|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Onichi | 2011. 04. 09. 21:25:33 | #12880 |
 Karakter: Kyouse Okubo
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Okubo:
Vigyorog. A kibaszott életbe, ez tényleg nevet rajtam! Hogy van képe, mikor éppen most fenyegettem meg halálosan!? Ennyire lebecsül, vagy ennyire magasról szarja le a fia életét? Valószínűleg lebecsül. De kibaszott rosszul teszi. Ezt senkitől sem tűröm, és ez alól egy akármilyen klán, akármilyen durva vezetője sem kivétel. Jobb lesz, ha hozzászokik, hogy én lesem úgy minden kívánságát, mint a többi talpnyalója.
- Most meg mit nevetsz? - dühödt kiáltással vetődnék rá, hogy beverjem önelégült, fegyelmezett képét. Nincs is ennél nagyobb vágyam... megérdemelné. De persze az történik, mint a múltkor. A picsába. A jó büdös picsába! Miért kell mindenkinek erősebbnek lennie nálam!? Próbálom rángatni karom, de nem nagyon akar történni semmi a kibaszott fájdalmon kívül. Egy mozdulatába kerülne kitörni az egészet. Én fogom megtenni helyette, ha továbbra sem enged el.
- Ide figyelj - hangja halk duruzsolás közvetlenül a fülem mellett. Mi a faszért van ennyire közel? Ha buzulósat akar játszani, elég lett volna szólnia. Szívesen feldugok egy pisztolycsövet a seggébe. - Fogd fel végre, hogy nincs hatalmad. A családod is nagyon jól tudja, hogy ha nem te állsz eléjük a bácsikád halála után, akkor minden elveszett... érted? - miről hadovál ez? Kit érdekel, hogy nem én mentem oda először? Attól még én vagyok akinek engedelmességgel tartoznak. Ki kéne várniuk, míg vissza nem térek. Miről beszél ez a barom? Van hatalmam, és semmi nem veszett el. Tuti szívott valamit.
- Nem - sikerül nem hozzátennem valami sértést, de még így is ránt egyet karomon. A faszomba már, nem gumiból vagyok! Legyél már észnél ember! Ennyire kibaszottul tekintetlen is csak te lehetsz. Hol marad itt a híres vendégszeretet? Mondjuk megengedhetnéd, hogy összeverjem a képed.
- Ha a fiammal jó kapcsolatba kerülsz, lehetőséged lesz visszalátogatni a ,,családodhoz", a rokonokhoz. Érted? Ehhez csak annyi kell, hogy működj együtt - remek. Szóval ha összehaverkodok a kölykével, akkor minden megoldódik, és újra rózsaszín lesz a világ? Na ezt valahogy baszottul nehéz elhinnem. Lelőtte a nagybátyám, fogva tart engem, magába olvasztotta a családom, és még ezek után bízzak is benne? Ilyen bűnlajstrom után, még a saját árnyékomban sem bíznék meg. Lazán lepuffantanám még az öcsémet is. Már ha lenne.
- Miért higgyem el mindezt? Miért jó neked mindez? - alig ejtem ki a kérdést, már érzem is, hogy karom szabaddá válik. Éljen. Nem is kell több, már vele szemben ülök, és úgy bámulok a hűvös arcba. Nyugalom, nem húzok be neki megint. Mély levegő, és... a picsába, nagyon irritál!
- Ebből látszik, hogy még kölyök vagy...
-Hogy mi? - mi a jó rossebb?! Kölyök?! Na most aztán... összekever a saját, drága fiacskájával! Nekem már réges-rég benőtt a fejem lágya. Hasznosabb vagyok, mint a nagybátyám volt. Ne merészeljen kölyöknek hívni. Mindezek ellenére nem ugrok neki. Ökölbe szorítom kezeim, és lassan igyekszem visszaszorítani az agyamat elöntő szart. Relax...
- Nem ölök soha feleslegesen embert. Aki az utamba áll vagy megpróbálom először szép szóval a pártomra állítani, vagy durvábban, de ha egyik sem sikerül, akkor jön a végső megoldás - na most sajnáljalak, hogy meg kellett ölnöd a bácsikámat? Bocsi, hogy nem kezdem törölgetni a könnyeim. Hogy a fenébe gondolhatja, hogy beveszem ezt? Lazán kinyiffantotta a család fejét, így nagyjából minden tagnak megásta a sírját. Azt ne mondja, hogy sajnálja a dolgot. Brühühü...
- És mit ártott neked az én családom? - ez itt a több millió jenes kérdés.
- Még nem fejeztem be - ejj de csúnyán néz. Most a gatyámba csináltam. Bocsi papi, fejezd be a kibaszott történeted. Hátra dőlök, ajkaim összeszorítom, kezeimet összefonom magam előtt. - A szeretett bácsikád, aki hasonló módszerrel szerezte meg a család vezetését, nem jól irányította, a...
- Várj! Várj, várj! Bocsi, hogy közbe vágok, de hogy érted azt, hogy ,,hasonló módszerrel"? - végre valami érdekelne, de persze hogy csak egy ,,kuss legyen kis kölyök" tekintetet kapok. Komolyan a vesztét akarja? Miért kezel úgy, mint egy ötévest? Faszom...
- Ha eljön az ideje, majd azt is elmesélem neked. Mondtam, hogy jobban ismerem, mint te. Most pedig hallgass végig - jobban ismeri? Én meg a kopasz húsvéti nyuszi vagyok, aki összeállt egy varjúval. És mégis mikor jön el majd az ideje? Először célozgat rá, hogy a bácsikám egy szörnyű ember volt, de ha azt akarja, hogy higgyek neki, akkor miért nem mond konkrétumokat? Istenem...
Sóhajtva hunyom le szemeim, és szótlanul hallgatom szavait. Sok mindenről beszél, egy részét már tudom is ezeknek. Említ azonban olyan érdekes, eddig ismeretlen dolgokat, amik igazán fölkeltik érdeklődésem. Persze ezt nem adom a tudtára. Nehogy már neki legyen jó. Okos pasas. Nem csodálom, hogy olyan könnyedén elintézte a nagybátyám.
- Egyszer visszakaphatod a családodat, ha úgy vélem. Ha viszont folyamatosan ellenszenvesedsz, ezt soha sem fogod elérni. Jelenleg a fiam irányítja a családodat. Semmi különös dolga nincs, mivel nem egy nagy család, nem olyan, mint a miénk. Habár már hozzánk tartoztok, még elkülönültök. Ha együttműködsz velem, és belátod, hogy semmi rossz nincs abban, amit ajánlottam a bácsikádnak is, egy szép napon visszakapod őket. Remélem végre megérted.
- Ja... viszont azt még mindig nem értem, miért tartasz magad mellett - nos igen. Ez is igazán fontos kis kérdéske, és kibaszottul érdekel a válasz.
- Hogy kiismerhesselek, hogy jobban megismerhesselek, megtudjam rólad azt, amit akarok. Ha nem vagy mellettem, sosem fogom megtudni, és megítélni, hogy hajlandó vagy-e az együttműködésre - oké, vegyük úgy, hogy elhiszem. Nincs több kérdésem.
Hallgatásba burkolózva emésztem szavait. Halványlila gőzöm sincs, hogy mit hihetek el, és mit nem. Van tapasztalata, az már biztos. De én miért kellek neki? Miért ne tehetne el láb alól? Sokkal könnyebb lenne mindkettőnk élete. Faszom sem érti a gondolkodás módját. Viszont a helyzet elég borzasztó. A fia vezeti a családom? Remélem kikészítik a kölyköt. Megérdemelné. Mit kéne tennem? Túl bonyolult ez nekem. Asszem jobb lesz, ha valahogy levezetem a feszültséget. Egyenlőre más nem fog menni.
oOoOo
- Hétkor vacsorázunk, és elvárom, hogy te is ott legyél. Addig a szobádban kell maradnod.
- Persze - dünnyögve szállok ki a kocsiból, persze azonnal ott terem mellettem két fogd meg. Mintha magamtól nem tudnák járni, és támogatásra lenne szükségem. Remélem meg sem fordul a fejükben, hogy hozzám érjenek, mert akkor csúnya véget érnek. Nem vagyok egy gorilla, de meg tudom védeni magam. Csak addig kell túlélnem, míg elszedem a fegyvert valamelyiktől. Onnantól kibaszottul semmi esélyük velem szemben. Gyűlölök pisztoly nélkül mászkálni.
Szerencsére hamar fölérünk a szobámhoz. Kitárom az ajtót, de még visszafordulok kísérőim felé.
- Kösz a sétát fiúk - kapnak egy gúnyos vigyort, majd már csapódik is mögöttem az ajtó. Rohadtul utálom ezt a szobát. Olyan, mint egy fölturbózott börtöncella. Itt fogok megkergülni.
Kell egy szál.
Előkapom cigim, kivonulok a teraszra, és fel alá járkálva állok neki az eltüntetésének. Oké, a nagybátyám eltemetve, de mi a következő teendő? Van valami azokban a dolgokban, amit drága jó vezérünk mondott, de valahogy nagyon nincs hozzá kedvem, hogy igazat adjak neki. Azzal túl nagyot fordulna a világ. Már így is fölbaszta az agyam. Simán elmondhatná, amit tud a bácsikámról, de neeem. Nagymenő úrnak úgy a jó, ha titkolózik. Hát földughatja magának a titkait. Remélem boldog lesz velük.
,,Hasonló módszerrel"... Ha komolyan arra gondolt, hogy a bácsikám... Nem. Az lehetetlen képtelenség. Az egésszel csak az volt a célja, hogy fölbassza az agyam. Gratulálok, sikerült neki.
Dühös sóhajjal nyomom a csikket, majd kipillantok a kertbe. Gondolataim rendezetlenül kavarognak, és én utálom amikor ez van. Ilyenkor mindig futok, vagy kimegyek a lőtérre, hogy lenyugodjak. Ki nem engednek innen, az az egy biztos. És fegyvert sem fognak a kezembe nyomni. Féltik a seggüket a kis nyomorékok. Chh... Akkor viszont nincs más választásom. Gyűlölöm, de legalább összeszedem magam közben.
Zakómat ledobom az ágyra, majd követi az ing, a nyakkendő, és a nadrág is. Hajamba túrva lépek a szekrényhez, és kutatgatni kezdek benne. Úgy tűnik ezek az én cuccaim... legalábbis nagy részük. Biztos addig hozták ide, míg a temetésen voltunk. Kibaszottul remélem, hogy nem turkáltak sokat a szobámban, mert ha bármi fontos eltűnt, akkor kiverem a balhét. Na végre...
Előhalászom a szürke melegítő nadrágot, magamra kapom, és elhelyezkedem a földön. Utálom a felüléseket, utálom a fekvőtámaszokat, és utálok minden hozzájuk hasonló szart, de most muszáj. A mozgás, az mégiscsak mozgás. Ha levezetem fölös energiáim, akkor kicsit józanabbul tudok majd gondolkodni. Legközelebb majd kiharcolom, hogy kimehessek futni. Még az sem zavarna, ha két izomagy kocogna mellettem. Úgyis hamar kifáradnának. Nekik is csak az izmaik nagyok... a kitartásuk viszont annál kisebb. Na jó, lássunk neki...
1...2...3...
Vajon mit kéne tennem? Hódoljak be neki? Valószínűleg azonnal eldurranna az agyam, ahogy meglátom önelégült képét. Viszont ha ellenállok, úgy fogok járni, mint bácsikám. Ő túl csökönyös családfő volt. Ha a nyomdokaiba kell lépnem, akkor is változtatni kell jó néhány dolgon. Ez a faszkalap azt mondta, ha jó kisfiú leszek, akkor visszaenged az embereimhez. Jópofiznom kéne vele, meg a fiacskájával? Csak az a ciki, hogy a puszta gondolattól is hányingert kapok.
37...38...39...
De talán... az a nagy büdös helyzet, hogy nincs más választásom, mint benyalni nekik. Úgy kell tennem, mintha elfogadtam volna ezt a szar helyzetet. Ha sikerül átvernem őket, ha végre megbíznak bennem, és visszaengednek, akkor belülről fúrom meg ezt az egészet. Vagy fogom az egész családot, és lelépünk innen. Hiszen ő is mondta, nem vagyunk sokan. Nem olyan nagy meló eltűnni egy másik földrészen. Vannak kapcsolatok, van pénz, a világ kibaszott nagy, és sokkal jobb életünk lenne. Kibaszottul utálom az alvilágot, és rohadtul nem örülök, hogy itt kell tengetnem a napjaim. Egyáltalán nem élvezem, hogy alattomos kígyók vesznek körül, és hogy minden indoklás nélkül teljesítsem a kivégzési parancsokat. Jó, persze imádok lőni, de az isten szerelmére, miért emberekre? Némelyiknek komolyan mondom csak annyi bűne volt, hogy megkarcolta a bácsikám kocsiját. Ő egy kicsit túl komolyan vett mindent. Talán erre célzott az az alak? Mi a faszt tudhat, amit én nem?
94...95...96...
Mindenesetre, amiket mesélt, azok érdekes dolgok voltak. Tény, hogy sokat tud a vezetésről, de ettől még nem fogom jobban tisztelni. Ő is csak egy alvilági söpredék. A szüleim is azok voltak. Minden rokonom az. Én is az vagyok. De a picsába is, esküszöm, hogy kiszabadulok innen. Elrejtem az embereim, aztán ott hagyom őket, és irány egy nyugis vidék. Inkább nevelek teheneket, mint hogy itt dekkoljak. Itt még azért is aggódnom kell, hogy alvás közben lepuffant a szekrény. Senkiben sem szabad megbízni. Senkiben.
116...117...118...
Miért jó neki, hogy maga mellett tart? Ha azt akarja, hogy a fiával legyünk puszipajtások, akkor nem ésszerűbb ha vele lógok? Vajon mik a tervei? Mert hogy van hátsó szándéka, az biztos. Szinte bűzlik a rengeteg titoktól. Undorító.
129...130...131...
Viszont egy valami biztos. Be kell nyalnom. Innentől Okubo jó kisfiú üzembe kapcsol. Már amennyire tőle tellik. Egy-két dühroham és pofátlan visszaszólás még belefér ugye? Azok tuti lesznek. Könnyebb nem levegőt venni, mint ezeket visszatartani. Nos akkor... kedves álarc föl, mutassuk meg milyen volt a tanárunk. Előre gyűlölöm az egész kibaszott dolgot...
oOoOo
Kellemes fáradtsággal, felfrissülve lépek ki a fürdőből. Az egyetlen törülközővel hajamat törölgetem, hisz teljesen fölösleges szégyenlősködnöm. Ki a fasz jönne be a szobámba? Nincs az az idióta vadbarom, aki...
- A vacsora 20 perce kezdődött.
- Mi a fasz?! - rémült, bár inkább dühös kiáltással rántom derekamra a törülközőt, közben dühtől vöröslő arccal, vicsorogva meredek az ágyon üldögélő idiótára. Érzem hogy a pumpa szép lassan megy föl bennem. Most kéne a nyugodt légzés, de a picsába is, ez a faszi itt ül az ágyamon, miközben én pancsikolok! Ráadásul az arcán nem látszik semmi. Olyan kifejezéstelen, mintha valami kibaszott maszkot viselne. Pofám leszakad tőle. - Bocsi, kicsit elnéztem az időt. Gondolom nélkülem is tudtok enni, úgyhogy ha megbocsájtod, én ezt most kihagynám. Félek, hogy azonnal viszontlátnám a nagyszerű étkeket - igyekszem nem ordítani, ami mit ne mondjak, kurvára nehezemre esik. Szabad kezemmel hajamba túrok, a másikkal persze a törülközőt tartom. Tuti egy beteg perverz állat ez a pasi. Mindjárt rám veti magát. Már ezen sem lepődnék meg. Kibaszottul gáz ez az egész.
- Azt hiszem nem értettük meg egymás korábban - hangja hideg, akár a jégcsap. Csak nem egy pingvin volt az ősöd faszikám? Még azon sem lepődnék meg. Viszont megértettelek. Fölfogtam amit mondtál, csak kurvára nincs kedvem hozzá. Örülök az egésznek, mint mókus az erdőtűznek. Kis ideig állom tekintetét, farkasszemet nézünk, de végül horkanva fordítom el fejem, és összeszorítom ökleim.
- Öt perc és ott vagyok - nagy nehezen sikerül kipréselni magamból. Kibaszott nehezen. Remélem most boldog vagy. Persze nehogy azt hidd, hogy megúsztad. Ott teszek keresztbe, és annyiszor, amennyit csak képes vagyok büntetés nélkül megtenni. Megbánod még, mikor ellenünk fordultál.
- Várunk - és huss. Már itt sincs. Remélem vacsora alatt félrenyel valamit. Mondjuk egy egész csirkét. Imádnám ahogy lilul a feje. Bár attól félek megfulladnék a röhögéstől. De szép halál lenne.
Pár perc múlva már ingben, laza nyakkendőben, és kibaszott feltűnő fintorral indulok el. Fingom sincs merre van az étkező, de nekem nem is kell tudnom. Erre vannak a gorillák. Most áldom az eget, hogy edzettem egy kicsit. Tuti nekiugranék a feszültségtől. Így csak kósza ingert érzek arra, hogy behúzzak nekik. Ez lényegesen jobb. Azok a neten vásárolt diplomájú orvosok büszkék lennének rám.
Ahogy közeledünk, megcsapja orromat a kaja illata. Az igazat megvallva elég éhes vagyok, de ezt nem fogom az orrára kötni. Inkább csak eszegetek. Még véletlenül sem akarok örömet okozni nekik.
Amint meglátom őket az asztalnál, elfog a hányinger. Ezt a srácot láttam aznap a tárgyaláson. Ő volt az, aki kibaszottul unta az egészet, akár csak én. Akár még jó haverok is lehetnénk, ha nem utálnám mint a bűnt. Így elég kevés esélyt látok a puszipajtássá válásra. Remélem elnézi nekem a dolgot.
Dühösen vágom le magam egy székre, a lehető legtávolabb mindkettőjüktől. Addig nem igazán akarom elkezdeni a jópofizást, amíg nem életbevágóan fontos. Talán a srác lesz az egyszerűbb eset. Az apja viszont... kibaszottul irritáló. Sok hozzá hasonlóval találkoztam már, de egyiknél sem éreztem a késztetést, hogy az arcába lépjek. Hát nála ez megvan... nem is kicsit...
Szerkesztve Onichi által @ 2011. 04. 09. 21:26:06
|
| timcsiikee | 2011. 02. 15. 13:30:28 | #11384 |
 Karakter: Tousaku Kurohyou
Megjegyzés: ~ Onimnak
Kurohyou:
Flegmán, sértetten válaszol.
- Ne feledd, hogy nem vagyok a kutyuskád, akit ugráltathatsz. Tartsd magad távol tőlem – kirántja markomból karját. Nem tűröm, ha visszaszólnek, főleg nem, ha tudja jól, milyen helyzetben van. A mellettem álló őr már reflexből nyomja hátának fegyverét úgy, hogy csak én lássam.
- Szépen vissza az autóhoz, mintha semmi gond nem lenne.
- Egyszer még szépen fogom ellőni a tökeid. Áldás lenne a földnek, ha megmenteném a gyerekeidtől – micsoda éles nyelve van, de nem csodálom. Biztos vagyok benne, hogy szinte semmit nem tud a nagybátyjáról azon kívül, hogy a rokona.
Megvárom a szertartás végét, és követem.
- Van még mit tanulnod a szófogadásról – mondom halkan.
- Köszi, már kioktattak, csak az okát nem látom, hogy miért kéne pont neked szót fogadnom – dacosan néz szemeimbe, mintha ezzel meggyőzhetne arról, hogy igenis jár neki a szabadság… Vagy hogy a klánját vegye át… Ugyan. Vajon mennyit tud egyáltalán a régi hagyományokról? A yakuza családok közti vitáról és háborúkról? A rendszerről, mely még most is él. Az öröklés csak akkor érvényes egy családnál, ha a vezető természetes halált hal, vagy önhibájából. Talán azt reméli daccal visszakaphatja a családját? Csak ha engedem… és míg nem lesz elég kezes, el is felejtheti.
- Lassan bele kéne törődnöd, hogy megváltoztak a dolgok.
- A nagy büdös francokat – még mindig heves, és mocskos szájú. Nehéz eset lesz… - Egyébként is, minek beletörődnöm? Mi a francért cipelsz magaddal mindenhová? Nem lenne egyszerűbb, ha kővel a nyakamban a tóba hajítanál? Szerintem mindenki életét megkönnyítenénk – csak bosszúsan sóhajtok egyet… Nem… tényleg nehezen fogja megérteni.
- Gondoltam jól ki fogtok jönni a fiammal. Élve több hasznát vesszük egy jó embernek, mint holtan – válaszolom nyugodtan, terelve a témát. Feleslegesen soha nem ölök embert.
- Ha hízelegni akarsz, akkor bebuktad. A kislábujjam körmét sem érdekli mit gondolsz rólam. A fiad meg... nos... szerintem ne lepődj meg, ha beletörik a bicskája a családom vezetésébe. Ha kell, én magam gondoskodom arról, hogy elhalálozzon... Ezt akár fenyegetésnek is veheted.
Lehunyom szemem, s csak egy lágy mosoly fut végig az arcomon.
- Most meg mit nevetsz? – elszakad a cérna, felhördülve támad nekem, de csuklóját elkapva szorítom az ülésre, hátához simulva csavarom ki karját, majd lenyomom a gombot, ami elválaszt minket a sofőrtől.
- Ide figyelj – dörmögöm fülébe, mire hallom, hogyan csikorognak fogai. – Fogd fel végre, hogy nincs hatalmad. A családod is nagyon jól tudja, hogy ha nem te állsz eléjük a bácsikád halála után, akkor minden elveszett… érted?
- Nem – erőlködve tuszkolja ki magából a szót, kicsit jobban meghúzom a karját, mire felszisszen.
- Ha a fiammal jó kapcsolatba kerülsz, lehetőséged lesz visszalátogatni a „családodhoz”, a rokonokhoz. Érted? Ehhez csak annyi kell, hogy működj együtt.
- Miért higgyem el mindezt? Miért jó neked mindez? – bosszús sóhajjal engedem el, mire aznnal megfordul, leül az ülésre, én pedig vissza, vele szemben.
- Ebből látszik, hogy még kölyök vagy…
- Hogy mi? – morgolódik halkan, és látom, hogy karjai remegnek, ujjai ökölbe szorulnak, de most nem veti rám magát, mert tudja jól, hogy úgyis alul maradna.
- Nem ölök soha feleslegesen embert. Aki az utamban áll vagy megpróbálom először szép szóval a pártomra állítani, vagy durvábban, de ha egyik sem sikerül, akkor jön a végső megoldás.
- És mit ártott neked az én családom?
- Még nem fejeztem be – szúrós tekintettel dörrenek rá, mire hátát a támlának csapja, karba tett kezekkel. – A szeretett bácsikád, aki hasonló módszerrel szerezte meg a család vezetését, nem jól irányította a…
- Várj! Várj, várj! Bocsi, hogy közbevágok, de hogy érted azt, hogy „hasonló módszerrel”? – kíváncsi tekintettel sandít rám, de csak komoran tekintek rá.
- Ha eljön az ideje, majd azt is elmesélem neked. Mondtam, hogy jobban ismerem, mint te. Most pedig hallgass végig…
Elmagyarázok neki majdnem mindent… a területekről, a hagyományokról, az üzletekről… csak azt a részt hagyom ki, ami rá nem tartozik igazán. Mindennek eljön majd egyszer az ideje.
- Egyszer visszakaphatod a családodat, ha úgy ítélem. Ha viszont folyamatosan ellenszenveskedsz, ezt soha nem fogod elérni – remélem felfogta végre, hogy nincs más út. – Jelenleg a fiam irányítja a családodat. Semmi különös dolga nincs, mivel nem egy nagy család, nem olyan, mint a miénk. Habár már hozzánk tartoztok, még elkülönültök. Ha együttműködsz velem, és belátod, hogy semmi rossz nincs abban, amit ajánlottam a bácsikádnak is, egy szép napon visszakapod őket. Remélem végre megérted.
- Ja… azt viszont még mindig nem értem, miért tartasz magad mellett… - hah…
- Hogy kiismerhesselek, jobban megismerhesselek, megtudjam rólad azt, amit akarok. Ha nem vagy mellettem, sosem fogom megtudni és megítélni, hogy hajlandó vagy-e az egyezségre. – remek… kiváló kibúvó. Már csak magammal kéne elhitetni mindezt. Nem tudhatja meg, hogy nem csak ezért van a közelemben… hanem azért is, hogy egyszer megkörnyékezhessem. Mint mondottam… majd ha eljön az ideje… mindent elmondok neki.
|
| Onichi | 2010. 11. 14. 16:59:19 | #9331 |
Karakter: Kyouse Okubo
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Okubo:
- Egyetlen feltétellel - szóval megengedi, de akar valamit. Számíthattam volna erre. Fejemet fölkapva nézek a hűvös arcba. Biztosan valami undorító, megalázó dolgot fog kérni. Undorítót, amilyen ő maga is. Talán mégis volt haszna azoknak a terápiáknak... különben már rég bevertem volna azt az önrajongó képét.
- Mi lenne az? - kérdem a lehető legutálatosabb hangomon. Nem fogok behódolni neki, arról ne is álmodjon. Sőt, még egyenrangúként sem tekintek rá. Olyan, sőt kevesebb, mint bármelyik emberem.
- Végig mellettem fogsz állni, kísérettel, és nem beszélhetsz a volt embereiddel, a család semelyik tagjával.
Pofám leszakad, pedig inkább az övének illene. Hogy van képe ilyet kérni?! A nagybátyám maghalt, pontosabban ő ölte meg! Nem volt fia, így nekem illene követnem. Az embereimnek fontos, hogy tudják, még nem adtam föl. Ha azt látják, hogy pincsikutyaként követem ezt a szemét alakot, minden ellenkezés ki fog veszni belőlük. Ezt nem szabad hagynom. Emberek nélkül esélyem sincs, hogy újra átvegyem az uralmat. Viszont így sem fogok élni, az egyszer már biztos.
- Ezt nem kérheti tőlem! - kezeimet ökölbe szorítva próbálom türtőztetni magam. Túl nagy a kísértés. Túlságosan nagy az inger, hogy bezúzzam az arcát, csak az a gond, hogy visszaütne. Istenem, mit nem adnék egy pisztolyért.
- Nem kérés volt. Ha el akarsz menni a temetésre, csak így mehetsz el.
Kurva életbe. Utálom, ha valakinek hatalma van fölöttem. Főleg, ha olyan valaki, akit gyűlölök. Muszáj elmennem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjam. Már csak a bácsikám emléke is megköveteli. A picsába. Ha túl leszünk ezen, ha már nem lesz mivel megzsarolnia... fogok én még meglepetéseket okozni. Fájdalmas meglepetéseket. Most viszont meg kell nyugodnom. Mély levegő, akármilyen nehéz is. Gyűlölöm.
- Na jó... Legyen. De nagyon szép temetése legyen... - inkább csak a földet bámulom, fogamat szívogatva. Még a végén olyat teszek, amit megbánok. Irritál az egész férfi. Már értem miért volt vele annyi gond. A bácsikámnak igaza volt. Lehet, hogy az érdekünk az ajánlat elfogadását kívánta, de sosem bíznék egy ilyen alakban. Előbb bízom az életem egy kóbor kutyára.
- Furcsállom... - már megint mit nem értesz? Talán rajzoljak le valamit? Vagy hívjak egy gyereket, aki elmagyarázza a szinteden? Lehet hogy akkor gyorsabban haladnánk. Hogy képes ez az alak megtartani az uralmát? Csak a gorilláinak köszönheti. Ebben szinte biztos vagyok. - Hogy ennyire törődsz egy ilyen emberrel.
Elszakad a cérna, elborít a vörös köd, a bánatba az összes nyugtató gondolattal. Hogy képes... hogy van pofája... Engem szidhat, az embereimet szidhatja, de a bácsikámat?! Soha... Nem tűröm, hogy így beszéljen róla! Nem is ismerte! Ez a világ arról szól, hogy gyilkolj le mindenkit, aki nem veled van. Mindenkit aljas féregnek gondol, aki nem az ő oldalán áll, pusztán azért, mert így könnyebben földolgozza a gyilkosságot. Tudom, mindenki ezt csinálja.
- Hogy merészeli? Nem is ismerte a bácsikámat! Hogy nevezheti, csak így? Ilyen megvetéssel? - dühödten kiabálva ugranék neki, hogy végre megtegyem amire találkozásunk óta vágyok. Hogy végre beverjem azt a hűvös, arrogáns képét. Lendítem öklöm, de sajnos meglátszik, mennyire nem erősségem a közelharc, és ezen a düh sem tud segíteni. Könnyedén hárít, ujjai bilincsként fonódnak csuklómra, könnyedén taszít hátra, már csak a puha ágyat érzem, aminek nekinyom. Minden létező módon lefog, jóval erősebb nálam, esélyem sincs. Józan eszem tudja, de a düh nem hagy nyugodni. Próbálok szabadulni, vagy egyáltalán megütni. Rohadék. Egyszer úgyis elintézlek. A nem túl távoli jövőben biztosan.
Lassan, nagyon lassan, de eloszlik dühöm. Végre sikerül tisztán gondolkodnom, már amennyire a helyzet lehetővé teszi. Azért kétlem, hogy túl sokan józanok maradnának, ha egy gyűlölt gyilkos szorítaná őket az ágyhoz. Legszívesebben képen köpném, vagy valami hasonló kedves kis gesztussal nyilvánítanám ki érzéseim.
Megfogja állam, így kényszerítve, hogy nézzek szemeibe. Nálam ez nem jön be. A szigorú tekintet csak növeli az ellenállásom. Válts taktikát öreg.
- Fiam. A te korodban, már réges-rég egy család feje voltam. Régebb óta ismerem a nagybátyádat, mint te magad - most talán tisztelnem kéne? Arról lehet álmodozni. Régebbről ismeri? Igen, valószínűleg látta évente egyszer. Akkor beszéljen, ha élt vele egy házban, a rokona, szeretője, vagy bármi komolyabb kapcsolata volt vele.
Ajkaimat összeszorítva fogom vissza a szitkozódást. Csak föl akar idegesíteni, mégis... mégis mintha nem mondana el valamit. Talán más oka volt megölni a bácsikám? Ez az egész férfi egy baszott nagy, pirosan villogó kérdőjel.
- Mit tud, amit én nem? - farkasszemet nézek vele. Ha már ennyire kíváncsivá tett, akkor nyögje is ki. De persze erre csak várhatok. Úgy néz rám, mintha... Basszus, hova lett a hűvösség? Ez most komolyan ellágyult? Egyem az érzelgős cuki pofáját. Közel van, de ha megpróbál megcsókolni, vagy bármi, akkor leharapom a nyelvét. Nem leszek ágymelegítő egy középkorú gyilkos, alvilági szörnyedvény mellett.
Szerencsémre, sőt inkább az ő szerencséjére föllöki magát az ágyról, ruhát igazít, és máris kifejezéstelen arccal néz rám. Ez tuti zakkant. Vagy skizo. Orvoshoz, vagy a föld alá vele. Bár inkább a föld, és betonozzuk is le, nehogy kimásszon onnan.
- A temetés holnap lesz - közli csendesen, és már itt sincs. Gyilkos tekintettel meredek az ajtóra, hátha elérem, hogy az egész fal rá omoljon. De szép is lenne. Túl szép. A picsába ezzel az egésszel. Elegem van. Kell egy cigi.
Az ágyon ülve, lehunyt szemekkel gyújtom meg a szálat. A picsába ezzel az egész helyzettel. Egy hatalmas szarkupac alatt dekkolok, és fogalmam sincs, hogyan ássam ki magam. Holnap a temetésen muszáj beszélnem az embereimmel. Nem érdekel mit mondott a nagyfőnök. Ha akarja, ha nem, értekezni fogok velük. Mit tud csinálni? Csúnyán néz rám? Megöl? Most aztán tényleg beszartam. Gyűlölöm az alvilági életet...
oOoOo
Másnap reggel már kikészítve vár egy öltöny. Hál' istennek nem tradicionális fürdőköntösbe akar engem is belebújtatni. Ezt a sznobizmust inkább tartsa meg magának. Én maradok normális ember.
Szótlanul vetődök be a fekete autóba, csupa unszimpatikus személy mellé. Gorillák, és a drága főnökük. Nem utazhatnék inkább egy kecskékkel teli kamionban? Még az is hangulatosabb.
Dühösen rágcsálom ajkaim, tüntetően kibámulva az ablakon. Egy idő után már a környék is ismerős lesz. Sajnos túl sokszor jártam már a temetőben. Ebben a kicseszett világban szinte mindennapos az örök búcsú valakitől. Már ha megtaláljuk a hullát, és nem tűnik el egy folyóban, vagy valahol messze elásva egy út szélén. Ez a sorsuk. Pénzt keresni, gyilkolni, kinyuvadni. Sajnos a bácsikám sem gondolkodott másképp. Valószínűleg mindig is így fog maradni. Mindenhova kell egy gazdag, könyörtelen, gátlástalan réteg.
Szerencsére a ceremónia bácsikámhoz méltó. Igyekszem érzelemmentes maradni, de most nem könnyű. Pocsék érzés egyedül maradni. Szinte mindenki kihal körülöttem, mintha valami rossz ómen lennék. Ha így van, akkor remélem, hogy Kurohyou is földobja előbb-utóbb a talpacskáit.
Tekintetemmel embereimet keresem, persze a lehető legmesszebb állnak tőlem. Viszont van valaki, aki nem hozzám tartozik. Az a srác, aki a megbeszélésen is ott volt. A kis trónörökös. Szóval rábízták a családom vezetését. Akkor ott elég nagy lehet a lazulás. Nem egy keménykezű hajcsár ez a kölyök. Kb annyi lehet mint én, de hogy még lázadozóbb kedvű, az is biztos. Még a szokásos dolgokat sem varratta magára. Nem is tudja micsoda élvezetből maradt ki. Lehet, hogy fél a fájdalomtól? Apuci pici fia selejtes lenne? Micsoda égés...
Szegény bácsikám már a föld alatt, a vendégek oszladozni kezdenek, akár csak a többiek a föld alatt. Helyettesem már indul is felém. Okos. Muszáj beszélnem vele. Együtt biztosan ki tudunk találni valamit. Pár lépés után, viszont meg kell állapítanom, hogy nagyon nem stimmel valami. Dühösen tűröm, hogy visszarántson maga mellé. Óvatosan, még elszakítod az öltönyöm. Vadbarom.
- Ne feledd, miben egyeztünk meg. Tartsd magad ahhoz.
- Ne feledd, hogy nem vagyok a kutyuskád, akit ugráltathatsz. Tartsd magad távol tőlem - sziszegem undorodva, majd rántok egyet karomon, és hosszú léptekkel indulok el újra. Már szinte ott tartok, mikor a fegyver jól ismert keménysége nyomódik hátamnak. Ó hogy szakadna ketté a veséje annak a gorillának, aki nem talált jobb elfoglaltságot.
- Szépen vissza az autóhoz, mintha semmi gond nem lenne - morogja a fülembe hátulról, mire csak dühösen vicsorogva tudok válaszolni.
- Egyszer még szépen fogom ellőni a tökeid. Áldás lenne a földnek, ha megmenteném a gyerekeidtől - összeszorított fogakkal indulok meg a kocsi felé, a tömeget fürkészve. Embereim tanácstalanul néznek utánam, mire csak biccentek. Kitartás. Remélem, hogy nem fognak behódolni ennek az idiótának. Mégis mit gondol magáról? Hogy ő az atyaúristen? Ráadásul mi a jó büdös francért tart engem magánál? Saját kezűleg akar betörni? Az már most egy elcseszettül béna próbálkozás. Kb annyi esély van, mint egy tevét megtanítani beszélni. Bár a fiát is sikerült, szóval gyakorlata lehet benne. A picsába az egésszel. Picsába, picsába, picsába. Legszívesebben hangosan szitkozódnék, de nem akarom ezt az örömet meghozni neki. Még kitartok. Már csak a bácsikám kedvéért is. Remélem a pokolban összefut a szüleimmel. Elég zsúfolt egy hely lehet, ha rajtam múlik, akkor pedig rövid időn belül még zsúfoltabb lesz.
Beülök a kocsiba, ráfintorgok az elégedett fejű gorillára, majd karba tett kezekkel tűröm, hogy rám csapja az ajtót. Most biztos nagyon büszke. A gazditól kap majd buksisimit, pedig inkább egy golyó kéne abba az elfuserált fejébe. Tipikusan az "ez az ősember hogy maradt fönn idáig?" kategóriába tartozik. Most komolyan. Leköltözök a konditermekbe, és ugyanilyen leszek, csak jóval több IQ-val. Bár lehet, hogy az izmok növekedésével csökken az ész. Már látom értelmét a kicsi, vézna kockáknak. Chhh...
Kis idő múlva hőn imádott jakuzám is csatlakozik a kellemes légkörhöz. Bocsi, hogy nem ugrok a nyakába, és csókolgatom agyon.
- Van még mit tanulnod a szófogadásról - jegyzi meg halkan, mialatt elindul az autó. Hát én beszarok. Most komolyan okítani akar? Fejmosást tart, nekem? Talán piával kezdte a reggelt, vagy a friss levegő bomlasztja az agysejtjeit?
- Köszi, már kioktattak, csak az okát nem látom, hogy miért kéne pont neked szót fogadnom - fintorogva nézek vele farkasszemet, persze az arca meg sem rezdül. Végre egy megfelelő ellenfél.
- Lassan bele kéne törődnöd, hogy megváltoztak a dolgok.
- A nagy büdös francokat - dühösen hunyom le szemeim, kezeimet ökölbe szorítva próbálok lenyugodni. Ne már hogy megint fölbassza az agyam. Ezzel csak neki okozok örömet. - Egyébként is, minek beletörődnöm? Mi a francért cipelsz magaddal mindenhová? Nem lenne egyszerűbb, ha kővel a nyakamban a tóba hajítanál? Szerintem mindenki életét megkönnyítenénk - na ja, az enyémet mindenképpen. Most már nagyon basztatja a csőröm, hogy miért tart magánál.
- Gondoltam jól ki fogtok jönni a fiammal. Élve több hasznát vesszük egy jó embernek, mint holtan - továbbra is rezzenéstelen arc, hűvös hang. Már ez is irritál. Valami érzelmet akarok látni, a franca már.
- Ha hízelegni akarsz, akkor bebuktad. A kislábujjam körmét sem érdekli mit gondolsz rólam. A fiad meg... nos... szerintem ne lepődj meg, ha beletörik a bicskája a családom vezetésébe. Ha kell, én magam gondoskodom arról, hogy elhalálozzon... Ezt akár fenyegetésnek is veheted.
Szerkesztve Onichi által @ 2010. 11. 14. 16:59:47
|
| timcsiikee | 2010. 09. 30. 22:45:39 | #8299 |
Karakter: Tousaku Kurohyou
Megjegyzés: ~ Onimnak
Kurohyou:
Mikor belépek hozzá, épp a szoba egyik szekrénye előtt áll, de felém fordul. Bezárom magam mögött az ajtót, és lassú, kimért léptekkel sétálok a szoba közepére, hangtalanul. Nem szólok semmit, csak Őt figyelem, felmérem újra és újra. Szemmel tartom, hisz már tudom róla, hogy bármelyik pillanatban elborulhat az agya.
- Vissza akarok menni, az embereimhez – morogja felém, karja kissé reszket, de hamar elmúlik. Tartja magát, de látom rajta, hogy ingerült, amit teljesen megértek… Viszont…
- Már nincsenek embereid. Emlékeztetlek, hogy a Tousaku családhoz tartoznak, ugyanúgy, ahogy Te is. – Nyersen közlöm vele a tényt, hogy lassan felfogja mindazt, ami történt. Ő… már az enyém.
Harsányan felnevet, ami eléggé meglep, bár arcizmainak rángásából ítélve talán a feszültségét igyekszik feloldani. Fokozottan figyelnem kell rá az elkövetkezendő napokban, hisz ami ma történt… Nem kis dolog. Kiszámíthatatlan lesz a fiú.
- Tisztázzunk valamit Kurohyou – szinte körbesétál, mintha el szeretné játszani a vadászó állat szerepét, aki sarokba szorít. Csak tekintetemmel követem őt, Továbbra is a szoba közepén állva, pont az ággyal szemben. - Engem nem olyan könnyű megtörni. Attól, hogy megölted a bácsikámat, még nem számítasz nekem. Nem vagy a rokonom, csupán egy aljas gyilkos, ahogy mindenki más, ebben a kibaszott alvilágban – dühös, hisz hangját is megemeli, izmaim megfeszülnek a ruha alatt, bármilyen mozgásra felkészülve. Nagyot sóhajt, és a tekintete inkább a szőnyeg mintázatába mélyed.
- Majd meglátjuk – hűvös megjelenésemből nem engedek, nem láthat mást belőlem jelenleg, csak ezt. Mindaddig, míg bele nem törődik a sorsába. Nem reagál erre, inkább témát vált, komolyra veszi a szót.
- Mi történt a bácsikámmal?
- Miatta nem kell aggódnod. Tisztességes temetést kap – hisz ez még a leg alatt valóbb gazembernek is kijár.
- A család többi tagja mellé kell eltemetni, és én is ott akarok lenni – nos, normális esetben nem engedném.
- Egyetlen feltétellel – megvárom, míg teljesen rám figyel, látni akarom a szemeit, az arcát, hogy csak rám fókuszál.
- Mi lenne az? – vakkant folyamatosan, mint egy kutya, aki felesel vagy elégedetlenkedik.
- Végig mellettem fogsz állni, kísérettel, és nem beszélhetsz a volt embereiddel, a család semelyik tagjával.
- Ezt nem kérheti tőlem! – dörren rám, de arcom nem rezdül. Ujjai ökölbe szorulnak, halványan reszket a dühtől.
- Nem kérés volt. Ha el akarsz menni a temetésre, csak így mehetsz el. – Nagy levegőket vesz, próbál csillapodni, de ujjai még mindig szoros ökölbe vannak zárva.
- Na jó… Legyen. De nagyon szép temetése legyen… - aprót sóhajtok. Újra nem néz szemembe, inkább lefelé. Nem bírná a szemkontaktust?
- Furcsállom… - hirtelen felkapja a fejét meglepetten, így folytatom mondandómat – Hogy ennyire törődsz egy ilyen emberrel.
Szinte látom magam előtt, ahogy feje elvörösödik a dühtől, fogait csikorgatva máris lendül karja, de mielőtt nekem rontana, felbődül, mozdulatlan maradok az utolsó pillanatig.
- Hogy merészeli? Nem is ismerte a bácsikámat! Hogy nevezheti, csak így? Ilyen megvetéssel? – épp amikor arcomnak csapódna ökle, lefogom csuklóját, aztán a másikat is, majd teljes, elemi erővel lököm rá, háttal az ágyra, mellé tértelek, és teljes testemmel szorítom a matrachoz, hogy ne tudjon mozdulni. Két kezét feje mellett szorítom le, sokáig ficánkol még, vergődik dühösen alattam, de fokozatosan nyugszik meg. Két kezét feje fölé szorítom, és egy kézzel fogom össze csuklóit. Szabad kezemmel durván fogom meg arcát, állát, és magam felé rántom, hogy követlen közelről nézhessek a szemébe.
- Fiam. A te korodban, már réges-rég egy család feje voltam. Régebb óta ismerem a nagybátyádat, mint te magad. – szemei remegnek, dühtől csillognak, de még így is káprázatos. Ajkait összeszorítja, nehogy olyat tegyen, amit megbánna, arcizmai megfeszülnek, így enyhítek ujjaim szorításán.
- Mit tud, amit én nem? – ahogy beszél… ilyen halkan…
Lehelete szám cirógatja, hisz szörnyen közel vagyok arcához, mélykék szemeiben elmerülve szinte fel sem fogom a kérdését, csak szívem heves lüktetését értem. Ahogy alattam mocorog, vágyam ébredezik, illata kábít, tekintetem is homályosulni kezd, és ekkor érzem, hogy elgyengültem. Nem… ezt nem hagyhatom…
Hirtelen fellököm magam róla, két mozdulattal elrendezem ruházatomat, egy mély levegőt kifújok, és lenyugszom, visszaöltöm hideg álcámat.
A fejem zúg, a testem ég, de gondolatban egy vödör hidegvízzel csillapítom le vágyamat. Túl rég volt már, hogy ennyire közel engedtem magamhoz egy ilyen fiút.
- A temetés holnap lesz – mondom még utoljára, majd kimegyek a szobából, a testőröknek intek, hogy jól figyeljenek rá, egész éjjel.
~*~
A nagy autóban csak mi ülünk ketten, és még 1-1 testőr mellettünk, egymással szemben ülünk, de ő nem néz rám. Én fekete yukatában, ülök fegyelmezetten, míg Ő fekete öltönyben díszeleg. Véleményem szerint egy kimono sokkal jobban állna neki, vagy akár egy yukata is. De most nincs idő arra, hogy elképzeljem benne.
Karba tett kezekkel ül, durcásan bámulva ki, az ablakon. Résnyire nyitott, kába szemekkel figyelem, ahogy ajkait rágcsálja. Az egész lénye számomra vonzó, még akkor is, ha ennyire harcias. Pár hét, vagy pár hónap, és remélhetőleg megváltozik. Tekintetem elkalandozik rajta, szinte már szememmel vetkőztetem, amikor megérkezünk. Szorosan mellettem áll, hisz nincs más választása. Újabb kíséretünk jön még, így legalább négyen állnak körülöttünk, nem beszélve a távoli testőrökről, akik elvegyülve helyezkednek el. Egy csepp esélyt sem hagyhatok, senkinek, mindennek az én irányításom alatt kell folynia.
A ceremónia zökkenőmentesen zajlik, de egy pillanatban, amikor valamely rokona közelítene, és Ő is felé, erősen megragadom karját, ujjaimat a ruhájába mélyesztve, és visszarántom magam mellé.
- Ne feledd, miben egyeztünk meg. Tartsd magad ahhoz. – suttogom, hogy csak ő hallja. Úgy érzem sok időbe fog telni, hogy fegyelmezzem ezt a fiút.
|
| Onichi | 2010. 07. 19. 16:38:05 | #6190 |
Karakter: Kyouse Okubo
Megjegyzés: Timcsimnek
Okubo:
Elégedetten, sűrű gőzfelhő kíséretében lépek ki a fürdőből. A törülközőm valahol eltűnt út közben, de teljesen fölösleges. Apró kis mosollyal mérem végig a széttúrt, de üres ágyat. Okos kislány. Jó kis menet volt, és még azt is tudja, mikor kell lelépnie. Ritka kincs az ilyen.
Most már talán azt a megbeszélést is ki fogom bírni. jól jött előtte a feszültség levezetés. Nem is értem, miért kell nekem is ott lennem. Bácsikám nagyon jól tudja, mennyire hidegen hagynak ezek a dolgok. A sok udvariasság, és kedvesség, mikor mindenki tisztában van vele, hogy legszívesebben holtnak látnánk a beszélgetőpartnert. Remélem nem kell erre túl sokat várni.
Sóhajtva gombolgatom be ingem, s kivételesen nem tűröm föl az ujját. A mai találkozó a Tousaku család fejesével lesz. Már hosszú ideje próbál befűzni minket, mondanom sem kell, sikertelenül. Kevesen vagyunk, de a büszkeségünk hatalmas. Szerintem egy kisit túlságosan is. Nem azt mondom, hogy bele kéne egyeznünk, de nem kéne nyíltan, és pofátlanul sem visszautasítani. Remélem Nagybátyám visszafogja a fejét. Hajlamos túlértékelni önmagát. Annak pedig nem lenne jó vége. Egyikünk szemszögéből sem.
Helyre igazítom imádott fegyveremet, és végszóra meg is érkezik az egyik testőr.
- A Bácsikája odakint várja, Okubo-sama.
- Megyek, már megyek - lassan sétálok ki a ház elé. A megbeszélés egy semleges helyen lesz, valahol a világ végén, ahol még véletlenül sem szúrhatnak ki minket. Az kéne még, hogy rajtun üssenek a zsaruk. Nagyon hiányzik az életemből pár zsernyák hullájának eltüntetése.
Gúnyos kis mosollyal vágom be magam a limuzinba, és azonnal föl is berreg a motor.
- Lehettél volna kicsit pontosabb is - azonnal a szemrehányó pillantás. Hogy oda ne rohanjak. Minden tiszteletem az övé, de már megtanulhatta volna, hogy ha én pontosan érkezem, valami nincs rendben.
- Bocsi Bácsikám, volt egy kis dolgom. Nem volt szívem otthagyni szegényt - vállat vonva nyújtóztatom ki lábaim. Csak egy fejcsóválást kapok. Nem erőlködik. Talán tart egy újabb dührohamtól. Vagy csak tudja, hogy velem nem vitázhat. Olyankor mindig alul marad. Az én agyam gyorsabban kattog, ezzel tisztában van. Mégsem fogadja meg tanácsaim. Makacs.
oOoOo
Amikor beérünk a nagy tárgyaló terembe, még sehol senki. Fintorogva sétálok az asztalhoz, de még nem ülök le. Megvárom vele a másik családot.
- Ráértünk volna még - jegyzem meg halkan. Talán lett volna időm, kicsit hosszabban játszadozni. Előbb a munka, aztán az élvezet. Na de ha nincs munka?
- Jobb korábban érkezni, mint utána a késés miatt bánkódni - hehh... igaza van. Talán alábecsültem az előrelátását.
Nem kell sokat várni, és megérkezik a másik fél. Rögtön ki lehet szúrni a jakuzát. Hagyományos sötétkék jukatában feszít, arcán a jellemző, semmitmondó, fagyos álarc. Ha nem tudnám mennyire veszélyes, akkor sem akarnék az ellensége lenni. Magas, tekintélyt parancsoló, és kifejezetten félelmetes. Szemei szigorúan csillognak. Látszik rajta, hogy nem fogad el nemleges választ. Ha nem találkoztam volna már hozzá hasonlókkal, akkor most rendesen a gatyámba csinálnék. Mély elnézést, hogy ez most ki fog maradni.
Formálisan üdvözöljük egymást, majd helyet foglalunk. Mellette egy fiú foglal helyet. Megnyugtat, hogy az ő szemeiben is annyi lelkesedés csillog, mint az enyémekben. Ő sem rajonghat ezekért a tárgyalásokért.
Jobban szemügyre veszem, és csupasz karját látva elmosolyodok. Persze kizárólag magamban. Kívül marad a nyugodt hűvösség. Úgy tűnik lázadozó a srác. Ilyen apa mellett merész dolog.
- Tudom, mit akarsz Kurohyou, és a válaszom nem - hát, Bácsikám nem járja körbe a dolgokat. Őt aztán nem ijeszti meg semmi és senki. Egyszer ez lesz a veszte. Legalább megvárhatta volna, míg újra elismétli az ajánlatát. Ez így elég udvariatlan volt. Családi vonás a forrófejűség.
Bah, és még vigyorog is. Kíváncsi lennék, mióta áll a családja elején. Ezt a hideg tekintetet már biztos gyakorolja egy ideje. Ezért utálom az egész rohadt alvilági életet.
- Elég érdekesen kezdődik a kis tárgyalás. Rossz példát mutatsz a fiamnak - nyertem. Tényleg a fia. Akkor a srác is legalább olyan kegyetlen lesz, mint az apja. Neki sem volt játszószobája.
- Szerintem te is ezt tennéd a helyemben. Épp ezért ellenzem. Nem fogok a te klánodhoz csatlakozni, nem fogok behódolni.
A híres büszkeség. Ehhez inkább nem fűznék semmit. Nagyjából én is így gondolom, de talán ki lehetne gondolni valami egyességet. Kár hogy az alkudozás nem az erősségem. És Bácsikámé sem. Föl kéne vennünk egy szóvivőt, vagy mi a szart.
Elfordítom róla a tekintetem, és inkább az termet veszem szemügyre. Még az is izgibb, mint ez az egész. Ha a Bácsikám egyszer ezt mondta nem, akkor nem. Ezzel valószínűleg hatalmas kupac szart lapátolt a fejünk fölé, de hát ez van. Innen akárki akármit mond, mi önálló családként fogunk hatalmasakat szívni. Optimista vagyok, ha két hónapot adunk magunknak.
- Az én klánom jóval régebbi, mint a tiéd, Akuma… Nem véletlen, hogy csak egy kis területet foglaltok el, két nagyobb klán között. Én csak a védelmem ajánlom. Cserébe elvárom, hogy a mi oldalunkon álljatok.
Ja, csak a védelmét. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy pincsikutyaként lessük az utasításaikat, és ha kell az autó elé ugrunk értük. Kibaszott fényes kilátások, hogy oda ne rohanjak.
- Nem érdekelnek az álcázott édes szavaid, nem is hallgatom tovább. A tárgyalást ezennel befejeztem, és tartom a szavam - már föl is pattan, én pedig követem példáját. Jobb lesz mihamarabb eltűnni, mert még valaki olyat tesz, ami nem lenne jó.
- Tiszteletben tartom a döntésed - a félelmetes jakuzára pillantok, és még pont sikerül elkapnom tekintetét. Valami nem tetszik. Akárhányszor láttam ehhez hasonlót, vérfürdő lett a vége. Jobb lenne beszélni Bácsikámmal. Tousaku Kurohyou. Igen, ez a férfi még az átlagnál is rosszabb. Túl hamar, és ostobán döntöttünk.
Még csak az autó felé sétálunk, de nem bírom tovább.
- Bácsikám, nem gondolod, hogy jobban át kellett volna gondolni ezt a dolgot? Talán meg tudtunk volna állapodni velük - hangom teljesen érzelemmentes, pedig szívesen megragadnám, és jól helyre ráznám. De nem tehetem. Tisztelem, és még is csak ő a család feje.
- Látom nem érted Okubo. Ha engedünk nekik, a fejünkre nőnek, és a végén semmi nem marad függetlenségünkből - felhorkantok.
- Mintha ezek után olyan hosszú életűek lennénk majd... - egy sötét pillantást kapok, mire sóhajtva hajtom le fejem. - Sajnálom - kicsit túl lőttem a célon. A tiszteletlenséget sosem tűrte. Ha nem lennék közeli rokon, most csúnya büntetést kapnék. De hát ha igazam van! A picsába az egésszel.
A liftet nem tudtuk használni, mert állítólag tönkrement. A szerelők mondták. Pedig alig egy órája, még semmi baja nem volt. Így marad a lassabb és fárasztóbb lépcsőzés.
Összehúzott szemekkel pillantok hátra. Valami itt nagyon nincs rendben.
- Bácsikám, nem lehetne inkább másik kijáratot keresni?
- Minek? - rám sem pillant, csak lépked tovább.
- Nem tetszik nekem ez az egész. Szerintem ezt eltervezték, biztos hogy nem stimmel valami. Jobb lenne a békesség. Inkább hívjunk egy másik kocsit.
- Nem - a picsába. Miért nem lehet rám figyelni? Remélem akkor is ilyen magabiztos lesz, ha hullazsákban, kővel a nyakában süllyed egy tó alja felé.
Leérünk a garázsba, na és kinek volt kurvára igaza? Na kinek? Persze hogy nekem. Bácsikám döbbenten megtorpan, kezei dühösen ökölbe szorulnak.
- Te meg…? - úgy kérdi, mintha nem szóltam volna előre. Mielőtt még befejezhetné, Kurohyou közbevág. Hangját a tömör betonfalak csak még inkább felerősítik.
- Sajnálom Akuma… te választottad ezt az utat - közli nyugodtan, és már látom is mi következik. Nagyon jól ismerem ezt a mozdulatot. A picsába. Túl gyors.
Még kiáltani sincs időm, mikor hallatszik a halk durranás. Nagybátyám összecsuklik előttem, kiterül a padlón, üveges szemekkel meredve a garázs tetejére. Homlokától a vércsík már meg is indult. Meghalt. Megölték.
- Bácsikám! - kiáltom rekedten. Elkéstem. Agyamat lassan elborítja a vörös köd. Dühödten fordítom tekintetem a gyilkos felé. Kibaszottul ki fogom nyuvasztani.
- Te szemét! - ordítva kapom elő fegyverem, hogy sormintát lyukasszak rá, de a testőrök meggátolnak ebben. Kicsavarják kezem, fegyverem koppan a padlón. Hallottam, hogy rájuk parancsol, de hogy érhettek ide ilyen gyorsan?! A picsába, ezek a saját embereink! Amint más tűnik erősebbnek, átpártolnak? Csak kapjam vissza a pisztolyt, belőlük is jókora szitát gyártok! Ha azt hiszik megúszhatják, rohadtul mellé fogtak.
Attól hogy lefogtak, a düh még nem tűnik el. Kiáltozva, szitkozódva próbálom levakarni magamról a két gorillát. Ha jó lennék közel harcban, még akkor sem menne, de most nem érdekel. Rúgok, ütök, megpróbálok mindent bevetni. Persze sikertelenül.
Egészen addig így megy, míg a sűrű, vörös köd oszladozni nem kezd. Vetek egy fájdalmas pillantást Bácsikám testére, majd fejem előrebukik, kimerülten ernyedek el, a fogva tartó karok közt. Tényleg meghalt. Így viszont, rám maradtak a feladatai. A francba, miért nem volt saját gyereked Bácsikám?
Halk léptek törik meg a csendet. Nem kell túl sokat gondolkodnom, hogy kitaláljam ki az.
- Nézz rám! - nem emeli föl mély hangját, de ígyis eléggé félelmetes. Hogy oda ne rohanjak. Nekem nem fog parancsolgatni. Az eszem tudja, hogy úgy sincs már lehetőségem, de a büszkeségem nagyobb. Inkább lőjön engem is fejbe, mint hogy az előkelő talpát nyalogassam.
Ezt nem fejtem ki neki, inkább egy fejrázásba sűrítem gondolataim. Ráérek a fejére olvasni mindent, ha már nem lesznek itt a házi gorillák.
Állam alá nyúl, fölemeli fejem, így közvetlen közelről nézhetek a sötét szemekbe. Olyanok, mint a téli éjszaka. Hideg és sötét. Igazi jakuza.
- Mától a Tousaku családhoz fogsz tartozni. Vésd az eszedbe. A bácsikád bolond volt, tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Szerintem te is sejtetted jól mondom? - összeszorítom ajkaim, és farkasszemet nézek vele. Legszívesebben ráordítanék, de nem lehet. Hogy van képe sértegetni Bácsikámat? Nagyon el van szállva magától, ha azt hiszi csatlakozni fogok. Talán az járna a legkevesebb gonddal, de életem végéig bánnám a dolgot.
Végül fölegyenesedik, és csak most látom mennyire magas, és izmos. Mérget rá, hogy ő a kűzdősportok pártján áll. Remek. Akkor már csak egy fegyverre, és négy méter távolságra van szükségem.
- Vigyétek őt a házam egyik vendégszobájába, a Kyouse klánt pedig én fogom értesíteni. Indulás!
Már cipelnek is ki az épületből. Nem mertnek ellent mondani a nagyfőnöknek. Gyávák. Vagy csak tisztelik. A picsába vele. Remélem a család valamelyik tagja lepuffantja.
Dühösen sóhajtok. Nem fogják. A család feje meghalt, és rólam se tudnak semmit. Olyanok lesznek, mint a berezelt óvodások, akik elvesztették szüleiket egy bevásárló központban. Miért mindig mi szívjuk meg? Ez kurvára igazságtalan.
A két beépített szekrény egy kocsiba tuszkol, és már robogunk is. Na most nagyon szívesen lepuffantanék valakit.
oOoOo
Morogva figyelem, ahogy csukódik az ajtó. Marha nagy a szoba, marha sok a giccs, és marha szar ez az egész helyzet. A fegyvereimet elvették, és nekem hagynom kellett. Ha bármelyiken is, csupán egy karcolás esik, horror filmbe illő mészárlást fogok rendezni. Az a kibaszott nagy szerencséjük, hogy a cigit nálam hagyták. Ha nem lenne, még idegesebb lennék. Az pedig mindenkinek fájna.
Előkapom a dobozt, számba teszek egy szálat, és meggyújtom. Mélyet szívok belőle. Ó igen, ez kellett. Bár talán nem kéne teljesen szét füstölni a szobát. Ki tudja mennyit kell még itt lehúznom. Éljen a kényelem. Nem gondoltam volna, hogy a raboknak... ja, bocsánat, vendégeknek még erkély is jár.
Kivonulok a friss levegőre. Persze ez a hely is szökés biztos. Csak egy született balfasz ugrálna le négy emelet magasból. Akkor egy kijárat maradt. Az ajtó. Nekitámaszkodom a korlátnak, a szoba belseje felé fordulva, közben tovább szívom az életmentő szálat. Gondoljuk át.
Ha kijutnék innen, biztosan keresnének. Bárhol rám találnának Japán területén. Saját tapasztalat. Hiába próbálnék fehér kerítéses, boldog , kis családban élni, megbukna a dolog. Kivéve ha Európában, vagy még messzebb teszem. Oda csak nem követnének. A kapcsolataim meg vannak hozzá, csak ahhoz ki kéne jutnom. Na meg ott van a család többi tagja. Ha én felszívódok, véglegesen beleolvadnak Tousakukba. Nem lenne szabad itt hagynom őket. A picsába az egésszel. Említettem már, hogy utálom az alvilágot?
Morogva dobom hátra vállam fölött a csikket, ellököm magam a korláttól, és az ajtó felé indulok. Bármit is akarok tenni, minden terv a kijutással kezdődik. Hacsak nem akarok behódolni. Hehhh... a faszt.
Föltépem az ajtót, és két gyönyörűséges pisztolycsővel találom szemben magam. Ha a másik oldalon állhatnék... bassza meg.
- Bocsi srácok, azt hittem, ez a wc... - gúnyos mosollyal csapom vissza az ajtót.
Szóval csak két őr. Az még nem is annyira vészes. Kicsit alábecsülnek.
Levetődöm az ágyra, és lehunyt szemekkel igyekszem kitalálni valamit. Az ablakok, és az erkély kilőve, hacsak nem tudok szárnyakat növeszteni. Vagyis marad az ajtó, két gorillával megspékelve. Ha kijutok, minimum felrobbantom ezt a kócerájt. HA kijutok. Ahhoz viszont kéne egy fegyver. Vagy bármi, amivel kinyiffanthatom őket. Talán van valami hasznos ebbe a kibaszott szobában.
Már épp indulnék föltúrni a szekrényeket, mikor nyílik az ajtó, és persze hogy az a rohadék lép be rajta. Erősen vissza kell fognom magam, hogy ne saját kezűleg kaparjam ki a szemeit. Lassan fölülök, ő pedig közben a szoba közepére sétál. Tipikus főmufti. Ha belép, ő van a középpontban. Nem csodálom hogy ennyire tisztelik, az emberei. És gondolom sok ellensége sincs. Aki nem hagyja magát, azt elintézi. Lásd a mi esetünk. Erről jut eszembe.
- Vissza akarok menni, az embereimhez - igyekszem nyugodt maradni. Gondolj arra, mit mondtak az orvosok. Számolj tízig, és gondolj nyugodt dolgokra. Na persze, és még azt hiszik be is jön ez a szarság.
-Már nincsenek embereid. Emlékeztetlek, hogy a Tousaku családhoz tartoznak, ugyanúgy, ahogy Te is.
Gúnyosan fölnevetve lépek felé, de azért tartom a pár lépést. Nem félek, csupán a megszokás. A távolság híve vagyok.
- Tisztázzunk valamit Kurohyou - talán egy sama nem ártana a végére, de így hamarabb eljut az agyáig. - Engem nem olyan könnyű megtörni. Attól, hogy megölted a bácsikámat, még nem számítasz nekem. Nem vagy a rokonom, csupán egy aljas gyilkos, ahogy mindenki más, ebben a kibaszott alvilágban - a végére már szinte kiabálok. Elég nehéz visszafogni magam, ha közben az ő képébe kell bámulnom.
Mély levegőt véve bámulom inkább a szőnyeget. Így kisebb a kísértés. Talán nem fogok neki esni.
- Majd meglátjuk - nem látom az arcát, de hangja ugyanolyan kifejezéstelen, mint eddig. Egy valódi jégcsap. Ha bedobnánk egy sütőbe, még akkor sem olvadna ki. Hehhh... és még elszánt is. Vagy csak nagy az önbizalma. Kíváncsi leszek, hogy akar átállítani. Inkább ugorjunk másik fontos dologra.
- Mi történt a bácsikámmal? - csak halkan, és nyugodtan. Mély levegő.
- Miatta nem kell aggódnod. Tisztességes temetést kap - ezt mertem remélni.
- A család többi tagja mellé kell eltemetni, és én is ott akarok lenni - talán nem vagyok a legjobb a helyzetben az alkudozáshoz, de ezt muszáj. Ennyit megérdemel. Ha pedig nemleges választ kapok, akkor... na akkor nem tudom mi lesz.
|
| timcsiikee | 2010. 07. 02. 10:57:46 | #5832 |
Karakter: Tousaku Kurohyou
Megjegyzés: Onimnak
Kurohyou:
A hűvös dojo közepén állva egy hosszú nadrágban állok, felvéve a támadó állást, kezemben egyik kedvenc katanámmal. Velem szemben egyik testőröm áll, aki régebben oktatóként dolgozott, de mára már teljesen a tulajdonom lett. Talán Ő az egyetlen, aki fel van hatalmazva arra, hogy edzés közben apró vágást még ejthet rajtam, persze csak ha sikerül neki. Hasonló állásban szobrozik ő is velem szemben, szigorúan tekintek rá. Felsőtestem már fénylik, érzem, ahogy hátamon lassan folynak le a verejtékcseppek, hisz lassan egy órája, hogy folyik a küzdelem. Veszek egy mély levegőt, higgadtan mérem fel a helyzetet, és az eddigi támadásokat, majd fejemmel intek, hogy támadjon.
Felém ront, nem kiált csak izmait megerőltető morgás hallatszik robosztus testéből. Felemelem karom, és a fém sercegését hallva mosoly szökik szám sarkába. Felcsapom a kardokat, az övé az égbe repül, majd rúgok egyet mellkasán, és felé lépek, nyakára szegezve a hűvös fém élét. Kardja nem sokkal a feje mellett áll bele a földbe, sápadt, rémült arckifejezéssel remeg alattam.
Nem fogom megölni, hisz nincs értelme. Ha meg akartam volna ölni, már rég megtettem volna.
- Apám! – zeng végig egy ismerős hang a dojon, és a bejárat felé nézek azonnal. A fiam áll ott, karba tett kezekkel, és unott arckifejezéssel. Egy fekete ing, és hason színű nadrág feszül rajta. – Mindjárt indulnunk kell.
- Rendben – bólintok rá, leemelem kardomat az alattam fekvő testről, majd kezemet nyújtva felsegítem. – Öltözz át, te is velem jössz – morgom felé, majd a vállamra csapva egy törülközőt, elvonulok a fürdőbe.
~*~
Egy sötétkék jukatában szállok ki a limuzinból, fiam és testőreim gyűrűjében. Yuukyo ujján fel van tűrve az ing, ami még nem is zavarna, de csak a csupasz bőrt látom meg. Összehúzom szemöldököm egy pillanatra. Már 21 éves, és a családot jelképező tetoválásainak nyoma sincs.
- Fiam… mikor varratod végre magadra a jelképeket? – kérdem halkan, miközben már a nagyterem felé sétálunk.
- Nyugi fater, a mai technikákkal egy év alatt is meglesz, nem, mint régen. A tiéd meddig is készült?
- Három év. De 17 éves koromban már készen volt. Ideje lenne neked is…
- Jól van, na! Majd jövő héten… Most inkább foglalkozz ezzel a klánnal. Ne engem csesztess – előre fordulok, teljesen elkomorulva. Igaza van, perpillanat ezzel kell törődnöm. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog egyszerűen menni, de már mindenre megvan a magam terve. Nem veszíthetek ilyen kis család ellen.
~*~
A tárgyaló teremben egy nagy, ovális asztalnál foglalunk helyet, velem szemben a Kyouse klán fejese. A jelenlegi fejese. Emlékszem hogyan jutott a posztra. A saját bátyját és feleségét is megölte azért, hogy Ő legyen a család vezére. Mocskos egy ember.
Meghajlással üdvözöl, és én ezt viszonzom végig határozott, rezdületlen arckifejezéssel. Tekintetem végigfuttatom azon a pár emberek, akik mellette foglalnak helyet. Pár testőr, és egy… fiú. Nem, ő biztosan nem a testőre, ráadásul a jobbján ül. Az arca hűvös, de a szeméből mégis mást olvasok ki. Gyönyörű szép… Gondolatban elmosolyodom, ha arra gondolok, hogy mától Ő is az enyém lesz… hamarosan.
- Tudom, mit akarsz Kurohyou, és a válaszom nem – morran fel mély, dörmögő hanggal Akuma, és első „reakciójá” egy kegyetlen kicsi mosollyal jutalmazom meg.
- Elég érdekesen kezdődik a kis tárgyalás. Rossz példát mutatsz a fiamnak – oldalra sem kell néznem, hogy lássák, kiről van szó. Csak négyen ülünk, a testőrök mind állnak.
- Szerintem te is ezt tennéd a helyemben. – Halk kuncogás – Épp ezért ellenzem. Nem fogok a te klánodhoz csatlakozni, nem fogok behódolni. – A fiú csak hallgat mellette, hiába nézek rá, vagy az asztalt fixírozza, vagy oldalra néz. De most nem terelhetem el a figyelmemet.
- Az én klánom jóval régebbi, mint a tiéd, Akuma… Nem véletlen, hogy csak egy kis területet foglaltok el, két nagyobb klán között. Én csak a védelmem ajánlom – újra apró mosoly féle jelenik meg szám sarkában, gúnyosan – Cserébe elvárom, hogy a mi oldalunkon álljatok.
- Nem érdekelnek az álcázott édes szavaid, nem is hallgatom tovább. A tárgyalást ezennel befejeztem, és tartom a szavam. – feláll, ahogy a mellette ülő fiú is. Vajon miért nem láttam eddig? Rejtegette volna? Kell nekem.
- Tiszteletben tartom a döntésed – biccentek felé, még mindig ülve, szemeimben már a végleges győzelem csillan. Ezzel a döntéssel csak Ő járt rosszul. Kiviharzik, és csak mi maradunk a teremben, felállok helyemről, és mindenki engem figyel.
- Apám… akkor most…?
- Igen – bólintok rá. – Már rég ezt kellett volna tennem – összeszűkülnek szemeim, ahogy a bezárt ajtóra figyelek. Lassan kezdem feladni a reményt, hogy van, amit békésen is meg lehet oldani. De ez a világ már csak ilyen… vértől mocskos.
~*~
A mélygarázsba sietünk le, ahol az autójuk áll. Ha minden a terv szerint halad, akkor a rejtett emberek feltartották őket, míg mi leérünk. Amikor megpillantom az üres kocsit, elégedetten mosolyodom el, de a léptek hallatán visszaül a komorság arcomra. Ruhám ujjait összefonva tartom, karba tett kézzel állok, és várom, hogy velem szemben jelenjen meg, a ruha alatt ujjaim ráfeszülnek az apró mégis szörnyen hatásos és pontos fegyverre.
Mikor belépnek a látókörbe, azonnal megtorpan, kidülledt szemekkel mered rám, és autójára.
- Te meg…? – horkan fel dühösen, de szavába vágok, a mélygarázs akusztikájában hangosan zeng vissza hangunk, fegyverem szerencsére hangtompított.
- Sajnálom Akuma… te választottad ezt az utat – egy pillanat műve az egész, előkapom ruhám ujjából a fegyvert, és felé célozva fejbe lövöm, pontosan homloka közepén. Felakadt szemekkel esik össze.
- Bácsikám! – sikkantja rekedt hangon a fiú, arcom komor marad, belül mégis elégedettség tör elő. Tehát nem a szeretője… megnyugodtam. Viszont rokon, tehát kissé nehéz dolgom lesz még vele.
A testőrök azonnal látják mi a helyzet, és faarccal pillantanak rám. Nem tehettek semmit, ahogy senki sem.
- Te szemét! – rontana felém, már kapja is elő fegyverét, ismert mozdulattal, de csak intek.
- Fogjátok le! – dörren határozottan hangom, azonnal el is kapják, de csak tovább ficánkol, szitkozódva, szerencse hogy két hatalmas darab a testőr, és viszonylag könnyen le tudják fogni.
Lassan közelebb lépek hozzá, amikor már kezd kifáradni a dühöngésben, papucsom halkan koppan a betonon. Előre bukott fejét látva ellágyul tekintetem, de kontrollálnom kell magam. A tekintélyemen csorba nem eshet.
- Nézz rám! – kérem halkan, de megrázza fejét, elégedetlen morranást hallatok. Nem haját markolom meg, hanem csak álla alá nyúlok, hogy felemeljem, előre hajolok, hogy szép arcát közelről láthassam. Apró szőrszálak csiklandozzák ujjamat ahogy felemelem fejét, és amikor végre rám néz… elmerülök a kék szemekben. Csodaszép.
- Mától a Tousaku családhoz fogsz tartozni. Vésd az eszedbe. A bácsikád bolond volt, tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Szerintem te is sejtetted jól mondom? – morgom arcába. Finom illata van.
Persze nem válaszol, csak egymásnak feszíti ajkait, szemei remegnek, félelmet viszont nem látok arcán. Bátor egy kölyök.
Elengedem, és testőreimre nézek.
- Vigyétek őt a házam egyik vendégszobájába, a Kyouse klánt pedig én fogom értesíteni. Indulás!
Megindulnak parancsomra, egy utolsó pillantást vetek még a fiúra, végül megfordulok fiam felé, és mellettünk maradt egyetlen testőr felé.
- Gyerünk. Akumáért mindjárt jönnek, tisztességes temetést kap.
~*~
A klán alsóbb tagjai szinte rettegéssel fogadnak. Gondolom megijesztette őket az, hogy nem gazdájuk érkezett haza, hanem helyette én. Szólni sem kell összegyűlnek a hallba a nagy házban, ahová tartok, minden főbb tagja a családnak aki a házban él jelen van, és csak ez a lényeg. A bejelentés után vegyes érzelmekkel teli reakciót kapok. Csoda, hogy van olyan aki rejtve örül ennek. Vajon mit tett Akuma az embereivel?
- Okubo-sama… merre van? – érdeklődi az egyik, és elsőre nem érte a kérdést, majd gyorsan leesik a tantusz. Okubo… tetszik ez a név.
- Ő jól van, már a házamban vendégeskedik. Ti itt maradhattok, ebben a házban, de a Tousaku klán tagjai elesztek, nekem dolgoztok. A fiammal fogjátok tartani a kapcsolatot – vállánál megveregetve mutatok Yuukyora, aki elégedetten vigyorog, lehet sejtette már, hogy rá osztom a posztot. Fokozatosan bele kell tanulnia egy klán vezetésébe is, ezért kezdem ezzel. Egy ilyen kis családot nem lesz nehéz kordában tartania… remélem.
- Nem akarok csalódni – súgom fülébe, mikor már kifelé tartunk az épületből.
- Nyugi, nem fogsz… de… a fiút miért vitetted a házunkba? – kérdi oldalra biccenve. Rámosolygok szélesen.
- Lesz egy játszótársad – mondom halkan, és beszállok a kocsiba, ő is követ. – Ahogy láttam, hasonló korú. Jó lenne, ha kijönnétek, még a hasznunkra lesz. – ámítás vagy sem, így van. Nem csak saját szórakoztatásomra vitettem haza. Valószínű, hogy jól képzett a fiú.
- Értem – mosolyodik el, karba tett kezekkel, és kinéz az ablakon, nem sokat beszélünk tovább.
Elégedetten dőlök hátra az ülésen, és hasonlóképp teszek. Minden úgy sikerült, ahogy elterveztem.
Egy időre megnyugodhatok, de most… meglátogatom Okubo-kunt.
|
|
