|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Calael | 2012. 05. 20. 02:58:02 | #21053 |
Karakter: Ethuril
Megjegyzés: [Nurylonnak]
Eltelik a teljes délután, nekem pedig szinte teljesen elkészül a kis munkám. A lehető legprecízebben van megfaragva minden egyes részlete, a "pengébe" még különböző motívumok is kerültek. A kardgomb (bár inkább tőrgombnak kellene itt hívni) át lett faragva, hogy fel lehessen kötni egy bőrdarabra, és nyakláncként hordani. Valamilyen védőszerrel le kéne festeni az egészet, hogy tartósabb legyen... Bár ki lenne olyan őrült, hogy egy tizenkét centi körüli fadarabbal a nyakában járkáljon, mondjuk rajtam kívül?
Csendben elteszem a táskámba a késem, az alkotásom pedig a párnám alá rejtem. Nem mintha nem lehetne fegyverként használni, mivel egy karó funkcióit simán el tudná látni. De nem az a cél, hogy legyilkoljak itt bárkit is, hanem hogy szövetséget eszközöljek ki. Bár elég bátor dolog tőlem, hogy még mindig ezen agyalok, miközben a kis csapatunk már elindulhatott visszafele. Nem érhetik el őket, nekünk viszont valahogy meg kéne pattanni innen, hogy visszatérve a falunkba szóljunk az itteni helyzetről, miszerint támadásra semmi szükség.
A barlangot elzáró ajtó némán tárul ki, ezzel szemben olyan szélt produkál, hogy még az én hajamat is meglibbenti. Egyedül arra van időm, hogy a fülbevalóm kiakasszam és az ágyra tegyem. Ahogy elnézem őket, a végén még tönkretennék. Láncos bilincset pillantok meg, de nem csak ott, ahol a két kezem összeköti, hanem egy azért, hogy tudjanak rángatni is vele. Halványan elmosolyodok, mert tudom, hogy olyan estében lesz részem, amit az emberek valószínűleg túl sem élnének.
- Kicsit elvisszük a kicsikét...
A hangján érzem, hogy minden sejtésem valóra fog vállni abból, ami megszületett bennem a becsapódásuk pillanatában. A lánc máris feszül a kezemen, és fellendít álló helyzetbe. Még jó, hogy a lábam nem verik béklyóba, mert egyből a padlót takarítanám az arcommal és a lehelletemmel.
- Most meg mit tesztek vele?
Milyen kedves a hangja, mintha aggódna értem...
- Ha túléli, megtudod!
Csattan a fülemben a válasz, csörren a lánc, én pedig a lehető legegyenesebb tartásommal sétálok, ellensúlyozva a néha meg-megfeszülő fémet, hogy ne tudjanak kényükre-kedvükre ráncigálni.
Egy házba visznek, míg én magamba szívom a nap utolsó fénycsóváit. Nem egy nagy erő, de mégis ad valamit a lelkemnek, amit az indulásunk óta nem kapott meg. Belül minden fehérre van festve, de nem is sokáig tudok nézelődni, a pince felé irányítanak. Érzem a két kísérőmben, hogy legszívesebben lelöknének, de félnek, kitörik a nyakam. Jaj már, hogy oda ne rohanjak...
Miért egy pincébe helyezik a kínzóeszközöket, mindenhol?
- Lám, lám... Ahogy elnézem, jó gondot viselt rád Zelphike. Nem is baj, nem is baj... Így kicsit tovább fogod húzni a cirógatást, mi?
- Nem tudom, mi mi. Tudtommal én, meg ti. De nem kérdőszó.
Mivel eddig a fekvőalkalmatosságot szemléltem, tekintetem arra fordítom, aki az előbb kérdezett tőlem, és válaszoltam neki, a tőlem telhető legbájosabban. Fekete szemek merednek rám, ugyanilyen haj és szemöldök társul hozzá. Szája undokul húzódik mosolyra, majd int a két kísérőmnek, hogy kísérjenek az ágyhoz. Lefektetnek, előbb a lábaim kötik ki, majd a bilincset veszik le rólam, majd oldalra egyenesítik, és lekötözik őket. Nem ellenkezek és nem is fészkelődök, egy harcoshoz nem illik ez a magatartás.
- Nos, akkor beszélgessünk... Engem Emirnek hívnak. Én vagyok a felelős azért, hogy kikérdezzelek. Akik idehoztak, Layorn és Xnorin. Még gondolkodom, hogy Avírt idehívjam-e, vagy elég, ha csak mi hárman osztozunk meg ebben a kis társalgásban.
- Engem nem zavar, ha többen vagyunk - válaszolom mosolyogva, de csak annyira mű ez, mint egy megfestett kép másolata.
- Honnan jöttél?
- Zelphartól.
- Miért jöttél?
- Idehoztatok.
- Ne szórakozz...
Kicsit felemelem a fejem, és vigyorogva figyelem Emir vörösödő képét. A szeme villog, és int a Layorn nevezetűnek. Az odasétál hozzá, majd várja, hogy kapjon valamiféle utasítást.
- Hozd ide a kilencfarkút.
- A macskát? - kérdezek közbe jól informáltan, mire csak egy vigyor érkezik válasznak.
Nem sokára egy ostorral tér vissza a vörösesszőke hajú elf, ami szép emlékeket idéz fel bennem. A kiképzés folyamán tanultunk a kínzás művészetéről, és hogy mi mire képes. Érzem, hogy a szívem hevesebben kezd verni.
- Nem kell félni, csak a kezed és a lábad kóstoltatjuk meg vele. Szóval: honnan jöttél?
- Az ajtón, ha kimegyünk, egyenesen kell menni a hegy lába felé, és -
Csattanás, én pedig ösztönszerűen húznám fel a lábamat, de a lánc megakadályoz benne. Nem lesz ez így jó...
- Legalább a ruhám húzzátok fel, mert nem akarom, hogy tönkremenjen.
- Ez csak természetes, nekünk sem célunk, hogy egy újabbat varrjunk rád a temetésedre.
Nem megnyugtató, de legalább a hatást elérem. Combközépig tűrik a nadrágom, a kezeim nem piszkálják. Nem tudom, hogy fogok visszajutni a szállásra...
- Hogy állunk? - kérdi egy ismerős hang. Szellőt is érzek, ez tuti, hogy Avír.
- Nem jól, ez is hallgat, bár sikkantgatni meg nyöszörögni azt nagyon jól tud.
Csend áll be a beszélgetésbe, megkínzott lábam ordít a fájdalomtól, én pedig nem tudom, meddig tudom megóvni a hangszalagjaimat a komolyabb megerőltetéstől.
- Akkor a karját hagyjátok meg épségben, és lapítsatok rajta.
- Rendben.
Egy ideje szemléltem a csigás szerkezetet magam fölött jobb híján, és most két kötelet húznak át rajta. Mind a négyen munkába állnak, és egy tömör fadeszkát húznak fölém, hogy a fejem és a nyakam még éppen ne takarja. Rám eresztik, és egyből nehezebben kezdem venni a levegőt.
- Rakjatok rá plusz harminc kilót, az szerintem jó lesz így estére neki.
Hirtelen érkezik a súly, kiszakad belőlem az összes levegő.
- Tehát: honnan jöttél?
Mosolyogni sincs erőm, csak elkínzottan fintorgok. Ahogy jön az újabb csattanás a combom belső felén, feltűnnek a csillagok, és nem akarnak eltűnni... De hallani még nagyon jól hallom a cincogását a bőrdaraboknak.
Az eszméletvesztést nem tudom, hogy kerülöm el, de csak annyi tiszta, hogy szinte cipelnek magukkal Xnorinék. A lábam nem mozdul, már nem is érzem, hogy a vérem csorogna a föld felé - de mikor a nadrág hozzáér a nyílt sebhez, nyöszörögni kezdek.
A kinti sötétségből valami világosabb térbe kerülök, majd ellöknek, és a padlóhoz érve érzem, hogy a hátam is elkezd szaggatni a fájdalomtól. Az emlékeztető két csapás a hátamon keresztbe...
- Még vigyáznod kell rá egy ideig... makacs dög mindkettő és jól tűrik a fájdalmat.
Micsoda csodálatos és elismerő szavak ezek. Vajon majd otthon is így gondolnak ránk?
- Barmok! - ismerős a hang, de hát... Akár képzelhetem is. Amennyi ideig az a fatábla rajtam volt, vajon mennyi oxigént nem kapott az agyam?
- Ethuril, én vagyok az, Zelphar. Most már semmi baj. Rendbe szedlek. Senki nem fog bántani. Vigyázok rád...
Felkapar valaki a földről, én pedig ösztönösen kezdek kapaszkodni. A vállam sincs a legjobb állapotban, de valahogy kibírom ezt a fájdalmat. Az összes többit nem igazán.
Kínkeserves út után a hátamra fektet valaki. Visszatérnek a csillagok, de halványan látok valamit a mennyezetből is. Nincsenek csigák...
Eltűntetik a ruháimat rólam, de nekem még így is kicsordulnak a könnyeim. Már nem is látok igazán, és nem is érdekel, hogy mit láthatnék.
Valami a mellkasomra nehezedik, és egyből nehezebben kezdem el szívni a levegőt. Várom, mikor jön a fájdalom, a feszítés a szememben, hogy ki akar pattanni a helyéről, és szédülni kezdjek, forogjon velem a világ, spirálisan, messze a csillagok mögé - de nem jön semmi. Mintha egyedül lennék. Minden erőm összeszedem, és a hasamra vergődöm, ki az alól a valami alól.
Puha az egész. Ez egy ágy? Takaró? Miért nem intézték el véglegesen a dolgot? Annyira veszélyesnek tűnünk ismeretlenként? Jó vicc.
Lépteket hallok, de olyan hosszú ideig, hogy már azt hiszem, el sem érnek hozzám. Oldalra fordítom a fejem, és Zelphar alakját ismerem fel. Valami van a kezében, és reménykedem benne, hogy valami gyorsan ható méreg lehet.
- Nem lesz semmi baj… a barátodat is kiszabadítjuk… - mondja, miközben az ágyra nehezedik, és elkezdi mosni a hátamon a sebeket.
Nem igazán fájnak, legalábbis ezek. Két csapás egymáson csak felszíni sérüléseket okot, de ha sorozatban van ötvenet odavágnak, a bordám is kilátszódna. Bár, ha még maradok egy ideig, úgyis ez lesz a vége. Elmenni meg már nem nagyon fogok tudni.
Nagyjából egy órára teszem, amíg kötés nem kerül a lábamra is. Amíg egyesével végigtisztította a sebeket, szinte ájultan feküdtem a hasamon. Az agyam köd lepi el, jótékonyan, és teljesen kikapcsolja az érzékeim. Mikor megszűnik a fájdalom, és csak tompa sajgás marad, elmerülök az álmaimban.
Reggel arra kelek, hogy pokolian fájnak a lábaim és a hátam is egyaránt. Nyöszörögni sincs erőm, csak majdnem megint elkönnyezem magam. Mocorgást érzek mellettem, majd ráébredek arra, hogy Zelphar fekszik mellettem. Meg se köszöntem neki, hogy valamelyest rendbe hozott, bár ha levágta volna a két lábamat, akkor is jobban érezném most magam - igaz, akkor hosszú távon nyomorék maradnék életem végéig. Se harc, se megbecsülés. Jelenleg azonban a túlélés a cél.
- Felkeltél? - kérdezi tiszta hangon vendéglátóm, mintha már régebben felkelt volna.
- Ja - nyögöm ki, nem éppen a legkultúráltabb módon.
- Hadd nézem a kötéseid...
Nem ellenkezek, hagyom, hogy felüljön, és a lábaim elkezdje mozgatni. Visszatérnek a kínok, de egy pisszenés nélkül végigbírom az egészet.
- Bezzeg tegnap este nem tűrted ilyen jól - jegyzi meg, miközben óvatosan felhúzza a jobb lábamon az egyik kötést. - Csúnyán elintéztek, de gennynek nincs nyoma.
- Akkor ügyes voltál - mondom halkan, elismerve gyógyászati képességeit. Ha ezekből nem folyik a fehér trutyi, az felér a csodával.
- Megpróbálom kideríteni, hol van Gavaron, amíg alszik a falu, addig maradj itt az ágyban.
Ha az utolsó két szót nem mondta volna, komplett idiótának nézném.
- Tegnap este nem ettél... Hozzak valamit?
Gyengén megrázom a fejem, és próbálok semmire sem gondolni.
- Rendben. Majd jövök.
Meg se mozdítom a fejem, csak hagyom, hogy visszasodródjak az álomföldre.
- Megjöttem!
- Ehh... - jön ki belőlem, de szerencsére ő a kinti ajtóból kiabált, én meg kezdem felvenni az ágy formáját, és a lepedő gyűrődésének a mintáját.
- Tudom, hol van Gavaron, de ő sincs jobb állapotban, mint te. Ha a józan eszükre hallgatnak, ma mindkettőtöket békén fogják hagyni, és akkor este megpróbálhatunk meglépni.
A tüdőm rángatózni kezd ennek a hallatán, de a nevetés hangjai nem csendülnek fel. Mikor lehiggadok, akkor oszom csak meg a véleményemet.
- Én nem kételkedek a jószándékodban, de te se hiheted, hogy így le tudsz lépni két sérülttel.
- A társad lábai nem néztek ki olyan vészesen, mint a tieid, ezzel szemben a mozgását figyelve a háta csúnyább. Esetleg próbálhatok lovat szerezni... Sajnálni fogom ezt a kis barlangot.
- Ugyan, felőlem maradhatsz is, meg mi se sietünk sehova.
Nevetés helyett kis sípolást hallatok, de így is megérti, hogy mi volt az eredeti szándék.
- Ahelyett, hogy mondjuk közölnéd velük, hogy mit kerestek itt, inkább véresre metélteted magad, meg az idióta barátod is!
- Nem csak mi vagyunk ilyenek, a ti harcosaitok is ugyanezt tennék ilyen helyzetben...
- Azok sem normálisak! Szóval: nem érdekel, el foglak cibálni titeket innen, én meg száműzetem magam innen - mert senkinek sem fogom tudni beadni, hogy ti ráncigáltatok el ilyen állapotban. Most pedig csinálok valami érzéstelenítő főzetet a lábadra meg a hátadra, hogy este tudjál menni, és ha befejezem, akkor enni fogsz, még ha vissza is hányod, nem érdekel.
Megszeppenten hallgatom végig, és figyelem meg, ahogy lobogó szőke fürtökkel kirepül a szobából.
Szerkesztve Calael által @ 2012. 05. 20. 03:12:40
|
| Calael | 2012. 04. 02. 01:18:43 | #20191 |
Karakter: Ethuril
Megjegyzés: [Nurylonnak]
Sokáig nem történik semmi, csak eszik, iszik, végezetül pedig pakol, egyetlen szó nélkül. Mikor azonban a szemem láttára kezd el mosogatni, érzem, hogy valami elpattan bennem, mégpedig véglegesen.
- Mégis mivel kötözzelek én meg? - akad ki, felém fordulva egy pillanatra, habos kezével jelezve a helyzet súlyosságát, majd visszatér eredeti irányába, hogy ne is lássa problémája okozóját. Nocsak.
- Szétvágtad a köteleimet és most már használhatatlanok - elemzem a helyzetet, amivel ő is tisztában lehet. Elvigyorodom, majd letörlöm az arcomról, és nagyon odaügyelek arra, hogy ne tűnjön fel számára a helyzet számomra komikus volta. - Nincs több köteled?
Nem felel, csak megtörli a kezét, majd gyűjtögető üzemmódba kezd. Sikeresen magához veszi a kötéldarabkákat, majd egyéb, hasznosnak vélt dolgokat kerít elő. A legtöbbjéről ránézve is megállapítom, hogy ha akarnám, könnyedén le tudnám szerelni magamról, de nem áll szándékomban. Egyelőre nem derült ki, mennyire informált a falujuk életével kapcsolatban, és a hírszerzés... Nos, eme érdekes formája már előfordult párszor a történelemben, miért ne próbálnám ki? Hírekért cserébe bármit, de csak akkor, ha használhatóak.
- Ülj vissza az ágyra.
Utasításnak tűnik, de inkább az idegességet fedezem fel benne. Na jó, menjünk bele a játékba, legyünk közreműködőek ebben a helyzetben. Ahogy elnézem, nincs hozzászokva az ilyen helyzetekhez. Akkor is vicces - de leküzdöm a vigyorgás iránti vágyamat. Leülök az ágyra, szépen egymás mellé teszem a lábaim, és az ölembe a kezeimet, mégpedig úgy, hogy az alkarjaim egymáshoz simuljanak.
- No? - kérdezem, mikor már jó két perce így vagyunk, és kezdem unni, hogy jelen helyzetben nem tudok mocorogni, mert még meggondolja magát az információszerző tevékenységgel kapcsolatban. - Netán adjak tanácsot?
- Ez egyáltalán nem vicces!
Felvont szemöldökkel nézek rá, majd a lehető legőszintébben válaszolok neki.
- Nem viccnek szántam.
Válasz nulla, már nem is csodálkozom rajta. Letérdel elém, és a lábaim kezdi el megkötözni. Nem túl szorosan, ő már ügyel arra, hogy valami minimális vérkeringés maradjon benne. Hirtelen pattan fel előlem, mintha valami baja lenne, ezt pedig nem értem. Nekem semmi bajom nem volt a helyzettel, főleg, hogy a ruhája még mindig normálisan be van gombolva. Ez elindít egy puszta elméleti gondolatmenetet a fejembe, de nagyon hamar leszavazom, inkább arra koncentrálok, hogy a kezeim hogy kötözi meg.
-Sietek vissza. Addig maradj nyugodtan.
Úgy vágja hozzám, mintha eddig annyira aktív lettem volna. Azonban mikor csattan az ajtó, felkászálódok, és aprókat ugrálva felfedezőkörútra indulok a barlangban, de a függönnyel eltakart helyekre nem teszem be a lábam. Még lehet, hogy elmozdul és észreveszi. Kinézem belőle.
Nem sok mindent találok, ami érdekesre méltó lenne. Hamar leszűröm a következtetést, hogy gyógynövényekkel foglalkozik, nem mintha ezt nem tudtam volna eddig is. Öt perc múltán visszaszökdellek az ágyhoz, és pontosan ugyanarra a helyre ülök le, ahonnan felálltam.
Egy ideig számolom, mennyi idő telhetett el, de hamar beleunok, így a gondolataim tanulmányozásának szentelem a fölösleges perceimet. Megkockáztatnám, hogy egy órai is eltelik, mire végül újra nyílik, majd megdöbbenésemre újfent csattan az ajtó.
-Avír azt mondja várjunk türelemmel…
Azt hiszem, sietett. Nagyon. De hogy minek? Hiszen nem gyújtottam fel magam, meg csak nem feltételezhette azt rólam, hogy elf létemre egy fajtársam otthonával ilyet tennék? Legalábbis önszántamból. A parancs meg nem az volt, hogy gyújtsam fel a falvukat.
Leül, és még mindig kapkodva veszi a levegőt. Türelmesen várok, majd mikor a bőrszíne kezd visszatérni az eredeti árnyalatához, akkor szólalok meg, a legkedvesebb mosolyommal.
- Akkor meglehet sokáig szorulok a vendégszeretetedre. Oldozz el kérlek.
Egy darabig néz, majd feláll, és eloldoz. Úgy néz ki, tanult abból, hogy nem kell mindent szétvágni első körben, mert jól néz ki.
- Köszönöm.
Biccent egyet, de nem mozdul el előlem, csak fürkészi az arcomat.
- Miért viselkedsz így?
Továbbra is kedvesen nézek rá, és csak a vállaim vonogatom. Ez azonban mintha nem tetszene neki, így rászánom magam, hogy egy egész jónak vélt választ mondjak neki.
- Ha már itt kell lennem, akkor nem tölthetem el kellemesen a szabadidőm? Két héten át gyalogoltam ebbe az irányba, még jó, hogy örülök annak, hogy valahol lógathatom a lábamat kötelességmentesen.
Belegondolok abba, mit mondtam, és rendben is találom. Kulcsfontosságú információ nulla, a gyaloglási sebesség is csapatonként más, bár ő nem tudja, hogy hányan jöttünk. Ketten vagyunk itt, a többiek szépen meghúzódtak, bár nem úgy tűnik, hogy felfedezték volna őket. Az is furcsa, hogy egy mezei gyógyítónál vagy minél vagyok, nem jönnek furcsa fegyveresek, hogy kínozzanak, ami csak annyiban tűnik aggasztónak, hogy nem tudom, Garavonnal mi van. Ráadásul úgy tűnik, Zelphar sem óhajt róla semmi használhatót mondani, mivel csak elgondolkodva néz rám zöldes szemeivel.
- Értem... értem... - mondja, és örömömre szolgál, hogy benne is elpattanhatott valami. Már ketten vagyunk. - Foglald el magad, nekem dolgoznom kell.
- Ez esetben kérhetek egy kést?
- Hát hogyne! - hangja olyan magasságba emelkedik, amilyet nem néztem volna ki belőle. - Ha meg idejönnek Avírék, még tán el is metszenék a torkodat, vagy te az övéket, vagy csak én a sajátomat, igen, sokkal egyszerűbb lenne...
A mondat elején az idegesség szól belőle, a végére azonban már szinte a fásultság süt belőle. Érzem, hogy most nem szabad megszólalnom.
- Mit akarsz vele?
- Elfoglalni magam. Eddig nem voltam elég jó fogoly ahhoz, hogy ne feltételezz rosszat rólam?
Imádok mások idegeivel játszani, főleg, ha ilyen sebesen reagálnak rá.
- Szolgáld ki magad, de ne legyél az utamban.
Ezt mintha már hallottam volna, így felállok, mint aki otthon lenne (bárcsak így lenne), és a cuccomhoz megyek. Előveszem kicsi, éles és hegyes pengéjű késemet, majd a tüzelő fák között kezdek el molyolni. Szerencsére nem figyel, így nem látja, hogy csenek el - egy még többé-kevésbé nedves fadarabot, ami vagy húsz centi hosszú, és van vagy három-négy centi vastag.
Visszatelepedek a heverőmre, a falnak dőlök, majd felhúzom a lábaim, és a köpenyem is úgy igazítom, hogy ne lássa, mit csinálok. Az eredeti ötlet egy medál volt, de a fa teljesen jó állapotban van, így inkább egy miniatűr kést kezdek el faragni. A pengéjét körvonalasan kialakítom, legalább lássam, hogy lesz az éle, majd a göcsörtöt kezdem kialakítani keresztvassá, ami minden, csak nem vas. Gyűlölöm a göcsörtöket, de most legalább kezelhető helyen van. A markolat megmunkálása is könnyedén megy, szépen bemetszve, hogy hol van a "drótozás" rajta, majd a végét is szépen legömbölyítem. Végül a pengét is kialakítom, és elkezdem indás motívummal feldíszíteni. Végzek az egyik oldalával, és mire a másikat kezdeném, újra meghallom fogvatartóm hangját.
- Gyere ebédelni.
Tök izgalmas beszédtéma, a kést és a faragványom leteszem magam mellé, majd a faforgácsot kezdem szemlélni. Végül a legóvatosabban a tűzhöz sétálok, és abba szórom őket, és hamar el is égnek.
- Nagyon csöndben voltál - jegyzi meg, mikor tányérért megyek, hogy besegítsek az asztalra pakolásban.
- Gondoltam, jobb lesz, hogyha nem zavarlak.
- Na persze...
Újra felmerül bennem a kötözésnél belém nyilalló kétely, de megint elhessegetem. Ugyan már... De miért frusztrálná egy egyszerű, mezei fogoly? Azonban ez még érdekes eredményeket szülhet az ittlétem alatt.
- Legközelebb majd bebújok az ágy alá, leteríted, én meg levegőt se veszek. Az megfelelne?
Morgás érkezik válasz helyett, pedig szerintem tényleg jól járna. Az más, hogy én példának okáért jéggé fagynék, de ez neki úgy se fájna...
Az étkezés végeztével magamra vállalom a mosogatófiú szerepét, majd visszatérek a faragásomhoz. Senki nem jön, vagy küld üzenetet, ami eléggé monoton. Az időérzékem a porba omlik, hiszen barlang, ablak semmi. Hiányzik a napfény...
|
| Calael | 2012. 03. 25. 01:57:51 | #20049 |
Karakter: Ethuril
Megjegyzés: [Nurylonnak]
Az ébredés a világ legkegyetlenebb dolga, főleg mikor arra eszmél az élőlény, hogy fáj valamilye, de az kegyetlenül. A fejem nem bírom megmozdítani, és a hátam se épp a legtüneményesebben viselkedik, azonban eddigi mozdulatlanságom nem arra utal, hogy a fájdalom keltett volna fel.
Fülelek, mire apró neszezést hallok, és már nyúlnék is a hátam mögé a késemért - de nincs ott. Sóhajtás helyett csak nyöszörgök az ágyon, és szívem szerint a fejem verném a... bármibe, csak legyen nagyon kemény. A szemem résnyire nyitva eszembe jutnak a tegnapi nap eseményei, és az is bevillan, hogy egy barlangban vagyok, azaz a kemény dolog nagyon sok van a közelben. Elég lenne lecsúsznom az ágyról fejjel előre, és akkor...
- Jó reggelt! Hogy érzed magad?
Valami elkezd forrni bennem, de egyelőre még nem tudom, micsoda.
- Jó... reggelt...! - viszonzom a köszönést, bár pokolian irritáló, hogy a sérüléseim miatt nem tudok egy levegővétellel eldöntendő kérdéseknél esedékes igen-nem válasznál hosszabb szavakat és mondatrészeket kiejteni. - Jobban, sokkal jobban.
Mindez szinte minden koncentrációm fel is emésztette, hogy végre egy mondatot egybe kimondjak. Három kemény szó, és mégis... Arra se emlékszem, tegnap este mondtam-e így bármit is. De igen, a levegővétel annyira nem fáj, igaz, nincs is annyira megterhelve a drága, mint ülő testhelyzetben. Hogy mindezt bizonyítsam is, felevickélek ülő helyzetbe, de mintha fordulna közben egyet velem a világ, ami nem a legjobb. A lábaim még mindig megkötve, nagyszerű. Igazából nem fontos, futni nem szokás nálunk, kivétel, ha sietünk valahova. Most nem ez a helyzet, nagyon is nem.
- Jót tenne egy frissítő mosakodás, utána meg egy tisztességes reggeli.
Gyanakodva nézek rá, és borzongok, hogy még mindig nem tudom, mi forr bennem. Mert valami tényleg ezt csinálja, és rohadtul piszkálja az agyam. Mint amikor viszket a hátam közepe és nem érem el. Pont olyan.
- Fura szerzet vagy. Minden fogollyal így bánsz vagy csak engem tisztelsz meg? - kérdezem, hogy eltereljem erről a kis kaparásról a figyelmem.
- Te vagy az első fogoly akit nálam szállásoltak el, sőt ha jobban utána gondolok, nagyon rég hoztak a falunkba foglyokat és azok is emberek voltak… Igen… Még gyerek voltam, amikor történt... - egy pillanatra elmereng, cseppet se kerüli el a figyelmem. - Melegítek egy kis vizet a mosakodáshoz. Mire végzel, kész lesz a reggeli.
Bólintok, és ebben leginkább az van benne, hogy legyen, ahogy akarja. Hol érdekel ez engem? Hátradőlök a barlang falának, továbbra is az ágyon ülve, és sikerül a lapockáimat megtámasztani rajta. Se a fölötte, se az alatta lévő sérülés nem feszül neki a falnak, de a hideg kellemesen átterjed rájuk. De jó érzés...
Megvan, mi ez a pezsgés. A felsőteste, meg az, hogy nem bír normálisan felöltözni. Ő mit szólna, ha az enyém kellene bámulnia? Biztos élvezné...
- Mehetsz mosakodni. A szoba mellett jobbra, a függöny mögött.
Erre kelek fel, és valami végigcikázik bennem. Vele álmodtam! Fogalmam sincs, mit, de olyan biztos, mint az, hogy a hátamon lévő sérülés még két napig minimum meg fog látszódni, még ha a fájdalom el is múlik. Előre dőlök, bár nagyban köszönhető ez a hasizmaim munkájának, mert hogy hátizomból nem bírnék most semmit sem csinálni, az is biztos. Előrébb csúszok az ágyon, hogy talpaim a földhöz érjenek, majd nagy nehezen az egyensúlyomat keresgélve felállok.
- Segítsek, vagy magad is elboldogulsz?
Kényszeredetten mosolygom el magam, de azért előveszem a legudvariasabb hangnemem.
- Igen, megköszönném, esetleg... a lábamról a kötelet... levehetnéd, hogy ne... azt kelljen nézned, ahogy... ahogy kukac módjára odacsúszok a vízhez - megállok, mintha csak hatásszünetet tartanék, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy csak a levegővétellel kezdtem el megint küzdeni. - Szerintem évekbe telne.
A mosolygásom vigyorrá szélesedik, mikor eszembe jut, hogy azzal is segíthetne, ha az ingjét összegombolná, mert így végképp nem tudok értelmesen gondolkodni. Meg az a virágillat... De valami azt súgja, nem volna jó ötlet, ha ezt szóvá tenném. Most legalábbis.
- Legyen - feleli, valami nagyon mélyről jövő sóhajtás keretében. Elsétál, majd egy rövid pengéjú késsel tér vissza. Elvágja a kötelet, majd félve pillant fel, és csak utána áll fel. Azt várta, hogy fejberúgom alkalomadtán? Nekem végül is, megfelel a fogság is, többet tudok meg a falujukról. Csak véges határidőn belül le kell majd lépnem, de ez is kieszközelhető, biztosra veszem. Elvégre mégis a fajtársuk vagyok, ahogy Gavaron is. Nem fognak megölni minket, ez pedig önbizalommal tölt el.
Zelphar a késével együtt visszasétál a konyharészhez, hogy a reggeli előkészítésével fogalkozhasson, én pedig a vállvértemet a lehető legóvatosabban bontom szét, és rakom le a heverőmre. Pokolian fáj a művelet, de hosszú távon jobban járok azzal, ha nincs rajtam. A függönyt veszem célba, amit említett, és újra megcsap a virágillat. Felmérem a fürdőt, meg a habot a kádban, hogy jobb híján nevezzem, meg a vékony habrétegre. Fölé hajolok, és még erősebben érzem az illatot. Na sebaj... A lehető leggyorsabban öltözök le, és mielőtt elmerülnék a vízben, egy kis tálba merítek belőle. Az alsóneműm belevágom, had ázzon, és nem gondolok arra, hogy mikor fog megszáradni.
Hamar végzek a fürdéssel, mert már zsong a fejem a tömény illattól, és főbb ruhadarabom is átmosom, majd szinte az összes vizet kipréselem belőle. Nedves, de alig, hamar meg fog száradni.
- Kész a reggeli, gyere, ha nem akarsz éhen maradni.
- Máris! - emelem meg a hangom, hogy biztosan meghallja, majd visszaveszem a ruháim. Könnyebben megy a mozgás, mint befele jövet, biztos a meleg víz hatása. Felemelő érzés, hogy már a fejem is tudom mozgatni, viszonlag normálisan.
Nedvesen csillogó bőrrel haladok el a félrehúzott függöny mellett, apró cseppeket engedő tincsekkel. Persze csak az alja vizes, de a vendéglátóm még így is furcsán nézi, ahogy egyesével a földön landolnak a vízcseppek. Végigmérem, és nagy örömömre végre összébb gombolta a ruháját. Lehet, hogy csak a felső három gomb van normálisan, de ez is több, mint a semmi. Még a hangulatom is javulni érzem.
- Jó étvágyat - mondja, és az asztalnál lévő tányérra néz, én pedig követem a tekintetét. Kenyér, vaj, hús, és gyümölcsök, és ezek vannak a legtöbben. Valamiért megkívánom az almát, de leszavazom magam. Nem kéne a gyomorsavam felkorbácsolni vele, inkább a kenyér és a hús.
- Neked is - válaszolom, először mosolyodva el kedvesen, és a székhez sétálok. Nem szedek annyit, amennyi jól esne, inkább arra figyelek, ne legyek túl mohó. Így is elérem azt, hogy a hasam kimondottan jól érezze magát, és ne korduljon fel ebédig.
- Köszönöm.
Válaszként csak bólint, éppen valami zöldet eszik, de nem köti le a figyelmem, hogy mit.
- Mikor jönnek értem?
Elgondolkodva néz fel, és egy darabig így is marad. Mikor lenyeli, ami a szájában volt, végre megszólal.
- Fogalmam sincs, ha gondolod, kimehetek és megkérdezhetem őket. De akkor újra meg kell kötöznöm téged.
Megvonom a vállam, igazából ameddig nem kell mennem valahova, addig nem izgat a dolog. Elleszek én az ágyon is, vagy itt az asztalnál kötött lábakkal, vagy akár a székhez is hozzáköthet.
|
| Calael | 2012. 03. 09. 16:32:09 | #19718 |
Karakter: Ethuril
Megjegyzés: [Nurylonnak]
- Ahogy gondolod… - szól a válasz, majd elengedi az állam, nekem pedig visszaesik a fejem a mellkasom felé. Húzódik a tarkómnál a bőr, talán már el is színeződött, de ezt úgyse fogom megtudni, amíg egy tükröt nem adnak a kezembe, vagy nézi meg Zelphar. Ahhoz meg igazából nem ragaszkodom, hogy harcos létemre pont a sebesüléseimen nevessenek.
Nagy nehezen megemelem a fejem, majd csak a szememet jártatva figyelem meg az új környezetet. Nem éppen úgy van berendezve, mint az én házam, sőt, egyáltalán nem hasonlít. Még az ágynak a formája is teljesen más, mint az enyém, pedig azok eléggé egy sablonra készülnek a világ bármely pontján.
- Éhes vagy? - kérdezi, s megkeresem a tekintetemmel. A lobogó tűz mellett áll, ami fölött valami fazékszerűség áll - hiába erőltetem az agyam, nem jut az eszembe a neve -, amelyből már gőz száll fel.
- Végül is, miért hagyjuk éhen veszni, amíg nem beszél, mi? - morgom magam elé, de nem hallja meg, ami talán jobb is így. Eltűnik a helyiségből, mintha függöny választaná el azt a másik helyiséget, de kezdem betudni az egészet annak, hogy a fejemmel valami nincs rendben. Kisebb hányinger is jelét adja mindennek, talán még mosolyognék is, ha egyedül lennék, a saját fatetei házamban.
Visszatérve élelmiszer jellegű dolgokra leszek figyelmes, mint például kenyér és szalonna. Az illatuk nem érzem, mert a felszálló gőzben leledző illatmolekulás elérték az én orrom is. Azt se tudom, mi lehet az, és inkább nem is akarom megtudni.
Egy asztalra teszi a szerzeményét, majd valamit leterít elém, meg fából készült tálat is pakol rá, végül az étel is megérkezik, egy késsel együtt. Felém indul a céleszközzel, és a kezeim béklyózó kötelet elvágja, majd kedvesen hozzáfűz az eseményekhez pár dolgot.
- Ne csinálj semmi ostobaságot, jó? Nem jutnál messzire és biztosra veszem, hogy elvágják a torkodat.
Magamban mosolyodom csak el, miközben azt figyelem, hogyan rajzolódnak ki a kötél sodronyai a bőrömön. Nem szép látvány, és még fáj is, de ez a legkisebb gond. Elfutni meg amúgy se futnék, levegőt alig kapok, nem hogy elegendőt a futás közben megnövekedett oxigénigényem kielégítésére.
Igyekszem tetszetősen enni, de a nyelésnél és a rágásnál előtte mindig megreszket a belsőm, rettegve a bekövetkező fájdalomtól a nyakam apró mozdulataitól. Mindezt rezzenéstelenül vitelezem ki, és nem teszem fel azt a kérdést, hogy miért vannak eltűnő és felbukkanó csillagok a barlangban.
Mikor befejezzük, hogy a tűz felett elkészült italból, amit óvatosan hörpintgetek, nehogy még a torkom is leforrázzam. Miközben pakol, én pedig a folyadékszükségleteim elégítem ki, a jó modorom kezdi el mardosni a belsőmet.
- Köszönöm - bököm ki végül, és próbálom úgy beállítani magam előtt a történteket, hogy most nem meghunyászkodtam, hanem csak kedves gesztust ejtettem meg a vacsoráért köszönhetően.
- Igazán nincs mit - feleli fejét megbiccentve felém, és befejezi a munkáját, és visszasétál hozzám, onnan figyelve, szeretnék-e neki mondani még egyéb dolgot is. Legalábbis erre gondolok, és semmi másra.
- Meglepő, hogy nem próbáltad megszerezni a fegyvereidet, pedig megtehetted volna.
Félszegen elmosolyodom, már nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, megnézné-e a hátam, de úgy döntök, a direkt kérdésfeltevés nem az igazi ebben a helyzetben. Hol lenne a hatás? Inkább próbáljuk máshogy...
- Segítenél elfeküdni valahol?
- Szabad a kezed, te is meg tudod tenni - feleli óvatosabb hangnembe váltva.
Mivel nem válaszolok, a lábamra állít, de közben megérzem a fájdalmas sávot, amit a délután történt harcnak köszönhetek. Aprót szisszenek, de mintha nem tűnne fel neki. Nem baj. Egy heverőhöz visz, teljesen egyszerű az egész, biztos valaki idehozta, vagy ő cserélte ki a sajátját egy újra. Mikor leültet, tenyerével végigsimít a hátamon, mire nyöszörgéssel felelek. Az ujjai nyomán kiveszem a hurkát, ami megjelent a hátamon, de ő még nem tudja. Még. Ugyanis felemeli a hátamnál a zubbonyom, majd nagyon óvatosan engedi vissza.
- Friss szerzemény?
- Honnan találtad ki? - kérdezek vissza, amit azonnal meg is bánok, mert a friss ingerek miatt ez a pár szó is csillaglátással jár. Lelép mellőlem, egyedül hagyva a csillagokkal, majd mire tisztul a kép, ő is visszatér egy tégellyel a kezében. Ha az időérzékem eltűnt volna, biztos azt hinném, csak úgy odavarázsolta.
Újra a hátam mögé lép, majd valami furcsa szag csapja meg az orrom. Sokáig nem gondolkodok rajta, mikor valami hideg, ragacsos izé kezd el cikázni sebesült bőrömön, belőlem meg halk hörgés szakad ki, mivel ezek mellé még a fejem is rázkódik. Lehet, hogy csak kicsit, de pont elég ahhoz, hogy a kettő kombinációja kiváltsa belőlem ezeket a hangokat.
- Ennyire csak nem fáj...
Nem válaszolok neki, pedig a családfáját igencsak szép jelzőkkel tudnám ebben a pillanatban emlegetni.
- Szerintem aludj hason.
- Micsoda... jó ta-nács...
- Úgy látom, nem lehet tárgyalni most veled - jelenti ki csak úgy, amin elnevetem magam, de csak recsegés jön ki a torkomon. Segít hasra feküdni, miközben tovább feszül a hátam, ami egyáltalán nem jó érzés, de nincs mit tenni ellene.
- Remélem reggel tudunk normálisan beszélni.
Köhögök válaszként kettőt, majd a köpenyemmel betakar óvatosan, nem érve hozzá a hátamhoz.
Egy darabig hallom, hogyan pakolászik, majd a fal felé fordított fejjel nagy nehezen elmenekülök az álmok világába.
|
| Calael | 2012. 03. 04. 20:21:46 | #19621 |
Karakter: Ethuril
Megjegyzés: [Nurylonnak]
Újra akció, micsoda felhőtlen örömöket okoz ez! Belegondolva, inkább az unottság az, ami eszembe jut, miközben vállvértemet próbálom felcsatolni magamra. Fényesre csiszolt ezüsttükörben igazgatom magam, és csapom hátra ingerülten szemembe lógó hajfürtjeim. Egy pillanatra tűnődve nézem összeszűkülő szemeim, szemöldököm agresszív ívét, és számon azt a gúnyos mosolyt, amivel saját magam illetem ezek láttán. Ha ennél egy csöppet kifinomultabb lennék, akkor talán még egy szemrevaló hölgyet is magam mellé igazgathatnék a sikeres harcokat követő ünnepségeken, de így...
A csattal bíbelődök megint, és végre bepattan. Fellélegzek, majd vállaimmal körözve próbálom ellazítani megfeszült izmaimat. Nem erre vannak kiképezve, hanem arra, hogy előrefele támadjak, maximum oldalra és hátra védekezzek, de nem arra, hogy valamilyen kifacsart módon egy apró kis fémszerkezetet állítsak be a megfelelő állásba.
Mikor megelégedek a vállamban lévő érzéssel és a tükörképemmel, újra elmerülök szépen faragott szekrényemben, és pár ruhadarabot félrepakolva előveszem fémkesztyűimet. Nincsenek tolvajok a faluban, de vannak olyan emberek, akik szeretik kihívni a sorsot maguk ellen, de van, hogy megússzák. Ez legtöbbször akkor fordul elő, mikor többnapi járóföldre küldik ki a falu harcos csapatait, és kicsiny őrség marad. Rossz arra gondolni, hogy ilyen bármikor előfordulhat, de legalább nem támadnak. Igazából ha támadnának, nem járnának valami jól, hiszen egy maradó húszfős csoport felér vagy negyven-ötven emberrel. Ez köszönhető annak, hogy ismerjük a saját házunk tájékát, nem úgy, ahogy ők...
Háromszáz fős falunkból jelenleg negyvenen vannak északon, minket pedig keletre küldenek, nagyjából kétheti járóföldre. Mindössze húszan megyünk, szép lesz ez a kis út. A fülemhez nyúlok, amit gyakran szoktam, és kellemetlen érzés csap meg: semmi nyoma a tollamnak. Mélykék színfoltot keresek a szobában, és meg is találom az ágyam melletti polcon. Elmosolyodom, majd gyorsan felkapom, és a fülembe aggatom. Hogy nézne ki a csapatvezető a szép kék tolla nélkül? Ugyanis ez maradt meg a legjobban bennük a személyiségemből: nem riadok vissza ettől a kis tollas füléktől, holott csak a nők szokták őket hordani. A férfiak megmaradtak a fém karikáknál, vagy fülön körbe felkígyózó indáknál. Ezeket ugyanis nehezebben lehet kitépni egy ütközet során, mint az én díszemet.
Visszatérek a kesztyűmhöz, itt-ott megolajozom, hogy csendesebb legyen, majd az útra szánt merevítéses hátizsákomba teszem - az élelem és ital mellé. Elkészülve még egyszer megnézem magam a tükörben, hogy minden nálam van-e, majd felcsatolom szürke köpenyem, és ráveszem a táskám. Elindulok az égi központ gyülekezőterére.
A csapat indulásra készen várakozik, de még ketten hiányoznak belőle. Nekitámaszkodok a korlátnak én is, és figyelem a szőke és ezüstös hajú fajtársaimat. Mindegyik tartása büszkeséget sugall, még ha ülnek vagy éppen a messziségbe bámulnak is. Tizüknek a vállán tegez és íj van, míg a többiek hosszú pengéjű karddal vannak felszerelkezve, és egy apró pajzzsal a karjukon, amelynek átmérője nem lehet nagyobb húsz centinél. Kissé íves, külső peremük kiélezve... Kész diplomáciai csapat.
Befut a két utolsó csapattag is, és útnak indulunk. Senki nem búcsúztat minket, akikkel összefutunk, csak biccentenek nekünk. A falu szélére érve a földre ereszkedünk, és úgy indulunk el a célpont felé.
Egy napi útra állunk meg és táborozunk le a fák alatt. Egy hegy tövébe értünk, de oda nem merészkedünk be - egyelőre. Nem támadási céllal vagyunk itt, legalábbis első körben. Szövetségeseket akarunk szerezni, hogy megerősödjön a falunk, de ez nem csak a mi érdekünk. Az emberek egyre gyakrabban jutnak el a határainkig, és ha egyesével legyőznek minket, nagy valószínűséggel vagy menekülőre fogjuk a dolgunkat, vagy lemondunk a kultúránkról,
A probléma ott kezdődik, hogy van pár olyan falu, amelyik nem látja be a gyengeségét, és ezért vagyunk mi is most itt. Először megpróbáljuk meggyőzni őket, utána, ha kell, támadunk, hogy ebből szűrjék le a tanulságot, hogy nem fognak jól járni, ha egy ilyen kicsi, húszfős csapattal sem bírnak el.
Eltelik az éjszaka, majd Gavaronnal, egy világosszőke hajú, sötétzöld szemű elffel indulunk el a falu felé. Korábban már küldtünk erre diplomatákat, így tudjuk, merre kell pontosan mennünk, és mire számítsunk. A többieket azzal hagytam ott a táborban, hogyha egy hétig nem térünk vissza, akkor menjenek vissza a faluba, és nagyobb csapattal induljanak meg erre. Nélkülem mást ne tegyenek, csak védekezzenek. Máshogy nem működne a dolog.
Félnapi járás után felveszem a fémkesztyűim, majd egy-egy bőrpánttal stabilra rögzítem őket, ne csúszkáljon az ujjaimon, valamint máshol se lötyögjön.
Szürkeség terül el az erdőben, mi pedig megyünk tovább a legnagyobb nyugalommal. Ha őrökkel is futunk össze, csak nem ölnek le minket egyből.
Mintha erre reagáltak volna az itt lakók, az égből egy tízfős csapat ereszkedik le egy-egy kötelet használva. Védekezően a hátunkat fordítjuk egymásnak, hogy teljes körben lássunk, és két percig ki is tartunk. Kérdezősködés nem történik, ugyanis időt nem hagynak rá, csak támadnak - de látszódik rajta, hogy nem akarnak ártani nekünk. Így aztán sok értelme van...
Egy nyögést hallok magam mögül, majd egy ütést érzek a hátam közepén. Nem hiszem, hogy fogok levegőt kapni a jövőben, de ezt a kérdést hamar el is csitítják ellenfeleim egy tarkón vágással.
Émelyegve eszmélek, majd jönnek az apró érzések is: a lábujjaim súrlódnak a földön - szerencsére csak a csizmán át -, furcsán kapok levegőt, a vállaim alatt tartanak, és nagyon sötét van. Egyre többet pislogok, de a fény nem lesz sokkal erősebb: valószínűleg este van.
Változik az érzés a lábamban: eltűnnek az ágak és a zörejek, sima kőre húznak. Tudnék járni magamtól is, valószínűleg kényelmesebb is lenne, de nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy úgy irányítsam a szám és a kiáramló levegőt, hogy értelmes szöveget alkossak.
Megállunk, és várakozunk. Egy harmadik ember (vagy elf, honnan is tudhatnám...) egy faajtón kezd kopogni, ami hamarosan ki is nyílik. Bevisznek, de a benti fény bántja a szemem, így inkább nem nézelődök.
-... igen, ez a főnök utasítása.
- Nem lehetne máshoz vinni?
- A többiek már alszanak, rólad pedig tudjuk, hogy sokáig ébren vagy. Egy másikat is elfogtunk, őt Lavionhoz vittük. Legalább estére had hagyjuk itt. Látod, szépen meg is van kötözve, ha akarod, a lábára is kötünk valamit, hogy ne tudjon mocorogni.
Rövid csönd áll be a beszélgetésbe, nekem meg eszem ágában sincs megmozdulni. Itt legalább meleg van, a franc szeretné, ha viccből ennek a valakinek a bejárata előtt hagynának.
Kicsit kitisztul a kép, és ha a másikról beszélnek, azt jelenti, Gavaron is egyben maradt. Ez megnyugtató... A probléma csak az, hogy nem ez a tökéletes alkupozíció arra, hogy a két falu szövetségre lépjen egymással.
- Akkor hagyjátok itt, meg vigyétek oda.
Újra érzem a vonszolást, és fát érzek magam mellett. Valószínűleg a bejárat fa falának döntöttek, és éppen leültetnek. Nagyszerű, milyen kis tüneményesek...
- A csomagját és a fegyverét is itt hagyjuk, ne sírjon a szája miattuk.
Nem érkezik válasz, de helyette lábdobogást hallok, majd végül az ajtó záródását. Egy pár marad csak bent, ami éppen felém tart. Valószínűleg ő a vendéglátóm.
Ujjakat érzek az állam alatt, és megemelik a fejem. Vagy inkább megemeli. Feszül hátul a nyakam, de nem szisszenek fel, nem kell azt neki tudnia, mennyire lezúztak hátulról.
Annyi ideig tartja a fejem, hogy végül kinyitom a szemem résnyire. Egy szőkehajú fiatal srácot pillantok meg, szép szemekkel. Vizslatva figyel, én meg kiürítem az elmém, és inkább csak az egyik hajszálára öszpontosítok. Pár másodpercig még figyel, aztán elenged.
- Hogy hívnak?
Elhúzom a szám, igazából eddig meg se kérdezték a nevem, csak viccből leütöttek, de azért legyünk barátságosak szerencsétlen összekötözött sráccal, akinek amúgy lüktet a tarkója, és furcsán működik a tüdeje.
- Ethuril - felelem végül színtelen hangon, örülve, hogy nem érződik ki belőle az, mennyire pocsékul vagyok.
- Engem Zelpharnak hívnak. Hogy kerültél a falunk közelébe?
- Az egy nagyon egyszerű történet, amit inkább most megtartanék magamnak - felelem egy levegővétellel, halványan elmosolyodva.
Szerkesztve Calael által @ 2012. 03. 05. 07:11:11
|
| Hentai Chibi | 2011. 02. 16. 15:36:13 | #11400 |
Karakter: Daku Unmei
Megjegyzés: Alex-emnek~kutyuskámnak
A tárgyalások halál unalmas dolgok. Semmi más dolgom sincs mint harcosként ott állni a főnök mellett és figyelni. Ha bármi baj van, vagy utasítást kapok akkor ölök. Ez minden. Tiszta gyökerek vannak itt. Mind alsóbbrendű kis senki, nem lesz nehéz egy-kettőt parancsra kinyírni... Bár nem akarom. Ez annyira nem én vagyok. Vissza akarok menni a kutyushoz és mellette akarok lenni, nem pedig itt.
- Hogy merészeled! - már lassan harmadik napja folynak a tárgyalások és most először hallom Lucifer cseppet sem nyugodt hangját... pontosabban hogy ráordít az egyik pasasra. Rögtön támadásra kész vagyok, de Lucifer még nem ad parancsot. Mire vár? Mindjárt támadni fog!
- Csak nem gondoltad komolyan, hogy mi megadjuk magunkat? Nagy ostobaság, mi soha! Amíg az a nyomorult korcs a képben van ránk ne számíts!
- Daku. - adja ki nyugodtan a parancsot, mire én egy könnyed mozdulattal végzek a pasival. Lucifer elégedetten bólint mire vissza állok mellé és tárgyalhatunk tovább.- Nos uraim? Van még olyan aki ellenkezne?
- Hogy mi? Ugyan .. Soha... Mi soha ... - visszakoznak azok akik előbb még bőszen bólogattak. Szánalmas.
A tárgyalás tovább folytatódik és én csak figyelek. Nyugodt vagyok, vagy inkább unott mikor ismerő aurát érzek .... Ez a korcs! Lucifer is észre veszi és kiadja az utasítást. Nekem kell elkapnom és megölnöm.
Abba az irányba megyek ahonnan érzem őt. Gyors léptekkel haladok és meg is lelem. Mi a franc ez?
- Kevin. - mordulok rá. Szégyen hogy ő itt van. Kardot rántok és harcolni kezdünk. Nem kímélem és ő sem engem.
Francba is! Teljesen kifáradtam, mire vége lett és még nem lehetel teljesen nyugodt, bár szerintem végleg vége. Csak annyi erőm marad hogy bejussak Hozzá és besötétítek. Az ágyra már gyengén huppanok le. Hiába na, a vérveszteség nekem is megárt.
Csak várok ... Várom, hogy jöjjön. Most arra van szükségem, hogy itt legyen mellettem.
Megérzem a jelenlétét, hogy jön és azt is tudom hogy ő is tudja hogy itt vagyok. Ha nem is pontosan, de azt érzi hogy más is van itt. Bejön a szobába, villanyt akar kapcsolni. Ne! Ez hiányzik a legkevésbé.
- Ne kapcsold fel. - szólalok fel kissé rekedtesen, fáradtan és gyengén. És még mindig vérzek. Francba is!
- Megsérültél? - hát igen. Biztos voltam benne, hogy érzi a vért és nem tévedtem. Kissé felszisszenek. Ez most fájt!
- Okos kutyus vagy te. - nevetek kissé, pedig fáj, kurvára fáj. Ráadásul nem lehetek emberibb, mert akkor még lassabban fogok gyógyulni. Pokolba is! Közelebb jön, és letérdel mellém. Zavarja a vér, ezt szinte biztosra veszem hisz kutyus és neki azért jó szaglása van.
- Nagya seb... - szinte olvasok a fejében. Rengeteg gondolat kavarog benne. Itt hagy? Meghalnék és akkor nyugodt lenne? Na kösz. de nem megy sehova.
- Azon gondolkozol, hogy elmenj? - kapom el. Nem fogom engedni! Gyenge vagyok, de nem engedem. Nem hagyhat itt.
- Megfordult a fejemben, de valami maradásra késztet. - vallja be őszintén. Hát nem akar elmenni? Nem igazán bízik bennem, de marad. Miért? Feláll és én nem tudom tovább fogni.
- Ne menj ... ! - emelem meg a hangomat. Megmozdulok, de fáj.
- Csak egy két dologért megyek, hogy a sebedet lekezeljük.
- Nincs szükségem ilyesmikre, csak arra, hogy itt maradj velem. - távolodik. Állj meg! - Ha még egy lépést teszek kutyus utánad megyek. - még akkor is ha rohadtul fáj és tovább hasad a seb. Megtorpan. Na azért! Vissza jön hozzám és leül mellém, én pedig kényelembe helyezem magam. Igen, így már határozottabban jobb.
- Csak annyit kérek, hogy így maradhassak. - pólója alá nyúlok és simogatni kezdem bőrét. Kellemesen meleg. Remélem nem túl hideg a kezem. - Köszönöm. - Csóválni kezdi farkát és ez megnyugtat. Lehunyom szememet. Néha jobban fáj, de gyógyul a sérülés. Ahogy simogatom egyre inkább érzem a kellemes fáradtságot, mígnem elnyom az álom.
Mikor felébredek már nem fáj, és valami puhát érzek magamon. Takaró? Elmosolyodok. Óvatosan ülök fel. Végig itt volt? Tényleg nem hagyott itt. Aranyos. Mikor látom hogy alszik ismét elmosolyodok. Felemelem és az ágyba fektetem és be is takarom. Mellé bújok és átfogom. Nem alszok, csak nézem őt. Egy ideig így vagyunk, aztán jön a hajnal.
- Daku-sama? - a meglepett lágy hang felé kapom a fejem.
- Mit akarsz itt Tsuki? - ülök fel és vigyázok nehogy felébresszem.
- Bo-bocsánat ... Én csak ... Szóval Lucifer küldött ... Sikerült végezned azzal a korccsal? - hihetetlen hogy valaki ennyire zavarban tud lenni.
- Igen sikerült. - sóhajtok unottan. - Kérhetném, hogy ne zaklass ezekkel. Nem igazán érdekelnek most a démon dolgok. Távozz! - megrettenve bólint és el is tűnik. Csak vissza dőlök és döbbent pici kutyus szemekkel néz rám. Hát felébredt. - Ne félj, nincs baj. - cirógatom meg arcocskáját. Közelebb vonom magamhoz és megcsókolom.
- Nem kell menned? A lány aki itt volt ...
- Ha valami gond van megoldják. - mosolyodok el. - Csak veled akarok lenni. - zavarban van de én csak még közelebb vonom magamhoz és lágy csókot lehelek ajkaira.
|
| haaaani | 2011. 01. 07. 14:59:24 | #10317 |
 Karakter: Alex Wolf
Megjegyzés: (Hentai Chibinek)
Gyengéden érinti ajkaimat sajátjával, ami egy új érzéssel tölt el. Soha nem csókoltam még, magamnak is nehéz bevallanom, de kellemes érzés. Derekamon is erősödik szorítása, mintha nem akarna elengedni, vagy megelőzni akarja, hogy ki törjek erős karjai alól.
- Cserébe téged akarlak - szólal meg, és elenged végre. - Ne félj, nem vagyok én annyira gonosz. Szóval áll a mi kis alkunk? Vagy ez vagy a főnököm aki tudod nem túl kedves... - nem ad sok választási lehetőséget. Arcáról már letudom olvasni, hogy tudja a válaszomat. Öntelt. Tudja, hogy nincs esélyem az ellenkezésre, bár merszem se lenne ellenkezni. Minden úgy van, ahogy ő akarja, lehetetlen a menekvés.
- Rendben - bólintok bizonytalanul, ki tudja mostantól mi fog rám várni.
- De erről nem beszélhetsz senkinek. Megígéred? - vajon minek ez a nagy titkolózás?
Meg amúgy is kinek mondanám el? … nincs senkim, akihez mehetnék, vagy akivel beszélhetnék.
- Igen - ígérem meg neki.
Azt következett az a rész, hogy ő kérdezősködött rólam, hogy jobban megismerjen. Vajon ez mire jó neki? Miért nem tud egyszerűen békén hagyni, hogy éljem tovább egyszerű kis életemet!?
- Még kölyök voltam mikor egy férfi magához vett és nevelt, de már meghalt - mesélek el neki múltamat szomorúan. Az egyetlen ember, aki szeretet egy öreg bácsi volt, de ő sincs már. Nem szeretek a múltamról beszélni, mert az fájdalommal jár. A szüleimre nem emlékszek, ellöktek maguktól, amit a mai napig nem tudok megbocsátani. - Na és te? - teszem fel kérdésemet óvatosan, remélem válaszolni fog, ha már én is meséltem akkor jár nekem az, hogy ő is mondjon valamit magáról.
- A nevem Daku Unmei. Nekem élnek a szüleim, de nem vagyunk túl jó viszonyban - kíváncsi vagyok, hogy miért nincsenek jóban. Bár kíváncsiságom nagy, de nem merem megkérdezni.
- Oh, értem - jobb, ha ennyiben hagyom, és nem kíváncsiskodok ezzel kapcsolatban. Talán mérges lesz, és akkor elbúcsúzhatok a bundámtól, bár azt mondta, hogy nem fog bántani, de nem kockáztathatok.
- Remélem nem félsz tőlem - egy kedves mosolyt küld felém, amire sokkal jobban megnyugszok. - Akit te megismertél nő ... Az ő énje közelebb áll hozzám - fura egy démon az biztos.
- Nem annyira - válaszolom neki, de persze a félelem ott fog bennem lapulni. Hiszen egy démon, egy idegen aki zsarolással láncolt magához, még akkor is, ha sokszor mondta el, hogy nem bánt akkor is félek tőle, és nem teljesen bízok meg benne.
- Ennek örülök. Mesélj még - kérlel, amire nem tudok nemet mondani.
Elmesélem neki, hogy került abba az étterembe, mint pincér, hogy a nevemet az öregtől kaptam, és még pár aprócska dolgot. Meglepődve tapasztalom, hogy érdeklődve figyeli mesémet, és próbál minden dolgot megjegyezni, ami velem kapcsolatos. Ezek számomra nagyon sokat jelentenek, senki nem volt még ennyire kíváncsi az életemre, hogy én milyen egy házi kutyus vagyok. Talán egy kicsit jobban megbízok benne. Egy kis idő múlva abba marad a beszélgetés. Valami olyasmit mondd, hogy dolga van.
Kedves arca megváltozik, arcvonásai ridegek és kegyetlenek lesznek, ami remegést vált ki belőlem.
Vajon melyik lehet az igazi énje? … azt mondta a női, de mintha ezt a részét sem vetné meg.
Kitárja hatalmas gyönyörű fekete szárnyait, amin kicsit eltátom számat, szép, nagyon is. Nem mondd semmit, csak elrepül. A megkönnyebbülés, hogy végre nincs a közelemben egy sóhajjal viszonozom.
Két nap telt el mióta alkut kötöttem egy démonnal, amit bevallva nem nagyon tartok jó ötletnek. Fogalmam sincs, hogy mit vár tőlem, vagy mit akar pontosan tőlem. Mióta elhagyta a házamat nem jelentkezett, ami egy kicsit furcsállok is. Nem tudom, hogy a démonok elfoglalt lények e, vagy sok idejük van. Semmit nem tudok róluk, amitől megijedek. A sötétben tapogatózás rémisztő dolog.
Az étterembe visszamentem dolgozni, és a főnök tényleg nem volt bent, mi a dolgozok intézünk mindent, ami az étteremmel kapcsolatos. Ez sokkal több munkával jár, ami miatt fáradtabb is vagyok.
Végre vége a napnak fáradtan zárok be, és elköszönök kollégáimtól. Még mielőtt hazaindulunk vásárolnom kell, mert a hűtőm üres, és én egy kutya vagyok, aki nagyon szeret enni.
Beérve a boltba rögtön a hús pultot rohamozom meg, a hentes elég jól ismer már, és mindig a legfrissebb husikat kapom meg. Bundás fülemet megvakarva indulok az édesség sorhoz, és jó pár finomságot bepakolok. Két nagy tömött zacskóval indulok haza. Persze bajlódok jó sokat a zárral még sikerül kinyitnom az ajtót, majdnem pofára esek, mert elbotlok a küszöbben. Tényleg elég kimerült vagyok.
Belépve megszokott otthonomba, egy fura aurát szimatolok ki, ami ismerősnek tűnik.
Leteszem az ajtó mellé a szatyrokat, és gyorsan bezárom az ajtót. Lassú léptekkel indulok szobámba, ami sötétségben úszik, pedig a sötétítőt felhúztam mielőtt elmentem itthonról, és még kint sincs sötét.
Kutya létemre sötétben sem látok rosszul, és az ágyam mellett egy ember alakjának körvonalait látom
kirajzolódni. Fülemet farkamat behúzom félelmemben, remegő kézzel nyúlnék a kapcsolóhoz, hogy megnézzem az idegent. Az ujjam egy centire van a kapcsolótól mikor egy ismerős hang megállít.
- Ne kapcsold fel - a hang rekedtes, mégis ezer közül is felismerném. Unmei az. Vér szagot érzek meg, és az ő irányából jön. Csak nem...
- Megsérültél? - remélem, hogy nem lesz igazam. Felszisszen.
- Okos kutyus vagy te - válaszolja, és hangja szinte nevet, pedig biztosan nagy fájdalmai lehetnek.
Jobb, ha nem kérdezem meg, hogy mi történt így is nehezére megy a beszéd, meg a kíváncsiság átlagban bajba sodor. Odasétálok hozzá, és letérdelek mellé. Kiváló szaglásom miatt intenzívebben érzem a vér szagát, amitől kicsit rosszul vagyok. Nem vagyok hozzá szokva.
- Nagy a seb … - jelentem ki csak úgy magamnak. Lehet, hogy itt kéne hagynom, és akkor meghal, és békén hagy örökre, de valamiért nem megy.
- Azon gondolkozol, hogy elmenj? - teszi fel idegesen kérdését, miközben karomat elkapja. Nem erősen csak gyengéden fogja, mintha azt sugallná ezzel, hogy ne hagyjam itt.
- Megfordult a fejemben, de valami maradásra kéztett - vallom be őszintén, miközben felállok ezzel lecsúszik keze karomról.
- Ne menj ….! - kiált rám, és mozdulna utánam, de ezzel csak felmorog, gondolom a hirtelen mozgástól a seb tovább nagyobbodott.
- Csak egy két dologért megyek, hogy a sebedet lekezeljük - hangom halk, és megnyugtató.
- Nincs szükségem ilyesmikre, csak arra, hogy itt maradj velem - hangján érzem, hogy nem hazudik, tényleg képes magától meggyógyulni. De akkor is valamivel be kéne kötni vagy lefertőtleníteni. Szavaira nem figyelve távolodni kezdek tőle.
- Ha még egy lépést teszel kutyus, utánad megyek - hangja fájdalmasan cseng. Rögtön megállok. Nem ismerem, de tudom, hogy utánam jönne, és félek, hogy akkor rosszabb állapotba kerülne. Kelletlenül, de visszamegyek hozzá, és mellé ülök, fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Megérzem combjaimon fejét, és egyik kezét pedig hasamon kezdi el pihentetni. Az elhelyezkedésben párszor felszisszent.
- Csak annyit kérek, hogy így maradhassak - kérlel gyengéden, és pólóm alá nyúlva cirógatni kezdi meleg bőrömet. Jól eső borzongás fut végig testemen, hosszú farkam pedig boldogan csaholni kezd. Élvezem, jól esik keze kényeztetése. - Köszönöm - suttogja gyengén.
Az idő múlásával keze mozgása is abbahagyódik, és egyenletes lélegzetét hallgatom. Miközben alszik néha felszisszen, aurája erősödik, és a vér szag enyhül. Biztosan gyógyítja magát.
Vajon, mi történhetett vele? , és miért pont ide jött?
Lassú mozdulatokkal, nehogy felkeltsem hátranyúlok a takaróért, és lehúzom, hogy magunkra terítsem. Félek, ha eltávolodok tőle felébred rá, és akkor lassabban fog meggyógyulni.
A plafont bámulva, ezernyi gondolattal viaskodva merülök mély álomba.
|
| Hentai Chibi | 2010. 11. 30. 19:12:40 | #9561 |
Karakter: Daku Unmei
Megjegyzés: Alex-emnek~kutyuskámnak
Elejti a tálcát.
- Nyugi kutyus. - igyekszem megnyugtatni,de már el is tűnik. Bassza meg! Tudtam, hogy rossz ötlet vissza változni eredeti alakomba. De most nem mehetek utána. Folytatnom kell az üzletet.
- Akkor? Mit tud arról a nyomoronc korcsról? - morgóm idegesen. Legszívesebben a falba verném a fejét.
- Járt itt és be is hívtam ,de ...
- De? - türelmetlenkedem. Mondja már különben nem leszek ilyen kis türelmes és szétverem a fejét.
- Nem akartam teljesíteni a kérését. Nem vagyok olyan hülye, hogy fellázadjak a nagyúr ellen.
- Hát jobb is. Azt javaslom vegyen ki egy kis szabit és tárgyalja meg ezt a főnökkel. - villantom meg szemfogaimat. - Na léptem. - csettintek, mire ismét női viselet van rajtam. Megigazgatom ruhámat és kilépek az ajtón. Már csak a kis kutyuskát kell megtalálnom. Remélem nem lesz nagy baj lelepleződésemből.
Nem volt nagy meló kinyomozni hol lakik és bejutni sem olyan hú de nagy ördöngösség. Csak az ablaknál állok. Pofás kis lakás.Megérzem hogy belép és szinte hallom szapora szívverését.
Csak gondolnom kell és a lámpa felkapcsolódik.
- Ne fuss el nem foglak bántan kutyus. - nem nézek a szemébe és igyekszek kedves lenni. Végül is nem akarom bántani.
- Mi ... Mit akar tőlem? - a kis édes, hogy be van ijedve. Szinte nevethetnékem támad, de igyekszem vissza fogni magam. Csak sóhajtok, elfojtva a feltörni készülő kacajt. Határozottan rá nézek. Méreget. Na mi az? Így már tudod mi vagyok? Furcsa igaz? Egy démon aki nőnek adja ki magát. Hát vannak ilyenek.
Felé indulok. Aranyos, édes ... igazi ínyenc falatka. Kell nekem, ez már tuti. Ha háború robban is, de kell.
Nyugtatom, hogy nem fogom bántani, hisz túl aranyos. Vétek lenne megölni vagy akárcsak megkínozni. Végig simítok arcán, de ő ellöki kezemet. Kis bátor. Nem vagyok mérges, inkább vicces ez az egész helyzet.
Leülök a fotelbe és kis gondolkodás után közlöm vele, hogy a főnöke szabin van hogy az én urammal tárgyaljon, csak van egy gond.
- Mi az? - kérdezi meg félve.
- Te kutyus. - válaszolom higgadtan. A főnök nem szereti a tanukat és ezt vele is közlöm. Felkuncogok rémült arca láttán és ismét megnyugtatom majd előtte termek.
Szeretek démon lenni, sok jó képesség jár vele, mint például a gyorsaság. Gyakran veszem hasznát ha el kell kapni valakit. Kis butuska, majdnem elesik de elkapom és közelebb hajolok hozzá. Érezni akarom ajkait az én ajkaimon. Érezni akarom csókjának édes ízét.
- Mivel láttad az alakomat, és hogy a főnöködet kicsit elküldtem szabadságra. Félő, hogy veszélyt jelentesz ránk, mint hogy is mondjam ... szemtanú. - egyre rémültebb lesz. Szegényke, nagyon rá ijesztek. - Én nem bántanálak semmi pénzért, de a főnököm másképp gondolja. - még jobban beijed. Hát jó, kissé megnyugtatom. - De köthetünk egy alkut - wá de jó vagyok! - nem mondom el a főnöknek, hogy te láttál meg hasonlók ... - várok egy kicsit. Szerintem eddig előnyös. - Te pedig cserébe ... - be sem fejezem, majd rájön magától. Vággyal tölt meg csupán a látványa. Cserébe őt akarom. Látom, hogy fél, de nem táncolhatok vissza. Lágyan csókolom meg, egyre jobban fogva.
Olyan kis édes, hozzám képest törékeny. Pici házi kutya.
- Cserébe téged akarlak. - eresztem el. - Ne félj, nem vagyok én annyira gonosz. Szóval áll a mi kis alkunk? Vagy ez vagy a főnököm aki tudod nem túl kedves...
- Re-rendben. - biccent rá bátortalanul.
- De erről nem beszélhetsz senkinek. Megígéred?
- Igen.
Miután mindent tisztáztunk arra kértem meséljen magáról. Annyi mindent szeretnék megtudni róla, csak sajnos ez nem ilyen egyszerű. Minél többet tudok meg róla, annál inkább kell nekem is említenem dolgokat.
- még kölyök voltam mikor egy férfi magához vett és nevelt, de már meghalt. - meséli szomorúan. Hát igen, nehéz elveszíteni azt akit igazán kedveltünk és szerettünk. - Na és te?
- A nevem Daku Unmei. Nekem élnek a szüleim, de nem vagyunk túl jó viszonyban.
- Oh, értem.
- Remélem nem félsz tőlem. - mosolygok kedvesen. - Akit te megismertél nő ... Az ő énje közelebb áll hozzám.
- Nem annyira. - vallja meg őszintén.
- Ennek örülök. Mesélj még. - kérem. Jó hallgatni életének apró történetét.
Rengeteg dolog szóba került, tényleg édes ez a kis kutyus. Tuti most már, hogy jó alkut kötöttem.
Elköszönök és távozok. Most Lucifer mellett kell lennem, legalábbis a közelében és mindez a tárgyalások miatt. ismét felveszem rideg, kegyetlen természetemet.
Megroppantom csontjaimat és kitárom szárnyaimat. Csodás és fekete, az egyetlen dolog ami miatt még megéri démonnak lenni. Hát jöhet a tárgyalás.
Remélem senki sem ér a kis kutyusomhoz, mert azt kinyírom.
|
| haaaani | 2010. 11. 13. 13:13:57 | #9292 |
Karakter: Alex Wolf
Megjegyzés: ( Hentai- chibinek)
- Jó napot. Mit hozhatok? - egy mosolyt erőltetek arcomra úgy teszem fel a kérdésemet, pedig belül félek. Muszáj kedvesnek lennem, hiszen mégis ő egy vendég.
- Egy csésze epres tea lesz - gyorsan felírom a papíromra. Olyan fura aura kering körülötte, és kiváló szimatomnak hála fura illata van. Gyorsan elhúzom onnan a csíkot.
Elkészítem a teát neki, és elég gyorsan ki is viszem neki, remélem hamar távozni fog, és nem fog mást kérni tőlem. Elé teszem, és ő mosolyogva megköszöni. Ez a mosoly egy kicsit megnyugtat, de így is elég ideges vagyok. Nagyon ritkán vált ki belőlem valaki ilyen félelmet.
Telnek a percek, és én addig még egy asztalt kiszolgálok. Látom, hogy jelezz, és mivel én vagyok egyedül szabad pincér, így nekem kell odamennem. Bátor léptekkel sietek elé, hogy ne kelljen sokat várnia.
Átnyújtja a pénz, és kapok még borravalót is, lehet, hogy tényleg nem olyan rossz ember.
- Szólna a főnökének? Beszélni szeretnék vele - néz rám, miközben még mindig mosolyog. Vajon mit akarhat a főnöktől? … mindegy nem az én dolgom.
- Persze - válaszolok neki, kicsit bizonytalanul.
Elmegyek az irodába, ahol a főnök minden bizonnyal épp a papírokat nézi át. Bekopogok, és belépek a kis szobába.
- Főnök, egy hölgy beszélni akar, önnel - mondom neki halkan, amire idegesen felmorogok, és felpattan a székéből. Gyors léptekkel halad, én pedig mint egy hűséges kutya követem hátulról.
- Miben segíthetek asszonyom? - teszi fel kérdését nyálasan a főnök. Tudja, hogy kell bánni a vendéggel, de ettől a hangtól feláll a szőr a testemen.
- Beszélni szeretnék önnel, négyszemközt - a nő hangja komoly, amibe akaratlanul is beleremegek. – Fontos lenne - teszi még hozzá.
- Itt is mondhatja - próbálja a főnök hamar elintézni, de a nő üzletre hivatkozva ellesegeti, hogy itt beszéljék meg.
- Jöjjön utánam - szól neki a főnök. – Alex, te pedig hozz valami italt - fűzi hozzám mondanivalóját. Fantasztikus, még mindig nem tudok ettől a személytől menekülni.
Gyorsan leveszem a legjobb piát, ami az étteremben van, meg két poharat, és az irodába sietek.
Épp kinyitom az ajtót, és főnök ideges arcát látom meg … , és egy férfi aki … a nő …
- Mi a … ? - kezdenék bele, de közbe szólnak.
- Házi kutya? - néz rám meglepődve a férfi.
Elejtem a kezemben lévő tálcát, és csak úgy csattan a földön a méregdrága pia, és a poharak. Szilánkok szanaszét. Akaratlanul is összerezzenek. Mi az isten folyik itt?
Ki ő? És mit akar a főnöktől?
Lehajtva fülecskéimet, hátrálok.
- Nyugi kutyus - próbál kedvesen hangján megállítani a fura alak, de én ezen csak még jobban beijedek, és futni kezdek. Vágódók ki az étterem ajtaján, hallom, hogy még kollégáim szólnak utánam, de nem érdekel. Csak futok. Félelmetes volt az a férfi, és ugyanaz az aurája volt, és illata, mint a nőnek. Nem akarok vele még egyszer találkozni, félelmetes alak.
Egy parkban találom magam, és egy kis tó előtt megállva kifújom a levegőt. Fantasztikus mindenemet bent hagytam a munkahelyemen, ennél rosszabb dolog már nem is történhetne velem. Szerencsére nadrágomban van egy kis apró. Gyorsan keresek egy telefonfülkét, és felhívom kollégámat, hogy hozza el a cuccomat. A bejárati kulcs is a táskámban van. Én szerencsétlen. Nem mondok semmi, miért léptem le, de a főnök nem üzent, ami meglepő.
A megbeszélt helyen elveszem kollégámtól a táskámat, és meghajolva köszönöm meg többször is segítségét.
- Holnap találkozunk, Alex - köszön el kollégám. Nem olyan biztos az még, hogy én holnap beteszem oda a lábam, de sajnos szükségem van a pénzre, jobban mint gondolnám. Vállamra téve a táskámat elindulok haza, már elég sötét van mikor beérek kis házamba. Kicsit vackolok a zárral, de sikerül beletalálnom, és kinyitni. Leveszem a táskát, és a sarokba dobom, és felkapcsolom a lámpát.
A szobámba megyek, ahol az ablak előtt egy árnyat látok. Szívverésem felgyorsul, és már lépnék is hátra mikor magától felkapcsolódik a lámpa. Mi a fene?
- Ne fuss el nem foglak bántani kutyus - hallom meg halk hangját, miközben kezét az ablakra teszi, és végig simít rajta.
- Mi … mit akar tőlem? - kérdezem rekedtes, félős hangomon. Nem hátrálok nem akarom felidegesíteni.
Halkan felsóhajt, és leveszi kezét az üvegről, és felém fordul. Jobban szemügyre tudom venni. Fekete ruhában van. Arca nőies, de ebben a ruhában mindenképp férfiként néz ki. Még a hülye is látja, de akkor miért adja ki magát nőnek? Nem értem. Félek.
Elém lépked, és látom szemeiben, hogy többször végig mér, és valami fura csillogást is látok sötét íriszében.
- Nem foglak bántani, ne aggódj. Ilyen aranyos kutyust nem szabad bántani - mondja mosolyogva, miközben végig simít arcomon, minden bátorságomat összeszedem, hogy ellökjem magamtól kezét.
Elmosolyodik, hogy milyen bátor voltam. Leül a fotelben, és kezét összekulcsolja. Látom rajta, hogy valamin nagyon gondolkozik. Remélem nem azon, hogy milyen módszerrel fog kinyírni. Élni akarok még. Fülem, farkam behúzva figyelem őt.
- A főnököd kis pihenőt vett ki. Épp az én főnökömmel beszél. Addig rátok van bízva az étterem - mondja nekem, miközben elmélkedik. – De van egy kis gond … - befejezi a mondatot, és rám emeli tekintetét.
Én szótlanul figyelem, de nagy nehezen sikerülni valamit kinyögnöm. – Mi az?
Elmosolyodik, és tarkójánál kulcsolja össze kezeit. Most olyan más … olyan magasabb rendű, kicsit félelmetes, de eddig még nem bántott. Mégis mit akarhat? Ha megakart volna ölni akkor rég megtette volna.
- Te kutyus - válaszolja, és egy vigyor jelenik meg arcán. Nekem végem, biztosan csak húzni akarta az időt, hogy megöljön. Arcomon átsuhan a félelem, arcom kifejezésen halkan felkuncog. – Mondtam már, hogy nem bántalak ne vágj ilyen arcot, mint akit a sírba vinnének - szólal meg, miközben leplezetlenül engem figyel. Hirtelen előttem jelenik meg … gyors nagyon is észre se vettem mozdulatait. Hátralépek automatikusan, de megbotlok, de ő még időben derekamra fonja karjait, ezzel megmentve a padlótól okozott fájdalomtól.
Derekamon lévő szorítás erősödik, és közelebb hajol arcomhoz. Érzem leheletét arcomon, és szerintem meleg van, mert az arcom szinte ég. Ne jöjjön már ilyen közel.
- Mivel láttad az alakomat, és hogy a főnöködet egy kicsit elküldtem szabadságra. Félő, hogy veszélyt jelentesz ránk, mint hogy is mondjam … szemtanú - szemeim nagyra nyílnak. Nem értem. Én azt biztos nem mondanám el senkinek. Félősebb vagyok én annál, hogy elmondjam ezt bárkinek is. Féltem a bundámat. - Én nem bántanálak semmi pénzért, de a főnököm másképp gondolja - nyelek egyet mikor befejezi a mondatát. Most végem lesz. Nem akarok meghalni.
- De köthetünk egy alkut nem mondom el a főnöknek, hogy te láttál meg hasonlok ….- Eddig jól hangzik, csak félek, hogy valamit adnom kell cserébe sőt biztos.
- Te pedig cserébe … - elharapja a mondatot, és közelebb húz testéhez, erősödik a szorítás a derekamon, vérem száguldozik ereimben. Félősen rá emelem tekintetem, és sötét, csillogó szemeivel találom magam szembe. Szemeiben szinte ég … a … a … vágy.
|
| Hentai Chibi | 2010. 09. 25. 12:07:36 | #8096 |
Karakter: Daku Unmei
Végre ismét az emberek közt lehetek, még akkor is ha csak kis időre. Az utcán ahogy végig haladok páran megfordulnak utánam, fütyülnek. Kezd zavarni, de igyekszem nem figyelembe venni. Pedig ha tudnák ki vagyok ... Biztos nem ezt tennék.
Egy kis Étterem felé veszem az irányt. Jó hely azt hallottam, de én még nem voltam ott. Tsuki azt mondta a magunkfajták járnak oda. Ez néha nem gong, olyanok közt lenni inkább mint én és nem emberekkel. Meg most valahogy különösen vonz az a hely. Ahogy közeledek egyre több lényt érzek. Félvérek, démonok, boszorkányok, félvámpírok ... Mind egyre közelebb és közelebb.
A hely igazán kellemes, jobb mint amilyenre számítottam. Leülök az egyik asztalhoz, a pincérfiú pedig hamar jön. Oh istenem ... de édes. Majd elolvadok látványától. Egy házi kutya ... Aranyos kölyök, jó modorral.
Rendelek tőle egy teát, most csak ez kell. Nem is értem miért iszok vagy eszek, mikor erre semmi szükségem. De az viszont jó, hogy így emberibbnek érzem magam.
Az italt hamar kihozza, de a távolságot tartja. Mi a baj kicsi? Félsz? Érzed az erőm? Nem akarlak bántani, ne félj. Az a bizonyos kedves mosoly végig az arcomon van. Remélem ezzel megnyugtathatom.
Megiszom a teámat és már jelzem is hogy fizetnék. Na ...Hol vagy édes? Tekintetemmel keresem, de máshol van.
Egy kollégája jön, így kénytelen vagyok nála fizetni ... Sajnos.
Egy ideig csak kint járkálok az épület előtt. Miért volt olyan fura? Miért félt tőlem? Hát sajnos a kilétemet nem tudom csak úgy elrejteni. Lehetek akármilyen jó az aurám akkor is démoni marad.
Vajon látom ... Aucs! ... még. Döbbenetemből felocsúdva rögtön elkapom. Huh, kiváló démoni reflexek.
Hamarabb találkoztunk, mint azt remélni mertem.
Ő zavarban van, én kedvesen mosolyogva megnyugtatom. Hát megérte várni.
- Vigyázz magadra. - ezzel már távozok is. Érzem magamon tekintetét mindaddig amig be nem fordulok a sarkon. erre rövidebb.
Otthon a meleg zuhany teljesen felfrissít. Egy szál törölközőben lépek be szobámba.
- Hát te? - nézek meglepetten Tsuki-ra.Hát még ő hogy néz rám ...
- Bo-bocsánat ... - fordul el zavartan. - Én nem tudtam ...
- Nyugi. Inkább azt mondd miért vagy itt.
- Lucifer küldött. Vissza kellene menned az étterembe. Beszélj a főnökkel, hátha tud valamit arról a mocskos korcsról aki annyi bajt okoz nekünk.
- Hát legyen. - sóhajtok, szegény kislány még mindig háttal van nekem. Nem is mer megfordulni. Pedig takar a törölköző.
Mindegy is. A fő hogy holnap ha minden jól megy találkozni fogok a kis kutyuskával.
Másnap utam ismét az Étterembe vezetett. Akárhogy keresem nem látom őt. Aztán az egyik fiú jön hozzám. Hát szép kis társaság, félvér a kölyök.
- Jó napot .Mit hozhatok? - érdeklődi kedvesen, de közel sem olyan jól mint a kis házi kutyus.
- Jó napot. A tegnapi fiú aki kiszolgált.Szeretném ha ma is ő lenne az aki ezt teszi.
- Szólok neki. - mosolyog kedvesen és már megy is. Ajánlom hogy találja meg nekem.
Csak várok. Mikor jön már? Hol vagy kis házi kutyuska ... Szét unom magam, kissé türelmetlen vagyok. Pár perc telik csak el mire jön, de nekem hosszabb időnek tűnt.
- Jó napot. Mit hozhatok? - oh, de kis édes. Mosolyog, pedig érzem hogy fél tőlem.
-Egy csésze epres tea lesz. - ő felírja és már megy is. Mikor kihozza csak kedvesen mosolyogva megköszönöm.
Lassan iszogatom a teát. Az íze igazán kellemes.Gondolataim hol a kis házi kutya, hol a munka körül forognak. Hát vicces lesz így a főnök elé állni, hogy Lucifer nagyúr küldött ... Maximum ha nagyon nem akar nekem hinni felfedem valódi kilétem. Nem nagy szám.
Még kortyolnék teámból, de sajnos elfogyott. Jelzem, hogy fizetnék és szerencsére kedvenc pincérem jön. Átnyújtom neki a pénzt és némi borravalót is.
- Szólna a főnökének? Beszélni szeretnék vele. - a kedves mosoly még mindig arcomon volt.
- Persze. - de kis bizalmatlan még mindig valaki.
A főnök sietve érkezik meg, mögötte a pici házi kutya.
- Miben segíthetek asszonyom?
- Beszélni szeretnék önnel négyszemközt. - nézek a szemébe komolyan. - Fontos lenne.
- Itt is mondhatja.
- Ez üzleti dolog lenne ...
- Jöjjön utánam. - felkelek és követem egészen az irodáig. A pincérfiúnak, akit mint megtudtam Alex-nek hívnak, szólt hogy hozzon valami italt nekünk.
- Nos miben segíthetek?
- Csak információkra lenne szükségem. Mit tud arról a Kevin nevű korcs démonról aki annyi fejfájást okoz mindenkinek? Azt hallottam járt itt és be is hívta az irodába.
- Tűnjön innen! Nem tudok semmit. - mutat az ajtó felé.
- Hjaj ... Pedig azt hittem könnyebb lesz. Lucifer nagyúr küldött ...
- És ezt higgyem is el?
- Hát ha nagyon nem hiszi ... - szimplán egy csettintés és női viseletemet felváltja a fekete bőr ruházat. - Na ide figyeljen. Vagy elmondja mit tud vagy nagyon megbánja! - csaptam az asztalra. A férfi döbbenten nézett rám, majd a nyíló ajtó felé kapta tekintetét.
- Mi a ...
- Házi kutya? - néztem felé meglepetten. A francba! Mégsem ez életem legjobb napja.
|
|
