- Nem… - suttogja Kurosaki, de még így is meghallom.
- Gondod van, Kurosaki Ichigo? – kérdezem szenvtelenül, de meglepően nem örülök annak, hogy ennyire nem akar velem jönni küldetésre. Azt még megértem, hogy én nem akarok vele menni, de ennyire utálna?
- Belehalnál, ha csak Ichigónak hívnál?! – ordítja le a fejemet fölpattanva a székről. – Bocsánat – hajtja le a fejét. Mi van vele? Mintha túlságosan sokat idegeskedne mostanában. Ez így nem mehet. Talán túl nagy terhet tettek rá, hiszen még csak egy gyerek. De attól még ez így nem mehet, ha egy menos előtt is így fog hisztizni, nem fogom megmenteni.
- Sokat idegeskedsz mostanában. Tedd ezen túl magad, nem foglak megmenteni, ha emiatt veszélybe kerül az életed. Lehet, hogy csak menosok és fracciónok, de ez nem ment fel az alól, hogy kötelesség teljesen végezd a munkádat – dorgálom meg. Vajon miért lehet ideges? A nyilvánvalón kívül, hogy utál engem.
- Értettem. – Helyes. Akkor, ha már be is fejeztük a reggelit, indulhatnánk is.
- Készülj – utasítom, és fölállok, jelezve, hogy én már készen vagyok, és csak arra várok, hogy végre ő is befejezze a reggelijét, és indulhassunk.
- Kész vagyok – feleli még mindig eléggé idegesen. Nem csak miattam kellene, hogy itt maradjon, hanem maga miatt is. Utál engem, és túl nagy a nyomás rajta, itt kellene maradnia. Viszont ahelyett, hogy ezt mondanám neki, inkább utasítom, hogy menjen, keresse meg a hadnagyomat, és közölje vele, hogy egy ideig nem leszünk itt, míg én elmegyek Yamamaoto-taichou-hoz.
---*---*---*---
A késése után megnyitok egy átjárót, mely egyből a shoutenbe nyílik,ahol már várnak minket. Nem mondom, hogy túlságosan nagy barátságban volnék a volt kapitánnyal, de elviselem, ha nagyon muszáj. Az ízlésemnek ő túl… álságos. Sosem lehet tudni, hogy éppen mi a célja, mire gondol, minden érzelmét, és gondolatát elrejti amögé a kalapja, és a legyezője mögé.
- Üd… Ó mamám! Kurosaki-kun, mi történt? Megbetegedett? Azt az információt kaptam, hogy harcolni jönnek hozzánk, nem betegeskedés miatt – vinnyogja a volt kapitány. Nem feltétlenül vinnyogja, de erre nem találok jobb szót. Általában nem lehet semmit sem leolvasni arcáról az idegesítő vigyorát kivéve, ám most tisztán látszódik rajta az aggódás.
- Nincs bajom – mosolyogja erőltetetten Kurosaki. Most komolyan itt fognak jópofizni, mikor minél előbb el kellene végezni a küldetést, hogy aztán mehessünk végre vissza?!
- Bemehetnénk végre? – szakítom félbe udvarlásukat, mire a volt kapitány végre észbe kap, és odavezet a szobámhoz.
- Ez a kettejük szobája. – Vagyis szobánkhoz. Hogy mi?!
- MI?! – kiáltunk föl egyszerre. Ezt mégis hogy képzelte Urahara Kisuke?!
- Sajnálatos módon történt egy kis baleset, így csak ez a szoba biztonságos. Nem hinném, hogy el akarnak pusztulni, így azt javaslom, menjenek be, fedezzék fel a szobát és aztán keressenek meg minket – mondja, és el is tűnik. Biztos vagyok benne, hogy ezt ő rendezte így. Ha bemennék egy másik szobába, tudom, hogy nem lenne semmi bajom, de megpróbálom moderálni magam, ha már itt kell lenni, mert hogy a Kurosaki házban most átalakítás folyik, így nem tudunk oda menni. Más házába meg illetlenség menni, így muszáj itt lenni, a vendéglátót meg legalább annyival meg kell tisztelni, hogy úgy tesz a halálisten, mintha hinne neki. Még ha ez nincs is így.
- Ennél kellemetlenebbül nem is alakulhatott volna a dolog. – Az már egyszer biztos. Hogy bírom ki vele az éjszakát? Tegnap is majdnem valami még annál is nagyobb hülyeséget csináltam, mint amit megtettem.
- Elegem van belőled, Byakuya! Büdös vagyok, oké! De unom, hogy állandóan a hibáimat mondod a szemembe! Soha nem mondod, hogy jól csinálok valamit és most is úgy viselkedsz, mintha egy leprás köcsöggel kellene együtt lenned! Azt hiszed, nem látom?! Azt hiszed, nekem olyan könnyű veled, pont most,! Mikor az lenne a legjobb, ha távol maradhatnék, de nem lehet, mert minden ellenem van, és még te is megnehezíted! – kiáltja le a fejemet. Ő mégis miről beszél? Hogy érti ezt?
- Miről… - kérdezném, de ingerülten közbevág.
- Nem akarok erről beszélni! Intézzük ezt el, és menjünk vissza. Megkeresem az öreget és kérem, hogy helyezzen át másik osztaghoz tanulni, ezt a kis időt meg talán. TALÁN kibírod velem! – üvölt még mindig, majd meg sem várva, hogy reagáljak valamit, kirohan a szobából. Percekig csak pislogni vagyok képes, és igazán nem értem, mi a baja. Az, ami nekem, nem hinném. De hogy érti, hogy utálom? Dehogy utálom én, csak magamat vetem meg! De eddig mindig az volt, hogy ő utál engem, nem? Akkor most mégis mi van?
Értetlenül állok Kurosaki viselkedése előtt, képtelen vagyok rájönni, hogy mi lehet a baja. Mi lehet az alap problémája, hiszen ez a viselkedés igazán nem magyarázható csak azzal, hogy utál engem, és elege van belőlem.
Lassan föleszmélek, és a hirtelen föllobbanó, erőteljes reiatsu után sietek. Kurosaki Ichigo, te felelőtlen kölyök, már megint mégis mibe keveredtél? Kisietek a szobából, és nem állok meg még arra sem, hogy Urahara Kisuke próbál valamit mondani nekem, csak a fölhangzó üvöltésre figyelek. Menosok. Kurosaki erős, de annyira nem, hogy végezzen egy egész csapattal, így megpróbálok minél hamarabb odaérni.
Épp időben érek oda, hogy Senbonzakurával egyből három lidércet leszedjek azok közül, akik körülveszik a vadul kaszaboló Kurosakit. Hátrafordul hangomra, és egy pillanatig elveszünk egymás tekintetében. Vagyis… én elveszek a kivételesen kifürkészhetetlen tekintetében, és ismét átjár az az érzés, mint tegnap este. Meg akarom csókolni, meg akarom védeni, és azt akarom, hogy csak az enyém legyen.
Szégyenletes gondolataimból három fraccion érkezése rángat ki. Ez egyre furcsább, és nehezebb eset. Könnyen le tudnám őket győzni, de itt van Kurosaki, akire figyelnem kell, és a pecsétet sem oldhatom föl, csak engedéllyel. Nem kaptam, és most nem is kérhetek engedélyt rá, így hát, ha nem is szívesen, de megkönnyebbülve veszem észre, hogy a shouten lakói is itt vannak, hogy segítsenek nekünk. Így könnyű lesz elintézni.
Direkt kerülöm, hogy Kurosakira kelljen tekintenem, szóval csak a lélekenergiáját figyelve tudom, hogy éppen mit csinál, és ha egy apró gondot is megérzek benne, azonnal ott vagyok, hogy segítsek. Még szerencse, hogy eddig nem éreztem semmi bajt, foglalkozhatok a saját ellenfelemmel. Tudom, hogy azt mondtam neki, hogy nem fogom megmenteni, ha az idiótasága miatt bajba kerülne, de… ezt én magam sem hiszem el. Főleg nem én magam.
- Kuchiki-san, kitaláltam valamit! – kiáltja nekem a shouten tulajdonosa. Egy metsző pillantással jelzem, hogy figyelek rá, és visszafordulok az ellenfelem felé. Hiénaszerű nevetése idegesít, de már annyira, hogy egy gyors vágással ketté vágom a fracciont. Dermedt tekintete kerekre tágul, és próbálja elhinni, hogy megöltem, de már el is tűnik a semmiben. – Kurosaki-san, és Ön harcoljanak a fraccionokkal, mi elintézzük a legújabb találmányommal a menosokat! - kiáltja. Bólintok egyetértésem jeléül, és rátámadok arra, akivel eddig ő harcolt. Oldalra pillantva látom, hogy Kurosaki is inkább a harmadik fracciont támadja már.
Ezzel a felállással már könnyedén végzünk mindenkivel, és visszamegyünk a shoutenbe. Már lemegy a nap, és ma még csak reggelit ettem, teát sem ittam még, de nem vagyok éhes, így inkább nem követem a többieket, hanem a fürdőbe sétálok, és lemosom magamról a koszt, és az izzadtságot. Nem akarok zavarni őket, hiszen ők úgyis nagyon jól el vannak egymással, nem kellek én oda. Meg inkább még Kurosaki előtt lefekszem, hogy még véletlenül se kelljen vele beszélnem. Ő sem akar velem, ebben teljesen biztos vagyok. Hogy is akarhatna, hiszen meg van róla győződve, hogy utálom őt, és ezért egy másik osztaghoz át akar kerülni. Talán jobb is lesz. Nem tudom.
Fürdés után a szobánkba megyek, és lefekszem az egyik futonra. Nem kérdeztem meg, hogy melyiket akarja, de nem teljesen mindegy? Úgyis aludni fogunk, mindegy, hogy hol.
---*---*---*---
A hajnal kellős közepén furcsa mocorgásra ébredek. Nem tudom, mire riadtam föl, viszont mikor a mellettem levő futonon alvó Kurosaki Ichigo felől félreérthetetlen hang hallatszik, fölpattannak szemeim, és rájövök. Kami-sama, ne! Nem mondhatja, hogy… igazából de, nagyon is mondhatja, sőt, nyögi.
Nagyot nyelve próbálom elterelni figyelmem, de már késő. Férfiasságom félig megkeményedve jelzi, hogy ő bizony figyelmet akar magának, még pedig egy bizonyos, narancssárga hajú, barna szemű halálisten helyettesét. Azt bizony most nem kapja meg, de tudom, hogy amilyen régen én ennyire fölizgultam, ez nem múlik el csak úgy, magától. Úgy érzem, megcsalom Hisana emlékét, mégsem tudok mit tenni érzéseim ellen, és szinte észre sem veszem, mikor ültem föl, hogy jobban láthassam a teljesen kitakarózott, félmeztelen fiút.
Hatalmas önuralmamba kerül, hogy csak figyeljem, de ne érjek hozzá, pedig legszívesebben megsürgetném a hófehér bőrön végig szántó kezet, hogy minél hamarabb odataláljon ahhoz a bizonyos középső testrészéhez. Mennyire szép! A sóhajai, a kéjtől eltorzult arca… sokkal szebb, mint amit valaha láttam, vagy akár el tudtam képzelni. Hogy lehet valaki, aki még szinte gyerek, ilyen szép, vonzó, és hihetetlenül csábító?!
Ahogy yukatám kicsit szorítja alfelemet, kínzó érzés, de képtelen vagyok levenni szememet erről a látványról. Ahogyan tenyerét végig csúsztatja gyorsan emelkedő mellkasán, elérve alsója szegélyét, mintha a tükörképe volnék, az én kezem is bejárja azt az utat, csak kicsit nehézkesebben a yukatám miatt. Alsónadrágját kicsit elhúzza, és máris előbukkan gyöngyöző, szépséges pénisze. Még sosem láttam a sajátomon kívül másét, de eddig nem is volt szándékomban, most viszont szinte megbabonázottan bámulom, ahogyan ujjai körécsavarodnak, és az érzéstől az eddigieknél is hangosabban fölnyög.
Nem bírom tartani magam, az én kezem is rákulcsolódik tagomra, és egyre gyorsabban, és gyorsabban hajtom az enyhülést hozó orgazmust, ahogyan látom, hogy Ich… Kurosaki is egyre hevesebben kényezteti önmagát. Hirtelen csap le rám a gyönyör, és egy halk nyögést hallatok, pedig eddig sikerült teljesen némának maradnom. Hangom hallatára szerencsére nem figyel föl, ugyanis ő is elélvez, és elégedetten elfészkeli magát. Csak álmában csinálta? Kami-sama… vajon milyen lehet akkor, ha ébren van, ha már álmában ilyen kívánatos?
Nem! Nem gondolhatok erre! Hülyeség volt, amit tettem. Kamikra, hogy tehettem ezt?! Komolyan kivertem önmagamnak, emiatt a… hülye, barom, idióta, kívánatos, gyönyörű, és még sorolhatnám tovább reggelig a jelzőket fiú miatt?! Mekkora szégyen…
Muszáj kimennem a levegőre, így halkan kimegyek az udvarra, megpróbálva senkit nem fölébreszteni. Ki kell szellőztetnem a fejem. Nem viselkedhetek akárhogy, hiszen én vagyok Kuchiki Byakuya, a Kuchiki klán feje, és a 6. osztag parancsnoka. Rám felnéznek.
Ha ezt mind tudom… akkor mégis miért veszítem el a fejemet Kurosaki Ichigo közelében?!
Amint visszatérek a szobámba, hangosan kapkodva a levegőt a földre ülök.
Mi a fene történt? Egyáltalán mit fog mondani, ha utánam jön? Fog mondani valamit? Én nem mondanék. Szívem szerint elfelejteném ezt, így ezzel az elhatározással fekszem le aludni.
Bár kicsikét sem segít, hogy álmomban ismét eljön hozzám.
A szobámban vagyunk, csak ő és én. Én az ágyon fekszem, a félhomályban pedig alig látszik a mosolya, ahogy fölém támaszkodik, majd az ajkaimra hajol és mélyen megcsókol. Életem legélethűbb csókja, és nem vagyok benne biztos, ogy az álmon kívül fel nem nyögök. Anniyra érzem, szinte az ízét is érzem a számban, ahogy a nyelve a számban siklik utat keresve és vezetve engem. Egyszerűen bele fogok ebbe az egészbe őrülni. Egyedül kellene lennem egy kicsit, de egyszerűen.... nem tudom, hogyan és miért. Meg hogy hol. Itt mindenki kérdez, ha napokra lelépek, a főparancsnok meg nyilván nem adna küldetést, hiszen azért vagyok itt, hogy tanuljam a rendszert és a fegyelmet.
Mint valami iskolai fegyelmező tábor. Kivéve, hogy ez a felügyelő túl jó pasi.
***
Reggel, ahogy az étkezőszobába megyek és ő ott van, nekem a létező legnagyobb zavar foglalja el a gondolataimat és kiül az arcomra is.
- Én... - Szeretnék valamit mondani, szeretném valahogy kimenteni magam, de leint és ő beszél.
- Legközelebb várjál addig, amíg azt nem mondom, jöhetsz. Ha még egyszer megteszed ezt, az itt léted hátralévő részében Rukia szekrényében alszol, és egész álló nap a 6. osztag szállásait takarítod. Megértetted? – A hangja hideg, nekem mégis olyan érzésem van, mintha a fülembe suttogna. Borzalmasan vágyom rá. Annyira, hogy vitázni sincs erőm, egyszerűen nem megy. Nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg, és egyre kevésbé segítenek az álmaimban előbukkanó képek.
- Meg – suttogom, mintha nem is én lennék. Persze remélem, hogy nem veszi észre, hogy mennyire nem vagyok ebben a percben önmagam, de megment egy shinigami.
- Kuchiki-taichou, Yamamoto-taichou küldetéssel bízza meg önt, és Kurosaki Ichigo halálisten-helyettest, hogy az emberek világában intézzék el az ott garázdálkodó fraccionokat, és menos grandékat.
MICSODA?!
- Nem... - suttogom, de hangosabban, mint akartam.
- Gondod van, Kurosaki Ichigo?
- Belehalnál, ha csak Ichigónak hívnál?! - ordítok rá, majd meglepődve magamon, pislogok párat. - Bocsánat. - Lehajtom a fejem.
- Sokat idegeskedsz mostanában. Tedd ezen túl magad, nem foglak megmenteni, ha emiatt veszélybe kerül az életed. Lehet, hogy csak ok és fracciónok, de ez nem ment fel az alól, hogy kötelességteljesen végezd a munkádat.
- Értettem. - Ideges vagyok. Egyre idegesebb. Pont most, amikor el akarom kerülni, mert félek, hogy rá fogok ugrani, meg fogom csókolni és el sem engedem. PONT MOST KELL EZT?!
- Készülj.
- Kész vagyok – felelem.
- Én felkeresem Yamamoto taichot, te keresd meg Abarait és közöld vele, hogy elmegyünk. Itt találkozunk, igyekezz.
És már itt sincs. Nagyot sóhajtok, majd Toushiro szállásához megyek. Nem lep meg, hogy még zárva van az ajtó, de kopogok, és pillanatokkal később ki is nyitja Toushiro.
- Mi a baj? Sápadt vagy. - Milyen udvarias.
- Renji itt van? - Milyen fura a hangom tényleg.
Beenged, és meg is látom a futonon feküdni.
- Mi történt?
- Semmi. Meglátott fürdés közben álló farokkal, éjszaka megint vele álmodtam és most vele, kettesben megyek Karakurába, küldetésre.
- Ichigo, te érzel valamit Kuchiki taicho iránt? - Toushiro. Bólintok, mit titkoljam?
- De ez titok, senkinek ne mond el – pillantok rá. - De most, hogy szóltam, hogy elmegyünk, megyek vissza, mert biztos megint ő vár rám és ideges lesz.
Renji felsóhajt, én meg távozok, és pillanatokkal később ismét a házában vagyok. Ő persze már itt van.
- Késtél.
- Tudom.
- Menjünk.
Nem. Nincs erőm vitázni. Csak legyünk túl ezen, aztán... aztán már tudom, hogy mi lesz. Csak nem tudom, szabad-e, de vagy ez, vagy hazamegyek. Lesz választásuk, de én ezt nem bírom. Nem vagyok önmagam, ha a közelében vagyok.
Az átjáró a shoutenbe nyílik, és Urahara-san már kint vár minket Jintával, Ururuval és Tessai-sannal.
- Üd... Ó mamám! Kurosaki-kun, mi történt? Megbetegedett? Azt az információt kaptam, hogy harcolni jönnek hozzánk, nem betegeskedés miatt. - Urahara-san is észrevette, fergeteges.
- Nincs bajom – villantok rá egy erőltetett vigyort.
- Bemehetnénk végre? - kérdezi Byakuya. Felsóhajtok, és lehajtom a fejem, de nem kellett volna. A következő pillanatban megérzem magamon Urahara-san mindent tudó tekintetét, majd bevezet minket és sajnálkozó arccal áll meg az egyik szoba előtt.
- Ez a kettejük szobája.
- MI?! - Egyszerre. Nemnemnemnemnemnem.
- Sajnálatos módon történt egy kis baleset, így csak ez a szoba biztonságos. Nem hinném, hogy el akarnak pusztulni, így azt javaslom, menjenek be, fedezzék fel a szobát és aztn keressenek meg minket. - És eltűnik.
Felsóhajtok, és bemegyek a szobába, mire persze ő is követ és látom rajtam, hogy ideges.
- Ennél kellemetlenebbül nem is alakulhatott volna a dolog.
Oké. Tudom, hogy nem kedvel, de most már elegem van. Egyébként is nehéz nekem is vele állandóan, de érezteti is, hogy mennyire gyűlöl! És most aztán el is mondom neki!
- Elegem van belőled, Byakuya! - Direkt így, mert tudom: idegesíti. - Büdös vagyok, oké! De unom, hogy állandóan a hibáimat mondod a szemembe! Soha nem mondod, hogy jól csinálok valamit és most is úgy viselkedsz, mintha egy leprás köcsöggel kellene együtt lenned! Azt hiszed, nem látom?! Azt hiszed, nekem olyan könnyű veled, pont most,! Mikor az lenne a legjobb, ha távol maradhatnék, de nem lehet, mert minden ellenem van, és még te is megnehezíted!
A francba. Elköptem magam...? Miért néz így?!
- Miről...
- Nem akarok erről beszélni! Intézzük ezt el, és menjünk vissza. Megkeresem az öreget és kérem, hogy helyezzen át másik osztaghoz tanulni, ezt a kis időt meg talán. TALÁN kibírod velem!
Nem várok választ, kiviharzok a szobából, bár nem tudom, mondana-e valamit azon kívül, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis kisgyerek. Mert ezt én is tudom. De kirobbant, el kellett mondanom.
Miután csöndben befejeztük a vacsorát, kiülünk kertünkbe, ahol már virágzik a cseresznyefánk is. Gyönyörű, ahogyan a rózsaszín szirmok hullanak le a fákról, beterítve mindent a tájon, még néha minket is, bár a teraszra annyira nem ér el a sziromeső. Már éppen kezdenék megfeledkezni vendégünkről, és arról, hogy nem csak egyedül élvezem a látványt, mikor egy sokadrangú shinigami megjelenik a kertemben.
- Kuchiki Rukia! Parancsot hoztam a Tizenharmadik Osztag kapitányától. Azonnal csatlakoznia kell az osztagához, egy csapat hollow fenyegeti az egyik védett körzetet! – szól a húgomnak, és már el is tűnik. Rukia kötelességtudóan fölpattan, vele együtt sajnos idióta, hőskomplexusos vendégünk is.
- Nem hallottam, hogy téged is hívtak volna – mondom elgondolkodón, jelezve, hogy maradjon csak a kerek kis fenekén, és hagyja, hogy a hivatásos halálistenek végezzék dolgukat.
- De nem hagyom egyedül… - kezdi az ellenkezést szokás szerint, de húgom legalább most nem várja meg, hogy ismét én oktassam ki, megteszi ő.
- Elvégeztem az Akadémiát és jó harcos vagyok, ideje lenne, hogy ezt felfogd. Maradj, pihenj, nem lesz baj – jelenti ki öntudatosan, és hogy Kurosaki ne is tudjon se válaszolni, se ellenkezni, még kevésbé pedig követni, el is tűnik. Vendégünk sóbálvánnyá változva álldogál egy darabig, és úgy érzem, még egy jó darabig nem is mozdul meg, ha én sem teszem, így fölállok.
- Nem kell mindig védeni valakit, Kurosaki Ichigo. Néha foglalkozz a saját magad dolgaival és aggódj azok miatt – mondom csendesen, komolyan gondolva minden szavamat, nem pedig csak kioktatom. Valaha én is így gondolkoztam, hogy mindenkit meg kell menteni, mindenkit szét kell verni, de aztán rájöttem, hogy még a shinigami lét sem ilyen egyszerű. Ideje neki is rájönnie.
- De Rukia a barátom! – kiáltja szembefordulva velem. Szemei tüzesen csillognak, arca kipirult a dühtől. Hogy lehet egy férfi, aki szinte még fiú, ilyen gyönyörű? - Természetes, ha aggódom érte! – mondja a magáét továbbra is. Rukia nekem meg a húgom. És? Attól még az nem változtat azon, hogy rá is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint másokra.
- Rukia remek harcos. Nem szorul a pátyolgatásodra. – Kezdek fölidegesedni, amit nem sokan tudnak elérni nálam, de az értetlenkedő, hőskomplexusos halálisten helyettes, és az idióta hadnagyom azon emberek csoportjába tartoznak, akik ezt hamar meg tudják tenni. Miért kell ennek mindig mindenkit megvédenie?! Miért nem tud valami mással foglalkozni?
Mondjuk… a számmal? Ő most… ő most komolyan a számat nézni vágyakozó tekintettel? - Miért bámulod a számat? – kérdezem hidegen, de belül szívem hatalmasat dobban. Byakuya, még ha azért is bámulná, akkor sem szabadna ilyenekre gondolnod. Nem. Biztos, hogy csak azért nézi, mert egy cseresznyevirág ráragadt, vagy valami. Nem más miatt. El is vörösödik teljesen, és elfordul, hogy ne is lásson. - Lényegtelen. Menj és pihenj le – utasítom halkan.
- Valami fürdő-féleség van? – érdeklődik szintén olyan halkan, ahogyan én.
- Igen. Az ott – mutatok az egyik ajtóra, viszont úgy döntök, hogy nem érdemli meg ő azt a kényelmet, és kedvességet, ami a vendégeknek kijár, hiszen ő csak egy zavaró tényező, így nem engedem magam elé, még ha az illem meg is követelné. - De én megyek elsőként, utánam esetleg mehetsz, ha akarsz – jelentem ki, és nem is érdekel, mit akar mondani, gyorsan visszavonulok a szobámba. Muszáj lenyugodnom, muszáj higgadtan gondolkoznom, hiszen nem hihetem azt, hogy azért nézte a számat.
Leülve futonomra, a mellette levő képet veszem a kezembe. Hisana… én szeretett feleségem, most mit tegyek? Nem érezhetek ilyen furcsaságokat egy ember, egy férfi, egy fiatal fiú iránt! Nekem te voltál a szerelmem, nem lehet egy újabb, főleg nem… főleg nem Kurosaki Ichigo. A klánomat már nem taszíthatom nagyobb szégyenbe! Megesküdtem, hogy soha többet nem hozok szégyent a Kuchiki klán nevére, márpedig a három közül ez lenne a legszégyenletesebb. Hogy tehetném ezt?
Kérlek, drága Hisane, segíts nekem, mutasd meg, mit tegyek!
Kis ideig még beszélgetek Hisane képével, amit nem sokszor szoktam, csak olyankor, mikor már úgy érzem, én kevés vagyok valamihez. Mikor Rukiát kivégzésre ítélték, akkor is tanácsot kértem, de akkor nem kaptam, de nem is csodálkozom. Ő már tényleg, örökre meghalt, nem segíthet.
Nagy sóhaj után fölállok futomonról, és az alvós yukatámat kezembe fogva a fürdőbe sétálok. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de megmondtam Kurosakinak, hogy én megyek először, így csak nem önállósította magát az otthonomban. Mivel még vacsora előtt elkezdik készíteni a fürdővizemet, hogy ilyen körülre elég meleg legyen, nem csodálkozom azon, hogy ahogy belépek, megcsap a gőz. Azon viszont annál inkább, hogy egy meztelen, és tökéletesen merev Kurosaki Ichigóval találom szemben magam.
Nagyot kell, hogy nyeljek, hogy ne kövessem a vízcseppecskék útját testén, és gyorsan félre fordítom a fejem. - Említettem, hogy én kezdem a mai tisztálkodást. – Hangom halk, fegyelmezett. Rendben van, nem remeg.
- Már egy órája a szobámban vártam. Bejöttem, nem voltál itt – feleli lazán. Még szerencse, különben én letten volna ilyen helyzetben, azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Mit képzel magáról, hogy csak úgy bemegy másnak a fürdőszobájába?!
- Még szerencse… - jegyzem meg halkan.
- Elég legyen már! Majd utána megbeszéljük, de most ez… eléggé kellemetlen nekem. Kimennél? – kérdezi remegő hangon, és beharapja ajkát. Egy pillanattal hosszabban időzik tekintetem vörös száján, majd álló, szépséges vesszején, majd szó nélkül kihátrálok a fürdőből, behúzva magam után az ajtót.
Fölizgultam. Én, Kuchiki Byakuya, akinél ezt a feleségén kívül senki nem tudta elérni, még a hadnagya sem, egy meztelen, megmentési kényszeres idióta barom elérte csak annyival, hogy beleharapott a saját szájába. Szégyenletes.
Kisétálok a teraszra, és ismét cseresznyefáimat nézem, hátha azok el tudják terelni figyelmemet, de nem sikerül, szemem előtt még mindig az az izmos, zsenge, meztelen test lebeg, és csak hatalmas önuralmamnak köszönhetően nem tesz mást. Mint mondjuk azt a szájat valami másra használja beszéd helyett. Nem, nem gondolok erre.
Hisane… kérlek, mondd, hogy nem ez volt a te jeled! Hogy lehetett volna, hiszen… hiszen te nem akarhatod, hogy az emlékedet egy szertelen, szemtelen fiatal fiúval csaljam meg, igaz?
Hallom az elhúzódó tolóajtó hangját, mire fejemet a kilépő Kurosaki felé fordítom, aki meglátva engem, vörös fejjel elsiet. Ez nem lehet jel, vagy igen?
Még mindig fél merev állapotban besietek a fürdőszobába, és levetkőzöm. Tagom fájón lüktet, de nem nyúlok hozzá. Egy Kuchiki nem önkielégíthet, főleg nem egy fiú miatt, ez, ha nem is írott, de íratlan szabály. Biztosan. Kell, hogy legyen valami olyan szabály, hogy a Kuchiki család feje nem érdeklődhet a férfiak iránt, nem? Végül is, ha feleségül nem vehet egy nála alacsonyabb rangú nőt, egy férfi, sőt, fiú iránt hogy is érdeklődhetne? Ennek utána kell majd néznem… Vagy nem, túlságosan beleitta ez a szégyenletes dolog a gondolataim közé, cselekedeteim közé nem teheti.
Nem. Akkor sem, ha lehetséges, hogy a saját feleségem jele ez.
Gyorsan végzek a fürdéssel, nem áztatom magam sokáig, hiszen akkor valami olyat tennék, ami nagyon nem lenne helyén való, így csak addig vagyok a lassan kihűlő vízben, amíg úgy nem érzem, hogy lehiggadtam.
Fölöltözve visszamegyek a szobámba, viszont ahogy pillantásom Hisane képére esik, fordulok is vissza, és inkább a teraszra megyek ki. Képtelen lennék a feleségem képe mellett nyugodtan aludni. A cseresznyevirágzás pedig mindig megnyugtat. Most sem telik bele sok idő, és már nem is gondolok semmire, csak a szirmok gyönyörűségére. Már csak egy forró, cseresznyevirágos zöldtea kellene, és, bár tudom, hogy hamis illúzió, de úgy érezném, minden rendben van. Pedig nincs is semmi sem rendben.
Kurosaki Ichigo… Mondd, miért érzem én ezt irántad? Miért pont te, miért nem más? Egy kapitány, egy asszony, egy nemes… mindegy, hogy ki, csak ne te. Hogy történhetett ez meg, hiszen nincs is benned semmi különleges! Hisane csodálatos asszony volt, és te mégis… mégis el tudod terelni a halála felett érzett szomorúságomról a figyelmem. Hogy? Miért?
Válaszokat nem kapok, csak egy sürgető késztetést, hogy nézzem meg, mit csinál a fiú. Nem akarom megnézni, ellen akarok állni neki, mégis fölállok, és ahelyett, hogy szobámba sétálnék, a másik szárnyba, a vendégszobák felé veszem az irányt. Nem tudom, Rukia melyik szobában ágyaztatott meg, de érzem Kurosaki reiatsuját, melyet még mindig nem tanult meg elnyomni, és amely úgy hív magához, mint éjjeli lepkét a fény.
Kis ideig elgondolkozom, hogy mit is csinálok én itt, és hogy mit is akarok tenni, de arra jutok, hogy egy ártatlan kíváncsiskodás, hogy nem fulladt-e bele a szégyenbe, miszerint én, egy idősebb férfi, láttam őt meztelenül, és felizgult állapotban, csak nem olyan meglepő. Végül is, rám van bízva, igazán nem engedhetem meg magamnak, hogy belehaljon a szégyenbe, nem igaz?
Pontosan. Hisane meg azt akarja, hogy szeretkezzek ezzel a sráccal, igaz? Na, persze…
Miután ezt így megbeszéltem magammal, halkan elhúzom az ajtót, és belépek a szobába. Sötét van, szinte semmit nem látok, csak azt, hogy a szoba közepére leterített futonon egy mozdulatlan alak fekszik. Halk, nyugodt, egyenletes levegővételeit hallom, így két dolog is biztos: még életben van, és nem játssza meg, hanem tényleg mélyen alszik. Bár megtehetném, hogy most erről megbizonyosodva visszasétálok a szobámba, ehelyett közelebb megyek hozzá, és letérdelek a futonja mellé.
Arcvonásaiból alig látni valamit, de az tökéletesen észrevehető, milyen fiatal így, álmában. Hisz szinte még gyerek… hogy is érezhetnék valamit egy gyerek iránt? Még ha nem is lennék halálisten, és mint olyan, jóval öregebb a dédapjánál is, akkor is fiatalabb lenne nálam pár évvel. Én nem vagyok pedofil!
Mégis… nem tudok ellenállni, és fölé hajolok. Lélegzetvételei nem változnak, szívverése se dobban máshogyan, így tényleg alszik, amit ki is használok, és ajkára hajolok. Apró csókot nyomok összezárt szájára, és nem vártam volna, de már ennyitől kinyílik. Hívogatóan csücsörít, mire halványan elmosolyodok, és nem ellenkezek az érzéssel: megcsókolom. Nyelvem lágy felfedezésbe kezd szájüregében, amit nyöszörögve fogad.
Megijedek, félek, hogy fölriad, és mikor itt talál szobájában, hogy kihasználom tehetetlenségét, így elválok ajkaitól, és villámlépésben a szobámba sietek. Mit tettem? Kami-sama, én beteg vagyok. Távol kell tartanom magamat tőle, vagy ismét olyat teszek, amit később megbánok. Bár… Hisane feleségül vevését, sem pedig Rukia magam mellé vevését nem bántam meg, mégis… ez más dolog. Nem tehetem meg.
Nyugtalan álmomból a hajnali nap fénye riaszt föl úgy, hogy már tudom, mit fogok tenni. Mivel megengedtem, hogy itt maradjon, nem üldözhetem el, viszont én nem tudok vele egy házban maradni. Yamamoto-taichoutól egy küldetést kérek. Az egyik halálistenemet el is küldöm ezzel a hírrel a főkapitányhoz, és fölöltözöm. Nem kellenek nekem felesleges problémák Kurosaki Ichigo miatt.
A reggeli már tálalva, nem várom meg, hogy Kurosaki fölébredjen, egyedül kezdem el étkezésemet, viszont hamarosan az álmos, ám kissé rémült Kurosaki is hamarosan megérkezik. Leül, maga elé vesz egy tojástekercset, majd megdermed, és rám néz.
- Én… - kezdi Kurosaki pipacsvörös arccal, mely még Abarai hajánál is rikítóbb, de közbevágok. Nem akarom hallani, mit akar mondani: sem mentegetőzését, sem magyarázkodását, de még vádaskodását sem esetlegesen.
- Legközelebb várjál addig, amíg azt nem mondom, jöhetsz. Ha még egyszer megteszed ezt, az itt léted hátralévő részében Rukia szekrényében alszol, és egész álló nap a 6. osztag szállásait takarítod. Megértetted? – kérdezem hidegen, és kortyolok egyet a teámból. Nem mutathatom, hogy mennyire fölforgatta nyugodt belsővilágomat a tegnapi nap, főleg a tegnapi este.
- Meg – feleli, és ismét az ajkába harap. Tiltani kellene ezt, annyira erotikus ez az önkéntelen tette. Teámba meredésemből a reggel elküldött halálistenem reiatsuja, majd érkezése riaszt föl. Máris van valami küldetés?
- Kuchiki-taichou, Yamamoto-taichou küldetéssel bízza meg önt, és Kurosaki Ichigo halálisten-helyettest, hogy az emberek világában intézzék el az ott garázdálkodó fraccionokat, és menos grandékat. – Mi? Nem! Egyedül akartam küldetést!
Ezt persze nem mutatom, hiszen hideg és szenvtelen maszkom a helyén van, de nem is szólalok meg. Külön mondtam, hogy egyedül akarok küldetést, nem pedig Kurosakival! Hogy kerülhetném el, ha minden, és mindenki összeesküdik ezellen?! Hisane, mondd, mit tegyek?
- Értettem. Hamarosan indulunk – válaszolom tőmondatokban, és egy intéssel elküldöm a küldöncöm. Ez nem jött össze…
- Tudod Ichigo, ezzel a vágyakozással csak a saját életed teszed még nehezebbé. Mármint értem én, de akkor is.
Renji az egyetlen, aki tud a Byakuya iránti… akármimről, és ő is teljesen véletlenül szerzett róla tudomást. Nálunk volt, egy napos küldetésre küldték egy lidérc után. Épp zuhanyozni készültem mikor megjelent, tehát egy vékony takaró alatt dolgoztam… magamon, és amikor elélveztem, Byakuya nevét nyögtem, ő meg azt a pillanatot választott a betoppanásra. Persze mindketten borzalmasan zavarban voltunk, de még aznap este megbeszéltünk mindent. Elmondtam neki tök őszintén, hogy mit érzek, és ő már akkor felhívta rá a figyelmem, hogy ez szép és romantikus, de Byakuyának volt egy felesége. Tehát tuti nem meleg. Ami akkor nem kicsit tört le, hiszen erről nem tudtam, de túltettem magam rajta, és azóta is töretlenül rá gondolok ha kiverem magamnak, és éjszakánként általában előjön az álmaimban is.
- De nem tudok mit tenni ellene, nem érted?!
- Ne üvöltözz, értem! Mióta is tart?
- Mikor Rukiát kiszabadítottuk, emlékszel? És Aizenék megjelentek. Mi visszamwntünk.
- Levertek minket, emlékszem.
- Ja. Na, akkor megjelent. Te már eszméletlen voltál, de ő védte meg Ichimaru kardjától Rukiát. Akkor. Menthetetlenül.
- Az lassan … három vagy négy éve volt, basszameg - hüledezik, és csak most látom, hogy a Tízedik Osztag irodáinál vagyunk. - Kitartó vagy.
- Nem mindenki olyan rohadt szerencsés, hogy a szerelme elkotyogja a hadnagyának, hogy bele van esve, és a hadnagy összehozza őket - morgom. - Bár végülis az én szerelmem hadnagya is tudja…. - csillannak fel a szemeim.
- Byaukuya hetero, Ichigo. Fogd fel végre és felejtsd el. Anniy jó pasi van még itt is, meg nálatok is.
- Megtudhatnám, hogy miért beszélgettek ti Kuchiki kapitány nemi identitásáról? - A hang határozottan ideges, és ahogy megfordulunk, Renji már repül is, és engeszteli ki egy csókkal a kapitánykát. Amikor elválnak, én épp az ablakon bámulok kifelé. Nem akartam nézni őket. - Ichigo, este hol alszol? - kérdezi.
- Nincs még szobám a szálláson. Renjinél…. terveztem… - A tekintetéből látom, hogy ez most felejtős. - Rendben, megkérdezem Rukiát - sóhajtok fel, mire Renji vigyorogni kezd.
Akkor is így fog röhögni, ha letekerem a farkát és nem lesz mivel kényeztetni Shiro-chant?!
Idióta.
* * *
- De ez akkor is ciki - szívom a fogam megint. - Ha ti most ünnepeltek, akkor keresek más helyet, komolyan! Nem akarok zavarni…
- Nii-sama nem olyan, hogy zavarni lehessen, amíg csendben vagy és nem zavarod. És a szekrényért hálás vagyok. Bár az enyém kicsi, nem férnél el benne, de van egy vendégszoba. Ott elalhatsz, már előkészítettem neked. - Mosolyogva mondok köszönetet, de nincs időnk tovább beszélgetni, mert megjelenik Byakuya. Nem megyek ki, így nem hallom, miről van szó.
Amikor visszajön, kacsint és előkap egy lapot meg egy ceruzát és rajzolgatni kezdi azt, hogy hogy fogja berendezni a szekrényemet, ha visszajön.
- Nem is tudsz rajzolni! Akkor miért erőlteted még mindig?! – kiabálok rá. Már ugrana nekem, mikor…
- Legyetek szívesek nem lerombolni a házamat, míg itt vagytok, főleg te ne, Kurosaki Ichigo. Te csak egy vendég vagy itt, ne feledd, bármikor kidobhatlak, ha úgy tartja kedvem. Se a házamba, se halálistennek nem való egy olyan, aki folyton vitatkozást és verekedést provokál, ezt ne felejtsétek!
Rám pillant, a szemében viszont nem látom azt, mint délután, csak haragot. Tényleg nem bírja a hangoskodást…
- Igenis, nii-sama – hajol meg Rukia, én viszont csak bólintok.
- Byakuya, akkor maradhatok? – kérdezem, mire a szokásos, nagyon ideges pillantást veti rám. Miért nem szereti ha így hívom? Én mindenkit a keresztnevén szólítok.
- Ha még egyszer így fogsz hívni, Kurosaki Ichigo, nem.
Leül, én meg nem feszegetem a témát, bár fura így csendben enni. Mi otthon mindig végigdumáljuk a kajálásokat, ők meg csendben ülnek, és ha csak nyitom a számat hogy mondjak valamit, valamelyik olyan pillantást vet rám, hogy inkább nem. Idióta család, az egyszer biztos.
Az biztos, hogy a vacsora nagyon finom volt, de ahogy kint ülünk a kert melletti kis teraszon, megjelenik egy küldönc, sokadrangú shinigami.
- Kuchiki Rukia! Parancsot hoztam a Tizenharmadik Osztag kapitányától. Azonnal csatlakoznia kell az osztagához, egy csapat hollow fenyegeti az egyik védett körzetet! - És el is illan. Rukia már áll is fel és pattanok én is, de Byakuya hangja megállít.
- Nem hallottam, hogy téged is hívtak volna - néz rám.
- De nem hagyom egyedül… - Rukia int le.
- Elvégeztem az Akadémiát és jó harcos vagyok, ideje lenne, hogy ezt felfogd. Maradj, pihenj, nem lesz baj. - És már el is tűnik. Én csak megkövülten állok, mire hallom, hogy vágyaim tárgya mögöttem szintén feláll.
- Nem kell mindig védeni valakit, Kurosaki Ichigo. Néha foglalkozz a saját magad dolgaival és aggódj azok miatt.
- De Rukia a barátom! - Szembefordulok vele, még közelebb is lépek, úgy kiabálok. - Természetes, ha aggódom érte!
- Rukia remek harcos. Nem szorul a pátyolgatásodra, - A tekintete szinte szikrázik, az arcomon érzem, ahogy levegőt vesz és kifújja, de nem mozdul, ahogy én sem.
Viszont a tekintetem nagyon elkalandozik.
- Miért bámulod a számat? - A hangjára olyan vörös színt öltök, mint Renji haja, és azonnal elfordulok. - Lényegtelen. Menj és pihenj le.
- Valami fürdő-féleség van? - kérdezem halkan.
- Igen. Az ott. - Az egyik tolóajtóhoz mutat. - De én megyek elsőként, utánam esetleg mehetsz, ha akarsz. - Elsuhan mellettem, szinte észre sem veszem, hogy magamra hagy.
Én is villámlépéssel közlekedek a szobámig, ahol belépek, leülök a futon szélére, és megint a tenyerembe hajtom a fejem.
ICHIGO! BAROM VAGY!
Ha eddig valamilyen csoda miatt nem vette észre, hogy csorgatom utána a… mindenemet, most biztosan.
Olyan hülye vagyok! Idióta vagyok, igaza van Renjinek. Túl kell tennem magam rajta. Minél előbb. Mert ez így nem lesz jó. Nagyon nem.
Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, amikor is úgy döntök, hogy elmegyek és fürdök. Nem várok tovább, ennyi idő alatt bizonyára sikerült Byakuyának is.
Ahogy odaérek, tényleg nincs bent senki, de meleg van, a víz is forró, így gondolkodás nélkül kezdek el vetkőzni. Ahogy a forró víz a bőrömhöz ér halkan felnyögök.
Byakuya…
Tudom, hogy nem szabad, de annyira vágyom rá, olyan nagyon kívánom. Félelmetesen. De hirtelen kicsapódik az ajtó.
Én ott állok egy szál semmiben, csurom vizesen, álló…. szóval állva, az ajtóban meg ott áll, aki miatt… áll. Először meglepve néz rám, majd visszaveszi a maszkáját, és halkan, de idegesen szólal meg, félrekapott fejjel.
De előtte jó alaposan végigmért.
Hm.
- Említettem, hogy én kezdem a mai tisztálkodást.
- Már egy órája a szobámban vártam. Bejöttem, nem voltál itt.
- Még szerencse…
- Elég legyen már! Majd utána megbeszéljük, de most ez… eléggé kellemetlen nekem. Kimennél? - A hangom kicsit sem olyan határozott, mint szeretném.
Ciki.
Álló farokkal állni vizesen azzal szemben, aki már évek óta kábít… kellemetlen.
Ahogy behúzza az ajtót, minden izgalmam elszáll és csak állok lefagyva.
Gyorsan végigöntök magamon még egy adag vizet, és magam köré csavarom az egyik, ide készített köpenyt. A kezembe veszem a ruháimat és elindulok kifelé, de alig lépek ki, meglátom, hogy ott áll a terasz egyik távolabbi részén. Felém fordul, én meg még mindig az előbbi, félelmetesen ciki helyzet miatt nyakig pirulok és villámlépéssel elsuhanva mellette a szobámba megyek, behúzom az ajtót és a falnak támaszkodva fújom ki magam.
most azt hiszem…. nem tudom, mi van.
Kurosaki Ichigo. Helyettes halálisten, Soul Society fölforgatója, és érzelemmentességem megrepedeztetője. Képtelen vagyok elhinni, hogy Yamamoto-taichou a mi osztagunkba osztotta be, bár, ha belegondolok, egyik másik osztag sem lett volna jobb ötlet, főleg nem azok, amelyek az enyémen kívül szóba jöhettek volna. Matsumoto hadnagyék leitatnák a sárga földig, amit nem engedhetek. Hiszen még kiskorú!
És ha már itt tartunk, akkor férfi is. De ezzel most eltértem a tárgytól, hogy mégis miért kellett hozzánk beosztani, mikor…
- Úgy leverlek, hogy a nevedet is elfelejted, te szerencsétlen! – …Renjivel enyhén szólva nem jönnek ki hosszabb ideig. Igen, pontosan erre gondoltam. Engem meg utál Rukia miatt, így lehetséges, Hisagi hadnagy mellett jobb helye lenne. De akkor nem láthatnám még ennyit sem… Mindegy. Nem kellene, hogy lássam, attól csak minden még rosszabbá válik.
Odaérek, ahonnan a leghangosabban hallatszódik a hangzavar, és ahonnét a legjobban érződik mindkettejük lélekenergiája. Az egész helyszínt elárasztja a két, eléggé erőteljes lélekenergia, és ahogy odaértek, már látom is, hogy nem elégedtek meg egyszerű kiabálással, ki kellett törniük még a tolóajtót is. Ők fogják föltakarítani az egész osztagot, már előre látom.
- Mit csináltok már megint, idióták? – kérdezem halk, fenyegető hangon. Pillantásom körbesiklik a leamortizált helyen, és nem tudok mást tenni, csak észrevétlenül sóhajtani egyet. A kert félig lerombolna, ők ketten meg több sebből véreznek. Gratulálok nekik.
- Ő kezdte! – mutatnak a másikra, mint a rossz kisgyerekek. Azok is, és olyan neveletlenek is. Néha el sem tudom képzelni, hogyan engedhetik őket ilyen felelősségteljes pozícióba, még akkor sem, ha hatalmas lélekenergiájuk van, és már-már kapitányi szinten vannak. És ilyenkor csodálkozik Soul Society vezetősége, hogy nincsen rend…
- A lényeg, hogy fejezzétek be, és kövessetek, gyorsan túl akarok lenni ezen – sóhajtom, és megfordulva vissza is indulok az irodámba. Nem kell hátra néznem, se figyelmeztetnem őket, úgyis követni fognak, hisz nem tehetnek mást. Azt, amit akkor kapnának, ha figyelmen kívül hagynának, sosem felejtenék el, azt garantálhatom.
Mint ahogy a mostani fegyelmezésemet sem, de ez semmiség ahhoz képest, ami várna rájuk. Ugyan, a fejmosás, és az apró kis fenyítés semmiség volt, ennél még én is többet kaptam gyermekkoromban, ennél kevesebb dolog miatt is. Nem voltak jól megnevelve, látszik rajtuk… Abarain a rukongai „neveltetés” látszik, Kurosaki Ichigón pedig a felelőtlen, és meggondolatlan apjának vonásai ütköznek ki.
De még így is túlságosan csábító. Mindegy.
- Kurosaki Ichigo, helyettes halálisten – kezdem egy pár perces hallgatás után, mikor már a kapitányi szobámban ülünk. Kell egy kis idő, mire ismét érzelemmentesen tudom szemlélni a dolgokat, és nem állok neki leüvölteni a fejüket, hogy halálistenként ennyire nem tudnak uralkodni önmagukon, még ha az egyik csak helyettes halálisten, akkor is…
- I… igen? – remeg meg Kurosaki hangja, amiből kihallatszódik a fájdalma. Elhiszem, hogy egyeseknek, akik nem szoktak hozzá a fájdalomhoz, elég kellemetlen lehet, hogy nem kezelik le egyből, de örüljenek, hogy a beszélgetés után elmehetnek oda. Legszívesebben nem engedném őket holnapig, hogy tanuljanak ostobaságukból.
- Fogalmam sincs, hogy miért téged jelöltek ki a segédünknek, de itt maradsz, amíg a saját világodba nem hív a kötelesség ismét. Tanulnod kell, hogy később még hasznosabb lehess nekünk. A lényeg, hogy engem nem zavarhattok, Abarai hadnagy mindent meg fog neked mutatni, amit tudnod kell, el fogja mondani, ami érdekel, de az előbbihez hasonló viták és hangoskodás az előbbihez hasonló megtorlással jár – figyelmeztetem őket, bár leginkább Kurosakit. Abarai már tudja, hogy mivel jár, de valahogy mindig, újra, és újra ugyanabba a hibába esik. Ha nem tudnám, hogy Hitsugaya-taichou iránt érdeklődik, azt hinném, hogy a figyelmem akarja ezzel felkelteni. Ebből viszont az következik, hogy a hadnagyom csak simán idióta, így Kurosaki sem azért teszi ezeket a dolgokat. Talán jobb is…
Látom, hogy kezdene ellenkezni, de szerencséjére egy figyelmeztető pillantás, és máris csukja is be a száját. Helyes. - Mivel kiskorú vagy, nem fogyaszthatsz itt sem semmit, amiben alkohol van, így kerüld el Rangiku hadnagyot, és a Tizenegyedik osztagot – utasítom. Még csak az kellene, hogy leitassák, és fölforgassa egy részeg kamasz a törékeny rendet.
- Azt mindenképp – morogja a nem létező bajsza alatt.
- Parancsolsz? – kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna. Inkább csak… nem értem.
- Ott a fél osztag rám pályázik, nem fogok a közelükbe menni önként. Nem akarok bajt – feleli egészen komolyan. Úgy gondolom, hihetek neki, pillantásában is az látszik, hogy tényleg nem direkt keresi a bajt, így bólintok egy aprót, szinte észrevehetetlent. Nem is olyan idióta, mint gondoltam…
- Gondolom. Most menjetek a dolgotokra – bocsájtom el őket, még mielőtt tényleg beváltanám azt, hogy ők ketten fogják föltakarítani az egész 6. osztag területét. Sajnos, úgy gondolom, akkor csak még rosszabb lenne minden, mivel mindent fölforgatnának. Így viszont csak szófogadóan meghajol Abarai, és mind a ketten kimennek az irodámból.
Miért kell Kurosakinak itt lennie? Meg fog őrjíteni…
Sóhajtva temetem kezeimbe arcomat, és úgy érzem, most egy jó erős sencha teára vágyom, jól jönne a megnyugtatásomra. Meg egy narancsszínű eperre is vágyom, de az más tészta. Gyümölcs. Akármi.
Fölállok székemből, és sétára indulok. Nem tervezem, de ismét beléjük botlok, ahogyan egymás mellett ücsörögnek, és kellemesen elbeszélgetnek. Nem vagyok féltékeny, távol álljon tőlem, de ahogy meglátom Kurosakit ilyen… nyugodtnak, furcsán félrever a szívem. Lehetséges, meg kellene nézetnem Unohana-taichoval, de a Kuchiki klán feje nem lehet ennyire érzékeny, azzal csak szégyent hoznék a családomra – immáron harmadszor.
Kurosakin felejtem tekintetem, és már csak azt veszem észre, hogy egy gesztenyebarna szempárral nézek farkasszemet. Nem kellett volna így elgondolkoznom, így mikor egy pillanatra ismét elfordul, villámlépésben visszasietek a szobámba. Ha szerencsém van, azt hiszi csak, hogy képzelődött. De ugye nekem miért is lenne szerencsém?
---*---*---*---
Késő délutánig egyedül dolgozom, nem zavar meg benne senki és semmi. De miért is tennék, hiszen tudják, ha valaki, valamilyen ok nélkül meg merészeli zavarni munkámat, az nem éppen jutalmat kap. Még Kurosaki Ichigonak, és a hadnagyomnak sem volt mersze ismét itt kikötni nálam, valószínűleg egy napra elég volt nekik egy fenyítés. Örülök, hogy értenek a szép szóból is.
Mikor kinézek az ablakomon, látom, hogy már eléggé túlvagyunk a „kezd sötétedni”-n, pedig megígértem a húgomnak, hogy ma otthon vacsorázom, megünnepelve azt, hogy végre minden rendben van, és végre itthon van. Hát persze, mintha bármi ünnepelni való is lenne. Az, hogy itt van, jó dolog, de miért kellene megünnepelni? A másik meg… neki a folytonos hollow támadások, Aizenék árulása, és az espadák egyre gyakoribb felbukkanásai a „minden rendben” kategóriába tartoznak?
De mindegy is… Hisanának megígértem, hogy vigyázni fogok a húgára. Drága feleségem… vajon ha életben maradtál volna, minden máshogyan alakul? Vagy akkor is ugyanígy megtörténik minden, kezdve Rukia majdnem kivégzésével, Kurosaki iránti… hm… meglepő érzéseimmel bezárólagosan? Akkor is megcsaltalak volna gondolatban, mint ahogy most teszem az emlékeddel? Nem tudom… Tényleg nem tudom.
Fölállok székemből, és az asztalomon hagyott holmikat kicsit elrendezgetem, hogy holnap ismét egy normális állapotú asztalhoz ülhessek. Nem szeretem a rumlit. Sem az asztalomon, sem a gondolataim között, de még kevésbé Soul Society mindennapjaiban. Márpedig érzem, hogy nem sokáig lesz nyugodt tisztaság, ha az a két idióta rászabadul a világunkra.
Kisétálok az ajtóhoz, és mikor mindent rendben találok visszanézve onnan, kilépek rajta. Villámléptekkel haladok a Kuchiki rezidencia felé, így szinte pár pillanat alatt ott is vagyok, és belépek házamba. Csak ketten élünk itt Rukiával, aki általában nincs itt, mert vagy a saját osztagában, vagy Kurosaki szekrényében alszik, no meg a személyzet, de közülük sem mindenki, és ők is egy másik részen.
- Nii-sama! – hallom már jó előre Rukia boldog hangját. Nem tudom, hogy tudott nekem megbocsájtani azok után, de jó ez így, még akkor is, ha én jól tudom, hogyha visszamennék az időben, akkor is ugyanezt tenném. Persze, előtte elintézném Aizent, de attól még ugyanúgy a bírák elé állítatnám a húgomat, mert Kurosakinak adott az erejéből. Ha valami nem szabad, nem véletlenül tiltották meg. – Bocsáss meg, nii-sama, de Ichigo nem tudott hol aludni, az osztag szállásán nincs hely, Renji meg… - egy pillanatra megáll, és teljesen elpirul, de hamar összeszedi magát, és folytatja. - …mással van elfoglalva, szóval fölajánlottam neki, hogy itt alhat. Remélem, nem gond – mondja, és ártatlanul föl néz rám.
Tudja, hogy ha gond is, úgysem dobhatom ki Kurosakit a házamból, mivel tiltja a nemesi viselkedés, és mivel ez az ő otthona is, az ő fölajánlása is érvényes, nem csak a ház fejéé, azaz az enyémé. Inkább nem is vállalok kérdésére, csak egy jeges pillantást vetek rá, de a velem töltött idő alatt már ehhez is hozzászokott, így csak elmosolyodik, és visszatér az étkezőbe.
Kurosaki Ichigo itt?! Ez még viccnek is rossz… - támaszkodok neki az étkező ajtajának, és egy pár pillanatig csöndesen bámulom őket, nem fölhívva magamra a figyelmet. Rukia éppen a nem létező rajztudásával akarja elkápráztatni a kikészült fiút, aki ettől csak még jobban kiakad.
- Nem is tudsz rajzolni! Akkor miért erőlteted még mindig?! – fortyan föl a fiú, mire egyből látom, hogy húgom már robbanásra készen szorítja ökölbe kezeit. Nem akarom, hogy a házamban öljék meg egymást, így belépek, fölhívva magamra a figyelmet.
- Legyetek szívesek nem lerombolni a házamat, míg itt vagytok, főleg te ne, Kurosaki Ichigo. Te csak egy vendég vagy itt, ne feledd, bármikor kidobhatlak, ha úgy tartja kedvem. Se a házamba, se halálistennek nem való egy olyan, aki folyton vitatkozást és verekedést provokál, ezt ne felejtsétek! – figyelmeztetem őket metszően lágy hangon. Direkt kerülöm Kurosaki tekintetét, nem akarom, hogy a nem régi szemezést valóságnak vélje, így csak pár szúrós pillantást vetek rá, és inkább Rukiára, a kettejük közötti gondolkodóbb halálistenre nézek.
- Igenis, nii-sama – hajol meg Rukia, és látom, hogy belerúg Kurosaki lábába, hogy ő is tegye ezt meg. Nem teszi, de helyette bólint, hogy értette, ennél több meg nem is kell. Nem hinném, hogy valaha is hajlongani fog a nála magasabb rangúak előtt ez a nagyszájú, neveletlen kölyök. Belegondolni is rossz, hogy szegény feleségem húgából is ilyen lett volna, ha nem veszem magamhoz…
- Byakuya, akkor maradhatok? – kérdezi szemtelenül, simán letegezve engem. Mintha egy undorító csótány volna, úgy pillantok rá, jelezve, hogy nem tűröm, hogy a keresztnevemen szólítson. A tegezés rendben van, de még mindig Kuchiki-taichou vagyok számára, nem csak így, simán Byakuya. Nem engedtem meg. Majd azon a soha-meg-nem-történő éjszakán, mikor alattam fog nyöszörögni, hívhat, de addig ne is álmodjon róla.
- Ha még egyszer így fogsz hívni, Kurosaki Ichigo, nem – felelem, és méltóságteljesen helyet foglalok az asztalfőn. Nem nagyon szeretem a nyugatias dolgokat, így bár az irodámban szék van, itt csak párna van, amin láthatóan kicsit feszeng Kurosaki. Bár lehet, hogy csak a nézésem miatt érzi kellemetlenül is, de mindegy is. Amíg csöndben van, addig minden rendben.
- Jó étvágyat! – töri meg a csendet húgom vékony hangja, amit mi ketten szintén viszonzunk. Étkezés közben nem szoktunk beszélni, bár szinte sosem szoktunk, de az étkezésnek megvan a maga rituáléja. Ilyenkor az ízekre figyelünk, nem egymásra, amit úgy tűnik, Kurosaki igen kevésre értékel, mivel többször is látom, hogy kezdene megszólalni, de mindkettőnk szúrós pillantására inkább meghúzza magát. Jól van, látom, tanul.
Karakter: Kurosaki Ichigo Megjegyzés: ~Gennek és Bya-channak
- Nem hiszem el, hogy már megint itt rontod a levegőt - morog mellettem Renji.
- Kussolsz?! Miattad kellett idejönnöm és már megint itt fogom tölteni a nyári szünetemet. Elviselhetetlen vagy, de ráadásul gyenge is! - felelem, kicsit sem kedvesebben, de hangosabban.
- Miről dumálsz megint?! - Villannak a szemei, és már kit érdekel, hogy eredetileg Byakuyát várjuk, és épp ő az, aki utálja a hangos beszédet és a vitáinkat. De ez nem vita, ugyanis elkapja a nyakam és hátralök.
Nekem sem kell több, lendületet veszek és már suhanok is felé, ekkorra már kivont Zangetsuval.
Persze rögtön előkerül Zabimaru is, és már egy tolóajtóval kevesebb van az osztag szállásán, ugyanis a lendületem olyan jól sikerül, hogy gond nélkül repíti ki Renjit a szépen megművelt, zöld kertbe.
- Legalább tesztelem, hogy még mindig olyan szánalmasan gyenge vagy-e, mint eddig! - üvölti.
- Úgy leverlek, hogy a nevedet is elfelejted, te szerencsétlen! - Na, persze nem ekkora a baj,. Tényleg rég láttuk egymást, valamikor a tanév elején jött el Renji, de csak helyettes volt Karakurában, mert nekem dolgom volt, a kirendelt shinigamit pedig megölte egy hollow, mert… nekem dolgom volt. Végülis gyenge volt, ezt tudtuk, de amíg nem volt új, addig ezt a vöröshajú idiótát vezényelték át. Urahara-san persze örült neki, hiszen így Jinta és Ururu ismét el volt látva egy fél évre elég ingyenélős-ananászos poénokkal. Addig sem rajtam, meg a nevemen megy a röhögés.
Ám egy pillanat, egy hang elég, hogy mindketten lefékezve szántsuk fel a fő egy részét.
- Mit csináltok már megint, idióták? - A hang egyértelműen az én szép, fekete shinigamimé. Aki persze, nem az enyém, de semmi kifogásom nem lenne ellene. Sőt.
- Ő kezdte! - Kánonban, mint a gyerekek. Talán ezért nem vesz észre. De Renjit sem, aminek jobban örülök. Bár hogy is vehetné, a vörös nagyon el van mostanában foglalva Toushiro oktatásával…
- A lényeg, hogy fejezzétek be, és kövessetek, gyorsan túl akarok lenni ezen. - Ahogy fordul és látom, hogy a haja és a sál egyszerre lebbennek meg az enyhe széltől, Renji könyököl oldalba.
- El fog cseppenni a nyálad te szerencsétlen.
- Befogtad a pofádat!
* * *
Pár perccel később néhány vágással és egy Byakuyához méltó fegyelmezésben volt részünk, így csendben ülünk a kapitányi szobában, várva, hogy mit reszelt ki.
- Kurosaki Ichigo, helyettes halálisten. - Rám emeli azokat az „ohhtejóságoség” szemeit, én meg helyben el tudnék olvadni, élvezni, vérezni, akármi.
- I… igen? - Nem, nem félelem. Fájdalom. Ragaszkodott hozzá, hogy a beszélgetés után keressük csak fel a Negyedik Osztagot, ha lesz még rá szükség.
- Fogalmam sincs, hogy miért téged jelöltek ki a segédünknek, de itt maradsz, amíg a saját világodba nem hív a kötelesség ismét. Tanulnod kell, hogy később még hasznosabb lehess nekünk. - Most nem néz rám. Egy papírra ír, közben beszél. - A lényeg, hogy engem nem zavarhattok, Abarai hadnagy mindent meg fog neked mutatni, amit tudnod kell, el fogja mondani, ami érdekel, de az előbbihez hasonló viták és hangoskodás az előbbihez hasonló megtorlással jár. - Most rám villan a tekintete, mintha én lennék a hibás. Épp lázadnék fel, nyitom a számat, de csak egy újabb villanás, és már folytatja is. - Mivel kiskorú vagy, nem fogyaszthatsz itt sem semmit, amiben alkohol van, így kerüld el Rangiku hadnagyot, és a Tizenegyedik osztagot.
- Azt mindenképp - morgom.
- Parancsolsz? - szól vissza.
- Ott a fél osztag rám pályázik, nem fogok a közelükbe menni önként. Nem akarok bajt. - Most komoly vagyok.
- Gondolom. - Felsóhajt, mintha egy gyerekkel próbálna megértetni valami hülyeséget. - Most menjetek a dolgotokra.
Már épp kérdezném, hogy az pontosan mi is, de Renji meghajol és elindul kifelé. én még egy lopott pillantást vetek rá, és elindulok utána.
Nem sokkal később megint a kert mellett ülünk.
- Odafigyelhetnél ezekre a bambulásokra, észre fogja venni. Ha még nem vette… - sóhajt fel. - Neki felesége volt, tudhatnád, hogy nem olyan - suttogja halkabban.
- Tudom, de akkor is! - Az arcom a tenyereim közé temetve próbálok valami értelmes dolgot kiötölni, de nem jön semmi.
- De akkor is?
- Esélyem sincs, mi? - vigyorgok rá.
- Nincs.
- Igazad lehet.
- Mindig igazam van - vigyorog rám. - De most menjünk, megmutatom neked a többi osztag szállását és irodáit, ha papírt kell oda vinned még jól fog jönni.
Épp állnék fel a padról, amikor oldalra pillantva megint meglátom.
Semmit nem tesz, csak áll az egyik tolóajtóban és néz. Ami a baj, hogy engem, egyenesen a szemem közé, és fogalmam sincs, hogy miért. Talán… talán…
- Te Renji - kérdezem a vöröst. - Byakuya ott áll az ajtóban, vagy képzelődök? - Renji odafordul.
- Képzelődsz. - Megrántja a vállát és elindul. - Az agyadra ment a sperma meg a szex utáni vágy - olt le, de annyira nem tudok most foglalkozni a sértéseivel, hogy csak állok lefagyva.
Byakuya ott volt. Engem nézett. Mikor Renji megfordult, bement.
Talán… talán érdemes lenne kicsit jobban erőltetnem? Végülis van majdnem teljes három hónapom, mire muszáj visszamenni.
N-ne többet. Már így is annyira szégyellem magam! Legszívesebben elbújnék valami sötét kis zugba, ahol senki se láthat. Még én se!
- Azért nem kell magadba zuhanni ezért. –Próbál vigasztalni, de mindez nem feledteti velem a tényt, hogy borzasztóan mocskos dolgokat műveltem. De ő annyira kedves velem. Én meg undorító vagyok. Csúnya is, buta is…
- De ez… annyira… - Hiába kezdek bele magyarázatomba, hogy ez igenis, nekem akkor is. Ez nagyon megalázó. Én olyan dolgokat tettem…
- Nem is… csak te fújod föl. Inni akartál ittál… azt akartad, hogy megbasszalak megbasztalak. Nincs ebben semmi szégyellni való. – Alig tudom visszafogni magam, hogy ne sikkantsak fel, mint egy kisgyerek. M-megbaszatni? Én? Ez annyira…. annyira nagyon durva! Ajj Istenkém. Szegény fejem. Annyira, de annyira kellemetlen! Mindjárt elásom magam az ágyba!
- Hogy tudod csak így mondani? – Nyögöm, majdnem sírva. Őt miért nem zavarja? Miért veszi ilyen könnyedén, hogy így viselkedtem…
- Jajj te majom! – Hirtelen von magához, én pedig reflexszerűen rejtem el kipirosodott arcomat. Erősen kapaszkodom belé, és úgy próbálom visszatartani sírhatnékom.
- Nagyon… nagyon kínos dolgokat csináltam? – Motyogom mellkasának olyan halkan, hogy szinte már én se hallom.
- A szeretkezésben nincs semmi kínos. Sőt! Ha mindkét fél ennyire akarja, akkor csak még tutibb a szex vágod? – Szipogva nézek megnyugtató szemeibe, és… és egy kicsit bizakodok. Igen, azt teszem.
- Tehát… akkor jó velem a szex? – Alig tudom kipréselni magamból a szavakat, de valahogy mégis csak sikerül.
- Csak veled jó a szex! – Egy pillanatra mintha megállna az idő körülöttem. Tényleg jól hallottam? Azt mondta, amit gondolok, hogy mondta? Csak velem…?? – De azt hiszem, most tartunk majd egy kis pihit. Gondolom neked is sok volt ez így egyszerre.
- Azt hiszem… - Dünnyögöm, s megkönnyebbülve, hogy ez a téma lezárult, és nem kell miatta izgulnom, fáradt sóhajjal dőlök el az ágyon. Nagyon álmos vagyok. Nagyon, de nagyon.
- Na kisfiam, aki éjjel legény nappal is legyen az! – Még meg se ízleltem igazán szavait, de ő már az ágy mellett áll, és engem figyel. Én pedig értetlenül bámulok rá. Most nem aludni szerettünk volna? Kipihenni a… a nap fáradalmait?
- Ezt… hogy érted? – Tudom, hogy nem szabadna… mert akkor olyat fog mondani, amit én nem szeretnék. Renji túlságosan is… élő. Teli van energiával. Ellentétben velem. Én mindjárt meghalok, olyan fáradt vagyok.
- Hát úgy hogy sétálunk egy kicsit. Olyan szép idő van! – Vigyorogva mutat az ablakra, hogy lessek ki rajta. Vontatottan fordítom arra fejem, és nézem a tájat. Már esteledik. Akkor nem kéne inkább itt maradni? Sokkal jobb lenne…
- Na öltözz. Vagy meztelenül szeretnél jönni? – Nem akharok menniii… aludni szeretnék. Pihe puha ágyneműbe takarózni, és szundítani egy jót.
- N-nem… azonnal… - Egyezek bele lemondóan. Egykedvűen nézelődök körbe, hogy merre lehetnek a ruháim. Még arra sem emlékszem, hogy mikor vettem le… nem hogy, mégis hova tehettem őket. Szörnyűséges, galád módon, a földön szerte széjjel vannak dobálva. Ez borzasztó! Már megint moshatom újra…
Lemászva az ágyról, lassan hajolgatok ruháimért, majd szépen kirázogatom őket. Leteszem az ágyra, majd sorrendbe szépen, nyugodtan kezdek öltözni. Közbe néha oldalra sandítok, hátha Renji meggondolja magát, és inkább elmegy zuhanyozni. Vagy elkezd zuhogni az eső. De nem. Borulat sehol, Renji pedig rendíthetetlenül áll az ágy másik oldalán. Ez a vég. Nincs menekvés.
Lehorgasztott fejjel csoszogok mellé, s hatalmas tenyerébe bújtatom kicsi mancsom. Milyen jó meleg.
Nem tudom, hogy merre megyünk, mit találhatott ki egyetlen hadnagyom. Végig csendbe, szomorúan kullogok mellette. Annyira nincs kedvem ehhez. Friss levegő… fhujj.
Néha-néha, azért figyelem merre megyünk, de mióta elhagytuk az osztag területét, elvesztettem a fonalat. Még sose jártam erre. Ez nekem teljesen új. De még ez se bír izgatni! Aludni szeretnék. Renji karjaiban a sok puha párna között! Érezni a testének a melegét. Nem csak a kezét, mint most. Hanem az egész lényét.
- Na mondd, mi a fájásod. – Állít meg hirtelen. A kezem is elengedi.
- Semmi… - Válaszolom egyszerűen, röviden. Nem szeretném untatni, vagy felidegesíteni a butaságaimmal.
- Haragszol? – Lehajol hozzám, és úgy fordít magához. Egy pillanatra zavarba jövök a közelségétől, az őszinte tekintetétől.
- Nem… csak hisztis vagyok.
- Akkor mondd, mit csináljak. – Kérdi egy gondterhelt sóhajjal megtoldva.
- Semmi. – Hazudom, s mielőtt megállíthatna, leülök a fűbe, átkarolom lábaim és erősen koncentrálva kezdem a tájat kémlelni. Nagyon szép. Tényleg nagyon szép.
- Ne csináld ezt. Mondj egy értelmes összefüggő szép japán mondatot.
- Szeretlek Renji-san. – Felelem egyszerűen, mosolyt varázsolva az arcomra. Amennyire tudok hátrapillantok, Őrá. Annyira gyönyörű. Ahogy a Nap már gyengülő sugarai szinte fénybe fürdetik őt. Vajon tisztában van azzal, hogy mennyire csodálatos? A személyisége, a teste, a megjelenése. Mindene. Ő maga.
- Ajj te maki, ez nem tartozik ide. – Közelebb lép hozzám, majd kisvártatva le is ül.
- Miért nem? Nem szabad akármikor mondani? – Elképedve, hitetlenül kérdem, miközben egész testemmel felé fordulok.
Ő csak mosolyogva, nemlegesen bólogat. Ohh… pedig én azt hittem...
Átkarolva derekam húz magához közelebb, s mintha egy kirakós lennénk, úgy összeillünk. Amennyire csak tudok, hozzábújok, ő pedig egész testével szinte magába kebelez, olyan szorosan ölel. Így várjuk a naplementét, ami azért még várat magára. Addig is figyelem a minket körbeölelő természetet. A fákat, a virágokat, a biztonságos menedéket kereső lepkéket.
- Kezdesz elkényelmesedni mellettem hallod-e. – Vállamra hajtva fejét nevet jókedvűen. Szeretem a hangját.
- Ne mondd ezt. Ha csak a fele is igaz annak, amit mondtál a tegnap estéről akkor igenis kijár nekem a pihenés nem? – Egészen, már-már sértődötten felelek, de valahogy a mondat végére elbizonytalanodok. Érdeklődve fordulok ki öleléséből, hogy szemeibe nézhessek.
- Persze hogy kijár, de nem igazságos, hogy csak én szenvedjek ma míg te pihensz. – Pár másodpercig bámulom arcát, és ízlelgetem a szavakat. Hogy lehet valaki ennyire nagyon kedves, de egyben egy félelmetes harcos… imádom ezt a shinigamit.
- Szeretlek Renji-san. – Olyan jól esik kimondani. Tudatni vele, hogy fontos nekem. Már csak az, hogy tudja, boldoggá tesz. Így egy teljesen őszinte mosollyal fordulok vissza, és kucorodok bemelegített helyemre.
- Mostantól mindig ezt mondod, ha terelni akarod a témát? – Hallom hangján, hogy mosolyoghat. Lehet, hogy tényleg nem a legmegfelelőbb alkalmat választottam ki. Igazából nem is gondolkodtam ezen. Csak úgy jött. De mindezek ellenére, hogy megint hamarabb nyitottam ki a szám, minthogy előtte gondolkodtam volna. Vagy, hogy megint megmutattam milyen buta is vagyok. Mind ezek ellenére én tényleg annyira piszkosul boldog vagyok. Még az sem érdekel, hogy nem akartam idejönni. Hogy inkább maradtam volna a sötét kis szobában a takaróba bugyolálva. Mindez már annyira távolinak tűnik. Végül is… most a szoba, vagy a természet. Mind a kettőben közös, hogy Renjivel vagyok. Szorosan, egymást ölelve, együtt, kettesben.
Én tényleg, annyira nagyon szeretem őt.
.oOo.
Valaki nyöszörög. Elég szerencsétlenül hangzik. Nem irigylem… na, várjunk csak. Ez a hang nagyon ismerős nekem. Egészen olyan, mint az enyém.
Nehezen sikerül csak rákényszerítenem magam arra, hogy kinyissam szemeim. Alighogy túlesek, ezen a megterhelő cselekedeten azonnal tudatosul bennem, hogy igazából nem is tudom, hol vagyok. Vagyis. Nem egészen. Renji szorosan ölel magához, hogy még szívének ütemes dobbanását is hallom. Álmatagon tekintek fel rá. Hunyorogva tekint maga elé, a fényhiány következtében.
-Mi történik? – Kérdem, az álmosságtól még igen csak rekedt hangon.
-Visszamegyünk a szobába. – Mosolyog rám kedvesen. Apró fáziskéséssel, de ruhájába kapaszkodom, és úgy késztetném megállásra.
-Ne, ne csináld! Maradjunk még! Csak mert duzzogtam, nem kell… - Értetlenül bámulom fáradtságtól nyúzott arcát, amire szépen lassan egy mosoly ül ki.
-Jó tudni, hogy mégse volt hülyeség idáig eljönni. De mint érezheted, az idő ellenünk van.
-Hideg van – motyogom álmatagon.
-Ezért is megyünk vissza a szobámba.
-Azt hiszem értem… ha visszaérünk, ugye aludni fogunk? Nem kell még dolgozni menni… - Renji nevet rajtam… ha nem lennék ennyire fáradt, talán felfognám, hogy miért is. De most nem megy. Szorosabban bújok egyetlen egy imádnivaló hadnagyomhoz. Olyan jó meleg a teste. Fejemet mellkasának döntve hagyom, hogy visszazuhanjak eddigi édes álmaim tengerébe… jajj szegény fejem, de hisz én nem is tudok úszni!
.oOo.
Mocorgásra ébredek. Hatalmasat ásítva nyújtózkodom az ágyban, s nyikkanva könyvelem el magamban, hogy majdnem arcon vágtam Renjit. Pedig olyan édesen szuszog. Felülve az ágyon figyelem, ahogy nyugodtan alszik. Annyira megnyugtató, hogy mindjárt én is elalszok…
Közelebb hajolva adok egy pillekönnyű puszit ajkaira, és már szédelgek is ki a fürdőszobába. Nagyon sürgős csorgatnivaló problémám akadt…
Miután minden olyan kényes dolgot elvégeztem, amit Renji előtt nem szívesen tennék, besurranok a zuhanyfülkébe, és megpróbálok csendben letusolni. De tekintve, hogy annyira össze vannak még ragadva a szemhéjaim, hogy látni is alig bírok… ajj még a vizet se tudom jól megengedni. Így kapok én bő forró, és hideg zuhanyt, de valahogy a langyos nem akar összejönni.
Nyöszörögve csavargatom jobbra is, meg balra is, mikor két hatalmas mancs kap az enyéim után. Egész testem megfeszül, ahogy egész testével hozzám dörgölőzik. Teljes nyugodtsággal harapdálja nyakam, miközben az optimális hőmérsékletű zuhanyt próbálja beállítani.
- R-Renji… - nyöszörgöm zavartan.
- Jó reggelt.. – nyammogja fülembe, amitől a hideg is kiráz, elég rendesen.
- J-jó reggelt… Renji…
- Hm?
- Mégis mit csinálsz? – Kérdem remegő hangon, mikor már kezébe nyomta a tusfürdőt, és az én testemen kezdi eldörzsölni.
- Zuhanyozok. Miért, szerinted mit csinálok? – Akaratlanul tör ki belőlem egy hangos sóhaj, ahogy a fülem mögötti részt kezdi nyaldosni. Erősen gondolkodom azon, hogy mit is csinál pontosan. Szemöldök ráncolva, annyira, de annyira nagyon erősen koncentrálok, hogy még a fejem is belefájdul.
Bal kezemmel megtámaszkodva a csempén zihálok, Renji pedig teljesen rám tapadva kényezteti egész testem. Hiába próbálom magamba fojtani, nyögéseim valahogy mégis utat találnak maguknak, Renji nem kis örömére. Keze már épp éledező kisbarátom felé kalandozik, mikor megérzem az Ő kicsinek már nem mondható vágyát.
Eddig szorosan lehunyt szemeim kipattannak, és sikkantva pördülök meg a saját tengelyem körül.
-Renji-san elég! – makogom hihetetlen zavaromban. Hevesen zihálok, mert testem mindennél jobban vágyik a folytatásra, de fenekem még mindig nagyon sajog, és kérlel, hogy ne, ne, ne tovább.
Két kézzel tolom el magamtól felcsigázott enyhén kómás hadnagyom. Már kacsóimat emeli szájához, hogy azokat puszilgassa végig, amitől szívem azonnal meglágyul, és képtelenné válok bármiféle ellenkezés indítására. Kipirult arccal figyelem, ahogy végighalad karjaimon, majd vállára téve kezeimet bújjon közelebb egy reggeli, ébresztő csókért. Átadva az élvezeteknek hagyom, hogy végül azt csináljon velem, amit szeretne… későbbre hagyom az emiatti fejfájást.
.oOo.
Tulipiros képpel, teljesen ráhajolva kavargatom ebédemet. Nem hiszem el, hogy reggel tényleg hagytam, hogy letámadjon a zuhany alatt. Kora reggel már ilyeneket csinálni… szegény fejem! mindjárt szétdurran!
Még szerencse, hogy a simogatáson kívül nem mentünk tovább, de akkor is. Istenkém, ez annyira zavarba ejtő! Kínos! De még menyire, hogy kínos. Jahahajj...
Félredobva pálcikáim, idegesen túrok hajamba, és úgy dörzsölgetem fejem. Annyira, de annyira…
*klapp*
-Yo!
Ijedten kapom tekintetem a hang irányába. A levegő is bennem reked, mikor meglátom Renjit. Teljesen nyugodtan, mintha mindennapos dolog lenne, ül le elém, húzza maga elé a tálcáját, és kezd el enni. Én pedig csak bámulom.
Van egy olyan érzésem, hogy nem csak én. Félve pillantok körbe, és… igen, mindenki minket bámul. Renji rám emeli tekintetét, majd a tálcámra. Pálcikájával a tányéromra bök.
- Azokat nem eszed meg? – M-miket is? Teljesen tudatlanul mérem fel tányérom tartalmát. Fúj… ezeket nagyon nem szeretem.
- Ahm… n-nem. – Bólogatok, és megint csak meglepődök, mikor átnyúl, és elkapja a nemkívánatos zöldségeket. Ujjaim már belefehéredtek, olyan erősen szorítom az asztal lapját. Ajkaimat harapdálva hajolok közelebb, és úgy súgok oda neki.
- R-Renji… - körbepillantok – san… mégis mit csinálsz?
- Eszek – válaszolja váll rándítva –Nem látszik? – Talán egy kicsit bele is pirulok, ahogy szemembe néz. Kicsit elhúzódok tőle, és úgy próbálkozok egy értelmes mondat kinyögésével. Menni fog, nyugi…
- De… természetesen. Renji-san… csak hát… mindenki minket néz. – súgom nagyon óvatosan. Ő, erre csak felemelkedik, karját a szék támlájára teszi, és úgy néz körbe. Mindenki, nyakát behúzva folytatja az evést.
- Miről is beszéltél? – kérdi hatalmas vigyorral, újra figyelmet tekintve az előtte levő ételre és rám. Szégyenkezve sütöm le tekintetem, és erősen bámulom a tálcámat. Hiába, hogy nem néznek feltűnően, érzem, hogy rólunk susmorognak, hogy mi vagyunk a téma… Félek, hogy rájönnek. Rájönnek arra, hogy Renji és én… szóval, hogy Renji és én.
Jaj, szegény fejem, az nagyon nem lenne jó!
- Renji-san… te, egy hadnagy. Miért ülsz le enni egy olyan jelentéktelen beosztotthoz, mint én? – Még mindig magam elé bámulok. Nem merek ránézni. – Nem… nem gondolod, hogy ez feltűnő… és furcsa mások számára? – Halál idegesen gyűrögetem ruhámat. Félve tekintek fel Renjire. Engem néz. Azonnal elkapom tekintetem, és most az asztal sarkát kezdem fixírozni.
- Hé! – Testem megremeg, de azonnal ráemelem tekintetem – szerinted érdekelt valaha is mások véleménye? Én szarom már le, hogy ki mit gondol.
- D-de. – Kétségbeesetten gyűrögetem egyre jobban ruhámat. Érzem a tekintetüket! Mindenki minket néz! Idegesen nézek körbe, és látom… látom, hogy a szemük sarkából figyelnek. Miért? Renjit ez miért nem zavarja?
- Inkább egyél, hogy legyen energiád. Nekem aztán ne idegeskedj itt. – tálcámat jobban elém tolja. Szemeim kezdenek könnybe lábadni. Nem bírom ezt a nyomást. Utálom… annyira nagyon utálom, mikor megbámulnak!
Amilyen gyorsan csak tudom, kilököm magam alól a széket, és szaladok. El innen. El a sok mustráló tekintet elől.
Sajnálom Renji-san, de én nem vagyok olyan erős, mint te…
Szerkesztve bakkfity által @ 2010. 09. 08. 21:51:08
Szorosan tartom ujjaim között, s gyengéden kényeztem nyelvemmel. Heréinél elidőzök, be-bekapogatom őket… elszórakozom… fenemód jól érzem magam!
Teljesen az aljától, végignyalom, majd újra szopni kezdem. Hosszan… kínzóan.
Mikor érzem, hogy orgazmus közeli állapotba kerül, gonosz módon hagyom abba, és hamis mosollyal arcomon hajolok előre, egy csalódással terhes csókért.
Bal kezemmel átkarolom nyakát, s olyan szenvedéllyel csókolom, ahogy csak tudom. Nyakát is kényeztetem… fülét harapdálom. Jobb kezemet nyomasztóan lassan simítom végig oldalán, majd megállapodva merevedésénél, óvatosan szorítom fenekemhez, s kezdek ritmikus mozgásba. Kezeit fenekemre helyezi, de vágytól remegő testében aligha van annyi erő, hogy most ő diktálja az iramot. Ahh… már annyira, de annyira el tudnék élvezni…
-M-mhégis meddig akarsz kínozni? – hörgi, arcán hatalmas vigyorral.
-Ah… ameddig… ameddig csak lehet. – nyögöm nehezen.
-Khegyetlen vagy… egy khegyetlen bestia…- suttogja ajkaimba
-Az… az vagyok – Megszakítva újabb csókunkat engedem el, s míg bal kezemmel biztos támaszt keresek, a másikkal lassan, óvatosan vezetem magamba péniszét.
Egyszerre nyögünk fel az érzéstől. A fájdalom pár percre megbénítja testem, de szépen, fokozatosan váltja fel a helyét az izgató forróság. Pár percig csak ülök, és szokom a helyzetet.
Vontatottan mozdulok meg, ami olyan hatalmas nyögést vált ki belőlem, hogy még én is meglepődök rajta. Ez tetszik nekem… Nagyon is. Renjit meglovagolni, s közben látni az egész lényét, ahogy a holdfényben megcsillan a verejték a kéjben úszó testén…
Mellkasán megtámaszkodva kezdek el végre igazán mozogni. Sokáig csodálom, de ahogy egyre jobban kerít hatalmába a gyönyör, úgy kezd látásom rohamosan homályosulni.
Remegő ajkakkal nyögdécselem nevét, kérlelem, hogy segítsen, mert ez így nem… ez így nem állapot.
Erősen megmarkolva fenekem kezd el erős lökésekbe… alsó ajkamba harapva, nyöszörögve fojtom el kitörni vágyó sikoltásom.
Egyik kezemmel végigsimítok testén, majd áthaladok sajátomra… lassan, érzékien haladok végig hasamtól kezdve mellkasomon, kulcscsontomon, nyakamon, végül megállapodok ajkaimnál.
Pihegve tekintek le egyetlen hadnagyomra… annyira izgató. Nem bírom már tovább.
Őrült iramot diktálva mozgok, Renji kérés nélkül is segít nekem. Hörgésbe fulladó nyögései egyszerűen elveszik az eszem…
Nyögéseim már-már sikoltozásba mennek át, megállás nélkül, Renji nevét ismételgetem. Egyik kezemmel hajamba kapaszkodom, másikkal mellkasomat simítom végig.
Végül ostorcsapásként ér el az orgazmus, s szédületes erővel szánkázik végig testemen a már oly jól ismert fullasztó, mégis fantasztikus érzés.
Renji mély bariton hangján morran fel, s azonnal megérzem magamban szétáradni magját… Olyan forró…
Pár percig kapaszkodom saját testemben, majd kezeimet magam mellé hullajtva bámulom a plafont. Még mindig bizsereg az egész testem. Az agyam teljesen lezsibbadt, szinte alig érzékelek valamit… szó nélkül hagyom, hogy Renji oldalára fordulva leterítsen engem az ágyra.
Szemeimet lehunyva, remegő végtagokkal bújok forró, és izzadt testéhez. Olyan hevesen ver a szíve. A levegőt is szabálytalanul veszi. Halk morgásba kezd, ahogy egyre közelebb húzódok hozzá, végül egész testére ráfekszem, s fejemet mellkasán pihentetem.
Fogalmam sincs, meddig fekszünk így, egy szót sem szólva. Nem kellenek szavak… bár, nem mintha bármi értelmeset is tudnánk mondani. Nem, nem…
Renji éledező férfiassága végül hagy némi kivetnivalót maga után. Érdeklődve emelem meg fejem, s egy gyönyörű mélybarna, vágytól izzó szempárral találkozom.
Apró farkincámba, mintha erőt öntöttek volna. Mosolyogva hajolok közelebb, s nyögve könyvelem el, hogy bizony szép, hosszú estének nézünk elébe…
.oOo.
Elnyílt ajkakkal figyelem, ahogy rajtam munkálkodik. Éhesen nyalom meg ajkaim, s gyengéd unszolással bujtatom ujjaim hosszú vörös tincseibe, és nyomom lejjebb fejét.
Rám emeli tekintetét, majd pimaszul elvigyorodik. Készségesen viszonzom a gesztust, majd eldőlve az ágyon, lábaimat nyaka köré kulcsolom. Sóhajtozva, nyögdécselve hagyom, hogy eljuttasson a csúcsra… újra.
Már nem is tudom pontosan, hányszor csináltuk… először meglovagoltam, aztán Renji rakott meg, de rendesen, utána elindultunk a fürdőbe, de még útközben megakadtunk… még a zuhany alatt is egyszer… nemrég kielégítettem a számmal, és most ő engem.
Ha nem lennék már ilyen piszkosul fáradt, egészen biztosan még rávenném pár alkalomra…
Oldalasan rásandítva susogok el egy bocsánatot, de úgy tűnik, nem zavartatja magát. Felszökik hozzám egy szenvedélyes csókra, majd magához húzva takar be minket… azt hiszem most már tényleg aludni fogunk.
Szorosan bújok hozzá közelebb, s mosolyogva könyvelem el magamban, hogy ő is így tesz.
.oOo.
Éktelen dörömbölés üti meg érzékeny füleimet. Áuuhhh ez rettenetes! Borzasztóan irritáló!
Mély morgást hallok meg magam mellől. Érzem, ahogy a matrac megmozdul alattam.
-A faszomba is, ki lehet az ilyenkor? – dörmögi, alig kivehető, szinte földönkívüli hangon. – A rohadás állna belé, és abba aki a világra bírta szarni ezt a köcsög… - hatalmas puffanás, hatásszünet… - a jó kurva életbe! – rikkantja már értelmesebben, és dühösebben.
Dübörögve ront az ajtóhoz, majd –ahogy hallom- szinte kitépi azt a helyéről.
-Mi a faszom van már? – csend. - Ah… Ruk... – hangja elcsendesedik, már nem is hallom, csak susmorgást.
Nyöszörögve fordulok jobbra, majd balra, végül szédelgő fejem fogva felülök.
-R-renji… - motyogom rekedtes, cérnavékony hangon. Álmatagon törölgetem szemeim, majd hunyorítva bámulok a bejárat felé. Félig hátrafordulva néz engem, így egy kis rálátást adva a… a csupasz fenekére. Most még mindig én vagyok álmatag, vagy Renji tényleg tök pucéran áll valaki előtt?
Aww… fáj a fejem… a fenekem. Ehhez én még túlontúl fáradt vagyok.
Aprót nyögve dőlök vissza a puha párnák közé, s magamra húzva a takarót kuporodok össze, és próbálok tovább aludni. Ami… lassan sikerül is.
.oOo.
Apró, puha ajkak érintik nyakam.
-Ümm… - hatalmasat ásítva fordulok meg, így ahogy lendítek a kezemmel, azonnal át tudom karolni nyakát. Értetlenül bámulok mosolygó arcába. Már ha lehet ilyet... Könnyedén segít ülő helyzetbe tornázni magam, s azonnal egy vad csókkal folytja belém, a még igazán át sem gondolt szavakat. Nyögve hagyom, hogy szétváljanak ajkaink, majd pirulva kezdem bámulni a takaró mintázatát… ami igazából nincs is.
Furcsa volt ez a csók…
- O-olyan heves vagy… - motyogom, miközben ujjaim a már duzzadt ajkaimra simítom.
Felnevet, majd nyakam kényeztetésébe kezd, majd a fülem mögötti érzékeny pontot kezdi nyaldosni
– Ha én vagyok heves, szerinted te mi voltál az éjjel?
Értetlenül tolom el magamtól, s tepsi szemeket meresztek rá. M-miről beszél? Érzem, hogy arcom lángba borul.
Hatalmas vigyor terül szét arcán, s nem húzva a dolgot megszólal, nevetve.
-Ez halál komoly? Ennyire csak nem rúgtál be! – vigyora egyre hatalmasabb, én pedig egyre jobban süllyedek…
-Én nem… nem tudom miről… mire gondolsz. Én nem tudom… - keze megindul mellkasomon, ő pedig újfent közelebb hajol.
-Elfelejteni, hogy gátlástalanul sikítozva lovagoltál meg, és eszed vesztve a nevemet kiáltva élveztél el? – mintha tűz égne bennem, annyira lángolok.
Remegve pattanok ki karmaiból, s az ágy végébe mászok. A fenekembe nyilalló fájdalom egy pontot ad Renji javára…
-N-ne mondj ilyen zavarba ejtő dolgokat… én soha. Én nem tennék.
-Ó, pedig nagyon is. Könyörögtél, hogy jól dugjalak meg. Ááh de még mennyire. – Vigyora levakarhatatlan. Közeledik felém… jé, már van rajta hakama! Magasságos egek, hová nézek?! Jajj nekem!
Közvetlen előttem állapodik meg, s karomnál fogva ránt magához, s így suttogja ajkaimba azokat a borzasztóan mocskos szavakat.
– A kis segged egyszerűen nem bírt betelni a farkammal. Pedig, bizony nem egyszer próbálkoztunk vele… ezt te tudhatod a legjobban.
Remegve tekintek szemeibe. Én nem emlékszem nem, és nem! Akkor most miért? Miért nem hagyjunk inkább ezt… már csak a gondolattól is, hogy én bármi hasonlót tettem… ez borzasztó. Lehetetlen!
Én nem…
-Szeretnélek többször is ilyennek látni… - nyammogja nyakamba.
Ajkaimba harapva, erősen koncentrálva próbálom leküzdeni ájulhatnékom. Annyira zavarban vagyok… de annyira!!
Szerkesztve bakkfity által @ 2010. 06. 21. 13:36:12
Aprót nyögve könyvelem el magamban, hogy bizony nem csak én, hanem Renji is nagyon vágyik már arra. Nagyon, de nagyon. Olyan szinten nagyon, hogy csupán csak a gondolatától is zavarba jövök…
Meglepődni se tudok rendesen, hisz Renji olyan gyorsasággal fordít magával szembe, és olyan hévvel csókol, hogy csak… hogy csak… hogy csak ezen tud járni az eszem. Meg persze azon, hogy ez mennyire jól esik. Bár ne lennék ilyen ügyetlen, és akkor ő is jobban élvezhetné.
Sóhajtozva hagyom, hogy - nem túl lassan, igaz- keze végigsimítsa testem. Szemeim szinte kipattannak a helyükről, mikor valami megsérti mellkasom. Ijedtemben sikkantottam volna, de éppeni helyzetem miatt… olybá tűnik, hogy… hogy én ráharaptam Renji nyelvére! Jaj, szegény fejem, hogy lehetek ennyire ügyetlen? Buta, buta, buta Rikichi!
- Jajj ne haragudj, én annyira sajnálom ez nem… - Kétségbeesetten próbálok szabadkozni, miközben szégyenembe kacsóimmal takargatom arcom, de Renji csak elmosolyodik, majd újfent fölém hajolva ajándékoz meg a legédesebb és leglágyabb csókkal, amit valaha is kaphattam!
- Te ne haragudj, hogy vad voltam. – Az iménti csók utóhatásaként kábultan pillogok egyetlen megismételhetetlen hadnagyomra, s csak egy bamba mosolyra futja tőlem.
- Sose tudnék rád haragudni. – Nnnmm. Újabb részegítő puszik áradata!
Haaaahh… szinte el se hiszem, hogy tényleg itt van velem, és épp arra készülünk. Mintha csak álom lenne, hogy engem csókol, hogy testemet simítja mindkét keze… hogy fene módon arra késztet, hogy folyamatosan nyögjek utána.
Tehetetlenül markolászom magam mellett a takarót, s hagyom, hogy csókoljon. Ó-ó te magasságos… uhnn. Olyan forró… és annyira jó érzés! Ahogy fel-felmordulva egyre jobban, dörgölőzik hozzám, gyorsabb, és gyorsabb tempót diktálva. Már a fejem forrósodik magától a gondolattól, hogy Renji merevedése… és az enyém… jajj, ez annyira abszurd, de megnézni nem merem, különben, szétrobbanna a fejecském, mint egy rosszul elvégzett Shakkaho! Elgyengülve hagyom, hogy jobban magához húzzon, s úgy fojtassa… azt hiszem, meghalnék, ha most abbahagyná. Hisz oly közel van már! Nem bírom! Fájó szívvel, de megszakítom csókunkat, s fejem hátravetve, nyögdécselve adom tudtára, hogy amit művel igen jótékony hatással van rám…
Ajkaimba harapva, szemhéjaim szorosan összeszorítva hagyom, hogy a már egészen rég átélt orgazmus újra átjárja testem.
Mikor Renji a fejét vállamra hajtja, rögtön kihasználva karolom át nyakát, mert úgy érzem, menten elveszek ebbe a zűrzavaros világba…
Fejét kisé megemelve húzódik közelebb, s zavarba ejtően közel hajol fülemhez.
- Kegyetlen nagyot fogunk szexelni… - Suttogja vágytól rekedt hangján, én pedig egyre jobban vörösödve nézem a nagy fehér plafont. A szívem olyan veszettül gyorsan ver, és nem áll szándékában lelassulni. Az egész testem remeg, kívánkozik Renji után. Magasságos egek… olyan vagyok, mint egy őrült nyúl! – Úgy látom a kis barátod készen áll… - Azt hiszem, nekem most már tényleg annyi… ennyire zavarban egészen biztosan még senki sem volt! Főleg… főleg ilyen helyzetben!
Pihegve figyelem Renji tevékenykedését, s érdeklődve követi tekintetem az utat, amit ujjai bejárnak testemen. Kissé kábán, enyhe fáziskéséssel veszem észre, hogy gyengéden cirógatja arcomat. Tátott szájjal bámulom a pillanatban még gyönyörűbbnek tetsző arcát, s mikor mosoly húzódik szája sarkába, lassan leesik, hogy mit is szeretne.
Szemeimet lehunyva, két kézre fogva a sajátját, kezdem nyálazni felkínált ujjait. Érzem, hogy néha megfeszülnek az izmai… Érdeklődve tekintek fel rá, de nem sokáig nézelődhetek, mivel újabb szájrapuszit kapok.
Hogy én ezt mennyire szeretem… nagyon, nagyon. Uuu… remegés fut végig egész testemen, ahogy nedves ujjait megérzem fenekemnél. Ahh. Hiába minden, nekem ez még mindig nagyon kínos!
Hatalmas levegővételekkel próbálom nyugtatni magam… nem fog fájni! Nem fog fájni, mert már nem ez az első al.. auwww.
N-nem fáj. Egy picit sem. Pöppet sem… Haaa… j-jó még egy ujj. Haladunk, haladunk, csak ne járna ez a fejemben! Akkor biztosan nem érezném ennyire!
- Ha nem szeretnéd semmit sem kötelező, ugye tudod? – hallom meg kedves, egyben rekedtes hangját. N-ne… csak ezt ne. Nem szeretném… nem szeretném, hogy az én gyengeségem, és nyafkaságom miatt ne csináljuk… Mert akkor soha… ha rajtam múlik, akkor mi nem…
- De… de én a-akarom… - makogom nehezen, remélve, hogy folytatjuk.
Erősen szorítom össze szemhéjaim, amint megérzem magamban harmadik ujját is. Szegény fejem, igen, te csúnya nagy fej, amiben nincs semmi, mert mindig csak kong az ürességtől! Most az egyszer légszíves légy okos, és mond meg, miért fáj most ennyire? Uuunn…
A feszítő érzés lassacskán… igazán, nagyon lassan kezd múlni. Miért van ellenem a testem? Annyira nagyon nehéz lenne ellazulni, és hagyni, hogy Renji végre belém… uff. Igen… az.
De mégis. Annyira vágyom már rá. Arra, hogy megint egybe forrjunk, hogy aztán együtt éljük át azt a csupán pár percig tartó, de feledhetetlen gyönyört…
Hatalmasakat pillázva figyelem, ahogy Renji idegesen nézelődik jobbra-balra, majd valami hihetetlen gyorsasággal kap el egy nem tudom mit az éjjeliszekrényről. A szám egy pillantás alatt kiszárad, köszönhetően a látványnak…
Nyöszörögve, könnyecskéim erősen visszatartva hagyom, hogy végre betegye. Ahhhahhh… magasságos egek, hogy még mindig… ennyire…
- Azt akarom, hogy szemérmetlenül sikítozd a nevem…
- N-na de… R-renji… - remegő ajkakkal, csak dadogva tudok visszaszólni, de ahh… annyira felesleges.
- Imádom, ahogy nyögsz alattam…
- N-n-ne mondj ilyeneket… - Csipogom már igen csak halkan, de alig fejezem be mondanivalóm, máris újabb nyögés hagyja el ajkaim, amitől még jobban zavarba jövök. Már ha lehet ennél még nagyobb zavarban lenni.
Aprót sikkantva konstatálom, hogy átkarolja derekam, majd megfordítja körülöttem a világot… vagy engem? Értetlenül ülök a helyzettel szemben. M-most mi… mi következik?
- Azt akarom, hogy lovagolj meg… - Csak sokára, hatalmasat koppanva esnek le Renji szavai. Akkor most nekem kéne…? Mélységesen elpirulva támaszkodom meg mellkasán, s tanácstalanul, s egyben nagyon óvatosan mérem fel a terepet… jajj nekem. É-én ehhez túlságosan ügyetlen vagyok… nem fog menni. Nem, nem…
Apró, de egyben bíztató mosolya engem is bamba mosolygásra késztet. Ha nem érezném magam ilyen hihetetlen mértékben szerencsétlenül, talán menne a vigyorgás is, de jelen helyzetben… épp azon vagyok, hogy ne boruljak rá.
Remegő kezekkel, újfent megtámaszkodok, s lassan kezdem mozgatni csípőmet. Csak szépen, nyugodtan, előre, hátra, kicsit fel, kicsit le… megy ez, megy ez. Renji segítő kezei csípőmön, gyorsabb tempót diktálnak, aminek én próbálok megfelelni, viszont… ahh nehkem ezh még… kicshit shok…ahh
Ujjaim görcsösen szorulnak össze, apró karcolásokat hagyva mellkasán. Testem egésze ívbe feszül, tekintetem a plafonra függesztem. Ez… csodálatos. Mármint ez az érzés, ami pihekönnyűvé teszi a testem, a lelkem. Nem a plafon. Az érzés.
Lassan dőlök előre, s fekszem rá egyetlen hadnagyomra. Hú de meleg… és milyen hevesen ver a szíve. Miattam. Miattam zakatol a szíve. Csakis miattam. Igen.
Uhn… valaki matat a hajamban… unnn valaki csókot lop tőlem. Valamiért megint pirulok.
- Le kéne zuhanyoznunk… - Igen, igen lehet, hogy azt kéne. Mit is?
- Mhmmm…
- Hát jó. – Jó, jó…
Erőtlenül hagyom magam, hadd történjen az, aminek történnie kell. Én túlságosan… túlságosan is fáradt vagyok. Hiába… ez túlságosan izgató. Igen, az.
- Valaki nagyon nem bír magával. – Álmosan méregetem hatalmas vigyorát, majd tulipiros képemet elrejtem… hogy meredezhetek még mindig? Hisz ma már kétszer is… akkor most megint csinálni fogjuk? Kicsit… nagyon fáradt vagyok, de… de egészen biztosan nem… nem ellenkeznék. Hahhh… milyen jó is volna.
Alig látok valamit. Minden egybefolyik. Víz, érintések… még több víz, puha törülköző… ahh. Puha ágy.
.oOo.
Édes álmaimat kellemetlen neszezés szakítja félbe. Nyöszörögve, nagyokat pislogva keresem a zaj forrását. Amit nagy-sokára meg is találok Renji személyében. Billegő fejjel, karjaimon támaszkodva figyelem, ahogy fel alá járkál a szobában, öltözködik, fésülködik, szitkozódik.
Egyszer csak megáll, olyan képtelen helyzetben, amit eddig még elképzelni se tudtam volna…
Mintha csintalankodáson csíptem volna, olyan arccal néz rám. Hosszú haját próbálja felkötni, ám ahogy látom, folyton kicsúszik egy-két fényes… gondolom vizes tincs. Szájában egy hosszú szalag, ruhája rendezetlenül áll rajta. Pacuha… egészen biztosan csak valami álomkép.
Nagyot ásítva indulok az ágy széléhez, óvatosan, nehogy a fejem súlyától előredőljek, leszállok az ágyról. Kótyagosan indulok a fürdő felé.
Ouww… fáj a fenekem.
Imbolyogva, a fenekemet simogatva támolygok el a képzeletbeli Renji mellett. Ám alig haladok el pár lépést, visszafojtott kuncogás üti meg fülecskéim. Egyre jobban vörösödve, vontatottan fordítom felé fejem.
Egy pillanatra megkomolyodnak vonásai, majd hirtelen neveti… nem. Röhögi el magát. Elképedve nézem a jelenséget, mert ilyet se láttam még.
-Mint, egy kibaszott liba… - Aprót nyögve könyvelem el magamban az új fejleményeket. Olyan vagyok, mint egy liba.
Értetlenül mérem végig magam. Miért vagyok liba?
Hirtelen karol át hátulról két kéz. Az egyikben szalag. Mégse álomkép? Apró csók a nyakamra… nem, nem álomkép.
-Jó reggelt. – suttogja fülembe. Apró kezeimmel kapaszkodom erős karjaiba, majd durcásan, hajam mögé bújva kémlelem a padlót. – Oi… már szóra se méltatsz?
-… miért vagyok liba? – dünnyögöm karjába. Megint kinevet!
-Mondtam akár egy szóval is, hogy liba vagy?
-I-igen! – 180%-os fordulatot véve nézek csokoládébarna szemeibe, de rögtön el is szégyellem magam. Fejem lehorgasztom, s miután sikeresen leesik, hogy meztelen vagyok, gyorsan el is takarom magam.
Gyengéden emeli meg arcom, s zavarba ejtően közel hajolva hozzám, szinte leheli a szavakat ajkaimra.
-Sose neveznélek libának, azok tudod általában… eszetlenek. Azért neked van valami a kobakodban. – mutatóujjával homlokomat bökdösi. – De meg kell hagyni a járásod hagy kivetnivalót maga után…
-A j-járásom? – Értetlenül nézek rá, de ő csak egy mosolyt villant felém, majd a nap első szájrapuszijával ajándékoz meg.
-Vegyél fel valamit, különben megfázol…
-Ühm… persze, sz-szaladok. – Hirtelen azt se tudom, hogy melyik a balra, melyik a jobbra. Nagy nehezen, de végül is elindulok valamerre. Pisilhetnékem már elszállt, ezért ruháimért kapok. Már az övemet kötöm meg, mikor újra megérzem Renji meleg testét a hátamnak nyomódni. Apró nyögés szakad fel belőlem, de azonnal lefogom számat. Meleg levegő érinti a fülem… jajj, szegény fejem.
-Hogy tudsz még öltözni is ilyen ártatlanul szexin? – Gyengéden kezdi harapdálni nyakamat, amit sóhajtozás nélkül… egyszerűen nem hagyhatok.
-É-én nem…
-Ó, dehogynem. Miattad most legszívesebben letépném rólad a frissen felvett ruhádat.
-Ü-ühm… - Nekidőlve mellkasának hagyom, hogy simogasson, és csókolgasson. Olyan jóóó…
Hirtelen szakad meg minden, én pedig majdnem hátraesek.
-De nem fogom. – értetlenül nézek rá, de hatalmas vigyora mindent elárul…
-Ez… ez gonosz volt. - dünnyögöm durcásan – Én azt hittem, hogy… - hirtelen harapom el mondatom, és idegesen kezdem el fixírozni a padlót.
-Hogy? – egy lépést közelít felém. Én csak nemlegesen rázom a fejem. Nem fogom elmondani. – Mit hittél..? – gyengéden emeli meg fejem, de én töretlenül nézek másfelé. Mikor nem szól semmit, de szemem sarkából látom, hogy még mindig engem néz, bűnbánóan fordítom felé tekintetem. Ő csak elmosolyodik, majd homlokát az enyémnek biccenti. Kábán bámulom csokoládébarna szemeit, majd hagyom, hogy szenvedélyesen megcsókoljon.
Erőtlenül kapaszkodom ruhájába, mert félek… félek, hogy mindjárt összeesek. Pihegve hajtom mellkasára fejem.
-Úgy szeretném azt csinálni… - Motyogom bambán, majd azon nyomban, amennyire csak tudom, vöröslő buksim ruhájába fúrom, de még így is sikerül karjaimnál fogva eltolnia magától. Hatalmas vigyor ül arcán, amitől még jobban zavarba jövök.
-Én vagyok az, aki a legjobban sajnálja, hogy most nem csinálhatjuk.
-N-nem? – Bennem reked a levegő, és azonnal eltakarom az arcom. Kimondtam?! Jajj, nekem… Tényleg visszakérdeztem? Hogy lehetek ennyire meggondolatlan? Buta, buta, buta!
Ő meg csak nevet… ouww
-Vár a munka. Kuchiki kapitány azon nyomban távozott, hogy én megérkeztem. Az én vállaimra rakódott minden szar…
Szomorúan sóhaj hagyja el ajkaim, én pedig bánatosan kezdem lógatni nehéz fejecském.
-Sietni fogok. – Pihekönnyű puszit hint ajkaimra, kiegyenesedik, és távozik. Percekig csak nézek utána, majd én is elindulok a dolgomra.
.oOo.
Egész nap, bamba mosollyal a képemen sepregetek, mosok, porolok. Csakis az előző estére tudok gondolni. Így nem csodálkoznék, ha pipacsvörös lenne az arcom…
Renjit csak egyszer-kétszer láttam… ahogy embereket küld jobbra is, meg balra is, hatalmas papírkupacokkal, vagy valami fontos információval. Ahogy láttam, nagyon ideges…
Csak messziről figyelhettem.
.oOo.
Elvégezvén a napi teendőim, s végignézve a naplementét, fáradtan, de elégedetten indulok Renji szobája felé.
Azonban még el se érem a hálókörletet, mikor az egyik épületből zajongások, üvöltések, röhögések hallatszódnak ki. Ez annyira nem meglepő… minden este ez folyik errefelé. De mintha őt hallottam volna…
Félszegen tipegek el a bejáratig, majd óvatosan, hogy ne vegyenek észre, bekukkantok. Az egész helyiségben végigjáratom tekintetem, s azonnal szemet szúr a vörös üstök.
Körmeimet rágcsálva toporgok egy helyben, s igazándiból… be se mennék, ha néhány alak mögöttem nem kezdene lökdösődni, és nem esnék be…
Gondolkodás nélkül rohannék kifele, de egy hangos „Rikichi!!” rikkantás sikeresen megállásra késztet. Félénken fordítom fejem a hangforrás irányába.
Renji int az egyik kezével, hogy menjek oda… hozzá, és a többi ivótársához… akik mind hadnagyok!
Jaj, szegény fejem, mibe keveredtem már megint?!
Visszafojtva sírhatnékom, és nyöszörgéseim, kerülgetve a sok részeg alakot bukdácsolok el hozzájuk.
Még csak meg se tudok állni normálisan, Renji már a karomnál fogva ránt le magához, s átkarolva, fejemet dörzsölgetve, röhögve mutat be a… barátainak?
-Szóval ő lenne az! – Én lennék az? K-kicsoda? Ja, Rikichi… úgy hívnak. Azt hiszem. Azt hiszem még így hívnak…
Mindenki engem néz… annyira zavarba ejtő. Mit mondott rólam? Ugye nem? Ugye nem beszélt kettőnkről?! Uuuu… annyira kínos ez a helyzet.
Feszülten támaszkodom térdeimen, s erősen mustrálom a padlót. Valamiről nagyon elmélyülten beszélgetnek… iszogatnak. Sokáig csak bambulok, mikor hirtelen egy kis pohárka kezd körözni szemeim előtt.
Értetlenül nézek Renjire, de ő csak kedvesen mosolyog.
-Igyál!
-Én nem… nem szeretem…
-Oi! Ezt nem szeretni kell, hanem meginni! – óvatosan veszem ki kezéből az italt, majd bámulni kezdem.
-Igyad, igyad! – Az italra nézek, majd Renjire. Az italra, Renjire. Az italra, majd gyorsan megiszom mindet. Köhécselve adom vissza a poharat, majd kezemet mellkasomra szorítva kezdek nyugodt légzésbe. Ez… nagyon nem finom. Rossz az utóíze… viszont… kellemes forróság járja át a torkom és a pocakom.
Érdeklődve figyelem a társaságot. Rangiku-sant, Hisagi-sant, Kira-sant, és Renjit. Olyan jókedvűek. Talán… egy kicsit irigylem is őket. Nekem sose voltak barátaim… oww
N-nem akarok sírni… nem akarom sajnáltatni magam!
Szipogva, arcomat eltakarva nyúlok egy üvegért, s kipattintva kupakját, gondolkodás nélkül hajtom le a benne lévő kegyetlenül rossz ízű italt.
-Nézd, csak Renji, nézd a kicsit! – kiálltja Rangiku-san
-Hé-hé! Ne olyan hevesen! – Próbálja kicsavarni a kezemből az üveget, de nem hagyom. Mikor sikerül elvennie, nagyon csúnyán nézek rá… ouww. Remegnek az ajkaim… homályosul a látásom. Fejemet lehajtva, szipogva törölgetem könnyes szemeimet.Nem akarok itt lenni. Ebben a tökéletesen összeszokott baráti társaságban… az erősek és tiszteletreméltó shinigamik között.
-Oi-oi… csak mértékkel Rikichi… csak mértékkel. – tepsi szemeket meresztek vigyorgó hadnagyomra, s apró mosolyt küldve felé fogadom el a pohárkát…
-Micsoda úriember! – vihogja Hisagi-san, de azonnal abbahagyja, mikor Rangiku-san ráugrik, s majdnem megfojtja a nagy… melleivel.
Ahogy telik az idő, és egyre többször töltik újra a poharam, úgy kezd egyre jobb kedvem lenni. Renjinek dőlve, érdeklődve figyelem a hihetetlenebbeknél hihetetlenebb történeteket, szóljon harcokról, vagy csak egy érdekes estéről. Beleszólásom nem igazán van, de nem is bánom… Jó ez így.
.oOo.
Renjinek támaszkodva, hevesen integetek a távozók felé… nem emlékszem kik is voltak…
Erősen kapaszkodom ruhájába, s néha jobbra, néha balra dőlve, de lassan és biztosan indulunk el A szoba felé.
Érzem, hogy mozog a szám, de nem igazán értem, miket beszélek… el is nevetem magam, a saját hülyeségem miatt.
Eltátott szájjal figyelem, ahogy Renji a falhoz szorít, majd gondolkozóba esik. Vagy nem? Nem… nem is tudom igazán.
Sóhajtva simítok végig arcán, majd két kézre fogva vonom magamhoz. Apró csókot lehelek ajkaira, amit azonnal egy sokkalta vadabbal viszonoz.
-Veszettül kívánlak… - sóhajtja
-Én… én is nagyon… nagyon. – nyögöm két fullasztó csók között. Tényleg annyira, de annyira kívánom. Szeretném magamban érezni… szeretném kielégíteni. Boldoggá akarom tenni.– Csinálni akarom! – nyögöm vágytól rekedt hangon. – H-ha kell itt és most, de akarom!
Renji csak röhög, én is nevetek. Átkarolom nyakát, ő pedig fenekemnél fogva emel meg, s úgy hív újabb csókpárbajra.
Érzem éledező férfiasságát fenekemnek nyomódni… ó ha ez a ruha nem lenne… már csak annak a gondolatától, hogy mindjárt csináljuk ég a testem!
Ahh… de heves.
Észre se veszem mikor, de valahogy csak eljutottunk az ismerős szobába. Igaz, igaz… mégis csak itt az igazi!
Könnyedén dob az ágyra, s kezd vetkőzni… tátott szájjal figyelem, s csoda, ha a nyálam nem csordult ki… Nem vesz sok időt igénybe, máris felém közelít… térdeimen állva várom, s amint elér, rögtön rávetem magam. Vadul tépjük egymás ajkait… hihetetlen! Uhnn képtelenség… de mégis. Olyan vágyat érzek, amit eddig még sose.
Türelmetlenül próbálom lerángatni magamról ruháim, de végül csak az Ő segítségével sikerül.
Óvatosan dönt el az ágyon, s fog bele kényeztetésembe… nem is hagyom élvezetes nyögdécselések, és kérlelő sóhajok nélkül.
Gyengéden segít a helyzet fordításán. Térdeire ülve szemlélem egyetlen, gyönyörű hadnagyom. Tényleg az… csodálatos… és még milyen lesz!
Kecsesen előrehajolva, igazán lassan veszem ujjaim közé péniszét, s tartva a szemkontaktust kezdem kényeztetni. Ahhaha… nagyon tetszik neki. Nekem is, nekem is.
Nem cécózok sokáig, apró puszit adok tetejére, s máris számba veszem… olyan rég volt már. Szinte el is felejtettem milyen!
Szorosan tartom ujjaim között, s gyengéden kényeztem nyelvemmel. Heréinél elidőzök, be-bekapogatom őket… elszórakozom… fenemód jól érzem magam!<
-Inkább hazudjak, azt szeretnéd? – nem kis merevedését érzem magamhoz nyomódni… ahh egek… hogy én mennyire vágytam már erre.
-I-Isten ments… nem… dehogyis.
-Mennyire hiányoztam, mond. – vágytól rekedtes hangjától szinte elalélok. – játszadoztál magaddal, közben rám gondolva?
Arcom a vörös még mélyebb árnyalatait veszi fel.
-H-h-hogy kérdezhetsz ilyet? E-ez ez annyira, de annyira… - hangom halk nyöszörgésbe vált át, ahogy fülembe nyalint. Közben apró kezeimmel próbálom takargatni arcomat, kisebb, mint nagyobb sikerrel…
-Na…? Nem válaszolsz?
Nagyot nyelve nyekergek ki egy válaszfélét.
-I-igen…
-Nem hallottam, megismételnéd, miközben adsz egy csókot?- Remegve engedem le kezecskéim, s lábujjhegyre állva nyújtózom ajkaihoz, s mielőtt megcsókolnám, súgom ajkaiba.
-M-minden nap gondoltam rád, miközben magamnak okoztam örömet… - felmorranva csókol meg olyan hevesen, hogy magam is meglepődök rajta…
Könnyedén dönt el az ágyon, s olyan hévvel esik nekem! Csak nyöszörögni van időm… Minden egyes alkalommal, amint nyakamat kezdi kényeztetni, vagy mellbimbóim harapdálni, olyan hatalmas nyögés szakad fel belőlem… uuhnnnn annyira vágytam már az érintésére.
Az egész testem csak ő érte remeg… csak érte sóvárog.
Már hakamám övét oldozza, mikor megáll, s abbahagyja az eddigi ténykedéseit.
Kérdőn tekintek rá, de mikor meglátom tekintetét…
-Ki mert bántani? – hangja remeg a dühtől.
-S-senki! Én csak bevertem magam… nagyon sokat dolgoztam ám… a… napokban…- teljesen elhalkulok, s lehorgasztom fejem. – sajnálom…
-Ki volt az…?
-N-nem tudom.
-Rikichi, ne baszd fel az agyam. Azonnal mond meg, hogy ki művelte ezt veled! – idegesen száll le az ágyról, s igazítja meg ruháját. – nem voltam velük elég világos? Talán nem volt nekik elég amit Kuchiki kapitánytól kaptak? Az eszem megáll, már a faszomba is!
-M-miért kell ennyire felhúzni magad egy ekkora semmiség miatt? R-régen is rengetegszer megesett, és akkor nem is z-zavartattad magad… mindig megmentettél, amiért én még most… most is nagyon hálás vagyok… de miért… miért érdekel most ennyire az állapotom? – szégyenszemre sikerült rögtön első nap elsírnom magam, hogy Renji visszatért. Egészen bizonyos, hogy egyre szánalmasabb vagyok… pedig azt hittem mellette majd megkomolyodhatok. – annyira sajnálom, hogy ennyire hasznavehetetlen… egy szánalmas kis alak vagyok. Én megváltoznék, de nem tudok… mindig meg fognak találni… mindig.
Hatalmas sóhaj, majd szoros ölelés. Tovább pityeregve kapaszkodom a fekete szövetbe, s fúrom arcom mellkasába.
-Te már az enyém vagy, Rikichi. Ha bárki hozzád ér, keservesen meg fogja bánni. Ezt vésd az eszedbe. Értetted? Az enyém vagy!
Hatalmas tepsi szemeket meresztek egyetlen, imádnivaló hadnagyomra. Lehet, hogy ez nem normális, de amiket mondott az előbb… valahogy megérintettek. Szipogva törlöm le utolsó könnycseppjeim, s úgy suttogok el egy köszönömöt.
oOo
Miközben az én lényegtelen napjaimat beszéljük át, Renjin ülve masszírozom hátát. Annyira izmos a teste. Sajnálom, hogy nem… hogy nem csináltuk. Pedig annyira vágytam már rá.
-Miért sóhajtozol annyit? – kérdi felém fordulva. Persze közben így nagyot nyekkenve borulok le hátáról, le a puha párnák közé.
-É-én csak a-azon gondolkodtam, hogy… - mit mondjak? Azt mégse vallhatom be, hogy én mennyire szívesen… jajj szegény fejem. Ez annyira kínos lenne. – én… én
-Azt hiszem, ott van a válasz… - tekintetemmel követem azt a vonalat, ahova bök… jajj nekem! Aprót sikkantva takarom el aprócska merevedésem, s oldalamra fordulva gömbölyödök össze. Nyöszörögve próbálom kimagyarázni a helyzetet, de azonnal bennem reked a levegő is, mikor egy meleg testet érzek hozzám nyomódni…
Szerkesztve bakkfity által @ 2010. 05. 03. 20:20:41
