|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Levi-sama | 2013. 09. 15. 22:26:08 | #27358 |
Karakter: Abhay
A folyóparton ráborítom a takaróját, amiben idehoztam, és segítek neki szárítkozni. Én nem érzem a hideget, de ő olyan gyenge és sérülékeny, mint egy fióka, ezért vigyáznom kell rá. Karcsú a csípője, combjai hosszúak, a bőre teljesen sértetlen, sehol egy forradás vagy seb. Még nem láttam ilyen szép férfit, csak harcos izmos és inas testeket, telve forradásokkal és sebekkel. Nálunk még a kisgyermekek bőre is ilyen, hiszen amint járni tanulnak, már a harcra edzik testüket.
Mochni látja szememben a vágyat, mert lehajtott fejjel, zavartan fordul el tőlem.
- Ne fordulj el – mormolom lágyan, kedvesen. Csodálkozva engedelmeskedik, amivel engem is meglep és örömet szerez. Tehát a kedvesség a hozzád vezető út? Jó tudni. Újra megkordul a gyomra.
- Ehetnék valamit? – kérdezi aranyosan, és ettől muszáj nevetnem. Egy nagyon kellemes éjszakát töltöttem ezzel a szépséggel, hát ki nem lenne felszabadultan boldog a helyemben?
- Gyere Mochni, szerzünk neked ételt.
A takaróba tekeri magát, én pedig keresztülvezetem a falun. Mindenki a szokásos reggeli dolgaival foglalkozik, az asszonyok főznek vagy bőrt szerzenek, mosnak, a gyerekek játszanak, a férfiak akik épp nem vadásznak, a fegyvereiket tisztogatják, vagy a lovaikkal foglalkoznak. Békés és nyugodt minden. Mochni csodálkozva nézelődik.
- Tetszik, amit látsz?
- Különös látvány. Még sosem voltam sehol, ami ennyire… nem is tudom, mi a jó szó rá… természetes lett volna.
- A fehérek itt, ezen a helyen még nem tudták elhódítani a területet a természettől, mint ahogyan máshol tették.
A varázsló tipijéhez viszem, a róla gondoskodó asszonyhoz. Leültetem. Amíg Mochni egy kutyát, és az őt üldöző indiánt bámulja csodálattal, addig Acolapissal beszélek a saját nyelvünkön.
- Ő itt az új gyógyítónk, Acolapissa. William a neve.
- De hiszen… Értem. És a mi tipinkben fog élni velünk? – kérdezi önmagára és az öreg és beteg sámánunkra gondolva.
- Hiya (nem). Amíg meg nem tanulja a szokásainkat és a feladatait, addig én gondoskodom róla. Adj neki enni valamit.
A nézelődő Mochnihoz fordulok.
- Egyél.
Jóízűen esik neki, láthatóan ízlik neki, még fel is mosolyog rám és megdicséri, mintha én magam főztem volna. Én nem eszem, szigorúak a szabályok, a sámán ételét csak sámán eheti, más nem. Indián más ételét nem eheti, és ez vonatkozik minden indián családra. Akik egy tipiben élnek, osztozhatnak az ételen, de nem adhatnak más tipiben élőknek kivéve a sámánt, mert az ő fizetsége a bőséges ellátmány a gyógyításért cserébe. Minden férfinek magának kell etetnie a családját. Ha ő erre nem képes, az asszonya elhagyja és választ magának másik férjet. A sámán öreg és beteg, már nincs sok neki hátra, hamarosan az örök vadászmezőkre költözik, és akkor Acolapissa magára marad.
- Acolapissa, ízlik neki az étel. Ha majd átveszi a sámán helyét, talán felajánlja neked a tipijét.
- Öröm ezt hallani, nagyfőnök.
- Acolapissa örül, hogy ízlik neked az étel.
- Köszönöm, hogy elmondtad neki – mosolyog fel rám Mochni. Nagyon szép így.
Evés után a falu végében lévő fasor mögé viszem, ahol egy oszlophoz kötözve még mindig ott a fehér asszony, mellette Lonkas. Tényleg őrizte őt egész éjjel, a homokos földön pedig a sok lábnyom arról mesél, hogy sok harcossal kellett szembenéznie miatta.
- Miss Witkins! – kiáltja Mochni, és odasiet, letérdel a földön ülő kába nő elé. – Istenem, jól van?
Megérintené, de Lonkas rámordul, így leejti a karját. Mögé érek, és karba tett kezekkel figyelem őket. Lonkas nem bánthatja Mochnit, tudja jól miért.
- Dr. Winchest! Istenemre, hát Ön él?
- Igen, élek, de Ön… Ön jól van?
- Már amennyire lehet… Azt hittem, hogy meghalt, mikor…
- Nem, nem haltam meg, és kérem, ne gondoljon arra az éjszakára!
Megérintené újra, de Lonkas elkapja a kezét. Mochni segítségért felnéz rám, de elutasító az arcom. Egy harcos megvédi az asszonyát, és amíg Mochni életére nem tör, addig nem szólhatok bele.
- Nem tudok nem gondolni rá. Azok a férfiak, ahogyan meghaltak… ahogyan idekerültem… Istenem, mit vétettem?!
- Semmit, kisasszony, kérem, ne hibáztassa magát!
- De én vagyok a hibás! Ön sem került volna ide, ha nem döntök úgy, hogy meg akarom látogatni édesapámat… Istenemre, hallgatnom kellett volna a bátyámra! Ő mondta, hogy nem lesz ez jó ötlet, de nem hallgattam rá. Miért nem tudtam szófogadó testvére lenni?!
- Kérem, kisasszony, nyugodjon meg. Nem lesz semmi baj… Eddig sem történt semmi bajunk, továbbra sem fog. De kérem… mondja el, mi történt Önnel!
- Én… velem… mikor… mikor idehoztak, az asszonyok megtéptek, és… és utána kikötöztek ide, ehhez az oszlophoz, de utána… utána semmi. Lonkas itt volt velem, és… és vigyázott rám.
Lonkas kifejezéstelen arccal néz le rá, sötét szemei sem árulkodnak a belső harcról, de én tudom mit érez, és még nem hozta meg a döntését.
- Tényleg?
- Tényleg. És Önnel mi történt? Ugye nem bántották miattam?
- Nem, dehogyis, én rendben vagyok.
- Most már elég a beszédből! Láttad, mehetünk! – dörren mély hangom. Felhúzom a földről Mochnit a csuklójánál fogva.
- Ne! Ne, kérlek! Had… had maradjak még! Kérlek!
- Azt mondtam, megyünk!
- Doktor! Doktor! Hová viszi? Ugye nem fogja bántani?
- Kérlek…
Mondhat bármit, itt az én szavam számít. Amikor kettesben maradunk a fák között, elengedem és ő a földre hanyatlik, a takaró lecsúszik sápadt testéről, felfedi vállait és hosszú lábait.
- Ma reggel megmondtam, ő már nem a te asszonyod! Nincs már hozzá semmi közöd, te az enyém vagy! Örülj, hogy engedélyeztem, hogy beszélhess vele, de már azt sem fogom többet!
- Ne, kérlek! Jó leszek, csak… csak hadd beszélhessek vele máskor is! Nem azért, mert a menyasszonyom, hanem mert ő egy fiatal lány a népemből. Kérlek, kérlek, értsd meg…
Könnybe lábadnak a szép tavasz-zöld szemei, olyan most mint egy gyenge asszony, aki elviseli kiszolgáltatottságát a férjével szemben. Sok ilyet láttam már, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én is így fogok állni. Karjaimat mellkasom előtt összefonom, és résnyire szűkülnek sötéten csillogó szemeim, kemény arcvonásaim megfeszülnek.
- Sokat kell még tanulnod a szokásainkról, Mochni.
Feltérdel, a takaró derekára csúszik.
- Akkor taníts engem, kérlek! Bármit megteszek, hogy megismerjem a néped szokásait és nyelvét, bármit! Csak tőle ne szakíts el!
- Mit érzel iránta?
Meglepődik a kérdéstől.
- Mit érzek…? Miért kérdezed ezt tőlem?
Letérdelek elé, ujjaim közé veszem az állát, és egyenesen a szemébe nézek.
- Ő Lonkas asszonya lesz, más férfi nem szólhat hozzá, nem érintheti többé. Ha az asszonyoddá akarod tenni, meg kell küzdened vele, ha pedig csupán beszélgetni akarsz, az ő engedélyét kell kérned, ő pedig nem fogja megadni neked.
- De miért nem?
- Mert egy férfi nem engedi, hogy más elvegye tőle, ami az övé. Te az enyém vagy, nem vehet el tőlem senki, a sápadtarcú asszony pedig Lonkasé, tőle sem veheti el senki.
- De legalább láthatom majd?
- Igen. De nem szólhatsz hozzá. Így megfelel?
Behunyja a szemeit, ajkai megremegnek.
- És ő szólhat hozzám?
- Egy asszony nem beszélhet addig a férfihoz, amíg az nem kérdezi.
Felfogja végre és szomorúan legörbül a szája. Érdes ujjammal végigsimítom alsóajkát, bőröm alatt ismét forrón lüktet a vérem. Legszívesebben a tipimbe vonszolnám most azonnal, de nappal visszavonulni a gyengeség jele.
- Lonkas asszonya lesz? – kitágulnak a szemei, borzalommal néz rám. – Miss Witkins?
- Ez olyan borzalmas? – dörmögöm, hüvelykujjam alsóajkát cirógatja, másik kezem karjának sápadt és vékony bőrén csúszik végig. Milyen puha a bőre, mennyire más mint az én érdes tenyerem.
- Igen az! Ő nem való… erre az életre! Ő törékeny és gyenge, belehalna!
- Ő is csak egy asszony, mint a többi, Mochni. Lonkas pedig a törzs legerősebb harcosa, nagyon jó férje lesz. Az előző felesége nagyon boldog volt mellette.
- Az előző…? Mi történt vele?
Elkomorulok.
- Megölték a sápadtarcúak. Megerőszakolták sokan és sokszor, miközben Lonkas gyermekével volt viselős.
- Belehalt…? – suttogja sápadtan. – Milyen borzalmas…
- Hiya – intek nemet a fejemmel. – Öngyilkos lett.
Kezét a szája elé téve felnyög.
- Istenem de borzalmas! De… de akkor ő gyűlöli a sápadtarcúakat, nem?
Bólintok.
- Tudom mire gondolsz, de tévedsz. Lonkas soha nem hibáztatna egy gyenge asszonyt, és nem bántaná csupán ezért. Soha ne feledd, hogy mi Manitou fiai vagyunk, aki bölcs és igazságos.
Elengedem az arcát, felállok és felhúzom őt a földről. Maga köré tekeri a takarót, és követ engem a tipimig, amely előtt ott vár Acolapissa. Mosolyogva lép Mochnihoz, és a kezébe nyom valamit.
- Mi ez? – kérdezi tőle értetlenül az új gyógyító. Acolapissa válaszol neki, de nem érti, ezért rám néz segítségért.
- Ruhákat hozott neked.
- Köszönöm… De miért?
- Odabent elmagyarázom.
Amikor végre kettesben vagyunk, széthajtja a szarvasbőrből varrt nadrágot és inget. Nagyon szép hímzésekkel díszített, vajpuhaságú, Acolapissa nagyon jóban szeretne lenni Mochnival. Érthető.
Elmagyarázom neki, hogy a varázsló nagyon öreg és gyenge, már nincs sok neki hátra, és a róla gondoskodó Acolapissa szeretne a halála után Mochniról is gondoskodni.
- Vagyis feleségül kell vennem, ahogy nálatok szokás? Vagyis… asszonyommá tennem? – kérdezi elképedve.
- A varázslók nem hálnak asszonyokkal, nem házasodnak, csak van egy asszonyuk, aki cserébe gondoskodik róla a kapott javak egy részéért.
- Ó, értem… Kapott javak?
- Igen. A törzs ellátja a gyógyítót mindennel, amit csak kér. Cserébe gyógyítást és szerencsét várnak.
Végez az öltözködéssel és felém fordul. Nagyon jól áll neki az indián viselet, szőke haja arca körül hullámzik, ahogy végignéz magán.
- Ez nagyon kényelmes és a hímzések… Hűha!
- Ha jól végzed a dolgod, és megbecsül az új néped, akkor a leggazdagabbak egyike leszel. Azonban ha nem, akkor elvehetik tőled a javaidat azok, akik csalódtak benned.
- Vagyis, ha egy beteget nem tudok meggyógyítani, akkor…?
- Kárpótolnod kell a családját.
Elgondolkozva néz rám.
- Ez aztán a motiváció…
- Ezt a szót nem értem.
- Azt jelenti, hogy így biztosan meg akarom majd gyógyítani a betegeket, mert különben bajban lennék.
- Igen.
- Na és most?
- Holnap, amikor felkel a nap, elindulunk.
- Hová megyünk?
- Te sehova, itt maradsz a faluban. A harcosokkal elmegyek vadászni, fel kell készülnünk a télre, vadászunk, mert élelmet kell gyűjtenünk. Nemsokára, néhány nap múlva elindulunk a hegyekbe.
- Miért?
- Mert ott fogjuk tölteni a telet. A barlangban, amelyben lakunk, melegvízű forrás van, és az melegen tart minket.
- Nahát…
- Megyek, ellátom a lovakat, addig te menj és nézz körül. Keress valami munkát, mert itt senki sem tétlenkedhet.
- Jó…
Mielőtt kilépek a sátorból, még figyelmeztetően visszanézek rá.
- Ne próbálkozz semmivel.
- Nem fogok, megígérem.
Magára hagyom.
|
| Geneviev | 2013. 02. 27. 17:48:23 | #25233 |
 Karakter: Dr. Willaim Winchest
Megjegyzés: ~ Levinek
Ijesztő, egyre hangosodó zene szólal meg kintről, mely egyszerre tölt el csodálattal, és rettegéssel is, bár valljuk be, hogy a helyzet, amiben jelenleg vagyok, szintén félelemmel, és csodálkozással tölt el. Hogy viselkedhet így egy férfi egy másik férfivel? Ez vajon tényleg egy megalázási rítus volna? Lehet, azért kell a zene is… mindenki tudja, valami rossz történik a foglyokkal, amit meg kell ünnepelni.
- Mi ez a zene? – kérdésemre nem felel, csak levágja összekötözött csuklóimról a bőrszíjakat, majd ahelyett, hogy elengedne, melyben csak egyetlen aprócska kis részecském reménykedik immáron, saját kezeivel veszi át a szíjak feladatát, és fejem fölé emelve kezeimet, erősen leszorít a talajra. Próbálok szabadulni, de mintha csak egy kis szellő próbálva fölborítani egy óriási hegyet, meg sem érzi kísérletemet. – Hol van Miss Witkins? Ugye jól van? – kérdezem, hátha hangom jobban meghallja.
- Hallgass – szól rám határozottan, ellentmondást, sőt, megszólalást nem tűrő hangon. Szerintem kérdésem lényegét fel sem fogta, egyszerűen már elege van kérdezősködéseimből. De hát hogy tudnám abbahagyni, ha egyszer nem kapok választ?! -, különben ezentúl Mochni lesz a neved, amit azt jelenti, hogy fecsegő madár.
Azért sem hallgatok el, hisz ha már olyan gyenge vagyok, akár egy nő, és még szánalmasabb is, legalább hangomra talán figyel, ha már kérdéseimre, sőt, szabadulási próbálkozásaimra sem tud, hisz annyira nem érdekli őt. Ha fecsegő madárnak fog hívni, hát annak fog! Akkor én meg Totyogó Csirkének, már csak azért is, bár hangosan nem merném kimondani, így inkább majd csak magamban. Félek, ha ki merném ejteni ezt a nevet a számon, soha többé semmit nem tudnék kiejteni.
Tényleg nem figyel rám, bár ez így nem igaz, hisz kérdéseimre nem figyel, testemre annál inkább, annyira, hogy azt kívánom, bár testemre se figyelne. Fenekemnél érzem meg síkossá vált ujjait, és még a levegő is bennem reked a félelemtől. Most… ez most… az, amire gondolok?! De… de miért? Hogy?
- Neh! – nyögöm ki magamból rettegve. Mintha valami puha fadarabot nyomna föl, hogy aztán az egészet áttolja testemen, és karóba húzzon, akár a középkorban a keleti népek tagjai, ahogy tették. Fáj! Rettenetesen fáj! Feszít, és érzem, mindjárt szétszakadok, már attól is, ha egy picit megmozdítja ujját. – Ezt hagyd abba! Mit művelsz? Ne! - kiáltom, de nem használ, csak feleslegesen jártatom számat. Viszont… ohh, mi ez? Ez… ahh, ne, nem lehetséges, hogy az előbbi fájdalom, kínzó érzés végül így megváltozzon! Vagy mégis? - Ahh! Ahh… ahh… – Képtelen vagyok normális szavak alkotására, mintha minden gondolat kiszállna fejemből, és csak a különleges, szokatlanul jó érzés maradna, no meg a zene, mely Abhay hajával és testével együtt körülölel.
Testemen borzongás fut át, ahogy nyakamat harapdálja, testemet simogatja, markolássza, és mellbimbóim nyalogatja. Szörnyen jó érzés, ahogy hosszú, puha haja is lágyan cirógat, mégis, mellkasom környékén valami szúró érzés kezd kialakulni. Én nem vagyok nő! Abhaynak ilyet gyönyörű asszonyával kellene tennie, nem velem, egy fehérbőrű, férfiatlan orvossal!
- Neh… Kérlek… - próbálok ellenkezni, de magamnak is hazudok. Élvezem, és azt kívánom, bárcsak többet kaphatnék férfias testéből. Bárcsak ne volnék ennyire gyenge és szánalmas! Ez is biztos valami megalázása a fogolynak, én pedig élvezem ezt… Borzalmas vagyok!
Tehetetlenül kapaszkodom az alattam heverő prém puha szálaiba, mintha azok erőt tudnának nekem adni, de már nem is tudom, mihez kellene erő. Hogy ellökjem magamtól? Képtelen volnék rá! Hogy adjon nekem kicsit több férfiasságot? Ennyire bolond nem lehetek, ez csak egy szőrme! Ohh, Istenem, ez miért ilyen jó érzés?! Egy férfi kezei, ajka érint, ami szörnyű, mégis oly csodálatos! Beleborzongok, ahogy köldököm érzékeny lyukába nyal, és ahogy állának markáns élével hímtagomhoz ér, testem halvány ívbe feszül. Sosem éreztem még ilyen érzést!
- Abhay… Kérlek… - suttogom, de ujjai lenti kényeztetésétől ki is röppen fejemből, mit kezdtem el mondani. Fejem zsong, kábult vagyok, de ez jófajta kábulat. Tudom, hogy el akarom küldeni, tudom, hogy nem akarom, hogy így viselkedjen velem, de túl jó érzés. Szokatlanul jó, sosem éreztem még csak halvány utánzatát sem ennek, mikor önmagam érintettem.
Mindezek ellenére, mikor meztelen testén végigfut szemem, vággyal vegyes rettegés fog el, és kicsit képes vagyok visszaszerezni uralmam gondolataim és érzelmeim felett. Ezt nem szabad! Mind a ketten férfiak vagyunk, Isten szemében ez bűn! A Pokolra fogok kerülni ettől az érzéstől, mely tényleg olyan, hogy nem származhat máshonnan, csak a Sátántól. Túl fájdalmas, mégis, túl jó. Rettenetesen jó.
- Mit akarsz… tenni? – préselem ki magamból botor kérdésem. Tudom, mit akar tenni, és ezt ő is pontosan tudja. Nem is válaszol, csak visszakérdez, hogy már én is rájöttem, mit fog velem tenni, nem igaz? De igaz. Tudom, mit fog velem tenni, és szégyellem, megvetem magam, amiért én élvezni fogom azt, hogy egy férfi, egy indián meghág engem. Borzalmas ember vagyok…
Tudom én ezt jól, mégis, mikor kezével lágyan végig simít combomon, ismét elönt a vágy, és önszántamból hagyom, hogy oldalamra, majd hasamra fordítson, még csak ellenkezni sem próbálok vele, pedig megtehetném, hisz kezeim már régóta szabadok. Gátlástalanul, szégyenteljesen viselkedek, és csak az élvezetre figyelek, így, mikor megérzem ismerős ujjait alfelem bejáratánál, nem is gondolkozva, fölkínálom testemet, hogy nyugodtan birtokba veheti. Szörnyű ember vagyok, viszont lassan már a lelkiismeretem is békén hagy, és nincs más, csak az élvezet. Ahogyan hatalmas, kemény és erős testével, puha hajzuhatagával beteríti az én kisebb, halkan sóhajtozó testemet, úgy érzem, nincs is ennél istenibb érzés a világon. Bódító érzés, ahogyan szinte fölnyársal lökéseivel, és szinte már egyáltalán nem is fáj ezen tette. Halk sóhajaink, egyre erősödő nyögéseink összekeverednek, sajátos zenévé, élvezetünk muzsikájává válva.
Erős kezeibe kapaszkodva próbálom megtartani ép eszem utolsó maradékát, de mikor az élvezetünk új, eddig sosem ismert magasságokba repít, képtelen vagyok másra, csak öntudatlan vergődésre a vágytól és élvezettől, és érzem: már nincs visszaút, bárhogy is értse ezt szívem.
---*---*---*---
Lassan térek csak magamhoz, mikor hűs szellő csapja meg izzadt, kimelegedett testemet. Fáj mindenem, de jóleső zsibbadással, ami nem is csoda, hiszen négyszer hágott meg, tett magáévá Abhay. Magáévá tett… milyen kifejező ez a szófordulat. Tényleg úgy vette birtokba testem, mintha az övé volnék, és egyáltalán nem ellenkeztem, a negyedik közben és után meg már nyögni és nyöszörögni is alig volt erőm. Mégsem érzem úgy, hogy bűnt követtem volna el, pedig tudom, hogy azt tettem. Benne van a Bibliában, egy azonos nemű embert bűn ölelni, és szeretni is. Szeretet… Nem, jobb erre a szóra nem gondolni.
- Hová mész? – kérdem az álmosságtól rekedtes hangon. Testem sajgása miatt mozdulni is alig tudok, ezért csak féloldalasan pillantok föl Abhayra, aki csak most veszi észre, hogy én is ébren vagyok.
- A folyóhoz. Elkísérsz? – kérdi, és felém nyújtja kezét. Egy pillanatig csak bámulni tudom férfiasan vonzó, bronzbarna kezét, testemen végig fut a borzongás, ahogyan elmém visszaemlékezik az elmúlt éjszaka gyönyörteljes bűnére. Aztán a pillanat, ahogyan megmozdítom fájó testem, megtörik, és elfogadom kezét, természetesen nem azon értelemben. Bizonytalanul ácsorgok remegő lábaimon, és tehetetlen rongybabaként hagyom, hogy egy takarót terítsen körém, majd azt is tűröm, hogy maga után húzzon, kifelé a csendes táborból. Csak egy-egy alakot látok felderengni a holdfényben, és azonnal el is vörösödök, hogy vajon mit gondolhatnak tettemről. Vagy esetleg… az indiánoknál ez esetleg elfogadott dolog volna?
Nem tudom, de most túl szép az éjjel, túl finom a víz ahhoz, hogy ilyeneken gondolkozzak. Most inkább csak boldogan sóhajtozva tisztítom meg megfáradt, kihasznált testemet. Élvezem, ahogyan a víz lemossa testemről az éjjel tisztátlan tetteit, és ahogy szinte megtisztít bűnömtől is. Hogy tehettem ilyet?
- Ideje ennünk, Mochni – szólal meg Abhay, miután hagyta, hogy kedvemre tisztogassam magam. Hirtelen, mintha minden ismét olyan valóságossá válna, mintha az este történtek csak valamiféle delíriumos álom lett volna csupán, most viszont, hogy fölébredtem, megcsap a valóság. A kegyetlen valóság, melyben elraboltak engem, és Miss. Elizát, akinek nincs még annyira sem jó dolga, mint nekem. Hogy feledkezhettem el róla?! Hát milyen vőlegény vagyok én?!
- Rendben, de hol van Miss Witkins? – kérdezek rá gyorsan.
- Miután ettél, elviszlek hozzá, ha még az oszlopnál van – feleli. Egy pillanatra megnyugszom, hogy reggeli után ismét láthatom, és megpróbálhatok segíteni rajta, ám megcsap egy aprócska szó, mely Abhay mondatának értelmét máris kevésbé bíztatóvá varázsolja. HA? Ha ott van még?
- Ha még az oszlopnál van? Ezt hogy érted? Mit tettek vele? – támadom le zaklatott kérdéseimmel, kerekre tágult szemekkel. Te jó ég, remélem, nem történt semmilyen baja, azt nem tudnám megbocsájtani magamnak. Míg én, bár Isten szava ellen vétettem, élveztem az éjszakát, addig szegény menyasszonyom ki tudja, mit élhetett át. Rémület tölt el, ahogyan kegyetlenebbnél kegyetlenebb lehetőségek tárháza tárul fel elmém előtt, és kétségbeesve pillantok a velem szemben álló indián hideg, sötét, kíméletlen tekintetébe.
- Egyszer már elmondtam neked, mi történhet vele. – Igen, tényleg elmondta. Egy harcos magához veszi, és… és mi történik aztán vele? Mert azt nem hinném, hogy az, akár egy gyermekmesében, hogy rátalál az igaz szerelem, és semmilyen baj nem történik vele a továbbiakban. Tudom ezt jól, éppen ezért kérdezek rá, még akkor is, ha elmém sikoltozik azért, hogy nem akarja megtudni.
- Ami a többi asszonnyal is – mondja halk, nyugodt hangon, mint akinek ezzel semmilyen gondja nincsen. Nem… nem „mint akinek”. Neki tényleg semmilyen problémája nincsen ezzel a ténnyel, sőt. Úgy véli, Miss. Witkins megérdemli.
- Jaj, ne! Miss Witkins azt nem… Nem élné túl…! – kiáltok föl kétségbeesve, ám azonnal meg is bánom tettem, mikor az éjjel még oly lágy, simogató kéz most kíméletlenül belemarkol vizes hajamba, és magához ránt, egy fullasztó, birtokló csókba. Pillanatok alatt nem vagyok képes másra, csak nyöszörgésre, és tehetetlenül engedem, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, az övé…
- Neked már semmi közöd hozzá, nem a te asszonyod többé. Mitawa ohinyan. Ha szökni próbálsz, vagy neki akarsz segíteni a szökésben, a szemed láttára fogom megkínozni őt, aztán téged is megbüntetlek. Megértetted? - … én… én… azt gondoltam, hogy az övé vagyok? Saját gondolataimtól jobban megrémülök, mint attól, hogy ő tart a saját tulajdonának, és nem is figyelek föl erre, csak mikor oly fájdalmasan megszorítja csuklómat, hogy fölkiáltok.
- Igen…! Megértettem! – mondom, de csak félig vagyok itt, félig még mindig azon gondolatomon agyalok, hogy miért gondolom én magam is azt, hogy az övé vagyok. Hiszen… én egy férfi vagyok. Egy férfi, akit elrabolt, és maga alá kényszerített, nem pedig egy szerelmes asszony, és mégis… mégis úgy érzem magam, mintha egy asszony volnék, még ha a szerelmes része nem is illik rám, bár ezen más nincs időm, se erőm gondolkozni, mivel ismét magához húz, és megcsókol. Testem azonnal remegő kocsonyává változik, és mikor elszakad tőlem, akkor is alig térek magamhoz.
- Enned kell, utána megnézzük őt. Gyere Mochni – szól, és lágyan maga után húz. Engedelmesen követem ki a partra, ahol azzal a puha takaróval, melybe idefelé betakargatott, most megtörölget, akár egy gyermeket. Finom mozdulatokkal szárítgatja testemet, és egyedül csak agyam egy hátsó, elrejtett zugában sikonyálgat egy vékony hangocska, mely szégyelli tettemet, és azt, hogy nem undorodom éhes pillantásaitól, mellyel testemet illeti, hanem épp ellenkezőleg, kellemesen megborzongok. Tudom, hogy nem vagyok férfias, soha senki nem amiatt érdeklődött irántam, de ennyire még senki nem viselkedett úgy velem, akár egy asszonnyal, főleg nem úgy, hogy én élveztem is volna. Gyenge vagyok, és Isten meg fog büntetni emiatt, valahogy mégsem tud zavarni.
Testem lángol már csak attól, ahogyan ez az indián szinte fölfal szemeivel, és zavartan elfordítom vöröslő arcomat, hátha a hűvös víz látványa kissé lehiggaszt.
- Ne fordulj el – kérlel Abhay, és ha más miatt nem is tenném meg, emiatt a lágy, szinte kedves hang miatt felé kapom hitetlenkedő tekintetemet. Száját győzedelmes mosolyra húzza, hogy már ennyivel engedelmességre bírt késztetni engem, nem is kellett hozzá erőszakot alkalmaznia, amitől csak még jobban elvörösödik arcom, de immár a zavar helyett a megbántottságtól. Hát ennyire jó velem szórakozni? Tesztelni, hogy mire hogy reagálok?
- Ehetnék valamit? – kérdem, mikor érzem már, hogy gyomrom követelőzően megkordul. Kezeim zavartan hasam elé kapom, mikor hangos korgással jelzi, hogy ideje enni, tettemet viszont meg is bánom, hisz indiánom… akarom mondani, az engem elrabló indián fölnevet, és vállaimra teríti a kissé nedves, de szerencsére nem átvizesedett, meleg takarót.
- Gyere Mochni, szerzünk neked ételt – teszi kezét vállamra, és megszorítva azt, mozgásra ösztökél. A tábor immár olyan, akár egy zengő méh kas, mindenki teszi a dolgát, itt gyermekek szaladgálnak, amott pedig asszonyok készítik az ételeket. Meglepő látni ezt a nyüzsgést, ezt a békességet, mikor eddig nem sok békét láttam tőlük. Most viszont békésebb, mint nálunk akármelyik kisváros, vagy falu, mégis, legalább annyira tevékenykedő, csak itt nincsen semmi olyan, ami megzavarná a természet körforgását. Minden természetes, és bár nem olyan fejlett, mint a mi városaink, a nyugalom, és a harmónia ellensúlyozza ezt. – Tetszik, amit látsz? – kérdi Abhay, és észreveszem, hogy már rég nem megyünk, csak egyhelyben álldogálunk. Nem tudom, mikor állhattam, állhattunk meg, de örülök, hogy adott nekem időt népének nyugodtabb arculatát is megfigyelni, nem csak azt a vérszomjasat, melyet mindenkitől hallani lehet.
- Különös látvány. Még sosem voltam sehol, ami ennyire… nem is tudom, mi a jó szó rá… természetes lett volna – próbálom megfogalmazni a bennem dúló érzelmeket, ám ez eléggé sutára sikeredett. Nem merek ránézni, nem akarom látni, hogy milyen arckifejezéssel figyel. Félek, hogy akkor elterelné figyelmemet, és vagy a tegnap éjjel borzongató tettei, vagy az azelőtti kegyetlenkedése jutnának eszembe. Most nyugalmat szeretnék, legalább addig, amíg meg nem tudom, mi történt menyasszonyommal.
- A fehérek itt, ezen a helyen még nem tudták elhódítani a területet a természettől, mint ahogyan máshol tették – mondja, és a szavaiból áradó megvetés, mely a fehér embereknek szól, szíven üt. Tudom, hogy nem vagyunk szentek, nem vagyunk jók, de… minek a háborúskodás, minek a gyűlölet, minek a sok halál?
Naiv vagyok, tudom jól… naiv, és túlságosan hiszek abban, hogy az emberek jók, pedig nem azok. De tényleg nem értem, mire jó ez. Inkább nem szólalok meg, csak hagyom, hogy tovább folytassunk utunkat nem tudom, hová, de hamarosan megtudom, mikor egy terebélyes asszonysággal szemben leültet Abhay, és mond valamit neki a nyelvükön. Nem értek semmit, nem beszélem sem a nyelvüket, szokásaikról pedig még annyit sem tudok, így csak zavartan nézelődök, és elmosolyodok egy vicces kis jeleneten.
Nem messze tőlünk egy indián kerget egy kutyát, akinek szájában egy egész sült comb foglal helyet. Biztosan valamilyen madárnak a combja lehetett valaha, de nem tudom, melyiknek, bár nem is érdekes. Az viszont bizonyos, hogy annak az indiánnak lehetett a reggelije, aki fut utána, ugyanis mindenfélét kiabál szegény vékony kutyusnak. Nem értem mondatait, ám amilyen dühös, nem hinném, hogy valami szépeket mondhat a kutyának, aki észre véve, hogy az étel gazdája közeledik felé, még gyorsabb iramra kapcsol. A kutya arrafelé rohan, amerre több az ember, és a lábak sűrűjében, a gyerekek nevetésétől kísérve, sikeresen elszökik az őt követő indián, és az én kutató szemeim elől. Hiába keresem, nem látom már, merre rohant, pedig kíváncsi volnék, hogy tényleg sikerült-e megennie azt a combot, vagy sem, ám az én ételem látóterembe kerülése is megzavar ebben.
- Egyél – utasít Abhay. Megszemlélem az ölembe rakott ételt, és látom, hogy ez valamiféle leves, mellé pedig lepény, vagy valami hasonló dolog. Jól néz ki, de ha nem is nézne ki jól, akkor is megkóstolnám, mert már eléggé éhes vagyok, így egy falat lepényt a számhoz emelek, és jóízűen beleharapok. Kukorica lepény, érzem. Mindig is szerettem a kukoricát, otthon a szakács mindig készített nekem kukoricás dolgokat, még hasonló lepényt is. Sosem hittem volna, hogy annál fogok enni finomabbat, de tévedtem – nagyon finom!
- Mmm, ez nagyon finom! – nézek föl csillogó szemekkel a fölém magasodó indiánra, akinek kezében szintén ott van az étele, ám nem úgy tűnik, mint aki enne belőle. Pillantása kifürkészhetetlen, kissé el is vörösödök, hogy milyen gyerekesnek tűnhetek, hogy így lelkesedek egy ételért, így inkább lehajtom a fejemet. Hallom, hogy mond valamit, de valószínűleg nem nekem, mert saját nyelvén szólal meg.
Ha… ha esetleg… valamilyen oknál fogva itt kellene maradnom… lehetséges, jó ötlet volna megtanulni ezt a nyelvet. Talán megkérdezhetném Abhayt… bár lehet, nem volna túl jó ötlet. Kicsit félnék tőle nyelvet tanulni. Heh… kicsit? Inkább nagyon.
- Acolapissa örül, hogy ízlik neked az étel – mondja Abhay. Csodálkozva ránézek, majd a terebélyes asszonyságra, aki kissé foghíjas mosolyával bólint párat, mintegy megerősítésként, hogy tényleg örül neki. Tényleg meg kellene tanulnom a nyelvüket, ha másért nem, legalább az étel dicséretéért…
- Köszönöm, hogy elmondtad neki – mosolyodok el, de aztán zavartan visszakapom a fejemet a tányéromra, és inkább folytatom az evést. Nem lenne szabad így viselkednie Abhaynak velem szemben! Lenne inkább kegyetlen, és vérszomjas, mint kedves, mert így… így… a végén még azt hinném, hogy tényleg kedves, pedig tudom jól, hogy nem az!
Nem tehetem meg, hogy elkezdek az itteni emberekre úgy nézni, mintha a leendő családom volna, akiket gyógyítani fogok, mert akkor biztosan nem akarom majd elhagyni őket, de azt meg nem tehetem meg. Nekem menyasszonyom van, őt kell megvédenem, és ha tudom, elmenekítenem, még a saját életem árán is. Ha pedig ez megtörténik… hogy fogom én elhagyni ezt a helyet, ha megszeretem az itt élőket, és közülük is főleg egyetlen embert?
Nem szabad erre gondolnom. Arra kell összpontosítanom, hogy elraboltak engem, és Miss. Elizát, akit fogva tartanak, megkínoztak, kikötöztek egy cölöphöz, és ki tudja, mi minden rosszat tettek még vele. Engem pedig csak azért hagytak életben, mert a főnökük megkívánt, és azt akarja, hogy a népének gyógyítója legyek, mert orvos vagyok. Nem szórakozásból vagyunk itt, és nem is azért, mert ők olyan kedvesek, és befogadtak minket. Erre kell gondolnom, nem másra.
---*---*---*---
Evés után egy oszlop felé közelítek Abhay vezetésével, ahová egy alak van kikötözve. Egy igencsak ismerős, női alak, aki mellett egy indián férfi áll őrt. Hát tényleg meghágták? Vagy nem? Végül is, még mindig ki van kötözve az oszlopoz, Abhay viszont azt mondta, hogyha meghágta volna valaki, nem lenne kikötözve, hanem… nem is akarom tudni, mi történt volna vele. Istenem, add, hogy jól legyen!
- Miss. Witkins! – kiáltok föl közel érve hozzá, mire a kisasszony is, és a mellette levő férfi is felém kapja fejét. Elsietek Abhay, majd az ismeretlen indián mellett is, és egyből letérdepelek a kissé kába, ám egész jó állapotban lévő kisasszony mellé, a porba. – Istenem, jól van? – kérdezem, és legszívesebben megsimogatnám hitetlenkedő arcát, hogy tudjam, tényleg él, ám a mögöttem felhangzó figyelmeztető hanghatásra kinyújtott kezemet inkább hagyom lehanyatlani, és nem érek hozzá. Meg kellene vizsgálnom, de most még ahhoz sincsen merszem, se lehetőségem, csak figyelem, hogy kap erőre a kisasszony látványomra, és örülök, hogy életben van, és a lehetőségekhez mérten egészen jól.
Ruhái, látom, szakadozottak, ám mindenhol takarják őt, és nem is úgy néz ki, mint akit… mint akit megerőszakoltak volna. Hála az égnek!
- Dr. Winchest! – kiált föl csodálkozva, és kissé föltornássza magát ülő helyzetbe. – Istenemre, hát Ön él? – kérdezi hitetlenkedve, amit nem értek, ám rájövök, hogy mióta elraboltak minket, nem is találkoztunk, biztosan nem is hallott felőlem, így hihette azt, hogy meghaltam.
- Igen, élek, de Ön… Ön jól van? – kérdezem aggódóan. Kedvelem Miss. Elizát, mindig is kedveltem, de nem szerelemmel. Ahhoz mindig is túl élénk volt, túlságosan más, mint én. Viszont az én gondjaimra van bízva, és kedvelem, nem akarom, hogy bármi baja történjen. Istenem, kérlek, tudom, hogy bűnös vagyok, de Miss. Witkins nem az! Add, hogy ne legyen semmi baja, és élhessen tovább boldogan!
- Már amennyire lehet… - szipogja, és elfordítja fejét. – Azt hittem, hogy meghalt, mikor… - kezdi, de hangja elakad, halk könnyezésbe fullad. …mikor meghaltak a többiek, mi pedig fogságba estünk. Ezt akarta mondani, igaz?
- Nem, nem haltam meg, és kérem, ne gondoljon arra az éjszakára! – tanácsolom, és aggodalmasan meg akarom simogatni zilált, kócos haját. Egy bronzbarna kéz kapja el enyémet, még mielőtt hozzáérhetnék a kisasszonyhoz, és mikor hátrafordulok, Abhay néma, ám annál fenyegetőbb pillantásával találom szembe magamat. Ha még beszélni akarok vele, akkor nem érhetek hozzá, értem. Akkor nem fogok hozzáérni, hiába szeretném megvigasztalni alig csituló könnyeit.
- Nem tudok nem gondolni rá. Azok a férfiak, ahogyan meghaltak… ahogyan idekerültem… Istenem, mit vétettem?! – kiált föl tömény önváddal hangjában, amit nem bírok elviselni. Ő semmit nem tett… Miért nem értik meg az indiánok, hogy Miss. Witkins nem tett semmit, ő nem tehet apja bűneiről?! Miért őt büntetik, miért nem a tábornokot?
- Semmit, kisasszony, kérem, ne hibáztassa magát! – lágyítom el hangom, hiába üvöltenék föl legszívesebben. Azzal nem jutnék semmire sem, tudom jól, csak azt érném el vele, hogy nem beszélhetnék többet Miss. Elizával, és ki tudja, mit tennének velünk kifakadásom miatt. Milyen férfi vagyok én… tehetetlen, gyenge, és még csak egy nőt, a menyasszonyomat sem vagyok képes megvédeni?
- De én vagyok a hibás! Ön sem került volna ide, ha nem döntök úgy, hogy meg akarom látogatni édesapámat… Istenemre, hallgatnom kellett volna a bátyámra! Ő mondta, hogy nem lesz ez jó ötlet, de nem hallgattam rá. Miért nem tudtam szófogadó testvére lenni?! – kérdezi önmagától. Emlékszem, hogy a bátyja mennyit ivott, mert a húgát nem tudta lebeszélni erről az utazásról… Tényleg hallgatnia kellett volna rá, de már nem szabad hibáztatnia magát, hiszen nem tudhatta, hogy ez fog történni. Nem az ő hibája. De… ha teljesen korrektek akarunk lenni, az indiánoké sem. Ők csak… ezt találták a legmegfelelőbb bosszúnak. De a bosszú nem megoldás, hiába hiszik azt az emberek.
- Kérem, kisasszony, nyugodjon meg. Nem lesz semmi baj… Eddig sem történt semmi bajunk, továbbra sem fog – mondom a szokásos frázisokat, hiába tudom, hogy nem tőlem függenek ezek a dolgok, ha az indiánok bántani akarják, vagy bántani akarnak minket, akkor bántani is fognak minket. Tudom jól, mégis mondogatom, mintegy imádkozásként, hogy tényleg ne történjen velünk semmi, de semmi baj. Úgy legyen. – De kérem… mondja el, mi történt Önnel! – kérlelem, mert tudni akarom, hogy annál több, ami látszódik, nem történt vele.
- Én… velem… mikor… mikor idehoztak, az asszonyok megtéptek, és… és utána kikötöztek ide, ehhez az oszlophoz, de utána… utána semmi. Lonkas itt volt velem, és… és vigyázott rám – dadogja zaklatottan, és afelé az indián felé néz, aki itt volt vele, mikor jöttünk. Én is felé nézek, de ő nem pillant ránk, pedig tudom, hogy hallotta, amit beszéltünk, bár nem tudom, értette-e, de a nevét biztosan hallhatta.
- Tényleg? – kérdezek visszafordulva a kisasszony felé, de mivel tényleg nem látok semmiféle erőszakra utaló jelet, biztos vagyok benne, hogy igazat mond. Ennek örülök. Örülök, hogy volt mellette, aki vigyázott rá, hiába indián, és férfi, ha megvédte, hálás vagyok neki.
- Tényleg – bólint határozottan, és nagyon halványan elmosolyodik. – És Önnel mi történt? Ugye nem bántották miattam? – kérdezi, és szemei elfelhősödnek, pillantása ide-oda siklik köztem, és a hátam mögött levő Abhay közt.
- Nem, dehogyis, én rendben vagyok – jelentem ki határozottan, még ha nem is érzem magamat annak, akkor is. Nem szeretném, ha a velem történtek miatt is önmagát hibáztatná, főleg, hogy velem igazából nem is történt semmi, csak rettentő nagy szégyenbe és bűnbe estem, mikor hagytam, hogy egy férfi, egy indián öleljen, és magáévá tegyen. Erről nem szabad tudnia.
- Most már elég a beszédből! Láttad, mehetünk! – ér el hozzám Abhay parancsoló, jéghideg hangja, és megragadja kezemet, hogy fölráncigáljon a földről. Nem tudom, most miért ilyen dühös, miért nem beszélhetünk tovább, éppen ezért kezdek el ellenkezni, pedig tudom, hogy azzal csak még jobban fölidegesítem.
- Ne! Ne, kérlek! Had… had maradjak még! Kérlek! – könyörgök neki a szemeibe pillantva, ám tekintete kérlelhetetlen, hideg és üres. Arca mintha maszkba merevedne, olyan határozott, és hiába próbálok szabadulni szorításából, csak azt érem el, hogy még erősebben fogja karomat, és még fájdalmasabban szorít magához. Most mit tettem, hogy ennyire fölmérgesedett? Vagy most ért el a tűréshatára végére? Nem értem…
- Azt mondtam, megyünk! – szól rám parancsolóan, és vonszolni kezd maga után. Nem tudok szabadulni, mellkasom fáj, ahogyan leszorítja légzésemet, így még ellenkezni sincsen erőm, csak azt hallom, hogy Miss. Eliza utánam kiabál, de én nem tudok neki visszakiabálni, hogy jól vagyok.
- Doktor! Doktor! Hová viszi? Ugye nem fogja bántani? – hallom még a kisasszony kérdését, de az indián férfi, Lonkas feleletét már nem hallom, az sem biztos, hogy kapott rá választ.
- Kérlek… - nyögök ki magamból egy elhaló szavacskát, fölpillantva szemeibe, de csak mikor a tábortól tisztes távolságra értünk, akkor enged el. Levegőért kapkodva terülök el a földön, szinte már a megfulladás határáról tértem vissza, de hűvös hangjára fölemelem fejemet, és vad, mégis kegyetlen tekintetébe mélyesztem szemeimet.
- Ma reggel megmondtam, ő már nem a te asszonyod! Nincs már hozzá semmi közöd, te az enyém vagy! Örülj, hogy engedélyeztem, hogy beszélhess vele, de már azt sem fogom többet! – jelenti ki borzongató, jeges hangján, de nem is attól rémülök meg, hanem szavaitól. Nem láthatom már többet a kisasszonyt? Nem! Ezt nem teheti meg! Nem lenne rá képes, vagy mégis?
- Ne, kérlek! Jó leszek, csak… csak hadd beszélhessek vele máskor is! Nem azért, mert a menyasszonyom, hanem mert ő egy fiatal lány a népemből. Kérlek, kérlek, értsd meg… - könyörgök érthetetlenül. Már én magam sem tudom, mit akarok mondani, csak azt tudom, hogy visszavonom az evésem közbeni kijelentésemet. Nem akarom, hogy visszatérjen a kegyetlen éne. Nem akarom, hogy így viselkedjen, ilyen vadul, és agresszívan!
Én is kezdem úgy érezni, hogy tényleg az övé vagyok, ám… ám egy ilyen férfié nem akarok lenni. Akkor inkább már a halált választom!
|
| Levi-sama | 2012. 11. 17. 18:14:36 | #24244 |
Karakter: Abhay
A reggel első sugarai melegítik arcomat. Alattam a lovam kemény izmai dolgoznak, sebessége lenyűgöző most is, horkanásai jelzik, mennyire élvezi. Hajam lobog körülöttem, karjaimban alszik az én szőke csikóm. Az enyém. Mitawa.
Egész nap hajtjuk a lovainkat, csak enni és lovat pihentetni állunk meg, és így este beállta előtt elérjük a hegyeket. Mögöttünk a két hátrahagyott harcos eltünteti a nyomainkat, és elvezeti más irányba a minket követőket a szándékosan félrevezető nyomokkal. A sápadt arcúaknak esélyük sincs megmenteni a tábornok lányát.
A Sashegy lábánál egy kis völgyben van a nyári táborhelyünk, amelyet nemsokára elhagyunk, és felköltözünk a hegyekbe. A hideg nemsokára megérkezik, az élelem és a többi készletünket már feltöltöttük, a vadászaink bundás állatokat gyűjtenek, az a kevés asszony, akink még van, pedig szőrmetakarókat készít nekünk. Néhány harcos új asszonyt hozott magának más törzsekből, de sokan hasznavehetetlennek bizonyultak, és csak magvak és termények gyűjtésére használják őket.
Beléptetünk lovainkkal, éljenzés és örömtánc fogad bennünket, hangos hujjogással fogadják a tábornok lányát. A halálra rémült nőt az asszonyok lerángatják a lóról, szinte kitépik Lonkas karjaiból, aki idáig vigyázott rá. A sápadtarcú nő sikítva ellenkezik, zokogva kapálózik, miközben a nevető asszonyok letépik róla a szép csipkés ruháit, és feltűzött haját szétcibálják. Majd amikor már kócosan és véres karmolásokkal összeesik a földön, elfordulok a látványtól. Szokványos reakció, mindig ezt művelik, ez az asszonyaink bosszúja. Jár nekik.
Egy Soson nő fogad a wigwamom előtt. Nem kellett egy harcosnak sem, mert annyira megnyomorodott a teste, így én engedtem meg, hogy gondoskodásáért cserébe ételt és alvóhelyet kereshessen nálam. Nagyon jól ért a bőrcserzéshez, a szőrmék és ruhák készítéséhez, valamint tisztelettudó és halk. Leszállok lovamról, és beviszem az én sárga csikómat a sátorba. A puha szőrmékre fektetem, kezeit pedig edzett bőrszíjakkal a sátor közepén álló cölöphöz kötöm.
- Rád bízom őt, Anang.
*
A bölcsekkel tartott megbeszélés különös. A négy öregből kettő ellenzi azt, hogy népünk fogva tartsa a legnagyobb ellenségünk lányát. Gyengeségnek, és gyávaságnak tartják. A két másik, pedig támogat. Hosszas beszélgetés és még hosszabb csendes elmélkedéssel töltött órák után, a hajnal első madarainak énekével egyezségre jutunk abban, hogy napnyugtakor visszatérek majd válaszukért.
A tipimben rövid alvást követően figyelem, ahogy Anang mosdatja és tejjel itatja a lázasan félálomban fetrengő foglyomat. Megviselte az út, gyenge akár egy asszony. Megvető fújással eszem meg az ételt, amit Anang készített nekem, és körbesétálok a faluban.
Az oszlophoz kötözött sápadtarcú nőhöz visznek lábaim. Keblei meztelenül feltárva, szoknyája csupán egyik lábát takarják, ölének pihéi is láthatóak, mégsem tűnik úgy, hogy bármelyik férfi meghágta volna a faluban, és a nők sem mentek a közelébe, hogy szokásos kínzásaikkal gyötörhessék. Két lóhossznyival tőle, egy fatörzsnek támaszkodva ül a törzs legjobb harcosa, Lonkas. Elé állok, s ő felemeli tekintetét rám. Nincs senki, aki nála jobban gyűlölné a sápadtarcúakat. Mégis, most vigyáz egy asszonyra, őrzi őt, de mégsem viszi a wigwamjába.
- Miért vársz?
- Amitola /kis szivárvány/ nem lenne boldog, ha megtudná.
- Amitola halott.
Megrándul az örökké kifejezéstelen szép arca. Halott szerelmét még mindig gyászolja.
- Nem tudom megtenni.
- Akkor várj addig, míg valaki elviszi, így nem kell döntened.
- Nem engedem senkinek sem át! – mordul halkan. Érzi a birtoklás késztetését, mégsem tesz semmit.
- Ez esetben őrizd őt a halálig, Lonkas.
Halk nyöszörgés tereli el figyelmét rólam, komor tekintetét az oszlophoz kötözött nőre szegezi.
- Vizet... vizet... kérem... szomjas... vagyok...
Magukra hagyom őket, és lovamat megkeresem. Csatlakozom a medvevadászokhoz. Most, hogy egy újabb lakója van wigwamomnak, szükségem lesz egy új bundára.
*
http://www.youtube.com/watch?NR=1&feature=endscreen&v=X6Y4kpZ7xQk
Az éjszaka sötétjében bagolyszellemek suhognak a fák lombjai között. A tanács végre döntésre jutott, s ezt elfogadtam, mint népünk vezetője. Valóban félre kell tennünk most a harcot, mert a tél közeleg, három napnyugta után indulunk a hegyekbe, a téli szálláshelyünkre.
Nagy tábortűz körül táncolnak harcosaink, Lonkas is ott van. Testén a dicsőség színeivel festett mintázatok. Fenséges látvány, a férfiak mély öblös hangja gyönyörűen zeng az éjszakában, a dobokkal lüktet a szívünk is.
Leülök a nekem készített díszes bőrökre, és figyelem a harcosaimat.
Erős népünk csodálatos dicsőségét mesélik el táncukkal és énekükkel. Ilyenkor hagyomány, hogy az irokéz nők ajándékot adnak annak a harcosnak, akit párjuknak választanak, és elkezdik a közös táncukat, majd a férfi elkíséri asszonyát a sátrába. Most nem állnak nők a harcosok gyűrűje körül, mert nincsenek. Ha egy irokéz harcos asszonyt akar magának, zsákmányolnia kell egy idegen indián faluból, és ez is a gyűlölt sápadtarcúak hibája! Forró haragomat eltemetem magamban, és tovább figyelem az ünnepet.
*
A sátramban kellemes meleg, finom bőr-, és gyógynövények virágillata fogad.
A szőrméken meztelenül hever sárga csikóm, sápadt bőre csillog a gyógynövényes olajoktól, amelyekkel Anang bekente, hogy levigye a lázát. Csupán derekát takarja egy hódprém takaró csücske.
- A láza elmúlt. Már felébredt, de visszaaludt. Még nem evett semmit.
Bólintok, és ő távozik. Ma éjjel nem alhat bent, ezért a gyógyítóhoz megy.
Leveszem a homlokpántomat, derekamról bőrövem, amelyen tőröm lóg. Ágyékkötőmben térdelek a fekvőhelyem mellé. Egy agyagtálból kiemelem a vizes és olajos rongyot, megtörlöm vele csikóm homlokát. Halkan nyöszörögve suttog valamit, formás lábát felhúzza, ezzel lerúgva magáról a takaró maradékát is. Micsoda látvány! Mintha maga a sápadt hold sütne a bőréből. Szőke haja csillog a félhomályban, bőre hibátlan, mellbimbói kicsinyek és rózsaszínek, ölében a piheszőrzet szinte nem is látszik, annyira világos színű. Lenyűgöző. Nem sovány, nem izmos, hanem puhaságában és formáiban tökéletes.
Felnyílnak szemei, amelyek most feketének tűnnek, de tudom hogy zöldek, mint a tavaszi fű a mezőkön.
- Felkeltél? – szólok hozzá a saját nyelvén.
- Mégis… hol vagyok?
A nedves ruhával végigsimítom homlokát, arcát, ujjaim száját is megérintik. Puhán sóhajt, akár egy felszálló lepke.
- Olyan az arcod, akár egy asszonyé.
Rángatni kezdi kezeit, amely már nem az oszlophoz van kötve, hanem a háta mögé. Gonosz mosoly kúszik arcomra.
- Üdvözöllek a wigwamomban, sápadt arcú.
Eldobom a rongyot, és végigsimítom olajosan csúszós bőrét. Milyen puha, milyen selymes...
- Mégis mit csinálsz?
Ellenkezni próbál, menekülne de velem szemben semmi esélye. Ránehezedem, fölé hajolok.
- Nyugalom, sápadt arcú. - Végigsimítom az oldalát, izmos de mégis puha combjait, és fenekébe markolok. - Soha nem érintettem még ilyen puha bőrű férfit. Ha nem látnám, hogy tényleg az vagy, el sem hinném, hogy nem asszony vagy.
Nyakának puha bőrébe mélyesztem a fogaimat, ő pedig felkiáltva megfeszül. Odakint a dobok szólnak, mély férfiak énekhangja borzongatja az éjjeli levegőt.
- Mi ez a zene? – zihálja alattam, miközben késemmel levágom csuklóiról a bőrszíjakat, és felemelem a feje fölé, leszorítom a szőrmékre fél kézzel. – Hol van Miss Witkins? Ugye jól van?
- Hallgass, különben ezentúl Mochni lesz a neved, amit azt jelenti, hogy fecsegő madár.
- Mi? Hogyan? Nem értem... Kérlek! Hol van Miss Witkins? Mi történt vele?
Elengedem fülem mellett szavait, és olajos vízbe mártott síkos ujjaim a fenekének hasadékába mártom.
- Neh! – nyögi hangosan, fájdalmasan. – Ezt hagyd abba! Mit művelsz? Ne! Ahh! Ahh... ahh...
Hangja minden egyes lassú és lágy mozdulattól egyre jobban elmélyül, sóhajokkal és zihálásával társul. Mosolyogva harapdálom a nyakát, nyelvem kemény mellbimbójára kúszik, hosszú hajam sötét puha sátorként öleli körbe őt. Másik kezem meseszerűen puha, tejfehér bőrét és húsát tapintja és markolja.
- Neh... Kérlek... hhh...
Hiába szabadok a kezei, csak ernyedten lógnak mellette, ujjai a puha szőrmékbe kapaszkodnak.
Köldökének árkába mártom a nyelvem, és az államnak ütköző kemény hímtagjára pillantok. Nem sokkal kisebb az enyémnél. A tövében kunkorodó ezüstszőke pihékbe túrok ujjaimmal, ő pedig olyan lágyan és mélyen mordul fel, amitől beleborzong az egész testem.
- Abhay... Kérlek...
Feltérdelek, ágyékkötőmet félredobom, és lepillantok rá. Könnyes szemekkel, zihálva és felajzva néz fel rám, a testemet bámulja.
- Mit akarsz... tenni?
- Erre már magad is rájöttél nem igaz, Mochni? – válaszolom lágyan, kezem combját simítja végig, mielőtt az oldalára fordítom. Engedelmesen a hasára fekszik, és amikor megérzi az ujjaimat újra a hasadékában, megemeli altestét, és gátlástalanul feltárulkozik. Kéjes nyögései langyos vízként cirógatják bőrömet. Ráfekszem, beborítom őt forró és kemény testemmel. Nyakát, vállát súrolom számmal, sötét hajam selymes takaróként ölel minket, a gyógynövények virágos illata és az alattunk lévő bőrök pézsmaillata bódít. Lassan hatolok belé, apró hullámokban töltöm be testét, mint a lassan sodró folyó. Sóhajaim viharos szélként süvítenek, az ő lágy nyögései kísérik utunkat a minket beborító álomban, amelyben sötét és fehér sasokként szállunk egyre magasabbra, a hegyek és a felhők fölé...
Kezei az enyémekbe kapaszkodnak, együtt nyögünk és kiáltunk, egyszerre dobban a szívünk.
- Mitawa ohinyan...
*
Közeledik a hajnal. Izzadtan, mocskosan öleljük egymást a puha szőrmék meleg barlangjában. Zsibong minden tagom, soha életemben nem voltam még ennyire kielégülve.
Ez volt az első éjszakánk, és miután már négyszer egymás után a magamévá tettem, elájult a karjaimban. Szuszogva alszik most is, kócos szőke haja orromat csiklandozza, lábaink összegubancolódtak, karja mellkasomon pihen.
Felkelek mellőle, felöltöm ágyékkötőmet és hajamat összefogom egy bőrszalaggal.
- Hová mész? – hallom rekedt, halk hangját. Vállam felett pillantok vissza rá. Álmosan dörgöli a szemeit, felül és lecsúszik róla a hódprém. Sápadt bőre álomszép csábítás.
- A folyóhoz. Elkísérsz?
Elfogadja felé nyújtott kezemet. Bizonytalanul áll, kábán tűri hogy köré borítsak egy színes rongyokból szőtt takarót, és magam után húzzam. Odakint csend honol, csupán néhány őrködő harcost látok gyakorlott szemeimmel.
A vízparton a holdfényben meztelenül gázolunk be a vízbe, és ő boldog sóhajjal öblíti le magáról az izzadtságot, az olajat és a nedveinket. A horizont halványulni kezd, ébred a nap.
Hangosan megkordul Mochni hasa.
- Ideje ennünk, Mochni.
- Rendben, de hol van Miss Witkins?
- Miután ettél, elviszlek hozzá, ha még az oszlopnál van.
Felém lép a derékig érő vízben. Szép és csábít látvány, zöld szemei szikrázóan csillognak a felkelő nap sugaraiban.
- Ha még az oszlopnál van? Ezt hogy érted? Mit tettek vele?
Rémülten pihegve néz fel rám. Végigsimítom nedves hajamat, és hidegen a szemeibe nézek.
- Egyszer már elmondtam neked, mi történhet vele.
- Akkor... Ezek szerint egy harcos magához vette őt? És most mi lesz vele?
- Ami a többi asszonnyal is.
- Jaj ne! Miss Witkins azt nem... Nem élné túl...!
Belemarkolok nedvesen göndörödő aranyló hajába, és magamhoz rántom. Számat az övére préselem, nyöszörögve engedi nyelvemet ajkai közé fúródni. Kiélvezem édes ízét, majd füléhez hajolok.
- Neked már semmi közöd hozzá, nem a te asszonyod többé. Mitawa ohinyan. Ha szökni próbálsz, vagy neki akarsz segíteni a szökésben, a szemed láttára fogom megkínozni őt, aztán téged is megbüntetlek. Megértetted?
Nem válaszol, ezért megszorítom a csuklóját, amíg fájdalmasan felkiált.
- Igen...! Megértettem!
Elégedetten elengedem, kezem végigsimítja lúdbőröző karját, hátát, és magamhoz húzom. Újra megcsókolom remegő száját. Milyen szép és finom illatú. Csodaszép, kívánom őt és meg akarom tartani, ezért ha kell, akkor összetöröm a lelkét és a testét is a cél érdekében.
- Enned kell, utána megnézzük őt. Gyere Mochni – szólítom meg lágyan.
|
| Geneviev | 2012. 11. 10. 16:10:52 | #24141 |
Karakter: Dr. Willaim Winchest
Megjegyzés: ~ Levinek
Végre elveszi rólam a kezét, és már lélegeznék föl, hogy megmenekültem, vége, húzhatok innen vissza a hazámba, itt hagyva csapot papot, amikor két dolog is történik. Először is, rájövök, hogy az borzalmasan férfiatlan, illetlen és gyáva dolog volna tőlem, főleg, hogy az azt jelentené, hogy itt hagynám Witkins kisasszonyt, másrészt pedig az előttem ülő indián a hajamba markol. Nem túl erősen, hogy kitépje a hajszálaimat, de ahhoz épp eléggé, hogy a sziszegésemet vissza kelljen tartanom, hogy ne alázzam meg még jobban magam.
- Vérzik a karom – közli velem, mintha nem tudnám, hogyha az ember karjából kiveszünk egy golyót, akkor abból a sebből általában ömlik a vér, de legalábbis folyik. Orvos vagyok, tudom, hogy vérzik a karja, és be kell kötözni! De inkább nem szólok vissza, hisz még ha nagyon akarnék, akkor se mernék ellenkezni vele. Ijesztő! Én meg egy nyavalyás, férfinek alig nevezhető anyámasszony katonája vagyok. – Kötözd be! – utasít. Egy ilyen szép kérésnek lehetetlenség ellenállni, így pillanatokon belül egy szép fehér kötés borítja a karját, ami teljesen elüt a bőrétől. Mintha valaki egy fekete ménre akarna fehér nyerget rakni, úgy virít…
- Mi a neved? – kérdezi egy kis idő után.
- Willaim – felelem illedelmesen, bár nem az egész nevemet mondom. Ha jól tudom, az indiánoknak úgysincs olyan, mint vezetéknév, csak a keresztnév, de az is olyan, hogy Totyogó Csirke, meg ilyenek. Na jó, nem. Ilyen biztos nincs, csak én félek ennyire az előttem ülőtől, hogy az kezd az agyamra menni. Hát milyen férfi vagyok én?!
- William – ismétli meg, de persze, hogy nem a nevem. Első hallásra mindenki azt hiszi, hogy csak rosszul hallották, vagy rosszul mondtam, de nem, az én nevem Willaim.
- Nem, Willaim – javítom ki.
- Miért voltál Witkins tábornok lányával, Willaim? – kérdezi, de válasz helyett inkább megkérdezem azt, ami engem érdekel.
- És a te neved?
- Itt én kérdezek, és te válaszolsz, sápadtarcú – utasít lágy hangon, de határozottan, ellentmondást nem tűrően, és ujjaival megsimogatja arcomat. Dermedten hagyom, hogy barna ujjai cirógassanak, majd a nyakam köré fonódjanak. Szívem vadul ver a mellkasomban, szinte már érzem a halál leheletét arcomon. Vajon így fogok meghalni? Úgy, hogy semmit nem tehettem Miss. Elizabethért? Egy indián keze által, aki halálom előtt… illetlen helyeken fogdosott?! – Egyszerűen kitörhetném a nyakad, olyan gyenge vagy. Válaszolj!
- Miss Witkins vőlegénye vagyok! – hadarom elhalóan, és kezeimmel próbálom leszedni szorítását a nyakamról, természetesen hiába. Szemei, mint két, feneketlen kút, sötétebb, mint az éjszaka, és semmiféle könyörület nem csillan meg bennük. Közelebb hajol, és remegve várom, mit fog már megint tenni velem. Orrával megérinti enyémet, ami jól eső, intim érzés lenne, ha nem rettegnék ennyire, és nem lenne borzalmasan illetlen ez a tette. Vajon ez az indiánoknál mit jelenthet? Ez valami megalázási rituálé, vagy mi?
- Sok sápadtarcút láttam már, kevesen élték túl a találkozást eddig – susogja a szemeimbe nézve. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és elmormolok magamban egy imát. Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy megöljön!
- Ne ölj meg… Kérlek ne… – könyörgök neki is. Még annyi mindent meg akarok tenni! Gyógyítani akarok, segíteni az embereknek, legyen az bármilyen nemű, nemzetiségű, vagy fajú. Hogy kerülhettem én ebbe a helyzetbe, ha én csak egy nyugodt házasságot akartam, ha már muszáj?!
- De eddig még egyik sem volt ennyire szép és jó szagú – folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. - Szerencséd, hogy gyógyító vagy, ezért életben hagylak, és nekem is szerencsém van, mert a falunk gyógyítója nagyon öreg és beteg, maga helyett nem tanított ki senkit még. Ezentúl te fogod gyógyítani a törzsemet – jelenti ki teljes természetességgel. Hogy?!
- De én… – kezdenék ellenkezésbe, hiszen nekem a városkában van már munkahelyem, és különben is…, de mikor nyakamra kulcsolódott kezei finoman megszorítanak, megértem. Nekem itt nem lehet véleményem, mert hidegvérrel megöl. Bár halványan, de biccentek, hogy rendben, megteszem, amit parancsol, én fogom gyógyítani a törzsét. Túlságosan emberi vagyok… az életösztön meg túlságosan hatalmas, hogy ne tegyek meg mindent azért, hogy ne haljak meg.
- A nevem Abhay. Azt jelenti Vad Szél, ami a bátorság szimbóluma népemnél. Azért kaptam ezt a nevet, mert férfivá érésemkor puszta kézzel öltem meg tíz sápadtarcút, miközben asszonyainkat bántották. Hét éves voltam. Megtámadták a falut, amíg a harcosok távol voltak. Gyáva férgekként haltak meg.
Édes Istenem. Nem tudom, melyiken szörnyedjek el jobban, azon, hogy mi, fehérek, mennyire barbárok és gusztustalanok vagyunk, vagy azon, hogy egy kisgyerek náluk már férfinak számít, és nyugodtan gyilkol. Ez borzalmas… Gyűlölöm az embereket.
- Melyik… - kezdem, de elakadok. Félek, hogy mi lesz a válasza, ugyanis van egy sejtésem, hogy milyen törzsű, de még reménykedek benne, hogy rosszul gondolom. Nyelek egy aprót, már amennyire tudok a fojtogató kezek miatt, és újra megpróbálom föltenni kérdésemet. – Melyik törzshöz tartozol?
- Törzse az apacsoknak és a navahóknak van. Az én népem az Irokéz nép – feleli a legrosszabbat, ami történhetett velünk.
- Mi?! Irokézek? Jaj ne! – szalad ki a számon ijedtségemben. Borzalmas hírük van, a városban mindenki fél tőlük, még Mr. Witkinstől is azt hallottam, hogy mennyire kegyetlenek. Miattuk kellett a nyolc fős kíséret Miss. Elizának és nekem.
- Kérlek, ne bántsátok Elisabeth kisasszonyt! Engedjétek el, ő nem tehet semmiről! Az apja a tábornok hibáiról ő nem tehet! Ugye nem bántjátok? Ugye nem? – esek kétségbe. Tudom, hogy nem használ, ha kiakadok, sőt, de a hasogató fejfájásom miatt kicsit kevésbé tudom kontrollálni magam. Most még védtelenebbnek, gyengébbnek és szerencsétlenebbnek érzem magam, mint máskor, és a tehetetlenség, hogy nem tudok Miss. Elizán segíteni, frusztrálttá tesz.
Abhay végre elengedi nyakam, de pillanatokon belül rájövök, hogy ez számomra nem is olyan jó dolog, hiszen ahelyett, hogy elengedne teljesen, ingemre csúsztatja kezét és szinte kihámoz belőle. Remegve figyelem magam, ahogyan szénfekete tekintetében tükröződök, és egyszerűen képtelen vagyok az ellenkezésre. Bár, ha meg tudnék szólalni, akkor sem lenne abban köszönet, hiszen tudom jól, hogy nem teljesítené kérésemet, nem engedne el. Csak tekintetemmel kérlelem, de szemeimbe sem néz, helyette keze útját követi a testemen. Tenyerét mellkasomra simítja, félelemtől reszketve nyitom ellenkezésre számat, de végül inkább Miss. Witkins életéért könyörgök. A kisasszonynak élnie kell.
- A sápadt nő azt a sorsot kapja, amelyet megérdemel, Willaim. A fehér katonák sem kímélték asszonyainkat, megerőszakolták és megölték majdnem az összeset. Akik életben maradtak, megnyomorodtak. Néhányan levetették magukat a szikláról, a méhükben növő fattyakkal együtt. Népemben sok férfi egyedül maradt, halott asszonyaik fájó emlékével, de most enyhülést kapnak. – Ez szörnyű. De… de Miss. Elizabeth-tel ugye nem fognak semmi ilyet tenni?!
- Mit… Mit tesznek vele? – suttogom elborzadva. Ugye… ugye nem? Édes Istenem, kérlek, védd meg Miss. Witkinst! Ne engedd, hogy bántsák az indiánok! Nem tehetik azt meg vele!
- A tekinteted elárulja, hogy már tudod. Nem ő az első fehér asszony, akit elraboltunk, ennek híre mindenfelé elterjedt.
- Nem… Nem akarom tudni, én ezt képtelen vagyok elviselni! – rázom meg a fejem kétségbeesetten.
- Lehet, hogy valamelyik harcos megszánja és elviszi a wigwamjába, akkor nem fogja meggyalázni az összes férfi. Magad miatt nem aggódsz, Willaim? – kérdezi selymes hangon. Fejemet megrázom, hogy magam miatt nem aggódok, hiszen velem történhet bármi, csak Miss. Elizával ne tegyenek semmit.
- Én nem számítok, csak szegény Elisabeth. Ez nem lehet… Ugye ez csak egy rémálom? Egy borzasztó rémálom…
- Igen, ez egy rémálom. Az Irokézek a sápadt arcúak rémálma, és Witkins tábornoké is – feleli megtört motyogásomra. Én csak egy nyugodt életet akartam, erre tessék! Belecsöppentem egy élő rémálomba.
A messzeségből kiáltások és ének hangja száll felénk. Az indiánok elégedett hangja félelmmel tölt el, rettegek, hogy amikor visszatérünk arra a helyre, ahol este letáboroztunk, mit fogok látni. Holttesteket, vagy „csak” megkínzottakat? Élőket vagy holtakat? És vajon Witkins kisasszonnyal mi történt? Tényleg jobb lenne számára, ha megtetszene az egyik indiánnak, hátha nem bánna vele olyan durván? Félek az elkövetkezendőktől.
- Mi ez? Mi történik? – kérdem fogva tartómtól, és fejemet felé fordítom.
- Mindenkivel végeztek. – Hangja hideg, semmilyen érzelem nem csendül ki szavaiból. Hogy lehet egy ilyen borzalmas dologról ilyen érzéketlenül beszélni?! – Ideje indulnunk. Állj fel! – rángat fel a földről a karomnál fogva. Képtelen vagyok ellenkezni, bénultan hagyom, hadd tegyen velem, amit csak akar. Kis idő múlva kicsit föléledek, főleg mikor összekötözi kezeimet, hogy ne szabadulhassak, ne menekülhessek el, és maga elé ültet föl a lovára. Miss. Eliza után kérdezősködök, mert sehol sem találom, és nem tudom, mit tettek vele.
- Hallgass! – dörren bele a fülembe, amitől összerázkódok. - Úgy nyafogsz, mint egy asszony! Azt akarod, hogy úgy is bánjak veled, és inkább a lovam mögött húzzalak a földön? – kérdezi gúnyosan. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Értem én, hogy mi volt a múltjában, de… Mindegy. Nem értem én az embereket, túl naiv vagyok én az élthez, tudom jól. Főleg a Vadnyugathoz…
- Nem vagyok asszony – mormogom magamban idegesen, hiszen ez eléggé zavarni szokott, mikor mások is azt mondják, hogy annyira férfiatlan vagyok, hogy elmennék asszonynak is. Sajnos már nem sokáig bírom tartani magam, pedig aztán próbálkozom én elég erősen, de úgy érzem, sikertelenül, ugyanis enyhén szólva nem a legjobb ötlet agyrázkódásosan lóra ülni, és azon pattogni. Hasogató fejfájásom újult erővel tér vissza, a szédüléssel és a hányingerrel karöltve, és bár hallom, hogy a mögöttem ülő indián beszél valamit a fülembe, de erőm elhagy, és mellkasára hanyatlok.
Elájulok.
---*---*---*---
Hogy meddig voltam eszméletlen, nem tudom. Általában hosszú a gyógyító álom, hogy olyankor a szervezet csak azzal tudjon foglalkozni, más dolog ne zavarjon be. Ahogy fölébredek, nem azt mondom, hogy sokkal, de egy kicsivel jobban vagyok, fejfájásom csak lüktető. Nem olyan, mintha egy baltával hasogatnának fát benne, inkább csak kalapáccsal verik a fejemet. Nem túl kellemes érzés, de az mindenesetre jó jel, hogy a hányingerem elmúlt.
Szemeim kicsit fájnak, főleg, ahogy körül nézek, de muszáj, hiszen fogalmam sincs, hol vagyok. Nem ismerős a hely, de épp azon csodálkoznék, ha ismerős lenne, mivel sajnos az emlékeim nem vesztek el, így tudom, hogy az indiánok fogságába estem Miss. Elizával együtt.
Egy díszes sátor-szerű helyen találom magam. A világosság a bejárati nyílásból jön, ablakok nincsenek, de a falak is csak bőrből vannak, így nem csoda, hogy nincs ablak. Ülőhelyem a helyiség közepén terül el, és ha jobban megnézem, valamiféle bőrön ülhetek. Meg akarom simogatni, hiszen biztosan nagyon puha lehet, a rám terített indián takaróval egyetemben, de bárhogy rángatom a kezem, nem tudom mozgatni. Összekötöztek?!
Riadalmam miatt már csak akkor veszem észre, hogy nem vagyok egyedül a sátorban, mikor egy lány leguggol mellettem, és kezemre teszi kezét. Nem tudom, azért, hogy ne rángassam, vagy azért hogy nyugodjak le, de érintése miatt ellazítom kezeim, és nem feszegetem tovább köteleimet, és inkább jobban megnézem a lányt. Feltűnően szép lány, akinek szépsége vetekedhet a leggyönyörűbb úri hölgyekkel, még úgy is, hogy egyszerű ruhát visel, ékszerek nélkül.
Valamit kérdez, de mivel a saját nyelvén teszi, így nem értem, mit mond. – Sajnálom, nem értem, mit mondasz – mondom, de nem hinném, hogy értené, amit én mondok. Éppen ezért lesz nagy a csodálkozásom, mikor végül angol nyelvre vált.
- Szomjas vagy? – érdeklődik. Eddig nem is vettem észre, de most, hogy szóba hozza, érzem, hogy torkom olyan száraz, akár a sivatag, és az is lehet, hogy már nem az agyrázkódás miatt fáj a fejem, hanem a szomjúság miatt.
- Igen. Kaphatnék egy kis vizet? – kérdem.
- Persze, mindjárt kapsz – mosolyogja, és mielőtt kimenne, valamit matat mögöttem, és ráteszi homlokomra. Hűs érzés terjed szét fejemben, és érzem, hogy nem csak hideg a borogatás, de gyógynövények is vannak benne. Hirtelen nem tudom mindet fölismerni, de úgy gondolom, ezek itt termő növények, amik segítik a fejfájást, ugyanis mire a lány visszatér egy agyagból készült bögréből, ami csordultig tele van vízzel, fejfájásom felére csillapodik. Ez eléggé érdekes, kíváncsi lennék, milyen gyógynövényeket használnak.
„Ezentúl te fogod gyógyítani a törzsemet” – jutnak eszembe Abhay szavai, amik így, jobban átgondolva, egyszerre töltenek el izgalommal és félelemmel. Izgalommal, mert az indián gyógyítók még Angliában is híresek arról, hogy milyen jól kezelik a sebeket, nem olyan barbár módon, mint Afrikában, de félelemmel, mert ez azt jelenti, hogy én itt leszek egész életemre fogoly. Nem tudom, mit tegyek, így ezt a problémát pillanatnyilag elnapolom, és meg mielőtt eszembe jutna, hogy mi törtét Miss. Witkins-szel, halványan rámosolygok a lányra, és megköszönöm a vizet, mellyel megitat az összekötözött kezeim miatt.
- A fehér bőrű nő, akit velem fogtak el, nem tudod, hol van? – kérdezem, miután kiittam bögrémet. Vajon mi történhetett vele? Mennyi ideig voltam eszméletlen? Süt a nap, tehát az biztos, hogy az éjszakát eszméletlenül töltöttem. Annyi idő alatt bármit tehettek már vele.
- Kint, egy fa árnyékába van kikötözve egy cölöphöz – feleli teljes természetességgel. Miss. Eliza kikötözve úgy, hogy mindenki láthassa? Istenem, már ez is szörnyű, hiszen egy hölgy tőlünk nem sokáig bírja ezt ki, de bárcsak ez lenne a legrosszabb, ami történik vele.
- Ülve vagy állva? Étlen-szomjan? Ért hozzá valaki? – támadom le kérdéseimmel a lányt.
- Állva kötözték ki, de le tud ülni, így azóta, hogy túljutott azon, hogy össze fogja koszolni ruháját a földdel, ül. Kap ételt is, italt is, és nem ért hozzá senki. Majd miután lement a Nap, akkor fognak dönteni a sorsa felől. – Hangja tárgyilagos, szemernyi részvétet sem érzek benne. Meglepőnek találom, hogy egy szintén fiatal hölgy nem érez semmilyen sajnálatot egy másik fiatal hölgy iránt, még ha nem is azonos a népük, de ez valószínűleg a neveltetés miatt lehet.
Még kérdeznék valamit, érdekel, hogy nekem mi lesz a sorsom, de mire gondolataimban ide jutok, érzem, hogy megint rosszul vagyok, és ismét magába ránt a sötétség. Tényleg olyan férfiatlan vagyok, ahogyan Edward mondta… Ennyire legyengülni egy fejbevágás miatt? Ez szégyen…
---*---*---*---
- Felkeltél? – Első pillanatra azt sem tudom, hol vagyok, mi történik, sőt, még azt sem, hogy ki vagyok. Egyetlen dolog, ami agyamban villog, a hatalmas VESZÉLY felirat, ami szinte ki van világítva, hogy minél feltűnőbb legyen. Azt sem tudom, mi miatt érzem azt, hogy veszélyben vagyok, de szép lassan minden más is bekúszik emlékeim közé.
- Mégis… hol vagyok? – nyögöm, miközben szemeimmel hunyorogva próbálom kivenni az előttem levő férfit, aki megkérdezte, hogy felkeltem-e, de kevés sikerrel.
Lágy érintést érzek meg homlokomon, ami végig cirógatja arcomat, egészen a számig. Halk sóhaj szökik ki ajkaim közül a kellemes érzés hatására, de közben szemöldököm is ráncolom a történések miatt.
- Olyan az arcod, akár egy asszonyé - mereng el, és hangjáról most már fölismerem, hogy Abhay az. Szemeim tágra nyílnak, és végre be is tudom fogadni az egész helyzetet, ami cseppet sem tetszik. Rólam eltűnt a takaró, ami eddig testemet fedte, ruháim, melyektől induláskor egész férfiasnak éreztem magam, most teljesen lekerültek rólam. Kezeim még mindig ki vannak kötözve a hátam mögé, egy cölöphöz, így nem tudok védekezni a fölém térdelő indián ellen.
- Üdvözöllek a wigwamomban, sápadt arcú – feleli a hideg hang, amitől a hideg futkos a hátamon, bár az is lehetséges, hogy „csak” ettől a szituációtól. Kezei újból simogatni kezdik testemet, melyet úgy vizsgál, mintha a legínycsiklandozóbb hús heverne előtte ezüst tálcán. Vagy mintha… neeem. Ugye nem? De hát én férfi vagyok! Nem kívánhatott meg, igaz?
- Mégis mit csinálsz? – kérdezem ijedten, hátha rosszul gondolom, és csak… csak… nem tudom, mit akar velem csinálni, de nem megkívánt. Próbálok fölkelni, ellenkezni, rugdosni, de csak rátámaszkodik combjaimra, és máris nem tudok mozdulni. Gyenge vagyok.
Gyenge, és szánalmas.
- Nyugalom, sápadt arcú – suttogja, és combomról hátra, a fenekemre vezeti kezét, már amennyire amiatt lehet, hogy ülök. Hátamat, fenekemet simogatja, ami jó érzés – lenne, ha nem egy férfi csinálná, és pont az, aki fogságba ejtett, és egy kegyetlen indián. – Soha nem érintettem még ilyen puha bőrű férfit. Ha nem látnám, hogy tényleg az vagy, el sem hinném, hogy nem asszony vagy – mormolja nyakamba, és fájdalmasan beleharap. Egy kiáltás szakad ki ajkaim közül, és újult erővel próbálok szabadulni, természetesen sikertelenül.
Miért történik ez velem?
|
| Levi-sama | 2012. 10. 20. 19:08:35 | #23814 |
Karakter: Abhay
- Ké-kérem, üljön le – mondja megváltozott hangsúllyal. Nézem ahogy ülő helyzetbe tornázza magát, majd felnéz rám. A holdfényben sötéten csillog a tekintete, de a tőrömben fogadnék rá, hogy valamilyen különleges színe lehet. – Kérem, így nem tudom ellátni.
Ez a hely nem alkalmas, így intek neki, de nem érti.
- Állj föl! Gyere!
Magam után húzom a fák közé a sűrűjébe, távol a sikolyoktól és a halál bűzétől.
- Ho-hova megyünk?
Elnémítom egy pillantással, és beljebb viszem. Egy nagy fa tövénél megtorpanok, a levegőben víz fémes szagát érzem, majd meglátom a holdat tükröződni a kis patakon. Az állatok hallgatnak a fákon és a fák között megbújnak. A csatazajtól elnémult az egész erdő.
- Ide – intek a földre, és leülök. Táskáját mellém teszi és letérdel mellém. Haja egészen fehér, ahogy csillognak rajta a holdsugarak.
- Nyújtsa előre a karját, kérem!
A vérző felkaromat felemelem. Elővesz egy üveget, orromat megcsapja a tüzesvíz bűze.
- Mit akarsz azzal tenni? – Nem válaszol, ami feldühít. Engem nem lehet semmibe venni! Elkapom a csuklóját és megszorítom. - Nem kérdezem még egyszer.
- Le… letisztítom a sebet! – nyögi rémülten. Arcáról leolvasom, hogy igazat szólt, ezért elengedem. Figyelem sápadt ujjait, ahogy egy fehér ruhadarabbal törölgeti a sebemet. A falusi gyógyítónk is hasonlóan bűzös dolgokat használ, nem ismeretlen a dolog. A mozdulatai ugyanolyan szakértőnek tűnnek. Hosszú sápadt ujjai az én sötét bőrömön szinte világítanak, kecsesek és puhák a kezei, mint egy kislányé. Nem harcos ez, de még csak férfi sem. Vajon mi van a lábai között egy ilyennek? Gonosz mosollyal csúsztatom kezemet a combjára, riadt őzike szemekkel mered rám.
- Mit csinál?!
- Folytasd – morranok rá. Amíg a sebemben turkál a golyó után – megjegyzem gyors és ügyes -, addig én ellenőrzöm mi is ő.
- Na de...! – kiáltja felháborodva, amikor megtalálom a domborulatát. Hirtelen erős fájdalom nyilall a karomba, hideg némasággal, azonnal a torkához szorítom tőröm pengéjét.
- Mégsem vagy gyógyító?
Dacosan előrecsúszik alsóajka.
- De az vagyok! – válaszolja éles hangon, és halk cuppanással kihúzza belőlem a fémcsipeszével. – Nem fáj?
Gúnyosan elhúzom a számat.
- Harcos vagyok. De ne ezzel foglalkozz!
Felnyög, amikor ujjaimmal körbefogom puhaságát, a hangjába beleborzongok. Nem érdekel, hogy a meleg vérem a karomon folyik, inkább heves vágyamat csillapítanám őrajta.
- Kérem, hagyjon békén!
Ez az, könyörögj nekem...
- Folytasd!
- Miért csinálja ezt velem?!
Elhúzom a kezem onnan, és hajába markolok, finom és selymes, olyan lágyan csúszik az ujjaim között, mint egy medvebocs szőre.
- Vérzik a karom – közlöm vele hidegen, és elengedem. – Kötözd be!
Néhány másodperc múlva egy szép fehér kötés feszül vastag izmaimon.
- Mi a neved?
- Willaim.
- William – ismétlem.
- Nem, Willaim.
- Miért voltál Witkins tábornok lányával, Willaim?
- És a te neved?
- Itt én kérdezek, és te válaszolsz, sápadtarcú – hangom lágy, ujjaim hátoldalával végigsimítom csupasz arcát. Miféle fehérbőrű férfi az, akinek arcszőrzete sincs? Nyakára kulcsolódnak az ujjaim, figyelmeztetően megszorítom. – Egyszerűen kitörhetném a nyakad, olyan gyenge vagy. Válaszolj!
- Miss Witkins vőlegénye vagyok! – hadarja, kezei a csuklómba kapaszkodnak. Szemei riadtan néznek rám, s amikor orrommal megérintem az övét és közelről nézem, tenyerem alatt hevesen pulzáló érverése még jobban felgyorsul. Légvételei arcomat cirógatják, finom illata elnyomja a nedves föld és a fű nyers szagát. A levegőbe szippantok.
- Sok sápadtarcút láttam már, kevesen élték túl a találkozást eddig.
- Ne ölj meg... Kérlek ne... – leheli elhalóan.
- De eddig még egyik sem volt ennyire szép és jószagú. Szerencséd, hogy gyógyító vagy, ezért életben hagylak, és nekem is szerencsém van, mert a falunk gyógyítója nagyon öreg és beteg, maga helyett nem tanított ki senkit még. Ezentúl te fogod gyógyítani a törzsemet.
- De én... – Elhallgat a finom szorításra, majd néhány másodperc múlva biccent. Elégedett vagyok.
- A nevem Abhay. Azt jelenti Vad Szél, ami a bátorság szimbóluma népemnél. Azért kaptam ezt a nevet, mert férfivá érésemkor puszta kézzel öltem meg tíz sápadtarcút, miközben asszonyainkat bántották. Hét éves voltam. Megtámadták a falut, amíg a harcosok távol voltak. Gyáva férgekként haltak meg.
- Melyik... Melyik törzshöz tartozol?
- Törzse az apacsoknak és a navahóknak van. Az én népem az Irokéz nép.
- Mi?! – kiáltja halálra váltan. – Irokézek? Jaj ne!
Hideg mosolyra húzódik a szám. Jól tudom, mennyire félnek tőlünk, milyen rossz a hírünk. Ez elsősorban az én érdemem. Féljen tőlünk minden és mindenki.
- Kérlek, ne bántsátok Elisabeth kisasszonyt! Engedjétek el, ő nem tehet semmiről! Az apja a tábornok hibáiról ő nem tehet! Ugye nem bántjátok? Ugye nem?
Elengedem a nyakát, és fehér ingére csúsztatom nagy tenyerem. Ujjaim nyomán leszakadnak az apró gombok, és széttárul a hasztalan és vékony szövet. Mellkasának bőre ugyanolyan fehér és selymesen puha, mint az arcán és a nyakán. Nincs rajta egy forradás sem. Mint a tej. Igen, a tejre emlékeztet. Mellbimbója hegyesen és keményen karcolja tenyeremet, összerándul az érintéstől, valamiféle ellenkező nyöszörgésre futja, de ismét a sápadt nőért könyörög.
- A sápadt nő azt a sorsot kapja, amelyet megérdemel, Willaim. A fehér katonák sem kímélték asszonyainkat, megerőszakolták és megölték majdnem az összeset. Akik életben maradtak, megnyomorodtak. Néhányan levetették magukat a szikláról, a méhükben növő fattyakkal együtt. Népemben sok férfi egyedül maradt, halott asszonyaik fájó emlékével, de most enyhülést kapnak.
- Mit... Mit tesznek vele? – suttogja borzalommal telve.
- A tekinteted elárulja, hogy már tudod. Nem ő az első fehér asszony, akit elraboltunk, ennek híre mindenfelé elterjedt.
- Nem... Nem akarom tudni, én ezt képtelen vagyok elviselni!
- Lehet, hogy valamelyik harcos megszánja és elviszi a wigwamjába, akkor nem fogja meggyalázni az összes férfi. Magad miatt nem aggódsz, Willaim?
Hevesen megrázza a fejét, hajának finom illata körbeölel, ágyékom lüktetve megsajdul a szarvasbőr nadrágomban.
- Én nem számítok, csak szegény Elisabeth. Ez nem lehet... Ugye ez csak egy rémálom? Egy borzasztó rémálom...
- Igen, ez egy rémálom. Az Irokézek a sápadtarcúak rémálma, és Witkins tábornoké is.
A távolban diadalmas kiáltások és indián ének harsan. A fejét kapkodva mered a sötét éjszakába, vakon.
- Mi ez? Mi történik?
- Mindenkivel végeztek. Ideje indulnunk. Állj fel!
Bénultan hagyja, hogy karjánál fogva lábra állítsam, és a táskájával együtt magam után rángatom. A lovamra szíjazom a táskáját, majd a csuklóit összekötöm egy vastag bőrdarabbal, és könnyedén felültetem a lóra. Folyamatosan beszél, Elisabeth után kérdezősködik, ellenkezik és nyafog. Amikor felülök mögé a lóra, rámordulok.
- Hallgass! Úgy nyafogsz, mint egy asszony! Azt akarod, hogy úgy is bánjak veled, és inkább a lovam mögött húzzalak a földön?
|
| Geneviev | 2012. 07. 02. 21:15:50 | #21884 |
Karakter: Dr. Willaim Winchest
Megjegyzés: ~ Levinek
Erőteljes fejfájásra, és szédülésre ébredek. Gyomrom kavarog, úgy érzem, mindjárt valami nagyon illetlent fogok tenni. A kemény föld és a fa, aminek támasztva vagyok, semmilyen kényelmet nem ad, pont, hogy csak még rosszabb lesz a fejfájásom, ahogyan a fakéreg keménységéhez ér a fejem azon a ponton, ahol fejbe vertek. Áuuu! Fáj… agyrázkódásom lenne? – kérdezem magamtól, de nincs időm arra, hogy kielemezzem fájdalmaimat, mert egyből, miután kinyitom a szememet, egy félelmetes indián arc kerül a látóterembe. Gyönyörű és egzotikus, mégis félelmetes.
- Ezért elvágom a torkod, de előbb élve skalpollak meg – morogja angolul, villámló szemeivel majd’ keresztüldöfve. Meglepődök, hogy érti a nyelvünket, de a félelem nagyobb a meglepődésnél. Rémülten pislogok ijesztő tekintetébe, és bárhogyan is próbálom összeszedni azt a maradék kis férfiasságomat, ami mindenki szerint hiányzik belőlem, sehogy sem sikerül. Hát tényleg ennyire férfiatlan lennék?!
Ijedten érzékelem, ahogyan leveri a fejemről a kalapom, és belemarkol a hajamba. Egyik kezéből ömlik a vér, másik kezében kés pengéje villan a tábortűz fényétől. Hát mégsem gyilkoltam? Hála az égnek… De…! Nem akarok meghalni! Hiszem, hogy nem azért születtem erre a világra, hogy egy véletlen lövésem miatt megskalpoljanak, és megöljenek az indiánok. Vagy legalább ha meg is ölnek, Eliza kisasszonynak nem szabadna, hogy bármi bántódása essék! Férfiként még ennyire se lennék képes?
De. Meg kell próbálnom megmenteni Miss. Elizát, magamat, és… ahogy látom, ezt az indiánt is, hogy ne fertőződjön el a sebe, amit én okoztam neki. Orvosként nagyon-nagyon nem ez a feladatom, hogy megsebesítsem… Jajj, ugye most nem szegtem meg nagyon a Hippokratészi eskümet?
- Kérlek ne! – kiáltok föl, hogy megállítsam közeledő pengéjét. Még kezemet is felemelem magam elé, hogy távol tartsam, bár tudom, ha nagyon akarna, ettől még simán meg tudna skalpolni. Túl gyenge vagyok, igaza van ebben Edwardnak. – Sajnálom, hogy meglőttelek! Tényleg sajnálom… Nézd, orvos vagyok, ellátom a sebed! – magyarázom, és reménykedek, hogy hisz nekem.
Vizsgálódó pillantásaival szinte belém lát, és remélem, így látja, hogy igazat mondok. Közel hajol hozzám, és ahogyan hátulról megvilágítja a tábortűz, olyan, mint egy bosszúálló angyal. Szemei szinte nem evilági fénnyel ragyognak, szinte lehetetlenség olvasni belőlük, olyanok, akár két, feneketlen kút.
Hála az égnek, elengedi hajamat, és helyette a kezemet kezdi el figyelni. Jé, mennyivel barnább a bőre, mint az enyém! Persze, ennek nem kellene meglepőnek lennie, hiszen ő teljesen más környezetbe született, mint én, de mindig meglepődök az emberi test furcsaságain és érdekességein. No meg azon, hogy hogy tudok még ilyen esetben is ezeken gondolkozni…
- Túl fiatal vagy, hogy gyógyító légy – válaszolja tisztán. De szépen beszéli az angolt! Dedede… mi az, hogy fiatal vagyok ahhoz?! Én igenis orvos vagyok, még pedig mások szerint jó orvos! Hümpf…
- Pedig orvos vagyok – jelentem ki kissé sértetten. – A menyasszonyommal átutazóban vagyunk, az apjához készülünk… - mondom kissé megeredt nyelvvel, de mikor látom, ahogyan Miss. Elizát nőhöz nem méltóan cipeli egy indián, elnémulok. Ezek… mit csináltak vele?!
- Ő Elisabeth Witkins? – kérdezi selymes, mégis fenyegető hangon az indián. Ijedten megrázom a fejem, hiszen nem biztos, hogy jó lenne megtudniuk, hogy ő annak a férfinak a lánya, aki el akarja foglalni a területüket. – Nem? Nos, akkor elvágom a torkát – húzza hideg mosolyra ajkait, és föláll. MI?! NEM!
Rémülten kapok keze után, hogy nehogy fölálljon, nehogy megölje Eliza kisasszonyt. – Ne! Várj! Ő az! Ő az, csak ne bántsd! – kiáltom kétségbeesve. Az indián csak elégedetten bólint, és érthetetlen nyelven valószínűleg utasításokat ad ki, mert mindenki bólint, és szétszélednek.
Éles, kínokkal teli sikolyok hangzanak föl az éjben. Hányingerrel vegyes undorral hallgatom a sikolyokat, elborzadva figyelem az élvezetet az indiánok arcán, ahogyan elvágják kísérőink torkát, levágják skalpjaikat. Képtelen vagyok levenni a tekintetemet erről a borzalomról, amit a tűzrakás víg lángokkal világít meg. Egyedül azért vagyok képes végig nézni, mert orvosként láttam már hasonlókat. Ha nem is ilyeneket, de hasonlóan borzalmas dolgokat, betegségeket, sérüléseket igen.
Istenem, miért kell az embereknek ilyeneknek lenniük?! Most gyalázhatnám az indiánokat, hogy mégis miért tesznek ilyen barbár dolgokat, miért skalpolnak, de nem tehetném meg tiszta szívvel. Hiszen, végül is, mi, fehérek jöttünk ide, és foglaltuk el a földjüket. Mégis akkor milyen fogadtatást várhatnék?! De… azért ez mégsem…
Borzalmas az emberiség.
Dermedten veszem észre, hogy az az indián, akinek a hátán ott van az ájult Miss. Eliza, és az az indián, akit meglőttem, körém állnak, és a nyelvükön kezdenek el valamit beszélni. Pattogó, érdekes nyelvüket nem értem, ezért nem is tudom, hogy miért fogja a kezébe az „én indiánom” a kezemet, és mutatja meg „Eliza indiánjának”. Talán nem hiszik, hogy tényleg gyógyító lennék?
- Bizonyítsd be, hogy gyógyító vagy, és megkímélem az életed – vált angolra. Bizonyítsam be?! Mégis mit bizonyítsak be?! Soroljam föl a csontok neveit, vagy meséljem el a különböző betegségeket, azok tüneteit és kezeléseit? Esetleg azt, hogy egy ember milyen nemi betegségeket szedhet össze egy-egy felelőtlen éjszaka alkalmával? Az biztosan érdekelné őket… Sőt, azt is elsorolhatnám, hogy mik azok a pontok, ami kegyetlen fájdalmat tud okozni az embernek. Mondjuk… ez nem hinném, hogy túlságosan felkeltené azoknak az embereknek az érdeklődését, akik képesek, és megskalpolják a másik embert, pusztán… mit is olvastam? …dicsőségért.
Sötét szemeiben fellobbanó vadság miatt kiráz a hideg, és nagyot nyelve próbálom összeszedni azt a kis bátorságot, amit a pillantása miatt elvesztettem. Tudtam én, hogy nem volt jó ötlet az, hogy az Új Világba jöjjek, menyasszonyt szerezni!
- Ké-kérem, üljön le – mondom udvariasan, észbe kapva, hogy eddig eléggé udvariatlanul beszéltem vele. Még akkor is, ha egy olyan emberrel beszélek, aki éppen a meggyilkolásom tervezésével van elfoglalva, az alapvető tiszteletet meg kell tartani. Én így tanultam.
Följebb ülök, amitől egy kicsit megszédülök, és már biztos vagyok benne, hogy enyhe agyrázkódásom van. Nemfogokhányninemfogokhányninemfogokhányni – mondogatom magamban, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy be is fogom ezt tartani, így inkább a még mindig álló indiánra fordítom tekintetemet. Miért nem ült le? Csak nem azt akarja, hogy állva lássam el? – Kérem, így nem tudom ellátni – mondom halkan, de határozottan, szemeibe nézve. Pillanatokig csak meredünk egymásra, és mikor mozdul, már azt hinném, hogy hallgat rám, de nem, mert miért is tenné, inkább valamilyen indíttatásból int nekem.
Valószínűleg eléggé értetlenül nézhetek, mivel egy türelmetlen pillantás után megszólal: - Állj föl! – utasít komor, határozott, férfias hangjával. Olyannal, amilyen erőt sosem fog az én hangom sugározni magából. Ez lehet annak az oka, hogy valamiért gondolkozás nélkül megteszem, amit mond, igaz, csak lassan, komótosan. Amúgy is fáj a fejem, hányingerem van és szédülök, nem kellene, hogy pont most elájuljak, egyáltalán nem férfiasan.
- Gyere! – int, és megfogva, vagy inkább megszorítva kezemet, beráncigál az erdőbe. Még az utolsó pillanatban kapok a táskám után, hogy aztán eltűnjünk a fák között, magunk mögött hagyva az ájult Miss. Elizát. Remélem, nem fognak vele semmit sem csinálni! Ijedten követem, hiszen nem tudom, mit akar velem tenni. Botladozva követem fürge járását, olyan vagyok, akár egy elefánt, aki próbálja megtanulni a lepke könnyed repülését, de csúfos kudarcot vall benne. Borzalmas érzés, hogy ennyire férfiatlan vagyok, de a hosszú-hosszú évek alatt már megszoktam, és most leginkább csak az zavar, hogy hova és miért megyünk.
- Ho-hova megyünk? – teszem fel hangosan is a kérdésemet, de választ nem várok. Még jó, mert nem is kapok, csak egy szótlan, félelmetes pillantást, ami azt üzeni, fogjam be, ne kérdezősködjek, csak tegyem, amit mond, hiszen az ő kezében van az életem. Milyen kár, hogy ez igaz…
- Ide – feleli végül, ahogyan egy tisztásra érünk. Szép hely lehet, csak a gond az, hogy szinte nem látok belőle semmit, csak a tisztást átszelő kis patakon megcsillanó holdsugár által megvilágított részt. Az indiánból sem látok szinte semmit, csak a körvonalait, és feneketlen mély tekintetét. Ő férfi. Én? Én csak egy kis férfinek született senki vagyok, aki próbál orvosként helyt állni, ha már máshogyan nem megy.
Gyanakvóan figyelem, ahogyan kényelmesen leül a földre, de mikor látom, hogy semmi mást nem tesz, én is leülök, és a táskámat magam mellé teszem. Kinyitom a csatot, és fél szemmel látom, hogy az indián megfeszült testtel, ugrásra készen várja, mit fogok elővenni, de nem mozdul. Olyan, mint egy lecsapásra készülő ragadozó – talán azért, mert az is.
- Nyújtsa előre a karját, kérem! – szólítom föl, mire csendesem meg is teszi, amit kérek. Pillantása éget, de próbálom figyelmen kívül hagyni, és csak a munkámmal foglalkozni. Nyugalom, Willaim, most ő is csak egy beteg, ugyanúgy, ahogy a többi sok száz is az volt, akikkel eddig foglalkoztál. Szóval nyugodj le!
Előveszem a táskából a rumot, amit eltettem az utazás előtt, illetve egy rongyot és egy fogót is előhalászok. A fogót egyelőre leteszem a táska tetejére, míg a rum kupakját lecsavarom.
- Mit akarsz azzal tenni? – kérdezi gyanakvóan. Kerek szemekkel rápislantok, hogy most miért szólalt meg, ha eddig nem tette, de mivel kimondatlan kérdésemre nem kapok választ, úgy döntök, ő sem kap választ. Ami a lehető legrosszabb döntés volt részemről, mivel erősen lefogja a kezemet, amivel a rumot tartom, és fájdalmasan megszorítja. – Nem kérdezem még egyszer.
- Le… letisztítom a sebet! – válaszolom fájdalmasan. Rideg tekintettel kémleli arcomat, mintha arról próbálná leolvasni, hogy hazudok-e. Valószínűleg azt is teszi, de mivel érzem, hogy lazul a szorítása, nem találja hazugság nyomát. Jó, hogy! Hiszen nincs is…
Egy bólintást kapok engedélyként, így ráöntöm a rongyra a rumot, és a seb körüli részt letörölgetem. Az arcát vizsgálom, hogy van-e nyoma bármilyen fájdalomnak, de mivel nincs, nyugodtan nyomom rá a rongy tiszta részét a sebre, hogy lefertőtleníthessem, és kiszedhessem a golyót a sebből. Óvatosan próbálom kezelni a seb érzékeny részét, de mikor egy érintést érzek meg a combomon, megugrok, és kicsit jobban hozzányomom a rongyot a karjához.
- Mit csinál?! – háborodok föl remegő hangon. Ragadozó mosoly tűnik föl az arcán, de szokás szerint nem válaszol, csak utasít, hogy folytassam a dolgomat. Remegve próbálom lerázni magamról érintését, ami egyszerre zavar össze, és kelt bennem félelmet. Mit… mit akar tőlem?!
Nagyot nyelve veszem a kezembe a fogót, hogy újból a munkámra összpontosíthassak, és azt is óvatosan a rumba mártom, majd a sebhez illesztem. Fölmutatok egy fadarabot, hogy akar-e ráharapni, de megrázza a fejét, így nem erőltetem. Nem tudom, milyen az indiánok fájdalomtűrő küszöbe, de ha ő azt mondja, hogy nem kell, akkor nem kell. Hirtelen, mintha egy fehér ködben lebegnék, nem érdekel semmi más, csak a szemem előtt levő seb. Nem érzékelek azon kívül semmi mást, az orvosi rutin teljesen átveszi az irányítást, és egy határozott mozdulattal bevezetem a fogót. Pár apró mozdulat után megtalálom azt a helyet, ahogyan a legkönnyebben meg tudom fogni a golyót, és ráharapok a fogóval. Megvan.
- Na de…! – kiáltok föl, mikor megérzem két combom közti érzékeny helyen a kezét. A professzionális fehér buborék kipukkad, helyébe a valóság kerül. Keze a hímtagomon megmozdul, mire kezeim megremegnek, és véletlenül még beljebb fúrom a golyót, mint volt. Penge csillan a holdfényben, amit meg is érzek pillanatokon belül a nyakamnak feszülve.
- Mégsem vagy gyógyító? – kérdezi elégedett hangon, mire mérgesen összehúzom szemeimet. Ilyet ne is feltételezzen rólam, hogy hazudok!
- De az vagyok! – csattanok föl, és bizonyítva ezt, simán kihúzom a golyót. Egy szisszenés nem sok, még annyit sem lehet hallani tőle. – Nem fáj? – kérdezem aggódóan, hiszen, bár félek tőle, és nagyon ijesztő, ahogyan kezét a hímtagomon tartja, elsődlegesen mégis orvos vagyok. És, mint olyan, a páciensemet az én érzéseim fölé kell, hogy helyezzem.
- Harcos vagyok – feleli úgy, mintha mindent megmagyarázna ezzel, és úgy tűnik, számára elég magyarázat is. Számomra nem, de rá hagyom. – De ne ezzel foglalkozz! – mordul rám, és még erősebben markolja férfiasságomat. Arcom verejtékezni kezd az ismeretlen érzéstől, és egy apró nyögés szakad ki a számon. Mégis mi a francot csinál?!
- Kérem, hagyjon békén! – könyörgök. Szemeiben éhes fény villan, ajkait apró, gúnyos vigyorra húzza. Miért érzem úgy magam, mintha egy bárány lennék, akit éppen elkapott a farkas?!
- Folytasd! – utasít a munkámra, amit, nagyot nyelve folytatok is, próbálva figyelmen kívül hagyni az érzést, amit okoz nekem a keze mozgatásával. Ez annyira megalázó! Ő… ő egy férfi, és én is az vagyok! Akkor… akkor miért?! Ez egy indián dolog lenne, vagy mi?!
- Miért csinálja ezt velem?! – kérdezem nagy, szomorú szemekkel. Nem értem… Olyan, mintha el akarna tántorítani attól, hogy rendesen végezhessem a munkámat. De… az neki miért lenne jó?!
Nem kellett volna eljönnöm az Új Világba!
|
| Levi-sama | 2012. 05. 12. 11:56:18 | #20891 |
Karakter: Abhay
Megjegyzés: ~Genevievnek
 Karjaimat mellkasom előtt összefonva állok a sziklán, és az előttem elterülő tájat figyelem. A virágok illatától édes szél körbetáncol engem, hajammal eljátszadozik és tovább áll, hogy új játszótársat keressen magának. Sötét szemeimmel a horizontot figyelem, a füstjeleket olvasom. Behatoltak az irokézek területére, egy csapat sápadtbőrű harcos, fegyverekkel.
Egy napja sincs, hogy a kereskedő bizalmasan elárulta nekem a törzsfőnöknek, hogy a tábornok lánya ma átutazik a földünkön. Két jó lovamba került ez az információ.
Mellém lép Lonkas, népünk legerősebb harcosa.
- Ideje indulnunk, ma éjjel harci színeket kenjetek magatokra! – zendül mély hangom.
Diadalittas harci üvöltés tör fel a mögöttem álló indián harcosok torkából.
***
A fűben lapulva megközelítjük a sápadt arcúak táborhelyét. Még csak arra sem vették a fáradtságot, hogy elrejtsék a tüzet, és őrt sem állított
ak. Micsoda arrogancia.
Hangos csatakiáltással vetődünk rájuk, puskáink halált osztanak.
Egy felém közeledő alakot veszek észre, rám lő, mielőtt bármit is tehetnék. Óvatlan voltam, mert felfigyeltem egy asszony sikolyára. Hátulról leüti őt egy harcosom a fegyvertussal, de már késő. Karomba mar a pisztolygolyó, és dühösen felmordulok. Meleg vérem végigcsordul felkaromon.
Odalépek hozzá, és ő nyöszörögve próbál magához térni. Fölé guggolok.
- Ezért elvágom a torkod, de előbb élve skalpollak meg – morgom neki az ő nyelvén. Rémülten tágra nyitja szemeit, a tábortűznél jól látom arcán a nyers félelmet. Lesöpröm fejéről a kalapot, előbukkan dús és selymes szőke hajkoronája, amelybe belemarkolok. Puhán omlanak szét a tincsek a markomban, felemelem a késemet, de megtorpanok a mozdulatban, amikor megszólal.
- Kérlek ne! Sajnálom, hogy meglőttelek! Tényleg sajnálom... Nézd, orvos vagyok, ellátom a sebed!
Lehajolok, közelről nézek a szemeibe. Finom tiszta illata van, fiatal fiú még, nagyon szép arcú. Ezt a típust igazán kedvelem, és ha igaz amit mond, akkor talán több hasznát is vehetem. Elengedem a haját, fejét leejti a fűbe. Megragadom egyik védekezően felemelt kezét, és alaposan megnézem. Sápadt, tejfehér bőre élesen elüt az enyémtől, durva harcos kezemben az ő keskeny, puha és ápolt keze jelentéktelen kis fűszálnak tetszik. Ezek nem harcos kezek. Sötét szemeimet végighordozom rajta.
- Túl fiatal vagy, hogy gyógyító légy – válaszolom tiszta és jól érthető angolsággal. Csodálkozva néz fel rám, és elhúzza tőlem remegő kezét.
- Pedig orvos vagyok. A menyasszonyommal átutazóban vagyunk, az apjához készülünk...
Hátranézek a vállam felett, Lonkas épp egy ájult nőt cipel a vállán.
- Ő Elisabeth Witkins? – fordulok vissza a szép fiú felé. Rémülten rázza meg a fejét. – Nem? Nos, akkor elvágom a torkát – mosolygok le rá hidegen, de nem tudok felállni, mert azonnal belekapaszkodik a karomba.
- Ne! Várj! Ő az! Ő az, csak ne bántsd!
Elégedetten bólintok, és irokéz nyelven pattogva osztom szét a feladatokat harcosaim között. A fehérbőrű kíséret életben maradt tagjait épp skalpolják, ordításuk édes muzsika az éjszaka csendjében, majd amikor torkukat elmetszik, gurgulázó hörgéssel búcsúznak ettől a világtól.
Lonkas a vállán lévő asszonnyal mellém lép, és lenéz a fiúra.
- Vele mi lesz?
- Ő egy gyógyító.
- Ezt mondta és elhiszed neki?
Megfogom a fiú kezét, megmutatom neki.
- Nézd milyen keze van, és nézd az arcát. Okosak a szemei. - Angolra váltok, a gyógyítóhoz intézem szavaim. – Bizonyítsd be, hogy gyógyító vagy, és megkímélem az életed.
Ha elbukik, akkor bevonszolom a fák közé, enyhítem rajta a vágyamat, aztán elvágom a torkát. Ha valóban gyógyító, akkor nem fogom bántani. Ha valóban az. Remélem nem, mert szeretném már belevájni fogaimat puha és fehér húsába, és testébe hatolni hímtagommal. Biztosan puha és szűk lesz, kínzóan forró.
Sötét tekintetem a szemeibe fúrom.
|
| Geneviev | 2012. 03. 06. 20:21:14 | #19670 |
Karakter: Dr. Willaim Winchest
Megjegyzés: ~Levinek
- Doktor úr! Kérem, segítsen nekem! A torkom annyira ég, hogy nyelni sem bírok! Úgy érzem, a Pokol tüzes katlanja fölköltözött, hogy engem szenvedtessen, mikor nyelni és beszélni akarok. A fejemben meg mintha a most épülő vasút vezetne át, és éppen a vonat dübörögne keresztül a fejemen! Úgy érzem, meghalok. Mondja doktor, ugye nem fogok meghalni? Még nem szabad meghalnom! A lányom még férjhez sem ment! Én meg akarom nézni a lányom esküvőjét, legalább addig élni akarok! Ne engedje, hogy meghaljak, kérem, doktor úr! – kezd el könyörögni Mary Matild, a kedves, kissé rigolyás özvegyasszony, aki mióta én idejöttem, és megnyitottam ezt a kis rendelőt, visszatérő vendég nálam. Minden nap idejön, és panaszkodik egy sort, vagy néha többet is. Hol az idegei nem bírják a strapát, hol egy kis trüsszentésbe hal bele, hol pedig a bánatba, amiért a lánya nem akarta megvenni azt a csodás kalapot, és még azt is elutasította, hogy az anyja megvegye számára. Ezen problémáira természetesen mind nekem kell megoldást találnom, és tanácsot adnom, hiszen én vagyok a művelt és sokat látott orvos úr. Kedves asszony, de tényleg, ráadásul fantasztikus pitéket süt, amilyet már rég nem ettem, még otthon sem, de… De ettől még egy icike-picikét kiakasztó és fárasztó. Folyton panaszkodik, mindenbe beleszól, és mindig úgy érzi, ő két pillanat múlva meg fog halni. Nem, lassan én fogok a sopánkodásába és a feltűnő férjfogó akcióiba belehalni, de azért csak mosolyogva hallgatom, mi problémája van már megint.
Lányát minden egyes alkalommal szóbahozza, korát, külsejét, és jellemét dicséri, pedig tudja, hogy menyasszonyom van. Mikor egyszer szóbahoztam ezt, a válasz a következő volt: - Igen, menyasszonya van. De még nem felesége! – És ezután folytatta tovább a napi kerítőnői programját.
- Kedves Mrs. Ferrars, Mary Matild, Ön biztosan megfázott. Ugye, hogy nem figyelt rám, amikor azt mondtam, hogy az éjszakák hűvösek, ne hagyja nyitva az ablakot! – dorgálom meg, mosolyogva. Az asszony arca megszeppent lesz, és bűnbánó, de tudom, nem igazán hatja meg, főleg, mert nem is igaz a dolog. Biztos vagyok benne, hogy nincsen semmi baja, makkegészséges, lévén a torka egészséges rózsaszín, a szívverése pedig teljesen normális. Na jó, azért legyen meg a kedvére való törődés, adok neki egy kevés vitamin tablettát, megfázásra való gyógyszerként. – Ebből vegyen be napi egy tablettát, és elmúlik a megfázása – adom a kezébe a dobozkát.
- Jaj, doktor úr, Maga olyan kedves! – hálálkodik megszorítva a kezemet. Egy ilyen idős hölgyben hogy lehet ekkora erő? Nem fájdalmas, de érzem. Kedves mosollyal lefejtem magamról szorítását, ami egész könnyen megy. Picit elpirul mosolyomtól, amit nem is értek, hogy hogy lehet, hiszen már nem olyan fiatal ez az asszonyság, de így legalább míg nem figyel, óvatosan ki tudom terelgetni a rendelőből. – Jobbulást, Mrs. Ferrars! A viszont látásra! – csukom be mögötte az ajtót, és hátamat az említett berendezési tárgynak vetve, sóhajtok egy nagyot. Mint minden látogatása után, most is rájövök, hogy a nők érthetetlenek. Ismerem kívül-belül az anatómiájukat, de a lelkük, jellemük megfejthetetlen.
Ha belegondolok, hogy a legtöbb asszony, akit ismerek, mind olyan, mint ő, máris heves rettegés fog el a jövőmre gondolva. Mert jó, Elizabeth kedves, elbűvölő teremtés, kicsit túl nagy kalandvággyal, de egyszer, lehet, hogy már az esküvő után, ki fog veszni belőle ez az ártatlanság és báj, és a többi asszony hatására ő is ilyen lesz. Rémes jövőkép, de ez van. A családom döntött, én pedig jófiúként, szerető gyermekként azt teszem, amit parancsoltak.
Egy nagy sóhaj után erőt veszek magamon, és a kedves mosolyomat, vidám természetemet előcibálom a borús gondolataim helyébe, és elválok eddigi támaszomtól, majd kinyitom azt.
- Mr. Goldstein, kérem, fáradjon be! Elnézést, hogy megvárakoztattam.
---*---*---*---
- Elizabeth, édes húgocskám, kérlek, gondold meg magad! Atyánk biztosan nem szeretné, ha te a rézbőrűek földjén át akarnád meglátogatni! Kérlek, légy belátó, az esküvődre úgyis hazatér, minek vállalni a felesleges kockázatot. A rézbőrű kutyákban nem szabad megbízni, nem mehet arra egy hölgy, még kísérettel sem! Kedves, gondold meg magad! – hallom meg Edward kétségbeesett hangját egyből, ahogy a Wittkins házba érek. Martha, a cselédjük gyorsan elveszi a vékony kis zakómat, amit leginkább csak dísznek hordok, és gyorsan távozik is, hiszen ismeri a gazdáját, nem akar ilyenkor szem előtt lenni. Én is ismerem, pedig csak öt alkalommal találkoztam vele. Most Elizabeth biztosan a szobájában makacskodik, mint mindig, amikor valami nem úgy van, ahogy azt akarja. Ahogy hallom, legújabb ötleteként azt találta ki, hogy az indiánok földjén át akar utazni, meglátogatni az apját, aki éppen a leverésükkel, kordában tartásukkal foglalatoskodik. Undorít ez az egész, megvetem azokat az embereket, akik másik embereket bántanak a semmiért, de nem tehetek ellene semmit, ő lesz az apósom. És egy ember mit tehetne egy egész nemzet ellen?
Ahogy hallom, Edward pedig, jó bátyként próbálja lebeszélni, de hanghordozásából érezve, kezdi elveszíteni az indulatait, hisz tudja: húga ellen nem győzhet, úgyis az lesz, amit a kisasszony akar. Erre én már az első találkozásunkkor rájöttem, de arra is, hogy Edward még 17 év után sem nyugodott be ebbe bele.
Meddő kérlelését abbahagyva most épp a fenyegetőzés részre vált, de az még kevésbé hat – a húga szobájából egy aprócska zaj sem szűrődik ki. A hallban várakozok, mert nem akarok illetlen lenni, és bemenni a nappaliba a házigazda nélkül, de már nem sokáig mert a felbőszült háziúr abbahagyja hiábavaló, értelmetlen kiabálását, amivel csak magát minősíti, és most lefelé robog a lépcsőn.
- Áh, a szerencsés vőlegény… - jegyzi meg gúnyosan, mikor megpillant a dühének ködén át. – Lóból sem választanék egy ilyen engedetlen kancát, nem hogy asszonyból. De Maga még meg is érdemli ezt a csökönyös jószágot! – Hangja merő gúny, tudom, hogy nem kedvel, mert szerinte túlságosan férfiatlan vagyok. De azért hogy ilyen mondjon arról, akit igazából félt, mint a szeme világát, az azért több mint durva: faragatlanság és neveletlenség. Ha számára ilyen a férfiasság, akkor soha nem akarok „rendes” férfi lenni. – Jöjjön! – int, és meg sem várva, hogy elindulok, már a nappaliban is van. Mikor beérek, ő már az italos asztalkánál áll, és éppen, ha jól látom, rumot tölt magának. – Kér? – mutatja felém az alkoholt, de válaszként csak megrázom a fejemet. Elhúzott szája mutatja, hogy ezzel még kevésbé loptam be magam a szívébe, de nem érdekel. Elvből nem iszom alkoholt, mert állítom, hogy az okozza az emberek leamortizálódását és elzüllését, és ezt a jó kis elvemet nem most fogom megszegni.
- Miért hívott ide? – töröm meg a köztünk feszülő csendet. Mintha csak most venné észre, hogy én is itt vagyok, úgy bámul rám a már üres alkoholos pohár fölött.
- Áh, igen, a doktor… Mint hallhatta, a húgom azt találta ki, hogy meglátogatja atyánkat. Nem tartom jó ötletnek, főleg, hogy én a munkám miatt nem kísérhetem, de ezt a csökönyös nőszemélyt nem tudom semmivel sem eltántorítani céljától, bárhogy is próbálom. Attól félek, hogy a végén még egyedül indulna útnak, szóval inkább felügyelettel indítom útnak. A legkiválóbb kíséretet biztosítanám számára, de úgy hiszem, egy olyan fickó is kellene mellé, aki biztosítaná számára hogy… a lelki egyensúlyát semmi se zavarja meg, főleg nem az általam beszervezett férfiak modortalansága – motyogja a poharát piszkálva. Zavarban lenne? De miért tenné? Nekem kötelességem kísérnem menyasszonyomat, ha hosszabb útra indul, ez természetes. Talán csak rájött, hogy ilyet mondani egy hölgyről, aki ráadásul a húga, illetlenség.
- És azt akarja, hogy én legyek az a fickó, igaz? – segítem ki. Egyből felém kapja a fejét, és megvillannak a szemei, mintha valami sértőt mondtam volna, de aztán bólint. Néha nem igazán értem ezt a férfit, be kell, hogy valljam. Tudom, hogy nem kedvel, érthető okokból, mint például az, hogy elveszem szeretett húgát, illetve kinézetem nem éppen a legférfiasabb, de van, hogy néha azt érzem, hogy talán egy kicsit kedvel. Egy apró mosoly, egy furcsa nézés… De épp, hogy ezeket elkapom, máris jön a jól ismert morcos, dühös nézése, amivel szinte el akar üldözni a házból. Furcsa… De mindegy is, most nem ezzel kell foglalkozni. – Ez csak természetes.
- Hát persze… - horkant föl, és ismét tölt magának a rumból. Most meg sem kérdezi, hogy öntsön-e nekem is, de a válaszom úgyis „nem” lett volna. Túl sok alkoholt iszik, ami láthatóan nem tesz jót neki, de nem szólok. Akkor még kevésbé fogadna el engem, és amúgy is az ő dolga, hogy mivel mérgezi magát. Ne jó, kit akarok becsapni? Legszívesebben kiverném a kezéből az italt, és megráznám, hogy gondolkozzon, ne akarja tönkretenni magát a rummal, de… gondolnom kell a jövőre, márpedig leendő feleségem valószínűleg sokszor szeretné majd vendégül látni kedves fivérét, aki viszont… hát, mondjuk úgy, messziről kerülné még a lakásunkat is, ha én ott vagyok. Inkább megpróbálom visszakormányozni a beszélgetést az előbbi témára.
- Mikor indulnánk? Hányan kísérnének minket? – érdeklődöm, hogy fölkészülhessek.
- Holnap hajnalban indulnak, innen. Beth egy kocsiban utazik, Maga mellette fog lovagolni, a nyolcfős kíséret pedig a kocsi körül, körben – feleli. Nyolc fő, plusz én? Nem aprózta el… Bár, én még nem találkoztam indiánokkal, nem tudom, hogy milyenek. De ők is csak emberek, biztos… nem, ez túlságosan naivság lenne tovább gondolni.
- Értem. Akkor én most visszamennék, felkészülni az utazásra – hajolok meg elköszönésként. Martha azonnal itt terem, szinte a semmiből, és adja is a zakómat, majd ismét eltűnik. Láthatóan nem akar a gazdája szeme elé kerülni, amit meg is értek. Alapból sem egy nyugodt ember, hát még most milyen lesz, ha már a negyedik pohárral tölti magába a tüzes nedűt – tüzes vizet, ahogy az indiánok mondják.
Szerintem a köszönésemet meg sem hallja, de amúgy sem szokott visszaköszönni, tehát nem okozott nagy törést bennem, hogy marasztaló szavai nélkül kell eljönnöm a Wittkins házból. Kilépek a napsülésre, és sóhajtok egy kicsit. Ahhoz képest, hogy én csak egy csendes kis életet szerettem volna, egy olyan feleséggel, akibe szerelmes vagyok, éppen egy vadnyugati kalandra indulok a szüleim által eljegyzett menyasszonyommal, csak mert a kisasszonynak kalandozni, utazni támadt kedve. Ez aztán a nyugodt élet, de tényleg!
Miért van az, hogy én, aki soha nem álmodozott ilyenekről, pont nekem jutott ki ilyen élet, azoknak, akiknek meg minden vágyuk az Újvilág felfedezése egy gyönyörű hölggyel, ők élhetik a nyugodt életet. Uram, mondd, miért?
---*---*---*---
Még gyorsan, mielőtt elindulnék a Wittkins házba, átnézem, hogy mindent elcsomagoltam-e. Barna, bőrből készült orvosi táskámban ott vannak a legszükségesebb kellékek, mindenféle vészhelyzet esetére. A dohánytól kezdve, a kötszereken át, a gyógyszerekig, és egy kis alkoholig, minden van benne. A dohány természetesen nem azért, mert én akarom elszívni, hanem ha esetleg másnak kell. Ki tudja? A Vadnyugaton semmire sem lehet fölkészülni… Alkoholból viszont lehet, hogy egy kicsit még teszek el… Úgy vettem észre, itt minden férfi hódol ezen szenvedélynek – természetesen rajtam kívül. Valószínűleg ezért sem vagyok elég férfias Mr. Edward Wittkins számára. Tehetek én róla, hogy nem kedvelem azokat az anyagokat, amik károsak az egészségre? Én már csak ilyen begyöpösödött, férfiatlan orvos vagyok, igen… De még mindig jobb, mintha barbár, faragatlan, szenvedélybeteg „férfi” lennék, nem?
De. Kár is tovább erre gondolatot vesztegetni. Szóval, az orvosi táskám megvan. Kevéske ruhám egy kisebb táskában van a vízzel és egy kis hússal egyetemben, amit a biztonság kedvéért tettem el. Magamra nézek – sarkantyús csizma: oké; lovagló nadrág, amiben nem nevetnek ki, mert díjlovagló nadrág: oké; könnyű ing: rajtam; kendő és kalap: szintén rendben. Az új revolveremet még gyorsan megnézem, hogy meg van-e töltve, és tartalék tárat is teszek el. Nem szeretném használni, ölésre meg nem is fogom, de egy ilyen helyen, mint a Vadnyugat, muszáj. A puskámat nem is viszem magammal, remélve, hogy tényleg nem fog kelleni.
Fejemre rácsapom a kalapot, és ahogy belenézek a fogadó aprócska kis tükrébe, elnevetem magam. Hát, még szerencse, hogy az orvosi hívatást választottam magamnak, nem igazán illik hozzám a cowboy felszerelés. Megrázom a fejemet, és elszakítom magam a nevetséges tükörképemtől. Hát, lehet, hogy megpróbálkoztam azzal, hogy ne nevessenek ki, de minden igyekezetem hiábavalónak tűnik. Tényleg nem vagyok elég férfias a férfias viselethez…
Fölkapom a holmijaimat, és a Wittkins ház felé veszem az irányt. Még bőven sötét van, az ég alja alig világoslik. A lámpák fényének segítségével tájékozódok. A rendelőm előtt ki van téve, hogy bizonytalan ideig zárva, remélem, nem lesz semmi gond közben a betegeimmel. Egész megszerettem ezt a kis városkát… De azért jó lesz, ha az esküvő után nem itt telepszünk majd le. Mondjuk egy olyan helyen, ahol kevesebb Mrs. Ferrars van…?
A Wittkins ház előtt már ott szobrozik a nyolc bérelt férfi. Innen, messziről nem tűnnek túlságosan bizalom gerjesztőnek, de ki tudja? Lehet, hogy jól nevelt férfiak. No, persze az is lehet, hogy igazából aligátorok potyognak az égből eső helyett… A férfiak, ahogy észrevesznek engem, egyből gúnyos nevetésbe kezdenek. Hát igen, mondtam én, hogy nem vagyok túl férfias… Úgy nézek ki, mint egy kölyök, aki fölpróbálta az apjának a ruháit. Nem is igazán foglalkozom a… férfiakkal, nem igazán érdekel, hogy kinevetnek-e, vagy sem. Nem cowboy vagyok, hanem orvos. Nem tehetek róla, hogy így nézek ki, ahogy ők sem tehetnek arról, hogy a Vadnyugaton nem tanulták meg az egészséges emberi kapcsolatokhoz szükséges toleranciát és illemet.
- Dr. Winchest! Örülök, hogy Ön is elkísér engem utamra – mosolyogja Miss. Elizabeth, mikor a bátyja kíséretében kijön a házból.
- Ez csak természetes, Miss. Elizabeth – hajolok meg, és én is elmosolyogok.
Az indulás lassan történik meg, mert míg mindenki teljesen elkészül, pirkadni kezd. Végül csak sikerül elindulnunk, és kiügetünk a városkából. Én a menyasszonyom kocsija mellett lovaglok gyönyörű, sárga arab telivéremen, akit ezalatt az egy hónap alatt, amit itt töltöttem, eléggé megkedveltem. Okos jószág, már az első pillanatban kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk. Mást nem tűr meg a hátán, egyedül engem, ami nem is baj…
- Dr. Winchest! – hallom meg menyasszonyom hangját, indulás után pár órával. A Nap már magasan jár, biztosan elfáradt.
- Igen, Miss.? – kérdezem felé fordulva. Kicsit kihajol az ablakon, hogy jobban érthessem, mit szeretne mondani, de szerencséjére még nem annyira, hogy kiessen.
- Ön szerint fogunk találkozni indiánokkal? Olyan érdekesek lehetnek… Úgy szeretnék találkozni eggyel! – sóhajt föl vágyakozva. Mosolyogva megrázom a fejemet, hiszen én ezt honnan tudhatnám. Nem vagyok jós, orvos vagyok.
- Nem tudom, kisasszony. Lehetséges, hogy az apjánál fogunk. De azért ne reménykedjen túlságosan, mert a végén még olyan helyzetben találkozunk nem is eggyel, amilyenbe nem akarunk kerülni! – ijesztgetem. Csilingelő kacagással húzódik vissza a kocsiba, de még hallom, ahogy azt mormolja: - Csak nem…
Az út további része nyugodtan telik, semmi fennakadás nincsen. Az ég kezd sötétedni, így az egyik fickó, Ruttner, úgy dönt, hogy le kell táboroznunk, hiszen egy finom hölgynek nem illik a kényelmetlen lovas kocsiban aludnia. Ezzel én is teljesen egyet értek, bár nem tudom, hogy jó öltet-e letáborozni, de ők tapasztaltabbak, biztos jobban tudják, mit kell tenni. Mire lemegy a nap, mi már egy kis tábortűz körül fogyasztjuk el egyhangú vacsoránkat. Tészta persze jó vadnyugati szokás szerint nincsen, csak hús, szóval azt fogyasztom én is, és Miss. Elizabeth is, pedig nem ilyen vacsorához vagyunk szokva. A fickók rummal öblítik le a vacsorát, amitől kezd egyre jobb hangulatuk kerekedni. Remélem, nem vesztik el a kontrollt maguk felett, mert nem szeretném, ha a menyasszonyomnak ezt kellene látnia. A kisasszonyt kicsit messzebb vezetem a tűz körül ülő csapattól, és elintézem a fekhelyét, hogy minél messzebb kerüljön a fickóktól. Ki tudja, hogy viselkednek részegen egy nő közelében…
- Jó éjszakát, kisasszony. Ne is törődjön velük, inkább aludjon! – mosolygom, és ráterítem a zakómat is, mert látom, hogy azért fázik a pokróc alatt.
- Jó éjt, doktor. Ne aggódjon, nem fogok rájuk figyelni, én jó kislányként aludni fogok – mondja, és lehunyja szemeit. Kicsit még figyelem az egyre jobb hangulatú férfiakat, de aztán engem is elnyom a kissé nyugtalan álom.
---*---*---*---
- MEGTÁMADTAK AZ INDIÁNOK! – ébreszt fel a kétségbeesett kiáltás. Nem tudom, mi történik, a sötétben nem látok semmit, csak hallom a fegyverropogást. Gyorsan fölpattanok, és a revolveremet kiveszem az ölemből, hogy a menyasszonyom segítségére siessek. A sötét miatt nem látni semmit, csak halvány körvonalakat, amik nem biztosítanak túlságosan jó viszonyítási alapot, de próbálkozok. Az orvosi táskám mindig nálam van, azzal együtt közlekedek a felfordulásban. Arra a helyre sietek, ahol a legutóbb hagytam Miss. Elizát, de nincs ott, teljesen más irányból hallok meg egy női sikoltást.
- Miss. Eiza! – kiáltom, mire egy artikulátlan sikítás a felelet. Próbálok arrafelé menni, amerről jött a hang, de mindenfelől lövöldöznek, így tartva sakkban engem, mert semerre sem tudok mozdulni, esetleg csak pont az ellenkező irányba, mint amerre akarnék menni.
Egy sötét alak közeledik felém, akinek csak akkor látom meg az arcát, amikor teljesen elém ér. Életem első indián arca teljesen a retinámba ég, férfias arca, sötét szemei és bénító kisugárzása van, mégis, szinte reflexből mozdul a kezem, és meghúzom a ravaszt. Nem tudom, hogy talált-e, mert éppen abban a pillanatban érzek meg a fejemen egy ütést, de még mielőtt magába rántana a sötétség, átfut a fejemen: remélem, nem öltem meg.
|
| Levi-sama | 2010. 12. 30. 20:54:42 | #10152 |
Karakter: Abhay
Megjegyzés: ~köszönöm a szép játékot~VÉGE
VÉGE
|
| Levi-sama | 2010. 08. 30. 19:59:12 | #7398 |
Karakter: Abhay
Alaposan megmosom az arcát és meg is itatom. Bőre meleg és selymes, pont ahogy képzeltem. Amikor felpillant rám, arcán ezüstösen csillognak a vízcseppek a holdfényben. Ó Manitou... ilyen gyönyörű férfit soha nem láttam még. Bizonyára szándékosan vezetted őt az utamba, de nem fedted fel előttem, mi célból. Jutalom lenne? Bárcsak.
Kisimítom arcából a nedves hajtincseket, majd karjánál fogva talpra rántom. Kissé nehezére esik a mozgás, valószínűleg a harc és az éhség is legyengítette, és ahogy hátrapillantok a táborozó harcosaim és a foglyok felé, ugyanez a helyzet náluk is. Pihenésre lenne szükségük, de ha itt maradunk egész éjjel, veszélynek tesszük ki magunkat és hátráltatjuk a haladást is. Később érünk a faluba, ami nem jó.
Felegyenesedek, magam után húzom foglyomat és kiabálni kezdek, összeterelem hamar embereimet, akik a foglyokkal elindulnak. Csak keveset hoztak magukkal, épp annyit, amennyit még lóra tudnak ültetni. Szép nők, erős gyermekek. Helyes.
Magam elé ültetem Kaylant, és egy hangos kiáltással megindulok az élen. Az éjszaka sötét, de az utat ismerjük, kijárt ösvényen haladunk. Ahogy előttem ringatózik a lovam ritmusára, feneke és háta hozzám ér, hosszú haja mint egy fekete patak, úgy folyik alá vállain. Testének édeskés, izgató illata keveredik a lovam és a bőrruháink pézsmaszagával. Túlságosan megéhezett rá a testem, nem bírom ki amíg a faluba érünk.
Lassabb ügetésre váltok, és amikor lemaradunk és végre magunk maradunk, izgatottan megborzongva ölelem magamhoz. Hasa lapos, mellkasának izmai felett a bőre olyan selymes, mint egy nőé. Combjai feszesek és kemények... wrrrr...
Ágyékom lüktetve követeli őt, ujjaim pedig éhesen kúsznak ágyékkötője alá, amitől felriad felületes álmából. Próbálna menekülni, de összekötözött keze, legyengült teste és az én nem csekély fizikai erőm ellen semmi esélye. Reagál rám a teste, és én felhördülök amikor nedvei ujjaimra folynak. Igen, nem is akarok ellenállni a csábításnak! Nedves ujjaimmal kitágítom ahogy csak képes vagyok, majd csípőjét felemelve ültetem felszabadított hímvesszőmre őt. Lassú és keserves a behatolás, de megéri... ahh igen meg... teljesen...
Sarkaimat lovam oldalába vágom, és ő ebből már érti is, vad vágtába kezd velünk. Egyik kezemmel sörényébe kapaszkodom, másikkal derekánál fogva szorítom magamhoz őt, miközben csípőmmel vadul pumpálok. A holdfényben néha-néha megpillantom fenekéből ki-be csusszanó vesszőmet, bőrén csillogó verejtékét... ahh... Manitou...
Egy kis patak partján állítom meg a lovat, rendezem ágyékkötőmet és leemelem lovamról az ájult fiút. A hajnal közeledik, az ég már szürke, távolról a felkelő nap sárga sugarai festik körbe a fák lombjait. A vízbe gázolok, mokaszinem is nedves lesz, de nem bánom. Óvatosan leöblítem Kaylan altestét, majd az arcát is. Halkan nyöszörögve ébredezik.
- Mi történt? – kérdezi, miközben kezemből kortyol egy kis vizet és feltérdel magától. Elhúzódik tőlem, majd kitágulnak szemei. Igen, úgy gondolom most jut eszébe minden. Harag önti el szép arcát, és még ez is olyan jól áll neki. – Ezért... ezért meg foglak ölni...!
Halkan sziszeg, vicsorogva néz rám. Felegyenesedve pillantok le rá és előhúzom a combomra szíjazott tokjából késemet. Hideg fém villan, ő ijedten hátrahőköl, majd megnyugszik amikor a csuklóján lévő bőrszíjakat elnyesem.
- Jelenleg lábra sem tudsz állni, Kaylan. Apád nem tanította meg neked, hogy indián harcos nem tesz felelőtlen ígéretet?
- De igen – morogja halkan, miközben lábra próbál állni. – Ahogy azt is, hogy indián harcos nem becstelenít meg másikat, csakis szemtől szembe harcol, tisztességes és egyenlő küzdelemben. A vesztes meghal vagy elmenekül, a győztes pedig megkapja a zsákmányt. De soha nem becsteleníti meg! Nem veszi el a becsületét! Soha! – kiáltja a szavakat, egész testében remegve a haragtól, majd nekem ront, de előre zuhan a vízbe, és prüszkölve emelkedik fel térdre ismét. Haja nedvesen tapad arcába, ahogy fújtat, vizet prüszkölve, akár mókás látvány is lehetne, de nem az. Igaza van, tudom jól. Harcos nem tesz ilyet másik harcossal, én mégsem bírtam megállj-t parancsolni véremnek. Még most is... forrón lángol az egész testem, ahogy őt figyelem. Lábra áll, bizonytalan léptekkel elindul a part felé és én lassan követem.
- Ölj meg! Harcoshoz méltó halált nyújts nekem, ne egy rongyos asszonyi véget – mordul fel hirtelen, amikor leül a földre. Felpillant rám, és ebben a pillanatban törnek át a reggeli napsugarak a fák lombjai között, felragyognak éjfekete szemeiben. Összeszorul a szívem, olyan szép.
- Nem.
- Miért nem? – háborodik fel, dühében még a földre is csap öklével, de ennyi kitörés teljesen felemészti erejét, mert megimbolyog felsőteste és majdnem eldől ültében, kénytelen megtámaszkodni. Keserűen vicsorogva hajtja le a fejét, önnön gyengeségére dühösen.
- Mától nem vagy harcos. Fogoly vagy, egyszerű hadizsákmány. Az én tulajdonom.
Leguggolok vele szemben. Ahogy mélyen a szemembe néz izzó gyűlölettel, szívem hevesen dobogni kezd, szinte kiszakad mellkasomból. Arcom könyörtelen és kifejezéstelen, tekintetem metsző akár a téli szél. Komoran viszonozza pillantásomat.
- Ne hidd, hogy beletörődöm – sziszegi halkan. Bólintok.
- Nem is becsülnélek, ha azt tennéd.
A lovamhoz sétálok, előveszek a rá erősített táskából némi élelmet és odaviszem neki.
- Egyél. Szükséged lesz az erődre, ha szembe akarsz velem szállni, és meg akarod menteni a többi foglyot.
Elveszi a felé nyújtott ételt, és megeszi. Csendben, némán figyelem, tervem pedig tovább formálódik a fejemben. Bizonyára a faluban rossz szemmel nézik majd, hogy egy harcost viszek magammal, hiszen nem szokásunk. Az sem fog tetszeni a bölcseknek, hogy asszonyként bánok vele, az ágyamba viszem. De ők nem tudják, milyen erősen vonzódom hozzá, abban a pillanatban rabul ejtette vágyaimat, amikor megláttam őt azon a délutánon a folyóparton...
|
|
