Van egy olyan érzésem, hogy reggel van. Mégis remélem, hogy nincs igazam, mert még csak az előbb feküdtem le.
Érzem a nap melegét arcomon, így be kell ismernem, hogy megint egy új napnak állhatok elébe.
Megint sokat álmodtam. Biztosan ezért vagyok még most is fáradt. De miről is álmodtam? Voltak lepkék, pillangók…talán volt még…valami…nem is tudom mi.
Volt egy… egy…
Áuuu!
Félkómásan, szaggatott mozdulatokkal szorítom kezeim homlokomra, hogy a nagy gondolkozástól megerőltetett fejemben lévő fájdalmat csillapítsam. Még sosem gondolkodtam rajta, hogy mégis miért enyhül a fejfájás, ha valaki nyomkodja a saját fejét.
Hm… ehhez én túl együgyű vagyok. Azt hiszem, majd megkérdezem Hanatarout, ha lesz lehetőségem rá. Bár ha megint egész napos kemény munkával leszek megáldva, mint például a 6. osztag minden egyes utcájának felseprése, akkor ma nem lesz lehetőségem erre…
Inkább megyek készülődni, mint itt átgondolni az egész napom.
Félredobva takaróm, vergődöm kicsit. Kiropogtatom merev tagjaim, és már totyogok is a konyhának alig nevezhető kis sarokba.
Ha nem lennék ilyen kicsi, talán panaszkodnék is, hogy mégis milyen szállás ez egy erős és délceg shinigaminak, aki nap mint nap 1000 meg 1000 hollowtpusztít el… de én csak egy kicsike kis porszemecske vagyok, nem vagyok sem délceg, sem erős… Igazából jobb ha annak is csendben örülök, hogy egyáltalán felvettek a gotei 13-ba. Kicsit csodálkoztam is, hogy a 6. osztagba is bevettek. Így nem kellett megpályáznom a 4. osztagot. Igaz legalább Hanatarou ott lett volna nekem… Itt meg senkit sem ismerek.
Na de… mikor is lettem én kész a reggelivel? Mikor csináltam én teát? Hmm… érdekes.
De nem teljesen mindegy, ha már készen van?
Inkább nem gondolkodok rajta, mert még megint megfájdul a fejem.
Nyugodtan fogyasztom szegényesnek inkább nevezhető reggelim, miközben elmélázva tekintgetek a szobámban. Olyan egyszerű az egész. Egyszerűbben: élettelen.
Nem tetszik. Olyan rideg. Pedig én nem vagyok az! De tényleg! Én szeretem a pillangókat!
A pokol lepkék is aranyosak.
Most mit is akarok bizonyítani magamnak? Hogy melyik a jobb a lepke vagy a pillangó? Te jó ég… olyan hülye vagyok… Nem is emlékszem arra min gondolkodtam!!
Azt hiszem tényleg jobb, ha inkább indulok a „munkába”.
Gyorsan magamra kapom shinigami ruhám, felveszem, és szépen, nyugodtan megkötöm zorimat.
Lassacskán tényleg ideje indulnom. Vár egy egész körzet takarítása…
Már-már jókedvűen sétálgatok, mosolyogva konstatálom, hogy szépen süt a nap, ezért nekem sem szabad rosszkedvűnek lennem.
De valamiért hiányérzetem van. Valamit nagyon elfelejtettem. De mit? Mit hagyhattam otthon?
Lássuk csak… Felkelni felkeltem. Enni is ettem. Nem mosakodtam… De este igen. Nézzük, mi van rajtam. Hakama, haori, zokni, zori…
Jaj, ne már!
A zanpaktoum nincs nálam! Ha nincs nálam, és így meglát Kuchiki kapitány, vagy Abarai hadnagy, nekem végem!
Nem baj, nem baj! Túléljük. Nincs nagy gond. Csak visszafordulok, és reménykedek, hogy nem futok össze egy felettesemmel sem. Bár Abarai - sannal annyira nem is járnám meg. Legfeljebb arcon rúgna, de már megszoktam. Abba bele se merek gondolni, mit kapnék Kuchiki kapitánytól.
Eehh~
Jaj, szegény fejem, most mit csináljak?Körbevett egy tucat ismerősnek ismerős, de mégis ismeretlen nagydarab shinigami.
-Sz-sziasztok fiúk! –integetek félénken, mire ők gúnyosan elvigyorodnak.
-Merre-merre, Rikichi? Csak nem ellógnád a munkaidőt?- kérdezi az egyik, aki mellesleg nagyon ronda is. Jobb ha nem kötözködöm.
-De-dehogy is, én csak… szóval én csak visszamennék a zanpaktoumért- idegesen mutogatok a háta mögött lévő messzi épületre
-Visszamennél? – hajol képembe, s vigyora még jobban kiszélesedik, ahogy látja mennyire zavar, hogy a személyes szférámba hatolt.
-I-igen. De ha nem engedtek vissza, akkor nem tudok érte visszamenni…- motyogom neki a nyilvánvalót. Mosolya lehervad, helyette egy flegma arckifejezést ölt magára.
-Azt hiszed nagyon okos vagy, ugye?
-Én – én nem. Én csak… te kérdezted…csak válaszoltam
-Halljátok fiúk, ő csak válaszolt! Szerintetek mit kezdjünk szegény szerencsétlen Rikichi - channal? Kísérjük el a szállásáig, vagy esetleg… leckéztessük meg, amiért nem beszélt tisztességesen a nála magasabb rangúakkal?
Nagyot nyelek, mert hát…nem jó ha az emberbe belekötnek. Én már csak tudom. Azért is vagyok most enyhén betojva. Mindenkiből egyszerre tör ki a nevetés. Végigmérnek, és megegyeznek, hogy inkább megleckéztetnek.
Halhatóan felnyikkanok, mikor beteges vigyor ül ki arcukra. A biztonság kedvéért hátrálok, de már előre érzem, hogy valakinek neki fogok menni.
…
Mondtam. Valakinek neki is mentem. Miért nem lepődök meg? Ez mindig így megy. Az olyan szerencsétleneknek, mint én, sosincs szerencséjük. Azért is vagyunk szerencsétlenek. Ugye Hanatarou? Jaj, vajon téged is elkaptak??
A mögöttem álló debella, hatalmas karjaival elkapott, amíg én most gondolkodtam. Mi van velem?? Tényleg ilyen hülye vagyok??
- Mit is csináljunk veled, Rikichi-chan? Ha ezt innen levesszük…- némán tűröm, ahogy, az övként használt fehér szalagot leszedi derekamról. Aprót szisszenek, ahogy a reggeli csípős levegő megérinti testem. A hakamám… Koszos lesz a hakamám!! – ezt tegyük ide…- egyre közeledik, s szememmel egy síkban tartja a szalagot. Ugye nem azt akarja csinálni, amire gondolok? Ugye nem akarja a szememet bekötni?
De. Pont ezt akarta. Talán jobb lenne, ha már nem is gondolnék semmire.
-Kérlek, hagyjátok abba!- vinnyogom – most az egyszer nem engednétek el? - rám sem hederítve, szedik le rólam teljesen a hakamát, és a haorit. Hirtelen nagyot fordul velem a világ. Aprót nyögve könyvelem el, hogy számomra fájdalmasan, valakinek a vállára felkaptak.
Annyira nagyon sokat úgy vélem nem mehettünk. Alig észlelem, hogy mi van körülöttem, szóval az is új fejlemény számomra, hogy már egy oszlopnak szorítva állok, és a kezeimet szorgosan és elég erősen kötözik össze.
-Hagyjátok abba! Engedjetek! Nem szólok senkinek, csak engedjetek el, kérlek!
-Valaki hallgatassa már el…- horkan fel az egyik shinigami. Rögtön teljesítik a parancsot, s egy ruhadarabbal befogják a számat. Kétségbeesetten nyöszörgök tovább… De ezzel mintha csak bátorítanám őket.
-Azt is vedd le!- hallom a nehézkés, röhögéssel tarkított parancsot.
Érzem, hogy derekamnál matatnak. Kérlek titeket, olyan nagyon szépen kérlek titeket, hogy annyira szépen kérni nem is lehetne… csak az ágyékkötőmet hagyjátok békében! Szeretem a friss levegőt, de ennyire nem! Hevesen kapálózok lábaimmal, nyögdécselek össze-vissza, hátha megértik, hogy a RUHÁIMAT AKAROM!
Úgy látszik, mégsem vagyok elég érthető. Ahelyett, hogy bocsánatot kérnének, és mindent visszaadnának, inkább még a lábamat is lekötik. Megint röhögnek. Utálom, ha kinevetnek.
Olyan kínos. Nem csak az, hogy kinevetnek, hanem az, hogy tök meztelenül állok a fene tudja hol, bárki megláthat, és én ez ellen nem tehetek semmit. Szegény fejem… Miket fogok még ezért kapni. Egy évtizedik még tuti, hogy gúnyolni fognak.
Nocsak! Egyre halkabb a zargatóimnak a hangja. Ez most jót jelent? Gondolkozzunk kis agyacskám. Ha már egyáltalán nem hallok senkit, az azt jelenti, hogy engem itt hagytak. Hmm…
Ha úgy nézzük ez jó, mert már nem szórakoznak velem többet. Más szemmel nézve pedig rossz, mert itt hagytak teljesen pucéron!!!
Magasságos egek… Segítsen valaki!!
Talán ha megpróbálok üvölteni, valaki csak segít…
Na jó. Itt vagyok már egy ideje, gondolkodni is elfelejtettem, és még mindig nem segítettek rajtam. Azt hittem a gotei 13-ban azért alapfeltétel, hogy a shinigamik összefogjanak.
Áu… M-mi ez? Hé, ne!
Ne ess! Ne ess eső! Hol vagy napocska drága? Reggel még olyan szépen sütöttél! Süssél megint! Adjál meleget, mert így elázok, és lefagy a micsodám!
De jó, csak nem abbamarad? Már nem is csepereg!
Ne-neeeee… most meg zuhog! Ez nem az én napom. Miért van ez? Mit csinálok rosszul, hogy folyton ez történik velem? Alig emlékszem a földi életemre, de arra igen, hogy ott sem hagytak nekem békességet.
Na jó. Mit tenne az én helyemben Hanatarou? Hmm… azt hiszem, lenyugodna, és csendben tűrné az egészet… Talán jobb, ha én is azt teszem. Nézzük ennek az egésznek a pozitív oldalát. Az eső elmossa a koszt, és nekem kevesebb munkám lesz. Szóval, azzal, hogy most nem dolgozok, nem okozok magamnak későbbi fájdalmakat… ennek van értelme?
…
Miről is szólt az előző gondolatmenetem? Nem is tudom.
Jól hallom, vagy tényleg jól hallom, hogy a közelben jár valaki? Nem is egy! Többen vannak!
Ez az! Végre megláttak!
…
MÍÍ?!
Jaj, csak ne vegyenek észre! Inkább menjetek innét! Nincs itt semmi látnivaló! Csak egy csuromvizes kis csupasz kisfiú de semmi komoly! A picike kis micsodámon nincs mit megcsodálni! Eredjetek tovább… ez nem állatkert…
Érzem, hogy tekintetek fúrják át a testem.
Hirtelen egy mély orgánum szólal meg, amitől a gyomrom is összerándul.
-Szedd le onnan. Szégyent hoz az osztagra. – nagyon kemény hangja van… ki lehet?
-Igen is, kapitány – hallok egy másik hangot… HOGY KI?! MI?! A-a a kapitány? Kuchiki kapitány? És - és Abarai hadnagy?! Ha lehetséges, én most meghalok! Ez olyan kínos! Ha nem lennék kikötve, már a föld alá süllyedtem volna szégyenemben!
Először a számat szorító kendőtől szabadítanak, meg majd egy hosszú lélegzetvételnyi idő után attól a drágaságtól, ami ideiglenes vakságomat okozta.
Nagyokat pislogva próbálom szoktatni szemeimet az új fényviszonyokhoz. Első amit, illetve akit meglátok, az Abarai hadnagy. Legszívesebben sírnék szégyenemben, de talán jobb, ha most visszafogom magam.
-Yo, Rikichi!
-J-jó napot, kapitány- susogom halkan. Fejemet lehorgasztom, hogy ne lássa szégyentől kipirult arcomat. Egyszerűen borzalmas ez a helyzet… Szó nélkül szabadítja ki kezeimet, és lábaimat. Teljesen megszégyenülve állok előtte. Kezeimmel próbálom takargatni a micsodám, de még így se jobb a helyzet.
-Ezeket vedd föl – nyomja kezeimbe shihakushomat, amit én készségesen el is fogadok.
-Köszönöm, hadnagy… - Istenem mekkora egy szerencsétlenség vagyok, de tényleg. Hátat fordítok, és amilyen gyorsan csak lehet, próbálom felvenni ruháimat. Nem is tudom mire számítottam, igazából nem is gondolkodtam ezen, de az összes ruhám csurom víz. Miért is lenne száraz, hiszen ezzel kötöztek ki drága shinigami társaim…
Olyan kényelmetlen. Teljesen rám ragad. Utálom a vizes ruhát. Grimaszolva fordulok vissza, és khmm… enyhén szívrohamot kapok, mikor észreveszem, hogy Abarai - san még mindig itt van.Köpni, nyelni nem tudok, hiszen itt van előttem Abarai Renji hadnagy. A shinigami, aki a példaképem, aki miatt tetoválást csináltattam a homlokomra, annak ellenére, hogy nem bírom a fájdalmat!
-Abarai hadnagy! – sipítom.
-Mi van? – kérdezi egyszerűen.
Csak hápogni tudok, de tényleg, miért is vagyok most betojva?
-S-semmi… én...én… tényleg nagyon köszönöm – mélyen meghajlok, olyannyira, hogy akár felnyalhatnám a földet.
-Hagyd el…- mondja unottan
Kissé felemelem fejem, és úgy válaszolok:
-Nem tehetem, hadnagy… hiszen a felettesem. – Erre csak elhúzza a száját miközben kezeit keresztbefűzi mellkasa előtt
