Karakter: Takeda
Kifáradtam. Ennyi idő elég is volt a harcművészetek gyakorlására. Hiszen a mára megtanulásra szánt mozdulatokat már meg is tanultam. Sőt... Még a tervezettek mellé egy plusz mozdulatsort is elsajátítottam.
Most viszont... Jöhet a neheze, vagyis a főzés.
Izgatottan nyitom ki a szakácskönyvet egy gyönyörű édességnél. Rózsaszín. Ez kicsi kutyusom kedvenc színe. Úgyis közeleg halála évfordulója, ezt elkészítem neki hálából, az együtt töltött szép időkért. És... Ha már lúd, legyen kövér, nem a tésztával kezdem, hanem a krémmel.
- Elő a lábast és a hozzávalókat! - adom ki magamnak az utasítást, amit tetteimmel követek is. Előpakolok mindent, begyújtom a gázt, és már kezdem is.
Egy csipetet ebből, egy marokkal abból, keverés, majd... Ááááá. Miért lett ez fekete?!
Csalódottan húzom le a tűzhelyről az edényt. Ennek a krémnek rózsaszínnek kéne lennie. De ez... Még most is fekete. Ráadásul egy csomóban bűzölög az edény alján. Mit rontottam el?
Jaaa. Hogy liszt nem is kellett volna bele... Értem. Akkor hát... Mára ennyi.
Megint be kell érnem valami rendelt kajával, mert bármit is próbálok, hiába, nem sikerül. Azt hiszem, fel kell hagynom a főzéssel. Örökre. Viszont...
Sachi nagyon győzköd, hogy ne tegyem. Szinte rágja emiatt a fülemet.
- Hiába, nekem ez nem fog menni. – magyarázom neki a lehető legkedvesebben, miközben „remekművem” a kukába borítom. Attól, amit mond válaszként, muszáj elnevetnem magam. Szerinte csak későn érek, és ne adjam fel.
Hát legfeljebb még egyszer, utoljára megpróbálom - válaszolnám neki, amikor a levegőből egy izmos férfialak ölt testet, aki... Ott ül a fotelben.
Gyönyörű, sötétbarna haja, ami fonatokba kötve vállára omlik, ahogy előrébb hajol felém, és rideg, lilás szemei, ahogy kíváncsian pásztáznak... Valamint ez a ruházat, amiben van...
Meglepettségemben kiesik a serpenyő a kezemből. Ki ő? És mit akar itt??? El akar rabolni???
Ettől a gondolattól az ijedtség még jobban elhatalmasodik rajtam. És... Szégyen a futás, de még azt se tudok. Csak állok, és nézem, s jobb ötletem nem lévén, sikítok. Majd, amikor Sachi ugatni kezdi az alakot félelmetes lila szemei miatt, megint sikítok. És megint, amikor felfogom, hogy ez a férfi valószínűleg szellem.
Ááááá. Még kiáltani se tudok! Egyet intett, és olyan, mintha én és kutyusom is berekedtünk volna. Ijedten kapom a torkomhoz a kezem. Olyan hideg, mintha lefagyott volna.
- Ne üvöltözz! – szólal meg mély, nyugtató hangján az idegen, és valahogy már érzem, hogy akárki is ő, nem rossz szándékkal van itt, és nem fog bántani. Hiszen ha akarta volna, egy ilyen intéssel meg is ölhetett volna.
Ehelyett visszaadta hangom, mert érzem, hogy torkom felolvadt. Lehet, hogy nem tetszett neki az, hogy sikongattam? Akkor ezek szerint lehet, hogy a szellemek füle olyan érzékeny, mint a kutyáké? Hmm... Feltétlen meg kell majd tőle kérdeznem.
Viszont... Akkor se értem azt, hogy ki ő, és még kevésbé azt, hogy mit akar tőlem.
- Ki vagy te? És mit keresel itt? És ki vagy te? – kérdem meg zavartan, minden bátorságom összegyűjtve. A válasszal nem is várat meg. Felém indulva, nevetve közli:
- Ezt már egyszer kérdezted – mit? Ja tényleg... De szétszórt vagyok. Viszont ő is, mert többi kérdésemre még nem válaszolt. Épp kezdeném a méltatlankodást, amikor folytatja. Bár ezt a folytatást lehet, jobb lett volna, ha nem hallom.
- Hadisten vagyok, és szórakozni jöttem ide, eközben leltem rátok – rááánk?! Érzi Sachit is... És ő egy hadisten?! Ez komoly?!? És mit akar tőlünk?!?
- Ránk? Hadisten? – kérdezek vissza, de valamiért forog a világ. Csak azért maradok talpon, mert drága kutyusom bátorít, hogy legyek erős, mert amilyen harcstílusokat tudok, azt bizony még egy hadisten se überelheti, simán leverném, ha harcra kerülne a sor.
- Igen, itt van egy kutyaszellem is – tényleg nem evilági. Hiszen Sachi létezéséről még osztálytársaim se tudnak. Mondjuk... Mintha érdekelné is őket, mi van velem.
Viszont ennyi infó túl sok. Fejem elnehezül, és engedek a sötétségnek, ami teljesen körbezárva tudatom, húz magával. Érzem még, hogy zuhanok, és mintha vendégem is felkelt volna a fotelből, ahol eddig ült, de utána... Semmi...
Pofozgatás... Halk szavak... Lassan nyitom ki szemeim, és szembetalálom magam szemeivel. Közel vannak hozzám, akárcsak gyönyörű fekete tincsei.
- Hadisten? – csúszik ki újra számon a kérdés.
- Így van, de ne ess össze ismét! Nem túl mókás – kapom meg egyből a dorgálást, amitől el is pirulok, de miközben feltápászkodok, igyekszem magam menteni.
- Öhm, rendben van, de számomra ez akkor is hihetetlen – és még mindig szédülök, muszáj megkapaszkodnom.
- És honnan tudod, hogy itt van Sachi? – ez egyfajta hetedik érzék lehet nála, vagy látja a szellemeket?
- Kicsoda? – néz rám értetlenül... Akkor név alapján nem tudja, hogy kiről van szó? Hmm. Értem. Akkor mondom így:
- A kutyám. Rég meghalt…
- Értem, hát akkor legyen élő, érzem, hogy valami kapocs van köztetek, ami nem szakad meg – mondja, és már megint nem győzök álmélkodni.
Kicsi kutyusom leugrik vállamról, majd a szemem láttára lesz rajta újra csont, hús, és bőr. És, és, és már ugrik is hozzám.
- Sachi!!! – kiáltok boldogan, és ölelgetem, emelgetem. Ezt nem hiszem el! Hogyan tudnám én ezt valaha is meghálálni ennek az idegennek? Könnyezve simogatom továbbra is drága barátom, miközben igyekszek köszönetet mondani:
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Hogy tudnám ezt a velem tett jót valaha is meghálálni neked?! – meleg kezek a vállamon, amitől kissé meglepetten fordulok felé. Máris eldöntötte, hogy mit akar tőlem?
- Annyit kérek, hogy áruld el a nevedet! A kutyádét már tudom, de a tied még nem – csodálkozva nézem még mindig, de bátorító tekintetétől erőre kapva motyogom:
- Dashi Takeának hívnak, uram, és tényleg nagyon hálás vagyok, amiért felélesztette Sachit. Esetleg nincs kedve itt laknia nálam, amíg a dolgait intézi a világban? Vagy egy hadúrnak nincs szüksége pihenésre? Vagy már van olyan hely, ahol szívesebben lakna? Esetleg tudna segíteni egy pár technika elsajátításában? Vagyis... Ááá. Bocsánat! – hajtom le fejemet. – Hiszen még az előző segítségét se hálálom meg, máris újat kérnék... Most még azon se csodálkoznék, ha fogná magát, és megöl....
- Lassabban! – teszi mosolyogva ujját a számra. – Először is... Egyedül laksz itt?
- Dehogy egyedül! Amióta befogadtam, Sachival élek! – húzom ki magam büszkén, és a kis semmibe vett is helyeslően ugat egyet.
- Értem, bocsánat! – neveti el magát, és megsimogatja ő is sértett kutyusom buksiját, aki erre megnyugodva ugrik hozzá is oda egy kis cirógatásért. – Na, szóval a kérdéseidre visszatérve... – kezdi el, majd megakad. Olyan, mintha a hátam mögötti falat figyelné ennyire. Mi történt? És miért lett ilyen hirtelen újra szigorú az arca?
- Épp most értesítettek, hogy vissza kell mennem a palotába, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok – adja meg fel nem tett kérdéseimre a választ, amikor végre visszafordul felém.
Szomorúan bólintok. Nem értem, miért szomorít el az a hír, hogy ez a most lakásomba tévedt idegen ugyanolyan hirtelen megy el, mint ahogy jött. Hiszen... Szíve joga, hogy azt tegyen, amit akar.
Mondjuk... Ha belegondolok, utoljára csak anyámmal tudtam ennyit, és ilyen fesztelenül beszélgetni. De csak visszajön valamikor.
- Viszont! – emeli fel, és fordítja maga felé fejemet. – Szeretném, ha velem jönnél. Nem lennétek egyedül, plusz megengedem, edzhetsz velem. Persze csak miután teszteltem tudásod.
- De én inkább maradnék itt... – kezem el a hezitálást, viszont... Már Sachit, engem és őt is valami kék fény vesz körbe. Mintha izzana a testem. Azonban ez az érzés egy pillanat múlva már el is tűnik.
Áááá. De hol vagyunk?!? Hova tűnt a kis szobám? Itt minden olyan hatalmas, de mégis… mi történt? Hogy kerültem én ide?
- Azt mondtam, szeretném, ha velem jönnél. De nem emlékszem, hogy kérdeztem volna, hogy ezt akarod-e. Üdvözöllek a palotámban! – segít fel a földről. Sachi izgatottan rohangál a hatalmas előszobában, majd el is tűnik a szemem elől.
Futnék utána, hiszen egy idegen helyen egyedül... Nélküle... Még elveszettebbnek érzem magam, mint eddig bármikor. Miért hozott ide? Vagy azt akarja, hogy itt törlesszem neki segítségét? És miért kapott el?!?
- Nyugi, bármikor visszatalál hozzád, hiszen a kapocs összeköt titeket. Addig is pedig, amíg körbenéz... Gyere, bemutatlak a barátomnak – húz maga után a hatalmas folyosókon – aki nagyon jól tud főzni, és addig, amíg én apámmal társalgok, segít neked. Utána pedig készülj fel arra, hogy felmérem, mennyire vagy jó harcos.
Szemei csak úgy izzanak. És én... Egyszerű halandó, mit is mondhatnék neki... Biztos nem engedi, hogy ellenkezzenek vele. Beletörődően bólintok, és belé is ütközöm, amikor megáll egy ajtó előtt.
- Itt is vagyunk! – nyit be, majd a szobában az ágyon fekvő, gyönyörű férfihoz intézi a szavait. – Szia, Namil, visszatértem! Amíg apámmal tárgyalok, légy szíves vigyázz erre a kölyökre és a kutyusára.
- De... De hiszen ő egy egyszerű halandó! – ül fel az ágyon, és néz rajtam végig. Olyan fura és nyugtalanító a hangja az engem idehozó hadúréhoz képest... És... Mintha nem kedvelne... – Minek hoztad ide?! – igen. Ez engem is érdekelne.
- Az nem a te dolgod! Teljesítsd, amit kértem, majd jövök! – dörren még utoljára dühös hangja, mielőtt ránk csukná az ajtót.
Áááá. És most komolyan itt hagyott?!? Egy idegen helyen? Egy vadidegen társaságában? Kutyusom nélkül?!?
Idegesen néznék újra a Namilnak nevezett férfira, de ő már nem ül az ágyon. Ellenben magam mellől hallom meg magas hangú kacagását. Ijedten fordulok arra, és ekkor meglátom fölém magasodó alakját.
Ezt nem hiszem el... Ő is olyan szép... De az ő szemei mégis... olyan mások... Nem szigorúságot, sokkal inkább kedvességet, melegséget tükröznek.
- Hmm... Már értem, mi tetszhetett meg benned a barátomnak! – húz magához olyan közel kezeim lefogva, hogy testünk összeérjen. És azok a pillantások, amivel közben néz...!
Teljesen elgyengültnek érzem magam, és zavartan próbálok arrébb lépni tőle. Nem értem, miért néz így, de ha sokáig nem enged el, akkor nagyon csúnyán összeverem. Mégis csak kedvelhet, de akkor se kéne zavarba hoznia!
Végre. Hirtelen lép hátrébb, elengedve engem, miközben az ajtó felé fülel.
- Úgy hallom, ideért a kutyusod is – nyitja ki, és Sachi már fel is döntött. – Akkor mit is csináljunk, amíg vissza nem ér? – teszi fel a kérdést, amire huncut mosollyal válaszolok...
- Már megint elkalandozott a figyelmed! Keverd, keverd, mert odaég! – rázza meg vállamat Rhakar haverja. Igen. Azóta megtudtam, hogy így hívják. És azóta... Valahogy még jobban vonzódom a sötét hadúrhoz. És most a főzés.... Hááát, még jobban nem megy, mint egyébként, mert folyton a harcórán jár az eszem, amit, ha visszaér, tartani fog nekem.
- Átveszem! – lök arrébb nagy komolyan Namil, majd a következő pillanatban mosolyogva nyújtja felém a kész krémet.
- Bocsi, de még tapasztalt konyhaművészeknek is nehéz a végét megcsinálni, azért segítettem. De ügyesen csináltad, csak jobban kéne koncentrálnod! – dicsér meg, és én csak úgy iszom magamba a szavait. Komoly arccal bólintok. Ennyi lenne? Nem koncentrálok eléggé?
- Tényleg az a baj, hogy nem figyelek eléggé? – nézek rá csodálkozva, de mielőtt válaszolna, Rhakar hangja szakítja félbe társalgásunk:
- Ajánlom, hogy a harcunkban összeszedettebb legyél, mint a főzésben! – arrafelé fordítom fejemet, de el is indulok irányába. Ugyanis int, hogy tegyek így.
- Gyere, majd Namil befejezi a süteményt! – szólít meg, amikor visszafordulok, ezért mellé futok.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2009. 10. 28. 17:13:39
|
