|
|
Szerepjáték
(Bleach)
| Geneviev | 2013. 07. 25. 17:42:04 | #26568 |
Karakter: Kuchiki Byakuya
Megjegyzés: ~ Raunak befejezés ~
Eltol magától, ám szerencsére nem úgy, mint aki meggondolta magát kettőnkkel kapcsolatban, hanem inkább úgy, mint aki próbál levegőt venni. Szemeim ajkaira tapadnak, melyek édesek és duzzadtak, és valami megmagyarázhatatlan büszkeség tölt el, hogy ezt én okoztam, ahogyan a kapkodó lélegzetvételeit is. Vörös arca, csillogó szemei pedig még jobban arra késztetnek, hogy vágjam sutba az egész eddigi életemet meghatározó szabályaimat, és nem törődve a következményekkel, itt, az asztalomon, a hivatalos papírokon tegyem magamévá ezt a gyönyörű fiút.
- Ne itt. – Hát jól van, akkor nem itt, hanem otthon teszem a magamévá. De ez már nem kérdés: kell nekem Kurosaki Ichigo. Kell nekem ez az idióta, felelőtlen kisfiú, aki képes volt, és megszerettette magát velem, még úgy is, hogy próbáltam neki ellenállni. Nem ment.
- Kövess – utasítom halkan, és villámlépéssel haza sietünk. A szobámban várom őt, mert kicsit lassabb nálam, még van mit fejlődnie, de ezt a gondolatot gyorsan el is felejtem, mikor megérkezik, mert egyből letámadom. Illata betölti orromat, íze a számat. Szeretem. Szeretem, és nem akarom elengedni sohasem.
Úgy tűnik, ezzel ő is ugyanígy van, hiszen keze még szorosabban kapaszkodik belém, csípőjét pedig hozzám dörgöli, csak hogy még jobban elveszítsem józanságom utolsó maradékát is. Pláne, mikor érzékien fölnyög, megremeg, és az egész szobát elárasztja kielégültségtől terhes reiatsuja. Máris elélvezett?
- Máris? – kérdezem mosolyogva, nem kicsit büszkén teljesítményemre. Ilyen sem volt még, hogy úgy menjen el egy partnerem, hogy szinte még csak hozzá sem értem… bár, ha már itt tartunk, drága halott feleségemen kívül nem is volt más partnerem. Se szerelmem, egészen eddig.
Borús gondolataimból Ichigo tekintete rángat ki, majd szavai. - A gondolat is elég, hogy ezt most folytatjuk – mosolyog, és édesen végig simít arcomon. - Nem hagyom, hogy visszakozz.
Nem fogok. Ezt az egyet megígérhetem, most már, ha akarnék se tudnék visszakozni, de nem is akarok. Tökéletes helyem van itt, Ichigo ölelésében. Miért is akarnék én más helyen lenni? Na jó… az ágy még tökéletesebb hely, bár a büszkeségem kicsit lázadozik az ellen, hogy hagyjam magam Ichigo által letarolni, de bizonyos keretek között hagyom, hadd tegye, amit akar. Hiszen… többször is rettentően megbántottam, valahogyan ki kell engesztelni, és megmutatni, hogy most nem hagyom itt.
Kezei mindenütt ott vannak, és csak csókol, és csókol, én meg lassan már gondolkozni sem vagyok képes. De annyi erőm azért van, hogy megfordítsam a felállást, és megszabadítsam egyre zavaróbb ruháitól. Nem kellenek azok most ide. Rá amúgy sem, de ha kilép, muszáj… nem akarok mindenkit megölni, csak mert a szokottnál is vágyakozóbban bámulják meg.
- Csodálatos vagy – suttogom fülébe, és ujjaimmal végig cirógatom szépséges testét.
- Byakuya… nem bírom… El fogok… megint el fogok… - nyögdösi szerelmem, miközben férfiasságát kényeztetem. Válaszul csak elmosolyodok, és egy aprót rálehelek gyöngyöző hímvesszőjére, amiből, mintha csak valami kapcsolót nyomtam volna meg, arcomba robban élvezete. Mielőtt még bármit is kezdhetnék az élvezetével, pánikba esve kel föl, és nyalja le arcomról a fehér anyagot, majd egy édes csókot váltunk. Közben lefektetem, és ujjaim forró bejáratánál kezdenek körözni, majd egyre beljebb jutva, tágítani.
- Kimondhatatlanul szeretlek – suttogja, miközben belé hatolok. Szűk forróságának, édes illatának, és mondatának hatására majdnem elélvezek, ám mikor megpillantom könnyeit, megállok, nem mozdulok, csak azért, hogy ajkaimmal szárítsam föl könnyeit.
Összeolvadásunk végtelenek tűnő percegik tart, majd elélvezésünk után örömmel fogadom, ahogyan karjaim közé vackolja magát. Bár hihetetlenül fantasztikus volt, és Ichigón is látszott, hogy mennyire élvezte, mégis… mégis, rettenetesen bánt, hogy fájdalmat okoztam neki. Soha életemben nem voltam még férfival, csak nővel, és csakis egyetlen nővel, nála meg… nála meg az egész sokkal másabb volt. És kevésbé fájdalmas a befogadó fél számára…
- Byakuya… nagyon szeretlek. És nagyon köszönöm. – Hallom a hangján, hogy mosolyog, de engem akkor sem tud megnyugtatni. Lehet, hogy csak azért mondja ezt, mert nem akar megbántani, és nem akarja elmondani, hogy mennyire fáj neki. - Ne mond, hogy megbántad! Ugye nem fogsz úgy tenni, mintha meg sem történt volna? – kérdezi kétségbeesve arcomra pillantva, mire egy pillanatig megáll bennem az ütő is. Hogy feltételezheti ezt? Tudom, hogy nem adtam okot a bizalomra kettőnk kapcsolatának okán, de azt feltételezni, hogy csak fogom, és megdugom, aztán el is hagyom?
Bánt a feltételezés, de persze nem tehetek úgy, mintha nem lenne alapja, így csak megrázom a fejemet.
- Természetesen nem. Soha nem fogom megbánni, de… - mondom, majd elnémulok. Hogy tudnám megfogalmazni?! Ez rettenetesen kínos. És a választól is félek, hogy azt fogja mondani, hogy ő viszont megbánta, mert bár szeret, de soha többet nem akar velem együtt lenni ilyen fájdalom miatt.
- De…? – kérdezi kissé megnyugodva, de még mindig félve. – Kérlek, Byakuya, mondd el, mi a baj! – kérlel, miután még mindig nem szólaltam meg.
- Csak… Jó volt ez neked? – teszem fel a kérdést, megpróbálva finoman fogalmazva. Értetlen arcát látva viszont úgy látom, sajnos további magyarázatra szorul a dolog, így inkább én is fölülök, és mélyen a szemeibe nézek. – Tudom, hogy fájt az elején. Nem akartalak bántani, és nem akarom, hogy fájjon máskor is. A feleségemmel minden más volt, és én… nem akartam, hogy fájjon, bocsáss meg – hajtom le a fejem. Tudom, hogy most nem a megszokott hűvös, és szenvtelen Byakuya vagyok, de úgy érzem, Ichigo megérdemli, hogy ne csak őszinte legyek vele, de az érzéseimet is kimutassam. Nem könnyű, de… de ha ezt akarja, menni fog.
- Jaj, Bya! – sóhajt föl megkönnyebbülten, és már csak arra eszmélek, hogy a nyakamban lóg. Öhm… ezt most nem értem. – Nagyon jó volt, rettenetesen élveztem. Szeretlek, és örültem, hogy végre a tiéd lehettem – mondja ki azokat a szavakat, amiktől megkönnyebbül az én lelkem is. Tehát nem okoztam annyira nagy kárt, igaz? – Viszont az eleje tényleg nem volt kellemes, de aztán hihetetlenül fantasztikus volt, szóval ne is gondolj olyanokra, hogy soha többet nem szeretkezünk! – fenyeget meg játékosan, de szemeiben látom, hogy pontosan tudja, hogy ezen gondolkoztam.
Mosolyogva simogatom meg az arcát, és örülök neki, hogy föladtam a büszkeségemet miatta. Különben soha nem láttam volna az arcát ilyen békésnek, ilyen szépnek, ilyen tökéletesnek. Talán igen, más oldalán, de én a saját oldalamon akarom tudni Ichigót. Nem akarom átengedni másnak, soha többet az életben. Ő már az enyém.
- Szeretlek – mondom ki azt a bűvös szót. Az arcát földöntúli boldogság önti el, és hamarosan ajkaimra tapad, édes csókjaival kápráztat el engem. Nem bírom visszafogni magamat, és nemsokára ismét meg is mutatom neki, hogy mennyire nagyon szeretem én őt.
Soha nem akarom, hogy vége legyen ennek a boldogságnak. Most harcolni fogok érte. Harcolni fogok, és soha el nem engedem, legalábbis nem egyedül. Ő, és én immár egyek vagyunk, és ezt a döntésemet sohasem fogom megbánni, bármi történjék is.
Soha.
|
| Rauko | 2013. 06. 16. 11:38:22 | #26181 |
Karakter: Kurosaki Ichigo
Megjegyzés: ~ Szexi taichonak és Gennek
- Byakuya, én… - Fogalmam sincs, mit akarok neki mondani. Komolyan. Talán csak azt szeretném, ha beszélgetne velem. Ha észrevenne és szólna hozzám pár szót. De mit mondjak neki?
- Nemrégiben fölajánlottam, hogy alhatsz az otthonomban. Ha gondolod, a meghívás még mindig áll – jegyzi meg, elindítva a beszélgetést, ami egyrészt örömmel tölt el, másrészt meglep.
- Te… tessék? – kérdezek vissza. Lehet, hogy csak beképzeltem és nem is ezt mondta.
- Azt kérdeztem, hogy van-e hol aludnod.
- Van, de… miért most kérdezed? Vagyis… miért kérdezed? – Még mindig nem értem. El kellene magyaráznia, hogy most akkor mi van, mert semmit nem értek, de helyette felsóhajt.
- Nem érdekes. Ha van hol aludnod, akkor lényegtelen. Remélem, holnap is ilyen keményen fogsz dolgozni – mondom, és elhaladok mellette.
- VÁRJ! – ordítok utána, mikor ellépne mellettem. Nem, most nem hagyjuk ennyiben a dolgot! – Magyarázd meg, miért kérdezed!ő nem kedveli ezt
Makacs vagyok, tudom, de nem hagyom, hogy…
Ajkai az ajkaimhoz érnek, és minden más lényegtelenné válik. Ha most kezdene el megszűnni a világ, az se érdekelne, mert én… én… soha, soha nem szerettem ennyire senkit. Byakuya...
Mindent megteszek és megtennék neki, így gondolkodás nélkül nyitok utat nyelvének, és élvezem a csókot. Akkor is, ha tudom, utána rossz lesz, rosszabb lehet.
Ahogy aztán az ajtóhoz lök és érzem magamhoz szorulni testét, felnyögök.
Ugye ez nem csak így ér véget? Ugye nem fogja csak úgy ellökni magát tőlem és elrohanni?!
Görcsösen kapaszkodom a karjába, aztán a nyakába.
De ahogy érzem, ugyanannyira kezd keményedni ágyéktájon, mint én, eltolom picit. Ködös a tekintete, szemeit le sem veszi ajkaimról, én meg teljesen elpirulok arra a tömény vágyra, ami belőle árad.
- Ne itt - suttogom mosolyogva.
- Kövess. - Elenged, és elindul, én pedig követem, bár villámlépteim még nem olyan gyorsak, mint az övé.
A házukba megyünk, a szobájába, és amikor beérek, ő már vár engem. Nem rest egy pillanatig sem, azonnal a falhoz nyom és tovább csókol. Vadul, szenvedélyesen, mintha minden elvesztegetett percet most akarna bepótolni.
Érzem, ha ez így megy tovább, el fogok élvezni a csókjaitól, de nem tudom eltolni. Sőt, a testem önálló életet kezd élni és csípőmet picit hozzálököm az övéhez, így érzem meg, hogy ugyanolyan kemény már, mint én. A különbség csak annyi, hogy mikor belegondolok, hogy végre be fog teljesedni a szerelmem vele, nem tudom visszafogni magam. Hangosan nyögök a szájába, a testemen átszalad a remegés, és eltolom, hogy levegőhöz jussak.
Lehunyt szemekkel támasztom homlokomat az övéhez, és hangosan veszem a levegőt.
- Máris? - hallom meg a hangját, ami, mintha picit mosolyogna. Kinyitom a szemem és ránézek.
- A gondolat is elég, hogy ezt most folytatjuk - mosolygok rá, és végigsimítok az arcán. Annyira imádom. Olyan hihetetlenül szeretem… - Nem hagyom, hogy visszakozz.
Egy mozdulattal lököm a futonra, és oldom ki a ruháit. Ahogy elém tárul a felsőtestének látványa, nyelnem kell egyet. Mozdulatlanul bámulom, majd elkezdem simogatni, aztán műár csókolgatom, nyalogatom, mintha egy édes cukorka lenne.
A legszexisebb cukor, amit valaha láttam…
De tevékenységem egy morranással szakítja meg, és hirtelen alatta találom magam, miközben ő vetkőztet engem. Egy mozdulattal szabadít meg mindentől.
- Csodálatos vagy - suttogj, miközben lassan, szinte alig érintve simít végig a testemen, én meg már nyöszörgök a kéjtől.
- BYakuya… nem bírom… - nyögök fel. - El fogok… megint el fogok…
Mintha nem is hallaná, elmosolyodik, és az ekkorra már felszabadult férfiasságomra lehel egyet. Ahogy ezt megérzem, ismét kirobban belőlem, de ahogy felnézek látom, hogy egy kicsi az arcára is ment. Pánikba esve ülök fel és kezdem el lenyalni az arcáról, de persze csók lesz belőle. Hátradönt és nem megszakítva a csókot kezd el simogatni. Ujjai lassan, de biztosan tévednek a fenekem tájára, mire automatikusan húzom fel a lábaimat, a csókot persze már megszakítva. Teljesen ködös a tekintetem, ahogy neki is, szinte éget a levegő, miközben csókolgatva, simogatva tágítani kezd. Hangosan nyögök fel, fájdalmasan, mert nem kellemes, de ahogy ránézek ismét, minden fájdalom, mintha elszállna.
Percekkel később már felettem térdel, és épp arra készül, hogy eggyé váljunk.
- Kimondhatatlanul szeretlek - suttogom, miközben lassan belém hatol. A kéj elemi erővel a fájdalommal vegyesen csap le rám, könnyeket csalva a szemembe, amiket ő ajkaival tüntet el.
Ahogy mozogni kezd még mindig fáj, de már elviselhetőbb. Csak az jár a fejemben, hogy mennyire szeretem és végre… végre ez a feszítő érzés, ami egyre nagyobb kéjt okoz ahogy bentebb és bentebb hatol minden lökéssel, ez tényleg ő.
Kuchiki Byakuya.
A világ… az összes világ legszebb férfija és akit én olyan félelmetesen szeretek. Most szinte földöntúlian.
Amikor már fáradtan, izzadtan és saját, valamint az ő élvezetében fürödve fekszem mellette, hozzá bújva, szinte repülök az örömtől. A beteljesüléstől. A szerelemtől…
- Byakuya… nagyon szeretlek - sóhajtok fel. - És nagyon köszönöm.
Várom, hogy feleljen valamit, de mikor nem teszi, kicsit megijedek, és rápillantok. Az arca nem olyan, mint az enyém… talán…
- Ne mond, hogy megbántad - adok hangot azonnal félelmemnek. - Ugye nem fogsz úgy tenni, mintha meg sem történt volna?
Kétségbeesve támaszkodom felé, nem törődve a hátsóba nyilalló enyhe fájdalommal és az onnan folydogáló… dolgokkal.
Ha most azt mondja, hogy felejtsem el, belehalok…
|
| Geneviev | 2013. 05. 02. 19:44:27 | #25701 |
Karakter: Kuchiki Byakuya
Megjegyzés: ~ Raunak
Reggel szokatlanul nehezen ébredek. Általában nem szoktam sokáig aludni, és csak azért nem szoktam korán bemenni az irodába, mert ilyenkor mindig jut időm meditálni, ám most tudom, hogy nem fogom tudni megejteni a szokásos reggeli rituálémat, hacsak nem akarok elkésni. Márpedig, nekem, Kuchiki Byakuyának olyant tenni, mint hogy elkésés, nem szabad. Lehet, hogy egyes lusta, trehány, és alkoholista kapitányok megengedhetik ezt maguknak, de számomra túl nagy luxus lenne.
Ráadásul, akkor a beosztottjaim is rájönnének, hogy én is csak egy halálisten vagyok, ugyanúgy, mint ők, és megmerészelnék tenni azt a pofátlanságot, hogy rossz példát vennének rólam, és azt hinnék, hogy büntetlenül megúszhatják ők is a kését. Na, azt már nem!
Szóval, ahelyett, hogy nyugodtan fölállnék, kimennék a teraszra, és a cseresznyefa virágzás közepette élvezném nyugodalmas meditációmat, ami felkészítene a mai napra, egyszerűen csak átmegyek az étkezőbe, és az asztalon levő teás csésze felé nyúlok. Tökéletes időzítés, nem hiába, hiszen ebben az időpontban szoktam befejezni a meditálást, és ilyenkor szoktam kérni a teámat, aminek pontosan ilyen hőmérsékletűnek kell lennie.
Most nem kívánok semmit sem enni, szóval miután megittam cseresznye teámat, elhagyom az asztalt, és villámléptekkel az irodába sietek. Már messziről éreztem Kurosaki energiáját, így nem csodálkozom, mikor egy pokol lepke megjelenik egy üzenettel, miszerint Kurosaki Ichigo VÉGLEGESEN visszakerült az osztagomhoz, és ha a fiú még egyszer meg merészeli változtatni döntését, annak én fogom nyögni a következményeit. Természetesen nem így, sokkal kedvesebb szavakkal kapom meg az utasítást, de a lényege úgy is ez: ha Kurosakinak nem felel meg az osztagom, úgy lehetséges, hogy nem magával az osztaggal, hanem az osztag kapitányával van a probléma. A problémás kapitányokat pedig el kell távolítani.
Hát persze.
Abarai megpróbál valami beszélgetés-félét kezdeményezni, megtudakolni, hogy mégis hogy-hogy visszajött Kurosaki, de egyszerűen csak ignorálom egyre idegesebb kérdéseit, majd mikor megunom, egy egyszerű pillantással elhallgattatom hadnagyomat. Attól még, hogy értékelem a lázadását, és a vadságát, az még nem azt jelenti, hogy több mindent megengedhet velem szemben, mint akárki más, félre ne értsen.
Szerencsére a továbbiakban nem zavar kérdéseivel a munkámban, egyedül puffogása, és perifériás látásommal észrevett, egyre vöröslő arca rontja a nyugodt, békés iroda összhangját. Neki is minden reggel kellene kis meditáció… az valahogy jobban levezetné a felesleges energiáit, mint egy reggeli szeretkezés, úgy vettem észre.
Csöndes munkánkat kopogás töri meg. Tudom, ki az, bár azt nem, hogy miért jött, így miután kimondom, hogy szabad, fölpillantok az előttem levő papírból, hogy láthassam látogatónk.
- Renji, akkor átbeszélhetjük? – kérdezi Kurosaki, rám sem pillantva. Mit is kell átbeszélniük?
- Hozom a teát taichounak – ugrik föl azonnal, észrevéve, hogy tíz kerek perccel el van csúszva. Kivételesen nem akartam rászólni, hiszen, ha puffog, olyankor csak elszúrja a teámat, ám így talán nem lesz olyan borzalmas az íze, ha neki jut eszébe. -, addig maradj itt, de ne zavard. Amint visszajövök, kiülünk és átbeszéljük, aztán adok még egy adagot, ha azt is átnézed ma és megjegyzed, akkor végeztél és lazíthatsz, ha nem akarsz segíteni…
- Akarok segíteni! – vágja rá, mire nekem egyből fölszalad a szemöldököm. Ennyire jót tett neki az, hogy megengedtem, hogy bizonyítson? Talán mégsem olyan felelőtlen kölyök, mint ahogy gondoltam? Hiszen, ha jól vettem ki Abarai szavaiból – már pedig jól vettem ki –, akkor már reggel óta a papír munkát csinálja, és tanulja Kurosaki. No, lám… hát mégsem csak egy csini pofi, és kerek popsi.
Bár ezt nem is gondoltam róla. Ha csak ennyi lenne benne, nem is hívta volna föl magára a figyelmemet.
- Jó, jó – bólogat a hadnagyom. - Mindjárt jövök – mondja, és már itt sincs, így lenézek a kezeim között tartott lapra. Nem biztos, hogy itt, és most kellene beszélgetünk.
- Meg sem kérdezed, miért vagyok itt megint? – kérdezi nagyon halkan, szinte suttogva.
- Sejtem – felelem. Adhatnék bővebb választ is, de minek? Én anélkül is tudom, hogy kimondaná bármelyikünk is, ő pedig megkapta a válaszát. Persze, nem is tudom, hogy várhattam volna tőle, hogy csöndben maradjon, és hagyjon tovább dolgozni, de egy részem még csak nem s reménykedett benne, hanem már várta, mikor fog valami szenvedélyes beszédbe kezdeni. Olyanba, amit csak ő tud mondani, senki más nem.
- Ha itt vagyok, jobban be tudom neked bizonyítani, hogy méltó vagyok hozzád. Lehet, hogy fiatalabb vagyok, mint te, de ettől igenis szeretlek, és veled akarok lenni. Ha ehhez az kell, hogy mindent megtanuljak és okosabb legyek, az leszek. – Halvány feszülést érzek általában merev, érzelemmentes arcomnál, mintha már majdnem mosolyognék. Igen… ilyen beszédet vártam tőle. De azért, hogy ezt el is tudjam fogadni, nem elég beszélni, tenni is kell, és megmutatni, hogy nem csak egy, vagy két napig tart az elhatározása.
Szemeibe nézek, és mintha az idő megállt volna, pedig nem. Hamarosan Abarai is megérkezik az egészen iható állapotú teámmal, ami jelzi, hogy nem, az idő tényleg nem állt meg, és nem, még mindig nem csak mi ketten vagyunk az egész univerzumban. Milyen kár… akkor talán könnyebben el tudnám fogadni ezt a dolgot, de mindegy is.
---*---*---*---
Este későig maradok, ám nem egyedül. Abarai már rég elment, ám Kurosaki még mindig itt serénykedik, és próbál bizonyítani. Érzem zavaros lélekenergiáját, tudom, mennyire zavarban van. Lehet, hogy érett, és erős személyiség, ám még mindig egy gyerek. Egy gyerek, aki igencsak figyelemfelkeltő egy jellem.
- Byakuya, én… - néz be a nyitott ajtón. Még én kértem Abaraitól, hogy ne csukja be, ha esetleg Kurosakinak segítségre lenne szüksége, tudjon szólni. Már gondolkoztam rajta, hogy mit akarok neki mondani, ha egyszer benéz, így félbevágva mondandóját, megszólalok. Ha nagyon fontos, elmondja majd utána.
- Nemrégiben fölajánlottam, hogy alhatsz az otthonomban. Ha gondolod, a meghívás még mindig áll – mondom érzelemmentes hangon, ám feszülten várom a válaszát. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet, tekintve, hogy mik történtek abban az időben, mikor nálunk aludt, ám vissza már nem szívhatom, amit mondtam.
És… hogy őszinte legyek, nem is akarom.
- Te… tessék? – kérdezi zavartan, ráncolva homlokát.
- Azt kérdeztem, hogy van-e hol aludnod – adom tudtára kissé kevésbé körülményesen a dolgot. Remélhetőleg, így megérti.
- Van, de… miért most kérdezed? Vagyis… miért kérdezed? – pisog rám totálisan összezavarodva. Halk sóhajjal engedem ki az elhasznált levegőt, miközben érzem, hogy kezdődő fejfájásom van. Tévedtem. Ő még mindig csak egy gyermek.
- Nem érdekes. Ha van hol aludnod, akkor lényegtelen – mondom, majd elterelem a témát, miközben fölállok az asztaltól. Azt hiszem, ennyi munka elég lesz mára. – Remélem, holnap is ilyen keményen fogsz dolgozni – mondom, és elhaladok mellette.
- VÁRJ! – kiáltja dühösen. – Magyarázd meg, miért kérdezed! – fogja meg a karomat, és maga felé fordít. Nem szólalok meg, némán nézem szorosan összezárt száját, dühös, lángoló tekintetét.
Igen… ez az a fiú, aki úgy vonzz magához, akár éjjeli lepkét a lámpa. Ő az, aki kell nekem, ez a szenvedélyes, tüzes fiú, aki képes bármit megtenni azért, amit egyszer eldöntött. Igen… kell nekem.
Gondolkodás nélkül hajolok ajkaira, félredobva minden józan gondolatomat, mely azt üvölti, hogy ezt nem szabad, szenvedélyesen falom ajkait. Próbálok áttörni szorosan összezárt ajkainak gátján, ami nem megy túl nehezen: hamar bebocsájtást nyerek ajkai közé, megízlelve különleges, egyedülálló, mámorító ízét. Olyan, akár a friss, lédús eper – az én eprem.
Ködös gondolataimon keresztül érzem, hogy nekilököm az ajtófélfának, amitől ajkain kiszökik egy nyögés, amit egyből nyelek is el. Mrrr… ez az íz… soha nem tudnám megunni!
|
| Rauko | 2013. 03. 08. 11:37:37 | #25300 |
Karakter: Kurosaki Ichigo
Megjegyzés: ~GenGennek
//Elgépelésekért bocsikaaaaa.//
- Ha egymásnak akartok esni, menjetek máshová, itt csak elálljátok az utat. – Jegesen metszó hangjától megremeg a szívem, és azt hiszem,a testem is. Valahogyösztönösen szakadnék el Hisagitól, de erősentart, hogy ne tegyem. Ijedten nézek a szemébe, hiszen megrémülök a gondolattól, hogy talán kihasználta csak a kétségbeesésemet, de az ő tekintete bátorító. Mintha azt akarná mondani, hogy itt nem állhatzunk meg, ennyinél nem lehet vége, végig kell vinnünk, ha elkezdtük. - Úgy látom, találtál magadnak valaki mást a helyembe. - Elemi erővel csap le rám a düh, ellököm magamtól Hisagit és szinte ordítok utána.
- Nem a helyedre! És különben is, semmi közöd nincs ahhoz, hogy mit csinálok!
- Nem, tényleg nincs. – Mintha benne is elpattant volna valami. Rám pillant,de valami furcsa van a tekintetében. Nem tudom megmondani, hogy mi lehet az pontosan, de csak állok és bámulok rá, és olyan, mintha.... még csodásabb, még helyesebb, még .... Byakuyásabb lenne. De mielőtt bármi történhetne, megfordul, ismét a hátát mutatja nekem. De... nem! Nem lehet ennyivel vége! Tudnom kell, hogy van-e reményem!
- Byakuya! Ha… ha utálsz… akkor most mondd el! De… de ha esetleg… van egy picúrka reményem… lehet egy apró kis reményem arra, hogy talán kedvelsz… kérlek, kérlek, mondd el! – mondom neki halkan, mikor utolérem. Rám néz, de nem akarok, nem tudok semmit kiolvasni a tekintetéből.
- Én… Nem utállak – mondja halkan, mire bennem felcsillan ismét valami, ami azt sugallja, hogy akkor van esélyem! Ha nem utál, akkor van esély rá, hogy szerelmes legyenbelém, akarjon engem és együttlegyünk! Akkor pedig nem adhatom fel!
- El fogom érni, hogy azt mondd, hogy kedvelsz, még ha csak egy kicsit is! – mondom határozottan. Bólint, ami azt jelenti,hogy tegyem. Én pedig tenni is fogom!
- Sok sikert! – pillant rám, majd elindul valamerre, gondolom,hazafelé.
- Még mindig félelmetes - hallom meg magam mögött Hisagi hangjtáé. Elvarázsolva pillantok hátra.
- Micsoda? - kérdezem. Eljutott hozzám a hangja, fel is fogtam, de nem értem.
- Kuchiki taichou - mondja ismét. - Félelmetes. Azt hiszem, egy pillantással megtiltotta, hogy a közelede menjek még egyszer - remeg meg picit. - Legalábbis nem fogok kettesben mutatkozni veled,a végén még nekem esne - nevet fel, de érzem, hogy nem olyan gondtalan a nevetése, mint eddig volt.
- Van esélyem - mondom halkan, mintha nem akarnám elhinni. Mert nem is akarom. Olyan.... furcsa. Azt hittem, semmi nemlehet már az egészből, de mégis.
- És mit fogsz tenni? - Elindul, fogalmam sincs, hogy hova, de követem.
- Reggel visszakérem magam a Hatodik Osztagba. Nem bizonyíthatok, ha nem vagyok mellette - jegyzem meg.
- Igaz - helyesel. - Az öreg viszont nem fog örülni....
- Azt megoldom. - Veszek egy nagy levegőt, aztán szétnézek, hogy mégis merre megyünk. - Visszakísérsz a szállásra? - kérdezem meglepve.
- Igen. Ha bajod lenne, tuti megöl a kapitány - húzza el a száját.
- Nem lenne bajom! - morranok rá. - Nem vagyok kislány!
- Nem is úgy értettem - nevet fel.
* * *
Az öreggel tényleg nem volt egyszerű. nem akarta engedni, hogy visszamenjek, magyarázatot követelt, be akarta hívni Byakuyát, de végül sikerült őt is meggyőznöm arról, hogy nem menekülhetek el a konfliktus elöl, hiszen ez nem halálistenhez méltó hozzáállás. Végül ő is belátta, hogy igazam van és megengedte, hogy menjek. Szerencsémre Renji jött elém, de ő is eléggé meg volt lepőve, hiszen Hisagin kívül senki nem tudta, hogy erre készülök.
- Csapongsz - jegyzi meg Renji, miközben megyünk az Osztag felé.
- Nem, nem csapongok, csak rájöttem, hogy bizonyítani kell,ha magamnak akarom -felelem neki.
- Ennek köze van ahhoz, hogy este leléptél Hisagival? - néz rám felvont szemöldökkel.
- Igen, de nem mondok semmit - makacsolom meg magam, és szótlanul haladok mellette, nem foglalkozva az eleinte még kedvesebben kérő, de percek múlva már utasítgató beszólásaival. Nem foglalkozok vele, hogy mit akar vagy nem akar tudni, ezaz én dolgom és nem fogok neki mondani semmit.
Ahogy beérünk, ő még nincs itt.
- Hol van? - kérdezem.
- Még nem ért be, korán van. Addig lazít... - kezdene bele, de nem hagyom, hogy végigmondja.
- Nem lazít senki, kezdjünk el dolgozni, meg akarok tudni mindent amit meg kell tudnom! - jelentem be. Renji meglepve néz rám, felvont azsmeöldökkel, de aztán vállat von és elém pakol egykisebb halom papírt.
- Akkor ezeket olvasd át, utána átbeszéljük, hogy pontosan miről is volt benne szó. Addig én átnézem a mai sürgős papírokat - hagy magamra, és átmegy a másik szobába. Énfelsóhajtok, aztán nekiesek a papírhalomnak.
Fél órával később már érzem, hogy Byakuya is bent van,de lefoglalt az olvasás, nem foglalkoztam vele. Az anyag, amit adott Renji kifejezetten érdekes, szervezeti felépítés, feladatkörök pontos meghatározása, érdekes volt. Jól esett kicsit tanulmányozni a dolgaikat,mintha most jobban belelátnék, pedig még messze vagyok tőle.
Felállok, kinyújtózom, és elindulok az iroda felé.
- Renji, akkor átbeszélhetjük? - kérdezem belépve, a kopogás és a 'szabad' után. Byakuya nincskülönösebben meglepve, bár érezhette a reiatsumatis.
- Hozom a teát taichounak, addig maradj itt, de ne zavard - lép el mellettem. - Amint visszajövök kiülünk és átbeszéljük, aztán adok még egy adagtot, ha azt is átnézed ma és megjegyzed, akkor végeztél és lazíthatsz, ha nem akarsz segíteni...
- Akarok segíteni! - mondom azonnal.
- Jó, jó - sóhajt el Renji. - Mindjárt jövök.
Kilép, és mi megint ketten maradunk. Rá nézek, deő nem pillant fel.
- Meg sem kérdezed, miért vagyok itt megint? - kérdezemhalkan.
- Sejtem - feleli röviden.
- Ha itt vagyok, jobban be tudom neked bizonyítani, hogy méltó vagyok hozzád. Lehet, hogy fiatalabb vagyok, mint te, de ettől igenis szeretlek, és veled akarok lenni. Ha ehhez az kell, hogy mindent megtanuljak és okosabb legyek, az leszek - rántom meg picit a vállam. Rám néz, és mintha pillanatok telnének el, miközben egymást nézzük. OPedig több, mert közben megjelenik ismét Renji is.
Este van már, mire végzünk. Renji elment már, én még összetakarítottam picit, de a mai tananyagokat átvettük és a nagyobbik részét megjegyeztem. Ami viszont tény, hogy kicsit most zavarban vagyok. Megint kettesben vele...
Vajon akar mondani valamit? Vagy tudomást sem fog most venni rólam, amíg nem bizonyítok?
|
| Geneviev | 2013. 02. 20. 23:13:30 | #25189 |
Karakter: Kuchiki Byakuya
Megjegyzés: ~ Raunak
Ich… – mióta lett majdnem Ichigo?! – Kurosaki remeg, ezt tisztán látom, még ha próbálom feltűnés mentesen is nézni, főleg, hogy nem akarom látni azokat az engem hibáztató tekinteteket, amikor a hadnagyoktól kapok. Nem érzem igazságosnak felém irányuló haragjukat, de nem foglalkozom velük, hiszen semmi közük ahhoz, hogy mit, vagy éppen mit nem teszek. Lehet, hogy Kurosaki a barátjuk, de engem nem kérdőjelezhetnek meg, még a tekintetükkel sem. Márpedig azt teszik, és valamiért úgy érzem, mégsem ezek a tekintetek, hanem Kurosaki remegő háta az, ami miatt úgy érzem, keresztülhasítja szívemet valami.
Nem bírok tovább ezen a helyen maradni, így miután megkapom teámat, egy pillantást sem vetve az ünnepelők asztalára, kivonulok a helyiségből. Tekintetemet csakis az elhúzható ajtóra szegezem, nem hagyom elkalandozni sehová máshová, és mikor kiérek, és visszafordulok, hogy becsukjam az ajtót, akkor sem figyelek másfelé, csakis az ajtóra.
Nem gondolhatok bele pont most, hogy lehet, hogy rosszul döntöttem. Nem, hiszen jól döntöttem. Kurosaki lassan ráébred, hogy csak felnézett rám, vagy valami hasonló bolondsággal keverte össze a szerelem érzetét, és majd talál egy hozzá sokkal jobban illő fiút, esetleg lányt, és örülhet, hogy nem fogadtam el érzelmeit, nem láncoltam magamhoz.
De ha tudom, hogy ez így a helyes, akkor miért érzem úgy, hogy legjobb lenne visszafordulnom a teázóba, és karjaimba kapni Kurosaki remegő, megviselt alakját, hogy elmondjam, én is kedvelem őt?!
---*---*---*---
Már késő este van, mikor úgy gondolom, ennyi elég lesz mai napra a papír munkából. Igazából szívesen maradnék még itt, hogy minél kevesebbet kelljen az elmúlt napok történéseire gondolni, azzal kezdődőleg, mióta betoppant az osztagomhoz Kurosaki Ichigo, de már érzem, hogy a tea élénkítő hatása múlóban van, és mivel vissza nem szeretnék menni a teázóba, az ünneplők közé, de nem is szeretnék a papírokon elaludni, kénytelen leszek hazamenni. Haza, a szinte teljesen üres palotába, ahová Kurosaki egy-két éjszakára életet vitt, és ami vele együtt kiköltözött onnan.
Nem akarok hazamenni, de kénytelen vagyok, nem aludhatok az irodában, így miután lekapcsolom a villanyokat, kisétálok az irodámból. Először nem is figyelek föl az egyik kapu árnyékába rejtőző párosra, ám mivel arra vezet utam, megpillantom azt, amit sosem akartam.
Hát tényleg igazam volt – Kurosaki Ichigo sosem szeretett engem!
Úgy érzem, nem kapok levegőt, agyamat elönti a vörös köd. Hogy merészel egy másik férfit így csókolni?! Ilyen szenvedéllyel, ilyen hévvel, ahogyan engem kellene?! Hogy engedheti meg azt, hogy rajtam kívül bárki is hozzá érjen, simogassa, csókolgassa, karjaiban tarthassa?! Hát ennyi volna az ő rettentő nagy szerelme irántam?
- Ha egymásnak akartok esni, menjetek máshová, itt csak elálljátok az utat – mondom hűvösen a kis gerlepárnak, akik nem hogy szétrebbennének, de még szorosabban kapaszkodnak egymásba. Hát ez szép, mondhatom… Jól tettem, hogy azt választottam, hogy nem mentem Kurosaki után. Ha ilyen az ő szerelme… Köszönöm, nem kérek belőle! – Úgy látom, találtál magadnak valaki mást a helyembe – szólalok meg önmagam érzelemmentes hangjához képest kissé sértetten, még mielőtt meg tudnám akadályozni eme tettemet. Ezt nem akartam mondani!
- Nem a helyedre! – szólal meg Kurosaki dühödten, és végre, ha nem is teljesen, de puha ajkaival elszakad a kilencedik osztag hadnagyától. Még, hogy nem a helyemre… ha nem a helyemre, hát rajtam kívül is szédített más férfiakat is? – És különben is, semmi közöd nincs ahhoz, hogy mit csinálok! – fortyan föl, és véglegesen kiszakad Hisagi Shuuhei karjai közül, aki úgy néz rám, akár egy véres húscafat volnék, akit el kellene távolítani az utcáról.
- Nem, tényleg nincs – értek egyet halkan Kurosakival, és mélyen csokoládébarna szemeibe nézek. Percekig csak némán állunk szemben, egymás tekintetébe mélyedve, és már lépnék közelebb hozzá, hogy karjaimba vonjam, mikor észreveszem a látómezőm szélén elhelyezkedő hadnagyot, és még azelőtt megtorpanok, még mielőtt megmozdulhatnék. – Tényleg nincs… - suttogom halkan, és hátat fordítok az újdonsült gerlepárnak. Nincs hozzá semmi közöm, mégis, eddig jéggé fagyott szívem egyre erősödő szorítását érzem mellkasom tájékán.
- Byakuya! – kiált utánam Kurosaki, mire megfordulok. Sebes léptei felém kopognak, de ahogy szemembe néz, léptei lelassulnak, majd félúton megállnak. A néma csendet semmi sem töri meg, minden apró zaj elhalkul, csak Ichigo, és csodálatos szemei azok, amik ezen a világon vannak, rajtam kívül. – Ha… ha utálsz… akkor most mondd el! De… de ha esetleg… van egy picúrka reményem… lehet egy apró kis reményem arra, hogy talán kedvelsz… kérlek, kérlek, mondd el! – motyogja elhalóan, ám határozottan. Szemeiből színtiszta könyörgést olvasok ki, elnyílt ajkai remegve csábítanak. Nem… nem tehetem… nem… nem vagyok rá képes, hogy hazudjak neki. Nem mondatom neki azt, hogy gyűlölöm, hiába tudom, hogy ezek után az volna a legjobb ötlet, hisz egy kis, rettentően féltékeny részem legszívesebben eltűnne előle, hogy soha nem is lássa, ám a többi… A többi sikoltozik azért, hogy ne merészeljem azt mondani, hogy utálom.
- Én…- kezdem halkan, de elakadok, csak hogy aztán szemeibe tekintve erőt gyűjthessek ahhoz, amit mondani készülök. – Nem utállak – mondom kissé sután, retorikai képességeim csődbe menése miatt. Mégis, ez a két kis szó olyan hatást ért el, amire sosem gondoltam volna, hogy lehetséges: Ichigo szemei reményteljesen fölcsillannak, és szép fokozatosan eltökéltté válnak. Olyan eltökéltség, bizonyítani akarás ég bennük, mellyel már rég találkoztam pillantásában, de akkor is velem szemben égett ez a tűz, pontosan akkor, mikor először lépett be Soul Society kapuin, hogy megmenthesse húgomat. Pontosan ez az a tűz, mely akkor megfogott benne, és amit annyira hiányoltam belőle.
- El fogom érni, hogy azt mondd, hogy kedvelsz, még ha csak egy kicsit is! – jelenti ki határozottan, mire nem tehetek mást, csak jóváhagyóan bólintok. Látom meglepettségét a szemeiben, de azt is, hogy örül annak, hogy én is szeretném, ha elérné azt, hogy ki tudjam mondani neki, és mosolyát látva, úgy gondolom, nem is lesz az olyan sokára.
Csak soha többet meg ne lássam azt a pojácát a közelében – vetek egy jeges, pengeéles pillantást a háttérben ácsorgó Hisagi Shuuheire, aki kissé megrezzen szokatlanul gyilkos tekintetemtől.
- Sok sikert! – mondom ismét Kurosakira tekintve, és immár sokkal nyugodtabban folytatom utamat hazafelé. Úgy vélem, érdekes napoknak fogok elébe nézni… De igazán várom már, kíváncsi vagyok, Kurosaki Ichigo hogyan fogja elérni, hogy kimondjam: kedvelem.
|
| Rauko | 2013. 02. 07. 00:03:52 | #25086 |
Karakter: Kurosaki Ichigo
Megjegyzés: ~Gennek és Bya-channak
- Tudod Ichigo, talán jobb is így - vigasztal kedvesen Renji. Próbál borzalmasan megértő lenni, de tudom, hogy neki is mennyire nehéz lehet most. Vagyok én, a haverja, meg a kapitánya, és pont ez a kettő a főszereplő ebben az idióta történetben. De muszáj voltam valakinek elmondani.
Urahara-san nem kérdezett semmit, csak közölte, hogy átköltözhetek másik szobába, amit meg is tettem, így a beszélgetés és a vallomásom után nem kellett találkoznom Byakuyával, ami jó volt.
Ahogy visszatértünk, azonnal felkerestem az öreget, aki mindenféle plusz kérdés nélkül áttett a 10. Osztaghoz. Annyit jegyzett csak meg, hogy sejtette, hogy ez lesz, de nem haragszik.
A munkámat pedig remekül végzem Byakuya nélkül. Sokat tanulok Rangiku-santól, és Toushiro is meglehetősen kedves. Nem kérdeznek semmit, de mindketten tudják. Sőt, az egész társaság tudja.
Ikkaku, Yumichika, Hisagi… mindenki, akivel együtt szoktam lógni. De egyikük sem mond semmit.
Én meg próbálom minél jobban titkolni, hogy mennyire cikinek tartom ezt az egész helyzetet. Megvallom az érzéseimet mint valami hősszerelmes, aztán puff, pofára ejtenek.
Nem gondoltam volna. Azt hittem, Byakuya is érez irántam valamit, de ezek szerint tévedtem, félreértettem a jeleket. Vagy jelek sem voltak, csak bemagyaráztam magamnak.
* * *
A szülinapomra megbeszéljük, hogy reggeltől bent ülünk a kocsmában, ebédig, aztán este visszamegyünk és a többiek isznak az egészségemre.
Arra azonban nem számítunk, hogy Renji érkezése után nem sokkal betoppan Byakuya is. Meglepve, zavartan pislogok rá, hogy akkor most mi lesz, hogy lesz, de láthatóan ő is eléggé zavarodott jelenleg. A többiek persze rögtön elkezdenek a még megengedett kereteken belül hátat fordítgatni és nem tudomást venni a kapitány érkezéséről, én meg szintén próbálom kizárni, de észre sem veszem, hogy elkezdek remegni.
- Ichigo, hagyd ezt abba! Nem éri meg! - szól rám Hisagi.
- Mit? - kérdezek vissza.
- Remegsz. Ő is látja. - Ekkor esik le, hogy tényleg, szemmel láthatóan remegnek a vállaim, a kezeim, és ahogy lopva rápillantok, engem néz.
Aztán elkapja a tekintetét és egy nemeshez méltó eleganciával lépdel a pulthoz, kér egy teát, és amint megkapja, el is hagyja a helyiséget.
Én sóhajtva borulok az asztalra, és végig azon jár az agyam, hogy akármennyire nem szeret engem, picit sem, sőt, talán undorítónak is talál mindent, valahogy nem tudom nem szeretni. Olyan mérhetetlenül szép. Olyan hihetetlenül… olyan nagyon…
- Ő a legszebb férfi, akit valaha láttam - sóhajtok fel, szerencsétlenségemre félhangosan, és Hisagi megint meghallja.
- Tény, hogy jól néz ki - hagyja rám, mintha nem is akarna tudomást venni arról, amit hallott, és ezért most valahogy hálás vagyok neki.
- Még mindig bele vagy esve? - kérdezi Renji.
- Hogyne lennék? Nem látod, hogy mennyire… - kezdenék bele, de leint.
- Igazad van, hülye kérdés volt és inkább ne is foglalkozzunk a taichouval, hanem együnk tortát! - veti fel és mindenki rá is harap az ötletre, így hát ejtve a témát, én is próbálok nem rá gondolni.
* * *
- Én még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet - suttogom. Körülöttünk mindenhol sötét van, de minket pont megvilágít egy lámpa, helyileg pedig nem vagyunk messze a Hatodik Osztag irodáitól. Renji ötlete volt az egész, ő derítette ki azt is, hogy még bent van Byakuya.
Hisagi közvetlenül előttem áll, valahogy zavarba ejtően közel. nem tudom, miért pont rá esett a választás, de nem is tud róla más, még Toushiro sem. Csak annyit tud mindenki, hogy eljöttem Hisagival sétálni egyet.
- Szerintem te ne gondolkodj, csak figyelj, mert közeledik - suttogja vissza. Oldalra pillantok, és tényleg, épp kilép az irodából és elindul, pont felénk.
Hisagi nem gondolkodik sokat, azonnal felém lendül, a kapunak nyom és elkezd csókolni. Nem tudom, miért ment bele, jelenleg nem is érdekel, de ha beválna a terv, az remek lenne.
Nem feledkezik bele Hisagi sem a csókba, és én sem. Miért is tennénk? Ez csak játék, egy kis próba, hogy mennyire reménytelen Byakuyával akármi is.
És én kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy most mit fog reagálni… de valamiért azt érzem, hogy nem érdekli.
Byakuya…
|
| Geneviev | 2013. 02. 04. 21:39:34 | #25067 |
Karakter: Kuchiki Byakuya
Megjegyzés: ~ Raunak
Gondolkozásomat Ichigo érzekése zavarja meg. Nem is tudtam, hogy megtanulta kontrollálni a reiatsuját, ugyanis bár érzékelem, hogy megállt mögöttem, az érkezését nem éreztem meg előre, mivel reiatsuja el van rejtve.
- Elrohantál – jelenti ki, bár nem feddően, mégis érzem rajta a csalódottságot. Nem akarok erről beszélni…
- Mi történt a reiatsuiddal? – kérdem inkább. Rámutat egy ronda nyakláncra, miszerint az nyomta el a lélekenergiáját, és még mond valamit arról, hogy amit mondani akar, nagy baromság lesz, de nem foglalkozom ezzel, inkább előre közlöm, hogy amit tettem, az meggondolatlanság volt, bár azt már nem teszem hozzá, hogy soha többet nem fogom megtenni.
- Az éjszakai dolog, vagy a puszi? – kérdezi. Hogy? Ő tud az éjszakai dologról? De hát… mégis honnan?! - Urahara-san elmondta, mit jelent az a dolog. És bár nem érzem, hogy együtt lettünk volna, hülye nem vagyok. Kivertem magamnak, és ha ez ilyen kötődés, akkor gondolom, te láttad. Igaz? Vagy meg is érintettél, csak nem emlékszem, fogalmam sincs, de közöd van hozzá! – hadarja. Érdekes, sosem gondoltam volna, hogy erre így, ilyen könnyen rájön, bár tény, hogy sosem gondoltam olyan hülyének, mit ahogy ő megjegyzi, miután megkérdeztem, hogy mégis mióta ilyen okos.
- Annyit kérek csak, hogy legyél teljesen őszinte velem, rendben? – kérdezi, de nem tudom, mit mondhatnék erre. Ő is látja rajtam, hogy nem akaródzik kimondanom, hogy rendben, így inkább folytatja a dolgot. - Tudod mit? Elmondom, ha úgy érzed, hogy méltó vagyok arra, hogy őszinte legyél az alapján, amit hallani fogsz, akkor őszinte lehetsz. Ha nem, akkor csak hagyj itt és felejtsd el, amit hallani fogsz. – Percekig csak bámulunk egymás szemébe, és nem szólok semmit. Próbálom kitalálni, mit akar nekem mondani, de, ha nem is kifejezéstelen, viszont leolvashatatlan érzelmek vannak az arcán. Hmm… Na, jó.
- Hallgatom a mondanivalódat – mondom végül határozottan. Nem veszíthetek semmit, bármit is mondjon, talán csak a büszkeségem csorbulhat, de azt túlélem. Miután kényelmesen elhelyezkedett a levegőben, törökülésben, végre mondanivalóját is elkezdi.
- Amikor elmentem először hozzátok, hogy kiszabadítsam Rukiát, megtámadtak minket Aizenék. Én és Renji már harcképtelenek voltunk, de te megjelentél és megmentetted Rukiát, pedig saját magad áldoztad érte. – Igen, emlékszem. Nem jó emlékek, és? Mi köze a mondanivalójának ehhez? - Akkor kezdődött ez az egész. Nem volt sok idő, mire rájöttem, hogy mit érzek, de az, hogy beismerjem magamnak, sokkal nehezebb volt. Amikor meg sikerült, elkezdtem szenvedni, mert tudtam, hogy amit akarok, lehetetlen, mert… mert neked volt egy feleséged, akit szerettél és így biztosan nem vonzanak a férfiak.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezem halkan, és próbálom elmém kiáltozásait lehalkítani, hisz biztos nem azt mondhatja, amire gondolok, hogy mondja, nem igaz? Nem akarhat arra kilyukadni, ami azóta, hogy rám bízták, folyton megmozgatja gondolataimat, és szívemet is, melyről azt hittem, soha többet nem fog már megdobbanni senki irányában sem.
- A furcsa viselkedésem, a kiborulásaim, az, hogy nem tudok koncentrálni, mind miattad van, Kuchiki Byakuya – vágja egyenesen a szemeim közé, mintha erre eddig nem jöttem volna rá. Eddig is tudtam, hogy csak a közelemben viselkedik így, de arra nem gondoltam volna, hogy valaha megtudhatom majd az okot is. - Azóta az alkalom óta beléd vagyok esve. Veled álmodom, rád gondolok, miközben… mindig. És most én megyek vissza a shoutenbe, és ha kérhetem, erről ne beszélj senkinek. Én bevallottam mindent, ha neked nincs semmi mondanivalód, akkor hagyjuk is ezt. – Hogy? Szerelmes belém? De hát… hogyan? És miért? Miért vallotta be? Miért érzi ezt? Miért kell mindent fölborítania ezzel, amit eddig elértem?
- Miért mondtad ezt most el? – kérdezem, de már csak hátától, hisz tényleg indul vissza a shoutenbe. Miért kellett ezt csinálnia?
- Az összeolvadás meg a puszi miatt. Hogy ha esetleg valamit csináltam és kényszerből tetted, akkor tudd, hogy ezért volt és sajnálom.
Erre nem tudok mit mondani. Elmém lefagy, nem tudok gondolkozni sem, csak állok, és bámulok a határa, mely egyre csak távolodik tőlem. Nem tudom, mit tegyek. Menjek utána, vagy sem? Lenne-e értelme ennek az egész dolognak? Megérné-e ez a dolog kettőnk között azokat a rossz dolgokat, ami ebből a kapcsolatból következne? Nem tudom…
Nem tudom, éppen ezért hagyom, hogy az a fél-halálisten, ez a fiú, ez az idióta, aki megdobogtatta régóta alig érző szívemet, csak úgy elsiessen a közelemből, mintha egy fertőző beteg volnék. Tudom, hogy rettenetesen megbántottam, azt is, hogy valószínűleg soha többet nem akar majd újra látni, de talán jobb is így. Kettőnk között nem lehet semmi, az eddigiek pedig csak ostoba fellángolások voltak részemről, ő pedig csak az irántam érzett csodálatot keverte össze a szerelemmel. Igen, biztosan így van.
De akkor miért érzem úgy, mintha épp az előbb törtem volna darabokra a szívem?
---*---*---*---
- Abarai, nem érdekel a duzzogásod, amiért Kurosaki Ichigo nem maradt velünk, de a feladataidat csináld meg, különben kitalálok valamit, hogy soha többet ne mehess Karakurába – morranok föl, mikor kapok egy halom összegyűrt, tintafoltokkal teli papír stócot, amit elvileg neki kellett volna megírnia, de inkább összegyűrte, mintsem megírta.
Azóta viselkedik így, mióta hazajöttünk Karakurából, és Kurosaki áttetette magát a 10. osztaghoz. Nem csodálom, ennek ellenére a feladatait meg kellene csinálnia, még ha most éppen utál is azért, mert megbántottam barátját. Biztos vagyok benne, hogy azért utál engem, mert Kurosaki elmondta, mi történt közöttünk, de valahogy nem tud érdekelni. Most éppen úgy vagyok vele, hogy elegem van mindenből, nem akarok semmire sem gondolni. Minden nap, minden percében erőnek erejével gondolok arra, hogy ne gondoljak semmire, és ez meglepően hatásos.
- Igenis, kapitány – morogja gúnyosan, és felpaprikázottan hátat fordít nekem, majd kicsörtet a szobából. Egy légtérben sem akar velem lenni, és még a teáimat is magamnak kell beszereznem. Most is, elfogyott a teám, így föl kell kelnem a székemről, és el kell mennem a közeli italozóba, ahol általában a hadnagyok szoktak inni, mert ott nem csak alkohollal szolgálják ki az embereket, hanem teával is, ami nekem kell.
Belépek az italozó ajtaján, ahol egyből minden tekintet rám szegeződik, egy ismerős, szomorú, mégis, dühös, csokoládébarna tekintettel egyetemben. Mit keres itt Kurosaki Ichigo? Pedig… pedig direkt most jöttem, délelőtt, ilyenkor szinte senki sem szokott lenni, mégis… most majdnem mindenki itt van az alkoholizáló csapatból, és egy tortaszerűséget ülnek körbe.
Ma… ma volna július 15-e, a szülinapja?
|
| Rauko | 2013. 01. 14. 21:25:37 | #24828 |
Karakter: Kurosaki Ichigo
Megjegyzés: ~Gennek és Bya-channak
- Nem utállak. - Hatalmasat dobban a szívem, majdnem kiszalad a helyéről. Hogyan?!
- Nem? - kérdezem bizonytalanul. Talán rosszul értelmeztem ezt a két szót.
- Nem, tényleg nem. A stílusoddal gondjaim vannak, de nem utállak, soha nem is utáltalak. Inkább csak… féltékeny voltam, hogy te megteheted, amit én nem.
Meglepve nézek rá. Mégis mi lehet az, amit én megtehettem, és pont ő nem? Pont ő, aki nemes, gazdag, elismert shinigami kapitány és döglik utána aki meglátja egyszer…
- Féltékeny? De hát mire?
- Hagyjuk. A lényeg, hogy nem akarom, hogy átmenj egy másik osztaghoz, nálunk tudsz a leginkább fejlődni. - Épp lázadnék, hogy ennyivel nem ráz le, de ahogy rám pillant, jobban látom abbahagyni a faggatózást. Illetve van itt valami még… de meg merjem kérdezni? Mi van, ha hülyeség? Beharapom az ajkam, így nyerek egy kis erőt, de végül csak rászánom magam.
- Byakuya… Urahara-san mondott valamit a reiatsuk összeolvasásáról. Az mit jelent? - kérdezem őszinte kíváncsisággal. Tanulni akarok tőle, így tudni akarom, mit jelent ez az egész. Én tettem valamit? Vagy ő? Köze van ennek ahhoz, hogy kivertem álmomban?
- Semmit! Semmi különöset. Az csak… semmi - mondja, de valamiért úgy érzem, csak nem akarja elmondani. Megint hülyének néz?
- Pedig eléggé úgy mesélt róla, mintha valami különleges dolog volna…
- Nem hétköznapi, az biztos, de… - Csak egy pillanatra néz a szemembe megint, aztán elrántja a fejét és sokkal durvább hangnemben folytatja. - Semmi olyasmi, amiről tudod kéne.
- Ezt nem hiszem el! – robbanok ki. Megint ezt csinálja?! Megint lenéz?! – Byakuya, azért vagyok itt, hogy tanuljak tőled! De mégis hogy tanulhatnék, ha semmit sem vagy képes elmagyarázni rendesen?!
- Velem te ne merészelj így beszélni, Kurosaki Ichigo! – Ő is felpattan, akárcsak én, és érzem, hogy dühös. Nem kell a reiatsuja, a szemében látszik, a hangjából hallani…
- Ez meg a másik! Azt teszek, amit akarok, nem vagy a felettesem! – vágom a fejéhez azonnal.
- Mivel alattam tanulsz, addig igenis a felettesed vagyok, és azt teszed, amit mondok!
- Nem! Elegem van belőled, és abból, hogy azt mondod, hogy nem utálsz, közben meg így viselkedsz velem, mintha én egy senki volnék!
nem gondolkodok, nem is tudom, mit csinálok, már csak akkor eszmélek fel, amikor elkapja a felé lendülő öklömet. Meg akartam ütni…? Nem is vettem észre, annyira ideges voltam.
De ami még jobban leköt, az rögtön a lefogás után jön. Magához ránt és egy puszit hint az ajkaimra, majd bocsánatot kér és elrohan.
Lefagyva állok ott, ahol hagyott, úgy, ahogy hagyott: az egyik kezem még a magasban. Pár pillanat után hitetlenkedve simítok végig az ajkaimon, és érzem, hogy belül fel fogok robbanni. Utána kell mennem!
De a fenébe, még mindig nem tudom érzékelni és akármennyire ismerem a várost, ő akárhol lehet most! Kirontok a szobából, és sikerül is nekiszaladnom Uraharának.
- Ejnye, de nagy a nyüzsgés maguknál ma - tápászkodik fel. - Mi történt, ha szabad…
- Nem érek rá elmagyarázni! - szakítom félbe. - Meg kell találnom Byakuyát! - kiabálom.
- Nade Kurosaki-kun, mégis mi folyik itt? - áll fel. - Addig nem segítek semmiben, amíg nem tudok részleteket és mint azt tudjuk mindketten, nélkülem nem fogja megtalálni a kapitányt - billenti oldalra a fejét. Idegesen túrok a hajamba, felnyögve hangosan, majd ránézek és elkezdem darálni a lényeget.
- Szerelmes vagyok Byakuyába, elég rég óta.
- Ezt tudtam. - Nem lep meg… illetve de! De erre most picit sem érek rá.
- Éjszaka történt valami, amire én nem emlékszem, de ő tudja, mi volt az! Amikor rákérdeztem erre a reiatsus összeolvadásra amit mondott, hogy mi ez, hárított. Ideges lettem, nekitámadtam, de nem verekedtünk - pirulok el, és ahogy egyre vörösebb vagyok, a hangom is egyre halkabb.
- Hanem? - vonja fel a szemöldökét.
- Ő… adott egy puszit a számra - mondom, már szinte suttogva, rákvörösen. Urahara először hitetlenkedve néz, majd ki is fejti miért.
- Kurosaki-kun, nem mondom, hogy nem hiszek önnek, de Kuchiki-san heteroszexuális, történetesen biztosra tudom, hogy… - Félbeszakítom.
- Hogy volt felesége, akit nagyon szeretett. Tudom, tudom! De valami történik! És ha nem tudom meg, hogy mi, akkor bele fogok bolondulni, Urahara-san! - Könyörögve nézek rá. - Nem tudom, mi folyik körülöttem, de meg kell tudnom, hogy mi volt az az éjszakai dolog, miért olyan furcsa velem és most miért puszilt meg ahelyett, hogy megütött volna! - darálom megint hangosan. Hümmög párat, majd megrántja a vállát és elindul, én meg követem.
- A reiatsu összeolvadása két shinigami között akkor fordul elő - kezd bele félhangosan -, amikor a két fél valamilyen szintű szexuális kapcsolatba kerül.
Bumm.
Megállok, a lábaim lefagynak, és csak állok és nézek.
- De… de én… én nem… meg hát akkor ő sem… - hebegem.
- Ön még szűz, Kurosaki-kun? - kérdezi.
- Milyen kérdés ez?! - sikítom zavaromban. - Segítsen megtalálni Byakuyát! Én álltam a szavam, nem tudom, miért nem segít akkor!
Rám pillant, majd felsóhajt és a kezembe nyom egy kis mobiltelefon-féle kütyüt. Mint amit Rukia használt a helyzetjelentésre.
- Be vannak táplálva a kapitány úr adatai. Kövesse ezt, de ha rám hallgat megpróbálja elnyomni a reiatsuját, vagy fogócska lesz - kuncog fel.
- Nem tudom!
- Akkor itt van ez - akaszt a nyakamba egy undorító, vastag láncot, majd int, hogy igyekezzek, én meg már megyek is. Csak rohanok a kis kijelző adatai alapján, amíg meg nem torpanok. A közparkban, egy fa alatt áll. Felfelé néz és láthatóan tényleg nem vett észre, így közelebb settenkedek, de mikor már tl közel vagyok és tudom, hogy innen talán hall is, megszólalok.
- Elrohantál. - Hangomra megfordul. A tekintetén nem látszik meglepettség, de gondolom, nem számított rám.
- Mi történt a reiatsuiddal? - kérdezi.
- Ez a vacak elnyomta - mutatok a láncra. - Ez meg segített, hogy megtaláljalak, mert ha végiggondolom, már hatalmas baromságnak fog tűnni, amit tenni és mondani akarok. - Egy pillanatra megint csak nézem, de a hangja visszaráncigál a valóságba.
- Amit tettem meggondolatlanság volt. - Határozott, kemény, ahogy tőle várná akárki. Elmosolyodom.
- Az éjszakai dolog, vagy a puszi? - kérdezem szenvtelenül. Most nem tudja tagadni a meglepettséget. - Urahara-san elmondta, mit jelent az a dolog. És bár nem érzem, hogy együtt lettünk volna, hülye nem vagyok. Kivertem magamnak, és ha ez ilyen kötődés, akkor gondolom, te láttad. Igaz? vagy meg is érintettél, csak nem emlékszem, fogalmam sincs, de közöd van hozzá!
- Mióta vagy te ennyire okos? - kérdez vissza, és ha nem ebben a helyzetben lennénk most leordítanám azt a gyönyörű haját, az biztos. Hiszen lehülyézett.
- Sosem voltam idióta. Az, hogy te annak hittél, a te dolgod, de a lényeg most az, hogy mondani akarok valami fontosat. És annyit kérek csak, hogy legyél teljesen őszinte velem, rendben? - Látom, hogy vacillál, így hát folytatom. - Tudod mit? Elmondom, ha úgy érzed, hogy méltó vagyok arra, hogy őszinte legyél az alapján, amit hallani fogsz, akkor őszinte lehetsz. Ha nem, akkor csak hagyj itt és felejtsd el, amit hallani fogsz. - Most ő az, aki néz engem, és nem tudom megfejteni, mire gondol. Talán most azonnal fog itthagyni és nem is hagyja, hogy elmondjam, amit akarok? Vagy meghallgat? Másban reménykedni sem merek. Túl szép lenne… túl… álomszerű.
- Hallgatom a mondanivalódat - mondja, és várakozóan néz rám. Én felhúzom a lábaimat, kicsit felemelkedek és a levegőben ülök le, onnan beszélek neki.
- Amikor elmentem először hozzátok, hogy kiszabadítsam Rukiát, megtámadtak minket Aizenék. Én és Renji már harcképtelenek voltunk, de te megjelentél és megmentetted Rukiát, pedig saját magad áldoztad érte. - A távolba réved a tekintetem. Az egyik szemem még mindig sír, annyira aggódtam… a másik meg nevet, mert olyan borzalmasan férfias gesztus volt.
- Igen? - sürget meg, mire morcosan pillantok rá, hiszen megzavart, de folytatom.
- Akkor kezdődött ez az egész. Nem volt sok idő, mire rájöttem, hogy mit érzek, de az, hogy beismerjem magamnak, sokkal nehezebb volt. Amikor meg sikerült, elkezdtem szenvedni, mert tudtam, hogy amit akarok, lehetetlen, mert… mert neked volt egy feleséged, akit szerettél és így biztosan nem vonzanak a férfiak. - Nagy levegőt veszek, hogy legyen erőm folytatni, amit talán ő akként érzékel, hogy nem akarom folytatni, így bele is szól.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezi halkan.
- A furcsa viselkedésem, a kiborulásaim, az, hogy nem tudok koncentrálni, mind miattad van, Kuchiki Byakuya - nézek rá, egyenesen a szemébe. - Azóta az alkalom óta beléd vagyok esve. Veled álmodom, rád gondolok, miközben… mindig. - Megint egy nagyobb levegő. - És most én megyek vissza a shoutenbe, és ha kérhetem, erről ne beszélj senkinek. Én bevallottam mindent, ha neked nincs semmi mondanivalód, akkor hagyjuk is ezt. - Már épp lépnék el, amikor megszólal megint.
- Miért mondtad ezt most el? - Már háttal állok neki.
- Az összeolvadás meg a puszi miatt. Hogy ha esetleg valamit csináltam és kényszerből tetted, akkor tudd, hogy ezért volt és sajnálom. - Lépek egyet.
Meg fogsz állítani, Byakuya? Vagy most rontottam el mindent…?
|
| Geneviev | 2013. 01. 14. 19:23:16 | #24826 |
Karakter: Kuchiki Byakuya
Megjegyzés: ~ Raunak
Miután kicsit kiszellőztettem a fejem, visszasétálok a szobánkba, és visszafekszem, hátha tudok kicsit még aludni. Eléggé nehezen, de sikerül visszaaludnom, és már csak reggel ébredek föl ismét. Kurosaki már nincsen a szobában, de szokás szerint szabadjára engedett reiatsuját innen, a shoutenből érzem, szóval biztosan a konyhában van.
Fölkelek, és föl is öltözök, csak azután megyek ki a szobából. Tényleg a konyhában találok rájuk, ahol csöndesen beszélgetnek. Kíváncsi lennék, miről tudnak ilyen meghittem beszélgetni, de az nem én volnék, ha neki állnék kihallgatni egy magán beszélgetést, így a ma hajnal felett érzett halvány zavart érezve, besétálok a konyhába.
- Jó reggelt – köszöntöm őket, amit viszonoznak is. Haza akarok már menni, hát meg is kérdezem, hogy nem érkezett-e meg a hír, hogy mikor is térhetünk már haza, amire a nem túlbíztató, nemleges választ kapom. Meg azt, hogy Urahara Kisuke biztos benne, hogy reggeli után meg is kapjuk az engedélyt. Hát persze…
- Nem áll szándékomban reggelizni – közlöm velük, és már ott sem vagyok. A szobánk ablakába állok, és próbálom kiverni a fejemből a hajnal képeit, melyek az ágyneműről, meg a reggeliző asztalnál ülő fiúról eszembe jutottak. Nehezen sikerül, főleg, hogy a főszereplője a képeknek belép a szobába.
- Behoztam a reggelit – közli, én meg ismét mondom neki, hogy még mindig nem kérek reggelit, még akkor sem, ha a saját két kezével hozta be nekem. Vagyis… így főleg nem. Jobb őt, és a kezeket nem egy mondatban említeni, legalább egy-két napig, amíg el tudom magammal hitetni, hogy csak egy rémálom volt.
- Akkor legalább teát igyál. Azt is hoztam. – Tessék? Teát? Ő nem szokott teát inni, ha jól figyeltem meg, márpedig jól figyeltem meg. Akkor csak nekem hozta be? - Jó vagyok a teákban, és kifigyeltem, hogy hogyan iszod. – Tényleg nekem hozta be! És el is készíti, ahogy látom, pontosan úgy, ahogyan én szoktam inni, mikor elkészül, felém is nyújtja. - Tessék, kóstold meg legalább ezt. Hátha aztán megjön az étvágyad is – mosolyog rám, amitől kénytelen vagyok elvenni a kezéből a bögrét. Lassan nyúlok érte, meggondoltan, de még így is hozzáérek ujjaihoz, amitől kicsit megremeg a bögre, és egy pár csepp ki is ömlik belőle. Nem kellene hozzá érnem…
Zavarban vagyok, amit én nem szoktam érezni. A 6. osztag parancsnoka, és a Kuchiki klán feje nem lehet zavarban, főleg nem egy fiatal fú miatt, így belekortyolok a teába, hogy eltereljem a figyelmem. A ma hajnal meg sem történt. Nem is álmodtam semmi olyat!
A tea finom, olyan, ahogyan én szoktam inni. Kénytelen vagyok leülni vele szemben, hiszen teát nem illik állva inni, a teaivásnak meg van a saját protokollja, még ha már azzal is megszegtem, hogy a hálószobában iszom. Már azt hiszem, meg sem szólal, pedig látom rajta, hogy mondani akar valamit, de aztán mégis csak elkezdi:
- Elnézést kérek a tegnapi viselkedésemért. Illetlen voltam és össze vagyok zavarodva. Tudod, furcsán… érzem magam mostanában, és az, hogy vissza kellett jönnünk Karakurába nem segített semmit, ahogy az sem, hogy te nem szeretsz velem lenni. Mármint küldetésen! Meg feladatokra nem… szóval… - dadogja össze-vissza, és csak nehezen tudom kihámozni szavai értelmét, de valahogy csak sikerül.
- Értem – vágom el locsogását. - De mint azt mondtam, tedd magad túl a dolgon, akármi is legyen az, mert így nem lesz jó vége a dolgaidnak. Figyelmetlen vagy. Azt hiszed, hogy nem vettem észre tegnap, hogy alig tudtál koncentrálni a harcra? Vannak barátaid nálunk is és itt is, nem kellene legalább egyikükkel megbeszélned a dolgot? – érdeklődöm. Aggódok miatta, de próbálom ezt elnyomni. Nem aggódhatok túlságosan, csak annyira, mint amennyire a beosztottjaimért is aggódok. Kár, hogy nem találták még fel a tizenkettedik osztagosok azt, amivel az érzelmeket ki-be lehet kapcsolni tetszés szerint…
- Nem tudom megbeszélni ezt senkivel. Mármint Renji és Toushiro tudja. De előbbi csak véletlenül tudta meg, utóbbi meg… rájött magától. De a tegnapi kirohanásommal kapcsolatban… ma reggel beszélgettem Urahara-sannal és rávilágított, hogy nem lenne máshol jobb helyem, mint nálatok. – magyarázza. Mi lehet az a nagy dolog, ami miatt ennyire figyelmetlen, és nem tudja kivel megbeszélni? Talán csak nem… szer…
Miért néz így rám? Miért közeledik felém, mintha… meg akarna ölelni, vagy… esetleg mást akarna velem tenni? Ne közelíts azokkal a gyönyörű barna szemekkel! Ne csináld, Kurosaki Ichigo!
- Kurosaki Ichigo, mit csinálsz? – kérdezem halk, rekedtes hangon. Mintha kijózanodna, úgy kapja el a kezét, még mielőtt megérintette volna számat. Miért csináltad ezt, Kurosaki?
- Pók volt – feleli. Én nem láttam, és nem éreztem semmit, amit nem is mondok neki, erre rám szól, hogy inkább egyek, ne gondolkozzak. Így is teszek, próbálom nem ezen járatni agyamat, hogy miért közeledett így felém, és bekapok egy tojástekercs szeletet. Nekem is kell a reggeli tápanyag…
- Te akarnád, hogy átkérjem magam másik osztaghoz? Zavar a jelenlétem? Mármint tudom, hogy utálsz engem, ez nyílt titok. De ha megnehezítem a munkád a jelenétemmel, szívesen átmegyek a Tízedik Osztaghoz – mondja kényszeredett nevetéssel megspékelve. Még mindig nem értem, honnan veszi azt, hogy utálom én, mikor semmi ilyesmit nem érzek. Sőt!
Elgondolkozva nézek rá, és próbálom kitalálni, mit mondhatnék. Azt, hogy menjen át egy másik osztaghoz, hogy ne is lássam, vagy azt, hogy ne merészeljen elmenni, mert így legalább láthatom őt, ha nem is érhetek hozzá? Az előbbi lenne ésszerű megoldás, tudom, de akkor még ott van az, hogy kikhez kérhetné át magát? A Tízedik osztaghoz? Ott nem tanulna semmit. Nem. Nem akarom, hogy átkérje magát bárhová is.
- Nem utállak – tisztázom először is ezt a félreértést. Soha sem utáltam, csak irritált az, hogy mennyire semmibe veszi a mi szabályainkat, és játssza a ki, ha nem én, nagyképűt. Persze… az idők során rájöttem, hogy nem játssza, csak néha úgy tűnik, de… az első benyomás meghatározó. Talán azért is hiszi azt, hogy utálom.
- Nem? – horkant föl hitetlenkedve.
- Nem, tényleg nem. A stílusoddal gondjaim vannak, de nem utállak, soha nem is utáltalak. Inkább csak… féltékeny voltam, hogy te megteheted, amit én nem – mondom egyre halkulva. Ezt magam sem gondoltam végig. Nem akarom, hogy gyengének tűnjek a szemében, nem kellett volna ezt mondanom.
- Féltékeny? De hát mire? – kérdezi meglepődve.
- Hagyjuk. A lényeg, hogy nem akarom, hogy átmenj egy másik osztaghoz, nálunk tudsz a leginkább fejlődni – terelem a témát. Látom, hogy csalódott, de szúrós szemeim szerencsére megakadályozzák abban, hogy tovább feszegesse ezt a témát. Helyette inkább beharapja a szája szélét, amitől naná, hogy oda vándorol a pillantásom. Ne szórakozzál velem, Kurosaki!
- Byakuya… - kezdi láthatóan zavarban. Előre félek, hogy mit fog kérdezni, de ez nem készít fel arra, ami következik. – Urahara-san mondott valamit a reiatsuk összeolvasásáról. Az mit jelent? – kérdezi. Egy pillanatra bennem akad a levegő, és elkerekednek a szemeim. A reiatsuk összeolvadása? Mégis ez hogy jutott eszébe a volt kapitánynak?! Talán… csak nem?! Ugye nem a ma hajnal miatt…?!
- Semmit – vágom rá. Hangom szinte dörrenés, olyan hangosra sikeredik, így kicsit lejjebb véve a hangerőt, nyugodtabban mondom. – Semmi különöset. Az csak… semmi – mondom nem túl meggyőzően. Kurosaki ezért is próbálkozik tovább, hiszen még nem vetettem be a „pofa be, Kurosaki Ichigo!” szemeimet.
- Pedig eléggé úgy mesélt róla, mintha valami különleges dolog volna – próbálkozik.
- Nem hétköznapi, az biztos, de… - Szemei szinte hipnotizálnak, mert tartja a szemkontaktust, ezért is bukik ki a számon egy fél mondat, ami láthatólag még inkább fölkelti figyelmét. - Semmi olyasmi, amiről tudod kéne – fejezem inkább be, még mielőtt elkezdenék magyarázni arról, amit igazából senki sem ért biztosra, és mégis, mindenki tudja, hogy mit jelent. Én viszont nem akarok tudomást venni róla, így… a lélekenergiák összeolvadása semmi.
- Ezt nem hiszem el! – csattan föl idegesen, és fölpattan. – Byakuya, azért vagyok itt, hogy tanuljak tőled! De mégis hogy tanulhatnék, ha semmit sem vagy képes elmagyarázni rendesen?! – kérdezi idegesen, szembefordulva velem. Nem tetszik a hangneme, túlságosan számon kérő, márpedig neki nincs semmi joga így beszélni velem.
- Velem te ne merészelj így beszélni, Kurosaki Ichigo! – állok föl én is, és kezdek dühös lenni. Hogy képzeli?
- Ez meg a másik! Azt teszek, amit akarok, nem vagy a felettesem! – hisztizik ismét, pedig azt hittem, ezen az időszakon már túljutottunk tegnap.
- Mivel alattam tanulsz, addig igenis a felettesed vagyok, és azt teszed, amit mondok! – jelentem ki, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy nagyon dühös legyek. Nem bírom, amikor ilyen, amikor így viselkedik.
- Nem! Elegem van belőled, és abból, hogy azt mondod, hogy nem utálsz, közben meg így viselkedsz velem, mintha én egy senki volnék! – kiáltja, és nekem támad. Szerintem nem akar engem bántani, hiszen csak ököllel támad nekem, de még ez is nagyon földühít, viszont nem támadok vissza. Valamiféle hülye késztetés miatt, amit a vörös arca vált ki belőlem, ami majdnem ugyanolyan, akár a ma hajnali arckifejezése, megfogom ütésre emelt kezeit, és magamhoz húzom. Egy röpke, pillekönnyű csókot nyomok ajkaira, de egyből eszmélek is föl. Mégis mi a fenét csinálok én?!
- Bocsánat – engedem el kezeit, és villámlépéssel kivonulok a szobából, a közeli parkba. Én most… komolyan megcsókoltam?!
|
| Rauko | 2013. 01. 14. 15:11:58 | #24823 |
Karakter: Kurosaki Ichigo
Megjegyzés: ~Gennek és Bya-channak
Dühöngve rohanok ki a shoutenből. Nem tudok, nem is akarok gondolkodni, nem érzek semmit, csak Urahara-san hangja csapja meg a fülem.
- Kurosaki-kun, vigyázzon! - Épphogy sikerül elugranom, máris körbevesznek a menosok, és már kezdenék picit pánikba esni, mikor meglátom Senboinzakura szirmait magam körül. Felsóhajtok, de nincs időm lazsálni, hiszen sorban jönnek a menosok és a fraccionok, csak tudnám ,hogy melyik espadának van ennyi!
Amikor bajban vagyok vagy sorul a hurok, mindig belibben elém a millió, csodás kis szirmocska, vagy maga Byakuya, és megment, de próbálnék neki is kevesebb gondot okozni, és inkább rá sem nézek.
- Kuchiki-san, kitaláltam valamit! – kiáltja Urahara-san. Bár nem nézek oda, de figyelek én is. – Kurosaki-san, és Ön harcoljanak a fraccionokkal, mi elintézzük a legújabb találmányommal a menosokat!
A megoldás remek, percekkel később eltűnik az utolsó támadó is, mi pedig visszamegyünk a shoutenbe, de Byakuya még csak egy teát sem hajlandó inni, gyorsan tisztálkodik és már megy is aludni. Sóhajtva ülök le a saját teámmal, és jelenleg fogalmam sincs, hogy mi lesz még ebből.
Mire beérek a szobába Byakuya már alszik. Mosolyogva hajolok fölé és kihasználva, hogy hangosan szuszog és mélyen alszik, nagyon gyors csókot hintek gyönyörű hajába, majd egy szempillantás múlva a saját futonomon fekszem.
Ha felkelne, én ott sem voltam!
* * *
Reggel, mikor felkelek meglepően kipihentnek érzem magam. Nagyot nyújtózok, majd oldalra pillantok és látom, hogy ő még alszik. Nem hangoskodok, eldöntöm, hogy nem ébresztem fel, de ahogy felállok és végignézek magamon, hangosan nyekkenek egyet.
A fenébe…
Ugye nem?!
De.
Akkor legalább nem hallotta, ugye?
Pirulva fordulok ismét felé, de nem látom semmi nyomát, hogy kiment volna, a tegnap esti ruha van rajta, amiben lefeküdt, ugyanabban a pózban alszik most is, mint mikor bejöttem. Felsóhajtok, hiszen ez akkor azt jelenti, hogy nem hallott semmit. Az ajtó mellé készített vizes tálból kiemelem a szivacsot, azzal törlöm le a hasfalamat, és a futonra pillantva látom, hogy az ágynemű is… olyan. Ezt nem hagyhatom Ururunak kicserélni, majd ha Byakuya felébred, kérek másikat és odaadom Urahara-sannak.
Kilépve meg is találom őket a kis előszobában, de ahogy leülök, hirtelen mindenkinek dolga akad és csak Urahara-san ül az asztalnál, teát szürcsölgetve.
- Mikor szándékozik elmondani, hogy mi a probléma? - kérdezi.
- Nem fogom elmondani - jegyzem meg.
- Ha akarom megtudom, tudja Ön is nagyon jól. Miért ragaszkodik az erőszakosabb módszerhez? - A szemébe nézek. Tudom, hogy csak aggódik, hiszen tegnap annyira elvesztettem a fejem, hogy ha nem ordít rám, az első felbukkanó menos komoly sérüléseket okozott volna. Mindez Byakuya miatt. - Vagy szeretné, ha Kuchiki taichhouval vitatnám meg a kérdést? Úgy vélem, a tanulási időszakát megnehezítené, ha a felügyelő kapitánya tudna erről a kis incidensről.
- Nem sokáig marad az - emelem a számhoz a csészét. - Láthatóan képtelenek vagyunk együtt dolgozni, így ha visszatérünk, kérni fogom az öregtől, hogy tegyen át egy másik osztaghoz. Toushiroékhoz, vagy nem tudom. Még Hisagival is jobban meglennék, azt hiszem.
- Ön is tudja, hogy nem kerülhet olyan osztaghoz tanulni, ahol vagy a kapitány, vagy a hadnagy hiányzik, így ha jól sejtem marad az Első, a Második, a Negyedik, a Hetedik, a Nyolcadik, a Tízedik, a Tizenegyedik és a Tizenkettedik osztag. De ebből Soi Fon kapitányhoz biztosan nem kerül, ahogy a Negyedik és a Tizenkettedik Osztaghoz sem. A Hetedik és a Nyolcadik Osztag nem megfelelő hely az Ön számára, ahogy a Tizenegyedik sem. Így valóban csak Hitsugaya kapitány osztaga marad, ahol viszont inkább a papírmunkára figyelnek, Önnek pedig az ottani rendszert és a fegyelmet kell megtanulnia, Kurosaki-kun. Vagy nem ért velem egyet?
Nagyokat pislogok, ahogy hallgatom a fejtegetést. Tudom, igaza van, legalábbis most hogy így rámutatott, nem véletlenül kerültem a Hatodik Osztaghoz, ez biztos, de akkor mit tegyek?! Ha ezt Urahara-san átlátja, nyilván az öreg is így fogja gondolni. Elfordítom a fejem, beharapom az alsó ajkam, és elmélkedek, de hirtelen beugrik, hogy valamit tisztázni kell.
- Ja, jut eszembe! Az ágyneműmet ma én szeretném cserélni… - Nem szeretnék magyarázkodni, de a legyezője mögé rejtett vigyorból már tudom, hogy neki van ezzel kapcsolatban is mondanivalója.
- Ó, igen. Érzékeltem a reiatsujukból, hogy jól mulattak az éjszaka mindketten.
- Mi? - kérdezem meglepve. - De hát csak én… vagyis…
- Biztosíthatom, történtek már hasonló dolgok a shoutenben, még Jinta-kun is tudja, hogy mit jelent, ha a reiatsu olyan módon olvad össze, mint az Önöké az éjszaka. - Fellengzős a hangja, büszke magára, hogy leleplezett,. ebben biztos vagyok. - Na, még mindig nem akar mondani valamit?
- nem tudom, miről beszél, de csak én mulattam jól, én is álmomban, Byakuya végigaludta az éjszakát - jelentem ki tökéletesen magabiztosan, de egy kérdéssel kibillent.
- Ó, valóban?
Válaszolni, tovább kérdezni nincs időm, megjelenik Byakuya.
- Jó reggelt - köszönt minket, m,i pedig viszonozzuk. - Nem érkezett még hír, hogy mikor térhetünk haza? - kérdezi Urahara-sant.
- Nem, de biztos vagyok benne, hogy mire elfogyasztják a reggelit, ide fog érni - mosolyog rá a tulaj. Byakuya csak rá pillant, majd fordul is vissza.
- Nem áll szándékomban reggelizni. - És már ott sincs. Felsóhajtok, és Urahara felé pillantok.
- A szobánkban reggelizünk, ő is. Megkaphatnám az adagunkat? - kérdezem, Urahara pedig bólint, és már meg is jelenik Ururu egy nagy tálcával. Én szó nélkül követem Byakuyát a szobába. Az ablakán áll. Beviszem a tálcát, majd, mielőtt megfordulna, egy kupacba hajtom az ágyneműt, és a szoba ellentétes végébe dobom, hogy ne lássuk.
- Behoztam a reggelit.
- Mondtam, hogy nem kérek - jegyzi meg, de meg sem fordul.
- Akkor legalább teát igyál. Azt is hoztam. - Erre megfordul, de hitetlenséget látok a szemében. - Jó vagyok a teákban, és kifigyeltem, hogy hogyan iszod. - Mivel közben elkészítettem, felé nyújtom a bögrét. - Tessék, kóstold meg legalább ezt. Hátha aztán megjön az étvágyad is - mosolygok rá. próbálva nagyon kedves lenni és nem feszengeni.
Nekem óráknak tűnik, amíg áll velem szemben és engem néz, aztán, mintha minimum egy villám csapna beléám, mikor elveszi a bögrét és az ujjai az enyémekhez érnek. Csak a lélekjelenlétemnek köszönhetem, hogy nem engedem el a poharat, hiszen ő is mintha megzavarodna picit az érintésre. Nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, és kizárom a fejemből azt is, amit Urahara mondott. Ahogy kortyolni kezdi és nem adja vissza vagy köpi ki már tudom: ez jól sikerült tea lett. Leül velem szemben.
- Elnézést kérek a tegnapi viselkedésemért. Illetlen voltam és össze vagyok zavarodva. - Rá pillantok. Várakozóan néz rám, talán azért, hogy elmondjam, miért is vagyok ennyire zavarodott. - Tudod, furcsán… érzem magam mostanában, és az, hogy vissza kellett jönnünk Karakurába nem segített semmit, ahogy az sem, hogy te nem szeretsz velem lenni. - Ahogy rájövök, hogy mit mondtam, kapkodva kezdem javítani magam. - Mármint küldetésen! Meg feladatokra nem… szóval…
- Értem. - A hangja metsző, tudom, tényleg érti, hogy mit gondolok. - De mint azt mondtam, tedd magad túl a dolgon, akármi is legyen az, mert így nem lesz jó vége a dolgaidnak. Figyelmetlen vagy. Azt hiszed, hogy nem vettem észre tegnap, hogy alig tudtál koncentrálni a harcra? Vannak barátaid nálunk is és itt is, nem kellene legalább egyikükkel megbeszélned a dolgot? - kérdezi, és legnagyobb örömömre venni kezd az ételekből, és lassan falatozik is.
- Nem tudom megbeszélni ezt senkivel - sóhajtok fel. - Mármint Renji és Toushiro tudja. De előbbi csak véletlenül tudta meg, utóbbi meg…. rájött magától - jegyzem meg. - De a tegnapi kirohanásommal kapcsolatban…. ma reggel beszélgettem Urahara-sannal és rávilágított, hogy nem lenne máshol jobb helyem, mint nálatok. - Nyelek egyet, és ahogy felpillant, pont én is őt nézem, és megint egymásba kapcsolódik a tekintetünk, ki tudja, hányadik alkalommal mióta itt vagyunk, aztán én lassan elkezdem megint az ajkait bámulni. Olyan gyönyörűek... annyira szeretném megcsókolni. Olyan nagyon meg akarom érinteni…
- Kurosaki Ichigo, mit csinálsz? - Az ő hangja is rekedtesebb, mint lenni szokott sőt. szinte suttogja a kérdést, de ahogy meghallom, hirtelen kapok észbe, és elkapom a kezem, pedig már majdnem az ajkaihoz érhettem!
Hülye fejem! Megint majdnem lebuktattam magam!
- Pók volt - fordítom oldalra a fejem.
- Én nem láttam semmit.
- Te egyél! - szólok rá, majd nyugodtabban helyezkedek el megint, én is inkább az egyik tojástekercsnek szentelve a figyelmemet. - Te akarnád, hogy átkérjem magam másik osztaghoz? Zavar a jelenlétem? Mármint tudom, hogy utálsz engem, ez nyílt titok - nevetek fel kényszeredetten. Az első és legkomolyabb szerelmem utál engem. Remek erről pont vele beszélni… - De ha megnehezítem a munkád a jelenétemmel, szívesen átmegyek a Tízedik Osztaghoz.
|
|
