Már a harcmezőn várjuk Őket, mindenre felkészülve. Ha kell. életem adom törzsemért, és így van ezzel összes harcostársam is. Hisz mit ér az életünk, ha nincs szabadságunk, ha népünk fogságban sínylődik, rabszolgalétre kárhoztatva. Végignézek társaimon. Elszánt tekintet, merev arc, melyen törzsünk jelei díszelegnek. Ez azért is jó, mert képesek vagyunk megzavarni az ellenséget, bár tudom, ez vesztes küzdelem lesz.
Alig vagyunk pár tucatnyian, és mind legyengült, fáradt férfi. Amikor meglátjuk közeledni a csapatot, törzsfőnk előre lép, hogy üdvözölje őket. Nem hallom mit mondanak, hangjukat felkapja, és messzire sodorja az édes, most mégis halálszagú szél. Hirtelen elhangzik a csatakiáltás, és mi egyként indulunk harcra. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Ha életem az ára egy boldogabb jövőnek, állok elébe. Minden erőmet latba vetem, válogatás nélkül kaszabolom az ellenséget. Nem számít, öreg vagy fiatal, most a túlélés a cél. Épp végzek sokadik áldozatommal, amikor beleütközöm valakibe. Végigmérem, és még mozdulni is elfelejtek egy pillanatra. Egyetlen szó jut róla eszembe: Fenséges! Sajnos ez a pillanat is elég ahhoz, hogy kibillentsen egyensúlyomból, hiába vetődöm felé, már csak egy ütést érzek tarkómon, és elnyel a sötétség…
Heves fejfájásra eszmélek, és kell némi idő, mire összeszedem magam, és felismerem helyzetem. Elkaptak a nyomorultak! De miért kímélték meg semmire való életem, és cipeltek magukkal? Idáig jutok gondolataimban, amikor a harcmezőn látott férfi lép elém, és az én szám egyből kiszárad. Igyekszem bemesélni magamnak, hogy csak a gyötrő szomjúság miatt van, de képtelen vagyok hinni saját magamnak, mindenesetre igyekszem nem mutatni semmit. Komor tekintetem az övébe fúrom.
-Miért hagytál életben? Nem vagyok fontos ember, csak egy szimpla harcos. –mordulok fel, szinte köpöm felé a szavakat. Ennél még a halál is jobb lett volna, hisz tisztességes küzdelemben estem volna el.
-Tudom. - suttogja, közel arcomhoz, majd, amikor etetni próbál, elfordítom a fejem. Büszkeségem nem engedi, hogy elfogadjam ellenségem kezéből az ételt, inkább haljak éhen ezerszer.
-Engedj el vagy ölj meg!- mondom lassan, hangomban nincs harag, de tudom, ezt a méltatlan helyzetet önbecsülésem képtelen lesz sokáig elviselni. Nem erre neveltek. Azt tanították, hogy egy indián legfőbb erénye a becsülete, és ha most behódolok ennek a férfinak, elveszítem legnagyobb kincsemet.
-Mi a neved?
-Nem tartozik rád. - morranok fel ismét, és elfordítom fejem.
-Pont ilyennek képzeltelek el, Kaylan – honnan tudja a nevem? Vajon találkoztunk már valahol? Vagy figyelt? Testemen apró borzongás szalad át, ahogy éhes tekintettel végigmér., majd kioldja kötelékeim, csak a csuklómon lévő vastag kötelet csomózza szorosabbra, és elindul velem valahová, mintha pórázon vezetne. Hamarosan megérkezünk egy folyóhoz, ahol letérdeltet, és a hűs vízzel mosni kezdi arcom. Percről- percre ázik le bőrömről a festék, kicsit olyan, mintha hovatartozásomtól fosztana meg, mégis, a művelet végén elégedetten felsóhajtok.
Jól esik arcomnak a friss levegő. Ezután visszamegyünk, de nem kötöz vissza a fához, hanem lovához kísér, és felrak rá, miközben a többieknek parancsokat osztogat. Már javában szürkül, pár órán belül sötétség száll az erdőre, de ez Őt látszólag kicsit sem zavarja. Amikor minden indulásra kész, felpattan mellém, és útnak indulunk, bár nem tudom hová. Vajon mik a tervei velem?
Utunk elején még mi lovagoltunk az élen, de ahogy telik az idő, egyre jobban lemaradozunk. Először fel sem tűnik, majd arra fogom, hogy biztos elfáradt a hátasa, és kímélni szeretné. Én is kimerült vagyok, így elbóbiskolok kicsit. Arra eszmélek, hogy kezei besiklottak ágyékkötőm alá, és megragadják legnemesebb szervem. A felismeréstől nagyot ugrok, de Ő visszaránt, így közelebb kerülök hozzá, fenekem már teljesen fenekéhez simul, és a ló ringatózó mozgása csak még „meghittebbé” teszik ezt a szoros kontaktust.
Próbálok szabadulni, de erős karjai satuként szorítanak, miközben kezével egyre gyorsabban munkálkodik. Ajkamba harapok, hogy ne sóhajtsak fel hangosan, a különösen jó érzésre. Látszik mozdulatain, hogy nem kezdő már, pontosan tudja, hol vannak testemen az érzékeny, kényeztetésre váró pontok.
Amikor már érzem, közel a vég, hirtelen abbahagyja tevékenységét, és nedveimtől síkos ujját hátra vezeti, és megsimítja bejáratom, majd hirtelen belém vezeti egyik ujját. Ebben a pillanatban éhesen mar nyakam puha bőrére, fogait mélyen belém mélyesztve. Érzem, ahogy vérem apró patakban indul el, de különös módon nem fáj, sőt, egész testem borzongva követeli a folytatást.
Nem bírom tovább, felnyögök, és hátravetem fejem. Farkam mereven ágaskodik ágyékkötőm alatt, csípőm ujja ütemére hullámzik. Tudom, hogy ellenség, de még senki nem részesített ekkora gyönyörben, mint Ő. Hirtelen csípőmre fog, megemel, és magára húz. Érzem, ahogy kemény szerszáma milliméterről –milliméterre hatol egyre beljebb, kitöltve a bennem tátongó űrt. Felsikoltok… részint a fájdalomtól, de jó adag gyönyör is vegyül hangomba.
Egy darabig csak lágyan ringatózunk, majd vad vágtára fogja lovát. Minden eddiginél nagyobb az élvezet, érzem, testem nem bírja már sokáig ezt a veszett iramot, és abban a percben, amikor tövig merül bennem, hangosan kiáltva élvezek el, majd pillanatokon belül ájultan rogyok mellkasára. Kimerítette testem a mai nap, és az eddigi szinte folyamatos éhezés.
Egy indián lány is felbukkan. Biztos a kedvese. Csalódottság tölt el, úgy figyelem ahogy csókolóznak. Elképesztően izgató kisugárzása van ennek az indiánnak, a lélegzetem nekem is felforrósodik sok egyéb testrészemmel együtt, ahogy figyelem őt. Lassan, lágyan simítanak végig a lány testén hosszú, finom ujjai. Egész teste, lénye, kisugárzása lebilincselő. Az erdei istenek teremtménye, egész lénye a szexre teremtetett.
Megbűvölve figyelem, majd csodálkozom hogy mégis elküldi a lányt. Észrevett volna engem? Combomra rögzített tőrömre kulcsolódnak ujjaim, izmaim pattanásig feszülnek. Elindul felém... a levegő hirtelen sűrűvé válik, lélegezhetetlenné... ahh istenem teljesen meztelen, és vesszője keményen simul a hasához...
Belegázol a vízbe és elengedem a tőrömet megkönnyebbülten. Nincs kedvem harcolni vele, megölni őt. Máshoz lenne kedvem, és ahogy ágyékkötőmnek feszül a péniszem, már tudom is mi is lenne az a „más”.
Kifekszik a napra, mint egy gyönyörű szép erdei szellem, amelyekről a mesék szólnak. Manitou csodálatos gyermeke...
Érzem az alattam vágtató ló minden izmának rezdülését, combjaimmal erősen szorítom testét, sűrű és selymes sörényébe kapaszkodom. Testemet, arcomat és hajamat a szél simogatja. Imádok vágtatni, és ha nem harcba tartanánk törzsem legerősebb harcosaival, behunynám szemeimet és hagynám hogy Fekete Villám szabadon vigyen bárhová.
Izgatottan ver a szívem, arcomon a sárga és vörös harci festés, testemen rögzítve fegyverkészletem. Nyakamban kis bőrtasakban a szerencsetalizmánom, amelyet a sámán adott nekem. Azt mondta sikerrel járok, kiolvasta egy bagoly gyomrából. Örömmel töltött el a hír, mégha nem is tudta mire is gondoltam épp abban a pillanatban. Nem a harc számít, hiszen azt mindenképpen megnyerjük, erőfölényünknek köszönhetően. Nem. Én azt az indián harcost akarom látni, elkapni és foglyommá tenni, akit a folyó partján láttam. Azóta minden éjjel róla álmodok, ha csak eszembe jut, ágyékom felforrósodik és rámtör a kívánalom, melyet asszonyi test enyhíteni képtelen.
Előreküldött felderítőink vágtatnak felénk, jelezve a helyes irányt nekünk.
Már a mezőn várnak bennünket, harci díszben, egyik idősebb férfi a harci dalt kántálja Navaho szokás szerint. Kevesen vannak, villogó tekintetük és elszánt vicsoruk jelzi: a végsőkig harcolnak ellenünk ha kell, de itt mi nem jutunk tovább amíg egyikük is életben van.
Leszállunk a lovakról és előre sétálok. A rangidős indián is elindul felém, de nem őt figyelem hanem a mögötte sorakozókat. Az arcfestéktől ilyen távolból nem tudom megállapítani hogy Ő itt van-e, ami nagyon bosszant.
- Üdvözöllek, a szél és a fák, erdők és a föld nevében - mondja szertartásosan a Navaho. Halvány mosolyra húzódik a szám. Ezek szerint nem a Navahok nevében üdvözöl. Ez sértés.
- Üdvözöllek Navaho - válaszolom mély hangomon, jobb kezemben a csatabárdommal. A gödör már megásva és lándzsákkal körbeszúrva áll a mezőn, jelezve hogy hajlanak a békekötésre. Eláshatom a csatabárdot ha akarom. Akarom? Nem tehetem, a területükre szüksége van a népemnek, mert az élelem és ivóvíz a legértékesebb kincs, és nekünk a törzs létszámának jelentős növekedése miatt szükségünk van rá hogy újabb földeket hódítsunk.
- A csatabárdot nem ássuk el - folytatom hangosan. - Békével távozhattok a hegyek felé vagy maradtok, és véretek a földet táplálja majd.
Egyikük felkiált a jellegzetes harci üvöltést hallatva és mind elindulnak felénk. Összecsap a két horda, keményen és kíméletlenül harcolunk, minden utamba kerülő Navaho-t alaposan megnézem mielőtt végzek vele. Nekem ártani nem tudnak, a legjobb és leghíresebb harcosok egyike vagyok. Mozdulataim szélsebesek, csapásaim pontosak akár a héjának, és halálosak akár a medvének.
Amikor lekaszabolom a sokadik indiánt is, elém vetődik egy újabb. Ismét alaposan megnézem miközben egymás körül körözünk. Teste már véres, de szemmel láthatóan nem a sajátja. Karcsú és izmos, hosszú haja vastag fonatban pihen a vállán, arca körül néhány hajtincsben kis színes fagyöngyök. Sötét szemeivel minden mozdulatomat figyeli, kezében tőrje csillog. Ő az!
Nem tudom hogyan, de felismertem. A festék alól is látszanak finom arcvonásai, és szép ajkai dühös vicsorra torzulnak ahogy végig futattom rajta éhes tekintetem. Lapos hasán megfeszülnek az izmok, combjaival rugózik egyet és felém vetődik. Könnyedén hárítom csapását, majd mögé lendülök és tarkójára mérek egy ütést öklömmel, nem túl erősen. Megszédül, majd zuhanni kezd a föld felé. Könnyedén elkapom, a vállamra hajítom és a lovamhoz viszem, a hátára hajítom. Harcosaimra pillantok, akik épp akkor végeznek az utolsó talpon maradt Navahokkal. Kár értük, jó harcosok voltak. Bőrszalagokkal összekötöm zsákmányom csuklóit és bokáit, majd felpattanok Villám hátára.
Győzelemittas kiáltással törünk előre, hamar megtaláljuk a falut is. Elűzzük őket, néhány harcosom pedig asszonyt zsákmányol magának, a többit elüldözzük. Nem ölünk mg senkit, csak aki ránk támad.
Egy óra múlva már lenyugszik a nap, és mi letáborozunk félúton hazafelé. A szabad ég alatt alszunk, egy kis tábortűz mellett pihenünk. Harcosaim fáradtak, ketten őrködnek csak. Megesszük a szárított húst amit magunkkal hoztunk, majd felállok és a fához sétálok amelyhez a foglyom van kikötözve. Már ébren van, sötét szemei dühösen figyelnek engem. Leguggolok elé, de még így is jócskán fölétornyosulok. Nem, nem ő az aprócska, hanem én vagyok nagy.
- Miért hagytál életben? - vicsorog rám dühösen. - Nem vagyok fontos ember, csak egy szimpla harcos.
- Tudom - bólintok türelmesen, és a kezemben lévő szárított húsból török egy falatot, majd a szájához tartom. Igazi büszke indiánként fordítja el az arcát, tudomást sem véve róla. Tetszik.
- Engedj el vagy ölj meg!
- Mi a neved?
- Nem tartozik rád.
- Pont ilyennek képzeltelek el, Kaylan - mosolyodom el lágyan, és végigpillantok rajta. Csak az ágyékkötő takarja őt, hosszú hajfonata a földön is tekergőzik. Láttam már kibontva, tudom hogy lenyűgözően lágy és selymes, bizonyára csodás látvány lesz szétterülve látni a szürke medveprémen ami a fekhelyemet borítja a wigwamomban.
Csodálkozva néz rám, legalábbis a festék alatt úgy tűnik. Kezd bosszantani ez a mázolmány, mert látni akarom a szép arcát.
Ahogy végigmegyek a falun, mindenhol kis csoportokba verődött embereket látok. Ilyenkor belesajdul a szívem, hogy én nem nőhettem föl szüleim mellett. Persze nem panaszkodom, nem volt rossz életem, csak a szeretet hiányzott, és ha lelkem legmélyére nézek, hiányzik a mai napig is.
Persze, a test vágy más dolog. Arra bármikor találnék lány vagy asszonyt, aki önként feküdne karjaim közé, de erre ritkán van alkalom. Valahogy nem vonz az érzelem nélküli szex, olyat meg még nem találtam, aki megdobogtatta volna a szívem. Persze, fiatal testemnek vannak bizonyos igényei, melyek kielégülést követelnek, olyankor sátramba csábítok valakit egyetlen éjszakára, és ennyi.
Közelgő vihar illatát hordozza szél, amely belekap hosszú tincseimbe. Régen volt, hogy utoljára esett, földünk kiszikkadt, terményeink elsorvadtak. Ha nem jön hamarosan a megváltás, népünket az éhhalál fenyegeti. A nyári nap forrón perzseli a bőröm, ezért lemegyek a folyóhoz úszni.
Lábam alatt érzem a forró anyaföldet, és halk esőkérő dalba kezdek. Annyi sorscsapás éri így is törzsemet, hogy félek, az éhezést már nem bírnák ki. Télen sok bajtársamat elvitte egy járvány, családok maradtak fő nélkül. Észre sem veszem, hogy leértem a folyóhoz. Gyorsan lekapkodom a ruháimat, és nyakig merülök a hűs vízben. Elégedetten sóhajtok föl, elgyötört testemnek igazi felüdülés
. Hirtelen megreccsen egy ág, én pedig gyorsan arra kapom a fejem, de megnyugodva látom, hogy csak egy igen fiatal leányka követett, és leskelődik utánam a bokrok rejtekéből. Gondolok egyet, kilépek a vízből, majd kezemet felé nyújtom, ezzel jelezve, hogy lépjen közelebb. Félénken indul felém, pedig tudom, hogy nem szűz, már rég. Szűzzel elvből nem kezdek. Elém lép, úgy néz fel rám, várakozva, és sóvárogva. Tudom jól, mit szeretne, és meg is adom neki.
Számat ajkaira tapasztom, éhes nyelvemmel kutatom szája belsejét. Egyetlen mozdulattal kihámozom ruháiból, és elterülünk a kellemesen forró füvön. Kezem végigsiklik felsőtestén, majd megállapodik apró melleinél. Ujjaim lágy cirógatására mellbimbói megkeményednek, csókomtól nedves ajkairól elégedett sóhaj tör elő. Felbátorodva térképezem föl testének minden pontját, néhány érzékibb helyen hosszasan elidőzve, majd combjai közé vezetem ujjaim. Már nedves… tehát vár rám.
-Kaylan – suttogja izgalomtól rekedtes hangján. Merevedésem izgatottan rándul meg erre a hangra. Nem kapkodok el semmit, szeretek hosszasan játszadozni. Egyik ujjammal megkeresem csiklóját, és úgy izgatom tovább. Követelve tárja szélesebbre a lábait, csípője vadul hullámzik, a heves vágytól. Ismét ajkaira hajolok egy csókért, és ebben a pillanatban elélvez, gyönyörét számba lihegve ernyed el pillanatokkal később. Szép arcára pírt ver a frissen átélt gyönyör. Már épp beléhatolnék, amikor távolról kiáltásokat hallok, és észreveszem Namita barátnőit. Biztosan őt keresik. Bármennyire is nehezemre esik, de leszállok róla, majd orrára pici puszit nyomok.
-Most menj, várnak téged. Ígérem, még bepótoljuk. – és ott hagyom. Visszamegyek a folyóhoz, hogy lehűtsem magam. Az, hogy saját magamnak okozzak örömöt, nem túl szívderítő lehetőség, így nyakig merülök a hideg habokban, melyet felhevült testem még jegesebbnek érez. Amikor végre lehiggadok, kifekszem az egyik meleg sziklára, hogy a nap sugarai szárítsák meg hosszú hajamat, majd a kimerültségtől elalszom.
Tíz nappal később hírt kapunk, miszerint egy ellenséges törzs, támadást készül intézni ellenünk. Hogy elejét vegyük a mészárlásnak, úgy határozunk, hogy megelőzzük őket, és elébük megyünk. Így talán megkímélhetjük asszonyaink és gyermekeink életét, akik így időt nyernek, és bizonyságba juthatnak. Felfestjük harci díszeink, és felszállunk lovainkra. Indulás előtt a falunk sámánja megálld mindanyónkat, majd elindulunk, a valószínűleg vesztes küzdelembe.
Minél gyorsabban futunk, annál intenzívebben simogat, akár egy gyengéden bíztató szerető. Bőrömet borzolja, hajammal játszadozik, felszárítja verejtékemet, enyhülést ad felhevült testemnek.
Amikor lehagyom lovamat is, még hallom dühös horkanását és elvigyorodom. A mező végén, a hűs patak vizében megmártózva várom be őt. Patáinak tompa dobbanásait elnyeli a puha föld és a lágyan hullámzó fű. Fekete szőrzetén a napfény szikrázó táncot jár minden mozdulatára. Szép ló. Még akkor fogtam be a vadlovak közül, amikor apám még élt, és ő volt a törzsfőnök. Büszkén vágtattam be vele a táborba, mindenki csodált érte. Veszélyes és vad ló volt, de nem nekem. Fekete Villám abban a pillanatban megszelídült, amikor barátommá fogadtam őt.
Évek teltek el azóta.
Lemosom arcomat is, és nagy kortyokban iszom a hűs, friss vizet.
- Épp ideje volt - vetem oda a mellettem ivó lónak. - Kezdesz öregedni, már nem bírod a tempót. Le foglak cserélni.
Dühösen kapja fel a fejét, sötét szemei gyilkos szikrákat vetnek. Felnevetve fröcskölök felé. Sosem cserélném le és ezt ő is tudja. Kisétálok a vízből, és hosszú, nedves hajamat kifacsarom, nadrágommal nem törődöm, az gyorsan megszárad rajtam ebben a melegben. Bronzbarna testemen végigcsordulnak a vízcseppek, csiklandozva bőrömet.
Fekete Villám figyelmeztetően horkant egyet, füleit hátracsapja, amitől azonnal éberré válok én is. Nyelvem halk csettintésével hívom magamhoz és bevetődünk az erdő sűrűjébe. Szerencsénkre sok itt a bokor, így elrejt bennünket. Kíváncsian figyelem a jelzett irányt, és igen, néhány másodperc múlva felbukkan egy magányosan kószáló alak. A Navaho-k területén vagyok, jobb az óvatosság; így csak csendben figyelem ahogy felénk közeledik. Törzseink háborúban állnak, de nem áll szándékomban őt megtámadni. Megvárom amíg elmegy és továbbállok. Hamarosan úgyis találkozom vele a csatamezőn, vagy épp a foglyok között.
Kíváncsian figyelem őt, majd amikor végre a patakhoz ér, csodálkozva mérem végig. Egy navaho harcos egyedül? Mindig kis csoportokban járnak. Furcsa, és szokatl... oh...
Ahogy felpillant a patak felett áthajló fa lombjára, épp oldalról látom az arcát. Nem, ez nem egy nő, ez egy indián harcos, mégis nagyon szép. Haja lágyan omlik a hátára, és a benne lévő gyöngydíszek árulják el melyik törzs tagja. Csak a navaho-k fűznek ilyeneket a hajukba. Vékony, mégis izmos testalkatú, arca pedig olyan szép... még nem láttam hozzá foghatót.
Bőringének zsinórjait kioldja és vetkőzni kezd, kezeim ökölbe szorulnak. Szoborszépségű, karcsú testét figyelem, majd amikor nadrágja és ágyékkötője is a puha fűben landol, elakad a lélegzetem, bőröm felforrósodik. Erdő szellemei... ez a harcos egyszerűen gyönyörű!
Elmélázva figyelem a naplementét, és hallgatom a távolból felém szűrődő indián harci dalt, amellyel a tábortűz mellett szórakoztatják magukat népem harcosai.
Egy újabb falut igáztunk le, holnap pedig elindulunk haza. Jön a hideg idő, ilyenkor a hegyekbe húzódunk, és a felhalmozott élelemtartalékokból élünk, amíg el nem vonul.
Várnak a hegyoldalba vájt üregek, amelyeket állatszőrökkel és bőrökkel béleltünk ki, és amelyet a hőforrás tart melegen.
Átvészeljük a telet, mint mindig. És ezúttal... bőséges lesz. A rengeteg hadizsákmánynak hála nem lesz gondunk semmire.
Behunyom a szemem, és felkészülök a támadásra. Izgalom bizsergeti végig a bensőmet. Már régóta várom, hogy eljöjjön hozzám, és most végre itt van.
Könnyedén kapom el, halálos döfésre emelt csuklóját, amelyben megvillan a kés pengéje. Kicsavarom karját, és a kis fegyver a fűre esik egy tompa koppanással.
- Túl sokat hezitálsz... - mondom neki halkan. - Többet vártam egy szimpla hátbatámadásnál.
A gyönyörű szemek, melyekről már napok óta álmodom, gyűlölettel néznek fel rám.
- Eressz, te fattyú! - kiáltja. - Megöllek! Megöllek, ha kell szemtől szembe!
Szerencsére harcosaim túl messze vannak, így nem hallja senki a kölyköt. Még a végén lelőnék nekem, amiért ilyen hangon mer velem beszélni.
Állát megragadva fordítom arcát magam felé, kifejezéstelen arccal gyönyörködöm benne. Szép. Mannitou megviccelte őt nagyon. Kivételes szépséggel ajándékozta meg, amelynek férfiként nem veszi hasznát, csak megnehezíti az életét.
Ez a dühös vicsor... még ez sem tudja elcsúfítani. Bőre egészen világos bronz, haja ezúttal is két fonatban pihen a vállain, de nincs rajta most harci festék. Szerencsére. Így a legszebb. Nem, meztelenül a legszebb. Még ma éjjel újra érezni akarom testét az enyém alatt.
Próbál kiszabadulni kezeim közül, de szánalmas a próbálkozása. Törékeny, gyermeki ereje van még, hisz alig néhány hete hogy harcossá avatták. Ráadásul, hogy népének maradéka már a miénkhez tartozik, nem volt hová menjen. Valószínűleg az éhség is legyengítette őt, mégis szemeiben ott lángol az igazi apacs vérre jellemző hév, ami különlegessé teszi azt a népet.
Halvány mosollyal lazítok szorításomon.
- Kíváncsivá tettél... Állok rendelkezésedre.
Elengedem, döbbent arcát figyelve közben. Hátrálni kezd, én pedig felveszem a földről a tőrt. A törzsfőnöké, amit apjától vett el, hogy megöljön vele. Látom méltó vagy a vérre, amely ereidben csorog. Szeretem a tisztességes küzdelmeket, ezért adok egy utolsó esélyt neki, mielőtt hadifogolyként a szolgámmá teszem.
A lábai elé hajítom a tőrt.
- Támadj... Próbálj megölni - utasítom halkan. - Lássuk végül az ősök szellemei mit szántak neked.
Kíváncsi vagyok, hogyan ellensúlyozza majd a harcban a testalkatából adódó hátrányt. Okos fiú, csak rá kell nézni az értelmes tekintetére, és tudom, hogy nem fog ész nélkül nekem rontani. Amikor mégis megteszi, elcsodálkozom ugyan, de felkészülök a harcra.
Azonban előttem néhány lépésnyire hirtelen megtorpan, és felém hajítja a kést. Már nincs időm kitérni előle, így csak arrébb mozdulhatok, így a szívem helyett a bal felkaromba fúródik. Arcom sem rezdül, csak könnyedén kirántom a karomból, félrehajítom, és rávetem magam. Könnyű győzelem, már alattam is vergődik. Hajam arcába hullik, kezeit a földre szorítom, kapálózó lábait combjaimmal préselem a puha fűbe.
Érzem ahogy karomon végigcsordul a forró vérem, de nem foglalkozom vele. Kemény harcos vagyok, a fájdalom nekem olyan, mint a levegővétel. Természetes.
Dühösen vicsorog rám, halvány mosollyal nézek le rá.
- Apád büszke lenne most rád - mondom neki higgadtan. - Engem utoljára egy másik törzsfőnök volt képes megsebezni, és te mégis megtetted. Méltó utódja vagy az apacsok vezérének, kár hogy néped már csak maréknyi.
Rám vicsorog válaszul, és szabadulni próbál. Sosem adja fel, igazi apacs.
- Ne merészelj róla beszélni, semmi jogod hozzá! - acsarogja. Fagyos mosollyal fojtom belé a szavakat, tekintetem akár a téli, éjszakai égbolt. Hideg és metsző.
- Az Irokéz nép törzsfőnökével beszélsz, fiú. Népem még a csata előtt is tízszer nagyobb volt a tiédnél, hagyományaink és történeteink, legendáink messzebbre nyúlnak vissza az időben, mint az apacsoké. Apád hősiesen halt meg, miközben népét védte, te pedig kötelességedet teljesítve tértél vissza hozzám. Hogy erőnket ismét összemérjük, mint egyenrangú felek.
Megdermed alattam.
- Egyenrangú...? - habogja. Komolyan nézek szép szemeibe, figyelmen kívül hagyva vágytól sajgó ágyékomat, testének finom puhaságát és illatát. Szemeiben még utoljára megcsillan a lenyugvó nap, és esti szürkület takar be minket, mint egy puha takaró.
- Te vagy néped utolsó megmaradt harcosa és vezetőjének leszármazottja.
- Nem, nincs igazad! - kiáltja. - Hiszen mindenki halott...
Hosszú hallgatásba burkolózva figyelem könnyes szemeit, megvárom amíg megnyugszik, és amíg testem is lehiggad. Túlságosan vágytam rá az elmúlt hetekben, és most hogy alattam fekszik végre, nehéz forró véremnek parancsolni.
Koromsötét éjszaka borít be minket néhány perc alatt, csak a hold tanúja beszélgetésünknek.
- Egy indián törzs - kezdem halkan - akkor hal ki, ha a gyermekeik, asszonyaik is elvesznek.
Látom hogy értelmezi szavaimat, és arca felderül, majd elkomorul ismét.
- Miért adod vissza a csalóka reményt, hogy aztán ismét elvedd?
Okos. Nem is lehet más, hiszen egy törzsfőnök fia.
- Hogy megértsd és felfogd a helyzetedet. Tudod mi történt az imént, amikor harcoltunk?
- Vesztettem, és most meg fogsz ölni, ahogy...
- Életben hagylak - szakítom félbe.
- Akkor újra és újra megtámadlak majd, amíg sikerrel nem járok! - vicsorog fel rám. Megrázom a fejem.
- Nem, nem fogsz. Különben néped asszonyait és gyermekeit, amelyeket törzsembe olvasztottam, kitaszítom a közelgő télbe, hogy elpusztuljanak.
Dühösen szisszen fel.
- Mennyire aljas vagy! Miért? Miért teszed ezt? - kezdi cibálni, rángatni ismét csuklóit, kezeim bilincséből.
- Mert tudom, mennyire fontosak ők neked, és a remény, hogy egyszer újraélesztheted az apacs nemzetet. Ezért megéri a rabszolgámmá válni... nem igaz?
Döbbenten néz fel rám, még szép, duzzadt ajkai is résnyire nyílnak. Karjait a feje felett, fél kézzel fogom immár, a másikkal végigsimítom mellkasát és oldalát. Milyen selymes és forró a bőre.
- Most bebizonyíthatod, mennyire vagy jó apacs - súgom a szájába, majd durván csókolom meg, mohón és sóvárogva. Igen... Csak erre vártam, erre vágytam az elmúlt hetekben...
Nyögdécselve próbál ellenkezni, de semmit sem ér.
Nadrágján keresztül simítom végig a combját, egészen a fenekéig.
- Nálam csak ágyékkötőt hordhatsz majd... gyönyörű testedet nem rejtheted el előlem többé semmivel... - morgom a szájába, miközben határozott és erőteljes mozdulattal húzom le róla a ruhát. Nem szakítom el, hiszen valamiben lennie kell majd.
- Ne... mire készülsz? Mit akarsz...? - kérdezi, nehezen leplezett ijedtséggel.
- Amire azóta vágyom, amióta először a szemeidbe néztem... Anand - súgom a nevét, amelyen apja szólította egykor, halálának percében. Megremeg alattam.
Felmordulva csókolom meg.
Akarom. Mindennél jobban... Soha, semmire nem vágytam még így.
-Anadi… - Valaki szólít… De nem érdekel. - Anadi… - Akkor sem… nem, nem. - Anadi, megérkeztek a bátyáid!
Hirtelen ülök fel eddigi fekhelyemről, s hitetlenül bámulok (volt) tanítómra.
Igaz lenne?
-Nem hazudsz? – Kedvesen elmosolyodik, s beljebb jön a sátorba.
-Miért tenném? Napok, sőt hetek óta erre a pillanatra vártál. Most pedig siess, és öltözz… Bizonyosan nemsokára felkeresnek… - kezembe nyomja nadrágom. Miközben magamra erőltetem, hajamat próbálja összefogni. Persze nem hagyja ki, hogy megdicsérje, milyen selymes…
Idegesen toporgok egyhelyben, miután végre elkészülünk.
-Ne csak állj itt! Gyerünk, rohanj, mielőtt újfent elmennek! – Aksharparancsolóan kezd kifelé tessékelni
-I-igen… köszönöm! – Boldogan lépek ki, s rohanok a sátrak között. A fiatal leányok, s öregedő asszonyok sorban szólnak rám, ki-ki miért. Ha most nem lennék ilyen izgatott, biztosan bocsánatot kérnék, vagy épp pironkodva fogadnám a bókokat, de most nem. Most nincs erre idő! Hiszen megjöttek! Végre megjöttek!
Amint meglátok egy kisebb kis tömeget, rögtön tudom, hogy miért csoportosul annyi ember egy helyre.
Megjöttek a harcosaink!
Izgatottan futok a kisebb „falka” felé, mikor is hatalmas kalimpáló kezet látok meg.
-Anand! Kisöcsém! – ordít legidősebb bátyám, miközben próbál kiszabadulni a lányok közül.
-Chandra! – Kiáltok én is felé, s örömest állok elébe. Pár pillanatig nem is tudok mit mondani, csak ámulva, s elképedve mérem végig azt az erős harcost, aki állítólag az én testvérem.
Súlyos kezek nehezednek vállaimra, s amint felnézek, kedves mosoly fogad.
-Hadd halljam, milyen nevet kapott az én kicsi öcsém! Bár már nem is olyan kicsi… úgy látom nőttél egy keveset. – jelenti ki még mindig mosolyogva, miközben tetőtől talpig végigmér.
Büszkén húzom ki magam, s jobb kezemet mellkasomra szorítva, vigyorogva kezdenék bele beszámolómba.
Ám hirtelen csapódik valami nagyon nehéz hátamnak, s majd összeesek a jókora súly alatt.
-Ashok!!! – Nyögöm nehezen, mire lemászik rólam, majd kellemesen hátba vereget.
-Mi van taknyos?
-Nem vagyok taknyos! Már 16 éves vagyok! Felnőtt! Ne viselkedj velem úgy, mint egy gyerekkel!
-Már megbocsáss kisöcsém, de ilyen édes pofa mellett ez teljességgel lehetetlen…
-Én akkor is… - Már ordítva oktatnám ki másik bátyám, de a levegő is belém reked, amint meglátom a hatalmas sebhelyet mellkasán.
Persze megint én vagyok leszólva…
De mit tehetnék? Valahogy… képtelen vagyok úgy viselkedni velük, mint ahogy kéne.
Mint egy kis gyerek, úgy mesélem el, hogyan is zajlott a felnőtté avatásom.Chandra büszkén helyesel, míg Ashok gúnyos megjegyzéseket tesz. Még a második próba által nyert látomást se hagyom ki.
Persze a nevemet kissé szégyenkezve vallom be.
Anadi Anand.
Ahogy apám is megmondta: Ez nem férfinak való…
Ha jól belegondolok… még csak nem is szólított a nevemen. Mintha megtagadná a létezésem.
Körülöttem az események, mintha felgyorsultak volna, most, hogy testvéreim visszatértek. Apám magához hívatta őket, és órák óta csak tanácskoznak.
Mivel engem nem hívatott, így egyedül járva a sátrak között tengetem időmet. Annyira szeretnék már megfelelni… erősebb, igazi harcos lenni. Olyanná akarok válni, mint Chandra, és Ashok. Bár…
Sose fogom utolérni őket…
Alig dőlök le pihenni egy kicsit, arra kell kelnem, hogy a falu apraja nagyja körülöttem ugrál, és visítozva híresztelik, hogy összecsapás lesz…
Összecsapás?
Miféle összecsapás? Kissé értetlenül, s nem kicsit meglepve próbálok információhoz jutni…
***
Idegesen szorongatom tomahawkom az ellenséges horda láttán.
Rengetegen vannak.
Nagyot nyelve remegek meg, mikor Chandra bíztatóan megveregeti vállam.
-Nincs okod a félelemre. A szellemek majd segítenek első harcodban.
Erőltetett mosollyal hajtom le fejem, és köszönöm meg kedvességét.
…
Egyre hangosabbak… közelednek… egyre csak közelednek!
Mit tegyek, mit tegyek… mit kéne most tennem?!
Az irokézek ordítva ugranak közénk lovaikról, s egyszeri csapással végeznek legjobb harcosainkkal. Fájdalom ittas kiáltás hagyja el torkom, mikor meglátom, hogy Ashokot szinte felnyársalják, széttapossák.
Könnyeimmel küszködve vetődök immár én is az emberek közé.
Szinte érzem, ahogy a fegyverem éle a húsba vájódik. Egész testemet átjárja valami ismeretlen erő… képtelen vagyok leállni.
Gondolkodás nélkül kaszabolom az utamba kerülő embereket. Nem érdekel, hogy él, avagy hal… Csak ugyanúgy fájjon nekik, mint nekem!
Egy pillanatra állok meg, hogy körbetekintve mérjem fel helyzetünket.
Megfogyatkoztunk…
Az ellenség pedig… még mindig rengetegen vannak.
Szívem kihagy egy ütemet, mikor meglátom apámat… a földön feküdve.Egy hatalmas alak áll előtte, és pont…
Dühösen indulok meg feléjük, s teljes erőmből vágódok neki a magas irokéznek. Nem hagyom, hogy bármit is tegyen vele! Ha csak hozzáér…
Fájdalmasan nyekkenve csapódok a földnek, s csak annyit észlelek, hogy egy tőrt döfnének belém. Pillanatnyi félelmem, - ami egész testemet megbéklyózta,- kezd elmúlni, amint elér tudatomig, hogy nem haltam meg.
Idegesen csapkodva próbálok szabadulni, de az irokéz nem enged.
Hirtelen állít fel, miközben embereihez fordul
- Mi legyen a faluval? - kérdezik.
- Itt a törzsfőnök – int a fejével apám felé. Karjainál fogva rántják fel. Ez-ez tűrhetetlen!
- Takarodj... a földünkről... mocskos irokéz fattyú... – apám szinte köpi a szavakat. Nem is érdemelnek többet.
Megállíthatatlanul vergődök fogva tartóm szorításában, mikor –meglepetésemre – nyakamnál fogva a levegőbe emel.
- Ismételd meg, és utolsó szavaddal egy időben fiad nyaka is eltörik.
Ostoba… Azt hiszi, ezzel bármire is mehet? Rossz fába vágta a fejszéjét… velem nem dobálózhat. Apám büszke ember! Miattam nem fog fejet hajtani…
- Nem nyúlhatsz a törzsem tagjaihoz, ha az életembe kerül, akkor is megóvom őket a mocskos hordádtól
- Fogatlan farkas... – morran meg fojtogatóm. Hogyan merészeli, az apámat… Vicsorogva, még hevesebben vergődöm szorításában. Nem mondhat ilyet! Nem mocskolhatja be apám becsületét!
- Engedj el te nnnhhh.... – vinnyogom nehezen. Engedjen el, hogy megölhessem. Még egy rossz szó, és bizonyosan megölöm!
- Igencsak élénk a fiad, öreg – vigyorodik el gonoszan. - Bizonyára nehezen is kezelhető.
- Főnök! – Szalad hozzánk egy vérben ázó irokéz... Főnököt mondott? Lehetséges lenne, hogy ez az ember… - Mi legyen?
Testem ledermed, s mintha az idő lelassulna körülöttem, úgy nézem végig, ahogy apám mellkasába tőrt szúrnak. Mint egy fadarab, úgy esik a földre. Szájából vér buggyan elő, s felém nyújtózkodva, halálhörgés közepette motyog valamit. Csak nekem…
- ...Anand...
Óráknak tűnő pillanatokig bámulom a mozdulatlan testet, az üveges tekintetet.
A nevemen szólított.
Egyszer.
Először… és utoljára.
Az én, az ÉN nevemet mondta!
Mellkasomat elviselhetetlen kín mardossa… Ordítva, karmolászva vergődök, mint egy veszett állat, míg el nem érem, hogy eleresszenek.
Zihálva mászok apámhoz, s átkarolva testét adom át magam a mérhetetlen fájdalomnak.
Hiába fogadtam meg, hogy nem fogok sírni, ez itt, és most lehetetlen.
Halk nesz üti meg füleim, mire rögtön a hangforrás irányába kapom fejem.
Magas és izmos, hatalmas termetű… teste telis teli harci mintákkal. Ilyen lenne az irokézek törzsfőnöke?
Esélyem sincs… de amit cselekedet… nem úszhatja meg… nem engedhetem meg, hogy életben maradjon! Ezek után… nincs joga, hogy éljen!
Végig tartva a szemkontaktust, óvatosan veszem el apám tőrét, majd ordítva rontok neki.
Könnyedén teper a földre, de nem érdekel! Amit tett… az megbocsáthatatlan! Nem hagyhatom annyiban! Halnia kell!
- Megbosszulom apám halálát, te irokéz fattyú! – kiabálok eszeveszetten.
- Megadom a lehetőséget neked. Életben hagylak, de cserébe elveszek tőled valamit, így nem kell hálásnak lenned nekem.
Veszettül kapálózok, s feltörni vágyó sikításaim se fojtom már vissza, miután erőszakosan hasra fordít, miközben nadrágom letépésével foglalatoskodik. Kezeimet a földre szorítja, így mozdulatlanságra kényszerítve engem.
Mint derült égből a villámcsapás, oly hirtelen árad szét bennem egy elviselhetetlen feszítő érzés…
Fájdalmasan sikítok fel, immár sokadjára.
Agyamat elborítja egyfajta vörös köd…
Zokogva temetem fejem a fűbe, s erőtlenül adom meg magam az ismeretlennek.
Nem értem mi folyik itt. Nem értem, miért történik ez.
Miért nem halhatok meg inkább?
Miért kell így megszégyenülnöm?
A kíntól már alig hallok, alig látok. Csak a fájdalmat érzem.
Mély hörgés… durva hátrafordítás… érintések… csók…
Kábultan figyelem az irokézt… nem nagyon értem azt, amit mond.
- A következő találkozásunkkor megkapod a lehetőséget, hogy megbosszuld atyád halálát. Ha én győzök... nem engedlek el többé.
Lassan minden kezd elhomályosulni… jobb nem ellenállni.
Így inkább erőtlenül engedem át magam a sötétségnek…
***
Fáradtan, és fájó tagokkal ébredek. A nap égeti bőrömet, a levegőben borzalmas bűz terjeng.
Vontatottan sikerül csak feltápászkodnom… az alfelembe hirtelen hasít éles fájdalom. Nyögdécselve bár, de talpra állok.
Szédelegve tekintek körbe.
Mindenhol halottak, és dögevők.
Dülöngélve indulok meg porrá égett falum felé. Közben egy-egy pillantást vetek az oly ismerős arcokra.
Egy pillanatra megállok, s hitetlenül bámulom Chandra elfehéredett arcát. Legszívesebben zokognék… de úgy érzem, minden könnyem elsírtam már.
Percekig csak nézem, és várom, hátha… hátha kinyílnak a szemei, és mosolyogva nyugtat meg, hogy ez csak egy rossz vicc. Egy próba…
De nem mozdul.
Ahogy senki más se.
Sokáig sétálgatok a tetemek között, s hosszú hezitálás után, végül, nagy nehezen, de lehúzom egyik volt játszótársamról nadrágját.
Remélem, megbocsájt a szelleme… de nekem most nagyobb szükségem van rá, mint neki…
Vízre van szükségem. Ha szerencsém van, a közeli folyóba nem öltek senkit…
Némi vacillálás után úgy döntök, hogy először megmosakszom.
Remegve mosom le magamról a vért és a koszt… ennek ellenére, még mindig mocskosnak érzem magam…
***
Szívem hevesen ver, tenyereim izzadnak… egész testemben reszketek. Bizonyos mértékben a félelem, másrészt a düh miatt.
Az egész családom halott, ezzel szemben ez az alak boldogan éli életét.
Már jó ideje várok a megfelelő pillanatra, hogy kiugorva rejtekemből rávethessem magam, és elmetszem a torkát… legszívesebben megcsonkítanám az egész lényét, úgy ahogy van. A szemeit is kivájnám. A felismerhetetlenségig verném…
Végre valahára egyedül marad, s hátratett kézzel, szálfaegyenesen állva tekint a messzeségbe.
Itt az én időm.
Lassan, és óvatosan közelítem meg. Csak pár lépés választ el minket… csupán csak pár lépés.
Olyan közeli, mégis olyan messzi…
Miért érzem úgy, hogy nem sikerülhet? Minden annyira jól halad… akkor mégis miért van ez a rossz előérzetem?
Egy pillanatra állok meg, majd végül erőt veszek magamon, és mindent bele adva lendítem meg fegyvert markoló kezem.
Annyira tökéletes ez az egész.
Ahogy a kés hegye egyre közelebb és közelebb kerül, a már túlságosan is tökéletes bőréhez…
A lélegzetem is elakad, mikor kezemet elkapja, majd kicsavarva karomat.
A hirtelen jött fájdalomtól térde kényszerülök, s a halk suttogásától egyenesen a hideg ráz. Annyira nyugodt… és kimért.
-Túl sokat hezitálsz…– Nem lehet! Nem lehet, hogy ilyen könnyen veszítsek! – többet vártam egy szimpla hátbatámadásnál…
-Eressz, te fattyú! Megöllek! Megöllek, ha kell, szemtől szembe! – Ordibálok, miközben próbálok szabadulni, de egyszerűen nem akar sikerülni. Nincs elég erőm.
Jobb kezével erősen szorítja meg állam, s maga felé fordítja fejem. Dühösen, vicsorogva nézek vele farkasszemet.
Ereimben egyre csak zubog a vér, ahogy halálosan nyugodt arcát figyelem.
Hogy képes ilyen lenni? Ebben a helyzetben?
-Kíváncsivá tettél…- mi ez a mosoly? – állok rendelkezésedre… - elenged? Most mi történik? Nem értem!
Zavartan tekintek szemeibe, majd gyorsan hátrálni kezdek.
Ő csak halkan kuncog.
Lehajol tőrömért, megvizsgálja, majd felém dobja.
Pontosan előttem landol. Pár pillanatig csak értetlenkedek, végül felveszem, és felállok.
-Támadj… Próbálj megölni. Lássuk végül az ősök szellemei mit szántak neked…
Két marokba fogva, görcsösen szorongatom apámtól örökölt tőröm. Meg tudom csinálni! Csak bíznom kell önmagamban.
Valahogy csak sikerül kifognom rajta…
Nagyot nyelek, majd rohanni kezdek felé. Izmai megfeszülnek, várja a közeli támadást.
Tudtam…
Hirtelen állok meg, s jobb kezembe kapva fegyverem, könnyedén, mégis erőteljesen hajítom felé.
Távolba révedő tekintettel figyelem a horizontot. A vének tanácsa szerint nem várhatunk, késlekedés nélkül kell lecsapnunk az apacsokra. Törzsi varázsló is sürget minket, bár az ő véleményére soha nem adok. Ő csak egy különc bohóc. Azonban a gyógynövény ismerete tetemes, és kiválóan gyógyítja vele a betegeket, ezért becsülöm.
Dühösen szűkülnek össze sötétbarna szemeim, amikor felidézem magamban a néhány nappal ezelőtti mészárlás látványát. Egyik kisebb csapatunk, amelynek feladata a megfigyelés és őrködés, az apacsok területére behatolt (az engedélyem nélkül). Elkapták őket, és megcsonkított tetemeiket hátrahagyták. Néhány harcosommal bukkantunk rájuk, lovam érezte meg a dögszagot.
Már jó ideje annak, hogy kiástuk a csatabárdot az apacsokkal, de eddig még nem kerültünk néhány kisebb összeütközésnél komolyabb csatába.
- Mi a döntésed, főnök? - hallom a hátam mögött. Elszakítom tekintetem a távoli hegyormokról, és megfordulok. A legöregebb vén áll mögöttem.
- Két nap múlva támadunk.
- Addigra felkészülten fogadnak minket, és nem tudunk lecsapni rájuk. Számítani fognak ránk!
- És mi a baj ezzel? - firtatom visszafojtott haraggal. Mindig is a tisztességes, szemtől-szembe harcot részesítettem előnyben. Én sem örülnék, ha nem kaphatnék lehetőséget arra, hogy harcosaimmal megóvhassam népemet.
Ha győzünk, úgyis kegyetlen mészárlást tartunk, de legalább igazi győzelem-ízzel a szánkban.
Úgysincs semmi esélyük ellenünk.
***
Szőrén ülöm meg a lovamat, amely a legnagyobb és legszebb példány. Törzsemben senkinek nincs ilyen szép. Vágtázunk, hosszú hajam lobog a szélben, harci díszítésű festékes arcomat is cirógatja. Körülöttem és mögöttem törzsem legjobb harcosai lovagolnak, egyenesen az apacsok rejtett tábora felé. Ahogy közeledünk a nagy mezőhöz, melyen túl a tábor fekszik, már látom ahogy várnak bennünket. Sokan vanak, számítottak ránk. Izgalmas lesz!
Felkiáltok, csatakiáltásom mély hangon tör elő torkomból, harcosaim visszahngozzák a rémisztő hangot. Ó igen! Ereimben zubog a vér, kezemben már ott csillog tomohawk-om...
Vad csatakiáltással vetődöm le a lóról, és a ránk váró harcosok közé vetem magam. Körülöttem nyilak és tomahawkok fúródnak a földbe... Villogó szemekkel, harci-kiáltással kaszabolom az ellenséget, utam során hullák hanyatlanak a fűbe. Amikor egy idősebb indiánt, feltehetően magát a törzsfőnököt is legyőzöm, és a kegyelemdöfést megadnám neki, amikor hátamnak csapódik valami puha. Könnyedén megragadom a belém csimpaszkodót, és magam elé a földre dobom. Felemelem tőrömet, hogy lesújtsak, de néhány milliméternyire a bőre felett megtorpanok. Egy karcsú, vékony, alacsony fiú. Első csatája lehet... Szép arcán harcifesték, sötét szemei ragyognak, hosszú fekete haja befonva, de így is látni hogy milyen sűrű és selymes. Hibátlan bőre mint a bronz... Ahhw... gyönyörű!
Vicsorogva küzd ellenem, de könnyedén leszorítom és körülpillantok. Oh már vége is a csatának. Hát ez rövid volt.
Kezem alatt vergődő fiút talpra rántom, és felém lépő egyik harcosom felé fordulok.
- Mi legyen a faluval? - kérdezik.
- Itt a törzsfőnök - bökök a földön fekvő öregre. Talpra rántják. Alig áll a lábán, jól helyben hagytam.
- Takarodj... a földünkről... mocskos irokéz fattyú... - zihálja, száján vér folyik ki.
Kényelmesen felállok, és a fiút nyakánál fogva a levegőbe emelem, mert folyamatosan vergődik és rugdolózik, karomat karmolja, vicsorog. Meglátom nyakában a bőrcsíkon lógó medált. Alaposabban megnézem. Aha... a főnök fia. Nahát, milyen szerencsém van!
- Ismételd meg, és utolsó szavaddal egy időben fiad nyaka is eltörik - válaszolom ridegen, mélyen az öreg szemeibe nézve. Nem válaszol, csak büszkén felszegi a fejét. Apacs büszkeség.
- Nem nyúlhatsz a törzsem tagjaihoz, ha az életembe kerül, akkor is megóvom őket a mocskos hordádtól - morran, öklét rázva felém. Felnevetek.
- Fogatlan farkas... - vetem oda foghegyről. Dühösen felhördül a kalimpáló fiúcska, és még hevesebben kezd vergődni.
- Engedj el te nnnhhh.... - nyöszörög.
- Igencsak élénk a fiad, öreg - vigyorodom el. - Bizonyára nehezen is kezelhető.
Nem kapok választ, nem is várok.
- Főnök! - hallom egyik harcosom hangját. - Mi legyen?
Szabad kezemmel előkapom tőrömet, és szíven szúrom a vénembert. Hangtalanul esik össze, még utoljára a fiú felé nyújtja a kezét, és a nevét nyögi:
- ...Anand...
- Fülsértő hangon felsikolt a fiú. Elengedem, és ő a földre zuhanva, négykézláb mászik apja teteméhez. Elfordulok tőlük, és harcosaimmal foglalkozom.
- Ne öljétek meg a termékeny korú nőket és a gyermekeket. Szükségünk van rájuk, a legutóbbi támadás során sok asszonyt vesztettünk, most pótolhatjuk őket.
Ez bevett szokásunk volt. Magunkba olvasztjuk a lemészárolt falvak asszonyait és gyermekeit, így nő népem létszáma.
Csatakiáltással rohanják meg a falut.
A földön térdelő fiú felé fordulok, aki apjára borulva hangtalanul zokog. Közelebb lépek hozzá, és felemeli a fejét. Elakad a lélegzetem, ahogy a könnyes, szép arc felém fordul. Gesztenyebarna árnyalatú szemeiben ragyognak a napsugarak. Gyűlölet, harag és fájdalom.
Ez lehetett az első csatája. Bizonyára nemrég avatták felnőtté. Szomorú a sors.
Dühösen vicsorogva ront nekem apja tőrével a kezében, de könnyedén kicsavarom vékonyka csuklóját, és a földre lököm.
- Megbosszulom apám halálát de irokéz fattyú! - kiabálja. Komoran nézek le rá. Bólintok.
- Megadom a lehetőséget neked - válaszolom. - Életben hagylak, de cserébe elveszek tőled valamit, így nem kell hálásnak lenned nekem.
Sikolyaival mit sem törődve rántom hasra, és tépem le nadrágját. Fél kezemmel leszorítom feje felett a csuklóit a puha fűbe, a másikkal végigsimítom szép testét. Vergődik alattam, kiabál és szitkozódik. Fogalma sincs mit veszek el tőle. Még.
Behunyt szemekkel, mély hangomon felnyögve hatolok belé, és ő hosszan, fájdalmasan sikolt fel alattam. Nem szoktam ilyet tenni, de ő annyira szép, hogy nem bírok ellenállni...
Lassan, élvezettel mozgok benne, vállát harapdálva, gyönyörűséggel... ó igen... mmmhh...
A távolból hallom a falubeliek halálsikolyait, és az ő zokogását...
Hangosan nyögve élvezek belé, és hanyatlom rá.
Mannitou... ez csodálatos volt... ahh...
Megfordítom, és a félájult fiú fölé hajolva gyönyörködöm arcában. Annyira szép... különleges. Ujjaim végigsiklanak mellkasán, hasán, izmos, formás combjain. Fekete hajam előre omlik, és arcát cirógatják tincseim, miközben fölé hajolok, és megcsókolom nőies, duzzadt, csókolni való ajkait. Finom édes...
Ha nem kötne adott szavam, magamhoz venném. De most még nem tehetem.
Felemelem a fejem, és a kába, szép szemekbe mélyesztem tekintetem.
- A következő találkozásunkkor megkapod a lehetőséget, hogy megbosszuld atyád halálát. Ha én győzök... nem engedlek el többé.
