|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Rauko | 2014. 05. 13. 12:26:36 | #29927 |
Karakter: Phoenix Chi Turner
- Hű… Hát, nem semmi vagy. Erre hirtelen nehéz válaszolni, de szívesen. Felnőtt vagy, ha érdekel a téma, akkor nyugodtan. Jobb, ha előbb látod, hallod és szerzel némi elméleti tudást.
- Akkor átjössz?
- Amikor csak meghívsz. Egyébként, ez a ruci sokkal dögösebb, mint a másik.
- Tényleg?
- Ahha.
Még beszélgetünk, nem sokat, de mindenféléről. Elmondom neki őszintén, hogy nem akarok csak kaland lenni, ő pedig megnyugtat, hogy majd kialakulnak a dolgok. Nos, azt hiszem igaza van, felesleges rástresszelnem. Még elmeséli azt is, hogy Greggel néha elmennek kocsmázni, de kicsit félreért. Meglep, de nem rossz értelemeben. Ő nekem eddig olyan… tökéletes volt. Életet ment, gyönyörű férfi, kedves, kiemelkedően okos még a kutyája is. Kicsit olyan… idiótának éreztem magam mellette, így viszont ő is ember. Mármint… néha beül valahova és mulat, ez emberibb, mint amit eddig láttam belőle. És csak még jobban megtetszett.
- És van családod? – kérdezem aztán. Érdekelne.
- Apukám van. Külsőre pontosan ugyan olyan, mint én, csak idősebb kiadásban, de mintha a klónja lennék.
- Akkor magam elé tudom képzelni. És kedves?
- Hmm… Neked a nagyapád a legjobb nagyapa a világon, ugye? Nos, nekem apa a világ legjobbja. Vidéken lakik, de sokszor lemegyek hozzá, nála voltam az után is… hogy a párom meghalt. - Meghalt? Ez… ez borzalmas! – Rendőr volt, szolgálatteljesítés közben érte a vég.
- Ezért nem akarod, hogy ilyen szakmát válasszak. Tapasztalatból…
- IgenNick fontos volt nekem. Hosszú éveken át volt a párom.
- Hádész?
- Igen, az övé volt, csak megörököltem. Fájdalmas történet az övé, nem akarok róla mesélni.
- Megértem. – Valamiért úgy érzem helyesnek, ha megvigasztalom őt, amennyire tudom. A nyakát ölelem, miközben a fejét a vállamhoz húzom. Így is maradunk addig, amíg nagypapa meg nem érkezik, de Julian rögtön tovább is áll. Késő van és gondolom nem szívesen találkozna a papával már most.
- Ő volt a vendéged? - kérdezi nagypapa. Meghívtam még lefekvés előtt egy kis kakaózásra.
- I… igen.
- És csak barátok vagytok? - kérdezi nyugodt hangon, mire megrázom a fejem. - És jól érzed magad vele? - Igent bólintok. - Hm. Tudtam, hogy valami nem úgy halad, mint ahogy szokásos neki, de ilyen fordulatra nem számítottam. - Meglepve pillantok rá.
- Ez azt jelenti, hogy haragszol rám ezért? - kérdezem halkan.
- Nem, nem jelenti azt. Nekem te vagy a családom, Chi, neked pedig én. Nincs másunk a világban, és ez így van jól, azt hiszem, de mindig tudtam, hogy eljön az idő, amikor neked lehet. Itt csupán arról van szó, hogy nem tudom azonnal lelkesen fogadni a hírt, hogy sosem lesznek már dédunokáim - mondja szomorkásan.
- Sajnálom. - Lehajtom a fejem. - Tényleg sajnálom, de nekem fontos Julian, és ami kialakulni kezd köztünk.
- Nem vitatom - mosolyogja, ahogy ismét ránézek. Ezt a mosolyt ismerem, azt hiszem, már nincs is olyan nagy baj. - De ha elfogadsz egy tanácsot, vele szembe ne legyél olyan, mint velem szemben - jegyzi meg.
- Mi? Ezt hogy érted? - kérdezem értetlenül.
- Ne legyél túl lányos, Chi. Ha lányt akart volna, keres azt. Legyél kicsit… nem is tudom mi erre a jó szó. Férfiasabb talán…
- De én ilyen vagyok! - mondom felháborodottan. - Nem tudok és nem akarok más lenni!
- Félreértettél. Csak legyél egy kicsit vagányabb. Nem is tudom. Nem volt még ilyen ismerősöm, de azt hiszem, nem pusztán a mellek hiányát kereste benned, nem igaz? - nevet fel jókedvűen. Vele nevetek, de kicsit gondolkodóba esek. Vagányabban kellene lennem? Hogy?
Nem tudom, mennyire vagány ötlet felhívni, de megteszem és lebeszélek vele egy reggelit holnapra. Megbeszéljük, hogy mindketten élveztük az estét, de bennem csak az a gondolat motoszkál, hogy nem tudom, mennyire igazi ez, ha változnom kellene érte. De azt hiszem, megpróbálni meg lehet, nem? Legfeljebb valamelyikünk véget vet a dolognak, ha már kellemetlen. Olyan nagyon vagány úgysem tudok lenni.
* * *
Nagypapa kiment Tomhoz, megnézik az állatokat, mert tervezik, hogy venni kellene néhány újat. Talán kecskéket, és akkor kecsketejünk is lenne? Nem tudom. Én a konyhában pakolok és készülődök, de nem öltöztem ki. Ez csak egy reggeli, semmi különös. Bár izgulok, de leköt, hogy az omlett jó legyen, a tea kellemes és mindeközben megfelelően ki legyen szellőztetve. A konyhába terítek, egyrészt kicsit szeles az idő, bár kellemes meleg, de jobb a nyugodt környezetben enni azt hiszem. Másrészt nem tudom, hogy mennyire zavarná, ha esetleg elsétál a terasz előtt nagypapa, és nem akarom elrontani a hangulatot.
nem tudom, mennyi az idő, mikor megérkezik, mert nem igazáén figyelem az órát. Vele van Hádész is, aki az udvaron marad, de gyorsan felfedezi, hogy hol vannak még érdekes helyek, amit eddig nem vett észre. Mosolyogva nézem. Aztán Julian felér a teraszra mellém. Nem mentem le elé, nem, tudom, így tűnt helyesnek.
- Szia - mosolygok fel rá. - Gyere be. - Elállok az ajtóból, majd ahogy beérünk, ő is visszaköszön, én pedig megállok előtte és felhajolva megcsókolom. Hiányzik az érintése és ebben azt hiszem, semmi furcsa nincs. Már el sem nagyon pirulok, hiszen nem kell zavarban lennem. Ha rosszul csinálnám, nem lenne most itt, vagy én magam nem érezném, hogy szeretném.
- Remek illatok vannak - mosolyogja.
- Hát, igyekeztem - nevetek fel halkan. - Bár mindent feldob a házi husi. Ha gondolod, majd csomagolok egy kicsit. - Nem vagyok tolakodó, csak amolyan udvarias gesztus ez.
- És, hogy érzed magad? - kérdezi.
- Kifejezetten jól, köszönöm. - M?osolyogva felelek. - Nagypapa észrevette bár, hogy nem barátok vagyunk, de nem haragszik és mindent meg tudtam vele beszélni. Már ha nem haragszol, hogy megtudta. - Leteszem elé a tányért. - Nem hazudok neki, senki kedvéért sem tenném, sajnálom. Remélem ez nem fog rosszat tenni kettőnknek…
|
| louisMayfair | 2014. 05. 07. 21:01:29 | #29900 |
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Raunak
- Csinálhatjuk még ezt? - kérdezi suttogva aranyosan. - Így, hogy rajtam fekszel… így nagyon jó.
- Ezt szeretnéd? – nem bírom elfojtani a mosolygást, de nem megy, helyette lehajolok egy újabb csókra. Lássuk, mennyire bátor, finoman hozzá nyomom a csípőm, ahogy mozdulok, meglepetésemre hozzám dörgöli magát. Keze a derekamra siklik, a számba nyög csók közben. Érzem, hogy többet követel a teste, de nem sietek sehova.
- Julian… - nyögi édesen.
- Jó így neked, Chi? – ajkát beharapja, szemére könnyfátyol ereszkedik az érzelmektől. Tovább folytatom a nyaka csókolgatását.
- Én el fogok… - suttogja, ám eszembe sincs megállni, érzem, hogy alattam megfeszül a teste, az orgazmus pedig végigszalad rajta. Gyönyörű látvány az arca, amikor elmegy… Olyan angyali. Finoman csókolgatom, de ez inkább lusta cirógatás.
- De neked még nem volt jó – suttog és elhajol.
- Nem hinném, hogy kész vagy arra, hogy nekem is jó legyen De mindenesetre nagyon szép voltál az előbb. – felülök és magammal húzom, be az ölembe a karommal derekánál fogom át. - Bár azt hiszem, ezen is dolgoznunk kell – kuncogom.
- Miért? Rosszul csináltam valamit?
- Elég hamar végeztél – Édes, elpirul!
- Én csak magamnak… és még azt sem sokszor, szóval ez természetes – szusszan a végére, mire felnevetek - Elszaladok átöltözni, rendben? – kérdezi, mintha az engedélyemre lenne szüksége, csak bólintani tudok, hogy tudomásul veszem.
Amíg vissza nem ér, az előző percek járnak a fejemben, felveszem a hintaágy mellől a limonádés poharat, de a szemöldököm a hajtövemig szalad.
- Te ittad meg? – kérdezem Hádészt, aki alvást színlel, pedig jól tudom, hogy ébren van. A fejemet csóválom, majd visszaér Chi. Sokkal dögösebb ruhában. Örömmel tapasztalom, hogy engedélykérés és moinden nélkül ül be az ölembe, ezzel pedig boldoggá tesz.
- Remélem nem gond, hogy kevésbé elegáns – pillant rám.
- Egyáltalán nem. – Sőt!
- Mond… Julian. Ha már úgyis őszintének kell lennem… a papa hamarosan, a hét végén elutazik egy nagy, évi egyszeri kezelésre, majd’ egy hónapig ott lesz. Mi lenne, ha akkor… ha akkor néznél velem olyan filmet? Szeretném látni, hogyhogy kell pontosan… egy férfival… de jó lenne, ha ott lennél…
- Hű… Hát, nem semmi vagy. – vigyorodok el. – Erre hirtelen nehéz válaszolni, de szívesen. Felnőtt vagy, ha érdekel a téma, akkor nyugodtan. Jobb, ha előbb látod, hallod és szerzel némi elméleti tudást.
- Akkor átjössz?
- Amikor csak meghívsz. Egyébként, ez a ruci sokkal dögösebb, mint a másik. – kacsintok rá.
- Tényleg?
- Ahha. – erősítem meg az állításomat. – Bizalom. – végigsimítok a karján.
- Miért van az, hogy ennyire… természetes most így az öledben? – kérdez. – Mintha már ismernélek, vonzódom hozzád, olyan… jó, hogy ennyire őszinte vagy. Furcsa, de jól esik.
- Erre nehéz válaszolni, de örülök, hogy így gondolod.
- Nem baj, hogy fiatalabb vagyok nálad?
- Nem. Úgy gondolom, majd kialakulnak a dolgok. Ha megismerjük egymást, összepasszolunk, akkor simán. De még ne siessünk úgy, csak most találkoztunk. – vigyorgok.
- Oké. Csak nem akarok kaland lenni…
- Hé-hé! – ujjaimmal az álla alá simítok. – Ha kalandot akarnék, bemennék a kedvenc kocsmámba, elkapnám az egyik éjjeli pillangót és lenyomnék vele egy gyors menetet a mosdóban.
- Te kocsmázol? – kerekedik el a szeme.
- Greggel, szeretjük a sört. – kacsintok. – A sörözős, focis, társaságos estéket még jobban. – nincs értelme takargatni, ha Chinek én kellek, akkor ismerje meg a rossz tulajdonságaimat is.
- Értem. – bólint.
- Chi, nem vagyok tökéletes, sok hibám van, például utálom, ha fölébresztenek, és reggelente morgok, harapok, olyanokat mondok, amiket nem gondolok komolyan. Akkor, a kocsmázást mondtam, a szabadnapjaimon is szeretek a kanapén ülni, sörözve tv-t nézni, hajlamos vagyok az önfejűségre, alkalomadtán dohányzom, ha ideges vagyok. Aztán… roppant ragaszkodó vagyok a dolgaimhoz, ha eltörik a kedvenc… mittudom én, tányérom, hajlamos vagyok egész nap üvöltözni.
- Értem. – bólint. – Nos, ezek közt, nincs nagyon olyan, amit szerintem ne tudnék kezelni, legfeljebb, ha üvöltözős kedvedben vagy, elküldelek, hogy higgadj le, és úgy gyere vissza. Vagy leöntelek egy vödör vízzel.
Meglepve pislogok rá, de mindezt komolyan gondolja. Felnevetek és nem bírom ki, hogy ne csókoljam meg.
- Szuper. Akkor ezt is megbeszéltük. – Hádész közben feltápászkodik és mellénk préseli magát a hintaágyra. Chi simogatni kezdi, amit nagyon is hagy.
- És van családod? – kérdi.
- Apukám van. – bólintok. – Külsőre pontosan ugyan olyan, mint én, csak idősebb kiadásban, de mintha a klónja lennék.
- Akkor magam elé tudom képzelni. És kedves?
- Hmm… Neked a nagyapád a legjobb nagyapa a világon, ugye? Nos, nekem apa a világ legjobbja. – simogatni kezdem a combját. – Vidéken lakik, de sokszor lemegyek hozzá, nála voltam az után is… hogy a párom meghalt. - látom, hogy ez sokkolja Chit, de nem mer kérdezni. – Rendőr volt, szolgálatteljesítés közben érte a vég.
- Ezért nem akarod, hogy ilyen szakmát válasszak. – mondja halkan. – Tapasztalatból…
- Igen. – nem nézek Chire. – Nick fontos volt nekem. Hosszú éveken át volt a párom.
- Hádész?
- Igen, az övé volt, csak megörököltem. – bólintok. – Fájdalmas történet az övé, nem akarok róla mesélni.
- Megértem. – karjaival átöleli a nyakam és a fejem a vállgödrébe simítja. Meglep ez a gesztus, de nagyon jól esik, karjaimmal magamhoz vonom, orrom megtelik az illatával. Egy kicsit így vagyunk, majd Hádész ugatni kezd, egy autó fordul be a bekötő útról. Elengedem Chit, mire felkel.
- Ez nagyapa lesz. Már ennyi az idő?
- Úgylátszik. – kelek fel én is. – Akkor, azt hiszem, én most megyek.
- Nem maradsz még? – fordul felém, de nemet intek.
- Köszönöm a vacsorát és az estét.
- Én is, hogy eljöttél.
Kap tőlem egy búcsú csókocskát, aztán a kocsimnál várom meg, hogy a másik autó megálljon. Kiszáll belőle az öregúr, én pedig kezet fogok vele. Nem akarok időzni, úgyhogy hívom Hádészt, aki bepattan a nyitott vezetőülés felöli oldalon és az anyósülésre telepszik. Intek Chinek, aztén beülök a kocsiba és elhajtok.
Másnap a mentőautóban kínai kaját eszem pálcikával, közben Greg kérdezget.
- Milyen volt a randi? Még nem is mesélted.
- Jó.
- Megdöntötted?
- Szent egek, dehogy. Még szűz.
- Szűz??? Ilyen szép pofival???
- Azt hittem, a nőket preferálod. – sandítok rá a kajám fölött.
- Igen, de ismerem az ízlésedet. De valami csak történt!?
- Csókolóztunk.
- Csókolóztatok! Helyes! És finom volt?
- A vacsora?
- A csók! – forgatja a szemeit, mire elvigyorodom. – Ahhaaa, úgy vigyorogsz, mint a macska, aki lenyelte a kanárit.
Erre felnevetek és a fejem is megrázom. Hihetetlen. Inkább enni kezdek, de Greg csak nem hagyja abba.
- Na, és lesz újabb randi?
- Hogyne. Sőt, olyan jól sikerült, hogy velem akarja bővíteni az elméleti tudását náluk, amíg egy hónapig kezelésen van a nagypapa.
- Bővíteni az elméleti tudását?
- Felnőtt filmeket akar nézni velem. – vigyorgok, mert ez nagyon aranyos tőle.
Greg hahotában tör ki, rácsap a vállamra.
- Ez jó! Na, akkor komolyra tervezed.
- Persze, hogy komolyra tervezem! Őt nem csak ágyba vinni akarom.
- Végül is fiatal, tökéletes szeretőt tudsz belőle faragni magadnak.
- Nem akarok tökéletes szeretőt faragni magamnak. – tiltakozom, mire nem tudunk tovább civódni egy riasztás miatt. Letesszük a kaját és már a helyszínen is vagyunk.
Dél körül az állomáson vagyunk, Greg bejött elintézni pár hivatalos formalitást, én pedig félrehúzódom. Már csak azért is, mert Chi telefonál. Felveszem és a hátammal a mentőautónak dőlök.
- Igen?
- Szia, zavarlak?
- Szia, nem. Éppen nincs dolgunk. Mesélj. – kérem, hogy mondja, mit szeretne.
- Csak beszélgetni akartam egy kicsit. A tegnapi nap elég… pirongató volt…
- Csak nem megbántad? – érdeklődöm furcsállva.
- NEM! Nem, dehogy, pont, hogy jó. Veled olyan dolgokat fedezek fel, amiket eddig nem volt alklmam megtapasztalni és… Ezek jó dolgok. A szenvedély, a testi vonzalom…
- Örülök, hogy már nem vagy zavarban. – mondom.
- Hát, ha most látnád az arcom, piros vagyok, mint a pipacs. – nevet a telefonba.
- Majd elmúlik. – a hangom vidám. – És én is jól éreztem magam este.
- Tényleg? És mikor ismételjük meg? Úgy értem, a vacsorát?
- Ma este nem megy, holnaptól éjszakás vagyok. De egy reggeli belefér holnap után. Az megfelel?
- Ahha! Jó! Akkor holnap után.
- Chi?
- Igen??
- Tényleg jó volt a tegnap este. Most mennem kell, szia. – leteszem, mert már jön Greg, nekünk meg mennünk kell a kórházhoz.
|
| Rauko | 2014. 05. 07. 14:22:14 | #29895 |
Karakter: Phoenix Chi Turner
Megjegyzés: ~ Louisnak
- A mentős életet nem ajánlom neked, az orvoshoz pedig nagyon sokat kell tanulnod, egyetemen, messze a farmodtól, amit nem hiszem, hogy bírnál. Ha szeretnél az embereken segíteni, ezeket soha ne válaszd, rendőr, tűzoltó és szociális gondozó.
- Miért? – kérdezem.
- Mert veszélyes. A mentősök, a rendőrök és a tűzoltók kéz a kézben járnak egymással, az én hivatásom sem veszélytelen. – Nehéz csak rá figyelni, miközben az ujjai a bőrömet simogatják. – Előfordul, hogy megtámadnak minket, vagy baleset ér, esetleg megszúrjuk az ujjunkat fertőzött tűvel, bármi megeshet.
- Te vállalod a kockázatot. – Kezd egyre vonzóbb lenni. Nem csak szép férfi, de nagyon bátor is…
- Azért vállalom, mert szeretem a munkám, és bevallom, hogy az izgalmakat is élvezem. Szeretem a pörgést, a hajtást, az izgatottságot. Ezekhez a munkákhoz kell egyfajta adrenalin függőség. Bár a mentősök élete veszélytelenebb, mint a tűzoltóké vagy a rendőröké.
- Bátor vagy - dicsérem meg.
- Inkább bolond. És még maradhatok egy kicsit. – Kortoly egyet az italába és sejtem, hogy témát fog váltani... – Chi, szeretném, ha őszinte lennél velem, mindig, oké? Ha kérdésed van, tedd fel, ha bánt valami, mondd el. Ennyi. Ez nagyon fontos. Fiatal vagy, és pár területen tapasztalatlan, ahol még több őszinteségre van szükség. Tudom, hogy azért rohantál el az előbb, mert merevedésed lett, ez teljesen normális, ne szégyelld. Emberek vagyunk, férfiak, egészséges libidóval. Én tapasztaltabb vagyok, ezért kérdezz. Fontos, hogy megbízz bennem, hogy bármit megoszthass velem. Egy kapcsolat nem attól kapcsolat, hogy jó a lepedő akrobatika, vagy hogy jól érezzük magunkat együtt. Őszinteség kell bele, érted?
- Igen – bólintok rögtön, hiszen tényleg értem. – Igyekszem. – Ez azt jelenti, hogy nem kellemetlen, ami történt? Ezt szeretné? Ha minden ilyesmi természetes lenne, igaz?
- Akkor most azon fogunk dolgozni, hogy amíg ismerkedünk, randizgatunk, megismerjük, mi a jó a másiknak, mi nem, ki ő, stb. És amint elkezdünk egymásban bízni, szépen kialakul minden. Csak ne légy bátortalan.
- Rendben. Ez nagyon őszinte volt, de nekem is menni fog. Akkor… Neked jó volt? A csók.
- Igen, jó volt, és remélem, lesz még – kacsint rám, mire felnevetek.
- Akkor, ha arra kérlek, csókolj meg megint, megteszed?
- Örömmel. – Már hajol közelebb, de eszembe jut valami, amit fontos megkérdezni, mert nem nyugszom meg, ha nem hallom tőle.
- És ha azt mondom majd, nem akarom?
- Semmire nem kényszerítelek, ha nem akarod, akkor megállok, csak mondd. Kölcsönös tisztelet és őszinteség.
- Akkor, most csókolj meg. És újra tedd a kezed a combomra.
Teszi, amit kérek és az érzés megint utánozhatatlan. Teljesen ellazulok közben, már a nyakát ölelem és kicsit sem zavar, hogy az ölében kötök ki a csók közben, majd alatta, a hintaágyon, ahogy ő felettem támaszkodik. Van ebben az egészben valami… furcsán kellemes, hogy itt van, felettem van és a teste letakarja az enyémet. Nem éreztem meg ilyet, de nagyon tetszik!
- Ez jó? – kérdezi, és az ajkaival a nyakamhoz ér. Megremegek.
- Ahha. Jó - vallom be.
- Csinálhatjuk még ezt? - kérdezem suttogva. - Így, hogy rajtam fekszel… így nagyon jó.
- Ezt szeretnéd? - mosolyog rám, és az ajkai ismét az enyémekhez érnek. A hinta picit kileng, de nem érdekel. Most semmi sem érdekel, csak ő, és ahogy megérint engem. Aztán megérzem, hogy a csípője az enyémhez nyomódik. Nem tudok mocorogni, hogy kényelmesebb legyen az alsóm, csak ha hozzá dörgölöm magam, de a testem nem tud egy helyben feküdni. Miközben csókol, én elkezdem hozzá nyomni magam. Egyre nehezebben tudom visszafogni azt, amit a testem akar és egyre vadabbul csinálom. A kezem ösztönösen csúszik a derekához, hogy így is tartsam a testét, hogy még jobban hozzáférjek. Belenyögök a szájába, majd picit elrántom a fejem.
- Julian… - nyögöm.
- Jó így neked, Chi? - Beharapott ajkakkal bólintok, a szemeimbe könnyek szöknek, ahogy végigszánt rajtam az a bizonyos érzés. Nem ez az első, hiszen nekem is voltak… nos, nem ez az első ilyen, de eddig mindig egyedül volta.
- Én el fogok… - suttogom, de nem hagyja abba a nyakam csókolgatását. Még párat moccanok és érzem, hogy elhajol, ahogy a testem remegni kezd. A szemem összeszorítom és átengedem magam az érzésnek. Nyögök és remegek, a nevét próbálom mondani, de nehezen tudom, most sokkal intenzívebb, mint mikor magamnak csinálom.
Amikor lenyugszik a testem, ő ismét az ajkaimra hajol, de most semmi vadság nincs a csókban, csak… levezetés…?
- De neked még nem volt jó - suttogom elhajolva tőle.
- Nem hinném, hogy kész vagy arra, hogy nekem is jó legyen - mosolyog rám. - De mindenesetre nagyon szép voltál az előbb. - Felül, de nem maga mellé ültet, hanem az ölébe. Most valahogy nem zavar, hogy olyan a nadrágom, de tudom, hamarosan ki kell cserélnem, mert azért… csak nem kéne így ülni. - Bár azt hiszem, ezen is dolgoznunk kell - kuncogja.
- Miért? Rosszul csináltam valamit? - nézek rá.
- Elég hamar végeztél - jegyzi meg. Elpirulok.
- Én csak magamnak… és még azt sem sokszor, szóval ez természetes - szusszanok rá, mire felkacag és megölel. Viszonzom az ölelést, de már érzem, hogy kezd kellemetlen lenni, hogy kedves ott. - Elszaladok átöltözni, rendben? - kérdezem, mire bólint.
Az egyik kényelmes, itthoni nadrágomat veszem fel, meg ha már az alsót levettem, a felsőt is kicserélem egy itthoni pólóra, majd visszasietek hozzá, és kérdezés nélkül helyezkedek el az ölében, de úgy vélem, neki sincs ellenére.
- Remélem nem gond, hogy kevésbé elegáns - pillantok rá.
- Egyáltalán nem. - Keze a derekamnál van, nekem meg eszembe jut valami. - Mond… Julian. Ha már úgyis őszintének kell lennem… a papa hamarosan, a hét végén elutazik egy nagy, évi egyszeri kezelésre, majd’ egy hónapig ott lesz. Mi lenne, ha akkor… ha akkor néznél velem olyan filmet? - Lehajtom a fejem, nagyon vörös az arcom. - Szeretném látni, hogy hogy kell pontosan… egy férfival… de jó lenne, ha ott lennél…
|
| louisMayfair | 2014. 05. 07. 14:21:32 | #29894 |
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Raunak
Mikor elhajolok a csókból, gyönyörű csillagok táncolnak a szemében.
- Mégh… - kéri halkan, de boldogan teljesítem a kívánságát. Odahajolok és boldogan érem meg, hogy mocorogni kezd. Most is nyelves csókot adok neki. felnyög az érzésre, nagyon tetszik neki és viszonozza. Aztán a kezem a combjára simítom, de azt hiszem, elsiettem. Hirtelen pattan fel, egy pillantással nyugtázom a dudorodó nadrágját, amit megértek és el is szalad.
- Mosdóba kell mennem! – szalad be, én meg mosolygom magamban. Én ezt az iskolát már kijártam, tudom, hogy fájdalmasan feszül a szerszáma a nadrágjában, de óvatosan kell vele bánnom, mert nagyon szűz. Mikor visszaér, én tovább mosolygok megértően, pontosan tudom, mi játszódott le benne.
- Minden rendben? –kérdezem.
- I… igen. Nem vagy szomjas? – púúúúdeeeer. Hihi.
- Egy picit. – kicsit segítek rajta.
– Még ne idd meg! – amint a kezembe kapom a limonádét, már bele is dob két mentalevelet és beledobja a pohárba.– Így még finomabb lesz – mosolyg.
- Mond csak Chi, mire szeretnél továbbtanulni? Ha jól gondolom, már elvégezted a középiskolát. – bólint.
- Igen, de halasztok egy évet. Nem tudom,, hogy mit szeretnék majd csinálni. Talán én is szívesen lennék orvos vagy mentős, de az is vonz, hogy állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkozzak. Szóval nem tudom – felsóhajt és felbátorodva megfogja a kezem. Hagyom, csak hadd bátorodjon. - Mond csak, meddig tudsz maradni? – aranyos, ahogy még közelebb ül.
- A mentős életet nem ajánlom neked, az orvoshoz pedig nagyon sokat kell tanulnod, egyetemen, messze a farmodtól, amit nem hiszem, hogy bírnál. – döntöm a fejem oldalra. – Ha szeretnél az embereken segíteni, ezeket soha ne válaszd, rendőr, tűzoltó és szociális gondozó.
- Miért? – kérdez kíváncsian.
- Mert veszélyes. – felelem nyugodtan. – A mentősök, a rendőrök és a tűzoltók kéz a kézben járnak egymással, az én hivatásom sem veszélytelen. – hüvelykujjammal elkezdem simogatni a kézfejét. – Előfordul, hogy megtámadnak minket, vagy baleset ér, esetleg megszúrjuk az ujjunkat fertőzött tűvel, bármi megeshet.
- Te vállalod a kockázatot. – a vállunk összesimul.
- Azért vállalom, mert szeretem a munkám, és bevallom, hogy az izgalmakat is élvezem. Szeretem a pörgést, a hajtást, az izgatottságot. Ezekhez a munkákhoz kell egyfajta adrenalin függőség. Bár a mentősök élete veszélytelenebb, mint a tűzoltóké vagy a rendőröké.
- Bátor vagy.
- Inkább bolond. – mosolygok jókedvűen magam elé. – És még maradhatok egy kicsit. – belekortyolok a limonádéba, ami tényleg nagyon finom. – Chi, szeretném, ha őszinte lennél velem, mindig, oké? Ha kérdésed van, tedd fel, ha bánt valami, mondd el. Ennyi. Ez nagyon fontos. – nézek rá, ő pedig hallgat. – Fiatal vagy, és pár területen tapasztalatlan, ahol még több őszinteségre van szükség. Tudom, hogy azért rohantál el az előbb, mert merevedésed lett, ez teljesen normális, ne szégyelld. Emberek vagyunk, férfiak, egészséges libidóval. Én tapasztaltabb vagyok, ezért kérdezz. Fontos, hogy megbízz bennem, hogy bármit megoszthass velem. Egy kapcsolat nem attól kapcsolat, hogy jó a lepedő akrobatika, vagy hogy jól érezzük magunkat együtt. Őszinteség kell bele, érted?
- Igen. – bólint. – Igyekszem. – látom, hogy tényleg megértette, és ez jó.
- Akkor most azon fogunk dolgozni, hogy amíg ismerkedünk, randizgatunk, megismerjük, mi a jó a másiknak, mi nem, ki ő, stb. És amint elkezdünk egymásban bízni, szépen kialakul minden. Csak ne légy bátortalan.
- Rendben. Ez nagyon őszinte volt, de nekem is menni fog. Akkor…- vesz egy mély levegőt. – Neked jó volt? A csók.
- Igen, jó volt, és remélem, lesz még. – kacsintok rá, erre felkuncog.
- Akkor, ha arra kérlek, csókolj meg megint, megteszed?
- Örömmel. – hajolok oda, de a kezét megérzem a mellkasomon és lepillantok.
- És ha azt mondom majd, nem akarom? – kérdez, komoly pillantással.
- Semmire nem kényszerítelek, ha nem akarod, akkor megállok, csak mondd. Kölcsönös tisztelet és őszinteség.
- Akkor, most csókolj meg. És újra tedd a kezed a combomra.
Szó nélkül a szájára tapasztom a szám és kezemmel rásimítok a combjára, ő pedig készségesen viszonozza a csókomat. A limonádés poharat leteszem a földre, a karjait felbátorodva a nyakam köré simítja és én szépen lassan az ölembe húzom őt. Mint egy bújós cica simul hozzám, úgy tűnik, megbízik bennem és hasznára vált az előbbi kis beszélgetésünk. Tudja, ha azt mondja elég, megállok, így elmerül a jó érzésekben. Nagyon lassan eldöntöm a hintaágyon és fölé magasodom, érzékeli, de nem áll ellent, keze végigsimít a hátamon és a nyakamon. Mikor elválok ajkaitól, lihegve kap levegő után.
- Ez jó? – kérdezem, és a nyakába csókolok.
- Ahha. Jó. – bólint, csillogó szemei elárulják, hogy még többet is akar.
|
| Rauko | 2014. 05. 07. 14:19:35 | #29893 |
Karakter: Phoenix Chi Turner
- Ugye nem baj, hogy őt is elhoztam? – kérdezi, mikor végre odaér. Pedig azt hittem nem is jön el, és mégis… és mennyire jól néz ki!
- Persze, hogy nem!
- Csinos vagy ma – mondja kedvesen. - Köszönöm a meghívást, de nem voltam benne biztos, hogy el tudok jönni.
- De itt vagy! – lelkendezek.
- Nos, tagadhatatlan.
- Éhes vagy?
- Valami könnyűt elfogadok. – Akkor még szerencse, hiszen…
- Gyümölcssalátát csináltam.
Elindulunk befelé, de hirtelen a kezembe nyom egy doboz bonbont.
- Köszönöm! – mosolygok, hiszen soha nem kaptam még ilyesmit senkitől nagypapán kívül, de láttam, hogy Hádész szájában volt, így neki is meg kell köszönnöm. – És neked is köszönöm! – Leguggolok és megsimogatom.
- A kis kéjenc!
Felnevetek, majd bemegyünk a házba. Valahogy itthon nyugodtabb vagyok, még akkor is, ha itt van. A városban nem éreztem olyan jól magam, még vele is furcsa volt. Nem vagyok hozzászokva.
- ádléH dsfmsldfkjsfjskldfjsdéfjsfdkéjkdkdkdkMit szoktál enni otthon? – kérdezem, mikor már kipakoltam mindent.
- Többnyire pizzát… hot dogot, meleg szendvicset… Hamburgert…
- Te jó ég, és rendes kaja? – Ettem már ilyesmiket, de… nem az igazi…
- Ritkán, ha hazafelé a kifőzde mellett megyek el.
- Szeretsz a városban lakni? – kérdezek rá aztán. Tudni szeretném…
- Ahha. Noha a külvárost és a nyugit is szeretem, de nem tudom elképzelni, hogy csak egy helyen, vidéken éljek. Nem igazán tudom magam elképzelni állatok között, minden nap ezzel foglalkozni, talán túlságosan is megszoktam a belvárosi pörgést. Folyton menni, szaladni, emberek közt, forogni, mobilis lenni.
- Értem… És nem is tudod elképzelni, hogy mondjuk egy ilyen farmon élj?
- Hmm… Nem tartom elképzelhetetlennek, de csakis belvárosi munka mellett. Talán meg tudnám találni az egyensúlyt, nappal pörgés, mint a búgócsiga, este pedig nyugalom szigete. Igen, ezt elképzelhetőnek tartom. Miért kérdezed? – kérdez vissza gyanakodva. Ajjaj, bajban vagyok! De nem mondhatom el neki, hogy máris olyanok jutnak eszembe, hogy milyen lenne…
- Csak úgy, érdekelt!
- Értem. – Valamiért nem hiszem, hogy elhitte.
Vacsora után kiülünk a teraszra, a hintaágyba. Foglalkoztat még valami és nem csak miatta.
- És mondd, miért szeretsz annyira mentőzni? – Talán én is ilyesmivel szeretnék foglalkozni.
- Szeretek embereken segíteni, noha nem mentek teljesen életet, mert csak életben tartom a beteget a kórházig, a kemény munka az orvosoké.
- De a mentőzés is tiszteletre méltó foglalkozás.
- Köszönöm. – Hirtelen megjelenik Hádész és láthatóan a tyúkólaknál kóborolt.
- Na, neeem. Mondd, hogy nem a tyúkól felé kóboroltál? – kérdezi Julian, de nem haragszom. Biztosan nem bántotta a tyúkokat, csak kicsit megkergette őket. – Tehát te pedig itt tanulsz és dolgozol a farmon? Nem fárasztó?
- Nem. Szeretek az állatok között lenni, az emberek között kevésbé. Nem szeretem a nyüzsgést.
- Én meg nem szeretek állatok között lenni a nap 24 órájában, de ez mit számít? – kérdezi.
- Igazad van, végül is nem számít.
- Hadd kérdezzek valamit. – Hirtelen közelebb hajol. - Vonzódsz hozzám?
- Én… Igen, azt hittem, ez… eddig nyilvánvaló – dadogom zavartan. Ilyesmit kimondani…
- Igen, de tőled akartam hallani a szavaiddal. Te is tetszel nekem, kedves vagy, vicces és gondoskodó. Tehát nem probléma, hogy férfi vagyok és idősebb?
- Nem… Talán kicsit ijesztő volt elsőre a gondolat, a kor miatt, re nem állsz olyan távol tőlem – válaszolom.
- Valóban. És ez egy randi. Kellemes randi. – Megint kezdek pirulni, a szívem pedig gyorsabban ver. – Na és volt már tapasztalatod a férfiakkal?
- Ne-em. Öm… - Most mondjam el neki, hogy szinte semmi? - Most ne nevess ki, jó?
- Nem nevetlek.
- De tényleg! Te felnőtt, érett, vonzó férfi vagy, nyilván nagyon tapasztalt… Én viszont, mivel a farmon élek, és nem igazán éltem a barátaimnak, persze vannak, mégis… Nem volt még kapcsolatom. Csak egy csók, de az sem ismétlődött meg többször.
- Ezt nehéz elképzelni. – Hm? Miért? - Emlékszem milyen volt 18 évesnek lenni, egész nap merevedéssel küzdöttem és a hormonjaimmal. Csókolózni, pettingelni, aztán szeretkezni, az volt ám az élmény… Ugye nem hozlak zavarba?
- Egy kicsit – vallom be. Furcsa ilyesmiről beszélgetni, nagypapival nem szoktunk…
- Most elképzelted, mi?
- Hát, kétségtelen, hogy ez a legfurább beszélgetésem egy férfival… Persze, hogy elképzeltem!
Megint közelebb hajol. De már nagyon közel van, és valamiért ilyen közelről meg akarom érinteni az ajkait. Nagyon…
- Bízol bennem? – kérdezi halkan.
- Igen.
- Jó.
Olyat tapasztalok meg, amit előtte sohasem. Egyszer már csókolóztam, de az inkább volt nyálas, mint kellemes, és bár én tudatlan vagyok, ő mégis vezet engem, és így minden olyan jó. Nyögve engedem, hogy a nyelvét a számba dugja, és így folytassuk. Érzem, ahogy folyamatosan jövök egyre nagyobb izgalomba, kényelmetlen kezd lenni az alsóm, de ahogy elhajol, felsóhajtok.
- Mégh… - kérem halkan, mire elmosolyodik, és ismét közelebb hajol. Mocorognom kell, mert már nagyon kemény odalent, de ahogy mocorgok csak még jobban kezdem ingerelni magam, így mire második alkalommal is a nyelvét érzem a számban, már a szájába nyögök. Tetszik, nagyon tetszik a csók vele, teljesen más, mint amit mutatott régen Bobby. Ez... ez különlegesebb. Felizgat. Az nem. De ez Julian, biztosan ez is az oka.
Amikor aztán elhajol, az egyik keze a combomra kerül, mire megszeppenek. Az érintéstől én majdnem… De azt hiszem túl későn pattanok fel, biztosan látta, hogy mennyire egyértelműen feszül a nadrágom, de aért beszaladok a lakásba.
- Mosdóba kell mennem! – sietek befelé, majd elérve a célt, magamra is zárom az ajtót és belülről nekidőlve kezdek szuszogni. Meg kell nyugodnom. Muszáj megnyugodnom, mert el fogok rontani mindent.
Erre a gondolatra aztán le is csillapodik minden és pár perc után ki is tudok menni. Az arcomat is megmostam picit, hogy még nyugodtabb legyek. Kilépve ugyanott találom, furcsán mosolyog.
- Minden rendben? – kérdezi érdekes hangon.
- I… igen. Nem vagy szomjas? – Béna tématerelés.
- Egy picit. – De ő szerencsére tényleg szomjas! Visszalépek és töltök két pohárba limonádét és kiviszem. – Még ne idd meg! – adom a kezébe az enyémet is, és a párkányon levő, cserépbe ültetett mentához lépek, letépek két levelet és beledobom a jégkockák mellé. – Így még finomabb lesz – mosolygok rá.
- Mond csak Chi, mire szeretnél továbbtanulni? Ha jól gondolom, már elvégezted a középiskolát. – Bólintok.
- Igen, de halasztok egy évet – vallom be. - Nem tudom,, hogy mit szeretnék majd csinálni. Talán én is szívesen lennék orvos vagy mentős, de az is vonz, hogy állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkozzak. Szóval nem tudom – sóhajtok fel, majd felbátorodva mosolyán megfogom a kezét. Az értés kellemes, megnyugtat, hogy nem lök el, nyugodtan pihennek ujjaim az övében.
- Mond csak, m,eddig tudsz maradni, - kérdezem halkan, és még közelebb ülök. Jó a közelében lenni!
|
| louisMayfair | 2014. 05. 07. 14:16:44 | #29892 |
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Raunak
Nem felel, zavarba hozza a tevékenységem. Felnézek rá, hogy bizonyosságot nyerjek, de ahogy a szemembe néz, rögtön el is kapja a tekintetét, mint egy szende kis őzike.
- Nem, ez kellemes. –hitetlenkedve néz rám megint. – Mármint… izé… - nem bírom ki, felnevetek. Azért remélem, hamarosan hozzászokik a közeledésemhez és felbátorodik annyira, hogy elfelejtse, ezt a hamar zavarba jövök dolgot. Visszahúzom a lábára a cipőt és a zoknit, látva, hogy csak egy icipici a baj. – Bocsánat. De ha a közelemben vagy, csak úgy kijönnek a szavak – vallja be, ami szerintem bók. Csak nézem és vigyorgok, nagyon aranyos és vicces, nem unatkozom, egyáltalán! Addig nézem őt így, amíg el nem vörösödik, mint a paradicsom. Nem bírom ki és megszólalok.
- Ejnye, de vörös az arcod, mi jár a fejedben? – ez kicsit gonosz lehet.
- Én… mármint… Ha hiszed ha nem, ha nem veled beszélek, szoktam tudni… beszélni –felnevet saját maga szórakozásán.
Kis beszélgetés után ismét elindulunk, Hádész a nyomunkban lohol, időről időre talál valami szaglászni, ugatni vagy nézelődni valót. A piac előtt pedig már egyenesen felvillanyozott. Veszek neki valami finom kolbászt. Merengésemből ismét a kis szőke riaszt fel.
- Tudod, amit ma mondtál a kávézóban… én nem hálás vagyok. Mármint persze, de, de azt hiszem, ha csak hálás lennék, tudnék beszélni igaz? –kuncog fel kínjában. Élvezem!– Nagypapi este átmegy a szomszéd farmra, hogy hozzon gyógynövényeket és biztosan ellesz egy ideig. Hat körül fog majd menni. Ha esetleg van időd… vagy valami… - már épp megszólalnék, hogy nem biztos, hogy el tudok menni, de megelőz. – Én… várni foglak! – egy gyors puszit nyom az arcomra. Az ajkai puhák és jólesik az érintésük a bőrömön.
Este otthon a tükör előtt szenvedek a nyakkendőmmel. Nyakkendő? Mi a fenének nyakkendő??? Mérgesen cibálom le magamról. Egy fekete farmer van rajtam és egy dögös fekete ing, a felső három gombot és a csuklópántokat szabadon hagyom, nem gombolom be. Mit szerencsétlenkedek, csak egy vacsorára megyek. Ugye? Hádész elgondolkodva figyel, a fejét oldalra dönti és pislog.
- Jó neked, te nem aggódsz az udvarlás miatt, ha? Ti kutyák egyszerűen intázitek, megtetszetek a másiknak, aztán hemperegtek egyet. De én? Érezd magad szerencsésnek.
- Vaú!
- Igen! Szerencsés. – beszélgetek a kutyámmal a tükörben nézve magam. – Hádész, ments meg, én ezt nem csinálom!
Ledobom magam a kanapéra, de a kutyán fölkel és felágaskodik rám, megnyalja az arcom és a fogai közé kapva az övem, elkezd rángatni.
- Hééé! Hé, eressz! Naaa! – de mire észbe kapok, már talpra is álltam, a kutyám pedig végre elengedi az övem. – Vettem, jól van, nyertél. – morgok vele, mire elégedetten vakkant. Sóhajtva elvégzem az utolsó simításokat. Ahogy később az ajtó felé megyek, felkapom a tárcám, kulcsom, mobilom, meg az irataim, ezek nélkül sehova egy tappodtat sem, majd megállok, Hádész előtt.
- Te is jössz?
A kutya szájában egy szál virág van.
- Na nem, nem, nem, nem. – rázom a fejem. – Fiúnak virágot?
A kutya leteszi a földre a szájából a virágot, majd eltűnik és megjelenik egy doboz bonbonnal.
- Ezt meg hol szerezted??? – háborodom fel, de elveszem és megsimizem a fejét.
Végül ketten megyünk a kocsihoz, egy kék sedanom van, szeretem és könnyű vele haladni. Hádész bepattan az anyósülésre, én meg a volánhoz. Nem is igazán értem, hogy mit csinálok. A farmra túl hamar eljutunk, már sötét van, de a teraszon kiszúrom Chit. Megállok a kocsival a ház előtt és kiszállok. Hádész nem bajlódik, egyszerűen átgyalogol a vezető ülésen és kiugrik mellettem.
- Szia! – köszönök neki, mire vissza köszön.
- Szia!
- Ugye nem baj, hogy őt is elhoztam? – intek Hádész felé, aki körbe körbe szaglászik, mint egy kergemarha.
- Persze, hogy nem! – lesétál a teraszról és megáll előttem. Nagyon csinos, bár egy póló jobban kiemelné a testét, vagy egy direkt gyűrt ing.
- Csinos vagy ma. Köszönöm a meghívást, de nem voltam benne biztos, hogy el tudok jönni.
- De itt vagy!
- Nos, tagadhatatlan.
- Éhes vagy?
- Valami könnyűt elfogadok.
- Gyümölcssajátát csináltam.
- Remek, akkor kérek. - Hádész rálép a lábamra, mire lenézek rá. A szájában ott a bonbon. - Ohh, igen… - elveszem tőle és átnyújtom Chinek. – Ez a tiéd.
- Köszönöm! – mosolyog és ad egy puszit, de Hádész elégedetlenül morog. – És neked is köszönöm! – guggol le hozzá és alaposan megdögönyözi.
- A kis kéjenc! – vigyorgok karba font kezekkel.
Chi felnevet, aztán bemegyünk a házba. Hádész felfedező útra indul a farmon.
- Ne csinálj felfordulást! – kiáltok utána, de Chi visszakérdez.
- Hogy mondod?
- Csak a kutyának szóltam, hogy ne okozzon felfordulást.
- Oh. – reagálja le ennyivel. Természetesebben viselkedik, mint ma, nyilván kezd felengedni és felbátorodni.
A konyhába megyek és a csapnál kezet mosok, aztán leülök a nekem felkínált helyre. Chi elővesz két tányért és a tálat a salátával.
- Mit szoktál enni otthon? – kérdezi vidáman.
- Többnyire pizzát… hot dogot, meleg szendvicset… Hamburgert…
- Te jó ég, és rendes kaja?
- Ritkán, ha hazafelé a kifőzde mellett megyek el. – nekikezdek a salátámnak. A gyümölcsök üdítően hatnak a gyomromra a sok gyorskaja után.
- Szeretsz a városban lakni?
- Ahha. Noha a külvárost és a nyugit is szeretem, de nem tudom elképzelni, hogy csak egy helyen, vidéken éljek. Nem igazán tudom magam elképzelni állatok között, minden nap ezzel foglalkozni, talán túlságosan is megszoktam a belvárosi pörgést. Folyton menni, szaladni, emberek közt, forogni, mobilis lenni.
- Értem… És nem is tudod elképzelni, hogy mondjuk egy ilyen farmon élj? – puhatolózik.
- Hmm… - elgondolkodom. – Nem tartom elképzelhetetlennek, de csakis belvárosi munka mellett. Talán meg tudnám találni az egyensúlyt, nappal pörgés, mint a búgócsiga, este pedig nyugalom szigete. Igen, ezt elképzelhetőnek tartom. Miért kérdezed? – sandítok rá gyanakodva.
- Csak úgy, érdekelt! – iszik egy kicsit gyorsan. Ügyes próbálkozás.
- Értem. – alig bírom elfojtani a vigyorgást.
Hamar megesszük a salátát, aztán kiülünk a teraszra. Kellemes a levegő, a hintaágyra heveredek le, Chi meg mellém ül.
- És mondd, miért szeretsz annyira mentőzni?
- Szeretek embereken segíteni, noha nem mentek teljesen életet, mert csak életben tartom a beteget a kórházig, a kemény munka az orvosoké. – bagatellizálom el a szerepemet.
- De a mentőzés is tiszteletre méltó foglalkozás.
- Köszönöm. – bólintok. Hádész is befut, tele van fehér és barna pihe tollakkal.
- Na, neeem. Mondd, hogy nem a tyúkól felé kóboroltál? – kérdezem a dögöt, akit szeretetből hívok néha dögnek, mire ledől előttünk, a lábam pedig felpolcolom rá. Így szoktuk. – Tehát te pedig itt tanulsz és dolgozol a farmon? Nem fárasztó?
- Nem. Szeretek az állatok között lenni, az emberek között kevésbé. Nem szeretem a nyüzsgést. – feleli, mintha ez akkora hatalmas különbség lenne.
- Én meg nem szeretek állatok között lenni a nap 24 órájában, de ez mit számít? – kérdezem mosolyogva, mire vállat von.
- Igazad van, végül is nem számít.
- Hadd kérdezzek valamit. – fordulok felé a testemmel és kíváncsian néz rám.
- Vonzódsz hozzám?
- Én… Igen, azt hittem, ez… eddig nyilvánvaló.
- Igen, de tőled akartam hallani a szavaiddal. – mosolyodom el. – Te is tetszel nekem, kedves vagy, vicces és gondoskodó. Tehát nem probléma, hogy férfi vagyok és idősebb?
- Nem… Talán kicsit ijesztő volt elsőre a gondolat, a kor miatt, re nem állsz olyan távol tőlem.
- Valóban. – bólintok. – És ez egy randi. – elkezdtem a lábammal hintáztatni magunkat a hintaágyon. – Kellemes randi. – kacsintok felé. – Na és volt már tapasztalatod a férfiakkal?
- Ne-em. Öm… Most ne nevess ki, jó?
- Nem nevetlek. – felelem természetesen.
- De tényleg! Te felnőtt, érett, vonzó férfi vagy, nyilván nagyon tapasztalt… Én viszont, mivel a farmon élek, és nem igazán éltem a barátaimnak, persze vannak, mégis… Nem volt még kapcsolatom. Csak egy csók, de az sem ismétlődött meg többször.
- Ezt nehéz elképzelni.
- Huh? – pillant rám összezavarodottan.
- Emlékszem milyen volt 18 évesnek lenni, egész nap merevedéssel küzdöttem és a hormonjaimmal. Csókolózni, pettingelni, aztán szeretkezni, az volt ám az élmény… Ugye nem hozlak zavarba?
- Egy kicsit.
- Most elképzelted, mi? – mosolygok megértően.
- Hát, kétségtelen, hogy ez a legfurább beszélgetésem egy férfival… Persze, hogy elképzeltem! – felnevet, mintha képtelenség lenne.
Odahajolok hozzá, az arcához és kicsit szemezek vele.
- Bízol bennem?
- Tessék? – pislog, de a tekintete az ajkamra tapad. Hamarosan a szája is oda fog.
- Bízol bennem? – ismételem meg a kérdést pár centire a szájától.
- Igen.
- Jó. – elmosolyodom, aztán átszelem azt a pár centi távolságot, ajkaim az ajkaihoz érintem, végigsimítok az alsó ajkán, aztán finoman beharapom. Felnyög, amivel felbátorít, nyelvemmel bekéredzkedek a szájába és engedelmesen utat enged. Kicsit elmélyítem ezt az első csók dolgot. Azaz második, de velem az első.
|
| Rauko | 2014. 05. 07. 14:14:22 | #29891 |
Karakter: Phoenix Chi Turner
- Nagyon örülök neki, de nem szokásunk elfogadni hála ajándékot – mondja. – Viszont tényleg köszönöm, ritkán kerül az asztalomra háztáji, márpedig látom, ebben bőven van ilyen.– Elpirulok, ahogy örül. A házi sajtunkat mindenki szereti. – A husit Hádész imádni fogja.
- Hádész? – Milyen furcsa név. Biztosan nem ember. Mármint kétlem.
- Ó, Hádész a kutyám. Minden falatot megosztunk egymással, többnyire. Ő az egyetlen az agglegény lakásomban. – Ahogy kimondja, felszusszanok, amit ő már nem érzékel, mert a pulthoz sétál. Mosolyogva nézek utána. nem értek annyira az ilyesmihez, de azt azt jelenti, amit gondolom, hogy jelent, nem igaz? Akkor az jó! Ha nem lenne jó, nem mondta volna, nem?
- Chi, mielőtt még elmélyedne az ismeretségünk, fontos, hogy tudj néhány dolgot. – Érdeklődve hallgatom, mit szeretne, amiért így megkomolyodott. - Ne csak azért keresd a társaságomat, mert hálás vagy, mert a hálával nagyon sok mindent összekevernek az emberek. Nem tettem semmit, az a munkám, ez meg én vagyok. Ha meg akarsz ismerni, akkor én csak Julian lehetek a számodra, nem Julian A mentős. Fontos, hogy ezzel tisztában legyél, mint magán ember kezdeményezhetek veled bármilyen ismerettséget. Azért ilyen fontos, mert egy kollégám már megjárta, és én nem szeretnék kellemetlenséget senkinek. Rendben?
- Igen, ez teljesen érthető. – Még szép, értem, miről beszél. Sok ilyenről olvastam már regényekben is. De most nem a hála miatt teázok vele. Ez biztos…
- Köszönöm.
- Ez nagyon finom! – lelkendezek a teát ízlelgetve. Valami egzotikus gyümölcskeverék lehet, mennyei!
- Tudom, szolgálatban, hideg napokon én is imádom. A nagyapád jól van?
- Igen, jól, csak nagyon megijedtünk tegnap. – Eszembe jut, hogy este mennyire jól volt már, és mosoly szökik az arcomra.
- Elhiszem. És hány éves vagy?
- 18 és te?
- 27. – Huha, ő már érett férfi. Biztosan… mármint… én?
- És egyedül vagy? Bocsáss meg, de nehéz ezt elképzelnem…
- Hát, ez egy hosszú és fájdalmas történet, most ne beszéljünk róla. Ha megittad a teát, esetleg, járhatnánk egyet. Hádész kint csajozik valahol, bemutatlak titeket egymásnak.
- Oké. Benne vagyok! Ha nem zavarok.
- Ugyan, dehogy, Hádész imádni fog téged.
- Nekünk nincs kutyánk, habár lassan jó lesz beszerezni egyet. – Már gondoltam rá, hogy hozni kellene két kis kölyköt. A szomszéd tanyán vemhes a kutyus, szép anyuka, biztosan a kicsik is szépek. Már beszéltünk róla nagyapával is.
Tovább beszélgetünk, majd kiérve fütyül, és a kutya oda is szalad. Nagy és szép állat, el is varázsol. Lehajolok hozzá, megszagolja a kezem és már össze is barátkoztunk.
- Milyen nagy vagy, és okos! Bizony – dicsérem mosolyogva.
- Rendőrkutya.
- Tényleg? – Mondjuk nem lep meg. Tényleg szép és okos.
A parkban aztán hozom a formám. Mesélni kezd a munkájáról, és annyira leköt, hogy megbotlok. Szerencsére nem esek el, mert elkap, de nem engedem el. Olyan… jó.
- Ah! Ohh, észre se vettem.
- Megsérültél?
- Nem, csak egy kicsit fáj. – Sántikálva állok lábra, picit érzékeny. Ami következik, arra viszont nem számítok. Az ölébe kap és egy padig visz. A tenyerembe temetem az arcom, mélyvörös, szinte érzem, ahogy ég. A közelségétől melegem is van, nagyon! Ahogy letesz, leveszi a cipőmet és a zoknimat, és kicsit megmozgatja a lábam.
- Ez fáj?
Nem felelek azonnal. Olyan nagyon közel van és ilyen közelről még szebb, mint messziről. Elámulva nézem, amíg fel nem pillant rám, és találkozik a tekintetünk. Félrekapom a fejem, zavartan keresem a megfelelő szót, de megint nem jól jön ki.
- Nem, ez kellemes. – Megszeppenve nézek rá. – Mármint… izé… - Felnevet, majd visszasegíti a lábamra a zoknit és a cipőt és mellém ül. – Bocsánat. De ha a közelemben vagy, csak úgy kijönnek a szavak – vallom be. Oldalra nézve látom, hogy engem figyel és mosolyog. Olyan nagyon szép a mosolya, nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak én is. Nem tudom nem nézni, és ő is engem néz, fogalmam sincs, meddig. Csak ülünk, én mosolygok, mint aki látja az angyalát, és nézem őt. Soha nem éreztem még ilyet, mint most. Nem vagyok buta, tudom, hogy mi ez, de nem tudom, hogy mit szólna, ha elmondanám neki. Lehet, hogy ő csak barátkozni szeretne, én meg itt ülök, pillangókkal a hasamban, mint egy szerelmes kislány. Pedig ő biztosan nem egy olyan fiút keres, ha egyáltalán fiút keres, aki annyira tudatlan ilyen téren, mint én. Pedig mennyire jó lenne… ha ott lenne, a farmon velem. Együtt kelnénk fel reggel és… és ugye előtte együtt aludtunk… és…
- Ejnye, de vörös az arcod, mi jár a fejedben? – ránt ki kellemes hangja a gondolataimból.
- Én… mármint… - Az alsóm picit kényelmetlen lett, így mocorgok egy picit, majd felnézek rá. – Ha hiszed ha nem, ha nem veled beszélek, szoktam tudni… beszélni – jegyzem meg, és felnevetek, leginkább magamon.
Kicsit még beszélgetünk, aztán eszembe jut, amit a kávézóban mondott. De valamiért úgy érzem, ezt a búcsúzáskor kellene majd mondanom. Mármint amit szeretnék. Igen. Majd akkor.
Tízre épphogy visszaérek a piacra, de majdnem a bejáratig kísérnek. Egy félreeső kis helyre húzódok, hogy ne zavarjuk a tömeget, Hádész pedig leköti magát a sok új illattal, ami errefelé van. Husi és lángos, zöldségek, gyümölcsök…
- Tudod, amit ma mondtál a kávézóban… én nem hálás vagyok. Mármint persze, de, de azt hiszem, ha csak hálás lennék, tudnék beszélni igaz? – kuncogok fel saját nyomoromon. Pedig a könyvekben olyan könnyű az ilyesmit kimondani. Aztán remek ötlet villan be. – Nagypapi este átmegy a szomszéd farmra, hogy hozzon gyógynövényeket és biztosan ellesz egy ideig. Hat körül fog majd menni. Ha esetleg van időd… vagy valami… - Látom, hogy veszi a levegőt, hogy mondjon valamit, de félbeszakítom. – Én… várni foglak! – Valahonnan szerzek annyi bátorságot, hogy egy gyors, nagyon gyors puszit nyomjak az arcára, és már szaladok is a forgatagba.
Este fél hét van. Valahogy nem hiszek benne, hogy jön, mégis csináltam gyümölcssalatát, ha mégis. Mondtam nagypapinak, hogy talán vendégem lesz, de megnyugtatott, hogy kilenc előtt nem ér haza, ne féljek, de majd hazahozzák, oda ugyanis Tom viszi. Jó barátok a szomszéd farmon lakó idős családdal, nagypapi gyakran van ott. Most meg csak ülök a teraszon és várok. Szép, fehér ing van rajtam és az egyik vikágoskék nadrágom. Csinosnak érzem magam… de… eljön?
|
| louisMayfair | 2014. 05. 07. 14:13:31 | #29890 |
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Raunak
Éjszaka alaposan kialudtam magam, nem csoda, hogy fáradt voltam, négy napig 12 óráztam minden egyes nap. A konyhaasztalnál ülve iszogatom a kávémat, nézem a híreket a tvben és a talpammal a nagyra nőtt kutyámat dögönyözöm, aki elterül a padlón. Lehalkítom a tv-t, ahogy csörög a mobilom, ismeretlen szám, de felveszem.
- Igen, tessék? – szólok bele.
- Ne.. ne haragudj, ha felkeltettelek! Chi Turner vagyok! Itt vagyok a kórház előtt, hoztam egy kis ajándékot az orvosnak és a nővéreknek és nektek is. ha tudnál, eljönnél ide? Van itt egy kávézó szemben, ott megvárlak majd. – csak pislogni tudok egyet erre a szóáradatra, elmosolyodom, mert ez nagyon aranyos.
- Persze, fél óra alatt oda tudok érni. – nézek az órámra.
- A.. akkor ott várlak. – szinte azonnal kinyom, ezért nincs alkalmam megkérdezni, hogy elvihetem-e a kutyámat?
- Mit gondolsz, Hádész? Van kedved egyet sétálni?
- Vau! – hangzik el a válasz. Ezt megbeszéltük.
Egyszerű sötétkék farmert veszek magamra, ami kicsit szoros, itt-ott, második bőrként feszül rám, aztán egy fehér póló. Ez elég is. A tárcám a zsebembe süllyesztem, kulcs és iratok, plusz mobil. Kell ennél több?
Fél óra múlva odaérek a kávézóhoz. Jól ismernek már, a kutyámat szabadon engedem, mert mindenki tudja, kinek a kutyája Hádész, imádják, tehát az én kutyám bárhová mehet a környéken. Leülök az egyik asztalhoz, és várok. Pár perc múlva be is fut a szépség.
- Szia – lép közelebb.
- Szia – mosolygok, aztán a kezembe nyom egy szatyrot. Felemelem a tekintetem. – Nem kellett volna. – szabadkozom.
- De, nagyon is kellett –mosolyog rám vissza és leül velem szemben.– Sokkal többet tettetek értünk, mint az eddigi mentősök. Ők csak ellátták nagyapát, de semmi más. Ti viszont… nagyon kedvesek vagytok, tudod? – aranyosan oldalra billenti a fejét, érdeklődve. – Mellesleg felkeltettelek?
- Nem, már ébren voltam – válaszolom. – Kérsz valamit? Meghívlak.
- Csa… csak egy teát – aranyosan elpirul, majd a következő mondata igazán meglep.- Nagyon helyes vagy ma. – ijedten a szája elé kapja a kezét, mintha maga sem hinné el, amit mondott. Olyan aranyos, hogy nem bírom ki, felkuncogok.
- Meddig érsz rá, Chi? – kérdezem, mert ha ráér, akkor miért ne randizhatnánk?
- Hát, csak tízkor van fuvarom hazafelé. De nem akarlak addig feltartani, menj csak, ha dolgod van, csak az ajándékot szerettem volna odaadni – mosolyog visszafogottan.
- Nagyon örülök neki, de nem szokásunk elfogadni hála ajándékot. – mondom. – Viszont tényleg köszönöm, ritkán kerül az asztalomra háztáji, márpedig látom, ebben bőven van ilyen. – pillantok bele a szatyorba. – Hűű, a füstölt sajt a kedvencem. – vidulok fel. – A husit Hádész imádni fogja.
- Hádész? – pislog értetlenül.
- Ó, Hádész a kutyám. – magyarázom. – Minden falatot megosztunk egymással, többnyire. Ő az egyetlen az agglegény lakásomban. – finoman utalok arra, hogy egyedül élek és szabad vagyok.
Felkelek és a pulthoz lépek, megkérem az ismerősömet, aki tulaj, hogy legyen szíves tegye külön nekem hátra a hűtőbe az ajándék csomagomat. Kértem neked továbbra egy finom kis teát, ami igazán teakülönlegességnek számít. Magamnak egy laza kávét és Hádésznak is egy párizsis zsömlét. Amint megvan, visszaviszem az asztalunkhoz.
- Chi, mielőtt még elmélyedne az ismerettségünk, fontos, hogy tudj néhány dolgot. Ne csak azért keresd a társaságomat, mert hálás vagy, mert a hálával nagyon sok mindent összekevernek az emberek. Nem tettem semmit, az a munkám, ez meg én vagyok. Ha meg akarsz ismerni, akkor én csak Julian lehetek a számodra, nem Julian A mentős. Fontos, hogy ezzel tisztában legyél, mint magán ember kezdeményezhetek veled bármilyen ismerettséget. Azért ilyen fontos, mert egy kollégám már megjárta, és én nem szeretnék kellemetlenséget senkinek. Rendben?
- Igen, ez teljesen érthető. – bólogat, teljesen megérti.
- Köszönöm. – rámosolygok, mire belekortyol a teába. – Ez nagyon finom!
- Tudom, szolgálatban, hideg napokon én is imádom. – én a kávémba kortyolok. – A nagyapád jól van?
- Igen, jól, csak nagyon megijedtünk tegnap. – magyarázza.
- Elhiszem. És hány éves vagy?
- 18 és te?
- 27. – vonok vállat.
- És egyedül vagy? Bocsáss meg, de nehéz ezt elképzelnem…
- Hát, ez egy hosszú és fájdalmas történet, most ne beszéljünk róla. – kacsintok rá. – ha megittad a teát, esetleg, járhatnánk egyet. Hádész kint csajozik valahol, bemutatlak titeket egymásnak.
- Oké. Benne vagyok! Ha nem zavarok.
- Ugyan, dehogy, Hádész imádni fog téged.
- Nekünk nincs kutyánk, habár lassan jó lesz beszerezni egyet.
Csevejjel ütjük el az időt, majd kimegyünk a kávézóból. Fütyülök egy hangosat, mire fél perc múlva már elénk is ugrik a kutyám, Hádész.
- Hádész, Chi, Chi, Hádész. – mutatlak be titeket egymásnak.
- De aranyos! – leguggol és óvatosan kinyújtja a kezét, hogy a kutya megszagolhassa, a szőrpamacs megnyalja a tenyerét és hozzá dörgölőzik. – Milyen nagy vagy, és okos! Bizony.
- Rendőrkutya.
- Tényleg? – mosolyog és megdögönyözi az állatot, mire az hanyatt dobja magát. Szerelem első látásra, mi?
A sétát a park felé vesszük, de annyira rám figyel, ahogy a munkámról mesélek, hogy nem vesz észre egy járda hibát és a lába kifut alóla. Egy pillanat alatt kapom el a karjaimmal.
- Hopp-hopp! – talpra állítom.
- Ah! Ohh, észre se vettem. – pislog aranyosan, és talpra állítom. A karomba kapaszkodik, én pedig nem engedem el.
- Megsérültél?
- Nem, csak egy kicsit fáj. – lábra áll, de mintha tényleg érezne fájdalmat.
Ölbe veszem és szinte a lába ujjáig elpirulhat, bizonyára. Szépen a padhoz viszem és leguggolok elé.
- Hadd nézzem. – leveszem a cipőt és a zokni a lábáról, elkezdem megvizsgálni. – Ez fáj? – forgatom a bokáját.
|
| Rauko | 2014. 05. 07. 14:10:28 | #29889 |
Karakter: Phoenix Chi Turner
- Ugyan, semmi baj, nem mondtam. Ő itt Greg Daae, én pedig Julian de Thirdeaux. – Milyen furcsa neve van. Azt hiszem, francia, vagy valami más európai lehet. – Elég a Julian. Egy kávét szívesen meginnánk, ha van. De ha riasztást kapunk, akkor sajnos mennünk kell.
- Hogyne! Van, azonnal lefőzöm, kérem, fáradjanak be! – Már ugrok is befelé, nagyapa pedig a szobájába megy öltözni.
Befelé látom, hogy nézelődnek, de nem zavar, hiszen büszke vagyok az otthonunkra. Szép és hangulatos hely. A nappaliba aztán sütit viszek, miután a kávét odakészítettem. Nagypapa nem ihat, én szoktam néha, meg ha vendég jön, vagy Tom beszalad a házba, neki szoktam főzni, így ritkán használjuk.
- Nagyon csinos otthon – szólal meg Julian kollégája. – Látszik, hogy sok munka van vele. A fényes padló, sehol egy porszem.
- Ah, ez nem tisztaság mánia, csak úgy vettem észre, hogy ha mindenütt rend van és tisztaság, akkor nagyapa is egészségesebb. – Amikor kicsit nem foglalkoztam a tanulás miatt a lakással, sokkal rosszabb volt a kedve.
- Igen, a tisztaság fél egészség. Nagyon odaadóan ápolod a nagyapádat.
- Igyekszem, csak ő maradt nekem – felelem őszintén.
- Amíg a kávéra várunk, megengeded, hogy használjam a mosdót? – kérdez Mr. Daae, én pedig irányt is mutatok neki, de ahogy rájövök, hogy ez mit jelent, elpirulok. Kettesben vagyok vele?
- Gyönyörű a farmotok. És a süti is finom! Te aztán soha nem csinálsz félmunkát, ugye?
A dicsérete a füleim pirít. Olyan jó érzés, hogy egy olyan férfi, mint ő, ilyen kedves velem.
- Azt hiszem, rám mondják, hogy maximalista.
Hirtelen a zsebébe túr és egy névjegyet nyom a kezembe. Meglepve nézek rá.
- Tessék, ez a névjegyem. Ha baj van, csak hívj fel, mindegy, mikor, akár hajnali háromkor is, ha szükségét látod. Nem lehet könnyű egyedül, ügyes voltál tegnap, de ha egyedül vagy és félsz, a dolgok sokszor rosszabbnak látszanak, mint amilyenek valójában. Nyugodtan hívj fel, ha segítség, tanács vagy támasz kell, rendben?
- Rendben, köszönöm. – Azt hiszem, a közelében a piros lesz az alapszínem. Lehet, hogy ez kellemetlen…– Cukor? Tej? – kérdezem a konyhából, ahova követ.
- Egy cukorral és felöntve tejjel, ha kérhetem. – Gyorsan megcsinálom neki, majd felé nyújtom. – Köszönöm.
- Nincs mit. A kollégájának hogy csináljam?
- Tegezz csak, és ő simán feketén szereti.
- O-oké – teszem, ahogy kéri és mire a nappaliba megyünk, Mr. Daae is visszatér.
Jókedvűen ugratják egymást, mire felnevetek. Könnyebb a lelkem, mint mikor először találkoztam velük. Nagypapa jól van, megismertem Juliant, de az idillnek hamar vége szakad, mennie kell…gyorsan el is köszönnek és már mennek is. Mire nagypapa kijön, már pakolok el.
- Nocsak, már el is mentek? – kérdezi jókedvűen. Bólintok. – Milyen kedves férfiak voltak, nem igaz?
- De, de! Nagyon aranyosak. Gondoltam rá, hogy megkérném Tomot holnap, hogy vigyen el reggel magával a városba, mert nem fogadtak el semmit az orvosék sem. – Nagypapa hümmög párat.
- Igen, akkor menjünk is, nézzük meg, mit tudunk nekik összeszedni, és hamarosan Tom is megérkezik!
* * *
A nap vidáman telt. Ebédre nem ettünk, de vacsorára sütöttünk az udvaron, megünnepelvén, hogy nagypapa jól van. Tom megígérte, hogy hatra értem jött, és a nyugodt, békés éjszaka után így is lett. E.lőször elkísértem a piacra, majd onnan busszal jutottam el a kórházig. Mielőtt bemegyek, előkapom a telefonomat és a névjegykártyát. Ha az orvosnak és a nővéreknek hozok…
Kicsöng.
- Igen, tessék? – A hangjára végigborzong a hátam, a jó értelemben. Mintha a fülembe suttogna!
- Ne.. ne haragudj, ha felkeltettelek! Chi Turner vagyok! Itt vagyok a kórház előtt, hoztam egy kis ajándékot az orvosnak és a nővéreknek és nektek is. ha tudnál, eljönnél ide? Van itt egy kávézó szemben, ott megvárlak majd. – Már attól zavarban vagyok, hogy beszélek vele…
- Persze, fél óra alatt oda tudok érni.
- A.. akkor ott várlak. – Zavaromban nem is várok másra, kinyomom.
A zárójelentésről leolvastam az orvos nevét, és szerencsémre bent volt ő is és a nővérek is. Nem akarták elfogadni, pedig csak egy kis gyümölcs, pár szál zöldség és egy-két tojás. Az orvos kedvesen kérdez nagypapiról is, én meg elmesélem, hogy minden rendben. Kicsit még kevesebbet bír, és pihen szorgosan, ha fárad, de mosolyog és nevet.
Alig fél óra után viszont már a kávézóban vagyok, de ahogy belépek, őt már bent találom. Elpirulok egy picit, ahogy felfogom, hogy mennyire jól áll neki ez a ruha, amit visel, pedig egyszerű. Sötétebb farmer és egyszerű, fehér póló van rajta, de… de nagyon jól áll neki!
- Szia – lépek közelebb.
- Szia – mosolyog rám. Ahogy a kezébe adom a két szatyrot, amibe pakoltam, felnéz rám. – Nem kellett volna.
- De, nagyon is kellett – mosolygok rá és leülök. – Sokkal többet tettetek értünk, mint az eddigi mentősök. Ők csak ellátták nagyapát, de semmi más. Ti viszont… nagyon kedvesek vagytok, tudod? – billentem oldalra a fejem. – Mellesleg felkeltettelek?
- Nem, már ébren voltam – feleli. – Kérsz valamit? Meghívlak.
- Csa… csak egy teát - pirulok el. Mielőtt viszont visszafoghatnám, kicsúszik a számon. – Nagyon helyes vagy ma. – Kikerekednek a szemeim és ijedten kapom a szám elé a kezem. Elpirulok. Nem akartam kimondani! Mielőtt megijedhetnék, hogy megsértem, felkuncog. Akkor… nem haragszik?
- Meddig érsz rá, Chi? – Ahogy kimondja a nevem megint azt érzem, mint a telefonnál. Végigborzongok.
- Hát, csak tízkor van fuvarom hazafelé. De nem akarlak addig feltartani, menj csak, ha dolgod van, csak az ajándékot szerettem volna odaadni – mosolygom.
|
| louisMayfair | 2014. 05. 07. 14:07:06 | #29888 |
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Raunak
- Chi – feleli. – Phoenix Chi Turner. – felnéz rám a gyönyörű szemeivel. Nagyon kis aranyos, látszik, hogy őszintén aggódik a nagyapjáért, én pedig mindent elkövetek, hogy ne legyen baj.
- Nos, Chi, nem lesz baj – mosolygok bíztatóan, hátha ez egy kicsit megnyugtatja. Látom, hogy fél, olyan érzéseket ébreszt bennem, hogy legszívesebben átkarolnám, magamhoz vonnám és csak csitítgatnám, de ez nem lehetséges, hisz én csak a mentőápoló vagyok. – Erős a szervezete. – ezt már nem is hallja, annyira elmerül a gondolataiban.
- Ugye tényleg nem lesz baja? –ahogy megint felnéz rám, azok a szemek! Szeretném a könnyeit letörölni az ujjaimmal, nyugtatóan megcsókolni az arcát, de fékeznem kell magam.
- Nem lesz baj – igyekszem minden magabiztosságot belesűríteni ebbe a három szóba.
Amint a kórházhoz érünk már kint is van kedvenc orvos barátom és a csapata. Ez a kórház az elsőszámú trauma központ, tehát legelőször ide hozzák a betegeket, akik a mentőt hívják. Kiemeljük a férfit és bevisszük a sürgősségire. Chi szó nélkül követ, szinte robot üzemmódban.
A vizsgálat azonnal megkezdődik, az orvos alaposan körbejárja az esetet, de megerősíti az első diagnózisomat, miszerint csak egy múló rosszullét. Természetesen éjszakára bent fogják tartani, kérnek még teljes vérképet, az EKG hamar megvan, és a többi is simán megy. Míg Greg írja a jelentést, én elkezdem keresni a fiút, mert biztos szeretné tudni, mi van a nagyapjával. Sokáig nem kell keresnem, mert egyenesen belém szalad. Elmosolyodom, mert ez nagyon aranyos, egy nap alatt kétszer is belém szalad, talán a sors is így akarja. Hát még, ahogy elpirul!
- Minden rendben van, csak átmeneti rosszullét volt. Bent fogják tartani megfigyelésen, de reggel hazaengedik. – mondom neki türelmesen, mire megkönnyebbülve bólint. Szinte hallom a sziklákat legördülni a szívéről.– A családod érted tud jönni? – kérdezem, mert ha nem, akkor hívni kell mondjuk taxit.
- Nekem ő a családom – néz rám azzal a megfejthetetlen tekintetével. – De ma nem hagyom itt! Biztosan nem… ha bármi baj történne, nem tudok, hogy bejönni! Nem… nem megyek haza! –nagyon elszánt, a fejét is rázza, hogy szavainak nyomatékot adjon.
- Ki kell fizetni a pótágy árát, ugye tudod? – kérdezem, mert a hozzátartozók gyakran ezt elfelejtik, vagy éppen nem tudják megfizetni. Türelmes vagyok vele és a hangommal is manipulálom, hogy nyugodtabbá váljon. A kedves, szelíd hang megnyugtatja a pácienseket, de még a hozzátartozókat is, hisz leveszik, hogy semmi baj nincsen.
- Igen, tudom! Itt van a pénztárcám, ki tudom fizetni!
- Rendben. Akkor vigyázz magadra, rendben? – amint bólint, én fordulnék meg, hogy visszamenjek Greghez, de egy kezet érzek meg a csuklómon, ami mint egy horgony, visszatart. Felé fordítom a tekintetem, és érzem az ujjai szorítását.
- Na… nagyon köszönöm! El sem hiszi, hogy mennyire boldog vagyok, hogy… hogy… - keresi a szavakat, de láthatóan nem találja. Érdeklődve figyelem, mit is szeretne igazából. – Isten áldja meg azért, amit a nagypapával tettek! – mosolyog fel rám. A mosolya kedves és az ajkai csókra csábítanak. Ellenállok a kísértésnek, hogy a szájához hajoljak és ajkaim az övéhez érintsem. Aztán a pillanat megtörik, elfordítja a fejét, elenged és elköszön, mintha zavarban lenne. Vonakodom egyedül hagyni, de mindjárt vége a műszakomnak és még vissza kell mennünk az állomásra.
A mentőben egy szót sem szólok visszafelé, Greg vezet és valamit karattyol, de én képtelen vagyok kiverni azt a srácot a fejemből. Nem is figyelek a társamra, a gondolataim újra és újra visszatérnek Chi köré. Ez az este folyamán is így marad.
Másnap reggel felveszem a műszakot hétkor, most én vagyok a soros a volánnál, a diszpécser szerint haza kell vinnünk majd egy beteget, de kapunk két riasztást, amit előtte el kell, hogy intézzünk. Egy motoros töri össze magát és egy allergiás kap rohamot.
Olyan fél tíz tájékán visszaérünk a kórházba, beküldenek minket az egyik szobába, a zárójelentést már állítólag megkapta a páciens.
A meglepetés kölcsönös, ugyanaz a srác és a nagypapája tegnapról. A fiú fáradtnak tűnik, biztos nem aludt sokat.
- Nahát, szép napot! – üdvözöl minket.
- Szia Chi – köszönök rá, hogy felejthettem volna el a nevét? Aranyos, megint elpirul!
A férfit ismét hordágyra tesszük, a mentőig gurítjuk a kerekeken, aztán odarögzítjük a kocsiban a hevederekkel. Én most nem tudok hátul lenni vele, mert vezetek, be se kell ütnöm a GPS-t, emlékszem ré merre mentünk tegnap. Gregre nem is figyelek, de egyébként hallgatózom. Mikor megérkezünk, ismét úgy állunk a ház előtt, ahogy első alkalommal, kiszállok és kinyitom az ajtót. Meglepetésemre az idős férfi már saját magától száll ki. Elismerésem az öregnek! Merengésemből Chi kellemes hangja riaszt fel.
- Ha van idejük, szívesen látnánk önöket egy kis teára és talán még egy kis sütemény is akad. Tegnap sütöttem – most is megajándékoz a mosolyával, amit aztán egy finom pír követ. – E… Elnézést kérek, tegnap nagyon illetlen voltam – lehajtja a fejét zavartan és Greg felé fordul, hogy neki is bemutatkozzon. – nem tudom, tegnap mondta-e a nevét uram, de nagyon zavart voltam az este, elnézést kérem.
- Ugyan, semmi baj, nem mondtam. – biccentek a kollégám felé. – Ő itt Greg Daae, én pedig Julian de Thirdeaux. - Chi szemöldöke alaposan összeszalad, mire csak legyintek. – Elég a Julian. – ránézek az órámra. – Egy kávét szívesen meginnánk, ha van. De ha riasztást kapunk, akkor sajnos mennünk kell.
- Hogyne! Van, azonnal lefőzöm, kérem, fáradjanak be! – invitál be minket a házukba.
Greg rám sandít, a szemem meg rávillan, hogy tudja, hol a helye.
Most, hogy nem sürgős a dolgunk, végignézek a teraszon és a nappalin, igazán otthonos, kényelmesnek tűnő kanapé, puha szőnyeg, ahova le lehet heveredni, egy tv, fényképek a falon, meleg színek. A fejembe illetlen képek tódulnak Chiről, amit aztán azon nyomban ki is verek a fejemből. Míg a kávéra várunk, már jön is egy tálcával, a süteménynek finom illata megcsapja az orrom, nyilván éjjel hűtőben volt, alufóliával letakarva. Megköszönjük és veszünk egyet-egyet.
- Nagyon csinos otthon. – mondja Greg. – Látszik, hogy sok munka van vele. A fényes padló, sehol egy porszem.
- Ah, ez nem tisztaság mánia, csak úgy vettem észre, hogy ha mindenütt rend van és tisztaság, akkor nagyapa is egészségesebb. – csicsergi aranyosan. Milyen kis gondoskodó.
- Igen, a tisztaság fél egészség. – féloldalasan én is elmosolyodom. – Nagyon odaadóan ápolod a nagyapádat.
- Igyekszem, csak ő maradt nekem. – megrendítő a nyíltsága.
- Amíg a kávéra várunk, megengeded, hogy használjam a mosdót? – kéri Greg Chit, mire már mutatja is az irányt.
- A folyosó végén, jobbra. A villanykapcsoló pirosan világít.
- Köszönöm!
Mihelyst lelép, kettesben maradunk Chivel, a nagyapja a szobájában öltözködik.
- Gyönyörű a farmotok. – közben elveszek még egy sütit. – És a süti is finom! Te aztán soha nem csinálsz félmunkát, ugye?
Fülig pirul, csak tudnám mit mondtam megint?!
- Azt hiszem, rám mondják, hogy maximalista. – szemembe néz, állja a tekintetem.
Na, Julian, most, vagy soha! Előveszek egy névjegyet a zsebemből és átnyújtom neki.
- Tessék, ez a névjegyem. Ha baj van, csak hívj fel, mindegy, mikor, akár hajnali háromkor is, ha szükségét látod.
Elveszi a névjegyem, de tekintete zavart. Biztos nem tudja hova tenni, ezért magyarázatba fogok.
- Nem lehet könnyű egyedül, ügyes voltál tegnap, de ha egyedül vagy és félsz, a dolgok sokszor rosszabbnak látszanak, mint amilyenek valójában. Nyugodtan hívj fel, ha segítség, tanács vagy támasz kell, rendben?
- Rendben, köszönöm. – elteszi a névjegyem és a konyhába szalad, mert a kávéfőző csilingel, miszerint lefőtt a forró kávé. – Cukor? Tej?
A konyhaajtóhoz lépek és bekukkantok. Nagyon szép a konyha, rendben van tartva, minden elérhető helyen.
- Egy cukorral és felöntve tejjel, ha kérhetem. – míg ügyködik, a szemem kicsit elidőzik rajta, jó lehet erre ébredni reggelente, ahogy kávét főz vagy reggelit készít. Mindent pontosan kimár a csészébe és nyakon önti tejjel. Felém fordul és elveszem tőle. – Köszönöm.
- Nincs mit. A kollégájának hogy csináljam?
- Tegezz csak, és ő simán feketén szereti.
- O-oké. – kitölti a kávét és visszasétálunk a nappaliba. Greg is visszaér, én meg nem bírom ki.
- Lehúztad magad? – gonoszkodom.
- Ha-ha, nagyon vicces. Inkább a tükörben nézegettem az izmaimat! – felmutatja a bicepszét.
- Nem érek hozzá, mert ha megteszem, leereszt. – folytatom, mire Chi jókedvűen felnevet. Szép a nevetése, engem is mosolyra késztet.
- Olyan gonosz vagy! – nyög Greg, elveszi a kávét szépen megköszönve és egy húzásra kiissza.
Nekem kell egy pár korty, mire kiürítem a csésze tartalmát. Meg kell hagyni, ez a legfinomabb kávé, amit eddig ittam! Fogalmam sincs, hogy csinálja, de isteni! Szeretnék még maradni, de riasztásunk van. Greg jelentkezik be a központba.
- Köszönjük a kávét. – mondom Chinek, aki elhárítja.
- Ugyan, mi köszönjük.
Rámosolygok búcsú képen és Greggel elhagyjuk a farmot. Az autóban Greg nem bírja megállni.
- Teetszik neked a fiú, mi?
- Hagyd már. – morgom, de a mosolyom nem tudom letörölni a képemről. – Csak egy hálás hozzátartozó.
- Na persze, tudod ki hiszi el.
Talán tényleg tetszem neki. Az érzés kölcsönös, de a mi szakmánkban vigyázni kell, mert nagyon könnyen megvádolhatnak minket zaklatással, vagy molesztálással, ami akár a karrierünkbe is kerülhet. Az egyik kollégámat már megvádolták, épphogy megtartotta az állását, miután sikerült magát tisztáznia. Nem akarok így járni, csak óvatosan.
|
|
