Annyira, de annyira félek… Sötét van, és én nem… annyira nem bírom. Miért nem múlik el ez a szorongató érzés? Tûnjön már el… tûnjön el!

Remegve hagyom, hogy Renji közelebb húzzon magához, s védelmezõen átkaroljon. Légzésem menten lelassul, ahogy óvatosan, finom könnyedséggel kezdi simogatni hátam, s hatalmas buksimat.

Megnyugtató. Mégis… nem szeretnék aludni. Félek, hogy megint visszajönnek „azok”, és teljesen bekebeleznek.

De hiába próbálok fent maradni, egyre laposabbakat pislogok. Igazándiból nagyon fáradt vagyok. Nagyon… nagyon…

.oOo.

A nap elsõ sugarai melegítik arcom. Hogy honnan tudom? Én nem tudom. De ez olyan szépen hangzott…

Hatalmasat ásítva, szem dörzsölgetve mérem fel környezetem. Alig látok, de amit menten felismerek, az Renji.

Renji!

Bamba mosollyal köszöntöm, s egy reggeli puszira nyújtózkodom felé. Hjajj… imádom a reggeli puszikat. Olyan pihekönnyûek, álmosak, de egyben frissek.

-         Jó reggelt! – nyammogom még eléggé kómásan, miközben akarva-akaratlan rátelepszek mellkasára.

-         Neked is. Jobban vagy? – kérdi kedvesen, miközben szorosan magához szorít, s fordul velem egyet.

-         Sokkal. Hála neked… Renji… - El se hiszem, hogy megengedte, hogy ÉN, Rikichi, Renjinek szólítsam. Simán Renjinek. Ettõl annyira hihetetlenül boldognak érzem magam!

-         Emlékszel rá? –Kérdi kissé… elképedve? Nem tudom.

Miért ne emlékeznék? Valamire nem kéne?

-         Arra hogy megkérdeztem Renjizhetlek-e?

-         Aha, nagyon magas volt a lázad… össze-vissza beszéltél…

-         Nem is… - én nem szoktam félre beszélni… biztosan csak viccel.

Jaj, szegény fejem! Hogy nem ég le a bõr a képemrõl… ekkorát korogni a pocimnak! Ez nagyon illetlen, és kínos!

Szégyenkezve takargatom kipirult arcomat, de Renji csak kuncog, majd jókedvûen megszólal.

-         Na engedj fölkelni és hozok neked kaját. Aztán úgyis mennem kell dolgozni. – Ahh. Ez annyira. De annyira. Ez annyira nagyon kedves!

Én mindjárt… mindjárt elsírom magam örömömben!

Mint egy ragaszkodó kismacskát, derekamnál fogva rak át egyik helyrõl a másikra. Amíg megigazítja ruháját, egy hatalmas ásításra telik tõlem, majd mikor már indulna el, egy pindurka kis szikra csap az agyacskámba.

Hirtelen kapom el ruhájának ujját, s kérlelve nézek összeszûkült álmoskás szemeibe.

-         Rizsgolyót… szeretnék… - motyogom rákvörösen, mire egy aprócska mosolyt küld felém, és egy bólintással jelzi, hogy, igen, ha van, én ma rizsgolyót fogok kapni reggelire.

Ahh… repdes a szívem! Én annyira, de annyira szeretem Renjit!

Teljesen szétterülve az ágyon bámulom a plafont, s olyan szinten szétárad bennem az öröm, mint még soha.

Úgy érzem, egyre közelebb kerül Renji a szívemhez. Igazándiból… ha úgy nézzük, õ már azóta a szívemben lakozik, mióta megláttam még tanonckoromban.

Sose gondoltam volna, hogy valaha, én, szeretkezni fogok Renjivel.

…

Jaj, szegény fejem!!

Összegömbölyödve, görcsösen szorítva a fejemre húzott párnát, próbálom elüldözni a hihetetlen mértékû zavaromat. El se hiszem, hogy én tényleg azt tettem, amit tettem!

Ó egek…

Tulipiros fejjel sétálok el az ablakhoz, s kinyitom, hogy egy kis friss hûs levegõ jöjjön be a számomra túlságosan is meleg szobába. Enyhén kiráz a hideg, de cseppet sem kellemetlenül.

A napocska pont ide süt. Hiába van még hûvös, a nap fénye olyan melengetõ. Tétován mászok fel a párkányra, majd ülök rá. Még jó, hogy ilyen kicsi vagyok. Pont elfér a fenekem.

Nekidõlve az ablakkeretnek élvezem a nap melegét, s talán közben, néha-néha még el is bóbiskolok.

Majdnem felsikítok ijedtemben, mikor valaki átkarol hátulról. Egy hajszál választ el attól, hogy leessek… oj oj oj.

Szívem hevesen ver, én pedig rémülten tekintek az engem tartó egyénre. Renji… annyira megijesztett!!!

-         Hé-hé! Ne olyan hevesen. Elhiszem, hogy menekülni akarsz, de ne ilyen drasztikusan. – vigyorog rám kedvesen, amitõl azonnal megnyugszom, de azért… mégse tekinthetek el attól, hogy majdnem szívrohamot kaptam! Vagy epilepsziás rohamot! … Igazándiból nem is tudom milyen rohamokat kaphattam volna, de bizonyosan nem élveztem volna! Hmpf…

-         A frászt hoztad rám. – dünnyögöm orrom alatt kicsit morcosan, de mikor meglátom az ágyra lepakolt rizscsodákat, máris jobb kedvre derülök. Azonnal kibújok Renji karjai közül, és szaladok hamikázni. Erre de nagyon vágytam már!

-         Ne egyél olyan gyorsan, mert meg fogsz fulladni. – hallom meg Renji hangját, mikor már a második vagy harmadik golyócskát tuszkolom magamban, mikor még az elsõt se nyeltem le teljesen.

-         Nem kérsz? – kérdem egy pillanatra elszakadva az evéstõl.

-         Nem kérek te kis malac, de utána takaríts össze jó? – közelebb lép, én pedig követem minden egyes mozdulatát. Apró borzongás fut végig testemen, mikor kedvesen megborzolja hajamat.

-         Igenis! – emelem kezem homlokomhoz, majd hatalmas mosollyal kezdem magamba tömni a következõ áldozatom.

oOo

-         Tele vagyok. – motyogom nehezen, hatalmassá vált pocimat simogatva.

-         Helyes, mert nekem mennem kell. Ha lehet, ne nagyon menj sehova. Tudom ez szinte lehetetlen, de a mosdóba is csak akkor, ha nagyon kell. Pihenj okés? – nehezen fogom csk fel azt a sok információt, amit mondott Renji, de azért próbálom észben tartani. Ne menjek sehova, menjek sokat mosdóba, és ha lehetséges dolgozzak… ennek mi értelme?

Egészen elvesztem a maradék kis öntudatom, mikor kapok egy émelyítõ csókot, és egy apró puszit a buksimra. Tátott szájjal figyelem, ahogy egyetlen hadnagyom menni készül. Már az ajtóban jár, mikor kábán utána szólok:

-         Legyen szép napod! – hebegem, miközben már-már idiótán integetek utána.

-         Te meg pihenj sokat! – szól vissza, én pedig csak aprót bólintok.

Apró mosolyt kapok, és már el is tûnt.

Hatalmasat sóhajtva dõlök el az ágyon, és bámulom az ablakot, ahol pár perce még üldögéltem. Egyre nagyobbakat pislogok, ami idegesít.

Az elõbb aludtam egy csomót, és még pihiztem is a párkányon. Mégis olyan fáradt vagyok…

Na jó… azt hiszem szundítok egy kicsit.

oOo

Unottan törülgetem magamról le a pihe-puha törülközõvel a már egyáltalán nem olyan kellemes vízcseppeket.

Hjaa… Még gondolkodni se tudok, annyira unatkozom.

Jaj, szegény fejem! Az nem jelent jót, ha már unalmasnak tartom saját magam!!!

Uff…

Mellkasomat szárítgatom, mikor észreveszem magam a tükörben. Vagyis… észreveszem, hogy egyáltalán van tükör a fürdõszobában.

Lassan, és óvatosan törlöm le a lecsapódott párát, majd önkénytelenül is szemügyre veszem magam.

Egészen belepirulok a saját, áthatoló tekintetembe, s szégyenkezve magamra tekerve a törülközõt, takarom el intim részecském… Egyet hátralépve folytatom önmagam méricskélését. Nem értem, hogy mit kedvelhet rajtam Renji. Nem vagyok se erõs, se okos. Még szép se. Csak csont és bõr vagyok csupán… nyüzüge, és tudatlan.

Remegõ kis kacsókkal nyitom szét a törülközõt, s alaposan szemügyre veszem kisbarátom.

Na ez az… még õ se nagy.

Szomorúan törölgetem magam tovább, majd veszem fel a már elsajátított shihakushout.

oOo

Miután a napom nagy része elment azzal, hogy unatkoztam, ezért, hogy feldobjam a szürke hétköznapokat, kerestem valamit, amivel el tudom tölteni a felesleges idõt…

Megvarrom Renji szakadt ruháit!!

Ow… kicsit nyominak érzem magam… Egy shinigami nem varrni szokott, hanem harcolni! Vagy legalább sepregetni…

Apró neszre figyelek csak fel, ami az ajtó felõl jön.

Mindent eldobva aprót sikkantok fel.

-         Renji! – Boldogan pattanok ki az ágyból, s szaladok ölelésébe. Úgy hiányzott! Annyira, de annyira! –ooolyan unalmas volt itt egész nap egyedül… - dünnyögöm mellkasának, mire egy erõsebb szorítást kapok jutalomként.

-         Tudod, hogy nem tudok mindig itt lenni te kis vadmacska. – arcom egy századmásodperc töredéke alatt vált át vörös árnyalatba, de olyan vörös árnyalatba, hogy azt még egy érett paradicsom, sõt egy homár, sõt! Még a mars is megirigyelhetné!

-         Jajj ne mondd ezt. – motyogom hihetetlenül nagymértékû zavaromban.

-         Pedig ez az igazság… - suttogja kábítóan, miközben óvatosan terelget az ágy felé. Apró csókokkal jutalmaz, minek hatására én annyira… de annyira… – vad voltál… - nem bírom! Mindjárt elsüllyedek szégyenemben!

-         Ne mááár, ez olyan kínos… - Hiába takargatom arcocskámat, Renji hangjából érzem, hogy vigyorog, és élvezi ezt az… ezt az egészet!

-         Jajj ne csináld már… nagyon kis szexi voltál… - suttogja olyan nagyon csábítóan, hogy ha nem érezném magam már így is nagyon kellemetlenül, talán felvetném az ötletet, hogy játszunk valamit… de most még csak meg se fordul a fejemben! Nem ám! Az elõbb csak tévedés volt, nem fordult meg a fejemben! Vagyis de! Pont ez az! Megfordult, és már el is ment! Jaj, szegény fejem! Gyorsan bújok ki Renji ölelésébõl, s szaladok a biztonságos kis zugomba, a takaró alá.– na Rikichi csak vicceltem…

-         Ez nem vicces… - makogom sírás közeli állapotban. Ez annyira kínos… azt kívánom bárcsak meg se tettük volna. Most nem kéne így szégyenkeznem amiatt, hogy milyen szánalmasan, és… és kiborítóan viselkedtem! Mint… mint egy tüzelõ szuka! Jahajjj…

-         Hát jó… - m-mi jó?

Várok, és várok, de nem történik semmi. Halálos csend honol a szobában. Egek!

Renji? – kérdem remegõ hangon, de választ nem kapok. Kibújok a takaró alól, és keresgélni kezdem egyetlen hadnagyom. Mivel sehol sem találom, utolsó mentsvárként a fürdõbe indulok. De utam állja az ajtó. Be van zárva.

Miért van bezárva?

-         Renji! Tudom, hogy bent vagy. – szólok be, mikor az ajtó csak nem adja meg magát. Tudom, hogy benne van a keze a dologban!– Ne csináld már, gyere ki… nem fogok duzzogni… - hangom egészen elhalkul. M-miért csinálja ezt? Miért nem válaszol? Ennyire megbántottam volna? - Ne csináld ezt. Miért nem válaszolsz? – Látásom kezd homályosulni, s legszívesebben úgy bõgnék, mint egy kisgyerek. Én nem… én nem akartam meg bántani Renjit! Elõbb vetném oda magam egy hollownak, mint hogy Renjit szomorúvá tegyem!

Nyílik az ajtó, s amint felbukkan Renji és az a hatalmas vörös üstöke, mint kisgyerek a rég nem látott anyukájához, úgy bújok hozzá. – most mire volt ez jó? Bûntudatom lett… - motyogom még mindig… zaklatottan?

-         Ne haragudj… - kapok egy szeretetteljes puszit a buksimra, s én máris semmisnek tekintem ezt az érzelem dús… akármit.

Már sokkal boldogabban követem az ágyba Renjit, s miután lefeküdt, érdeklõdve figyelem gyönyörûségesen szép arcát.

-         Mit szeretnél? – kérdi olyan… unottan?

-         Nem megyünk ki sétálni? – ahogy elnézem, bizonyosan jót tenne Renjinek egy kis séta. Ha szívna egy kis friss levegõt, akkor sokkal jobban tudna aludni! Egészen biztos vagyok benne, hogy reggel nem nyûgösen és fáradtan kelne, hanem frissen és üdén!

Bár lehet, hogy ez csak nálam válik be…

-         Fáradt vagyok… - sóhajt egy hatalmasat, s már hunyná is le szemeit, mire közelebb húzódok, s kérlelni kezdem. Csakis az õ érdekében.

-         Csak egy nagyon picit…

-         Jó, de csak egy kicsit… nagyon kicsit… - El se hiszem, hogy tényleg! Tényleg eljön velem sétálni!

Nem sétálunk ám messze. Csak az osztag kertjébe. Már senki se jár erre, ezért óvatosan, és ügyelve nehogy mégis bárki meglássa, kézen fogva haladok Renji mellett. Olyan hatalmas keze van. Szabályosan elveszek benne!

Renji hamar eldõl, mint egy naaagy fatuskó.

Érdeklõdve figyelem, majd elszaladok a virágok közé. Szakítok pár szálat, s azoktól, akiket meghagytam, bocsánatot kérek. Nem szokásom szép virágokat gyilkolni, de Renjiért bármit.

Magamat szórakoztatva fûzöm a virágokat, Renji pedig… szunyókál. Apró puszit lehelek ajkaira, s apró mosoly kúszik arcomra, a nagy merészségem hatására. Lassan nem ismerek magamra… Olyan furcsa vagyok közelébe. Vajon miért van ez?

-         Renji… Renji! – gyengéden rázogatva próbálom felkölteni álmos hadnagyom, kisebb, mint nagyobb sikerrel.

-         Mi van? – félrebiccentett fejjel figyelem próbálkozásait a teljes ébrenlét állapotának elérésében. Szerintem nem is tudja, hogy hol van…

-         Ezt neked csináltam. – nyomom orra alá a sok szép virágból összetákolt kis koronát.

-         Oh, ez… igazán kedves tõled. – A levegõ is bennem reked, erre a kijelentésre. Tetszik neki?!

-         Feltehetem a fejedre? – kérdem reménykedve, lassan már görcsösen szorongatva az ajándékom.  

-         Öhm… persze… - hosszú kínos csönd után kapok csak választ. Eddigi jó kedvem egy szempillantás alatt szállt tova. Szomorúan horgasztom le buksim, s úgy dünnyögöm orrom alatt:

-         Nem is tetszik igaz?

-         Nem… mármint nekem nagyon… tetszik, de ez… én sose szerettem az ilyen… ilyen… ilyen dolgokat.

-         Értem… - Mit is gondoltam? Renji egyáltalán nem olyan… õ nem… õ nem szereti a színes dolgokat. Hogy is képzelhettem?! Nem akarok sírni… nem akarom ezt a pillanatot még kínosabbá tenni…

-         De én… szeretném azt az… izét. Tedd a fejemre jó? – gyengéden próbálja megemelni lehorgasztott fejem, de én minduntalan ellenkezem.

-         De nem is tetszik. Az elõbb mondtad, hogy nem szereted az ilyen dolgokat. – motyogom már igen csak remegõ hangon.

-         De ezt szeretem… mert te csináltad. – Hangja elhalkul, s amint felpillantok szemeibe, bíztató mosollyal adja át a kis koszorút. Pár pillanatig bambán bámulom õt, majd elmerülve értelmetlen gondolataimban, a cseppet se férfias ajándékom. Lassan, kiélvezve a pillanat meghittségét rakom Renji fejére a virágcsodát.

-         Olyan mintha korona lenne… az én szívem kastélyának a királya… - azt hiszem kissé elszálltam a fellegekbe… de mit tehetnék? Annyira szeretem Renjit!

-         Köszönöm Rikichi! – apró csókkal jutalmaz, amit én kis sóhajjal könyvelek el magamban, a legjobb szájrapuszik gyûjteményemben.

Kényelmesen eldõlve a fa tövében pihenünk, és élvezzük a naplementét. Vagyis… én csak réveteg mosollyal bámulok a nagyvilágba, és a lemenõ nap fénye épp csak próbál megvakítani.

Engem nem szeret a Nap… pedig nem tettem ellene semmit. De tényleg!

Félkómás állapotomból Renji mocorgása zökkent ki. Álmatagon kísérem figyelemmel, ahogy nehézkesen feláll, majd felém fordul. Rögtön nyújtózom utána, nehogy véletlenül itt hagyjon.

Amilyen kis apró vagyok, ki is nézem magamból, hogy elvesszek. Bizony az nagyon rossz lenne… nem is tudom, mit csinálnék.

Ohh… így elkalandoztak a gondolataim? Észre se vettem, hogy már visszaértünk a szobába. Húú.

Olyan gyorsan szalad az idõ…

Renji szinte beleperdül a takarókupacba, én pedig nehézkesen mászok fel. Bukdácsolva a takaróhalmazokban vergõdök mellé, közben a nap nem túl unalmas eseményeit regélem, amik a minap apró mosolyt tudtak csalni az arcomra.

Egészen átszellemülök, már a levegõben kapálózok kezecskéimmel, mikor észreveszem, hogy Renji… alszik?

Óvatosan mászok hozzá közelebb, s közelebb hajolva kémlelem nyúzott arcát.

Oww… biztosan nagyon fáradt volt… én pedig… hogy lehetek ennyire önzõ? Egész nap… egész nap, szinte figyelembe se vettem Renjit, és az érzéseit!

Öklömet harapdálva próbálom elfojtani sírhatnékom, és nyöszörgésem.

Szörnyû egy alak vagyok. Nem is érdemlem meg azt a bánásmódot, amiben részesít. Õ annyira… annyira kedves, és figyelmes… én pedig…

Még csak meg se tudom hálálni.

Önzõ szörnyeteg vagyok! Igen, az!

Minden butaságot ráerõltetek, miközben nem is szereti. Fene ebbe a virágkoszorúba! Már nem is tetszik!

Egészen feldúltan kapom le hadnagyom fejérõl, s dobom el a szoba egyik sötét kis sarkába.

Nincs rá szükség!

Lelkem egy pindurit megnyugszik, amint meglátom a szuszogó Renjit.

Apró mosollyal húzódzkodom közelebb hozzá s kezdem levetkõztetni, mert azért mégse aludjon így!

Hajából is kibontom a szalagot, nehogy reggelre fájjon a feje búbja… A biztonság kedvéért egy takarót is ráterítek, nehogy fázzon az éjszaka folyamán.

Egész sokáig elüldögélek, és jóformán fetrengek Renji mellett, de egyszerûen nem jön álom a szememre.

Már sokadára járom körbe a szobát, ülök ki az ajtó elé, és bújok vissza az ágyba. De nem bírok elaludni. Haah…

Órák telnek el, mire kezdem úgy érezni, hogy megtalált az álommanó… jó sokat késett. Gonosz!

Már a nap legelsõ, nyúzott, sugarai vetülnek be az ablakon, mikor mázsasúlyúvá válnak szemhéjaim, és… nyááááh…

oOo

Halkan nyöszörögve reagálok valami... puha érintésre? Billegõ fejjel, összeragadt szemhéjakkal próbálok fókuszálni az elõttem lévõ nagy sötét foltra.

-Yo, Rikichi!

-Üöheenhnnn…- köszöntöm egyetlen hadnagyom… igen értelmesen. Nehezen nyomom ki magam ülõ helyzetbe, s amíg a szemeimet dörzsölgetem, õ leül mellém az ágyra. Apró puszikat hint nyakamra, amitõl… teljesen kiráz a hideg. Hatalmasakat ásítgatva fordulok meg, s karolom át nyakát. – Jóóáááááhh reggelt… - nyammogom

-Reggelt? Már délidõ is elmúlt.

Tátott szájjal, és valószínûleg nem kicsit hatalmas tepsi szemeket meresztek Renjire.

-Ilyen sokáig aludtam? Átaludtam a reggelit, és még az ebédet is? Ouuww…

-Látod, kellett neked ilyen sokáig fenn maradnod… - apró szájra puszit kapok… hjajj

-Én nem akartam… nem tudtam… pedig nagyon szerettem volna. Levegõztem is, meg sétáltam is… hozzád is bújtam nagyon sokszor..

-Igen?

-Ühüm… félénken bújok hozzá, s nem kicsit esik jól, hogy õ magához szorít. Szorosan… – Úgy örülök, hogy felkeltettél. – motyogom ruhájába. – így kihagyhattam a nap legunalmasabb részét, és máris veled lehetek.

Nehezen feszítget le magáról, s picit arrébb tol, csupán annyira, hogy teljes életnagyságban láthassam.

-Pont azért jöttem, hogy szóljak… khmm… hogy bizonytalan idõre az emberi világba kell mennem… - M-micsoda? Ugye ez… ez csak egy vicc?

Hosszú csend áll be közénk. Jaj, szegény fejem, mégis most mit reagáljak erre? Kezdjek el sírni? Mert ezt tenném a legszívesebben… de akkor már megint csak Renjinek tennék keresztbe… Uhhh…

- Öhm… ez egy kicsit hirtelen… jött. D-de végül is h-hadnagy vagy… - motyogom egyre remegõbb hangon - erõs, és kitartó… mindenkinek szüksége van rád… még az embereknek is. – bal kezemet arcom elé kapva takarom el a valószínûleg tulipiros képemet… nem akarom, hogy lásson… olyan szánalmas vagyok… már megint.

-Oi Rikichi… - karjaimat megfogva húz magához, így nem csoda, hogy, szabályosan beleesek ölelésébe. - Nyugodj meg… - suttogja ajkaimba, s miközben nyugtatóan kezdi simogatni hátam, édes csókkal jutalmaz. – Nem fog sokáig tartani. Gondoskodom róla… visszajövök, és aztán napokig ki sem bújunk az ágyból…

Hatalmas kisírt, boci szemekkel nézek rá.

-Megigéred? – Apró mosolyt sikerül csalnia arcomra, mikor úja elõvillantja imádnivaló Renjis vigyorát.

-Én ne ígérném?

-Te vagy a legjobb… - újult erõvel tapadok mellkasára, s nem engedem… addig nem eresztem, míg nem kell indulnia. Addig nem.

oOo

Csak távolról figyelhetem, ahogy más hadnagyokkal, és Hitsugaya kapitánnyal elhagyják a Lelkek városát.

Mi történhet odaát, hogy a legerõsebb hadnagyoknak, és még egy kapitánynak is mennie kell? Ez nem normális. Még én is látom, hogy ez fura.

Remélem, nem esik baja… abba belehalnék.

Hjaj… most, hogy így egyedül maradtam, azt hiszem, újra kézbe foghatom régi barátaim. Seprû urat, és felmosó hölgyet… na meg a magasságos wc kefét…

oOo

Napok telnek el, és semmi hír. Nem mintha, pont nekem szólna bárki is… de lassan beleõrülök ebbe a semmilyen, tudatlan állapotba.

Nem szabadna aggodalmaskodnom, hisz Renjirõl van szó… õ piszok erõs. Mégis, hacsak belegondolok, hogy valaki bántja… összeszorul a szívem.

Figyelmem csak a munka tudja eltéríteni másra, meg persze az is… hogy a nem kívánatos shinigamik újra megtaláltak. Csak most annyi a különbség, hogy nincs, aki segítsen rajtam.

Ha felakasztanak valahova, addig lógok ott, amíg a ruhám el nem szakad… ha elkezdenek verni… ájulásig teszik.

Azt hittem, ennek már vége… titkon reméltem, hogy maga a tény, hogy folyton Renji mellett vagyok, elrémíti a shinigamikat attól, hogy bántsanak…

De nem… és ez kezd megõrjíteni. Esténként megint csak azzal a gondolattal tudok elaludni, hogy vajon milyen bosszúságot szánnak nekem a következõ napra…

Seprûmre támaszkodva kémlelem a narancssárgára színezõdött eget. Imádom a naplementét… olyan gyönyörû, és ámulatba ejtõ… mégis, egyedül olyan unalmas végig nézni.

Hirtelen szakítanak ki a nyugalmas bambulásomból, amit csak egy szerencsétlen nyekkenéssel tudok nyugtázni.

Kezdõdik…

oOo

Újabb napok telnek el, és megint csak semmi hír… Fáradtan, szinte vonszolva magam sétálok a szobám… illetve Renji szobája felé.

Annyira kimerült vagyok. Haajj…

Csigalassúsággal totyogok be, s zárom be magam után az ajtót.

Nehezen emelem meg fejem, s indulok a fürdõ felé… vagyis indulnék. Mert egy bizonyos valaki látványa a földbe gyökereztette a lábaim.

-R-renji? – hebegem nevét. Szinte el sem hiszem. Visszajött. Tényleg itt van.

Csak hápogni tudok.

Bamba mosoly kezd arcomra telepedni, s amint egy kis energiát sikerül összekapargatnom, rohanok az ölelésébe. Annyi mindent mondanék neki! Hogy mennyire aggódtam érte, hogy minden nap, szinte minden percében csak Õ járt a fejemben! Még akkor is, mikor bántottak.

De nem mondhatom… akkor feldühíteném, és akkor minden rosszra fordulna… elmenne és lerendezné azokat a shinigamikat… és akkor legközelebb megint durvábbak lennének. Nem szeretném. Úgyhogy ettõl most eltekintek… mindenki jobban jár ezzel.

-Annyira, de annyira hiányoztál! – szorosan bújok hozzá, s eszemben sincs elereszteni. – Azt hittem, már vissza se akarsz jönni… olyan magányos voltam nélküled… Olyan sokáig tartott…- hangom teljesen elhalkul, fejemet szomorúan horgasztom lefelé.

Kedvesen emeli vissza buksimat, s halovány mosoly kíséretében ad egy oly régóta várt szájra puszit.

-Az érzés kölcsönös, csak hogy megnyugodj.. – hatalmas vigyorától teljesen zavarba jövök. Van egy halvány, iszonyatosan perverz elképzelésem, hogy mi is járhat Renji fejében… Az egész testem beleremeg az érintésébe. – Kívánlak…

- N-ne mondj

- Lángol a szívem érted. – dünnyögöm hajába, ahogy átölelem buksiját. Hirtelen remegnek meg lábaim, s még Isteni… shinigami szerencse, hogy az egyetlen Renji-sanom itt van, és könnyedén elkap.

Amilyen erõsen csak tudok, kapaszkodok ruhájába, arcomat pedig mellkasába fúrom. Egészen megszoktam már ezt a helyzetet. Mostantól így kéne járnom. Renji-san karjaiban.

Érdeklõdve kémlelem az utat, amelyen végig megyünk. Ismerõs, de nem tudom hova tenni. Amit elõször felismerek az… az Renji-san ágya.

Szépen belefektet, két takaróval is betakar, és még vizes rongyot is kapok az állítólag forró buksimra.

Kapok ám én pár szem bogyót is. Nem finom, de beveszem.

Oldalára fekve telepszik mellém Renji-san, és úgy vigyáz rám.

- Kérdezhetek? – kérdezem egy hatalmas ásítás közepette

- Mit szeretnél tudni?

- Szép a mosolyod… - gondolom… nem. Ezt ki is mondtam. - Renji-san…

- Igen? – húú… ahogy az arcomat cirógatja a nagy hideg kezével, annyira jól esik.

- Renji-san… megengeded, hogy ezentúl Renjinek nevezzelek? – pár pillanatig csak kedvesen néz, bal kezével játszadozik a hajammal, majd felém hajol, s félrehúzva a rongyot, egy pusszantást nyom buksimra.

- Nem fogom leharapni a fejed, ha mostantól így szólítasz.

- Fú… most megnyugodtam. – nagyokat sóhajtva húzom magamra minél jobban a takarókat. – Hideg van… fázom.

Több se kell Renji (!!!) máris mellém fekszik a takaró alá, és átkarol.

- Fú… melegem van… - motyogom

Választ nem kapok, ezért feltûnõen kezdem bámulni Renjit. De mivel ez nem jár sikerrel…

- Renji, Renji, Renji, Renji, Renji…

- Rikichi… nem akarsz inkább aludni? – nagy boci szemeket meresztek rá, és úgy válaszolok.

- Renji, szeretnéd, hogy inkább aludjak? – erre csak gondterhelten megtörli homlokát

- Szeretném, ha inkább aludnál.

- Rendben –egyezek bele – De csak a te kedvedért, Renji.

- Rendben… - sokáig fekszem az ölelésében, bámulva belülrõl a szemhéjamat, de nem bírom sokáig.

- Renji…

- Mondjad…

- … elfelejtettem - nyammogom álmosan, majd hagyom, hogy végül elnyomjon a derûs álom.

Uff. A fene gondolta volna, hogy rémisztõ álmok fognak jönni a szépek helyett…

Ezek nem tetszenek.

Fel akarok kelni.

De nem tudok!

Mintha tüzes lángok mardosnák bõrömet. Éget! Nagyon fáj…

Ráncigálnak.

Fojtogatnak.

Tépnek, és ütnek.

Könyörgöm, hogy hagyják abba, de minden eltûnik, a fájdalom mégis megmarad.

Mintha elevenen megnyúznának, és ezután még sokadára megégetnének.

Nem elég… nem elégszenek meg ennyivel.

Nem marad abba.

Hiába kiáltozom… még a saját hangom is alig hallom. Ha már én nem hallom… akkor ki fogja? Ki fog így megmenteni?

Valaki!

Segítsen valaki!

…Rikichi…

Ki az? Ki szólít?

…Rikichi…

Itt vagyok! Ki az?

Rikichi ébredj!

Torkom szakadtából sikoltozva kapálózok, s miután Renji leszorítja karjaimat kezdem felfogni a helyzetet.

Hiába kapkodok levegõért, alig jutok hozzá.

Sípol a tüdõm.

Sírok.

Rémülten járatom tekintetem össze-vissza, s próbálok minél több információt elraktározni fejemben.

Renji szobájában vagyok. Az ágyban. Verejtékben úszok, sírok, és furcsa hangokat adok ki.

Halálosan félek, de nem tudom mitõl.

Fájnak a végtagjaim, a fejem pedig majd szétrobban.

A kezeimet pedig Renji szorítja le az ágyra.

Eddig görcsösen megfeszült testem elernyed, s kitör belõlem a zokogás.

-Eressz, kérlek, eressz… - vinnyogom, mire karjaim felszabadulnak, én pedig utolsó ments vágyamként nyújtózkodom Renji nyaka után. 

Aggódva néz szemeimbe, de néma kérésemnek eleget téve hajol le hozzám. Mint kismajom az anyukájára, úgy csimpaszkodom most én Renjire.

-Annyira félek… úgy félek… - hüppögöm mellkasának.

-Nyugalom… oi. Itt vagyok… Csak egy rossz álom volt. Csak egy rossz álom.

-Csak egy rossz álom. Csak egy rossz álom… egy nagyon rossz álom…

Nem bírom tovább… túlságosan fáj mindenem. Úgy érzem, menten megégek. Ez kibírhatatlan. Azt hiszem… azt hiszem jobb lesz, ha most inkább elájulok…

.oOo.

Sötét van. Miért van sötét? Szegény fejem… azt hiszem, tudom már.

Lassan, és álmosan nyitogatom fel szemeim, s egy, még a számomra ismeretlen plafonnal találom magam szembe. Egészen biztos vagyok benne, hogy még nem találkoztunk.

Szerbusz, én Rikichi vagyok, a hatodik osztagból. Részemrõl a szerencse, hogy megismerhettelek, fehér plafon.

Dülöngélõ fejjel futtatom végig tekintetem a helyiségben, ahol vagyok. Ismerõs. Valahonnan nagyon ismerõs.

Nocsak! Egy vörös buksi. Csak nem Renji-san?

Fú… de békésen alszik.  Még jó, hogy nem nyújtózkodtam… akkor biztosan arcon vágtam volna. Abba pedig a szívem szakadt volna bele!

Óvatosan veszek ujjaim közé néhány vörös hajfonatot, s mosolyogva konstatálom, hogy pont olyan selymes, ahogy mindig is képzeltem.

Furcsa, hogy eddig még nem is érintettem meg Renji-san haját. Már épp ideje volt!

Ohh… ébredezik. Remélem nem én keltettem fel!

-         Jó reggelt Renji-san… vagy inkább éjjelt? – köszöntöm mosolyogva, s kicsit zavarodottan tekintgetek ki az ablakon. Már magam se tudom, mikorra járhat az idõ…

-         Hogy érzed magad? – kérdi kissé rekedtes hangon, miközben gyengéden maga felé fordítja fejem.

-         Persze hogy jól vagyok. – nyugtatom meg egy apró mosollyal, s mikor kezével gyengéden végigsimít arcomon, a saját kacsómat az övére téve simulok hozzá még jobban. Nagyon szeretem az érintését…

-         A frászt hoztad rám, mikor megláttalak ájultan a folyosón. –suttogja egészen halkan, majd egy nagy sóhaj kíséretében homlokát az enyémnek koccantja.

-         Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok. – motyogom bûnbánóan.

-         Ne beszélj hülyeségeket. – államat megfogva kényszerít arra, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. – nekem kellett volna jobban odafigyelnem rád. – hangja egészen elhalkul, köszönhetõen a köztünk lévõ távolság csökkenésének. Egész testemen végigfut egy enyhe bizsergés, amint gyengéden megcsókol. Jaj, szegény fejem… annyira vágytam már erre, hogy mindjárt elalélok az érzéstõl.

-         Örülök, hogy jobban van… Renji-san… - pihegem mosolyogva, amint nagy nehezen elszakadunk egymástól.

Pár pillanatig komolyan néz szemeimbe, én pedig értetlen tepsi-szemeket meresztek rá. Szó nélkül áll fel, és slattyog el a kis asztalkához. Morog magának valamit, majd zavartan, a kezében pár tégellyel ül vissza helyére.

Érdeklõdve figyelem, ahogy mindegyiket megnézegeti, elolvassa a nevét, a tartalmát… majd tanácstalanul megvakarja fejét.

Milyen aranyos… Kuncogva adom Renji-san tudtára, hogy tényleg milyen mókás.

Kissé vontatottan nyúlok felé, hogy adja nekem a gyógyszereket. Talán nekem sikerül megbirkóznom a feladattal…

Én is alaposan végigmérem a dobozkákat, majd –nem is tudom miért – elkezdem magyarázni Renji-sannak, hogy mi-micsoda.

-         Ez… - emelem a krémes dobozkát – a sebre van. Ezek meg fájdalom csillapítok meg lázcsillapító. – folytatom már-már… dicsekedve? Uh… szabad nekem olyat?

-         Oooké… akkor most szépen beveszel mindkettõbõl egyet, a kenõcs meg majd késõbb. Elõbb még kapsz egy kis fejmosást. – Jaj, szegény fejem! Annyi nekem!

Kicsit elhúzódik az idõ a gyógyszereim bevételével, mert Renji-san nem hiszi el nekem, hogy túl kicsi a torkom a gyógyszerek méretéhez képest. Õ csak azt feleli, hogy nem a torkom kicsi, hanem a gyógyszer nagy, és emiatt nem kíván vitát folytatni. Be kell vennem a gyógyszert, punktum!

Egyszer a gyógyszerek fognak a sírba vinni!

Nagy nehezen sikerül leerõltetnem a bogyókat, és amint ez meg is történik, Renji-san máris leül az ágyam végébe. A szemei most hihetetlen komolyságot tükröznek. Nem mintha máskor nem így lenne!! É-én egy szóval se gondoltam ezt! Renji-san nagyon okos, és komoly shinigami! Én ezt sohasem vontam kétségbe!

-         És akkor most magyarázatot kérek arra, hogy miért nem nézetted meg a sebed. Rosszabb is lehetett volna.

-         Én… elláttam magamnak… nem hittem, hogy ilyen súlyos. – Úgy érzem magam, mint akinek a torkát, és a szívét szorongatják. Én tényleg… én tényleg nem gondoltam, hogy ennyi bajt fogok okozni!  – sajnálom. – csipogom halkan, már-már sírás határán. Annyira szégyellem magam! Olyan buta vagyok!

-         Csak aggódtam. Néha olyan kis butus vagy. – Ugye? Én is így gondolom…

Abban a szent minutumban, amint Renji-san mellém áttelepszik, rögtön rávetem magam. Átkarolom derekát, fejem pedig mellkasába fúrom. Minél közelebb szeretnék lenni hozzá. Nem akarom elveszíteni.

Borzasztó belegondolni, hogy az én felelõtlenségem miatt, hogy nem nézettem meg magam… akár meg is halhattam volna! És akkor… és akkor is elveszítettem volna Renji-sant! Nem akarom!

Még erõsebben bújok az ölelésébe, s lassan félálomban, kistarkabociszemekkel teszem fel neki az oldalamat legjobban fúró kérdést.

-         Itt marad velem Renji-san?

-         Hát persze hogy itt maradok. – Megnyugtatóan mosolyog rám, majd teljesen felfekszik az ágyamra. Fáradtan fújom ki a bennem rekedt levegõt, így most már hagyhatom, hogy a fáradtság átvegye testem fölött az uralmat.

-       Annyira sajnálom Rikichi. Az egész az én hibám. – hallom egész távolról.

-       Ne mondjon ilyet… - motyogom most vagy fennhangon, vagy csak magamban. Nem érzékelem a világot… azt hiszem, már alszom. Ez biztosan egy álom. -… nem Renji-san hibája volt.

.oOo.

Sose gondoltam volna, hogy egy komolyabb sérülés ilyen nehézségekkel jár. Napi kétszeri, ha nem háromszori kötés csere, fertõtlenítés, és kenegetés.

Ha nem lenne nekem Renji-san, már egészen biztosan a negyedik osztag épületében próbálnának visszahozni az életbe. Magamtól nem hiszem, hogy mindezt megcsináltam volna…

De nem érdekel, hogy mi lett volna HA, mert Renji-san itt van nekem, és megdorgál, ha nem azt teszem, amit kéne. Õ vigyázz rám. Dolgozik, harcol, és még rám is vigyázz.

Én pedig - aki már megint semmit sem dolgozhat-, nem tudok mást tenni, mint szorgosan gyógyulni. Azt hiszem, ezzel egészen jó úton haladok, mivel már nem fáj semmim, és már fizikailag lehetetlenség, hogy magától felszakadjon a sebem! Mivel hogy már csak egy hosszú, hosszú sebhelyem van.

Annak ellenére, hogy Renji-san mindig elkomorul, mikor meglátja, én nagyon örülök neki, hogy van egy ilyen hegem vagy mim. Ez mindig emlékeztetni fog Renji-sanra.

Jól hallottam, hogy valaki elhúzta az ajtót?

Csak nem?

Megjött Renji-san!

Félredobva a kezemben lévõ kis takarító eszközeimet, szinte röpülök Renji-san karjaiba. Úgy hiányzott!

Uuuuu… nem érem fel. Már lábujjhegyen állok, de nem tudok neki szájra-puszit adni! Kis ideig még erõlködöm, de úgy látszik… úgy látszik, ma nem kapok puszit! Valami rosszat tettem?!

Már épp adnám fel, mikor Renji-san gonosz vigyorral arcán hajol le hozzám, s ad nekem egy – már várva várt – szájrapuszit.

-       Ez gonosz volt. – suttogom kábultan ajkaiba.

-       Küzdj meg azért amire vágysz. – válaszolja komolyan, s talán ha nem bújna meg egy aprócska kis mosoly a szája szegletében, még komolyan el is gondolkodnék a szavain.

-       De Renji-san túl magas. – fogom durcásra a dolgot, s keresztbefûzve karjaim fordítok neki hátat.

-      Akkor nõj szorgalmasan. – gonoszan csücsörítve, nagyon nézek utána, de mikor elkezd vetkõzni, hihetetlen gyorsasággal szaladok be a fürdõszobába, s kezdek vizet engedni a kádba. Renji-san nagyon kimerültnek tûnt… remélem jól fog esni neki egy kis nyugtató fürdõzés.

Mire megtelik a kád, léptek zaja üti meg füleim. Mosolyogva fordulok az érkezõ felé, és szabályosan bennem reked a levegõ, mikor meglátom teljesen mezítelen, izmos tetovált testét.

Sokszor láttam már Renji-sant pucéron, de még most is a hatása alá tudok kerülni. Zavaromban már szaladnék is kifelé, de mikor már az ajtóban járok, megállít. Sõt! Rám parancsol!

-    Ne menekülj… gyere csak szépen ide és tessék velem fürdeni! – Érzem, hogy megint elpirulok…

Lassan vetkõzöm lefelé, s minduntalan feszélyezetten érzem magam, mivel Renji-san árgus szemekkel kíséri figyelemmel minden mozdulatom. Egek…

Már-már robbanás határán van a fejem… mint egy nagy érett paradicsom… mindjárt minden csupa paradicsom lesz!

Éppen, mikor szégyenlõsen pillantgatok fel és le, jobbra és balra, hirtelenjében azt veszem észre, hogy a kád másik oldalán vagyok, Renji-san karjai között. Amivel igazándiból nem lenne semmi gond, csak hát… annyira zavarba ejtõ, hogy Renji-san… Renji-san merevedése a fenekemnek nyomódik.

Jaj, szegény fejem, hát lehetnék még ennél jobban zavarban?

…

Persze, hogy lehetnék!

Csupán ennyitõl már én is… oh, egek, hogy nem ég le a bõr a…

Hogy meredezhetek így? Lankadj le, lankadj le!

- Megmossam a hátad? – hajol közelebb egyetlen hadnagyom, forró lehelete fülemet csiklandozza, s minderre én csak egy tétova bólintással tudok válaszolni. Kezecskéimmel közben eltakarom kisbarátom, nehogy észrevegye… annyira zavarba ejtõ!!

Remegve fújok ki egy jó adag bennrekedt levegõt, mikor Renji-san a hideg fürdõolajt a meleg kezeivel elkezdi beledörzsölgetni bõrömbe.

- Jól esik? – kérdi kedvesen, a nyakamba duruzsolva

- Nagyon is… - habogom, mikor kezei átvándorolnak mellkasomra. Pihegve dõlök hátra mellkasának, ezzel egy gondterhelt sóhajt kiváltva belõle. Kipirultan nézek fel szemeibe, s attól, amit bennük látok megcsillanni… az a színtiszta vágy… ettõl még a szám is kiszárad.

Szívem hevesebben kezd verni, ahogy arca közeledik az enyémhez.

Lassan hunyom le szemeim, s mikor megcsókol… akaratlanul is felnyögök. Rémülten nyílnak tágra szemeim, mikor kacsóimon megérzem Renji-san kezeit.

- Mit rejtegetsz odalent? – kérdi hamiskás mosollyal, miközben fejét vállamra teszi, és úgy leskelõdik lefelé.

Követve tekintetét kezdem mustrálni kezeimet.

- Semmit…- motyogom orrom alatt.

- Semmit? –ismétli meg válaszom

- S-semmit…- enyhe remegés fut végig gerincem mentén, mikor kezecskéimet gyengéden lefeszítgeti, és elkezdi simogatni a már nem kicsit kemény barátocskám…

- Pedig ez nem tûnik semminek.

- Uhnn… n-nem…- fejem hátravetem, s remegõ ajkakkal sóhajtozok forró csókjai után, amiket nagy sokára meg is kapok.

Mielõtt még túlságosan is elmélyülne kényeztetésembe, nehézkesen fordulok vele szembe, s nyakát átkarolva húzódom hozzá közelebb. Forró csókot követelek, s fokozva a már így is nem kis vágyam kezdem mozgatni csípõm elõre-hátra… ahogy merevedéseink össze- összeérnek… nem bírom abbahagyni a sóhajtozást. Ahogy hallom, Renji-san se. Ettõl olyan perverz mosoly kúszik paprikavörös arcomra, mint még valószínûleg soha.

Annyira kívánom azt az érzést! Nem érdekel, ha elõtte fájni fog, csak megint had éljem át azt a gyönyört! Olyan édesen és intenzíven!

Oh, egek… nem tudok józanon gondolkodni. Az egész testem ég a vágytól. Sose éreztem ehhez foghatót…

Pihegve vezetem le Renji-san kezét fenekemre, s mivel értelmes szavakat olybá tûnik, hogy most nem tudnék kiadni, tekintetemmel próbálom meg rávezetni arra, hogy megint helyezze be ujjait, mint elsõ alkalommal.

S ami ezután történik olyan meglepetésként ér, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba. Régen már történt velem hasonló, és IGEN, ez van olyan meglepõ!

Renji-san elkapja a kezét, engem pedig eltol magától.

Nem értem… miért?

Elõször értetlenül, majd már-már könyörögve nézek szemeibe, de elkapja tekintetét. Morogva kezdi halántékát dörzsölni.

Ajkaim megremegnek, s két kezemmel muszáj vagyok megtámaszkodni a kád alján. Lábaim mellettem vannak szétcsúszva… egészen kezdem úgy érezni magam, mint egy… mint egy használt papír zsebkendõ. Egy megalázott papír zsebkendõ…

Fejem lehajtom, hogy még véletlenül se lássa meg arcom. Ez annyira… de annyira nem hiányzott.

Testem megrázkódik, könnyeim elerednek.

Csuklómtól a könyökömig törölgetem szemem, s a sírástól akadozva kezdek el beszélni…

- E-ez azért… azért van, mert R-Renji-san nem… nem szereti velem? *szip* Ennyire rossz voltam? *szip* Ennyireh…? H-ha tud-tudhom, akkor én nem *szip* én nhem is próbhálkozhtam vholna… 

- Hé - hé-hé! Ne sírj, Rikichi! Egyáltalán nem errõl van szó! – a hangja olyan megnyugtató… de mégse bírom abbahagyni. Gyengéden emeli el kezemet, s arcomhoz olyan közel bújva, hogy még az orrunk hegye is összeér, kezd bele a magyarázkodásba – Oi, Rikichi… nem kell sírni, oké? Ne légy buta…

- D-de buta vagyok! – fakadok ki, miközben egy újabb sírósgörcs tör rám.

- Gondolj bele… ha nem élveztem volna veled, reagálnék így a puszta jelenlétedre? Ne hülyéskedj. - Finoman törli meg könnyáztatta arcom, s egy pihekönnyû puszit hint ajkaimra. – Hiszed vagy sem, a te állapotod miatt szakítottam félbe a…

- A-az állapotom miatt? – ismétlem hüledezve – D-de hát mi a baj velem? Én kész vagyok arra, hogy Renji-san megint betegye! – magamon is meglepõdök, hogy mennyire magabiztosan bizonygatom az álláspontom. Csak azután pirulok el mélységesen, mikor nagyot koppanva leesnek a szavaimnak az értelme.

Legszívesebben eltakarnám az arcom, de a kezeimet Renji-san fogva tartja. Így muszáj vagyok szemezni vele… és hagyni, hogy megint megcsókoljon. Amint elengedi kezeim, remegve karolom át nyakát.

- Nem adod fel ugye? – kuncogja

- Cs-csak mert tudom, hogy te is ezt szeretnéd… - suttogom ajkainak, mire Õ felnevet

- Csak így letegezel? Fura tõled ilyet hallani… - imádom mikor nevet… - Ezért most kapni fogsz! – fejemet vállgödrébe hajtva kuncogok egy picit, s hagyom, hogy átkarolva engem, szálljon ki a kádból.

Pár lépés csupán, és már ott is vagyunk az ágynál. Puhán rak le, s még el se eresztett, de már a nyakamat kényezteti.

Végigcsókolgatja egész testem, s cserébe én is minden tõlem telhetõt próbálok viszonozni.

Néha fel-felsikkantgatok, mikor mellbimbóimat harapdálja, de ahogy észrevettem, ez nagyon tetszik neki. Ez megnyugtat.

- Gyhorshan-gyhorshan – siettetem, mert drága merevedésem nagyon, de nagyon nem bírja már a tétlenséget. 

- Mikor lettél te ilyen türelmetlen? – kérdi sóhajtozva, én pedig költõi kérdésnek elkönyvelve nem válaszolok rá. Már így is nagyon zavarban vagyok…

Mikor ujjait számhoz tartja, már kisokosként kapom be õket, s alaposan megszopogatom. Erre Renji-san nagyot nyel.

Uhnn… Annyira kívánom… szavakkal ki se tudnám fejezni.

Aprót nyögve konstatálom, hogy egyik ujját már be is helyezte. Lassú levegõvétellel próbálom nem figyelembe venni a szúró fájdalmat, kisebb, mint nagyobb sikerrel. Néhány könnycsepp még így is megszökik…

Még egy ujj, hangosabb nyögés…

- Bírod? – hallom Renji-san rekedtes hangját. Tétován bólogatok, mire bedugja harmadik ujját is, mire testem egy pillanatra megvonaglik.

- Egek! – sikkantok fel hirtelen. –M-mi mi volt ez? – hebegem-habogom

- Megtaláltam a kéjpontod – susogja fülembe olyan bódító, de olyan bódító hangon… fú... ez annyira jó.

- Ah…a mhit? – hüledezem, mire újra kénytelen vagyok felsikkantani és megvonaglani. Ez elképesztõ!

- Tehd be… tehd be khéérlek. Érehzni akarhlak… - nyögdécselem lassan öntudatlanul. Erõsen összeszorítom szemeim, s sikítás helyett csak tátva marad a szám, mikor végre megérzem Renji-sant magamban. Annyira feszít… olyan vastag… eszméletlen…

Félig nyitom ki szemeim, s úgy tekintek hadnagyomra. Kezeit mellettem támasztva, fejét lógatva kapkod levegõ után.

Ezt én…? Én váltom ki belõle?

Vontatottan emeli meg fejét, s mikor találkozik tekintetünk… Egek. Megáll a világ.

Egészen megilletõdtem.

Fú…

Lassan kezd el mozogni, én pedig minden egyes lökést egy nyögéssel jutalmazok.

Igaz, még most is fáj. Nem kicsit, de nem is nagyon.

Tetszik nekem… nagyon tetszik.

- Nem is… nem is gondoltam volna, hogy ennyire kéjvágyó tested van – suttogja nyakamba, amire csak pirulni tudok. Én se… én se tudtam, hogy ilyen vagyok… nem nem. – teljesen magadba szívsz…

- Uhnn… Mhélyebbre… mélyebbhre…kheményebben – könyörgöm már-már hisztérikusan, jobban magamhoz ölelve, mintha soha többé nem tehetném meg.

- Te bestia… - morogja, majd egy durva csókkal fojtja belém nyögéseim, sóhajaim. Míg bal kezével mellettem támaszkodik, jobbjával mellkasomat kezdi végigsimítani. Ujjai végighaladnak sebhelyemen, le az ágyékomig, majd fel a combomra, s mikor eléri a térdem, felemelkedik.

Mindkét lábam végigsimítja, majd lejjebb húz, így fenntartva pipaszár lábaim.

Görcsösen kapaszkodok a nedves takaróba, s ahogy Renji-san a tempót diktálja, úgy mozgatom neki csípõmet.

Oh, te magasságos az egekben!

A szívem olyan veszettül verdes a mellkasomban! Ahogy egyre többször érinti, súrolja azt a pontocskát… érzem, hogy egyre csak jön, annyira közel van már!

Csak egy picit erõsebben… csak még egy kicsit!

A nevemet hallom a távolból, kábán tekintek fel még egyszer Renji-sanra, s mikor meglátom a gyönyör közeli élménytõl eltorzult arcát, hatalmas robbanásként terjed szét bennem az élvezet minden csodája.

Testem egésze ívbe feszül, még a lábujjaim is görcsbe állnak. Hiába markolom erõsen a takarót, lassan tényleg attól félek, hogy eltûnik alólam… zuhanás… végül is nem olyan rossz az… most is zuhanok. De még mennyire, hogy zuhanok. Az élvezet mély tengerébe.

Minden porcikám… sõt minden sejtem bizsereg!

Nem akarom, hogy elmúljon. Hisz ez annyira fantasztikus… annyival jobb volt, mint elõször. Annyira, de annyira!

Mikor végre kezdek lenyugodni, csak akkor veszem észre, hogy megállás nélkül, már rekedtes hangon kántálom:

- Rhenji, Rhenji,Rhenji…

- Itt vagyok… itt vagyok… - fekszik szorosan mellém, én pedig, mint egy újszülött kismacska bújok hozzá. Mindkettõnk teste úszik a verejtékben, de nem érdekel. Annyira jó így.

- Rhenji,Rhenji, Rhenji- sutyorgom már egész halkan.

- Még mindig itt vagyok. – kuncog továbbra is az egyetlen Renjim. Annyira jó így kiejteni. Renji…

- Renji…- teljesen beletemetkezek mellkasába, s apró mosoly kúszik arcomra, mikor meghallom hevesen dobogó szívét.

Csupán pár percig bírok ébren maradni, mert borzasztóan nehéznek érzem magam. Még a szememet se bírom kinyitni… a fejem megemelésérõl nem is szólva.

De nincs miért aggódni. Renji itt van velem, erõsen szorít magához… és nem ereszt.

.oOo.

Nagy nehezen sikerül csak kinyitnom szemeim, mikor sikerül, akkor se látok semmit. Miért van még sötét?

Aprót nyikkanva ülök fel, s meglepetésemre egy, már meleg, enyhén vizes rongy esik le homlokomról. Pár percig fogdosom, és bámulom, majd nagy nehezen eljut tudatomig, hogy a nézelõdésen kívül tenni is kéne valamit.

- Renji-san? – Szólok az üres szobának, de választ nem kapok. Sajgó tagokkal mászok az ágy szélére, majd le róla. Hisz van rajtam egy… hálóing szerû valami. Szép fehér…

Apró lépésekkel kezdek csoszogni a fürdõszoba felé, s újfent hadnagyom után szólongatva nyitok be. De sehol sincs.

Szememet dörzsölgetve indulok a kijárat felé.

Elhúzom az ajtót, és igen, fránya sötét van odakint. Ennek ellenére kilépek, és elindulok felfedezõ utamra.

Vajon mennyit aludhattam? Pár órát? Vagy talán egy egész napot? Aludtam egyáltalán? Nem tudom…

Nagyokat ásítgatva, szem dörzsölgetve sétálok végig az egész hatodik osztag épületén, Renji-san után kutatva.

Olyan nyomott most minden… Mint ha, egy fátylat lengetnének az arcom elõtt.

A biztonság kedvéért megtapogatom az arcomat, és belenyúlkálok a levegõbe is. De sehol semmi. Akkor most már tényleg tanácstalan vagyok.

Így megváltozott volna a világ?

Mivel sehol se lelem hadnagyom, az osztag kertjébe lesétálva kezdem kémlelni az eget.

Olyan gyönyörû. Bárcsak lehozhatnék néhány csillagot. Adnék egyet Hanatarounak, tízet adnék Renji-sannak, és talán egyet megtartanék magamnak.

- Rikchi! Mit keresel te itt? – tétován kezdek körbe nézelõdni, s csak nagy sokára, mikor már felém szalad, találom meg Renji-sant. – hideg van idekint! Még zorit se vettél fel, vagy legalább egy köntöst!

Vajon mióta állok itt, az eget bámulva? Nem tudom.

- Megvagy. – mosolygok rá kedvesen, s átkarolom nyakát, mivelhogy leguggolt elém. Biztosan ezért. Biztosan. – Hiányoztál Renji-san. Tûvé tettem érted az egész világot!

Valami nagyon hideget érzek meg homlokomon… ez egy kéz. Bizonyosan egy kéz.

- Rikichi, te lángolsz…

-Szépek a csillagok.- szólal meg egy ismerõs hang a hátam mögül. Oda se pillantva, reflexszerûen válaszolok, bár… még csak nem is néztem az égre.

-Igen… azok…

-Figyelj… ne haragudj én nem akartalak megbántani vagy ilyesmi… - Kezd el hadnagyom a magyarázkodásba.

Nem értem… hisz õ nem tett semmit.

-Semmi gond Abar… úgy értem Renji-san. – mosolygok rá kedvtelenül. Látom rajta, hogy még mindig rosszkedvû… biztosan az agyára megyek. Nem is csodálom… hisz olyan idegesítõ vagyok…

Még nyikkanni sincs elég idõm, olyan gyorsan indulnak be az események körülöttem.

Az elõbb még a csillagos ég alatt depresszióztam, most pedig… jaj, szegény fejem… most éppen hosszú csókolózások közepette próbálok segíteni Renji-sannak lehámozni magamról a ruháimat.

Ahh egek… olyan furcsa dolgokat csinál velem. Mégis annyira jól esik… bizsereg az egész testem. Ahogy Renji-san a bõrömet nyaldossa… a hideg újra és újra kiráz.

Annyira zavarba ejtõ, de mégis fantasztikus érzés, ahogy combomat puszilgatja… egyre csak úgy érzem, hogy kezdem elveszíteni az eszem…

Hatalmasat nyögve feszül meg testem, mikor valami forrót érzek micsodám körül. Fél szemmel pillantok oda, s egész arcomat elönti a pír, ahogy meglátom az éppen rajtam „dolgozó” Renji-sant.

Egek… ez a látvány… annyira izgató. Ahh… nem is tudtam, hogy – hogy ez ilyen jó érzés. H-hát ezért kérte ennyiszer, hogy csináljam neki… magasságos!

Úgy érzem, mintha valamit feszítenének bennem… ismerõs, nagyon ismerõs ez az érzés… már csak egy kicsit… csak még egy kicsit…

Csalódottan nyögök bele csókunkba, Renji-san tudtára adva, hogy ez igenis nagyon kegyetlen húzás volt. Én itt szenvedek ebben a szorongató állapotban, és õ nem segít. Nem segít!! Pedig… pedig miatta van… csak is miatta.

-Ejj de kis elégedetlen valaki. – suttogja fülembe, amitõl csak még jobban szenvedek. Rekedtes hangjától teljesen megborzongok… Halkan nyöszörögve, rákvörösen pillázok zavaromban, de különösképpen nem tudok máshogy reagálni. Hiszen… tényleg elégedetlen vagyok… sõt! Csalódott…

Tovább játszva a macska egér játékot, kényezteti bõröm, én pedig a kielégülésért nyögdécselek. Szeretném, ha már vége lenne! Lebegni szeretnék… lebegni Renji-san karjaiban!

D-de ennek így sose lesz vége… annyira, de annyira lassan halad. Pár pillanatig emelkedik fel, s elámulva kísérem figyelemmel, ahogy levetkõzik, s elém tárul tökéletesen edzett, izmos teste. A lélegzetem is eláll, amint meglátom az õ … khm… büszkeségét…

Már csak a látványtól is képes lennék abba a bizonyos eufórikus állapotba kerülni…

Óriásit nyögve reagálok, ahogy hozzám dörgölõzik, s megérzem merevedését magamhoz nyomódni… lehet, hogy beteg gondolat, de ez is jól esik.

Azt hiszem, a végén elmegy a maradék eszem is…

Alig tudom élvezni Renji-san kényeztetését, mert egy csapásra hagyja abba, s tartja két ujját számhoz.

Jaj nekem… Nem tudom mit szeretne! Mit kéne most tennem? Talán azt szeretné, hogy… hogy megnyaljam? De mégis miért? Jaj… szegény fejem.

Ügyetlenül nyalogatom ujjait… azt hiszem, hogy mégis csak jóra következtettem, mert Renji-san olyan csókkal jutalmaz, hogy úgy érzem, minden erõmet kiszívja.

Hirtelen valami furcsát érzek meg ott… ott lent a fenekemnél. Ijedten kapom tekintetem Renji-sanra, mire kedvesen mosolyogva próbál megnyugtatni.

- Ne félj! Sose tudnálak bántani. – annyira bízok a szavaiban, de mégis… Meg kell neki mondanom, hogy én csak… én nagyon félek.

Annyira bizonytalan vagyok. Normális ez?

- Én… nem… - kezdek bele, mire a lélegzetem is elakad, 2 okból. Renji-san észveszejtõ csókkal ajándékoz míg, egyik ujját… szóval õ…

Ez annyira kínos!!!

Jaj nekem, jaj nekem!

Mozgatja az ujját! Egek, egek… te jóságos…

Ez annyira… kellemetlen?

Egyáltalán nem tetszik! Nem akarom!

Lassan még egy ujját érzem magamban, amitõl legszívesebben a falra másznék! Fáj!

Én csinálok valamit rosszul? Ezért ilyen rossz?

Renji-san a testem minden porcikáját kényezteti, de képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy az alfelem mindjárt szétszakad!

Már éppen hogy megszokom a helyzetet, újabb ujjacska csusszan belém. Megpróbálom visszafojtani fájdalmas nyögéseim, de olybá tûnik ez nemigen fog menni…

Már alig érzek fájdalmat, mikor Renji-san kihúzza ujjait, s kérdõen néz rám.

Azt hiszem, tudom mit szeretne… az õ nagy micsodáját… belém tenni.

Én félek. De nem akarok csalódást okozni… hisz már ha idáig eljutottunk.

Nagyot nyelve karolom át nyakát, s lábaimat átkulcsolva kínálom fel magam.  Alig bólintok, de már érzem, hogy Renji-san bennem van.

Annyira…

De annyira…

Fáj…

Egész testemen végigszánt valami borzasztóan kellemetlen érzés. Olyan, mintha szét akarnának szaggatni…

Akaratlanul, nyögök fel egy hatalmasat… egek!

 Hogy lehetek ilyen szánalmas? Ilyenkor sírni! Elrontom… el fogom rontani az egészet! Ha már meg nem tettem…

Meglepetésemre Renji-san épp abbahagyná az egészet, mire gondolkodás nélkül állítom meg.

- Ne… menni fog… - motyogom igencsak halkan. Arcvonási meglágyulnak, s újra megmozdul bennem.

Lassan nyomul egyre mélyebbre…

Olyan érdekes…

Furcsa bizsergést érzek. Fáj, de mégis mintha behálózna valami kellemes…

Égek, égek, mindjárt megégek!!

-Imádom, mikor elpirulsz… - suttogja rekedtes hangon, mire még jobban pironkodva takarom el arcomat.

- Ne mondd ezt… - csipogom

-  Ne… látni szeretnélek. –Feszegeti le kezecskéim, s bíztatóan mosolyog rám. Ámulva bámulom, s csak egy bamba mosoly futja tõlem.

Végül újra kezdi az elõbbi procedúrát, amit újfent csak nyögésekkel tudok jutalmazni…

Lassan, mintha kezdene enyhülni a kellemetlen feszítõ érzés… a helyét egy teljesen más, jólesõ borzongás veszi át.

Minden egyes lökésnél kezdem elveszteni a kapcsolatot a világgal… mintha nem is ide tartoznék. Ez annyira csodálatos.

Hiába fekszek, úgy érzem, elszállok!

Úgy szorítom, de annyira szorítom magamhoz Renji-sant, hogy képtelenség, hogy én akár innen elszublimáljak. Nem, nem… nem engedek.

Renji-san vigyázz rám… Renji-san...

Robbanásszerûen terjed szét egész testemben az orgazmusnak nevezett valami, s most, a már nemegyszer megélt élmény valahogy mintha ezerszer intenzívebb lenne…

Testem egész ívben megfeszül, Renji-san nevét kiáltva élem át a gyönyört, s a világ mintha megszûnne körülöttem…

Szívem hevesen ver, a levegõt úgy kapkodom, mintha eddig sose létezett volna… nem látok, nem hallok…

Még érzem Renji-san meleg testét, ahogy átkarol, de semmi más.

Sötétség…

--o--

Egész halkan, de mintha a nevemet ismételgetné valaki. Kellemes érintés az arcomon. Egy puszi, két puszi.

Gyengéd érintések.

-Rikichi..

Álmatagon nyitom ki szemeim, s nagyokat pislogva mérem fel az elõttem guggoló Renji-sant. Hamiskás mosolya most sem hiányozhat.

-Jó lenne, ha felkelnél… - mosolyog továbbra is. Jó ideig bámulom, s miután sikerül minden körülöttem, s bennem lévõ dolgot felfogni, egyszerûen a fejemre húzom a takarót, s durcásan válaszolok.

-Nyem.

-Rikichi… ne mondjam még egyszer.

-… N-nem akarok. - motyogom csipogó hangon.

Miután pár jófajta hangeffektet kiadok magamból, csak még jobban összehúzom magam, s a takarót is.

Nem akarok kimászni innen… jobb így fekve.

Óvatosan húzza le fejemrõl a puha paplant, s úgy próbálja velem felvenni a szemkontaktust.

-Valami gond van? Talán haragszol a tegnapi miatt?

Nemlegesen rázom a fejem, miközben Renji-san átkarolva felültet.

-Rikichi… mond el, ha valami bánt…

-Én csak… - annyira zavarban vagyok. Rá se merek nézni. Ujjaimat tördelve, erõsen fixírozom térdeim. – Nekem… Nekem csak…

-Neked csak…?

-Fáj…- motyogom nehézkesen.

-Hol? – kérdi kicsit… aggódva?

Nagyot nyelve nyitom szét a takarót, s egyik remegõ kis kacsómat pocakomra, míg a másikat fenekemre helyezem.

Mindjárt elsüllyedek szégyenemben… annyira kínos! Kínos, kínos, kínos!

Renji-san csak egy gondterhelt sóhajt hallattat, majd hatalmas meglepetésemre átkarol, s karjaiba vesz. Közben hatalmas gyógypuszit kapok pofimra, amit rögtön viszonzok is.

Érdeklõdve figyelem, hogy hova visz…

A fürdõszobába.

A fürdõszobába, ahol már nagyban zubog a víz a kádba. Finom illatok csapják meg orromat. Fürdõolajak!

Óvatosan tesz le a kád mellé, s kapok egy hajborzolást, és egy reggeli igazi csókocskát.

Lassacskán elzárja a csapot, s mint egy babát, felkap, és berak a kádba.

Egy sóhajtás és nyögés kombinációját kiadva magamból konstatálom, hogy a víz kellemesen meleg, és telis teli van öntve gyógyhatású illatos és nyugtató lötyikkel. Ez kell az én fájó testecskémnek.

Arcom már a legérettebb paradicsom színét is lepipálhatja, olyan színben pompázik, amint meglátom, hogy Renji-san ledobja magáról a köntösét, s velem szemben beül a kádba.

Pár percig csak ülünk, és hallgatunk…

Hirtelen Renji-san hangja töri meg a kínos csendet.

-Nem jössz közelebb? – mutogat maga elé mosolyogva.

Óvatosan csusszanok át az oldalára, s hagyom, hogy átkaroljon, és magához szorítson. Annyira jó érzés… közel lenni hozzá… olyan megnyugtató ez az egész.

Mellkasának dõlve bámulok ki fejembõl, s hagyom, hogy simogasson, és puszilgasson.

…

Fejét a vállamra hajtva figyeli, ahogy én játszadozok a vízzel, a habbal, és minden kis üvegcsével, ami a kezem ügyébe akad.

Mikor Renji-san hatalmas kezei felfedezõ útnak indulnak testemen, akaratlanul is sóhajtozva simulok jobban ölelésébe.

Bárcsak örökké tartana ez a pillanat…

--o--

Egyszerûen értetlenül állok a dolgok elõtt. Minden olyan zavaros.

Egész Soul Society a feje tetejére állt!

Alig pár idegen hatolt be a városba, de már is kitört a frász… Mindenki megõrült.

Mióta a ryokák után kutatunk, nem láttam egyebet, mint rengeteg törmeléket, vért, és eszméletlen shinigamikat.

Nem elég, hogy Hanatarout, a hármas és az ötös osztag alkapitányát bezárták, de még Renji-sant is. Az meg már csak a bizonyos hab a tortán, hogy az alkapitányoknak nyomuk veszett. Elszöktek…

Se hírük se hamvuk…

Már napok óta nem is láttam Renji-sant.

Akkor töltöttük utoljára együtt az idõnket, mikor elõször… azt csináltuk.

Ó egek… még most is zavarba tudok jönni…

Jaj, szegény fejem… én annyira félek!

Mi van ha… mi van ha, az a behatoló… aki megsebesítette… megint rátámadt?

 Szegény fejem! Nem szabadna ilyenekrõl gondolkodnom! Renji-san nagyon erõs! Õt nem gyõzheti le senki…

Senki…

Még egyszer nem!

Csendben kullogok tovább társaim mögött, s reménykedve kémlelem a környéket, hátha történik valami… valami bizalomgerjesztõ.

--o--

Remegõ kezeimmel alig bírom marokra fogni kardomat.

Annyira félek… nem szabadna… nem lenne rá okom, de mégis!

Legszívesebben elfutnék, látva, hogy társaim hullnak, mint a legyek…

Miért teszi ezt?

Miért támad ránk Renji-san?

Miért nem veszi észre, hogy én is itt vagyok?!

Egy pillanatig tart csupán, amíg elsuhan mellettem… még fel se fogom igazán, de már hallom, ahogy fegyverem pengéje a földre hullik, mellkasomból pedig szivárogni kezd vérem.

Erõtlenül rogyok össze, s nem is igazán tudom, hogy a hirtelen jött kínzó fájdalomtól, vagy Renji-san viselkedése miatt sírnék szívesebben.

Percekig csak a földön fetrengve, görcsösen szorongatom zanpaktoumat, mikor hirtelen valami zsibbasztó érzés kezd el emészteni.

Alig kapok levegõt… ez borzasztó. Mi-mi ez?

Nehézkesen állok talpra, s miután már kétszer is visszaestem, immár biztosabb lábakon állva indulok el az iszonyatos jelenséggel ellentétes irányba.

Bármi legyen is ez a rettenet, nem akarom megtudni, hogy mi is az igazándiból, amirõl nem akarom megtudni, hogy micsoda is eredetileg… ehh. Nem értem saját magam!

Lassacskán haladok elõre, mikor egy pillanatnyi idõre valami nagyon ismerõs kisugárzás borzongtat meg.

Szívem egyre hevesebben ver, amint egy futó kis gondolat elkezd kibontakozni a fejecskémben.

Hiszen ez… ez Renji-san volt!

Tudom, hogy õ volt! De miért nem érzem már?

Miért?!

Nem lehet… nem lehet, hogy…

Segítséget kell szereznem!

--o--

Visszafojtva sírhatnékom, a ruhámat birizgálva, idegesen kísérem figyelemmel, ahogy Hanatarou hadnagyom gyógyítja.

Csendben várok, hátha történik valami… nem tudok mást tenni. Most csak ezzel segíthetek, hogy nem zavarok…

Jól láttam, amit láttam? Ráncolja a homlokát! Pislog is!

-Én… még élek? – kérdi nehezen, azt hiszem inkább csak önmagától.

Kicsit fordítja el fejét, s szemeiben meglepõdöttség csillan, mikor meglátja Hanatarout. - … te vagy!

-Hel-hello- mekegi félve Hanatarou

-Te vagy az a 4-es osztagos fiú, aki Ichigoval volt… miért vagy itt? – kérdi immár nem magától… remélem.

-… én hoztam ide… - lépek elõrébb, és válaszolok gondolkodás nélkül.

-Rikichi?! Te…

-Én-én éreztem, hogy Renji-san  reiatsuja eltûnt… Nemrégen pedig hallottam, hogy Hanatarout börtönbe zárták, amiért segítette a behatolókat…

-A 11-es osztag elpusztította az orvosi központot ezért a 4-es osztag minden tagja dolgozik. Rikichi bejutott a börtönbe, és kinyitotta a cellámat. – Vág szavamba, és meséli apró mosollyal Hanatarou. Legalább õ tud mosolyogni…

-É-én nem tudom elhinni… hogy Renji-san hogyan veszíthetett egy betolakodóval szemben… vagy hogyan szökhetett el a börtönbõl, hogy segítsen egy ryokának…

A legfõképpen azt nem értem, mégis hogyan támadhatott ránk! – Szemeimet könnyek homályosítják el, s hangom is megremeg. Nagyot nyelek, és folytatom. - De sosem felejtem el, hogy én Renji-san miatt csatlakoztam a gotei 13-hoz! Ezért nem érdekel, hogy mi történt! Csak azt szeretném, hogy Renji-san éljen! Azt akarom, hogy harcoljon! Ezért tiszteletben tartom, amit akar! – akaratlanul, de sikerült újra magáznom… pedig megígértem, hogy többé nem fogok…

-Rikichi… - Nem igazán tudom kivenni tekintetébõl, hogy mit érezhet most… Torkomban egy hatalmas gombóc növekszik. Nem bírnék tovább lelkesítõ beszédet mondani…

-Ez… egy úgy shihakushou, egy törölközõ, és egy fejpánt!  Kérlek, vedd fel õket! – kapom le hátamról a kis zsákom, és nyomom Renji-san kezeibe a nemrég összekapkodott ruhadarabokat.

Tétovázva figyel mindkettõnket, majd gyorsan magára kapva a tiszta ruhát, s egyet biccentve felénk már rohan is el.

Alig fújom ki a benntartott levegõt, éles fájdalom hasít mellkasomba.  Aprót nyögve konstatálom, hogy a kötésem átázott. Szerencsémre a ruhám még nem…

-Minden rendben? – kérdi Hanatarou bambán mosolyogva.

-Persze… Ne törõdj velem. Kutya bajom… - csak mindjárt elájulok…

--o--

Idegesen lépkedek a folyosón, kikerülgetve a vakoknak tûnõ shinigamikat. Ha én nem figyelnék, biztosan fellöknének, és agyon taposnának…

Azért az most nem nagyon hiányzik nekem. Elõször meg kell találnom Renji-sant!

Néha megállok pár percre, mert testem teljesen legyengült… napok óta nem ettem, nem aludtam. A mellkasomon éktelenkedõ seb pedig csak súlyosbítja helyzetem.

Megállok az egyik ajtó elõtt, s óvatosan nyitok be a szobába. Mivel csak egy üres ágyat látok, már vonulnék is kifelé, mikor valaki megállít.

-Rikichi?

Meglepõdve nézek az ajtó mögé, és kit látok meg? Renji-sant!

-H-honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdem elképedve.

-A szellemi erõd elárul téged… - válaszol fülig érõ mosollyal, de rögtön le is hervad arcáról.

Mocorogni kezd, majd az ágy szélére ül. – Gyere ide – int nekem.

Bezárom magam mögött az ajtót, majd oda csoszogok. Közben lerakom az asztalra a tál teriyakit, amit csak neki szereztem. Tudom, hogy ez a kedvence!

Hirtelen karolja át derekam, s fejét hasamnak támasztja. Legszívesebben felszisszennék, de nem szeretném, hogy gondot okozzak…

-Bocsásd meg nekem, hogy rád támadtam… remélem nem esett komolyabb bajod.

 -N-nem… természetesen nem. – makogom nehezen.

Mi ez a keserû íz a számban?

…

Ilyen érzés lenne hazudni?

Gyengéden fogja meg állam, s húz magához közelebb, egy émelyítõ csókra.

Kezecskéimmel vállának támaszkodom, s csak egy hajszál választ el attól, hogy beájuljak az ölébe.

Hogy a mellkasomban lüktetõ fájdalomtól, vagy a csók által fokozódó vágytól… nem tudom.

Talán mindkettõ közrejátszik.

-Biztos jól vagy? Lángol az arcod… - Renji-san hatalmas tenyerével arcomat simogatja. Kissé kábultan, de válaszolok.

-Biztosan… most, hogy láthattalak jobban nem is lehetnék.

Újabb csókot kapok, és egy fájdalmas ölelést.

Pihegve tolom el magamtól Renji-sant, apró mosolyt küldök felé, majd kiszaladok.

Görcsösen szorítom kezem mellkasomhoz. Nagyon fáj…

Kis idõre állok csak meg, hogy ellenõrizzem kötésem, s elborzadva konstatálom, hogy felszakadt a sebem. A kötésem, a ruhám… minden csupa vér!

Fáradtan dõlök neki a falnak, s zavartan tekintgetek körbe.

Minden olyan homályos… forog az egész világ.

Lassan csúszok le a földre, s akarva akaratlan eldõlök. A hideg padló borzasztóan jól esik felmelegedett bõrömnek.

Nem bírom…

Lehet, hogy meg kellett volna nézetnem a sebem?

Egyszerre csak szertefoszlik az a megfoghatatlanul csodás érzés, és egyszerû ürességet hagy maga után. Testem teljesen elnehezül, s erõtlenül hull Abarai-san ölébe.

Úgy érzem, magába szív a sötétség.

Úúúúúú…

***

Unnn… nyam, nyam… Már is reggel lenne? Hatalmasakat pislogva nézek farkasszemet a plafonnal.

Hát, szervusz. Veled még nem is találkoztam…

Nehezen ülök fel, s az álmosságot dörzsölgetve szemembõl kutatok hadnagyom után.

Az ágyon nincs. Odakúszok a bútor végébe, s onnan kukkantok alá.

Ott sincs. Ez furi.

Összehúzva magamon a köntöst, kikászálódok a puha ágyból, s esetlenül, szédelegve tipegek ki a fürdõbe. Itt sincs… de ha már itt vagyok, elvégzem a kis dolgomat… csak nem lesz baj belõle.

Húúúúú… hatalmas ez a hely. Itt még a pisinek is visszhangja van. De durva.

Alig végzek, mikor szemem elé tárul egy szemkápráztató zuhanyzó. Emlékszem, ebben már voltam egyszer. Nyúúú… itt még fürdõkád is van. Mekkora luxus! Ez… lélegzetelállító!

Hosszú tépelõdés után dugaszolom el a lefolyót, s engedek vizet a kádba. Minden féle-fajta finom illatú habos-babos folyós olajat és… nem is tudom, mit is öntök bele pontosan. Mire a víz elég magas, a hab már a szivárvány minden színében pompázik. Sikkantva dobom le magamról köntösöm, és óvatosan, félve ereszkedek a vízbe.

Juuuuuj… ez de kellemes. Mintha egy egész kádnyi folyós Abarai-hadnagy nyaldosna, és ölelgetne… jaj, szegény fejem… elpirultam a saját gondolatomtól!

Egy, vagy talán két óráig is áztatom magam, s csupán csak azért hagyom abba, mert kezdek éhes lenni…

Óvatosan tekintek ki az ajtó mögül, s mivel Abarai-san még mindig sehol, úgy vélem, semmi akadálya annak, hogy meztelenül kirohanjak innen…

Szóval meztelenül kirohanok a fürdõszobából, s kétségbeesetten keresek valami száraz ruhát. A hideg levegõ csípi a bõrömet… Sajnos a köntösöm meg vizes lett…

Hamar meg is találom Abarai-san ruhatárát, ami annyit takar, hogy van egy aprócska szekrényfélében kb. 2-3 shihakusho. Magamhoz méregetve veszek ki egy szettet, de ez hatalmas!!

Uuuu… biztos, hogy én ezt fel akarom venni? Nem… nem akarom… de így meg a hideg szétmarja a popómat!! Uhuunnn… Bocsáss meg nekem, Abarai-san! Kényszerbõl tettem! Akárhol is legyél most…

Elég nehézkesen sikerül magamra erõltetni a ruhadarabokat, s a biztonság kedvéért visszamegyek a fürdõbe, hogy megnézzem magam a tükörben.

Olyan, mintha egy zsákba gyömöszöltek volna… szegény fejem…

Orromig felhúzom a haorit, majd egy jó nagyot beleszippantok. Annyira jó hadnagy illata van… olyan, mintha most is itt lenne, és magához ölelne…

Apró kis mosoly kúszik arcomra, amit pirulva könyvelek el, amint meglátom reakcióm a tükörben. Jaj, szegény fejem…

Magamat jól összehúzva, apró, mégis gyors léptekkel szaladok a menza felé. Megpróbálok a legláthatatlanabb módon suhanni az emberek között, kisebb-nagyobb sikerrel. Egyszer-kétszer felbukok hakamám aljában, de szerencsére sértetlenül sikerül megúsznom.

Pipiskedve keresem az embertömegben Abarai-sant, de sehol sem találom. Annyi ismerõs arc… csak pont õ nincs sehol.

Jól elbújva az egyik sarokban fogyasztom reggelinek tekinthetõ ebédemet. Észre se vettem, hogy így elszállt az idõ. Így nem is csoda, hogy majd kilyukad a pocim…

***

Az egész napom teljesen értelmetlenül telt. Abarai-sant elvesztettem, és még csak nem is dolgoztam. És mindennek a tetejébe, még fáradtabb vagyok, mint mikor teljes erõbedobással munkálkodom az egész osztag területén. Hát, ez… borzasztó. Nyúúú… elegem van a tétlenségbõl!

Unalmamban elbaktatok az osztag hatalmas kertjébe, s lábamat a tóba lógatva pihenek egy kicsit. Sajnos, a nap is rettenetesen süt… hogy lehet ilyen meleg? Uhuhuuuun…

Órákig csak lógatom a lábaim, napozgatok, és henyélek. Igazából nem is tudom, mit kezdhetnék magammal… ha dolgoznék, tuti, hogy feltûnne Abarai-san, és nagyon megdorgálna. Dühös lenne, és csalódott… Nem akarom, hogy rossz kedve legyen…

Idegesen tekintek hátam mögé, s a vér is megáll az ereimben, amint felfogom, hogy Kuchiki kapitány ott áll, és engem néz.

Botladozva állok fel helyemrõl, s hevesen meghajolgatva köszönök, és kérek bocsánatot. Lélekszakadva futok minél messzebbre, s már meg se lepõdök, hogy Abarai-san szobája elõtt kötök ki.

Azt hiszem, nincs mit tenni… ma is itt maradok. Wúúú… vajon Abarai-san megjött már? Egészen biztosan! Annyi mindent szeretnék vele megbeszélni… vagyis… igazából nem is… jaj, szegény fejem! Pirulok!

Boldogan tolom el az ajtót, de mosolyom rögtön le is hervad, amint meglátom a teljesen kihalt szobát. Csak egy kis narancssárgás fény szûrõdik be az ablakokon.

Mint egy hulla, úgy vánszorgok be, s leszedegetve magamról a shihakusho fekete részét, ugrok be a hatalmas ágyba. Mivel ma úgyse tettem mást, mint aludtam, és a változatosság kedvéért aludtam, azt hiszem, most igazán rám férne egy kis alvás.

Jól elbújok a takaróba, és csak annyira bújok ki belõle, hogy levegõt kapjak. Annyira jó illata van… nyamiii!

Sokáig szuggerálom a bejáratot, de senki se akar bejönni rajta. Annyira rossz érzéssel tölt el, hogy nincs itt Abarai-san.

Mintha valaki szorítaná a pocakomat. Annyira kellemetlen.

Nagy sóhaj kíséretében hunyom le szemeim, s próbálok a hallásommal koncentrálni a körülöttem lévõ hangokra.

Remélem, nem alszok el idõ elõtt… nem akarok… szeretnék fent maradni, amíg meg nem jön Abarai-san…

***

Mi-mi ez a zaj? Naa… mi ez?

Fáradtan nyitogatom ki szemeim, s elképedve konstatálom, hogy a nyöszörgõ hangot kiadó valami történetesen a hadnagyom. Álmosan mászok közelebb, és veszem szemügyre.

Magasságos egek… borzasztó állapotban van! Csupa verejték… apró kezeim elvesznek rajta, ahogy megnézem homlokát, s mellkasát. Lángol az egész teste!

Úr Isten! Cs-csupa vér… hol járt? Mit csinált?

Nagyon mocorog… tennem kéne valamit… valamit tenni… de mit? Egek… Az egész szobát felkutatom valami fájdalomcsillapítóért. Nagy nehezen, de végül megtalálom… az ágy alatt. Az egészet a földre borítva kaparászok a gyógyszerek, krémek és egyéb kötszerek között, mire megtalálom az megfelelõ bogyókat.

Rázogatni kezdem hadnagyom vállát, mire ébredezni kezd.

- A-Abarai-san! Abarai-san! – erõteljesebben rázom - Abarai hadnagy! Ébredjen, kérem! – lassan nyitogatja szemeit, amitõl nem kicsit könnyebbülök meg.

- Rikichi… - nyögi nehezen. Jaj, nekem! Alig van benne élet!

- Ezeket azonnal vegye be. – nyomom képébe gyógyszereit, amit készségesen el is fogad, és ellenállás nélkül be is vesz. Remek.

MOST mit csináljak? A kötései… teljesen átáztak… le kéne cserélni, különben ki tudja, mi lesz!

Nehezen hámozom le hadnagyomról ruháit, s magamba fojtva undorom, kezelem hatalmas sebeit. Kezeim megállíthatatlanul remegnek… Hihetetlen… m-miért, miért teszi ezt? Nem is tudom, mit gondoljak… Ez annyira…

- Mégis hogy lehet ennyire felelõtlen?! Nem elég, hogy eltûnik, egy szó nélkül visszajön félholtan, és úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. Miért nem ébresztett föl? Elláttam volna tisztességesen a sebét… - fakadok ki… a hangom is úgy remeg… mi van velem?

- Olyan édesen aludtál… nem volt… szívem felé… felébreszteni… - Fogcsikorgatva figyelem, ahogy akadozik beszéd közben. Nem bírom, nem bírom, nem bírom!

- Ez akkor is… én nem… nem is találok szavakat… - motyogom dühösen, miközben még mindig õt foltozgatom. Én tényleg nem… én nem… nem bírom…

Térdeimre támaszkodva dõlök kissé elõre, s próbálok hajam mögé rejtõzni. Akárhogyan szorítom össze szemhéjaim, s fogaim, akármennyire is próbálok lassan és nyugodtan levegõt venni, egyszerûen nem megy. Akkora gombóc van a torkomban, hogy úgy érzem, menten megfulladok.

Hatalmas meleg kéz kényszerítene arra, hogy felfelé nézzek, de nem engedem… Nem akarom, hogy lásson…

Erõfeszítésem csõdöt mond, mikor Abarai-san magához húz. Frissen kezelt mellkasához szorít, s ahogy megérzem illatát, minden kitör belõlem.

-   El sem tudja képzelni mennyire megijedtem, mikor felébredtem, és azt láttam, hogy szenved. Ha valami baj van, ne érdekelje, hogy milyen aranyos vagyok, vagy nem. Ébresszen fel. Én… - zokogom akadozva, mire egy forró csókot kapok… könnyeim minduntalan folynak… Szorosabban bújok hozzá, s õ a fejemet simogatva, fülembe suttogva próbál megnyugtatni.

Szipogva törölgetem szemeim, s próbálok emberi formát ölteni. Fejem félrebiccentve nézek ki az ablakon… már reggel van…

- Hozok valami reggelit a hadnagy úrnak. – nehezen erõltetek magamra egy félmosolyt, mire én is kapok egyet.

- Köszönöm.

Magamhoz képest hihetetlen gyorsan kapkodom magamra hiányzó ruhadarabjaim, s már szaladok is valami ehetõért.

Sokan megnéznek az oda, és a visszafelé úton is. De nem érdekel. Felszegett fejjel, büszkén viszem a reggelit a hadnagyomnak. Nézzetek csak! Ezt ti úgyse tehetitek meg. Az meg nem tartozik rátok, hogy miért sírok…

Hamar megjárom a rövidnek alig mondható távot. Mikor meglátom Abarai-san felcsillanó szemeit, lelkem lassacskán kezd nyugodni.

A reggelibe én is belekóstolok, mert hadnagyom sokáig unszol. Még a teájából is kapok…

Alig végzünk az incsi-fincsi reggelivel, azt kell, hogy észrevegyem, hogy Abarai-san kötései újfent átáztak.

Az egész mûveletet kezdhetem elõröl. Kiszedegetés, fertõtlenítés, és bekötés. Könnyen is menne, ha meglepetésemre hadnagyom nem kezdene el panaszkodni.

- Óvatosabban… - morran „kedvesen”. Szemeim elkerekednek a kijelentésen.

- De ezt nem lehet óvatosabban… - magyarázom komolyan a szemeibe nézve.

- Akkor is fáj… - nyafog továbbra is…

- Elhiszem, de maga egy erõs férfi… egy hadnagy. Ez igazán semmiség. – suttogom elmélyülten.

- Jó, de akkor is…

- Különben is, mindjárt kész van. – mondom, miközben sebein az utolsó simításokat végzem – Na, látja… máris megvagyok. – jelentem ki apró mosollyal arcomon.

- Kárpótlást kérek.

- Ká-kárpótlást? – kezdem úgy érezni, hogy ez a személy itt nem is a hadnagyom, hanem egy nagyra nõtt gyerek…

- Kérek egy gyógy puszit! – szája sarkában apró kis mosolyféleség húzódik…

- Hát, ha csak… egy… egy pusziról van szó… - attól végül is nem dõl össze a világ… a gyógypuszi, az gyógypuszi. Azt mindenki megérdemli. Fõleg az ilyen hõsök.

Mind a ketten elõrehajolunk, s nagy nehezen bár, de el is érem hadnagyom, s apró puszit hintek ajkaira.

Aprót nyögve könyvelem el kis akcióját, s ujjammal szétválasztva kettõnket, felnõttesen dorgálom meg.

- Csak egy gyógypusziról volt szó.

Hatalmas, gondterhelt sóhaj hagyja el ajkait, s sértõdötten vetõdik hátra a puha párnák közé. Én is sóhajtok egy aprót, majd indulok pakolászni.

Szegény fejem… mindent szétdobáltam. Annyira buta vagyok! Hülye, hülye Rikichi!

Sokáig pakolgatok a szobában, s mire végzek, Abarai-san teljesen szétterülve, békésen alszik. Óvatosan mászok mellé az ágyra, majd elmélyülten kezdem figyelni, ahogy pihen.

Apró puszit nyomok homlokára, és máris indulok, hogy visszavigyem az üres edényeket…

***

Abarai-san állapota, hála az égnek, – és Hanatarou új bogyóinak - napról napra csak javult. Tényleg csak 3-4 nap volt szükséges ahhoz, hogy helyrerázódjon. Ennek nagyon örülök. Nem tudom, mi lenne velem, ha nem így történt volna.

Az biztos, hogy nem azért sírnék, mert Abarai-san csikizne. Mert azt teszi! Ami nagyon gonosz dolog tõle! Épp, hogy csak megemlítettem, hogy hol vagyok csiklandós, erre õ… rögtön kihasználja…

Visítozva vergõdök ölében, pihenésért könyörögve, de õ csak gonoszan elmosolyodik, s egy hosszú csókkal fojtja belém a kikívánkozó sikkantásaim. Nagyot sóhajtva bújok hozzá. Úgy imádom. Átkarolom nyakát, s ott kezdem szagolgatni. Annyira finom… teljesen megrészegít.

Kuncogva reagálok érintésére, ahogy simogatni kezdi mellkasom. Kábán hagyom, hogy lassacskán, de minden ruhámtól megszabadítson, s csókokkal halmozza el testemet. Közben kihemperegve ölelésébõl, kúszok az ágy végébe, hogy magamhoz vegyek egy rizsgolyót. Hirtelen a lábamnál fogva húz vissza, mire én hamiskás mosollyal harapok bele ennivalómba, úgy tekintek Abarai-san mélybarna szemeibe.

- Borzasztó vagy… mindig csak az evésen jár az eszed… - suttogja fülembe, majd egy aprót harap az ÉN rizsgolyómból.

- Abarai-sannak pedig mindig csak AZON jár az esze… - motyogom egy csók, és egy újabb falat között.

- Aljas rágalom… bár tudnám, honnan veszel ilyen légbõl kapott dolgokat… - apró sóhaj hagyja el számat, ahogy abbahagyja mellbimbóm kényeztetését, s meglátom hatalmas vigyorát.

- Ne mondjon ilyeneket… - apró kezecskémmel próbálom meg eltolni, de õ csak nem hagyja magát. Vállamra hajtva fejét kezdi el nyakamat nyalogatni. – hiszen, amint alkalma adódott, folyton rávett, hogy okozzak örömet a… számmal… - susogom mélyen elpirulva.

- Bizony… milyen aljas shinigami is vagyok én…

- Nem borzalmas… csak fékezhetetlen… - remegõ kezekkel kezdeném szétnyitni haoriját, de megállít a mûveletben. Felnézek arcába, s szemei most komolyságot tükröznek.

- Csak egy szavadba kerül, és nem kérlek rá. – Gondolkodóan kezdem bámulni kezeinket, s mivel egész testem furcsa vágytól ég, és tudom, hogy csak Abarai-san által szabadulhatok meg ettõl, mosolyogva rázom fejem nemlegesen.

- Ha Abarai-san megint azt szeretné, akkor szívesen teszek neki eleget. – mosolyogva borzolja meg hajam, s már oldanám is ki hakamájának övét, mikor kopognak.

Hadnagyom morogva dobja rám a takarót, s elindul az ajtó felé.

Sajnos nem sokat hallok abból, amit beszélnek. Csak pár percig diskurálnak, de amint csönd telepszik a szobára, kibújok fedezékem alól.

- Mi történt? – kérdem kíváncsian.

- Munka… - feleli lehangoltan. Leül mellém, s kedvesen megsimizi buksimat. Majdnem, hogy dorombolva simulok hozzá, amit egy forró csókkal jutalmaz.

- Ha Abarai-san is munkába áll, akkor én sem tétlenkedek tovább. – mondom, miközben már az eltulajdonított, hatalmas shihakushot rángatom vissza magamra. Hadnagyom nyugodtan kíséri figyelemmel szerencsétlenkedésem, majd mikor már vagy tíz perc telik el azzal, hogy lecsúszik a hakamám, miközben megkötném, erõt vesz magán, és segítõ kezet nyújt.

- Hányszor kérjelek meg arra, hogy hívj csak simán Renjinek? Nem szükséges a magázás… kezd egy kicsit kellemetlen lenni…

- Öhm… ha ezt szeretné… szeretnéd, R-Renji-san… - makogom zavartan, mire hatalmas vigyort kapok cserébe. Jaj nekem… de gyönyörû…

- K- Köszönöm… - csipogom halkan, mikor végez öltöztetésemmel.

- Ez csak természetes… na, gyere. – apró kis kezem szinte eltûnik az õ hatalmas markában.

Megbabonázva figyelem hátát, s hatalmas vállait, miközben maga után húzva megy valamerre. Húú… annyira meleg a tenyere…

***

Óriási csontropogtató ölelés kíséretében búcsúzik el, s még egy apró puszit hint ajkaimra, s már indul is.

Csak miattam nem ment el rögtön az emberek világába. Ez annyira… de annyira kedves és figyelmes! Még utána szólok, hogy vigyázzon magára, mire csak hátra int egyet.

Egek… muszáj kezecskéim mellkasomra szorítom, mert úgy érzem, szívem mindjárt kiugrik helyérõl. Olyan furán érzem magam… a napokban egyre többször…

Sokáig nézem távolodó alakját, míg végül már csak apró pontnak tetszeleg a horizonton.

Tarkómat vakargatva indulok seprûmért, s kezdek bele saját munkámba. Szörnyûséges… csupa kosz minden… hát csak én vagyok talpon-e vidéken?!

Igaz, hogy a hollowirtáshoz nem értek, de legalább ezt tisztességesen elvégzem… úgy látom, mások, velem ellentétben, ezt nem tették meg... Így menjen a shinigami betegszabadságra!

Egész nap csak takarítgattam az épületet, és hatalmas szerencsémre senki se kötött belém. Hiába voltam elfoglalva, annyira unatkoztam… a pocakomban is valami szorító érzés uralkodott… most itt fekszek Abarai-san ágyában, és próbálok elaludni. Ami persze nem megy. Meleg van, és egyedül vagyok. Képtelen vagyok nyugton feküdni… Sétálnom kell.

Fáradtan támolygok az osztag területén, s alig jut el tudatomig, mikor valaki taszigálni kezd, és utasításokat ad.

Hamar észhez térek, mikor meglátok egy hatalmas bejáratot. Itt az osztagunk rabjait szokták tartani… vagy mi. Mit is keresek én itt pontosan?

- Miért jöttünk ide, senpai? –kérdem értetlenül.

- Nem figyeltél, mikor beszéltem? *sóhaj* Gyorsan összefoglalva… új feladatot kapsz. Házi felügyelõi posztban fogjátok váltogatni egymást pár shinigamival. Nem nehéz munka, csak figyelned kell egy fogolyra.

- R-rendben. – El sem hiszem, hogy komoly munkát kapok! Csillogó szemekkel rohanok feljebbvalóm mellett. Úúúú, de izgatott vagyok.

Hamar meg is érkezünk. A senpai még magyaráz, hogy mit is csináljak pontosan. Kicsit hadar, így nem nagyon fogom fel, miket is mond. De nem baj… csak megoldom valahogyan.

Boldogan ugrálgatok, és visongatok, miután a senpai elmegy. Nem hiszem el, nem hiszem el! Én most tényleg komoly munkát kaptam!

- Minek örülsz ennyire? – egy hihetetlenül lágy és kedves hang zökkent ki örömtáncomból. Érdeklõdve lépkedek közelebb a cellához, s egy felém fordult lányt veszek észre. Hiszen õ…

- K- Kuchiki - sama! – mélyen meghajolok – b - bocsásson meg az illetlen viselkedésemért…

Kedvesen mosolyog rám… valami vicceset mondtam volna?

- Ha megkérhetlek, ne szólíts Kuchiki-samának… nem érdemlem meg ezt a megszólítást.

- D-de…

- Megköszönném, ha nem tiltakoznál… - Szemei mérhetetlen szomorúságot tükröznek… vajon mi történhetett vele? Bele se merek gondolni…

Egész éjszakám, és napom nagy része Rukia-san õrizetével telik, ami igazán érdekes feladat. Csomó elképesztõ dolgot mesélt nekem az emberek világáról, és bizonyos személyekrõl.

Addig hallgattam történeteit, ameddig csak lehetett. Sajnos egyszer csak abbahagyta a mesélést, és megkért, hogy hagyjam pihenni. Biztosan fáradt és megviselt. 

Uuuuuu… de sokkal izgalmasabb az emberekrõl hallani, mint állni és várni. Na meg persze figyelni. Azt hiszem, mégis csak jobb a takarítás. Ez unalmas. Borzasztóan unalmas.

Mi ez? Jól hallom, vagy jól hallom, hogy valami verdes itt a közelben? Nyúúúú~

Hát, szervusz, kedves fekete pillangó pajtás. Mit csinálsz te itt, ebben a csúnya nagy… izében? Szeretnélek megfogni… remélem nem bánod, ha megteszem… jaj, ne… nem fér be a kezem. Jobb lesz, ha kinyitom… de nehogy elrepülj nekem!

Csak szépen, lassan…

Ne-ne repülj el! Elkaplak!

Nagy nehezen elkapom, és visszarakom helyére. Ezt megjegyeztem! Át akartál verni, ugye? Azt akartad, valld csak be! Na, ne nézz így rám! Jaj, hát lehet ennek a tekintetnek ellenállni?

Gyere, drága…

-Váááá! Már megint elmenekült! – nem hiszem el! Gyere ide, te gonosz! - Váárj! Várj egy kicsit! Nem érted? Ha elmenekülsz, akkor bajba kerülök, tudod? – Gyere ide szépen! Ne okozz nekem csalódást… ne akard a halálom!

Most mit tegyek?! Nem hagyhatom elszökni!

Percekig szerencsétlenkedek, mikor egy ismerõs valaki szólít meg, s apró taslit is kapok ajándékba.

- Igazán megtanulhatnád, hogy mégis hogyan kell elfogni egy pokollepkét.

- Miért csináltad ezt, Renji-san? – sikerüüüült! Tegeztem! Most annyira boldog vagyok! Istenkém… hiszen aki most itt áll elõttem, az Abarai-san… vagyis Renji-san… vagyis visszatért!

A mellkasa újfent be van kötözve… mi történhetett vele? Unnn.

- M-mi történt veled? – kérdem, már félénken.

- Ez nem igazán tartozik rád… - feleli közömbösen, miközben mutatóujjára száll a pokollepke. Lassan sétál a falhoz, s teszi helyére a feketeséget.

 - Csak azért jöttem, hogy egy rabot ellenõrizzek. Hogy van? – Rabot?

- Kuchiki-sanra gondolsz? – ajjaj… - semmit se látni rajta... Pont olyan, mint tegnap éjjel.

- Milyen volt a küldetés? – kérdem kíváncsian követve.

Reménykedve tekintek Abarai-sanra, hátha kapok valamiféle választ, vagy legalább engedélyt, hogy a karjaiba vessem magam. De õ figyelemre se méltat. Szó nélkül sétál el Rukia-san cellájához.

Elképedve állok meg, s lábaim, mint a cövek, a földbe gyökereznek.

Most valami rosszat tettem?

Nemsokára hatalmas üvöltözés csapja meg érzékeny füleim… Miért veszekednek? Fõképp ilyen hangnemben! Abarai-san ennyire jól ismerné Kuchiki-sant?

- Rikichi. Hahó! Van itthon valaki? – apró kéz szállingózik fel és le szemeim elõtt. Hogy az a…

- Hanatarou?! M-mit keresel te itt?

- Azt bizony nagyon jó lenne tudni… épp sétálgattam errefelé, mikor elkaptak, hogy azonnal jöjjek dolgozni… mondtam, hogy nem is ebbe az osztagba tartozok, de nem úgy vettem észre, hogy nekik ez le…

-Értem, értem... Akkor gyere… már úgyis menni készültem… – Nincs kedvem itt maradni, ha egyszer Abarai-san semmibe vesz.

Halvány mosolyt küldök Hanatarou felé, majd szomorúan slattyogok szállásom irányába.

Pillanat.

Nekem igazából nincs is normális szobám. A régibe nem merek menni… de Abarai-sanéba se.

Mindenki ellenem fordult?!  Miért nem rúg már rögtön belém valaki… már csak az hiányzik…

Kedvtelenül sétálgatok össze-vissza, de végül az osztag kertjében találom magam. Leülve a fûbe, térdeimet átkarolva bambulok a nagyvilágba.

Annyira ramatyul érzem magam… már megint nem értem, mi történik körülöttem. Én tettem valamit, hogy Abarai-san olyan… olyan nem is tudom, milyen?

Tényleg egy hatalmas idióta vagyok!

Szívem már sokkal nyugodtabban ver, hogy tudom, Abarai-san itt van velem. Erõsen kapaszkodok ruhájába, õ pedig szorosan ölel.

Igen hamar egy már ismerõs szobában találom magam, egy pihe-puha ágyban. Értetlenül hagyom, hogy Abarai–san lefektessen, és betakargasson. Nyakamig felhúzza a takarót, miközben nyugtatni próbál.

-          … Egy köpésnyi idõbe se telik, és máris itt leszek. Csak lerendezem ezt a nyomorék bagázst. Na, ne vágj ilyen pofát nekem! Már nincs okod a félelemre. Senki sem bánthat. Ha valaki mégis bepróbálkozna, nyugodt szívvel tépem ki a belét a száján keresztül, és úgy fojtom meg, okés? – bíztató mosolyától megnyugszom egy kicsit, mégis, testemet kirázza a hideg, s akaratlanul, de újra sírni kezdek. Szipogva próbálom visszafojtani, sikertelenül. Abarai-san kedvesen megsimizi buksimat, amire önkéntelenül lehunyom szemeimet, s lejjebb csusszanok az ágyban. – Pihenj csak… - suttogja, mire aprót biccentek. Annak ellenére, hogy szemeim csukva vannak, sok-sok színes pöttyöcskét látok koncentrálódni egy körbe. Olyanok, mint a zizi… vagy mi is az? Nem tudom… azt hiszem, mindjárt aludni fogok. Ez az egy biztos… De jó illata van a párnának…

Uhnn…

Hatalmasat nyújtózkodva ropogtatom ki elgémberedett tagjaimat. Lassan nyitogatom ki szemeimet, miközben megpróbálom belõlük kidörzsölgetni az álmosságot.

Annyira fáradt vagyok. Nem kellett volna aludnom…

Mint a villámcsapás, olyan váratlanul özönlenek az elmúlt események emlékei lelki szemeim elé. Testem újra rázkódni kezd, s a sírás fájdalmasan szorongatja torkomat. Nem akarok sírni… nem akarok… Nem akarom ezeket a képeket látni! Kétségbeesetten kapaszkodok takarómba, mikor kinyílik az ajtó. Te jó ég, ki az?! Mit akar tõlem? Nehogy bejöjjön!

Ijedten tekintek a bejárat felé… cs - csak Abarai-san. Hála a magasságosnak!

-          Hogy érzed magad? – kérdi kedvesen mosolyogva. Mellém sétál, s leguggol az ágy mellé. Annyira látom, hogy nem igazi ez a mosoly…

-          É-én jól… köszönöm… - motyogom halkan. Annyira zavarba ejtõ ez a helyzet. Majdnem sikítok, mikor Abarai-san elkezd kihámozni a takaróból. Görcsösen kapaszkodom, és magam felé rángatom a takarót. Nem adom! Nem veheti el! Nem engedem, hogy bármit is csináljon!

-          Ne félj. Csak elviszlek megmosakodni, aztán pihenhetsz tovább. – Kezeimbõl kicsúszik a takaró vége, és most… most úgy érzem, elvesztem. Miért kell ennek történnie?! Miért kell még Abarai-sannak is ezt csinálnia? Halkan kezdek el sírni, mire hadnagyom teljesen kihámoz, és az ölébe vesz. Próbálom magamtól eltolni, de mivel teljesen tehetetlen vagyok vele szemben, erõtlenül hagyom, hogy magával cipeljen. Mint egy beteg cica, úgy bújok hozzá közelebb. Annyira szerencsétlen vagyok…

Szó nélkül hagyok mindent, amit Abarai-san velem mûvel. Megengedi a vizet, amire aprót nyikkanok. Annyira… hideg!

Mivel a lábaimon is alig tudok állni, erõsen kapaszkodva bújok vissza hadnagyom biztonságos ölelésébe. Hééé! Engem átkarolva lépked a víz alá!!

Miért csinálja ezt?! Vizes lesz!

Úgy látszik… õt nem érdekli.

Kerülve a szemkontaktust, hagyom, hogy Abarai-san az egész testembe beledörzsöljön egy eszméletlenül kellemes illatú valamit, s azt le is mossa rólam. Kábán tekintgetek össze-vissza, s már-már figyelmen kívül hagyom, ahogy hadnagyom egy hatalmas köntösbe csavar, és úgy terelget vissza az ágyhoz.

Kissé gyerekesen bújok a takaró alá, és erõsen koncentrálva nézek mindenhova, csak éppen nem Abarai-sanra. Egyszerûen nem bírok a szemébe nézni! Annyira zavarba ejtõ, hogy úgy látott. Abban a piszkosul megalázó helyzetben.

Gyengéden nyúl állam alá, s fordít maga felé.

-          Rikichi. Tõlem nem kell félned. Nem foglak bántani. Ezt elhiszed? – H-hogyne hinném el! Hiszen Abarai-san, az Abarai-san. Õ az én hõsöm, akire felnézek, és tisztelek! Egyszerûen csak… kezdem úgy érezni, hogy teljesen felesleges vagyok.

Óráknak tûnõ percig nézek szemeibe, mire összeszedem bátorságom, és megpróbálok valami válaszfélét kicsikarni magamból.

-          É-én igen… csak nem… nem akarok a h-hadnagy úr… terhére lenni… - mondatom végére önbizalom tartalékomból teljesen kifogyva, újfent a sírás határán próbálom elszakítani tekintetem, Abarai-sanétól, de nem engedi. Hát nekem már semmit sem szabad?!

-          Jaj, te buta. Ha a terhemre lennél, nem hoztalak volna ide, és nem törõdnék veled. – Hitetlenül nézek szemeibe.

-          De… én…

-          Nincs de. Most pihenj egy kicsit. – gondoskodóan betakargat, én pedig hatalmas szemekkel bámulom õt. Annyira… kedves. Mi lenne velem, ha õ nem lenne?

Percekig nézünk egymás szemeibe, csak… én kezdek… azt hiszem, kezdek álmosodni. Egyre laposabbakat pislogok, míg végül erõm se marad nyitva tartani szemeimet. Hát jó. Lehet, hogy tényleg aludnom kéne egy picit. De csak egy pindurkát. Nem szeretném, hogy Abarai-sannak ne legyen hol aludnia…

Jé, megint a színes pöttyök… jön az álommanó.

Hjaj, szegény fejem…

***

Jaj, nekem… fáj a hátam. Uuuunnnhh.

De intenzív Abarai-san illata. Jól magamba szívom, hogy sose felejtsem el.

Azt hiszem, ideje lenne kinyitni a szemeimet. Jaj, de nehéz! Jaj, nekem! Összeragadtak a szemeim!

Nyöszörögve dörzsölgetem ökleimmel, mire az ágy megmozdul alattam. Ajvé, ez nem is ágy! Nagy nehezen sikerül szétfeszítenem szemhéjaim, s amit homályosan meglátok, az egy Abarai-san, teljes életnagyságban.

-          Csak nem felkeltél? – kérdi álmatagon.

-          D-de… azt hiszem. – arcom a vörös mélységes mély árnyalataiban játszik, amint leesik, hogy bizony én már nem az ágyon fekszem, hanem jóformán Abarai-san ölében. Ezen hadnagyom csak álmosan kuncog egy sort, amitõl nekem is egy kis mosolyféleség húzódik szám szélére. Nagy nehezen sikerül visszanyomorgatni engem az ágyra, s Abarai-san megnyugtatva, hogy „ide biza egy nyomoronc se juthat be”, elment magának és nekem valami ehetõért.

Az egész napot beszélgetéssel töltöttük, meg persze evéssel. Sokat fecsegtem arról, hogy mennyire szeretek dolgozni, és az emberek hasznára válni. Meséltem a mániákus pillangó imádatomról, és hogy ott van nekem Hanatarou, aki az egyetlen barátom az egész világon.

Nagyon sok vicces dolgot mondhattam, mert Abarai-san majdnem hogy megállás nélkül kacagott rajtam. Én meg csak irultam - pirultam, azt se tudtam, hova bújjak.

Most éppenséggel estefelé jár az idõ, és halványlila segédfogalmam sincs, hogy miért gondoltam át az egész napomat… hmm

Tudtommal nem szoktam ilyet csinálni. Vagy mégis?

Abarai-san félretolva borzos frufrumat, ad egy puszit homlokomra, s jól betakargatva kényszerít mély álomba. Pedig szívesen beszélgetnék még egy kicsit. De a parancs… huááááá… az parancs. Egek, de jó illata van itt mindennek!

Nyam-nyam… szeretem a rizsgolyót… forduljunk egyet… uff… mi-mi ez? Ez egy ölelnivaló valami… szeretem az ölelnivaló dolgokat. Fincsi illata van… nyam-nyam…

***

Nyááááááááá… már megint reggel lenne?

Kómásan próbálom kipislogni szemembõl azt a fehér izét, mert egyszerûen nem látoooooook. Aprókat nyammogva, kissé felemelt, dülöngélõ fejjel próbálom felfogni, hogy hol, és merre vagyok pontosan… és… és egyáltalán hol van… ki is van hol?

Wuáá!

Jééé… Egy Abarai-san… Vajon mit szeretne? Nagyokat pislogva, hatalmas lapátszemekkel bámulom szépen ívelt arcát. Azt hiszem még õ is álmos egy kicsikét, egy indurka-pindurkát, mert fejét vállamra hajtja… jaj, hadnagy pihenjen nyugodtan, ha nem volt el… wuáh… puszit kaptam a nyakamra. Egy puszit… a nyakamra. Furcsa… kellemes érzés, mégis furcsa.

-          Rikichi… nekem ez így tovább nem megy… - hallom Abarai-san halk hangját. Nem érteeeeem. Mi nem megy? Nem megy aaaaa… Tanácstalanul tekintek furcsán csillogó szemeibe, mire vadul megcsókol… oh, az anyját!

-          Még most állíts le, mert késõbb már nem fog menni. – Mit csináljak? Állítsam le? Ha megteszem, akkor nem fog olyan bizsergetõ puszit adni nekem? És, mi van akkor, ha nem teszem? Miért nem segít?

-          Én… - Annyira, de annyira tanácstalan vagyok! Jaj, szegény fejem!

Hirtelen tisztul ki fejem, s akár a derült égbõl a villámcsapás, úgy esik le Abarai-san szavainak értelme.

Aprót sikkantva próbálok hátrafelé menekülni, de hadnagyom csípõmnél megfogva ránt vissza.

Ne ne ne ne ne ne ne ne ne ne ne ne! ÉN nem akarom! Ez még túl sok!

Kezeimmel, s lábaimmal is serényen csapkodok.

-          Rikichi, állj le! Hagyd abba! Hallod, amit mondok?! – Karjaimat lefogja, így félve emelem rá tekintetem.

-          K-kérlek ne… nem akarom, hogy megint fájjon… - nagyot sóhajtva hajtja fejét mellkasomra.

-          Tudhatnád, hogy nekem eszem ágában sincs téged akár egy ujjal is bántani… - leszegett fejjel enged el, és fordul ki az ágy szélére.

Torkomba egy hatalmas gombóc kezd fészkelõdni, és… egyszerûen… jaj, hogy lehetek ilyen?! M-most megbántottam Abarai-sant! A-azt hiszi, hogy rosszat tett!

Õ megvédett, és ápolt… én pedig… én pedig… Jaj, Rikichi, te olyan hülye vagy!

D-de akkor mit kellett volna tennem?

Szipogva ülök fel, és elgondolkodva kémlelem köntösömet.

Én félek attól.

Van halvány sejtésem, hogy mi hogyan megy… de, hogy két… két fiú között… jaj, nekem!!

Most, mit tegyek? Én nem szeretném, hogy Abarai-san szomorú legyen, fõleg nem az én hibámból!

Nehézkesen mászok oda hadnagyomhoz, s minden zokszó nélkül átölelem.

-          Bocsáss meg nekem, Abarai-san! – sutyorgom remegõ hangon, mire hadnagyom felém fordul, miközben teljesen visszatelepszik az ágyra.

-          Igazán nincs miért bocsánatot kérned… én voltam a bunkó faszkalap… gondolhattam volna, hogy… - szívem csak összefacsarodik látván erõltetett mosolyát, ezért feltérdelve, arcát kis kezeimbe közrefogva, mondatát félbeszakítva adok neki egy szájra puszit.

-          É-én s-sohasem szeretném A-Abarai-sant szomorúnak látni – csipogom tulipiros képpel.

Én nem is tudom, hogyan pontosan, de én örömet fogok Abarai-sannak szerezni! Biztosan van annak valamilyen módja. Tekintetem egy óvatlan pillanatban Abarai-san micsodájára réved, és elképedve konstatálom, hogy neki…

Oh, jaj. H-hakamán keresztül is m-mekkora. É-és égnek áll.

Akkor ez azt… szóval azt jelenti, hogy miattam… miattam van ilyen állapotban? Ojjj… Nem is gondoltam volna, hogy ilyen kisugárzásom van!

Mégis hogyan tudnék én segíteni?

…

A fürdõ! Ott Abarai-san olyan furcsa dolgot csinált velem… hogyha én is hasonlót… akkor talán…

Újabb szájra puszit adok hadnagyomnak, s félénken bár, de megpróbálom nyelvemet is használni…

Kihasználva, hogy hadnagyom csak csókunkra koncentrál, észrevétlenül oldom ki hakamájának övét.

Elképedve mérem végig Abarai-san khm… férfiasságát… mert ez már nem micsoda… ez határozottan férfiasság.

Azt hiszem, kiszáradt a torkom… a szám… esküszöm, lassan vetekedhetek a Góbi-sivataggal…

Nagyot nyelve fogom kézre, s kezdem kicsi kacsómat mozgatni.

Abarai-san aprót sóhajtva, meglepõdve konstatálja ténykedésem.

-          Te meg mi… mi a jó eget csinálsz?

-          Ö-örömet próbálok szerezni Abarai hadnagynak – jaj, nekem, nehogy meglássa iszonyatosan vöröslõ buksim.  Köszönöm, drága hajam, hogy eltakarsz!

Szinte kiver a víz, ahogy érzem Abarai-san micsodájának a lüktetését. Egek, de forró…

Kicsit jobban megszorítom kezecskémet, mire újra felsóhajt. Azt hiszem, ha ezt csinálom, az jó… csak erõsebben…

Oh, egek… mi van velem? Szívem egyre vadabbul ver, ahogy hallom, Abarai-san sóhajait, apró visszafojtott nyögéseit. Annyira furcsa gondolatok cikáznak a fejemben… mi lenne… mi lenne, ha…

Jaj nekem!

Annyira meleg van!

Köntösöm övét meglazítva, hajolok közelebb, s nehezen bár, de félredobva majdnem minden félelmem, nyalintom meg csúcsát. Nyelvemmel lassan kezdek körözni, s végül mélyen a számba veszem.

Nem kicsit lepõdök meg… hiszen ez… ez hatalmas, és - és tényleg forró!

A-ahogy Abarai-san felmorran… jaj, nekem, bizsergek… de még mennyire, hogy bizsergek!

Saját magamon meglepõdve nyögök fel, már csak attól, hogy meghallom hadnagyom hangját. Egyik kezével hajamba túr, mire kábán feltekintek rá. Azt hiszem, egyáltalán nem meglepõ, hogy már nem csak arcom, hanem füleim is vörösek…

Jaj, ez annyira abszurd… Mégis… Egyszerûen nem. N-nem hiszem el… Abarai-san… õ tényleg élvezi! E-ez most akkor jó, ugye?

…

Aprót sóhajtva folytatom eddigi munkám.

Tovább masszírozva, kissé meg-megszívogatva kényeztetem hadnagyom, mikor felmorran, s érzem, hogy megfeszül alattam. Meglepõdni sincs idõm, szám megtelik valami sûrû, meleg dologgal. Reflexszerûen próbálom lenyelni. Elhúzódzkodva, kezdek köhécselni.

Jaj, de fura… m-mi volt ez? Szemeim sarkába könnyek gyûlnek az erõlködéstõl. Nem bírom abbahagyni a köhögést.

Abarai-san megfogva karomat, húz fel magához, s átkarolva lop tõlem egy csókot. Kedvesen puszilgatja le arcomról megindulni készülõ könnycseppjeim, mire aprót sóhajtva hagyom magam. Tulipiros buksim mellkasába fúrom, mert csak most kezd el igazán leesni, hogy mit is csináltam.

Jaj, szegény fejem!

Ez annyira durva!

-          M-mostmár j-jobban érzi magát, A-Abarai hadnagy? – kérdem legkevésbé sem dadogva.

-          Jobban nem is lehetnék… - nyöszörögve nézek fel, s hatalmas vigyorától már nem csak bizsergek, hanem fájdalmasan meg is rándulok odalent.  Újabb fullasztó csókot kapok, amitõl testem még forróbbá válik. Ez hihetetlen… Kábán tekintek Abarai-san csokoládébarna íriszeibe, amiben valami furcsa öröm csillog. Van ennek értelme? Nem tudom… nem is érdekel… jaj, nekem! Annyira helyes a mosolya…

Meglepõdötten nyögök egy hatalmasat, ahogy érzem, Abarai-san ujjait magamra fonódni.

-          E-ehzt… i-ihgazán nehem kéne h-hadnagy – csipogom hatalmas zavaromban. Sóhajtozva dõlök Abarai-san ölébe, s igazából nem is tudom miért, de próbálom hadnagyom megállítani…

H-ha úgy vesszük… nekem most nem… nem is szabadna ezt átélnem… hiszen én tartoztam Abarai-sannak…

Jaj, szegény fejem!

Fejemet félrebiccentve kapok egy hosszú csókot. Testem ívben megfeszítem, ahogy Abarai-san keze lassan masszírozni kezd. Megállás nélkül nyögdécselek, s mikor egyszer-kétszer belenyalint fülembe, vagy egy csókkal hallgattat el, csak feszíti bennem azt a bizonyos húrt.

Annyira nem bírom… legyen már vége…

Fejemet hátravetve sóhajtozok, s nyögdécselek, de ahelyett, hogy segítene megszabadítani ettõl a feszítõ, fullasztó érzéstõl, õ csak fokozza bennem az egészet azzal, hogy egyre lassabban masszírozza merevedésem.

Jobb kacsómat remegve fonom az övére, s megpróbálom kissé gyorsabb tempóra bíztatni.

Apró kis gyönyörhullámok cikáznak végig testemen, ami miatt megállásra késztetem Abarai-san kezét…

Istenem, m - mi ez?

Újra mozgásba indítom hadnagyom kezét, mire újra valami megfogalmazhatatlan dolog veszi birtokba a már így is remegõ testem.  Alig kapok levegõt… úgy kell kapkodni, nehogy megfulladjak!

Magasságos egek… úgy érzem, mintha valami szétrobbanna bennem, és ezer darabra szakítana szét.

Agyamat teljesen ellepi valami felfoghatatlan rózsaszín köd, s nagyokat pillázva hagyom magam elmerülni benne.

Nem érzem a külvilágot… igazából már magamat sem. Annyira jó ez a tétlen állapot…

Nem bírok mozdulni… jaj, szegény fejem.

Jaj nekem, jaj nekem! Nem hiszem el! Nem hiszem el! Már megint! Hogy kerülhetek folyton ilyen helyzetbe? Szegény fejem!

Abarai-san lassan elenged, én pedig hihetetlen gyorsasággal kapok az egyik kikészített törülközõ után. Pironkodva takarom el kis micsodámat, miközben apró kis kacsómmal megpróbálom kitessékelni hadnagyomat. Persze elég nehezen megy, mivel szerencsétlenségemre õ majdnem van vagy 2 méter, én meg alig ütöm a… a nem is tudom, mennyit. És annyira zavarba ejtõ, ahogy bámul! Miért legelteti rajtam a szemeit? Hess innen! Nincs itt semmi látnivaló! Naa! Menj, menjél mááár!

- Ha-hadnagy úr… én szeretnék… szóval nem… - motyogom zavartan, de furcsa mosolya miatt nem bírok egy értelmes mondatot se kinyögni. Ez azért durva!

Akárhogyan próbálom kilökdösni, egy centit se mozdul… olyan erõs! Most mit csináljak? Mi van, ha meglátja a micsodámat? Újra?! Egek!

- Ugyan már. Ez a második alkalom, és semmi? Nem, nem. – ezt nem értem… mi az, hogy semmi? Mégis mit szeretne? Azt hiszem, kicsit félek. Abarai hadnagy apró léptekkel közelít felém, én pedig reflexszerûen hátrálok a kádig. Nem tudom, miért, de az elõbb úgy tûnt, ez a legjobb dolog, amit tehetek… Amúgy meg nem kéne félnem, hiszen Abarai hadnagy van velem. Õ mindig megvéd. Sose bántana. Most mégis… olyan furcsa!

Két kezével megtámaszkodik a fürdõkád peremén, és én csak most látom… most látom, hogy közrefogott! Jaj, nekem!

- Nem kell szégyenlõsködni. – Suttogja, miközben nyakamhoz hajol, mire egész testemet kirázza a hideg. Olyan meleg a lehelete…

Majdnem felsikkantok, mikor apró harapást érzek vállamban. Nagy nehezen sikerül visszafognom magam, de attól, hogy Abarai-san nyelvét érzem végigsiklani nyakamon, teljesen úgy állok, mint a cövek. E-ezt miért?

Annyira furcsa, és én úgy nem értem!

- Ne legyél ennyire zavarban. – susogja fülembe. Akkor mégis miben legyek? Jaj, nekem!

- D-de ez… nem… nem helyes A-Abarai h-hadnagy… - makogom nehezen, miközben tekintetem nagy nehezen, de elszakítom. Ez tényleg nem helyes. Érzem minden porcikámban! Most az lenne a legjobb, ha elengedne, én pedig elszaladnék. El a világ végére, ahol nem találna rám… az lenne a legjobb.

Erre Abarai-san kellemes kacagását hallom. Nem gúnyos, nem is gonosz. Olyan… nem is tudom, milyen. Megkérdezném, miért is nevet pontosan, de nem merem. Nagy levegõt veszek, mikor hadnagyom cirógatni kezdi a fülem mögötti részt. N-nem is tudtam, hogy ilyen érzékeny a bõröm azon a tájékon…

Oh, egek!

M-mi ez? Aprót nyögve kapaszkodok, Abarai-san ruhájába, mikor valami kemény nyomódik micsodámnak. Jaj nekem. E-ez Abarai hadnagy lába? Ez tényleg a lába? Szegény fejem! Oh…

Próbálom eltolni magamtól, de semmi értelme… túl erõs. A hirtelen jött furcsa bizsergéstõl pedig nem is vagyok képes koncentrálni. Pedig biztosan sikerülne… csak most éppen nem… szóval nem vagyok abban az állapotban.

Nehézkesen emelem meg fejem, de fel sem eszmélek igazán, mire valami puhát érzek ajkaimon. Már meglepõdni sincs erõm, mikor valami meleg hatol a számba. Szemhéjaim elnehezülnek, ezért becsukom szemem. De ettõl csak még intenzívebb az ágyékomban gyülemlõ furcsa érzés. Ahogy Abarai-san ütemesen dörzsöli hozzám lábát, egyre csak úgy érzem, hogy szétfeszít valami.

Mit csinál velem? Egyáltalán miért?

Hirtelen feszül ívbe a testem, és egy pillanatig úgy érzem, hogy rózsaszín felhõk között pihennék. Elnehezült –valószínûleg tulipiros – fejemet Abarai hadnagy mellkasára hajtom. Szívem hevesen ver, a levegõt csak úgy kapkodom. Aprócska kezeimmel erõsen kapaszkodok, de akárhogyan erõlködök, Abarai hadnagy elszakít magától, és leültet… a kád szélére. Fejem jobbra-balra dülöngél… még szerencse, hogy két kezemmel támaszkodom, és nem borulok bele a vízbe.

Valami fehér, puha dolgot nyújt felém hadnagyom. Remegve bár, de elveszem. Erõsen szuggerálom a járólapokat… vagy csempét? Nem tudom, mi ez pontosan, de érdekesebb, mint Abarai-san. De tényleg. Most minden érdekesebb nála… ezektõl legalább nem vörösödök, mint az érõ alma…

Inkább nézem a csempét, mint annak a shinigaminak az önelégült arcát, aki pont pár pillanattal ezelõtt ajándékozott meg egy megmagyarázhatatlanul új élménnyel.

-Én megmondtam, hogy kevésbé édesebbnek kell lenned. – suttogja fülembe, mire kiver a víz. Felkapom mázsa nehéz fejem, de hadnagyomnak már csak hûlt helyét látom. Értetlenül nézek farkasszemet a szemben lévõ fallal, de úgy tûnik, most õ se tud a segítségemre lenni. Pedig ha állítólag a falaknak fülük van, akkor gondolom szemük is. Akkor most ez a fal meg tudná magyarázni nekem, hogy mégis mi van most.

Jaj, szegény fejem! Én olyan buta vagyok!

Idegesen morzsolgatom törülközõm. Ez annyira, de annyira… jaj…

Egyszerûen nem tudom, mi van. Azt hiszem, most jobb lenne, ha lepihennék. Furcsa mód sok gondolat kavarog a buksimban, ami nem túl gyakori nálam. Meg is fájdul a nagy megerõltetéstõl.

Remegõ lábakkal indulok vissza ideiglenes szobámba. Mielõtt kilépnék, a biztonság kedvéért felveszem hálóruhám. Bicegve botorkálok ágyamhoz, és fekszem, a már felpockolt párnák közé. De jó. Olyan puha.

Alig hunyom le szemeim, de érzem, lassan elnyom az álom. Talán jobb is így. Addig se kell Abarai-sanra gondolnom.

A fene… most épp rá gondoltam. Neheem bírom magam…

***

Ahhoz képest, hogy tegnap miket mûvelt velem Abarai hadnagy, minden ajtónyitáskor azt várom, hátha õ jön hozzám. De legtöbbször csak eltévesztik a szobát. Igazából minden egyes alkalommal. Engem senki sem látogat. Ez annyira… borzalmas!

Érzem, hogy apró könnycseppek gyûlnek szemem sarkába, de rögtön le is törlöm õket. Alig, hogy elveszem kezecskéim, újra elõbuggyannak. Akárhogy törölgetem szemeim, nem hagynak alább. Ennyi, kész. Feladom. Bõgök és kész.

Egyik párnámat átölelem, és erõsen szorongatva, fejemet belepréselve kezdek el vinnyogni, és jó hangosan sírni.

Utálok itt lenni. Senkit sem érdekel az állapotom. Még Abarai-sant se. Pedig én azt hittem… de tényleg azt hittem… szóval, hogy õ kedvel engem. De most már nem vagyok biztos magamban.

Az is lehet, hogy amit tegnap csinált velem… csak meg akart alázni. Épp úgy, mint a többiek. Jaj, én annyira tudtam! Én meg, mint egy eszetlen kis birka belesétáltam a csapdájába! És… és még élveztem is!

Ahhhahajj… nem hiszem el!

***

Hálásan megköszöngettem mindenkinek a segítséget. Kerestem Hanatarout, de azt mondták, elment valami hollow vadászatra. Furcsálltam, és még most is furcsállom, hogy mint negyedik osztagos, hogyan kaphatott ilyen jellegû feladatot. Állítólag most valami van vele. Valaki szemet vetett rá, vagy mi. Hogy ez alatt mit értenek, én nem tudom. Majd egyszer megkérdezem, mégis milyenfajta küldetés volt ez… na, mindegy.

Amint visszaérek a hatodik osztag épületéhez, nagyot sóhajtva lépek be a kapun. Egy-két nap, és újra vár a munka, no meg a sok kekeckedés is. Már alig várom!

Ma a szokásos rutin feladatokkal kezdtem. A konyhában a koszos edényeket pakolgatom, mosogattam, a kertben összesepregetem a lehullott leveleket.

Épp a söprögetni valót söprögetem, mikor egy kellemesen mély orgánum szólal meg mellettem.

- Szép napunk van.

- I-igen… - motyogom zavartan, mikor feltekintve meglátom hadnagyom. Rögtön vissza is hajtom buksim, és erõsen koncentrálva söprögetek tovább. Szegény fejem, most miért jutott eszembe megint a fürdõ… uhh… máris kimelegedtem. Söprögetek, söprögetek, mint egy jó munkásember. Salalalala… Hey hey hey! Mi a?! Nagyokat pislogva nézek szembe Abarai-sannal. Igen, szembe, mivel valószínûleg fel lettem akasztva. Nem kötélre, hanem valami kiálló kis pöcökre. Szögre… azt hiszem.

- Mi a jó francért csinálod ezt? – kérdi dühösen, szikrázó szemekkel. Öhm… nem is tudom. Azt hittem, már meggyógyultam, és dolgozhatok… jajj nekem! V-vagy mégsem?

- Azt, hogy… söprögetek… Uram? – teszem föl a számomra szükséges válaszokkal kecsegtetõ kérdést.

- Nem, te tökkelütött. Azt, hogy már napok óta kerülsz. – én? De hát én nem is… köszöntem én minden egyes alkalommal… csak éppen… szóval én nem kívántam vele… szóval féltem, hogy megint AZT csinálja… ezt nem mondhatom meg neki!!!

- De-de hát én nem is… - motyogom, mikor dühösen felmorran.

- Jajj, hagyjuk már ezt. Mi az oka? A múltkori kis semmiség a fürdõben?

- Hát… ami azt illeti… szóval… - Annyira dühösnek látszik! Mégis mit mondjak?

- Szerintem ne rágódj rajta ennyit. De ha tetszett, esetleg meg is…

- Na de hadnagy úr! – sikítom, mielõtt bármi olyat mondhatna, amivel nagyon, de nagyon zavarba hozhatna. Még annál is nagyobb zavarba, amiben már eredetileg is vagyok.

- Na, most, hogy ezt megbeszéltük… mehet mindenki a maga feladatára. – jelenti ki már nyugodtan, s sarkon fordulva távozNA, ha nem csipognék utána.

- Abarai hadnagy. Azt hiszem… valamit elfelejtett… - értetlenül fordul felém, és kedves mosoly ül ki arcára, mikor leesik neki, hogy igen, én bizony fenn lettem hagyva egy kiálló szögön.

- Bocsi. – mondja még mindig vigyorogva, miközben könnyedén lekap.

- Köszönöm. – sóhajtom már megnyugodva. Azt hiszem jobb, ha én most folytatom eddigi munkám.

***

Már jócskán estefelé jár az idõ… már a nap is alábukott a horizonton. Jobb, ha visszasietek a szállásomra.

Elámulva állok meg és kezdem el bámulni a szemem elõtt repkedõ pillangót. Biztosan biztonságos helyet keres, ahol megpihenhet. De gyönyörû! Lassan, de biztosan köröz elõttem, majd leszáll orromra. Még pislogni se merek, mert félek, hogy elrepül. Kezeimet lassan felemelem, és észrevétlenül próbálom becserkészni a kis drágát. Már épp elkapnám, mikor elszáll. Mosolyogva, kissé tátott szájjal révedek a messzeségbe, amerre elrepül.

Csak hosszú idõ után veszem észre, hogy velem szembe jön Abarai-san. Mélyen elpirulok, mikor közelembe ér.

- Yo, Rikichi – rikkantja kedvesen, szokásos megnyerõ mosolyával

- J-jó estét, h-hadnagy… - köszönök nagy nehezen. Most mi legyen? Nem merek megszólalni! Annyira zavarban vagyok Abarai-san jelenlétében. Erõsen kezdem fixírozni lábamat, hátha majd ez segít rajtam.

De nem!

Rá kell vennem magam! Muszáj! Nem lehetek egész életemben ilyen beszari!

- H-hogy érzi magát, hadnagy úr? – kérdem apró mosollyal.

- Most, hogy összefutottam veled, egész jól.

- I-igen? – vigyorgok nevetségesen erõltetetten – e-ez… annyira… nagyon megtisztelõ! K-köszönöm hadnagy! – zavaromban újra meghajolok, mire apró lökést érzek, és már a falnak támasztva állok. A levegõ is bennem reked, ahogy Abarai-san közelebb hajol. Egyik keze hajamba túr, míg másik derekamra fonódik. Össze-vissza kapkodom a levegõt. Jaj, nekem! Fejét vállamra hajtja, és úgy vesz mély levegõt. Az egész testem bizsereg… olyan jó illata van.

- Hiába beszélek neked… sose hallgatsz rám… - suttogja, majd belenyalint fülembe. Nagy nehezen visszafojtom sikkantásom, és inkább Abarai-san eltolásával foglalatoskodom. Kicsit eltávolodik, mire megérzem a szaké összetéveszthetetlen szagát.

- A-Abarai hadnagy! M-maga ittas! – nyöszörgöm, mire õ csak elvigyorodik.

- És ha igen? – kérdi, miközben a hajamban lévõ kis díszeket kezdi birizgálni. – Talán valami gond van vele?

-           Öhm… izé… n-nem. – makogom, mire õ csak mélyen a szemembe néz. Olyan nagyon közel van, hogy akaratlanul tekintek ajkaira. Akár csak minden más része, Abarai-sannak még ez is tökéletes… és múltkor õ ezekkel az ajkakkal csókolt… engem! Olyan jó érzés volt… igen, de még milyen.

Mikor leesik, hogy Abarai-san engem figyel, miközben õt bámulom, aprócska kezeimmel eltakarom rákvörös pofim. Hogy gondolhatok ilyenre? Hiszen én nem számítok a hadnagynak! Csak egy kis nyomoronc vagyok, akin jól tud szórakozni… mégis most, hogy visszaemlékszem arra az egyetlen egy csókra… jaj, az egész testem beleremeg. Kicsit félve tekintek ki ujjaim mögül, mikor Abarai-san kedvesen sutyorogni kezd.

- Mond, csak mit szeretnél…

- É-én?

- Neeem, hanem Yamamoto kapitány – mondja, miközben egy fájdalmas grimaszt bevág -… persze hogy te… teee maki – Abarai-san olyan furcsa… még a szokásosnál is furcsább. Nem tesz jót neki az alkohol.

- É-én nem sz-szeretnék semmit… - motyogom – csak… szóval…

- Jaj, mondjad már – fakad ki. Fejemet lehajtva rejtem el piros kis buksim. Közben hakamámat szorongatva próbálom kinyögni, ami éppen szívem nyomja.

- Én cs-csupán csak… azt… szóval azt szeretném kérdezni, hogy lehetséges… - feltekintek gyönyörû barna szemeibe, de zavarom miatt visszatérek a padló kémleléséhez – szóval lehetséges lenne-e az, hogy… hogy Abarai-san megint… izé… hogy kapjak olyan… - kezecskéim erõsen arcomra szorítom, úgy hadarom el mondatom végét. – szóval, hogy kapjak olyan szájra puszit! – sikkantom, és olyannyira összehúzom magam, amennyire az ember álltában tudja magát.

Abarai-san gyengéden feszíti le kezeimet, s állam alá nyúlva emeli meg buksim.

- Ha csak ennyi a kívánságod… szívesen teszek neki eleget… - puha ajkai enyémre tapadnak. Nem hiszem el! Tényleg megteszi!

Aprót nyögve könyvelem el, hogy nyelve számba siklik. Próbálom leutánozni mozdulatait, de elég nehezen megy… annyira szerencsétlen vagyok.

Erõsen magához húz, s meleg testének közelségétõl, ma már sokadjára irtóra, de zavarba jövök. Kezeim mellkasára helyezem, s erõsen kapaszkodom ruhájába, nehogy összeessek. Úgy remegnek a lábaim, hogy arra nincs is kifejezés.

Csalódottan sóhajtok, mikor abbahagyja. Lábujjhegyre állva próbálok még egy puszit lopni tõle, amit hatalmas mosolya kíséretében meg is kapok. Ezaaaaaaz…

Nagyokat pislogva, és pihegve dõlök hadnagyomnak. Úgy kalimpál a szívem… annyira hihetetlen érzés…

- De kis telhetetlen valaki… - fejem már fájdalmasan elvörösödik. Én ne… én nem vagyok az! Én csak… én csak…

Kihasználva Abarai hadnagy „lassúságát”, kibújva kezei közül, rohanok szállásom felé. Annak ellenére, hogy majdnem kiköpöm tüdõmet, nem állok meg. Még csak az kéne!

Ó, hogy nem ég le a pofámról a bõr! Borzalmas egy személy vagyok! Oww…

Hogy voltam képes ilyet tenni?

***

Nem hiszem el, hogy rögtön így kell kezdenem a napom.

Fájdalmasan nézek farkasszemet kedves hatodik osztagos shinigami társammal. Sajnos újfent tehetetlenül vergõdöm egy másik alak szorításában.

Még sosem láttam ezt a shinigamit… új lehet, vagy eddig csak elkerültük egymást. Azt hiszem, addig volt szerencsém. Teljesen elrángattak egy eldugott helyre. El nem tudom képzelni, hol lehetek… Számat bekötötték, kezeimet lefogták. Az ismeretlen hanyagul szakítja le rólam fekete öltözékem. Aprót sikkantok, ahogy a levegõ nyaldosni kezdi testemet. Nagyon kellemetlen.

Teljes erõbedobással vergõdök, mire letaszítanak a földre. Fölém magasodik az egyik, míg a másik élveteg mosollyal élvezi szerencsétlenkedésem. Már csak egyetlen ágyékkötõben virítok, de félek, nemsokára az is lekerül rólam… ha ez bekövetkezik… akkor egészen biztos, hogy meghalok szégyenemben!

Érdes kezek simítanak végig testemen, amitõl kiráz a hideg. Ez egyáltalán nem kellemes! Inkább ingerlõ. Mikor belemar bõrömbe, legszívesebben ordítanék. Mi baja van ennek?! Nyöszörögve próbálom mindenki tudtára adni, hogy én semmit se akarok, mert nem élvezem! Mikor végignyal mellkasomon, egyenesen a hányinger kerülget… testem mégis reagál… mi van velem?!

Mikor ágyékkötõmet is letépi, és megfogja micsodámat, hangosan felnyögök. Egyik kezével ott lenn olyasmi dolgot csinál, mint múltkor Abarai-san, csak ez annyira rossz. Fájdalmasan kezdi csavargatni, és harapdálni mellbimbómat.

Nem akaroooom! Annyira fáj! Hagyja már abba!

Próbálok ellenkezni, de megint rám tör az a furcsa érzés… testem elgyengül, bizsereg, igaz nem olyan intenzív, mint elõször, de hasonlít rá… eszemet majdnem teljesen elvesztem, mikor érzem, hogy valamit felnyomnak popsimba. Belesikkantok a számba tömött anyagba. Csípõm reflexszerûen emelem meg, és lábaimmal próbálom eltolni magam. Szemeimbõl potyogni kezdenek a könnynek.

Hagyja abba! Hagyja abba! Hagyja abba!!!

Szemeim elkerekednek, mikor meglátom, hogy az idegen kiköti a hakamáját. Remegve konstatálom, hogy az õ micsodája olyan… jaj, nekem! Nem akarom tudni, mit akar! Ugye ez csak egy rossz álom? Mikor ébredek már föl?

Egyre jobban fáj ott lent, és mikor rám nehezedik a mázsás test, egyre jobban visítok, és vergõdök.

Abarai-sant akarom!

Hol van most?!

Miért nem jön a segítségemre?!

Nem akarom, hogy ezek az alakok még jobban bántsanak!

…

Hirtelen hatalmas erõ zsibbasztja le agyam, és egész testem.  Eddig se tudtam mozdulni, de most végképp tehetetlen vagyok. Látásom elhomályosul, de amennyit észlelek a világból, biztosra veszem, hogy támadóim ugyanebbe az állapotba kerültek.

Halkan nyöszörgöm, mert egyszerûen szétrobban a fejem ettõl a kisugárzástól.

- Megtudhatnám, mi a jó kurva élet folyik itt? – igaz lenne? Tényleg jól hallok? Tényleg Abarai-san jött a segítségemre? Ehe… he hehe… m-megmenekültem. – Na, mi van kis gecik, teli a gatya, hogy egy szót sem szóltok?  - hallom, ahogy Abarai hadnagy lassan elõhúzza pengéjét. Félrebiccentve fejem, megpróbálok szemeimmel fókuszálni. Nem szabad, hogy kardot rántson… ha miattam fogják megbüntetni, azt nem bírnám elviselni. Nem szabad… nem szabad kardot rántania…

Lassan közeledik felém, s miután kissé megnyugodva elrakja zanpaktouját, nemes egyszerûséggel rúgja le rólam bántalmazóm. Szemei még mindig szikráznak a dühtõl, de engem mégis gyengéden fordít oldalra, és szedi le kezemrõl a már kissé véres kötelet. Saját magam szedem ki számból a ruhaanyagot, s miután eldobtam a fenébe, sírva karolom át Abarai-san nyakát, és húzódóm hozzá minél közelebb.

- A-annyira féltem! A-azt hittem nem fog jönni A-Abarai hadnagy! –Abarai-san szorosan átölel, és karjaiba vesz. Arcom ruhájába fúrom, s egyik kezemmel szemeim dörzsölgetem, míg a másikkal erõsen kapaszkodom a fekete szövetbe.

- Nincs semmi baj… - nyugtat kedvesen – bízhatsz benne, hogy ezek a férgek meg fogják kapni azt, amit érdemelnek. Ez már tûrhetetlen! – Szipogva kuporodom egyre összébb.

- Menjünk innen, menjünk innen… – kérlelem, remegõ hangom, mire újra kitör belõlem a sírás.

- Hogyne, drága. Kicsit gyógyítok a lábán, és már mehet is fürdeni. – erre beszalad az egyik ajtón, mire hangos vízzubogást hallok. Pár perc alatt végez a bokámmal, a vízzel, és már segít is a fürdõbe, mivel itt külön fürdõ van! Agyon pirulva hagyom, hogy segítsen levetkõzni, és bemászni a kádba.

Az egész teli van illatos olajokkal, meg valamivel, amitõl csupa - csupa hab. Már nem is igazán izgat az ápoló, teljesen elmerülök a víz örömeiben. Mivel a lábamnak jól esik, ezáltal nekem is.

Csak akkor pillantok fel, mikor kimegy a lány. De annyira nem érdekel. Olyan jó illat van. A víz meg kellemesen meleg. Imádom!

Úgy szeretek fürdeni!

Miután már eleget áztam, csak szórakozok a vízzel. Két kezemet összetéve spriccelem ide-oda. Olyan vicces. Hogy miért, azt nem tudom, de az.

Szerintem az.

- Áú! - nyikkanok fennhangon, mikor saját szemembe spriccelem a vizet. – ez csííííp! Nyúúú! Áááá! – akárhogyan dörzsölöm szemem, csak még jobban csíp. Ha meg megpróbálom kinyitni… az még borzalmasabb.

Valahol a bal oldalamon volt egy törülközõ. Most nagyon jó lenne, mert azt hiszem, a fürdésem ennyibõl állt.

Tapogatózom, de nem találom. Héj! Mintha az elõbb valami puhát érintettem volna. Kissé oldalra fordulok, és úgy nyújtózkodom. Tapogatózom, megint megérintem.

Itt van valahol. De a szemem nem nyithatom ki! Még most is ég a szemem.

Azt hiszem, feljebb van a törülközõ. Már térdelek a kádban. Megint érzem, de nincs meg. Megpróbálom kinyitni szemem, de csak szenvedést okozok magamnak. Talán jobb, ha kiszállok, és úgy keresem.

Remegõ lábakkal felállok, támaszkodva a kád szélén, mikor megcsúszok.

Valamit elkaptam. Ez… ez olyan, mint egy törülközõ.

Hogy lehet ez a fejem fölött?

Gondolkodni sincs idõm normálisan, mert valami elõre lök, és nem enged… valaminek nekicsapódtam.

Mi ez az erõ… ez az illat.

Könnyezve nyitom ki szemeim, és homályosan bár, de kezdem kivenni, hogy elõttem egy alak van.

Valaki elkapott.

Valaki a teljesen meztelen testemet szorítja magához… ég az arcom! Minek a törülközõ?! Megszáradok én magamtól is!

Ow…

- A-Abarai hadnagy? –kérdem remegõ hangon, mire csak egy kiszélesedõ vigyort kapok válaszként… most félnem kéne?

Egész hamar megérkezünk a negyedik osztag épületéhez… de Abarai hadnagy még mindig nem tesz le. Erõsen kapaszkodok, fejemet még mindig hátára hajtva tartom. Ha nem motoszkálna a fejemben az a piciny gondolat, hogy ez bizony irtózatosan kellemetlen, akkor egész jó lenne…

A hadnagy valakinek elmagyarázza, miért is jöttünk. Az illetõ eligazítja Abarai-sant. Ezután, már csak azt veszem észre, hogy akármennyire is kapaszkodom, el akarnak szakítani eddig helyzetembõl. De én nem akaroook! Kellemetlen, de olyan jó!

Meglepõdve bámulok hadnagyomra. Nem akarom, hogy elmenjen. Bár szigorú tekintetétõl a levegõ is belém reked.

- Nem para. Csak fél perc. Amúgy is shinigami vagy. Bírd ki. – Bárcsak ilyen könnyû lenne. Shinigami, shinigami! Állítólag az vagyok, de már kezdek kételkedni benne… Végül aprót bólintok, mire kimegy. Nyugisan várom a gyógyítóm… nem csinálok semmi hülyeséget. Csak nyugodtan ülök, és várok. Nagy nehezen nyílik az ajtó, és már jön is egy… emberke.

Reménykedtem, hogy majd Hanatarou jön. De sajnos nem õt kaptam. Biztosan fontosabb dolgai vannak. Végül is õ a hetedik tiszt a negyedik osztagban! Kis mázlista…

Kezelõm kedvesen kérdezget, miközben megvizsgálja bokámat. Nyöszörögve válaszolok neki, mivel ott nyomkodja a lábam, ahol iszonyatosan fáj. Megnyugtat, hogy semmi komoly. Pont, mint ahogy Abarai hadnagy mondta. Gyorsan végez is velem, még utoljára nagyon szorosan és erõsen bekötöz. Lassan kisegít, miközben jó tanácsokkal lát, el, hogy pihenjek sokat, ne erõltessem meg magam. Majd megpróbálok eleget tenni neki. Persze miután elvégeztem minden munkám.

Alig bicegek ki egy kicsit, Abarai hadnagy mellém csapódik.

- Na, látod, nem kellett belehalni.  – oktat ki hatalmas vigyorral az arcán. Mielõtt bármit is mondhatnék, hirtelen felkap.

- Na de ha-hadnagy úr. Erre… igazán semmi szükség… - csipogom, miközben apró tenyereimmel próbálom eltakarni kipirult arcom.

- Tényleg nem, de hidd el, hogy így egy kicsit gyorsabb lesz. Nekem meg amúgy is van még egy csomó munkám. – D- de ha csomó munkája van, akkor miért, mégis miért pazarolja rám a drága idejét?

- Igazán nem kellett volna fáradni, Abarai hadnagy – motyogom.

- Még egy szó, és betömöm a szádat.

- Értettem. – sikkantom nõiesen, miközben arcom ruhájába fúrom, nehogy meglássa paprika vörös arcom… mostanában annyiszor elpirulok, hogy a végén piros marad a fejem. Már így is elég nagy, a kis nyeszlett testemhez képest… folyton el is botlom… olyan leszek, mint egy epres nyalóka… de én nem… én nem akarok epres nyalóka lenni!

 Kissé vontatottan tekintek körbe, hogy láthassam, hol is vagyunk. Ismerõs… pont úgy néz ki, mint a hálókörletem. De miért erre jövünk? Nekem még ezeregy dolgom van… ugye Abarai-san nem akarja, hogy lazsáljak?! Rémülten nézek barna szemeibe.

- D-de nekem még ki kell takarítanom a mellékhelyiséget – hogy lássa, mennyire komolyan gondolom, aprókat rángatok ruháján… azt hiszem, nem tûnik fel neki. Hogy lehetek ennyire gyenge?

- Majd valaki más megcsinálja – válaszolja rám se hederítve. Mi az, hogy majd más megcsinálja? Ez, ez nem válasz! Azt csak én tudom megcsinálni! H-ha a kapitány úr észreveszi… ha véletlenül benéz, és meglátja, hogy nincs kész, engem meg fog ölni!

- De a kapitány úr…

- Ne érdekeljen a kapitány úr – hirtelen Riku felé fordul, és elég kemény hangnemben szólítja meg – Te pedig most azonnal kisikálod az összes klotyót. Vili? – Szobatársam ijedten dobja el eddig olvasott könyvét, nagyon mélyen meghajol, és már fut is el. Ha jóban lennék vele, még sajnálnám is. De valamilyen okból kifolyólag nem kedvel engem. Nem értem, miért. Upsz… mi lesz velem, ha végez?

- De…de… - próbálkozom sokadjára, de Abarai-san újfent félbeszakítja mondandómat.

- Megsérültél, és most pihenni fogsz. Értem? – Ijedten húzódok egy picit távolabb.

- I- igen… - válaszolom kissé remegõ hangon.

- Helyes. – mondja önelégülten. H-hova megy máris?! Én még meg se köszöntem, mindazt, amit értem tett!

- A-Abarai hadnagy… én… én csak… szóval köszönöm… - csipogom olyan nagyon nehezen, hogy félek, bennem reked minden szó, levegõ… egyszóval tényleg minden! Pironkodva fordítom el fejem, de látókörömbe egy szempillantás alatt… Abarai –san kerül. Elkerekedett szemekkel nézek vele farkasszemet. Nem merek mozdulni…

- Egy jó tanács. Legyél kevésbé édesebb. – suttogja olyan lágyan, hogy a piheszõrök is felállnak a hátamon. Végigsimít arcomon, és már… el is tûnt…

Forgolódva tekintek körbe a szobában, de sehol sincs… ez-ez félelmetes! Hova tûnt? Hogyan mozgott ilyen sebesen, és miért… mégis miért jött ilyen… jaj, szegény fejem! Megfájdult a nagy gondolkozásban.

Uhh… olyan fura. Még sose voltam ilyen korán a szálláson. Most mégis mit tegyek? Kicsit fáradt vagyok… jaj, a pocakom… nagyon éhes vagyok!!

Nehezen bicegek el a kis konyharészhez, és csinálok valami ehetõt… vagyis, valami ételnek kinézõ valamit… vagy szimplán valamit, ami életben tart…

Fintorogva eszem vacsorám, miközben visszatipegek futonomhoz. Fél kézzel szedegetem le magamról a felesleges ruhadarabokat, mikor csörtetve befut Riku. Kíváncsian fordulok felé, de arckifejezése láttán az étel megakad torkomon.

- S-sajnálom… én nem akartam - motyogom halkan, mire válaszként csak morog valamit, összekapja hálóruháját, és már távozik is. Õt se fogom látni egy ideig… Én tényleg nem értem, miért ilyen ellenséges velem mindenki. Teljesen távol áll tõlem a harc, a kötözködés és minden ehhez hasonlatos dolog.

Nagyot sóhajtva öltözködök tovább. Bebújok takaróm alá, és várom, hogy elaludjak.

Szóval jó lenne aludni. Lehunyom szemeim, és várok.

Várok.

Még mindig várok…

Jaj, szegény fejem.

***

Kora reggel van, és nem tudok aludni. Riku még mindig húzza a lóbõrt. Nem értem, hogy képes ennyit lustálkodni. Én már ébren vagyok egy órája, és mindjárt bele is halok a tehetetlenségbe. 

Kikászálódok takaróm fogságából, összeszedem shihakushom, törülközõm, és elindulok egy kis frissítõ reggeli zuhanyt venni.

Elég nehezen akart összejönni, mivel bicegnem kellett, de sikerült, kész vagyok, friss, üde és illatos! Éppen szállásomhoz bicegek vissza. Lepakolom holmimat, és már megyek is dolgozni. Annyira már nem fáj a lábam… csak nem lesz belõle gond, ha elseprem a teraszt… folyosót… jaj, szegény fejem, mi ez?!

Jókedvûen, magam után húzva lábam, söprögetek. A felkelõ nap látványa feltöltött életerõvel, ezért engem már képtelenség megállítani! Vigyázzatok porszemek, saras lábfoltok! Mindenkit eltüntetek a Föld színérõl! Legalábbis innen a padlóról…

Hmm… szeretek ilyen korán dolgozni. Mindenki alszik még, minden nyugodt. Sehol egy kellemetlen shinigami, vagy egy hirtelen…

Kitágult szemekkel bámulok a mozgó világra. Mi a…? Szétnézek és… nos hát… azt hiszem, én most Abarai-san vállán vagyok. DE hogyan kerültem ide? Az elõbb még ott voltam. Most meg itt.

- Ha-hadnagy úr. Kérem, tegyen le. Még a negyedével sem végeztem. – kapálózok, mint egy veszett… nem is tudom, milyen állat. Nekem dolgoznom kell! Dol-goz-nom!

- Rikichi! Te mi a faszt nem értesz azon, hogy pihenj? Nem hogy kihasználnád. - Kihasználni? Nekem dolgoznom kell, különben nagyon meg leszek szidva! Meg meg…

- D-de a k-kapitány úr…

- Én engedélyt adtam rá. Legyen ez bõven elég, világos? Ez parancs. Nem mozdulhatsz ki a szobából, csak a mosdóig. – hirtelen dob le fekhelyemre… mikor értünk mi vissza? Jaj, szegény fejem, én olyan hangosan nyekkentem, Riku meg még mindig alszik… Olyan buta vagyok!

Én nem… de tényleg nem értem Abarai-sant. Õ egy hadnagy, õ csak tudja, milyen felelõsségteljes munkája van egy shinigaminak. Tényleg nem értem, miért akarja annyira, hogy pihenjek. A jobb lábammal már nincs gond… igaz nem tudok ráállni, de még ott van a bal! Ez pont elég!

- É-értettem. – felelem értetlenül. Mert igazából egyáltalán nem értem. Bûnbánóan hajtom le nehéz fejem, mert úgy látszik már az is baj, ha önszántamból dolgozok. Nem értem én az idõsebb shinigamikat…

- Abarai had… - hova tûnt már megint? Újfent szétnézek, de sehol sincs. Hogy lehet ilyen gyors? Vagy… én lennék ilyen lassú? Jaj neee! Egy lassú görény lettem! Nem akarok görény lenni!

***

Már déltájban járhat az idõ… és nagyon, de nagyon, de olyan nagyon, de nagyon unatkozom, mint még soha. Csak ülök és nézek ki a fejembõl. Én ezt nem bírom! Tétlenül üldögélni egyhelyben, mikor ezeregy csodás tisztogatnivaló vár rám a nagyvilágban!

Óvatosan mérem fel környezetem. Egy darab Abarai hadnagyot sem látok a környéken.

Akkor nem lesz belõle probléma, ha folytatom azt, amit félbe hagytam. Végül is, amirõl nem tud Abarai-san, az nem is fáj neki. Nyehehehe.

De agyafúrt lettem!

Hatalmas megkönnyebbülés és elégedettség tölti el szívemet, ahogy a seprût a kezembe fogom, és elseprem a koszt.

Hjaj… túl régóta csinálom már, hogy egyik napról a másikra abbahagyjam.

Alighogy végzek, már „szaladok” is a konyhába. Valószínûleg már mindenki végzett az evéssel, és elkél a segítõ kéz.

A hátsó bejáraton közelítem meg az épületet. Ez is már olyan berögzõdött dolog… Kezdem úgy érezni, hogy nem is vagyok igazán ember… vagy shinigami?

Nagylelkûen cipelem a tiszta és koszos tányérokat, edényeket. Mondtam én, hogy kellek ide!

Jókedvûen viszem az utolsó hatalmas kupac tányért, mikor a nedves kövön megcsúszik bal lábam…

Reflexszerûen támaszkodnék jobb lábamra, mire belehasít a fájdalom.

Aprót nyögve esek el, s szinte lelassítva látom, ahogy a tányérok szétválnak, és össze-vissza repülnek.

Hirtelen csapja meg fülem a hangos csörömpölés.  Amint meglátom munkám gyümölcsét, fájdalmasan felkiáltok. Ez nem lehet igaz! Pedig olyan jól ment minden. Levegõ után kapkodva, sietve próbálom összekaparni a tányérokat.

- Áááá… ne-ne-ne-ne… mit fogok én ezért kapni. Jaj, szegény fejem! Rikichi, hogy keveredhetsz már megint bajba? Ha ezt Abarai hadnagy megtudja… - ha ezt meg tudja, megöl! Oda lesz azzal, hogy semmit sem tud, és boldog! Ha ez a fülébe jut, nekem annyi!

Apró köhintést hallok magam mögül. Ez-nem-lehet-igaz… ez már röhejesen képtelenség - A-Abarai…h-hadnagy… - Makogok, miközben kezdem elveszteni a maradék ép eszem.

- Láncoljalak ki, hogy egy helyben maradj? – dörren fenyegetõen hangja. Hogy mi?! N-nem én azt nem akarom! Jaj nekem, csak azt ne…

- T-tudja hadnagy úr, a-az úgy volt… - nyekergem kétségbeesetten. Jaj, mi lesz velem? Most olyan dühös.  Ugye nem meglepõ, hogy félek? Ugye nem? Valaki nyugtasson meg!!

- Most azonnal nyomás a szobádba. –rivall rám

- Értettem! – kiáltom, s már rohannék is kifelé, de miközben állnék fel, megcsúszom az alám került szilánkokon, és… végül is az ebéden. Fúúúúj!– Au…

Nagy sóhajt hallok, majd azt veszem észre, hogy már állok. A karomat pedig Abarai-san fogja. Olyan meleg a keze… mikor abbahagyom a dülöngélést, elenged. Végigmér, majd egy újabb gondterhelt sóhaj szakad fel belõle. Most mi van? Mi történt? Nagyokat pislogva mérem fel saját magam… jaaa… azt hiszem, már értem. Kicsit véres vagyok. Jobb lesz, ha ellátom magam.

Elindulok kifelé, de furcsa mód, mikor jobbra mennék, akkor valami balra terel. Magam mögé sandítok, hát Abarai-san az. Azt hiszem, jobb, ha hagyom, hogy vezessen…

Nemsokára meg is érkezünk egy szobába.

Az enyémhez képest hatalmas és gyönyörû. Igazából semmi különös nincs benne, de mivel úgy gondolom, hogy ez Abarai-san szobája… már érdekesebb, mint az enyém. Wúúú! Van külön terasz is, meg… ahogy látom, csak nem? Ez az, ami? Egy külön fürdõszoba?

Ez igazságtalanság! Nekünk miért nincs? Sokkal egyszerûbb lenne. Nem kéne kora reggel vagy késõ este körültekintõen szaladgálni, nehogy valaki meglásson!

- Húzd fel a ruha ujját. – hallom Abarai hadnagy hangját. Kissé értetlenül nézek rá. Ja, a ruhaujjam. Gyorsan felhajtogatom, és hagyom, hogy lefertõtlenítse. Közben tovább nézelõdök. Futon helyett kissé magasabb ágyféleség van, vagy mi… eddig még csak a negyedik osztagban találkoztam hasonlóval. De az nem volt olyan puha, mint ez. Várjunk csak… mikor ültem én le egyáltalán?

Tekintetem végül a hadnagyon állapodik meg. Még így is, hogy én az ágyon ülök, õ pedig mellettem guggol, magasabb nálam.

Úgy érzem, mindjárt szétdurran a fejem… olyan közel van hozzám! A keze meg olyan meleg… kissé durva a tapintása, mégis… tudom, hogy a sok harctól, és ettõl még nagyobb a szememben!

Nagyot koppanva esik le a földre az elsõsegély dobozka. Rémülten kapom a fejem a zaj irányába, de hirtelen eldõl velem a világ. Kezdem úgy érezni magam, mintha be lennék csípve…

Uwww… m-miért van ilyen közel Abarai-san? Jaj, szegény fejem!

- A parancsok megszegõit kemény büntetés illeti…

- Én… sa-sajnálom…- csipogom sírás határán. Nem szeretem, ha a hadnagy ilyen komoly, és dühös… uuuu

- Most az egyszer. De csak most az egyszer elnézem. De még egy ilyen, és az nagyon súlyos következményeket von maga után, világos? – eehh… érzem minden lélegzetvételét! Betojok, a szívem meg úgy kalimpál, hogy mindjárt kiszakad a helyérõl.

- É-értettem… - felelem nehezen.

- Helyes! – Szerencsére elhúzódik tõlem, és közben fel is segít. Gyorsan topogok az ajtóhoz. Mélyen meghajolgatok, de akárhányszor felnézek a hadnagyra, elpirulok, ezért újra meghajolok, hogy ne lássa… Végül amennyire csak bírok, elszaladok.

Alig jutok el a sarokig, már halok meg fele.

Mi van velem? De tényleg?! Biztosan asztmás vagyok… vagy allergiás! A tünetek ezt bizonyítják! De vajon mitõl? Hm… általában, mikor Abarai-sannal találkozok. Akkor valami közös tényezõt kell találnom. Hm…

Jaj, szegény fejem, ugye nem?!

Allergiás vagyok a hadnagyomra! Neeee! Akkor ez azt jelenti, hogy nem találkozhatok Abarai-sannal soha többé?!

Erre a gondolatra pocakomban összerándul valami. Annyira rossz érzés… kezdek félni, hogy tényleg beteg vagyok.

***

Lábaimat lógatva üldögélek az osztag hosszú, folyosószerû teraszán. Hiába kérdeztem meg Rikut, mi is ez valójában, nem válaszolt nekem. Még mindig haragszik.

Kis kezeimmel két különbözõ korlát rudat fogok, fejemet pedig közéjük dugom, mivel messzebb igaz, de meglátom Abarai hadnagyot. Vagyis remélem, hogy õ az, mert ha nem, akkor khm… akkor feleslegesen kevertem magam megint bajba… mert azt hiszem, beragadt a fejem.

- Abarai hadnagy! – rikkantom kétségbeesetten. Mivel mindenhova néz, csak ide nem, kapálózni kezdek karjaimmal. Annyit még ilyen messzirõl is látok, hogy eddigi szálfa egyenes tartása kissé khm… mindegy. Kezdem úgy érezni, hogy teljes mértékben teher vagyok!

Elmélyült bambulásomból Abarai-san hangja térít észhez.

- *sóhaj* Veled már megint mi a fasz történt?

- Én… én khm – ugye nem… ugye nem pirulok?! – szóval én csak itt üldögéltem, és annyira megörültem, hogy a hadnagy erre jár, hogy… hogy gondoltam köszönök… és közben én nem… szóval én tényleg nem…

- Inkább segítek – mondja lemondóan. Hallom, hogy valamit letesz, majd megpróbálja kicsit szétfeszíteni a korlátot – most húzd a fejed.

- Sikerült! – kurjantom azonnal, kezeimet reflexszerûen emelem a magasba. De mikor érzem, hogy valami kemény ütközik neki a jobb öklömnek, elkap a páni félelem. Szaggatott mozdulatokkal tekintek hadnagyom felé, aki még mindig a korlátot fogja. Kezem jócskán a személyes szférájában van… nem bírok mozdulni, félek!

Rémülten tekintek szemeibe, de nem látok bennük haragot… nevet. Nem, nem a szeme, hanem a hadnagy. Megborzolja hajamat, és duruzsol valamit arról, hogy milyen ügyefogyott vagyok. Na, szép. Köszönöm!

- Igazából csak azért jöttem, hogy ellenõrizzelek.

- Ellenõrizni? –kérdem. Mit kell rajtam ellenõrizni? Végig is mérem magam, de nem vagyok képes rájönni, mit kell rajtam megnézni.

- Legyen elég annyi, hogy nem dolgozol, és ez így rendben is van. – Vigyorog rám szenvtelenül, majd letelepedik mellém. Érzem, hogy ismét elpirulok.

- M-mit csinál?

- Leülök? – hápogok egy sort, majd megadóan sóhajtok egyet. – Tán zavarlak a jelenlétemmel?

- M-mi? Jaj, dehogy! Ne gondoljon ilyenre, hadnagy úr! Én-én igazán örülök, hogy itt van! Éppen csak… szóval nem értem, hogy mégis… mégis, miért teszi ezt…

- Egy hadnagy már nem töltheti a szabadidejét a beosztottaival, hogy egyen velük egy jót?

- Enni? – kérdem fintorogva, mire Abarai-san egy kis dobozkát lóbál a szemem elõtt.

- Enni. Gondoltam jól jöhet. – Hatalmas tepsi szemekkel bámulom a dobozt. Úú, vajon mi lehet benne? Szépen lassan feltárul a dobozka tartalma. Nyamiiiii!

- Rizsgolyó! – sikkantom. Kezeimmel rögtön lefogom számat, nehogy még egyszer lányos hangot adjak ki. – Szabad? –cincogom, mire õ csak elvigyorodik. Mivel ma alig ettem valamit, valami eszméletlenül jól esik ez a kis finomság. Régen ettem ilyen jót.

Már vagy az ötödik darabot nyomnám magamba, mikor leesik, hogy Abarai-san még egyet sem evett. Mélyen elpirulva emelem el számtól a még „érintetlen” rizsgolyót, és két kézzel nyomom oda hadnagyom arcához.

Kedvesen néz szemeimbe, amitõl szívem megint beindul. Mikor beleharap, kezeim megremegnek, a levegõ bennem reked. Olyan furcsa. Arcom már-már lángol. Lassan olyan színe lesz, mint Abarai hadnagy hajának.

Egész testemben megremegek, mikor Abarai-san elveszi tõlem a rizsgolyót – amit most veszek észre, hogy igazából háromszög alakú – s gyengéden végigsimít tenyeremen.

Gyorsan kapom mellkasomhoz kezeim, és merõ kíváncsiságból kezdem fixírozni a kertet. De tényleg csak azért.

Nem merek egy szót sem szólni, mert félek, hogy megremeg a hangom, vagy éppen csak tátogásra lennék képes.

Nem tudom, meddig ülünk csendben egymás mellett, de olyan kellemes. Már nem érzem zavarba ejtõnek.

- Jobb, ha most megyek – töri meg a csendet.

- Máris? – bukik ki belõlem, de rögtön el is szégyellem magam. Zavartan fordítom el fejem, mire gyengéden fordít vissza. Elképesztõ közel van…

- Valakinek dolgoznia is kell – vigyorodik el, amitõl mégúgy elpirulok. Szemeim lehunyom és kezeimet ökölbe szorítva szorongatom. Hogy lehetek ekkora marha? Hülye, hülye Rikichi!

Nagy nehezen lenyugszom, és kinyitom szemeim. De Abarai-san már megint eltûnt. Miért csinálja ezt? De mindig! Még csak nem is köszön!

Jaj… a maradék rizsgolyókat itt hagyta nekem.

Nyamiii! Rizsgolyó! Nyam-nyam…

***

Már órák óta üldögélek ugyanitt, sajnos a rizsgolyók már elfogytak. Valahogy kezdem élvezni a semmittevést. Olyan jó üldögélni, nézni a kertet, hagyni, hogy a friss levegõ simogassa, az enyhén meleg napfény pedig melengesse arcom.

Nemrégen még el is szunyókáltam.

Hnn… napokig el lennék így ücsörögve. Csak én és a napfény… és talán Abarai hadnagy… no meg a kihagyhatatlan rizsgolyók.

Woáw

Mi a…? Egyáltalán nem ismeretlen shinigami barátaim úgy látszik, újra megtaláltak… jaj, szegény fejem! Mi lesz velem? Ruhám nyakánál fogva emel a magasba a nagydarab hústorony.

- Sz-szi-sziasztok – nyekergem betojva.

- Nocsak, mit találtam… Csak nem egy lazsáló Rikichit?

- Nem, nem, nem! É-én nem lazsálok! – csipogom.

- Kérdezett valaki? – néz velem farkasszemet a nagy behemót.

- N-nem? – arca eltorzul… miért csinálja mindenki ezt, mikor velem beszél? Nem értem!

- Hé, Riku, mit is mondtál, mi baja? – megsemmisülve tekintek a kis tömegbõl kiugró szobatársamra.

- A jobb bokája. – mondja gonoszan. Mindenki kacarászni kezd, csak én vagyok halálra rémülve. Óriás ellenségem könnyedén fogja meg bokámat, és fordít fejjel lefelé. Éles fájdalom nyilall lábamba, amitõl apró könnycseppek buggyannak ki szemem sarkából.

- Eressz el, eressz el! –sikítom kapálózva, mire még erõsebben szorítja meg bokámat. Mintha csak homokot morzsolna kezében, úgy szorongatja lábamat.

Miért, miért, miért? Miért nevet mindenki?

A fájdalom egyre csak nõ, én meg csak sírok. Szinte érzem, ahogy szépen lassan tépõdnek el az inaim… Mint valami köd, úgy borítja el agyam a fájdalom.

Már kapálózni sem vagyok képes. Csak lógok, és bõgök.

Fejem óriásit koppanva ér földet, ahogy kínzóm végre elenged. Rongybabaként terülök szét a padlón.

Egy-kettõt még belém rúg, hogy megnézze, mi van velem. Én csak összekuporodok, arcom tenyereimbe temetem, és úgy sírok tovább.

- Hagyjuk… ez a nyomoronc már kikészült…- mondja valaki. Még hallom a távolodó léptek zaját. Közvetlen mellettem valami nehéz esik a földre. Nehezen kinyitom szemeim, és egy hatalmas papírkupacot látok meg.

- Ha már úgy is annyi szabadidõd van, akkor ezt vidd el a kapitánynak. – mondja lenézõen Riku, és már el is szalad.

Ki tudja, mióta fekszem már mozdulatlanul, de mozognom kéne, mert ezt a sok jelentést még el kell vinnem Kuchiki Byakuya kapitánynak. Ha nem kapja meg, akkor nagyon dühös lesz. Nagyon, nagyon dühös.

Bárcsak elmúlna már a fájdalom. Annyira rossz. Csak egy picit mozdítom meg lábam, de olyan leírhatatlanul nagy fájdalommal jár, hogy arra nincs is szó.

Fogaimat összeszorítva ülök fel, letolom zoknimat, majd kötésem is letekerem, hogy egy pillantást vethessek újfent feldagadt bokámra.

Ez-ez borzalmas… rosszabb, mint a múltkor. Sokkalta nagyobb, és… és te jó ég, mi lett vele? Már nincs is bõrszíne… ez lila! Miért lila a lábam?

Újra rám tör a sírás.

Botladozva, és nyöszörögve állok fel, nekidõlve a korlátnak. Közben óvatosan felveszem a –mint kiderült, nagyon nehéz – papírköteget.

Félkómásan kezdek el botorkálni néha a korlát, néha a fal mellett. Minden egyes lépés felér egy kínzással.

Annyira fáj!

Nem bírom, nem bírom, nem bírom!

Remegve, úszva a saját verejtékemben bicegek a kapitányi szoba elé. Minden olyan homályos.

Nekidõlök az ajtófélfának, és úgy próbálok kopogni. Alig hallom… nagyon erõtlen lehetett.

Visszadõlök álló helyzetbe, és várom, hogy valaki elhúzza az ajtót.

Alig nyílik ki, már látom a vörös hajzuhatagot.

Mélyen meghajolva köszönök Abarai-sannak.

- Itt… itt vannak a jelentések – suttogom halkan, miközben mozdulatlanul bámulom, ahogy az eddig tartott papírok kihullnak kezembõl. Testem erõtlenül dõl elõre, szemeimet már nem bírom nyitva tartani. Tompán érzem, ahogy elkapnak, de nem tudok vele mit kezdeni. Csak megállás nélkül motyogom hadnagyomnak, hogy: sajnálom.

***

Fáradtan pillázok a plafonra.

Szia, szép fehér plafon! Hogy vagy? Én piszok rosszul. Hogy miért? Nem tudom… Mert nagyon fáj a lábikóm. Örülök, hogy neked nincs komolyabb bajod. Ugye, nem fogsz rám esni? Nem örülnék neki. Hogy miért? Jaj, te buta! Hát azért, mert nem tudnék elszaladni. Hogy miért? Mert fel van pockolva a lábam, de olyan szinten, hogy egyedül nem tudok innen kimozdulni. Mi? Én nem haragszom rád. De tényleg! Most nem szólsz hozzám, vagy mi?

- Szia, Rikichi. – hallok egy igen ismerõs kedves csilingelõ hangot. Fáradtan fordítom fejemet a bejárat felé.

- Hanatarou! – nyújtom felé kezeimet. Boldogan közeledik, de útközben elesik. Kissé kifordulok az ágyból, hogy lássam, mi van vele.

- Jól vagy? – kérdem, mire feláll, és leporolja magát.

- Természetesen. Nem látszik? – szépen lassan végigmérem. Arcán elidõzök, majd õszintén felelek.

- Nem igazán. – ezen persze nevetünk, de rögtön abba is hagyom, mikor hozzálát a lábam vizsgálásába. Hümmög egy sort, majd kezeit még mindig elég csúnyácska bokám fölé emeli, és elkezdi gyógyítani. Valami földöntúli zöld fény veszi körül.

Csodálatos. Én még csak hasonlóra se vagyok képes…

Ki vagyok én még Hanatarouhoz képest is? Te jó ég, hogy lehet nekem Abarai hadnagy a példaképem? Olyan szinten távol áll tõlem, de mindenben, hogy az… az… mérhetetlen.

Szánalmas vagyok.

Hanatarou próbál jókedvre deríteni, de hiába. Inkább megkérem, hogy hagyjon magamra. Pedig már régóta vágytam a társaságára. Most mégis…

Szomorúan tekintek ki az ablakon, de most még a napfény se tud jobb kedvre deríteni.

Minden napom ebbõl fog kitelni, hogy zaklatnak, és bántalmaznak? Abarai-san meg folyton megvéd… egyszer õ is meg fogja unni, és valamikor azt fogom észrevenni, hogy senki se siet a megmentésemre.

Sokáig nézem a napot, amitõl persze kezdek elálmosodni… jobb, ha nem gondolkodok. Így sokkal könnyebb lesz…

Újra a plafon látványa fogad ébredésemkor. Most nincs kedvem vele társalogni. Aprót nyújtózok, mire apró köhintést hallok jobb oldalamról. Ijedten tekintek a hang irányába.

Abarai-san komoly tekintetével találkozom. Köszönnék, de egy hatalmas gumó a torkomban megakadályoz.

- Ki mûvelte ezt veled? – kérdi komolyan. Nemlegesen bólogatok. – Válaszolj, ha kérdezlek! – horkan fel dühösen.

- Se-senki – buggyan ki belõlem, de látom, hogy nem hisz nekem – megszegtem a parancsot Abarai hadnagy! Én s- sajnálom… - nagy nehezen, de belenézek csokoládébarna szemeibe, amik még mindig haragosak. Váratlanul feláll eddigi helyérõl, és szó nélkül távozik. Szomorúan nézek utána, de minek?

Most jól magamra haragítottam. Miért rontok el mindent?

Estefelé járhat az idõ, mert már sötét van. Csak tudnám, milyen napot írunk! Mert mikor vittem a papírokat, már eleve este volt, vagy mi. Késõ délután. Igen, igen!

Mikor elõször felkeltem, sütött a nap. Mikor másodszor, akkor is sütött a nap. Most nem süt.

Hjaj… olyan buta vagyok!

- Itt a fürdés ideje – toppan be egy vigyori negyedik osztagos lány.

- Fürdés idõ? – kérdem meglepve.

- Hogyne, drága. Kicsit gyógyítok a lábán, és már mehet is fürdeni. – erre beszalad az egyik ajtón, mire hangos vízzubogást hallok. Pár perc alatt végez a bokámmal, a vízzel, és m&aacut

Kissé flegmán reagál félénk válaszomra. Ha õszinte akarok lenni magamhoz, akkor egy kicsit meg is ijesztett… na jó, nem… szóval mégis.

-         Mondd csak Rikichi… neked nem dolgoznod kéne? – Mi?! Dolgozni? Uhh… De kínos… Ezt tényleg komolyan kérdi? Hát… szóval.

-          Én… csak le voltam egy kicsit kötve…- Zavartan vakargatom tarkóm, közben figyelmesen kerülve a szemkontaktust. Jajj… mi van velem?

Úgy igazán nem sikerült még egy mosolyt sem Abarai-sanra erõltetnem, de ha úgy vesszük ez nem is baj. Vagy mégis? Igazából én nem is akartam viccelõdni! Vagy… mégis? Én -én nem is tudom. Jajj szegény fejem!

-         Szerencséd hogy Byakuya elment. Most nyomás dolgozni. Ez egyszer elnézem a bénázásodat, de szerintem holnap úgyis találkozunk…- Dorgál meg olyan… felettesi módon. Bár kicsit rosszul esik, hogy szerinte is béna vagyok. Pedig nem direkt vagyok ilyen!

Mindig a legjobbat hozom ki magamból. Vagyis megpróbálkozom vele. Az már más tészta, hogy mások folyton keresztbe tesznek. Ó, de szerencsétlen vagyok. Azt mondta, holnap találkozunk? D-de miért is? Sosem szoktunk találkozni, csak mikor… szóval mikor… igazából minden egyes alkalommal, mikor bajba kerülök. Akkor ezt most nem értem. Kérdezzek rá, hogy most ezzel mire célzott? Vagy inkább ne? Jajj nem is tudom, hirtelen. Mindegy, mindegy, mindegy. Nekem még dolgoznom kell teljes erõbedobással, és már csak egy fél délutánom maradt!

-         Igyekszem össze szedni magam Abarai hadnagy.

Szó nélkül fordul meg tengelye körül, s indul meg arrafelé, amerrõl jött. Alig tesz pár lépést, mikor újra meghallom mély hangját.

-         Még mindig itt vagy?

-         Ööö… már nem… még egyszer köszönöm Hadnagy úr. – válaszolom gondolkodás nélkül. Ohh… de furcsa. Hirtelen olyan jó kedvem lett. Mindig ez van, ha összehoz a sors a hadnaggyal… A helyzetbeli találkozások, hogy is mondjam, zavarba ejtõen kínosak, mégis…na mindegy. Túl sokat gondolkodok. Ez nem vall rám. Érzem, hogy nemsokára megint megfájdul a fejem.

Ujjujuj… fáj!

Abarai-san hátra sem néz, csak int egyet. Olyan menõ. Bárcsak én is olyan lehetnék, mint a hadnagy. Mindenki elismerne, és nem tartanának bugyutának.

Hehe

Jajj

Mi is kéne most csinálnom?

Egész délután keményen dolgoztam. Nem futottam össze senkivel sem, aki nagyobb károkat tudott volna bennem, vagy inkább nekem okozni, ezért nem csoda, hogy jó kedvem van.

Igen, nem csoda.

Szeretek jó kedvû lenni, mert az olyan… jó. Hehe. Ha jó a kedvem, jobban tudok koncentrálni a munkára, ezáltal többet is tudok dolgozni. Fergeteges vagyok a mai nap. Vág az eszem, mint a beretva! Ezt még Hanatarou sem cáfolhatná meg! Még õ sem tud ilyen nagyon gyorsan következtetni!

Ehh…

Mit csinálok még itt, az osztag kertjében, egy seprûvel?

Jaj, igaz is. Az eget figyeltem. Olyan szép színekben játszik minden. A nap lassan bukik a horizont alá. Azt hiszem jobb, ha visszasietek a szállásomra. Különben csak úgy poénból kizárnak. Annak bizony nem örülnék, mert már zártak ki, és akkor megtapasztaltam, hogy nem jó. Bizony nem. Nem is örültem neki. Egész éjszaka ott vacoghattam a bejárati ajtónál. Szegény fejem…

Gyorsan szaladok a raktárhoz..

Óvatosan rakom helyére a seprût. Becsukom az ajtót. Kattanásig…

A nap!

Mindjárt eltûnik!

Lélekszakadva futok szállásom felé.

Mi a…

Ez a padló… csúszik. Hehe. Igaz is, én mostam fel.

Szegény fejem! Olyan feledékeny vagyok.

T-te jó ég. Nem tudok megállni. A lábaim összegabalyodtak! Hová megyek? Mi lesz velem?

Válaszoljon már valaki!

Segítség!

Az események valahogy összefolynak szemem elõtt. A hangok is valahogyan késve érkeznek, olyan nyomott minden.

Uhh… most fekszem? Vagy mi van?

-         Rikichi? Mi a fenét csinálsz itt?

Ismerõs hang. De kié is? Hirtelen nem tudom beazonosítani, pedig nagyon ismerõs.

Egy szempillantás alatt ránt ki a romhalmaz alól… Abarai hadnagy!

Hajjaj… Mibe keveredtem?

M-mit is kérdezett? Törd a fejed, Rikichi! Az elõbb történt! Miért vagyok itt? Vagy mit is…? Eeh…

            - Én… csak… szóval megbotlottam… - nyekergem nehezen, miközben Abarai-san kedvesen talpra állít. Kicsit furcsán néz rám. Olyan érdekesen, elgondolkodóan.

- Hát, takarítsd össze a romokat, aztán csináld tovább, amit eddig csináltál. – morran rám „kedvesen”, de valahogy nem érdekel, mert most kifogtam rajta! Nekem már nincs több elintéznivalóm! Hehe! Mehetek dolgomra, ahová csak akarok! Nagyon, de tényleg nagyon kihúzom magam, és olyan méltóságteljesen, olyan büszkén válaszolok, ahogyan senki más nem tudna.

- Nekem már nincs több dolgom mára, Hadnagy úr. Mindent megcsináltam

- Hát akkor most csináltál magadnak elég melót. – mutat a romhalmazra, ami nemrég még ajtó volt. Jajj nekem. Érzem, hogy összemegyek.

Hol vagy büszkeség? Ne hagyj itt!

Hát ez… ez már nevetségesen borzalmas. Hogy lehetek ENNYIRE szerencsétlen? Egy nap alatt kétszer ekkorát szívni!

-         Én…azonnal megcsinálom - nevetgélek, bár legszívesebben a fejem verném a falba

Tekintetem lassan körbefuttatom a szobában, és most esik le, hogy nem csak ketten vagyunk. Még a gondolat is megáll bennem, mikor meglátom: Kuchiki Byakuya kapitányt. Rideg arckifejezésétõl a hideg is kiráz. Hirtelen még az élettõl is elment a kedvem. Annyira borzalmas.

M-miért nem pislog? Meddig akar nézni? Talán, ha elkezdem, akkor békén hagy?

…

MIÉRT NEM PISLOG?!

Nem nézek oda, nem nézek oda. Tényleg nem nézek oda!

Miközben én a bejárathoz slattyogok, Abarai hadnagy visszamegy a helyére

Na nézzük, mit is kezdhetnék ezzel az… ajtóval?

Akkora nagy károkat nem okoztam benne… azt hiszem. Nem, tényleg nem. Végül is csak kidöntöttem a helyérõl vagy mi a fene.

Ha széthajtanám, és benyomkodnám a kiálló részeket, a törött darabokat meg elrejteném, egészen jól nézne ki.

Megpróbálok nesztelenül dolgozni, hogy ne zavarjam Kuchiki kapitányt. Annyira félelmetes. Nem tudom, hogy tud ilyen húdekomolyanveszekmindent-ridegenviselkedemmindenkivel fazon, de azt hiszem, én ebbe belehalnék.

Most nézem, hogy ez az ajtó nem akar a helyén maradni. Akárhogyan állítom fel, nem jó.

…

Lehet, hogy a kis sínre kéne tenni, és akkor lehetne tolni?

Lehet…megnézem.

Na jó. Erre nem számítottam. Rátettem a sínre, és most jó. Húzogatom, és jön-megy az ajtó.

Hú, de profi vagyok! Elmehetnék ajtójavítónak. Van ilyen munka? Nem is tudom. Ha nincs, akkor majd én létrehozom. Talán jobban menne, mint a shinigamiskodás.

Szerintem nem számítok felvágósnak, ha azt mondom, igen csak jó munkát végeztem. Most büszkén ki is jelentem a nagyvilágnak, hogy megtörtént a csoda!

-         Kész is.

-         Helyes. Most már mehetsz. Ne is lássalak holnapig. – dörren Kuchiki kapitány mély, öblös és egyben vérfagyasztó hangja. Egy pillanatra még a szívem is kihagy egy ütemet.

A hangnembõl ítélve nem vagyok szívesen látott személy… akkor talán nem is gond, ha most szépen, nyugodtan elhúzok a sunyiba.

Igen. Pontosan ezt fogom tenni. Különben, tuti, hogy Kuchiki kapitány egy puszta szempillantással felnyársal!

-         É-értettem… kapitány úr…- Hadarom gyorsan, s remélhetõleg sikerül elég sebesen elhagynom a szobát.

Megállás nélkül rohanok a szállásomhoz, bár kicsit fárasztó. Fáj a tüdõm. Sípolok, mikor levegõt veszek… talán jobb lenne, ha megállnék egy kicsit.Csak egy lélegzetvételnyi idõre. Még a végén berobbanok egy újabb szobába.

Ó. a jó büdös szutykos fenébe.

Elszaladtam, mint egy ijedt nyuszi, és Abarai-sannak nem is köszöntem. Ez tiszteletlenség volt felõlem. Félek, ezért megjárom a közel jövõben. Megint úgy fog köszönni nekem, hogy hátba rúg, vagy képen vág. Olyan kellemetlen köszönési módszerei vannak a hadnagynak!

Mégis… jól esik, hogy ember számba vesz. Jobb mintha, átnézne rajtam… mint Kuchiki kapitány.

Uhh… azt hiszem eleget pihentem. Még a végén elfelejtem, hogy vissza kell mennem. Még nem fordult elõ, de bármi megtörténhet.

Hjaj… rossz elõérzetem van a mai nappal kapcsolatban. Két napja, hogy senki sem szívatott meg. Két napja, hogy nem találkoztam Abarai hadnaggyal. Ez elég fura. Túl nagy a csönd.

Túlságosan nagy.

Úgy érzem, hogy MA történni fog velem valami. Valami nagyon rossz.

…

Azt hiszem ez már üldözési mánia. Egy pillanatra hagynak békén, de már azt figyelem, mikor támadnak.

Fájdalmas vagyok. Fájok saját magamnak! Ez szörnyû!

Szegény fejem!

Miért vagyok ilyen hülye?

Eehh~

A fenébe! Ma csütörtök van.

Ez csak egyet jelent. Megint mehetek az osztag mellékhelyiségét takarítani. Utálom a munka eme fajtáját.. Még azt megértem, hogy nekem kell mindent felseperni, felmosni, küldeményeket vinni és még túlórázni is a konyhán. De miért kell még ezt is nekem elvégezni?

Unottan, és rosszkedvûen sétálok a borzalmak kapuja felé.

Csak nyugi, nyugalom. Ha sietek, akkor pár perc alatt megvan. Nem olyan szörnyû az. Van wc kefe, gumikesztyû, meg minden, ami kell…

Ó, hogy a lótúrót belé, ez akkor is megalázó munka.

De ha én nem teszem meg, akkor senki se. És ha senki se csinálja meg, akkor az egész helyiséget ellepi a baktériumok sokasága, és és és… a végén mindenki meghal!!!

Én ezt nem akarom!

Igazi hõsként fogok viselkedni, és kipucolom az összes budit!

Most õszintén nem értem, hogy egy férfimosdóba minek ennyi fülke. Tudtommal mi állva szoktuk elvégezni a kisdolgunkat.

A nagydolog azért mellékes. Csak nem jön rá az egész osztagra ugyanabban a szent pillanatban!

Te jó ég! Ki nem képes használni a wc kefét?!

Basszuskulcs… mindjárt visszajön a róka - rudi. Na jó, ezt még kipucolom, aztán kis pihenõt tartok. Már így is meg van egy, kettõ, három… hát, úgy 5 biztosan.

Koncentráljunk a biztos tisztaságra.

Akkor most súrolok. Súrolok. Sú-ro-lok. Huhh, de nagyon nem akar tisztulni…

Azt hiszem elég lesz ez így is. Úgy se nézi senki!

Remélem, nem nézi senki! Mert ha mégis, akkor tuti fejem veszik!

Na jó, ez így tökéletes. Megyek, és pihenek egy kicsit, mert a hátam már nagyon fáj. Utálok ennyit hajolni, görnyedni, meg hasonlók. Olyan fárasztó!

Ajvé!

Hé! Most mi van? Miért nem nyílik az ajtó?

Egyáltalán, mikor zártam be? A fene tudja!

Beragadtam! Tudtam, hogy valami ma történni fog velem! Akármennyire rángatom a kilincset, nem nyílik. Most mit tegyek? … Alul nem tudok kimászni. Talán felül…

De nagyon magas az ajtó. Én meg olyan kicsi vagyok…

Próba szerencse.

A biztonság kedvéért lehajtom az ülõke minden részét. Nem szeretnék fejjel beleesni. Az borzalmas lenne. Az egész fejem tiszta… hehe… na mindegy.

A fülke tetejét még könnyedén elérem, de valahogy továbbtolni magam már nem a legegyszerûbb feladat. Eddig teljesen biztos voltam benne, hogy olyan könnyû vagyok, hogy még a szél is elfújhatna, de ez a kijelentés megdõlni látszik. El kell fogadnom a rémes igazságot: dagadt kis törpe vagyok!

Áháá… Szóval ezért bántanak egyfolytában. Hogy erre eddig miért nem jöttem rá?

De együgyû vagyok!

Hé-hé. Csúszok!

Akárhogyan segítek a lábammal, nem tudok továbbjutni… jajj, csak ne essek le! Nekem ez magas!

Fáj a karom… azt hiszem, le fogok esni. Már alig bírom tartani magam!

Oh, viszlát kegyetlen világ! Most örökre búcsút veszek tõled!

…

Ó hogy az a redvás büdös kutyalába rúgna fenéken! Ez-ez nagyon fáj! Meghalok, meghalok! Valaki segítsen!

Az hatalmas nagy mázli, hogy nem haltam meg!

De ilyen szerencsétlenül esni. Azt hiszem, kifordult a bokám. Vagy rosszabb! Eltört!

Nem tudok mozdulni. Kicsi a hely. Ez annyira… annyira… fantasztikus!

Annyira fáj!

Nem tudok optimista lenni! Most nem! Így olyan nehéz. FÁJ!

Nem elég, hogy mindjárt sírok a fájdalomtól, még éhes is vagyok! Egész nap nem ettem semmit! Reggel annyira siettem, hogy elfelejtettem.

Annyira kellemetlen… A hasam is fáj, a lábam is. Lüktet! Miért lüktet? Szinte elkábít.

Fáradt vagyok! Lógnak a végtagjaim! Meghalok!

Ohh…

Ha nem lennék egy már tiszta wc fülkében, legszívesebben aludnék, de így annyira… nincs… hozzá…

Hol vagyok? Mi történt? Ja igen, még mindig a wc fülkében vagyok. És a lábam… Te jó ég! Hisz ez még mindig fáj!

Hatalmasat nyekkenek, miközben próbálom magam egy kicsit kényelmesebb pózba erõltetni.

Nyöszörgök egy kicsit… valahogy jobban érzem magam, most hogy hangot adok keserves, kibírhatatlan fájdalmamnak.

Talán eltúlzom egy kicsit? Nem, nem hiszem. Vagy mégis?

Csönd, csönd, csönd!

Valaki bejött!

Léptek zaját hallom.

Valaki erre jön. MEGÁLLT! Pont a fülkém elõtt!

Valamit matat, vagy nem tudom.

WÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

Nyílik az ajtó! Mutasd magad, ki vagy! Rád ugrok és megverlek, mint egy vérmes vadmókus!

Hát… ezt nem hiszem el.

-         Abarai hadnagy! – rikkantom igazán férfiasan. Azta. Hát reménykedtem benne, hogy ha történik velem valami, majd jönni fog és megment, de nem gondoltam volna, hogy tényleg elõfordulhat.

-         Yo, Rikichi! Veled meg mi a jó Isten történt? – kérdezi teljesen nyugodtan. Hjaj. A hadnagytól sose hallok más kérdést. Nem valami változatos a szókincse.

-         Én… szóval… én csak beragadtam – motyogom

-         Beragadtál. – ismétel meg

-         B –beragadtam

-         Akkor véletlenül sem zártak be.

-         Öhm… nem – halványan mosolygok rá, de érzem, hogy ég az arcom.

-         Akkor a sors véletlen mûve, hogy ez a szék a semmibõl került ide, és feszítette ki az ajtót. – félkómásan, és értetlenül tekintek az Abarai hadnagy mögött elhelyezkedõ székre

-         N-nem én voltam, Abarai hadnagy – vinnyogom kétségbeesetten.

Erre arca fájdalmasan eltorzul. Mit mondhattam, amitõl ennyire kiakadt?

-         Valahogy gondoltam… Nem akarsz kijönni? – Most, hogy mondja, tényleg jó lenne már kimozdulni…

Már állnék fel, mikor jobb lábamba belehasít a fájdalom. Nagyot nyikkanva esek vissza eddigi helyemre.

-         Mi bajod? – horkan fel

-         Én-én… nekem csak… a lábam – csipogom a sírás határán. Mit tettem, Istenem mit tettem, hogy ennyire haragszik rám? – fáj a lábam! – nyögöm nehezen

-         Mutasd – utasít kicsit nyugodtabban, miközben leguggol hozzám.

Készségesen fordítom felé fájós lábamat. Észrevétlenül veszi le rólam zorimat, majd a zoknimat. Hatalmas szemekkel bámulok ötszörösére nõtt lábamra.

-         Mit csináltál te szerencsétlen?

-         Én m-megpróbáltam kimászni – mutatok remegõ kezemmel a magasba.

Figyelmesen nézi bokámat.

-         Jobb, ha elviszlek a 4. osztaghoz. Ezt kezeltetni kell.

-         MI?! U-ugye nem halálos, Abarai hadnagy? – könnyeim utat törnek maguknak, s hangom is megremeg. A hadnagy pedig… nevet. Miért nevet? Nevet a halálomon? Mondhatom, szép. Én itt szenvedek, õ pedig kinevet. Hatalmas kezét vállamra teszi. Arca elképzelhetetlen közelségbe kerül az enyémmel. Te jó ég! Annyira… közeli.

-         Ebbe nem halsz bele. A bokád csak kibicsaklott.

-         E-ez egyáltalán n-nem vicces, Abarai hadnagy! – kis öklömmel próbálom törölgetni szemem, de nem használ semmit. Ennyi, kész, már úgyse javíthatok helyzetemen. Inkább bõgök, mint egy kisgyerek. Hirtelen a hadnagy kezei a karjaimra kulcsolódnak, s miközben egy nagyot fordul velem a világ, azt veszem észre, hogy a hadnagy hátán vagyok. Reflexszerûen és görcsösen kapaszkodok nyakába, miközben szabaddá vált kezeivel a lábaimat tartja meg.

-         Ne szoríts ennyire, mert megfojtasz – nyögi.

-         B-bocsánat! N-nem áll szándékomban megölni a hadnagyot!

Nem reagál válaszomra, csak szó nélkül elindul.

Te szentséges… Ez annyira kínos!

-         A-Abarai hadnagy, kérlek, tegyél le… Mindenki minket néz…

-         Hadd nézzenek – feleli foghegyrõl – Hadnagy vagyok. Azt teszek, amit akarok. – fejét amennyire tudja, felém fordítja, és kivillantja megszokott, stílusos vigyorát. Érzem, hogy arcom lassan a piros minden árnyalatát felveszi. Bár nem tudom miért… hirtelen olyan… nem is tudom, hogy érzem magam, mert még sosem éreztem hasonlót. Úgy meg vagyok illetõdve…

Arcom Abarai-san nyakába fúrom. Csak ne vegye észre! Csak ne vegye észre! Nem értem miért ilyen fontos ez, de annyira…!

Nem értem magam!

Ohh… ez olyan megnyugtató. Abarai-sannak olyan jó illata van. Órákig tudnám szagolgatni…