- A neve Daniel Ruthford – fejezi be az üzenet átadását a titkár szerepben tetszelgõ tiszt, Kelly tizedes, és leereszti a kezében tartott lapot. Komoran dõlök hátra a székemben, és némán függesztem tekintetem az elõttem fekvõ mappára.
Hazaküldték a frontról, parancsmegtagadás és muníciópazarlás miatt, és az elmúlt években kiképzõként tevékenykedett, de nehezen kezelhetõség miatt, elküldték a Nyugati akadémiáról. A tehetségét viszont elismerik, így ahelyett, hogy leszerelnék, átpasszolják ide...
Nem elég, hogy minden második emberem a bukásomat lesi, a kadétok pedig egyenruha és rangjelzések nélkül észre se vennének, ideküldenek egy kezelhetetlen õrnagyot, hagy boldogítson még õ is! Mi ez, ha nem kicseszés?

- Uram, a válasza? – töri meg a jó pár perces csendet Kelly, mire kissé ingerülten pillantok rá. Hülye kérdésre legszívesebben hülye választ adnék, de kontrollálom magam.
- Az õrnagy fogadása nem felvetés volt, hanem parancs – világosítom fel a nyilvánvalóról. Sértetten húzza ki magát, pedig a hangszínem teljesen közönyös volt, minden bántó él és gúny nélkül. Mégse tetszik neki, hogy egy fiatalabbnak kell ugrálnia. Ahogy itt nagyjából senkinek se...
- A vezetõségnek viszont illik valami választ küldenünk, jelezvén, hogy megkaptuk az utasítást! – jelenti ki, olyan kioktató hangon, hogy viszketni kezd a tenyerem.
- Tudom a protokollt! – húzom össze a szemem, és erre azért már észbe kap, tartása kissé meghunyászkodóbbá válik. – Legyen önálló, és fogalmazzon meg egy választ, tizedes, az ezredese nevében! – Szándékosan megnyomom a rangokat, hogy érezze, hogy állnak a dolgok. Gyûlölöm a pozícióm, mert nem teljesen az érdemeim miatt kaptam, de ha már itt vagyok, nem fogom hagyni, hogy eltiporjanak.

Választ pedig jobb, ha nem én írok, mert legszívesebben közölném feletteseimmel, hogy kapják be. Burkolhatják szép köntösbe Ruthford áthelyezését, miszerint ezzel majd erõsítik az Északi akadémia kiképzõerejét, de valójában csak útban van nekik, és ideküldik a béka segge alá.
- Igenis...uram – morogja végül Kelly, majd miután közlöm vele, hogy elmehet, sietve sarkon fordul, és elhagyja az irodám. Rosszkedvûen fintorodom el, megmozgatva arcizmaim, ahogy senki se lát már. Elõttük nem mutathatok semmit, mert bármit ellenem fordíthatnak, így megtanultam pókerarcot vágni. Csak éppen nem élvezem.

~oOo~

Hosszan fújom ki a levegõt, célzok, és lövök. Telibe találom a célpontot, mire elégedett mosollyal eresztem le a pisztolyt, és némi hezitálás után, átveszem a jobb kezemmel. Keresem a fogást, majd hosszú percekig csak figyelem, ahogy ujjaim alig észrevehetõen, de érezhetõen másképp mozdulnak, mint ahogy én akarom. A lövés túlzottan finommechanikai mozdulat, jobb kézzel képtelen vagyok ugyan olyan pontosan csinálni, mint régen.
Sóhajtva eresztem inkább le a fegyvert, majd leveszem a fülvédõt, és nekiállok elpakolni. Lassan jelenésem van az irodában, mert Ruthford ma érkezik. Elõtte azonban muszáj volt kijönnöm kicsit lõni, különben nem tudnám higgadtan kezelni az áskálódásokat.

- Ezredes, uram! – toppan be a fegyvertárba az egyik kadét, és mikor felé pillantok, gyorsan haptákba vágja magát.
- Pihenj! – szólalok meg csendesen, mire elengedi magát, és már mondja is, amiért jött.
- Kelly tizedes üzeni, hogy megérkezett Ruthford õrnagy autója!
Meglepetten pillantok az órámra, és meg kell állapítanom, hogy még mindig majdnem egy óra van a megbeszélt idõpontig. Most szórakoznak velem? Én is tudom, hogy nem vet jó fényt rám, ha kések, és nem a díszegyenruhámban, hanem egyszerû kültériben fogadom õt, mégse voltak képesek ideszólni legalább negyedórával az érkezése elõtt?!

- Köszönöm kadét, mondja meg Kelly tizedesnek, hogy itt fogadom az õrnagyot – felelem némi gondolkodás után a srácnak, majd útjára bocsátom.
Nem fogok mások szabálya szerint játszani. Ha ez a Ruthford tényleg olyan, mint amilyennek az aktájában leírták, úgyse ad túl sokat a rangjelzésekre és puccos öltözetekre. Persze neki is tudnia kell, ki irányít, de ha Kelly és a társai ezzel kényelmetlen helyzetbe próbáltak hozni, hát simogassanak sünt, nem hagyom magam! ÉN vagyok az ezredes, és ha a fegyvertárban akarom fogadni az új emberem, hát ott fogom!

Hamarosan hallom is a közeledõ lépteket a folyosón, de továbbra is nyugodtan tisztítom a fegyverem. Mikor aztán lendületesen kinyílik az ajtó, nyugodtan fordulok az érkezõ, és a nyomában loholó titkárom felé.
- Hé, kadét, hol az ezredes? – zendül Ruthford erélyes, mély hangja, és nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, kinek címzi a kérdést. Összehúzom a szemem, ahogy állom a rám szegezõdõ, élénk kék pillantást, de más jelét nem adom ingerültségemnek és sértettségemnek.
El kell ismernem, hogy nem tûnök egy veterán ezredesnek, és még kisebb is vagyok nála, de azért nem boldogít a tény. Bezzeg Kelly szemében némi kárörvendés csillan, de elég egy gyilkos pillantást vetnem rá, és megembereli magát.

- A nevem Neil P. Henderson, és én vagyok az ezredes – szólalok meg nyugodtan, miután elszámoltam magamban tízig, és szépen ráérõsen a helyére raktam a pisztolyt. A férfi egy pillanatra meglepõdik, de aztán széles vigyor terül el az arcán, és vérlázító nyíltsággal végigmér. Megugrik a vérnyomásom, de azért közönyös hangon szólalok meg, miután nyilvánvalóvá válik, hogy nem fog elnézést kérni, csak bámészkodik tovább. – Szóljon, ha kinézelõdte magát.
- Áh, akkor elleszek még egy darabig – feleli élcelõdõ hangon, de ügyelek, hogy semmit ne változzon az arckifejezésem. Ezzel nem fog felhúzni, még a fronton is volt néhány emberemnek kanos idõszaka, majd elmúlik, ha nõ közelébe kerül végre.

- Én viszont nem érek rá, szóval lépjünk tovább. – Végre ismét a szemembe néz, így folytatom. – Daniel Ruthford õrnagy, üdvözlöm az Északi akadémián, mint már említettem, Henderson ezredes vagyok, mostantól a felettese. Tõlem fogja kapni az utasításokat, és engem keressen meg, ha gondja van. Lehetõleg személyesen, mert néha eltévednek az információk. – Kelly összerezzen a háttérben, de figyelmen kívül hagyom. Ha azt hitte, nem veszem észre, hogy néha maguk intézik azokat a dolgokat, amikért én lennék a felelõs, majd hiba esetén rám kenik, siker esetén bezsebelik a jó pontot, hát nagyon tévedett. – Most pedig foglalja el a szállását, Kelly tizedes majd körbevezeti, és tájékoztatja a napirendrõl, valamint a szabályokról. Ma még pihenjen, holnap bemutatjuk a kadétoknak, és folytathatja a kiképzésüket.
Ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést, és mivel nem érdekel a reakciója, nem is várom meg. Ellépek mellette, és Kelly mellett is, majd elhagyom a fegyverraktárt. Sietõs léptekkel haladok végig a folyosón, majd az udvaron, megcélozva a gyengélkedõt. Akad itt néhány ember a kadétokon kívül, aki nem akarja a bukásom, de közülük csak egy olyan van, akiben már tényleg maradéktalanul megbízom. Õ az akadémia doktora, és bátyámmal együtt járt az orvosira, az egyik legjobb barátja, még manapság is.

- Neked is hello, Neil! – pillant fel rám az asztala mögül, mikor kopogás nélkül berontok az irodájába, tudva, hogy jelenleg úgysincs bent nála senki. Elõtte nem kell színlelnem, így fáradt sóhajjal vetõdöm le a kanapéra.
- Üdv, Adam – lengetem meg fektemben a kezem. – Kölcsön veszem a kanapéd fél órára.
- Csak nem megérkezett az új kiképzésért felelõs õrnagy? – mosolyodik el. Már elpanaszoltam neki, hogy miféle emberre számíthatok, miután elolvastam az aktáját. Egyenlõre viszont még nem olyan rossz a helyzet, de akkor is kell némi pihenés.
- Még nem nyilatkozom róla – jelentem ki, majd befelé fordulok, õ pedig látva, hogy most nem vagyok a legjobb beszélgetõ partner, békén hagy. Tudom, hogy ha bárki közeledne, gyorsan riaszt, és mivel más nem tör be hozzá kopogás nélkül, nyugodtan merülök éber álomba.

- Ki vagy te, szépségem?

Hangzik fel ugyanaz a kérdés, mindig, mikor elmegyek egy kanosabb pasi mellett. Természetesen ezután jönnek az „igyál meg velem valamit” vagy a „gyere már bulizni” mondatok, amikre ha nemlegesen válaszolok, már erõszakosabbak lesznek.

És én pont ezt akarom.

- Mi közöd hozzá, te tuskó? - nézek fel az elõttem álló szõke pasira, akinek hirtelen minden vonása keményebbé válik, és elkapja a csuklóm.

- Talán valami bajod van, kicsim? Mert akkor szívesen megbeszélem veled!

Bah, idegesítõ emberek… nem éreztettem volna eléggé, hogy kopjon le? Na de mindegy is. Így legalább van rá indokom, hogy megöljem.

- Nincs kedvem veled csevegni - vetem felé lenézõen, aztán egy tõrt hívok a kezembe, és gyomron szúrom a csávót. Az csak nagy, elkerekedett szemekkel néz rám, aztán lassan rám dõl, de megtartom.

A haverjai a sarokban már azt hiszik, akció van, ezért lassan õk is közeledni kezdenek. Pheh. Emberek. Annyira kiszámíthatóak!

Megvárom, míg elég közel érnek, aztán ellököm magamtól véres barátjukat. Erre már õk is megszeppennek. A Hold fénye megcsillan a kezemben lévõ késen, következõleg meg már az õ bordáik között csillan meg. Pár suhintás, és kész is vannak.

A pengét a szoknyámba törlöm, majd vetek még egy szánakozó pillantást a halottak felé. Emberek. Túlságosan gyengék vagytok.

A héten ebben a városban fogok maradni. Itt sok hülye fiatal van, könnyedén találok ürügyet rá, hogy megöljem õket. De valójában nem miattuk vagyok itt. Hanem egy bizonyos személy miatt. Õ valamiféle õrzõ, aki embereket gyilkol, ugyanúgy, mint ahogy én is. Anyám sokat mesélt róla annak idején. Vagyis inkább róluk. A családjukról, mivel õ tudta, hogy mindenképpen bele fogok botlani. Akkor meg mért ne hozzuk elõbbre ezt a botlást?

Egy fa ágán ülök, és a csillagokat bámulom. Hófehér szárnyaimmal takarózom, ma különösen hideg az éjszaka. Jó pár napja öldösöm az embereket, úgyhogy most már biztos, hogy az õrzõ felfigyelt rám.

Kira… aki embereket öl, de mégis különbözik tõlem. Õ azért öl, hogy megvédje a többieket, én meg azért, mert ahhoz van kedvem. Valójában egyáltalán nem hasonlítunk, csak a cselekedeteink. Egy kicsit.

Mindig is találkozni akartam vele, vagy legalábbis amióta tudok róla, biztosan. Kíváncsi vagyok az erejére. Ha méltó ellenfél, akkor muszáj lesz eltennem láb alól, túl sok gondot okoz apáméknak. De ha gyenge, akkor életben maradhat még egy kicsit. Jól eljátszogatom majd vele.

Hirtelen oldalra kapom a fejem. Közeledik. Mosolyogva engedem szabadjára az energiám, közben a szárnyaim fehérbõl vörösre váltom, hogy jobb legyen az összhatás. A hajamat is kitûröm a szemembõl, bár nem értem, mi ez a nagy készülõdés.

Lehet, hogy túlzottan is izgatott vagyok.

Végül egy vakítóan fehér valaki leszáll tõlem nem messze, és a földön lévõ vértócsákat nézi. Na igen, ma is volt egy kis mészárlásom. De ez tényleg kicsi volt az elõzõkhöz képest. Ahogy látom, ez se tetszik neki. Aranyos.

- A híres… Kira, ha nem tévedek. Már vártam rád - szólítom meg lágy hangon, és látom rajta, hogy már most összezavarodik. Persze, ki gondolná egy nõrõl, hogy embereket öl? Nem sokan, pláne nem, ha még angyal is az illetõ. - Jó sok idõ volt, mire felkeltettem az érdeklõdésed. Milyen kár…

- Had lássam az arcod! - kiáltja, mire leugrok az ágról. Szóval látni akar, rendben. Talán én leszek a legutolsó, akit valaha lát. A Hold fényébe sétálok, és rámosolygom. Furcsán néz rám. Ez irritál.

- Talán valaki másra számítottál? - indulok el felé, egyik kezemet kinyújtva, õ pedig hátrál. Érthetõ, már elkezdtem kutakodni a kis fejében. Hamarosan arra a pontra is eljutok, ahonnan már irányítani is tudom. Egyáltalán nem tesz ellene semmit. Kezdek kételkedni az erejében. - Kira, aki emberek sokaságát öli meg. Már régen kinéztelek magamnak - ingerlem tovább, hátha akkor megpróbál ellenállni.

- Nem vagyok gyilkos! - mérgesedik be, és a fegyvere is lassan megjelenik a kezében, de sajnos az elméje még mindig nem áll ellen. Talán nem is tudja, hogy ellen kellene állnia. Ez így pedig nagyon unalmas. Túl könnyû lenne megölni.

- Hát persze. De remélem, nem azzal akarsz végezni velem. Mert ha mégis, az édes kevés lesz ellenem. És amúgy is… nem harcra készültem fel, kis cukorfalatom - mondom lágyan, majd pillanatok alatt termek elõtte, és egyik ujjam végigvezetem a mellkasán. Megborzong, még nagyobb utat enged nekem. Ha akarnám, már meg se tudna mozdulni. De azért ezt nem gondoltam volna. Ilyen gyenge lennél, Kira? Mint a halandók, akiket a napokban öltem meg…

Most téged is ugyanígy meg tudnálak ölni.

- Mit mûveltél velem? Már akkor éreztem, mikor az erdõ közelében jártam… - erõs parancsot küldök az elméjébe, így nem tudja befejezni a mondatot. Túl sokat beszél. Most már láttam, mire képes ellenem. Semmire. Épp ezért az lesz, aminek én akarom. Játék.

- Jajj, de édes vagy. Szeretnék szórakozni veled egy kicsit… most csak megnéztelek magamnak. Felmértem, hogy mire vagy képes… de sajnos csalódnom kellett. Megvárom, míg kicsit edzettebb lesz az elméd. Utána… beszélgethetünk.

Ahogy befejezem mondandóm, a magasba repülök, faképnél hagyva Kirát. Nem erre számítottam. Nagyon kiábrándított a kis drága…

***

Nem hagyom annyiban a dolgot. Másnap reggel követem a srác auráját, és megtudom, hova jár suliba. Az emberi alakja egyébként egész cuki, és sokkal színesebb az angyalinál. És kicsivel jóképûbb is így.

Kis csépelõdés után úgy döntök, ide is követem. Az elsõ nap nem lesz olyan feltûnõ, ha egy idegen lány járkál a folyosókon, csak aztán be kell iratkoznom, mert a végén még bajok lesznek. Bár én szeretem a bajt.

Amíg Kirát figyelem, megtudok róla még pár dolgot. Például, hogy órákon hihetetlenül unalmas képe van, bár azt csak az ablakból látom, de akkor is. Majdnem elalszom, miközben nézem.

Aztán végre jön a szünet, ahol végre ismét a sarkában lehetek. Az aurám teljesen eltûntetem, és a kinézetem is megváltoztatom, hogy még csak véletlen se ismerjen fel. Ez eddig oké is, de a nagy tömegben hamar elsodródom, nem látom, hol van Akira, csak az auráját követem. És akkor véletlen belészaladok.

- Jaj, ne haragudj - mondom felpillantva rá, õ meg már megint teljesen leblokkol. Pedig nem is turkálok a fejében. Hm, cuki.

- Semmi gond. Te jól vagy? - kérdi, mire elengedek egy édes mosolyt felé.

- Persze… Akira - suttogom felé, aztán gyorsan eltûnök a tömegben. Nem akarok vele több idõt tölteni, mert akkor könnyen lehet, hogy felismeri az aurám. Pláne, ha ilyen aranyos képeket vág… nem engedem, hogy gyengévé tegyen.

A nap további részében nem szaladgálok utána, hanem csak a sulihoz közeli járdaszegélyen üldögélek, és várom, hogy kijöjjön. Nem is értem, tulajdonképpen minek. Az biztos, hogy szemet szúrtam neki, és érdeklõdni fog majd, ki vagyok. Ez nem is baj. Angyalként nem mondtam meg neki a nevem. Csak nagyon vigyáznom kell, hogy ne jöjjön rá semmire.

Kitûröm a szemembõl most már szõke hajam, és kék íriszeimmel a túloldalon randalírozó srácok felé emelem. Röhögnek és löködik egymást, ami egyébként tök oké lenne, de nem csak ezt teszik. Ugyanis az egyikük épp most lép ki egy sikátorból, kezében egy nyávogó kiscicával. Összehúzom a szemem. Remélem, nem akarják bántani.

Egyelõre nem, viszont nagyon is jól szórakoznak szerencsétlen állaton. Hangoskodnak, böködik õt, ami egyre jobban ki fogja készíteni szegényt. Még mielõtt elfajulna a dolog, közbe kell lépnem.

Felállok a járdáról, és épp indulnék, mikor egy ismerõs hang megállít.

- Hé, várj egy kicsit! - Hátrapillantok, és látom, hogy Akira jön felém, hátán egy kis táskával. Bosszúsan morgom magamban valamit, ez is tud idõzíteni.

Aggódva visszapillantok a kiscica felé. Még mindig bántják. Ezt egyszerûen nem bírom elviselni! Így hát nem törõdve a felém közeledõ sráccal, kilépek az útra, és a banda felé indulok.

Igen ám, csakhogy ezzel egy idõben dudálást is hallok. Oldalra pillantok. A fenébe. Ez történik, ha nem nézel körül, mielõtt kilépsz az úttestre…