Arra eszmélek, hogy valami puhán landolok. Nagy nehezen kinyitom a szemeimet. Ez…az én házam. És aki fölém magasodik… Darius? Kissé nehéz összerakni mik történtek, de lassan dereng.

-         Ha... haza hoztál...? –nem válaszol, lerántja magáról nadrágját, így már meztelenül magasodik fölém. Semmit nem értek…

-         Fejezd be amit elkezdtél. –kezeimmel saját mellkasát simogatja.

-         Nem akarom! –rántom el a kezem, menekülnék, de egész testével rám nehezedik. Olyan, mintha hegyomlás alá kerültem volna, semmi esélyem, de nem adom fel. Rángatom magam, igyekszem valamilyen módon sérülést okozni neki, bár tudom ez egy meddõ küzdelem. Sokkal nagyobb és erõsebb, mint én, Végül csak sikerül beleharapnom csuklójába, amire egy nagy pofon a válasz. Fejem hátracsuklik, és mire feleszmélek, kezében a nadrágszíjával mászik ismét fölém, és vékony csuklóimat az ágytámlához kötözi.

 Erõsen megszorítja, nem érdekli, hogy fáj. Ezután feltérdel, majd mereven álló, hatalmas farkát a számba erõlteti. Nem finomkodik, egybõl torkomig dugja, nem figyel fuldoklásomra, olyan, mint aki csak a kielégülése eszközét látja bennem, nem tekint érzõ lények. A szám, torkom már nagyon fáj, alig kapok levegõt, nyelvem teljesen elzsibbad… úgy érzem, ezt nem élem túl. Mivel érdemeltem ki? Amikor végre abbahagyja szám gyötrését, és kiszáll, farka az én véremtõl és nyálamtól csillog. Hirtelen fölrántja a lábaimat a mellkasomhoz, így tökéletes rálátást kap a leg érzékenyebb és védtelenebb részeimre. Nem szól semmit, mintha ott se lennék, én pedig csak halk nyöszörgésre vagyok képes.

Az elhatározást, hogy nem sírok, már rég föladtam, könnyeim némán peregnek, az arcom melletti mókás huzatú párna issza fel õket. Igyekszem a gyermeki, megnyugtató mintára koncentrálni, agyamból számûzni a fájdalmat és megaláztatást, de nem hagyja. Egyik pillanatban azt érzem, amint valamivel végigszánt fenekemen, a következõben pedig már nyelvét érzem bejáratomnál, ahogy ezt a kényes területet ízlelgeti. Sikítanék, ha lenne hangom, de olyan, mintha a cica elvitte volna. Szóljon neki valaki, hogy hozza vissza… Gyûlölöm... még soha, senkit nem utáltam ennyire, mint Õt. Nem is utálom, egyszerûen undorodom ettõl az embertõl. Nem ártottam neki semmit, mégis folyton csak megaláz és bánt. 

Ajkaimat véresre harapdálom, fogaim össze- összekoccannak a rám törõ reszketéstõl, mégis képtelen vagyok bármit is tenni. Ki vagyok neki szolgáltatva, amit ki is használ. Tágítás nélkül vágja magát tövig belém, érzem, ahogy bõröm megreped, és szivárgó vérem könnyíti meg számára az utat. Gyors tempóban dolgozik, megállás nélkül, egyetlen hang nélkül. Arcán nem tükrözõdik semmi érzelem. Van ennek az embernek egyáltalán lelke? Nem hiszem. Csak azért imádkozom, hogy hamar vége legyen, és magamra maradhassak.

Sajnos nincs szerencsém… keményen rászorít lankadt férfiasságomra, szinte olyan, mintha letépni készülne. Ez most nem az élvezetrõl szól. Olyan, mintha valami megszállta volna a testét, nincs benne semmi emberi. Õ az én gonosz démonom, uralja az életemet és a testemet, nem tehetek ellene semmit. Könnyeim is felszáradtak, képtelen vagyok sírni. Félek, lassan én is meghalok belül. Nem! Ezt nem hagyhatom! Harcolnom kell, még ha tudom, hogy értelmetlen, akkor is. Nem adhatom föl önmagam, az álmaimat és az életem. Végre… egyetlen hang nélkül élvez belém, csak erõsödõ szorítása jelzi, hogy elérte az orgazmust.

Hirtelen rántja ki magát belõlem, még egy utolsót sebezve meggyötört nyílásomon, de már nem fáj... komolyan nem érzek semmit. Felöltözik, majd mielõtt kilép az ajtómon, odajön hozzám, betakarja összetört testem, és beleborzol a hajamba. Nincs erõm tiltakozni. Amikor kilép az ajtón, szegény kiskutyám riadtan nyöszörögve mászik hozzám, de nincs hangom… nem bírom megnyugtatni.

Már két nap telt el, de képtelen vagyok fölkelni az ágyból. Azóta még wc-n sem voltam. Koki éhesen nyöszörög, és nekem a szívem szakad meg, de nincs bennem semmi erõ. Azóta a bemocskolt ágyban fekszem ugyanabban a pózban. Mocskos vagyok kívül- belül. Úgy érzem, hogy a lelkem is megfertõzte valami, de harcolok ellene. Újra mosolyogni fogok, bízni az emberekben és szeretni... egyszer…remélem.

Ajtónyitódás. Nem... inkább kivágódik az ajtó, a léptek zaja egyre közeledik. Nagy nehezen felpillantok és Dariust látom meg az ágyam mellett. Ijedten húznám magam még kisebbre, de nem bírom. Lerántja rólam a takarót, majd a fürdõbe sétál velem, ahol már illatozik a gõzölgõ víz. Belerak, én pedig nagy sóhajjal merülök el benne. Nem ázhatok sokáig, mert kiemel, beburkol egy fürdõlepedõbe, és visszavisz az addigra áthúzott ágyba, amely mellett egy idegen alakot látok. Rémülten nyitom nagyra szemeimet, de az csak kedvesen elmosolyodik, és a fejemre teszi a kezét.

Elmondja, hogy segíteni jött, ha hagyom neki, de nem nagyon bízom benne, mégis engedek. Legnagyobb csodálkozásomra Darius helyet foglal az egyik széken, és végignézi az egész vizsgálatot, melynek végén kapok egy injekciót a fenekembe, amitõl gyorsan elpilledek, és már alig jut el hozzám a külvilág, mégis ébren vagyok. Még hallom, hogy beszélgetnek, de szavaik értelme nem jut el ködös tudatomig. Az orvos elmegy, én pedig kettesben maradok ezzel a rémisztõ, könyörtelen emberrel.

Magamra kapom a ruháimat, és elsietek megaláztatásom színhelyérõl. Nem az a legrosszabb, hogy egy férfi megerõszakolt, hanem, hogy élveztem. Az emléktõl görcsbe rándul a gyomrom, és visszakívánkozik a reggelim. Otthon azonnal a zuhany alá állok, és órák hosszat engedem magamra a forró vizet. Nem is tudom, mióta próbálom magamról eltûntetni a férfi szagát, amikor panaszos szûkölés üti meg a fülem. Koki! Hát persze… szegénykém biztos nagyon éhes már. Gyorsan megtörölközök, magamra veszem puha köntösöm, és a konyhába sietek, lábam alatt izgatottan csaholó kedvencemmel. Mosolyogva nézem, ahogy jóízûen elfogyasztja a vacsoráját, majd a hálóba vánszorgok. Úgy érzem magam, mint aki már egy hete nem aludt rendesen. Kényelmesen befészkelem magam a takarókupac alá, majd, amikor megérkezik kiskutyám is, õt simogatva merülök álomba.

A következõ hét viszonylag eseménytelenül telt. Minden erõmet arra fordítom, hogy végre bizonyítékot szerezzek az engem meggyalázó férfi ellen. Hogy is hívják? Darius… már a neve is félelmetes. Eddig sajnos nem jártam eredménnyel, de most végre felcsillan a halovány remény. Informátoromat végig sem hallgatva kapom vállamra a kameratáskát, és már rohanok is az említett címre. Keresek egy biztonságosnak tûnõ megfigyelõ pontot, és várok…

Jó darabig nem történik semmi, majd hírtelen megtelik élettel a környék, és az árnyékból meglátom elõsétálni Õt! Kezem megremeg, de nem tudom eldönteni, hogy az undortól, vagy esetleg valami mástól… Dörrenés térít észhez. A Darius elõtt álló ember egyszer csak megremeg, majd összecsuklik, körülötte egyre növekvõ vértócsa… azt hiszem, most nem bírom ki hányás nélkül. Ekkor hátam mögött ismét megjelennek a múltkori gorillák, és már cipelnek is le a fõmajom elé. Közvetlen a halott férfi mellé dobnak.
Nadrágom szárát vörösre festi a vére. Egy olyan ember vére, aki ki akart szállni… torkom összeszorul, nem bírok megmozdulni, csak iszonyattal meredek az élettelen porhüvelyre.  Darius elém guggol, fejem erõszakkal maga felé fordítja, majd megszólal.

-         Szia, Nyuszika. Látom nagyon unatkoztál nélkülem. –nem válaszolok neki, csak megremegek, amikor nagy, meleg ujjával az ajkaimhoz ér. Még akkor is a földön térdelek, amikor Õ már javában utasításokat osztogat. Mire észbe kapok, már egyedül vagyok vele. A nagy, fekete terepjáróhoz sétál, kinyitja az ajtaját, és mély hangján megparancsolja, hogy szálljak be. Na persze… még nem ismer engem, olyan könnyen nem hódolok be. Fõleg nem egy ilyen alvilági, sötét figurának. Utolsó csepp erõmig azon leszek, hogy felszámoljam ezt a szervezetet. Lassan talpra állok, felszegem a fejem, és tekintetem az övébe fúrva válaszolok.

-         Dögölj meg! –pofon csattan az arcomon, de nem érdekel. Az sem, amikor betaszít az ülésre, és bemászik mellém, szorosan a bõrülésbe préselve. Most úgy érzem, mintha legalább kétszer akkora lenne, mint én. Fulladozok a közelségétõl, de igyekszem nem mutatni. Ötletem sincs, mit szándékozik velem tenni, de felkészülök a legrosszabbra. Mereven kifelé bámulok az ablakon, igyekszem tudomást sem venni róla. Ez egészen addig mûködik is, meg nem érzem kezét nadrágom elején. Végig simít rajta, majd rámarkol, mire ösztönösen rándulok össze, ajakimat egy alig hallható sóhaj hagyja el. Remélem, nem veszi észre… Szám kiszárad, ezért nyelvemmel igyekszem nedvesíteni. Õ csöndben figyel, majd a mini bárból önt valami innivalót, és felém nyújtja.

-         Ezt idd meg. –nem akarok eleget tenni a felszólításnak, de nagyon ki vagyok száradva, és a pohár olyan csábítóan párás… önkéntelenül nyúlok érte, és egy húzásra lenyelem. Íze csodálatosan édes… jólesõen sóhajtok fel. Némán ülünk egymás mellett, ahogy vánszorognak a percek. Egy idõ után, kezd melegem lenni. De ez annyira furcsa.. nem a külvilágot, hanem önmagamat érzem forrónak, mintha lángnyelvek emésztenének belülrõl. Az ingemhez nyúlok, és kigombolom a legfelsõ gombot... majd még egyet.. és még egyet. Annyira szomjas vagyok, de nem innivalóra. Magam sem tudom, mire szomjazom igazán. Egyre szaporábban kapkodom a levegõt, és amikor Darius most hidegnek tûnõ keze az ingem kivágásába siklik, halkan nyögdécselve kínálom oda neki tûzforró bõröm.

-         Ahh…- önkéntelen sóhaj hagyja el cserepes ajkaim, majd, amikor kínzóm éhesen rájuk mar, ellenkezés nélkül tárom ki õket nyelve befogadására. Észre sem veszem, hogy már az ölében ülök, csak akkor, amikor nadrágom fogságából kiszabadítja merev hímtagom, és a saját, még nadrágjában lévõ farkához dörzsöli. Nem elég ez az érzés… remegõ kezekkel kapok én is nadrágjához, és gyakorlatlan, éhes mozdulatokkal igyekszem megszabadítani a fölös ruhadaraboktól. Két kézzel ragadom meg, és az enyémhez szorítom. Mennyivel nagyobb, mint az enyém… és az övé is forrón, mereven lüktet.. Megszakítom a csókot, és ajkamba harapva vetem hátra fejem, majd csípõmet kezdem ringatni. Egyre többet akarok, de Õ nem adja meg nekem.
Gonoszul vigyorog, miközben én a nadrágomtól igyekszem szabadulni, hogy minél hamarabb magamban érezhessem. Végre sikerül, és én, úgy ahogy vagyok, minden elõkészítés nélkül ülök bele. Szemeimet ellepik a könnyek, de nemcsak a fájdalomtól. Úgy érzem, mentem kettészakadok, de nem érdekel. Vadul kezdek mozogni, azon mesterkedem, hogy egész hosszát magamban érezhessem. Fejemet a vállára hajtom, és az ülés háttámlájába kapaszkodva hajszolom magunk a kielégülés felé. Ekkor a kocsi hírtelen nagyot fékez, keresztbe fordulva az úton áll meg.
Darius kirántja magát belõlem, nem érdekli fájdalmas kiáltásom, majd nadrágját visszagombolja, elõrántja fegyverét, és kiszáll, magamra hagyva engem. Magamra rángatom a ruhákat, és remegve gömbölyödöm össze az ülésen, nem érdekel a fájdalom, mely megkínzott fenekembõl sugárzik egész testemre. Ólomsúlyúnak érzem a szemhéjam, és már éppen engednék a hívó sötétségnek, amikor valaki felrántja az ajtót…

Érzem, hogy ez a mai este kulcsfontosságú lesz az életemben. Még hogy zöldfülû vagyok még az igazán nagy ügyek felgöngyölítéséhez! Majd én megmutatom nekik. Még jó, hogy van egy-két informátorom „alsóbb” körökben, így sikerült egy jó kis fülest szereznem. Valami fegyvercsempész bagázs ad ma randevút egymásnak, amit én szépen filmre veszek, és megvan a nagy sztori. Innentõl kezdve nem lesznek lesajnáló pillantások és hajborzolások.
Végre én is leszek valaki! Találok magamnak egy rejtekhelyet, ahonnan tökéletes rálátás nyílik a helyszínre, beizzítom a kamerámat és csendben figyelek. Nem is kell sokat várnom már be is gördül egy nagy, fekete kocsi, amibõl sötét ruhás emberek szállnak ki, és elkezdik biztosítani a helyszínt. Büszke vagyok magamra, ennél jobb helyet nem is találhattam volna. Teleszkópos fényképezõgépemmel mindnet látok, ami a raktárban történik. Végeznek mindennel, de innentõl felgyorsulnak az események. Hirtelen a semmibõl mellettem terem kép alak, és felrántanak a betonról.

- Aú! Ez fáj, ti barmok! –kiálltok nekik, de válaszuk csöppet sem nyugtat meg, rájövök, hogy rohadt nagy lekvárba másztam bele.

-         Fog ez még jobban is fájni, kicsi virágszál. –vajon ezt mire értette? És mik ezek a kárörvendõ pillantások? Lerángatnak a lépcsõn, egyenesen egy magas fickóhoz, aki a kocsi motorházán terpeszkedik, mint valami kiskirály. Biztos õ itt a góré. Sajnos nem tudom megfigyelni, melyik pokolfajzat is, hiszen az átkozott fényszórók elvakítanak. Kitépik kezembõl gépemet, és odaadják neki, majd zsebimet kifogatva ugyanez történik irataimmal is. Szívem a torkomban dobog, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy rettegni, ne adj isten, könyörögni lásson. Azért nekem is van büszkeségem. Nagyjából arrafelé nézek, amerre az arcát sejtem.

-         Kinek dolgozol?- hangjától a hideg futkos a hátamon. Az egész ipse több,mint rémisztõ.

-         A Daily Tribune-nek –végül is nem hazudok, hiszen azzal az újsággal állok szerzõdésben, ez csak egy szimpla, önszorgalomból végzett kutatás.

-         Honnan szereztél tudomást a mai találkozóról?- kemény hangja szinte pofonként csattan az arcomon, és ijedten rezzenek össze. Ennyit arról, hogy bátornak mutatom magam. Most egy pillanatra meglátom az arcát. Teremtõm! Ez a férfi… nem találok rá szavakat, de a gyomrom, ha lehet, még kisebbre zsugorodik össze. Most érzem át teljesen, mibe is kevertem magam., de akkor sem leszek spicli! Nem hozok szégyent a fejemre.

-         Én... én nem árulhatom el... –ez az én hangom? Mint valami ijedt kisóvodás.

-         Magunkkal visszük. – ez az utolsó dolog, amit még hallok, majd a fájdalom szikrái hánynak táncot a koponyámban, innentõl képszakadás.

Arra eszmélek, hogy fázom. Olyan, mintha nem lenne rajtam ruha, és a hideg légáramlatok meztelen bõrömet csókolgatnák. Meztelen? Erre kipattannak szemeim, és ijedten nézek körben. Egy sötét pinceféleségben voltam, és valóban ruha nélkül! Ráadásul egész felsõtestem, egy, a plafonra függesztett hevederen csüngött, a karomnál fogva. Altestem pedig egy olyasmi székben, amit a nõgyógyászok használnak. Mindkét lábam egy-egy kengyelhez van rögzítve, erõs szíjjakkal. .
Borzasztóan megalázó, és kiszolgáltatott helyzet. Legszívesebben ordítanék, de a számba helyezett pecektõl ez sem tehetem. Ekkor megérzem, hogy az egyik sötét sarokból valaki figyel. Nem látom tisztán, csupán a körvonalait, de egybõl rájövök, ki az.
Reszketni kezdek, egyrészt a hidegtõl, másrészt a félelemtõl. Érzem, bármit megtehet most velem, és valószínûleg meg is tesz. +Nem tudom, miféle szadista állat leli örömét másik kínzásában, de neki szemmel láthatólag ez élvezetet okoz. Éjsötét szemeiben számomra ismeretlen kifejezéssel sétál oda hozzám, és megáll szélesre tárt lábaim között, majd egy erõs rántással kitépi számból a pecket. A mozdulat hatására felreped a szám, és Õ élvezettel hajol fölém, és nyelvével nyalja le kicsorduló életnedvem.

-         Igazán finom vagy. Vajon máshol is ilyen jó az ízed? –teszi föl a kérdést, mire én csak tágra nyitott szemekkel bámulok rá. Nem értem, mire gondol, igazán nem. De van egy olyan érzésem, hogy hamarosan kiderül.

-         Még egyszer, utoljára szépen kérdezem, kitõl szedted az információkat? –csak makacsul rázom a fejem, mire hatalmas pofon a válasz.

-         - Rendben. Én úgyis megtudom, de minek neked a nehezebb utat választani? Buta kisfiú. –ez a lesajnáló hang… elegem van! Akkor sem mondok semmit, ha megkínoz. Megölni úgysem ölhet, a kínzást meg valahogy csak túlélem. Kell a pozitív hozzáállás.

-         Tegyél velem, amit akarsz, de akkor sem mondok semmit.

-         Na, azt majd meglátjuk. –legszívesebben letörölném a képérõl azt a magabiztos vigyort. Ha tehetném, egy liter sósavval…

Hamarosan egészen másfajta gondolatok töltik ki gondolataimat. Mióta „kezelésbe vett” csak azon jár az eszem, hogyne kezdjek el neki könyörögni, de eddig kibírtam, és remélem, ezután is sikerül majd.

Ismét besétál a lábaim közé, kezében valami számomra ismeretlen tárggyal.

-         Jól van, látom kitartó vagy. Akkor ideje más módszerekhez folyamodni. Vagy mondjam úgy, bekeményíteni? –már megint az az önelégült vigyor. Épp valami nagyon csúnyát készülök visszaszólni, amikor a kezében tartott holmi rezegni kezd. Úr isten! Ez az, amire gondolok? Kikapcsolja, majd mélyen a szemembe néz, és minden figyelmeztetés nélkül belém tolja. Felsikoltok a kíntól, szemeimet ellepik az égõ könnycseppek. Iszonyatos! Ekkora fájdalmat még nem éreztem. Ami még rosszabb, az a megalázottság. Hiszen mindketten férfiak vagyunk! Õ még mindig engem néz, majd egy mozdulattal bekapcsolja a ketyerét, ami ismét rezegni kezd, de ezúttal mélyen bennem. Elakad a lélegzetem is, annyira... elementáris érzés. Minden eddigi gondolatot kisöpör a fejembõl, már csak nyögni, és sóhajtozni vagyok képes. Farkam, akaratom ellenére mered az égnek, tetején közelgõ élvezetem elõhírnöke csillog. Szemeimet összeszorítom, és próbálom kizárni az ingereket, de sajnos túl erõsek, legyõzik ellenállásom. Már alig tartom magam, hogy ne könyörögjek folytatásért, valami többért. Nem értem magam, eddig sohasem vonzottak a férfiak, vagy az effajta örömök, most mégis úgy érzem, elevenen égek el, a kis szerkezet és az önnön vágyam keltette lángtenger elnyel. Hirtelen szûnik meg az ingerlés, és szakad ki belõlem ami eddig kitöltött. Kinyitom a szemeim, és meglátom Õt, amint meztelenül, álló farokkal helyezkedik lábaim közé.

-         - Látom, ezt élvezed, kicsi ribanc. Most kapsz valami sokkal jobbat. –egyetlen lökéssel merül tövig bennem vastag farka, mire én felsikítok. Érzem, hogy felrepedtem ott lent, meleg vérem lassú patakokban folyik le a hideg fém asztalra. Durván kezd el mozogni bennem, egyáltalán nem érdekli, a fájdalmam. Ennek az embernek nincs is lelke. Forró könnyeim megállíthatatlanul törnek utat lezárt szemhéjam mögül, nedves csíkot hagyva bõrömön. Erõsen ajkaimba harapok, nem akarom megadni neki azt az örömet, hogy szenvedni lásson. Ekkor… ekkor megérint egy pontot bennem, amitõl meglepetten felnyögök. Elégedetten elvigyorodik, és megismétli az elõbbi mozdulatsort, kiegészítve azzal, hogy félig merev farkamra fog, és lökési ritmusában táncoltatja rajta kezeit. Csípõmet ösztönösen fellököm, hogy még többet kaphassak az érzésbõl. Az elõbbi fájdalmat mintha elfújták volna, már csak a bennem tátongó ûr érdekel. Fejem hátracsapva nyöszörgök, miközben meztelen mellkasomat lassan ellepik a verejtékcseppek. Már nem tudom kontrollálni magam, ösztönösen hajtom magam az eddig ismeretlen gyönyör felé. Egyetlen fehér villanással érem el, pont abban a pillanatban, amelyikben kínzóm is. Meg sem várja, hogy felocsúdjak döbbenetembõl, lenyalja a kezérõl nedvemet, majd kihúzódik belõlem, és eloldozza kezeim, majd lábaim. Úgy ahogy vagyok, meztelenül, meggyötörve és megalázva kuporodom össze, majd zokogásban török ki. Elérte, amit akart. Elvette a maradék önbecsülésem, hiszen egy idegen férfi gyalázott meg, és ami a legrosszabb, hogy élveztem. Hozzám vágja a ruháimat, és felém mordul.

-         Öltözz kölyök! Takarodj innen, de ne félj, még találkozunk! Hamarosan… - ezzel, mintha mi sem történt volna, kisétál a pincébõl.