimet, ma már kis em teszem a lábam a szobából.
Másnap kipihenten ébredek, ami azért fura, mert suli időben nem tudom kialudni magam. Kómásan az órára nézek, amely… háromnegyed 8-at mutat! Gyorsan kipattanok, az ágyból fölrángatom az egyenruhámat, és már robogok is ki a konyhába, ahol Nijiko már bőszen kavargat valamit.
-Miért nem ébresztettél fel? –vádolom.
-Tanulj meg önállósodni. Most nincs itt apuci meg anyuci, hogy minden reggel puszival ébresszen, és ágyba vigye neked a kakaót. Most pedig nyomás, mert ha elkésel, anyáék nagyon szomorúak lesznek… - kinézek az ablakon, és ahogy meglátom, hogy szakad az eső, kedvetlenül indulok el.
Idegesen kezdem el elpakolni az asztalra kiterített, eddig még nem tökéletesített receptjeim, miközben az ajtó felé kiáltom, hogy mindjárt megyek.
Ma már nem folytathatom a főzőcskézést. Hiszen szüleim áthozták hozzám kis mostohaöcsémet, ahogy megbeszéltük.
Erre azért volt szükség, mert ahova mennek, oda nem vihetik magukkal. És őt, szemük fényét valaki olyanra akarták bízni, akiben teljes mértékig megbíznak.
Hiába reménykedtem abban, hogy mégse kell menniük erre az útra, vagy abban, hogy találnak helyettem valaki mást, aki vigyáz távollétükben a kis Harumira.
Még jó, hogy mától kezdődően vettem ki szabadságot, és nem csak holnaptól. Megérzéseim, mint mindig, most se hagytak cserben.
- Itt is vagyok! – tárom szélesre az ajtót szeretett szüleim előtt, akik be is lépnek lakásomba hatalmas bőröndökkel megpakolva.
Őket a kis vörös szemű albínó csökevény követi, vagyis fogadott öcsikém, aki olyan lassan és megszeppenve jön, mintha nem járt volna még itt nálam.
Vagyis, mintha még nem lett volna hozzá és baleseteihez itt, saját lakásomban is szerencsém. Egyszerűen nem fordulhat elő valakivel, aki ennyire segíteni akar, és nem ártani, hogy több bajt csinál, mint hasznot.
Aztán még így ne legyek paranoiás, nem?!
De mindegy. Ezen nem kéne most magamat fölhúznom.
Becsukom az ajtót, és az időközben helyet foglalt szüleimhez lépek, hogy hagyományosan, dorombolva tudjam őket köszönteni.
Sajnos, mivel nagyon figyelik azt, amit teszek, öcsém is hasonlóképp kell üdvözölöm. Aki... Vörös arccal, szánalmasan próbálja utánozni mozdulataim, és hangom egy ideig. Majd miután rájön, hogy neki a dorombolás nem megy, az egészet feladva, lehorgasztott fejjel ül le.
És én szegényt úgy, de úgy sajnálom amiatt, hogy elromlott a kedve... Inkább kimegyek a konyhába egy tálca süteményért, hogy anyámék ne lássák az arcomra kiült vigyorom.
Majd, mint aki jól végezte dolgát, ülök le egy különálló fotelbe, természetesen még mindig dorombolva. Nálam már az is eredmény, hogy vigyorom sikerült elfojtanom.
Anyámék persze szúrós szemmel méregetnek emiatt, de csak addig, amíg a kis Harumi vigyorogva kezd el majszolni egy süteményt, kijelentve, hogy az mennyire finom. Ekkor ők is megenyhülnek, és miután kigyönyörködik magukat evésében, belekezdenek abba a magyarázatba, hogy mikor mit is kell tennem a kicsikével.
Eddig türelmesen hallgattam az instrukciókat, de most már, 3 óra elteltével nem bírom visszafojtani az ásításom. Túl sok mindent várnak tőlem. Ez a napirend is...! Miért kellene mindennek ugyanakkor történnie a kis Harumival?! Hiszen már 16 éves!
Mióta elköltöztem onnan, azóta kezelik úgy, mint valami bölcsődést?!
Bosszúsan nézek a fent említett személyre, de ő... Most is csak zavartan mosolyog rám az előbb kivett sütije mögül. Élvezi ezt a babusgatást?! Mert ha igen, akkor az azt jelenti, hogy silány két hete lesz.
Ugyanis azt már most tudom, hogy én nem fogom olyan mértékben lesni óhajait, ahogy azt anyámék eddig tették.
- Nekünk indulnunk kell, vigyázzatok magatokra! – áll fel apám, és egy kis fáziskéséssel, de anyám is követi őt. Megzavarodott, mert jószerivel az utolsó órában csak azzal foglalkozott, hogy a kis örökbefogadottka haját simogatta, amíg a kis ééédes a sütik egyikén-másikán nyammogott.
Én is fölkelek, és elindulok, hogy amíg öltöznek, kinyissam nekik az ajtót.
- Máris indultok? – kérdi az előbb említett, hatalmas könnyes szemekkel fölnézve ránk ültéből. – Nem alszotok itt velem? – uhh… A fenébe… Annyira csöndben volt…
Azt hittem, hogy már alszik, és ma este nem is lesz vele bajom.
- Menjetek, majd én elintézem! – terelem ki szüleimet, mielőtt még később indítanák nyaralásuk egy ilyen miatt. Vagyis… Még mielőtt több ideig kéne néznem azt, hogy hogyan ajnározzák.
- Oké, oké! – veszi a lapot apám, és anyám megragadva indulnak el, hogy én végre bezárhassam mögöttük az ajtót. Amit még mindig nem tudok megtenni, mert anyám „Szia, kicsim, légy jó!” kiabálása miatt el kell kapnom a kifelé robogó hógolyót.
- Most nem mehetsz velük, öcsi! – súgom a fülébe gonoszan, majd hozzáteszem:
- Légy jó, és köszönj el tőlük, sietnek majd hozzád vissza!
- Sziasztok! – adja fel végre a harcot kezem ellen, és nyugszik meg egy kicsit. Majd, amikor anyám egy utolsó puszidobás után beszáll apám után a taxiba, egy dühös pillantás után visszamegy a nappaliba.
Csodálkozva nézem egy darabig duzzogását, majd a gondolatainak kiderítésére tett kísérletet feladva zárom be az ajtót, és megyek vissza én is hozzá.
- Hallottad anyát, légy jó! – mosolygok rá gonoszan, mielőtt a konyhába mennék.
Egyszerűen… Már most bosszant egész lénye. Így nem is tudom, hogy hogyan fogom kibírni, főleg úgy, hogy még a szeretőmhöz se járhatok majd át miatta…
.jpg)
