Futva teszem meg a hazáig vezetõ utat. Otthon szerencsére nincs senki, így van idõm megnyugodni. Ekkora szégyent! Annyira kétbalkezes vagyok, pedig Marcus igazán kedves volt velem. Mostantól viszont valószínûleg látni sem akar majd, de ezen már nem változtathatok.

Nagyjából megnyugszom, mire szüleim hazaérnek. Édesapám arcán komoly kifejezéssel lép elém.

-         Fiam. Marcus MacBurn azt akarja, hogy te legyél a fegyverhordozója. Ez nagy kegy, hiszen így a legjobbtól tanulhatsz. –döbbenten ingatom a fejem. Miért akar tanítani engem, a reggeli incidens után? Tudom, ezt a felajánlást lehetetlenség visszautasítani, így csak aprót biccentek.

-         Értettem apám. Mindent el fogok követni, hogy büszke legyen rám.

-         Tudom én azt, gyermekem. –kapok egy atyai csókot a homlokomra.

Másnap már kora reggel készen állok a találkozóra. Egész éjszaka nem aludtam, de igyekszem, hogy szüleim ne vegyék észre rajtam a kialvatlanság jeleit. Reggeli után elindulok a megbeszélt helyre. Utam gyönyörû tájon visz keresztül, a levegõben érzem a tavasz leheletét. Csukott szemmel élvezem, ahogy a nap elsõ bátortalan sugarai az arcomat cirógatják. Nem kell figyelnem az útra, hiszen lovam ismeri földünk minden négyzetméterét.

Észre sem veszem, hogy már ott is vagyok. Lovammal odakaptatok vezérünkhöz, és leugrok, hogy illõ módon üdvözölhessem.

Üdvözöllek, lord Marcus –hajolok meg elõtte. - Apám mindent elmondott. Köszönöm... Ígérem, minden tõlem telhetõt megteszek, hogy méltóvá válljak a bizalmadra és erre a megtiszteltetésre.

- Térdelj le fiam –azonnal teljesítem a kérését. Térdre vetem magam a harmatos, zsenge fûben, tekintetemmel az övét keresve. Elõveszi kardját, és elõkészíti a szertartást. Kardjára csókot lehel, majd határozottan a földbe döfi. - Esküdj fel a Klán-ra, a Királyra és Rám. Ismételd el amit mondok... Én, Ewan MacBurn... mint hithû keresztény Isten színe elõtt ezennel fogadom, hogy Krisztus eszméinek és népem szolgálatának szentelem magam.

Ígérem, hogy hûséges és engedelmes leszek a Klánomhoz, Királyomhoz és Mesteremhez, mindent megteszek, ami erõmbõl telik, hogy hozzájáruljak dicsõségéhez, védelmezéséhez, fejlõdéséhez, támogatásához és hasznosságához, harcolok a vele szemben megnyilvánulókkal, soha nem teszek semmit, ami ártana az õket övezõ tiszteletnek, mindig hûséges Lovagként viselkedem, úgy ahogyan egy hitéhez hû és tiszteletre méltó embertõl elvárható. Igaz jótékonyságommal, amely szülõanyja és alapja minden erénynek, erõsíteni fogom Lovagrendemet.

Viselni fogom a jelet, hogy állandóan emlékeztessen szent fogadalmamra, becsületemre,  Isten engem úgy segéljen! –hangom erõs, betölti a teret. Minden szót komolyan gondolok, és minden erõmmel azon leszek, hogy jól szolgáljam királyomat, és ha a sors úgy hozza az életemet adja mérte, és a hazám szabadságáért. Fennkölt pillanat ez. Azt hiszem most tettem meg az elsõ lépést a férfivá válás rögös útján.

- Amen . - válaszolja. Igen. Ezzel a kötelékkel összekötöttük a sorsunk, bárhová is megy, én követem, és a segítségére leszek.

- Amen. –fejezem be az esküt.

- Állj fel, Ewan MacBurn és nyújtsd a jobb kezed. – megteszem amit kér, miközben figyelem ahogy egy keresztet rajzol tõrével a tenyerére, majd utána az enyémbe is. Összekulcsoljuk kezeink, és hagyjuk, hogy lassan kicsorduló vérünk pecsételje meg eme szent eskütételt.

- Te és én mától harcostársak vagyunk, életünk egymásé és soha nem szakadhatunk el. A harcmezõn én védelek téged, te védesz engem. A királyért.

- A királyért... –esküszöm, szívem utolsó dobbanásáig hûséges katona leszek, és ha eljön halálom pillanata, remélem, semmi kis életem népünk boldogságáért áldozhatom. Szemeimet kinyitva Marcus tekintetét pillantom meg pár hüvelyknyire az arcomtól, szemeiben számomra ismeretlen érzések örvénylenek. Valami elemi erõ keveredik az iménti fennkölt pillanat varázsával… és még valami, amit képtelen vagyok azonosítani.  Ekkor megtörve a szemkontaktust hátralép, és mély hangján megszólal.

- Elõször a kardforgatás alapjait tanítom meg neked, erre van egy hónapunk. Aztán elkísérsz a királyi udvarba, és segítesz a lovagi tornán nekem.

- Lovagi torna? –arra nem gondoltam, hogy ilye eseményeken is részt kell vennünk, de természetesen, mint eskümben megfogadtam, a pokol ezredik bugyrába is követném õt.

- A király kedvenc szórakozásai közé tartozik. Majd ha lovaggá ütnek, te is részt vehetsz rajta. Most menjünk vissza a faluba, hogy ellássák a sebed. Holnaptól pedig minden hajnalban itt találkozunk, hogy elkezdhessük képzésed. Készülj fel ifjú barátom. Sok próba elé állít még az élet, és én csak az egyik leszek.

Nagyot szippantok a só zamatú levegõbõl, és visszasétálok a lovamhoz. A nyeregben ülve körbenézek, a távoli hegyek fölött sötét fellegek kezdenek gyülekezni, melyeket eddig észre sem vettem. Ha nem igyekszünk, elkap a csúnya zápor. Lovainkat gyors vágtára ösztökéljük, de még így is távol járunk a falutól, amikor megérezzük az elsõ esõcseppeket bõrünkön, majd, pár pillanat múlva már semmit sem látunk a lehulló esõfüggönytõl. Ha nem akarunk még jobban elázni, menedéket kell találnunk. Ekkor azt érzem, hogy vezérünk megragadja lovam kantárját, és bevezet az út menti kis erdõbe.

Hamarosan én is meglátom a hívogató barlangot. Gyorsan bevezetjük lovainkat, és valami tûzgyújtási lehetõség után nézünk.  Szerencsére a barlang egyik sarkában találunk egy kisebb halom gallyat, ami kitart egy ideig. A nálam lévõ kovakõ segítségével hamar tüzet csiholunk, és én elhelyezkedem a közelében. Kezeimet a vidáman lobogó lángok fölé tartom, amikor is eltüsszentem magam.

-         Azonnal vedd le a vizes ruhát, ha nem akarsz megbetegedni. –adja ki Marcus a parancsot. De hát… én.. annyira siettem reggel, hogy öltözékem alá nem vettem alsóruhát. A szégyentõl lángra lobban az arcom.

-          Nem is fázom annyira –igyekszem meggyõzni, de az elsötétedõ arckifejezése arra utal, nem sikerült tervem.

-         Ez nem kérés volt fiam. Ha megbetegszel, nem tudlak tanítani, és elvesztegetünk egy csomó idõt. Képzetlen fegyverhordozóval pedig nem járulhatok a király színe elé. Egy lovag inasának felkészültsége az igazi mérce a tudásáról. Tehát: Vetkõzni, nincs apelláta! –kemény hangjától a torkomig ugrik a gyomrom, de lassan elkezdem levetni a ruháimat. Minél kevesebbet viselek, annál jobban elvörösödöm. Eddig azt hittem csak az arcom pirulhat el, de tévedtem. Már a nyakam is vörös. Fejem elfordítom, és nyelvemmel nedvesítem meg kiszáradt ajkamat. Ilyen kellemetlen helyzetben még sosem voltam. Jó, tudom, hogy õ is férfi, de a teste olyan szép és erõs, az enyém bezzeg… annyira semminek érzem magam a közelében. Hangos nyöszörgéssel szabadulok meg utolsó ruhadarabomtól, majd kezem rögtön szemérmem elé kapom. Óvatosan felé pislantok, és látom, amint mereven engem bámul. Mit… mit néz? Amilyen gyorsan csak tudok, egy sötétebb sarokba húzódom. Ekkor Õ is feláll, majd felém indul. Hosszú lábaival pillanatok alatt megteszi a kettõnket elválasztó távolságot, majd mellém fekszik, és köpenyét felém nyújtja.

-         Takarózz be jól Ewan. –nem kell kétszer mondani, hernyó módjára bebábozódom a vastag szövetbe, melynek hála körülölel Marcus férfias illata. Ahogy telik az idõ, egyre laposabbakat pislantok, míg végül lecsukódnak pilláim. Félálomban érzem, ahogy erõs karjai átölelnek, mire én közelebb fészkelem magam, és fejemet a mellkasára hajtom. Ütemes szívdobogása ringat engem mély álomba

Ahogy magamra maradok, kihasználom az idõt, hogy kissé rendbe szedjem zilált ruházatom. Mikor nagyjából végzek, utolsó simításként kócos fürtjeimbe túrok, majd hirtelen elkapom a kezem. Miért kezdett el hírtelen ennyire érdekelni a külsõm? Ebben a pillanatban meghallom az ajtó nyikorgását, és zavartan a köpeny zsebébe rejtem kezeimet. Marcust látom, amint kezében két korsóval közeledik felém.

-         Mi ez? –furcsán néz ki, s az illata valami émelyítõen édeskés.  Már sejtem is, mit tartalmazhat.

-         Mézsör. Kóstold csak meg.

-         Nem iszom alkoholt De azért köszönöm a kedvességedet. –rázom meg a fejem. Amíg máshol tanultam, volt szerencsém látni, mire képes az alkohol. Amúgy jóravaló emberekbõl agresszív vadállatot csinál.

-         Ha nem, hát nem – kortyol bele az italba, majd elindulunk sétálni.

Az úton mindenhol részegen alvó emberek. Szinte fizikai rosszullét fog el a látványra, lehetne kulturáltabban is ünnepelni, ez az egész értelmét vesztette, nem szól másról, csak arról, ki tud több alkoholt meginni, és a legtöbb emberrel ágyba bújni. Hogy kissé eltereljem a figyelmem, Marcusnak teszek fel kérdéseket.

-         Te vagy a falu... khm... a Klán vezetõje

-         Igen. –elég szûkszavú, remélem nem vagyok a terhére, mert semmi esetre sem szeretném zavarni, vagy elvonni más, érdekesebb programtól, de annyira vonz a társasága, mint lepkét az éjjeli fáklya fénye.

-         Ez esetben... megtisztelve érzem magam, hogy csatlakozhattam hozzád.

-         Beszéltem apáddal.

-         Igen? És mit mondott? –nem is értem, miért olyan fontos a számom,ra, hogy jó színben lásson. Egyszerûen… nem értem magam.

-         Pallérozott az elméd, de a harci tudásod elenyészõ. –érzem, ahogy arcomra a szégyen pírja kúszik föl. 

-         Nem tévedett... – dörmögöm az orrom alatt. Most legszívesebben máshol lennék, a világ másik vége pont tökéletes célnak tûnik, de hiába is igyekszem, még mindig ugyanott állok, mint egy perce. Egyre jobban úrrá lesz rajtam am megalázottság., pedig így is szép eredményeim születtek, mesterem büszke volt rám, de az erõben bizony vannak hiányosságok. Apró testemmel nehézkes egy majd 30kilós fegyvert cipelni, ne adj isten forgatni. Ráadásul lelkem békeszeretõ, minidig is inkább a diplomatikus megoldásokra törekedtem.

-         Ezen könnyen segíthetsz. Népünk fiai minden nap, délelõtt a fõtéren gyülekeznek, és gyakorolják a kardforgatást. Csatlakozz hozzájuk. Ha kitartóan dolgozol, meg lesz a gyümölcse. Megérkeztünk, ez a ti házatok

-         Hazakísértél?- észre se4m vettem, hogy az oly jól ismert utcán sétálunk, annyira lekötötte a figyelmem választékos modora és kisugárzása.

-         Miért, hova szerettél volna menni velem?

-         Én... én csak... nem, semmi... de.. azt hittem... sétálunk... –zavaromban csak dadogni vagyok képes. Szégyenemben ismét elpirulok. Hogy én, akit mesterei tehetséges trubadúrnak tartottak, képtelen legyek egy összefüggõ mondatot kinyögni… ekkor  hatalmas kezét kinyújtja, és ujjaival állam alá fogva emeli magasba. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrja…és nekem  hirtelen kiszárad a szám. Megbabonázottan meredek szép arcába, hipnotikus tekintetében.  Ujjával végigsimít ajkamon, égõ érzést hagyva maga után. Ez persze jó értelemben vett tûz… olyan… úgy érzem, hogy a bõröm bizseregni kezd, még több érintésért sóvárogva. Ajkaival egyre közeledik felém, mire én kitépem magam tekintete fogságából, majd egy gyors búcsú után beviharzok .

Bent levetem magam az ágyra. Ha eddigi életem során egyszer is azt hittem, hogy összezavarodtam, re kell jönnöm, hogy semmi nem volt a mostanihoz képest.  Szemeimet szorosan összezárom, úgy próbálom felidézni magamban a történteket. Meg akarhatott csókolni? Vagy teljesen félreértettem, és most jót nevet rajtam? Ilyenkor utálom, hogy még semmi tapasztalatom. Akárhogy igyekszem kiûzni õt a fejembõl, lelki szemeim elõtt csak az Õ képe dereng, ahogy hosszú haját fújdogálja a lágy szél, ráadásul magas, izmos testén feszül a ruha… már eme gondolatoknak is zavarba ejtõ hatása van alsóbb régiókban, így, hogy lehiggadja, inkább lemegyek kicsit érkezõ szüleimmel beszélgetni, de alig jutok el a lépcsõig, látom, itt bizony most zavarnák. Irigylem õket, hogy ennyi év elteltével is lángol a szerelmük, ifjonti hévvel vágynak egymásra, pedig már koránt sem húsz évesek. Csendben visszasunnyogok menedékembe, és megpróbálok álomba merülni.

Másnap már korán talpon vagyok, és eldöntöm, megfogadom Marcus tanácsát, és elmegyek a harctérre, fejleszteni kicsit a tudásom. Magamra kapok valami könnyû ruhát, és elviharzok.

Pár perc múlva meg is érkezem a helyszínre, ahol, a korai óra ellenére, már szép számmal gyülekeznek a harcosok. Elõször csak bátortalanul ücsörgök a gyakorlótér szélén, majd, amikor belém kötnek, talpra ugrok, és megragadva kardom az ellenfelemre vetem magam. Egy darabig jól állok, de amikor megjelenik álmaim kísértõje, a figyelmem elkalandozik, és egy óvatlan csel miatt a földön kötök ki. De erõs kezek fölrántanak, és vékonyka testem egy magas, izmost testnek feszül. Marcus! Villan belém a felismerés, melynek hatására elpirulok.

-         Nem ütötted meg magad? –kérdezi lágy hangon, mire én csak a fejemet rázom, annyira zavarban vagyok.

-         Akkor jó. Gyere, szeretném, ha az én asztalomnál reggeliznél. –választ sem várva fogja meg a kezem, és elvezet a nagy étkezõ terembe. Bent leül, majd maga mellé mutatva utasít a helyfoglalásra, melyet én szó nélkül teljesítek. Õ int, hogy hozzák a reggelit, mire pillanatok alatt két megpakolt tálca érkezik, rajta minden, mi szem- szájnak ingere. Különbözõ sültek, közöttük fácán, ürü és kappan, meglocsolva valami szósszal. Olyan érzésem van, mintha valami királyi lakomába csöppentem volna. Tanácstalanul szemlélem a válogatott étkeket, de ekkor ajkaimnál érzek egy darab szafttól csöpögõ húsdarabot, melyet Marcus nyújt felém. A váratlan gesztustól megszeppenve ugrok fel, melynek következtében sikerül magamra, és Õrá is ráborítani az elénk helyezett boroskorsót. Szégyenemben felpattanok, és kirohanok az ajtón.

Nemrég töltöttem be a 17. évemet, így eljött az idõ, hogy visszatérjek családomhoz, elhagyva eddigi mesterem. Nehezemre esik, mert jó barátot, és bölcs tanítót ismertem meg benne a hosszú évek során, míg nála éltem. Fiai olyanok lettek számomra, mint a testvéreim, akikkel sajnos nem áldott meg a sors. Szomorúan elköszönök mindenkitõl, és elindulok magányos utamra, ahol egyetlen társam hû lovam csupán. Vér szerinti szüleim sajnos nem tudtak elém jönni.
Lassú léptekre ösztökélem hátasom, nem lenne szerencsés, ha már utunk legelején kifáradna. Zöldellõ mezõk, és kopár hegységek váltogatják egymást, de legalább nem egyhangúan telnek a napok. Már vagy három napja úton vagyok, amikor végre megpillantom a távolban klánom faluját. Fiatalos lendülettel vágtatni kezdek, minél hamarabb szeretném átölelni családomat

Nemsokára már a kapuban állok, és kisé megilletõdve pislantok körül. Már nagyon régen nem jártam itthon, bölcs mesterem szerint csak hátrányomra vált volna.

 Lepattanok lovamról, besétálok a házba, ahol édesanyám máris a nyakamba veti magát, és zokogva üdvözöl. Apám csak a vállamat veregeti meg, de szemeiben nem titkolt büszkeség csillog. Igen… végre felnõttem. Jó megint itthon lenni. Körbesétálok a házban, felelevenítve a régi emlékeket. Mennyit játszottam ezeken a padlódeszkákon! Felbaktatok a szobámba, ahol minden olyan, mint amikor itt hagytam. Még az ismerõs illat is. Végig heveredek az ágyon, úgy gondolkozom, de ekkor kopognak, majd édesapám nyit be.

-         Fiam. Tudom, hogy fáradt vagy, de este ünnepséget tartanak, a hazatért családtagok, és a háborús gyõzelem tiszteletére. Szeretnénk, ha te is csatlakoznál hozzánk. – bár nincs sok kedvem, nem tehetem meg, hogy kihúzom magam az össznépi ünneplés alól, így csak lemondó sóhaj kíséretében bólintok, és nekiállok készülõdni. Gyorsan megfürdök, majd magamra öltöm egyetlen ünneplõ ruhámat, ami hagyományos, a család színeibõl összeállított kirtbõl, és egy ingbõl áll. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, majd elindulok lefelé a lépcsõn.

-         A földszinten már szüleim várnak, valószínûleg régen elkészülhettek már. Édesanyámba karolva indulunk el. Szerencsére az ünnepség helyszíne nincs messze otthonunktól, így nem fárasztó az út. Alig hogy megérkezünk, szüleimet el is ragadják mellõlem az ismerõs klánokba tartozók. Ott maradok egyedül, kissé elveszetten, hiszen senkit sem ismerek… vagy ha igen, már nem ismerem föl, olyan régen láttam. Leülök az egyik asztalhoz, majd tekintetem egy magas, jóképû, hosszú hajú férfin állapodik meg. Lehengerlõ jelenség, az egyszer biztos. Jóval magasabb, és jóképûbb, mint én valaha is lehetek. Tekintetem megakad a medálján, ami családunk címerét mintázza. Szóval õ is rokon. Odamegyek hozzá, és meghajolok.

-         Üdvözlöm Ewan MacBurn vagyok, Rasius MacBurn fia. – megragadja a kezem, és rajtam mintha áram cikázna át. Még sohasem éreztem ilyet, egész testemen borzongás fut végig. De furcsamód nem kellemetlen… csak meglepõ. Rám mosolyog… gyönyörû a mosolya! Te jó isten! Miket gondolok én? Hogy lehet egy férfinak gyönyörû mosolya? Valószínûleg megártott a hosszú út, és a kimerültség.

-         Isten hozott a faluban, fiam. Hívj Marcusnak. – elengedi a kezem, és továbbvonul. Igen, ez a férfi nem is sétál, hanem vonul, hiszen annyira fenséges, tekintélyt parancsoló az egész lénye. Álldogálok még egy darabig, majd csalódottan lehajtom a fejem, és visszasétálok elõzõ helyemre. Hogy gondolataimat elteljem, a táncoló párokat kezdem nézni, de tekintetem minduntalan visszatéved Marcusra, aki most szüleimmel beszélget éppen. Ebbõl elég! Fölpattanok, és kisétálok a friss, hûvös, tiszta levegõre, hátha segít elrendezni kusza gondolataim. Még sohasem éreztem ilyet, mint most. Folyton Õ jár az eszemben, képtelen vagyok másra figyelni. Hátam nekitámasztom az épület hideg kõfalának, arcomat tenyerembe temetve.

Hirtelen valaki megmarkolja a vállam, és amikor fölnézek, egy nagydarab, részeg férfit látok kajánul rám vigyorogni.

-         Há hoggyan kerülte el figyelmemet ezz a hellyes fiucskka? - beszéde összefolyik a sok elfogyasztott alkohol miatt, nekem is kell némi idõ, mire felfogom.  De mire eljut tudatomig, már a falhoz is szorít, és nyakamat kezdi csókolgatni. Hiába menekülnék, még így is jóval erõsebb, mint én vagyok, így csak tehetetlenül püfölöm a mellkasát. Már feladnám minden reményem, amikor egyszer csak eltûnik a fölém magasodó veszedelem, és ismét tisztán kapok levegõt. Lábaim eddig bírták, a megkönnyebbüléstõl összecsuklanak. Egy nagy, erõs kéz nyúl felém, és segít fel a hideg földrõl. Megmentõm arcába nézve rájövök, Marcus az.

-         Kö… köszönöm. – suttogom, zavartól lángoló pofival. Egy részem örül, hogy õ mentett meg, a másik, nagyobb részem viszont zavarban van, hogy ennyire védtelennek és gyengének lát. Nem szeretnék a szemében gyámoltalan gyereknek tûnni.

-         Igazán semmiség. Örömmel segítettem. – ezzel átkarolja a vállam, és beterelne a terembe.

-         Ne! Kérlek, maradjunk még kicsit. – mondom neki halkan. Olyan kellemes most az idõ. Ki kell használni minden pillanatot, hiszen hamarosan beköszönt a tél.

-         Rendben van, ha ezt szeretnéd. De hozok valamit inni elõtte. – mondja, és besiet.