Nem sokkal később vissza is jönnek és Kai kijelenti, hogy megtörtént a rábeszélés és még is csak megcsinálják a plakátot én meg megkönnyebbülök. Annyira örülök neki, hogy ők csinálják, bár nem csak azért, mert megcsinálják, hanem azért is, mert így Raitot is megismerhetem, bár ahogy elnéztem a dolgokat ő inkább foglalkozik Kai-val mint velem.
- Még ma szólok a srácoknak, hogy hozzanak fel fényképet magukról, vagy szeretnétek élőbe rajzolni? – mondom lelkesen, hogy segítsem a munkáját.
- Úgy sokkal jobb, ha előtted van az, akit rajzolsz – olyan édesen tud magyarázni és az a kipirult arc teljesen hozzá illik. – De jó lesz, ha hoznak fel képet magukról, akkor tudunk majd akkor is dolgozni, mikor nincsenek a közelben – bólogatok.
- Rendben. Beszéljétek meg, majd telefonon szólsz, hogy mi a helyzet, mennem kell órára – mondja Kai és már magunkra is hagyott egy kisebb integetéssel. Örülök, hogy kettesben vagyunk így legalább jobban megismerhetem a kicsikét.
Ám nem tudok nem megejteni egy kis kuncogást.
- Nem vicces. – mondja egyből rám pillantva.
- Édesek vagytok – jegyzem meg, bár ez inkább rossz az én szemszögemből, de hát ezt kell elfogadni. – Ettél már? A többit megbeszélhetjük kaja mellett.
- Még nem, és rendben – beleegyezése viszont nagyon jól esik. Visszaadom neki a füzetét, majd megkapom a másikat és azt is megfogom nézni, mert tényleg tetszenek a rajzai.
- Akkor menjünk együnk. Meghívlak. – mosolyodok el, majd felállok és fogom a füzetét.
- Nem szükséges tényleg a meghívás. – próbálja vissza utasítani, de nem fogom hagyni.
- Ragaszkodom hozzá. – mosolyodok el.
Látom, hogy nem igazán tetszik neki a dolog, de most úgy van vele, hogy rám hagyja. Beülünk egy kis közeli kávézóba, ahol lehet normális kaját is venni. Kérünk mind a ketten, miközben átlagos témákról beszélgetünk. Az ő munkájáról, vagyis arról, ami ttanul, meg az én munkámról is beszélünk. Azt is megtudakolom, hogy kollégiumban lakik, meg még pár általános dolgot, amit nem árt tudnom.
Élvezem a társaságát és mellette csak úgy repül az idő. Nem figyelünk semmire, csak egymásra és a kellemes társalgásra. Viszont lassan nekem ideje indulnom, mert kezdődnek a felnőtteknek a táncpróbája és azt nem tudja helyettem senki sem helyettesíteni.
- Annyira jól elbeszélgettünk, hogy elfelejtettem a kicsiknek a próbájára elmenni. – jegyzem meg kicsit kuncogva és látom, hogy már kérne is bocsánatot, de még megelőzöm. – De van ki helyettesítsen, mert nem egyedül tartom az órákat. – mondom kedvesen. – A felnőttek órájára viszont be kell járnom.
- Ne haragudj nem akartam ilyen sokáig lefoglalni, de szólhattál is volna. – mondja bűnbánóan.
- Nyugodj meg nincs semmi baj. – felállok és elkezdem felvenni a kabátomat. – És máskor is szívesen beszélgetnék veled, mert szeretnélek megismerni közelebbről. – mondom komolyan, de egy mosoly kíséretében. És valóban így van. Ahogy megismerem, egyre jobban, annál jobban érdekel.
- Rendben. Megbeszélhetjük. – pirul el teljesen, amitől menten felzabálom. – Akkor majd keressük egymást, hogy mikor kezdjük el a plakátot, meg mikorra lesznek meg a képek. – mondja terelve a témát.
- Akkor viszont szeretném elkérni a számodat, hogy tudjalak hívni. – mondom kedvesen és számot is cserélünk, aminek kifejezetten örülök. Végül elköszönve egymástól megy mindenki a dolgára én órát tartani, míg ő gondolom a kollégiumba megy.
~*~
Amint megtartottam az órát a felnőtteknek nem bírok egyenesen haza menni, hanem a kollégiumhoz megyek, ahol tudom, hogy van. Elővéve a telefonomat hívom fel.
- Igen tessék? – szól bele a telefonba.
- Szia Raiot Kazuya vagyok, csak azért hívlak, hogy letudsz jönni egy kicsit? Itt vagyok a kollégium előtt és szeretnék veled beszélni. – mondom neki.
- Rendben, akkor Kai-val nem sokára ott leszünk.
- Én most csak veled szeretnék beszélni. – mondom neki, mert nem éppen azzal kapcsolatos a témám, amit mondani fognak.
- Rendben. – mintha kicsit ledöbbentettem volna.
Le is tesszük a telefont, majd lent várom meg Raitot, hogy megérkezzen és tudjunk beszélgetni és talán elmondjam neki amit szeretnék tőle. Nem kell sokat várnom és meg is jelenik előttem.
- Szia. Miért keresel? – érdeklődik és lesétál, de az egyik lépcsőfoknál megáll, én meg felsétálok hozzá, hogy egy szintben legyek vele.
- Ezt szeretném neked mondani. – kezdek bele, majd azzal fejezem be végül a mondandómat, hogy ajkaira tapadva lágyan csókolom meg és csak reménykedni tudom, hogy a csókom viszonzásra talál nála.
Este leülök picit a számítógép elé. Kockulok itt, pedig nem szokásom. Csak tiprom a billentyűket. Hogy lehetek én ilyen szerencsétlen?!
Telefooon....
- Igen, tessék? – szólok bele kissé feszülten.
- Szia, Raito, Kazuya vagyok – bennemreked a levegő.
- Szia! Ugye, nem nézted meg a füzetemet, ugyanis rosszat adtam oda – magyarázkodom gyorsan.
- Ne haragudj, de már megnéztem, és meg kell állapítanom, nagyon szépen rajzolsz. Kainak igaza van – mondja kedvesen, de nem hat meg.
- Jaj, ne – szólok fel, bár inkább magamnak, mint neki címezve.
- Ne aggódj, senkinek nem fogom elmondani, hogy vonzódsz Kai iránt – mondja kedvesen. – Na de, nem is ezért hívtalak, hanem azért, mert szeretném, ha lerajzolnád a gyerekeket és ők lennének a plakáton – magyarázza.
- Én nem tudok olyan jól lerajzolni embereket – hadakozom kicsit, de hallom sóhaját.
- Vagy csak velem nem szeretnél együtt dolgozni? – kérdi, mire kicsit ledöbbenek. – Nincs semmi gond, akkor majd valahogy megpróbálom megoldani.
- Én nem ezt akartam mondani.
- Tényleg nincs semmi baj. Holnap majd valaki jöjjön el a füzetekért és akkor visszaadom. – Jajj, ne, most megsértődött.
- Kazuya, én sajnálom.
- Nem kell. Legyen szép estéd. Szia! – köszön el gyorsan, majd meg sem várja, hogy én is ezt tegyem, már letette.
***
Másnap, Kai addig nyűgöl, míg magával nem visz, hogy elvegyük a füzeteket. Idiótának érzem magam, amiért megyek utána, mint egy pincsikutya. Részben azért is, hogy megtudjam, Kazuya tartja-e előtte a száját. De, szerintem, ezzel nem lesz gond. Az a pasi nagyon kedves és vaditóan néz ki. Ha nem lenne Kai, már rég utána futnék.
Kopogunk, belépünk, Kazuya mosolyog. Épp telefonál.
- Akkor nem vállalod – sóhajt egy nagyot a készüléknek. – Köszönöm azért, szia – teszi le, s újabb sóhaj után előredől székében.
- Mi a baj? – kérdi Kai, én kussban maradok inkább.
- Csak tegnap Raito, hogy visszamondta a plakátkészítést, így keresnem kell valakit, aki megcsinálja a plakátot, mert én tegnap rájöttem, hogy még a pálcika embert is képes lennék elrontani.
- Hogy mi van? – néz rám egyből. – Egy pillanatot kérek, beszélnék a fejéel – jeleni ki, majd félrevonulunk az irodától.
- Ezt most miért csináltad? Te voltál odaáig ezért, aztán meg csak úgy visszamondod?! – néz rám komolyan. Piszhomókust játszik.
- Nem mondtam vissza, ő döntött így, és szerintem is jól van. Fogjuk a füzeteket és menjünk – mondom halkan.
- Valami baj van, Rai?
- Igen. A másik füzetem adtam oda neki, amelyikben olyan rajzok vannak, amit nem szeretek mutogatni másoknak – magyarázom.
- Aham, értem – bólogat, bennem meg megakad az ütő egy pillanatra, de aztán felengedek.
- Kai, te szeretnéd elvállalni? – kérdem aztán.
- Én igen, jó lenne hasznosítani máshol is a tehetségünket.
- Jó, akkor legyen úgy.
Átkarolja a vállam. Közelebb húzodok kicsit hozzá, s visszamegyünk az irodába.
Kai hatalmas rókavigyorral jelenti ki, hogy rábeszélt a dologra. Kazuya is mosolyog, majd visszaadja a füzeteinket, én meg megköszönöm halkan, hogy nem árult be.
- Még ma szólok a srácoknak, hogy hozzanak fel fényképet magukról, vagy szeretnétek élőbe rajzolni?
- Úgy sokkal jobb, ha előtted van az, akit rajzolsz – mondom kicsit elpirulva. – De jó lesz, ha hoznak fel képet magukról, akkor tudunk majd akkor is dolgozni, mikor nincsenek a közelben – bólogatok.
- Rendben. Beszéljétek meg, majd telefonon szólsz, hogy mi a helyzet, mennem kell órára – búcsúzik el Kai. Megborzolja hajamat, én meg pirultan nézek utána, ahogy integet.
Halk kuncogást hallok, mire odapillantok.
- Nem vicces.
- Édesek vagytok – mosolyog. – Ettél már? A többit megbeszélhetjük kaja mellett.
- Még nem, és rendben – bólintok, majd a táskámba süllyesztem a füzem és odaadom neki a másikat. Ebben van az a rajz is, amit róla készítettem.
- Végeztünk, srácok, gyertek, beszéljük meg azt a plakátot – szólok oda nekik, mire Raito kicsit pirulva néz felém. Nem tudom, hogy ezt esetleg jónak vagy rossznak véljem. Eleinte csak Kai jön velem, bár megnyugtat, hogy Raito is jönni fog, csak egy kicsit összepakolja magát és jönni fog. Bólintok egyet, majd az irodámba is megyünk.
***
Már majdnem megbeszéltük a dolgokat Kai-val, amikor végre megérkezik Raito is. Mosolyogva figyelem, ahogy kicsit előre görnyed, de próbálja magát tartani.
- Na, csak beértél. Minden rendben? – kérdezem mosolyogva, amire elpirultan biccent, pedig ha egy tánctanár nem látná, amit látok, akkor biztos, hogy elszégyellhetné magát.
A barátja felé fordul és elkezdi neki magyarázni, amit eddig megbeszéltünk. Nagyon helyes Raito és el is kalandozik a figyelmem. Nagyon szép arc vonásai vannak, és szerintem tökéletes lenne táncosnak is, ahogy az alkatát elnézem. Lehet, hogy még nem bírja végig futni a távokat, de sok edzés után már menne neki minden.
Ám ahogy elmerengek, eszembe jut valami, ezért feléjük fordulok.
- Láthatnám néhány rajzaitokat? – kérdezem tőlük, mert azért tényleg nem lenne rossz egy két rajzot látni tőlük. Kai egyből bólint, ám Raito, mintha kicsit lefagyna, majd elővesz egy másik füzetet és azt nyújtja át nekem.
- Nekünk lassan be kell mennünk az iskolába, de itt hagyunk két jegyzetfüzetet. Ha valami megtetszik, akár alapnak is fel lehet használni, bár Rai inkább csak portrékat csinál – erre a kijelentésre felnevetek. Akkor majd lehet megkérném, hogy rajzoljon le engem is, de persze nem a plakátra.
- Rendben, hagyjátok itt nyugodtan – mondom mosolyogva.
Meg is kapom a két füzetet, majd elköszönve távoznak az irodámból. Mosolyogva figyelem őket, majd legelsőnek azt a füzetet veszem fel, amit Raito tett le az asztalomra. Ám amikor kinyitom igen érdekes látvány tárul elém. Kainak az arcát látom, csak a füzetben olyan jól letudja rajzolni őt, hogy az valami csodálatos. Nagyon tetszik, amit csinál, de ha csak őt látom a füzetben, akkor ezek szerint szereti is őt. Elmosolyodok, de ezek alapján úgy vélem, hogy semmi esélyem nincs, hogy legalább megismerjem, vagy, hogy belém szeressen.
Ám, ahogy a rajzokat nézem, egy valami az eszembe jut. A gyerekeket fogom a plakátra rajzoltatni. Fel is fogom hívni, de előtte még lesz egy tánc csapat, akinek órát kell tartanom és majd utána hívom fel.
~*~
A tánc olyan sokáig elhúzódott, hogy kiment a fejemből, hogy felhívjam. Már otthon vagyok és este van. Leülök a kanapéra a füzetekkel, de csak Raito füzete akad a kezembe. Felveszem a telefonomat és felhívom.
- Igen tessék? – mintha kicsit ideges lenne a hangja.
- Szia Raito Kazuya vagyok. – mutatkozok be.
- Szia. Ugye nem nézted meg a füzetemet, ugyan is rosszat adtam oda. – kezdi el a magyarázkodást, amire csak elmosolydok.
- Ne haragudj, de már megnéztem és meg kell állapítanom, nagyon szépen rajzolj. Kainak igaza volt. – mondom kedvesen.
- Jaj ne. – mondja telefonba, bár nem értem, hogy miért csinálja.
- Ne aggódj senkinek nem fogom elmondani, hogy vonzódsz Kai iránt. – mondom kedvesen. – Na de nem is ezért hívtalak, hanem azért, mert szeretném, ha lerajzolnád a gyerekeket és ők lennének a plakáton. – kezdem el neki mondani.
- Én nem tudok olyan jól lerajzolni embereket. – kezdi el megint, amire nagyot sóhajt.
- Vagy csak velem nem szeretnél együtt dolgozni? – teszem fel a kérdést, amire szerintem nem számított. – Nincs semmi gond, akkor majd valahogy megpróbálom megoldani.
- Én nem ezt akartam mondani. – kezd bele és mintha meg lenne lepődve.
- Tényleg nincs semmi baj. – mondom kedvesen. – Holnap majd valaki jöjjön el a füzetekért és akkor visszaadom.
- Kazuya én sajnálom. – hát igen ilyen az én szerencsém.
- Nem kell. Legyen szép estéd szia. – Köszönök el, majd leteszem a telefont és csak a füzetet nézem, majd meg fogok egy lapot és megpróbálok rajzolni, de amint meglátom mit műveltem, elszörnyedek. Ettől még egy pálcika ember is sokkal szebben néz ki. Lehet fel kéne adni a tervemet?
~*~
Másnap bemegyek a munkahelyemre és igyekszek valakit keresni, aki nagyon jó és eltudná vállalni a munkát, mert én tényleg béna vagyok hozzá.
Éppen az irodában tárgyalok az egyik rajzossal, hogy vállalja el, de makacs, mint egy öszvér és nem akarja… Egyszer csak kopogtatnak, majd a két rajzművész lép be rajta, amin elmosolyodok.
- Akkor nem vállalod. – nagyot sóhajtok. – Köszönöm azért, szia. – teszem le a telefont és nagyot sóhajtva dőlök előre.
- Mi a baj? – kérdezi Kai, amint belépnek és látja gondterhelt arcomat.
- Csak tegnap Raito, hogy visszamondta a plakátkészítést, így keresnem kell valakit, aki megcsinálja a plakátot, mert én tegnap rájöttem, hogy még a pálcika embert s képes lennék elrontani.
- Hogy mi van? – néz a barátjára. – Egy pillanatot kérnék beszélnék a fejével. – jelenti ki, majd kivonulnak az irodámból én meg csak kerek szemekkel nézek utánuk, majd előkészítem a füzetüket, hiszen azért jöttek, ha jól sejtem.
- Festeni tanulsz, vagy csak hobbyból festesz? – kérdezi, mikor már egy kávézóban ülünk, s odakapjuk az üdítőnket.
- Ezt tanulom a középiskolába – mondom, mire felcsillannak azok az ólomszürke szemek.
- És ha megkérlek, akkor segítenél nekem. Természetesen megfizetlek érte – jelenti ki, mire kicsit meglepetten nézek rá.
- Nem tudom. Nem festek olyan jól, meg hát azt se tudom mire kell vagy mit kéne – kezdem el sorolni.
- Jaj persze ne haragudj. Tánc tanár vagyok és az egyik amatőr versenyre, ami a gyerekeknek lesz megtartva és kéne egy plakátot csinálnom, de nem tudok egyáltalán festeni én csak a táncoláshoz értek.
- Öhm. Nem is tudom – vakargatom lányos zavaromban a fejem.
- Kérlek szépen. Itt vannak a festékek is és tényleg nagyon hálás lennék, meg alaposan meg is fizetnélek – néz rám szinte könyörögva. A csuda vigye el!
- Rendben megpróbálhatom, de akkor mondd meg, hogy milyet szeretnél hogyan gondoltad és akkor megpróbálom megcsinálni – mondja, majd egy papírt nyújt nekem, amin úgy látom, hogy a telefonszáma és a neve van.
- Rendben. Ezen a számon bármikor elérhetsz, de holnap gyere le a próbára és ha meglátod, hogy milyenbe tanítok, meg a gyerekeket is meglátos, akkor rájössz, hogy milyet szeretnék, meg rád bízom teljesen – mondja kedvesen.
Megtadja a címet és az időpontot is leegyeztetjük. Mondom, hogy megpróbálok elmenni, de nem ígérek semmit.
Kifizeti az italt és elbúcsúzunk egymástól. Egy jó darabig nézek utána, szinte bámulom. Megrázom a fejem és próbálok é is a saját dolgomra menni, nem olyan hülyeségeken gondolkodni, hogy vajon milyen lehet meztelen felsőteste… ahm… jobbha sietek.
***
Reggel mikor indulok, az első dolgom, hogy belerohanjak Kaiba. Na ez is jókor van, jó helyen.
- Hova–hova?
- Jó, hogy itt vagy. Gyere velem, kérlek, te jobban értessz ehhez – húzom magammal.
- Mi? – kérdez, de inkább út közben magyarázkodom neki.
Előbb érünk a terembe, mint ő, de nem baj, nem szeretek sem késni, sem korán érkezni. Pontban, hisz ő is akkor lép be, mikor már pakoljuk le a cuccainkat.
- Szia. Örülök, hogy eljöttél – szólít meg kedvesen.
- Szia. Csak akkor jöttem megbeszélni a terveket – mondom neki kedvesen, mire elmosolyodik, s végre Kai is visszatér a terem csodálásából. – Nem gond ha a legjobb barátomat is elhoztam? Csak ő jobban tud rajzolni meg több fantáziája van így hátha jobb lesz – magyarázom, és elmosolyodik.
- Dehogy baj. Gyertek be. Üljetek le és mi is kezdjünk nem sokára – mondja, s látom, hogy vár valamire. Aztán később jönnek a gyerekek és ők nekikezdnek a táncikálásnak.
Egyre csak Kazuyát bámulom, aztán érzem, hogy valami nekem surlódik.
- Ennyire tetszik? – motyog magában, s Kai felé kapom a tekintetem.
- Dehogy… - emelem fel védekezően a kezem, de ez kissé hangosra sikerült, inkább befogom a szám mancsommal, hogy ne mindenki engem bámuljon.
- Ne komolyan, miért hívtál engem is, nem jobb lenne, ha csak ketten turbékolnátok – duzzog én meg felkuncogok.
- Tudod, hogy nem boldogulok az ilyesmivel – ütök egy kisebbet combjára.
- A kezedet ne fogjam meg? – változtatja el hangját, mintha valami lány lenne. Pirultan fogom meg a kezét.
- De – nyögöm ki, mire felkacag. – Édes vagy. – Kezembe nyomja a cerkám és egy lapot. Kíváncsian nézek rá. – Rajzolj – mosolyog, s fejével Kazuya felé int.
Egy darabig le sem bírom róla venni a szemem. A mozdulatai, a hangja, a kedvessége szinte sugárzik. Szeretem az ilyen jellemet, de még nemigen rajzoltam más arcképét füzetembe, csak Kaiét. Inkább kiveszek egy lapot én külön rajzolom.
***
Csak bámulom magam előtt a füzetet, s hirtelen elfog a féltékenység. Azonnal belecsúsztatom füzetembe. Mikor Kai vinnyog, hogy látni akarja, csak megrázom a fejem.
- Nem sikerült jól. Még be kell fejezni, nem olyan lett, amilyent akartam – füllentem higgadtan. Úgy érzem, hogy a világ elől el kell rejtenem. Miért? Miért van az, hogy hirtelen feltámadt bennem a féltékenység. Hiszen nem is ismerem…
- Végeztünk, srácok, gyertek, beszéljük meg azt a plakátot – szól oda hozzánk Kazuya. Pirultan lesek felé.
- M-menj csak, majd én is megyek, csak összeszedem a cuccom – kezdek el babrálni az elől lévő ceruzával és radírral.
- Segíte…
- Ne, nem kell, egyedül is megy, menj csak – mosolygok félszegen.
- Rai, jól vagy – simítsa homlokára a kezem, mire egyből elpirulok. Hol marad az a finom bizsergető érzés? A melegség?
- Persze – bólintok, s ő is biccent, majd követi Kazuyát.
Előhalászom a rajzot, s csak nézem. Aztán nekiállok árnyékolni, s folytatom, egészen addig, míg nem érzem jónak, bár így sem remekműveim közé tartozik. De ez csak egy portré, mégis… Most miért dobog ennyire szívecském.
***
Pihegve érkezem én is Kazuya dolgozószobájába. Lefutottam a távot, bár nem volt messze, azért kicsit fáraztó annak, aki nem sportól aktívan.
- Na, csak beértél. Minden rendben? – mosolyog rám, mire elpirulva biccentek. Belsőm üvölt, hogy még véletlenül sincs itt semmi rendben, de ezt nem akarom mutatni.
Kai felém fordul és magyarázni kezdi, amit megtudott Kazuyától. Figyelmesen hallgatom, miközben táskám magam mellé rakom, s lehuppanok az egyik székre. Amíg mi ketten beszélgetünk, ő felém fordul.
- Láthatnám néhány rajzaitokat? – kérdez, Kai bólint, én meg ijedten hökkölök hátra, aztán hálát mondok, amiért elhoztam a másik füzetem is.
- Nekünk lassan be kell mennünk az iskolába, de itthagyunk két jegyzetfüzetet. Ha valami megtetszik, akár alapnak is fel lehet használni, bár Rai inkább csak portrékat csinál – kuncog fel, én meg mellkasára ütök kicsit. Kazuya felnevet.
- Rendben, hagyjátok itt nyugodtan – mosolyog.
Kai már le is teszi a sajátját, s felkapja tatyóját, én meg azzal tökölődöm, hogy a két egyforma jegyzetfüzetem közül kiválasszam azt, amelyikben nem porték, hanme egyszerű rajzok vannak, végül kihúzom egyiket és leteszem az asztalra.
Kazuyával még leegyezzük a következő találkát, mire kész is leszünk a vázlattal azt hiszem, jól el tudta magyarázni, így csak meg kell valósítani. Búcsúzunk és mivel elég sokáig ácsingózok ott pirultan, Kai megfpgja a kezem, s maga után húz. Bukdácsolva követem, s csak reménykedem, hogy a jó füzetet adtam oda.
Be kell mennem a bevásárlóközpontba, mert van egy két dolog, ami hiányzik otthon és be kell vásárolnom, mert az egyik díszítéshez is szükségem van, hiszen, mert nem sokára lesz a kicsiknek a bemutatója és oda meg kell csinálnom a dolgokat és ehhez festékre is szükségem van.
Éppen a festékeket keresem, amikor meglátok egy rövid barna hajú férfit, ahogy éppen az egyik festékért próbálna nyúlni, de kicsit alacsony hozzá. Azt hiszem nyújtok neki egy kis segít praclit. Mellé állok, majd leveszem neki a polcról és odaadom neki.
- Tessék, édes – mosolyogok rá kedvesen, mert hát nem semmi hátsó lökhárítója van és igazán szép az arca is így most ahogy megnézek. Amikor ő is alaposan megnézett csak pirultan lép hátra.
- Kö-köszönöm – mosolyog rám erőltetten, majd más felé pillant zavarában.
- Szívesen – válaszolom mosolyogva. – Ha eljössz velem meginni valamit, akkor kvittek vagyunk – mondom kedvesen, majd egy kisebb mérlegelés után csak rábólint, hogy rendben van a feltételem. – Kazuya Takeda vagyok – nyújtom felé a kezemet bemutatkozás képpen.
- Murasaki Raito – nyögi, de nem adja a kezét. Kicsit hülyén érzem magam, de hát ez van. Leengedem, majd elindulunk a kasszához, hogy ő is kifizesse, amit vett meg én is.
Éppen ő fizet, amikor látom, hogy eszébe jut valami és meg is toppan.
- A zöld! – szólal meg, majd visszaszalad a polcokhoz és leveszi a zöldszínt. Boldogan és büszkén tér vissza mellém, hogy végre fizessen és mehessünk inni. Kíváncsi vagyok, hogy csak hobbyból szokott festeni, vagy mert ezt tanulja, na meg hogy mennyire tud, mert ha az én tudásomat vesszük alapul, akkor mindenki ezerszer jobban fest tőlem.
Amint megvagyunk a fizetéssel a közeli kis kávézóba ülünk be, hogy megigyunk egy kis inni valót.
- Festeni tanulsz, vagy csak hobbyból festesz? – kérdezem tőle, mikor megkapjuk az üdítőnket.
- Ezt tanulom a középiskolába. – mondja, de nekem csak felcsillan a szemem.
- És ha megkérlek, akkor segítenél nekem. Természetesen megfizetlek érte. – mondom neki egyből szinte letámadva, amire meglepetten néz rám.
- Nem tudom. Nem festek olyan jól, meg hát azt se tudom mire kell vagy mit kéne. – kezdi el sorolni.
- Jaj persze ne haragudj. – kérek tőle bocsánatot. – Tánc tanár vagyok és az egyik amatőr versenyre, ami a gyerekeknek lesz megtartva és kéne egy plakátot csinálnom, de nem tudok egyáltalán festeni én csak a táncoláshoz értek. – magyarázom neki mosolyogva.
- Öhm. Nem is tudom. – vakarja meg zavarában a fejét.
- Kérlek szépen. Itt vannak a festékek is és tényleg nagyon hálás lennék, meg alaposan meg is fizetnélek. – nézek rá már szinte majdnem könyörögve.
- Rendben megpróbálhatom, de akkor mond meg, hogy milyet szeretnél hogyan gondoltad és akkor megpróbálom megcsinálni. – mondja, majd egy papírt nyújtok át neki a telefonszámommal és a nevemmel.
- Rendben. Ezen a számon bármikor elérhetsz, de holnap gyere el a próbára és ha meglátod, hogy milyenbe tanítok, meg a gyerekeket is meglátod, akkor rájössz, hogy milyet szeretnék, meg rád bízom teljesen. – mondom kedvesen.
Megadom neki a címet és az időpontot is leegyeztetjük. Azt mondja megpróbál eljönni, de nem ígér semmit, de most csak ennyivel kell beérnem, de ez is sokkal több, minta semmi, meg hátha tényleg nem nekem kéne megfestenem, mert akkor az nagyon nagyon rossz lenne.
Végül kifizetem az italt és elbúcsúzunk egymástól, mert mennünk kell mind a kettőnknek. Bemegyek a suliba, mert most a felnőtteknek tartok órát és őket is meg kell edzeni elég alaposan.
~*~
Másnap reggel megyek a központba, ahol tartom az órát a gyerekeknek és már alig várják, hogy elkezdjük és a verseny miatt is nagyon izgatottak. Átöltözök a próba ruhámba és kimegyek az öltözőmből, amikor meglátom a tegnapi srácot, Raitot.
- Szia. Örülök, hogy eljöttél. – mondom neki kedvesen.
- Szia. Csak akkor jöttem megbeszélni a terveket. – mondja kedvesen, amin elmosolyodok, és látom, hogy kezd közeled felénk egy másik emberke. – Nem gond ha a legjobb barátomat is elhoztam? – kérdezi meg tőlem. – Csak ő jobban tud rajzolni meg több fantáziája van így hátha jobb lesz. – mondja nekem, amire elmosolyodok.
- Dehogy baj. – mosolygok. – Gyertek be. Üljetek le és mi is kezdjünk nem sokára. – mondom, majd megvárom, hogy a gyerekek bejöjjenek, majd neki is kezdek a táncoktatásnak, amire születtem.
- Már megint engem rajzolsz? – kérdez Kai, miközben a gitárját bügyköli. Olyan szépen játszik rajta, imádom hallani... és nézni.
Pirultan lesek fel a füzetemből, amit lassan betölt az ő arcképeinek rajza. Ő tehet róla... tökéletes arca van, a vonásai finomak, az álla alá érő, ezerfele álló haja meg nagyon dögössé teszi.
- Igen... de ezt most ki is akarom festeni – cincogom.
- Ennyire tetszik az arcom? – pakolja le gitárját, s közelebb jön, én meg hátrább csusszanok az ágyon, hogy ő is le tudjon ülni. Tekintetem mindenhová cikázik, arcom még pirosabb, mint volt. Nem merek ránézni, félek, hogy megbámulnám vagy valami. Mély hangján felnevet, az egész szoba beleborzong jókedvébe. – Édes vagy, Rai. Te figyu, nem akarsz járni velem? – pillázik rám az arcomtól két centire, én meg belepirulok a zoknimba, s pánikhelyzetet észlelve, kislisszanok alóla, már az ajtó előtt is vagyok.
- Öhm... izé... megyek... festékért... – szólok még hátra halkan, s már a biciklimen is vagyok. Aztán rájövök, hogy nekem nincs is biciklim. Ijedten teszem vissza a szomszéd kerékpárját a helyére, s inkább lábbusszal megyek.
A szívecském a torkomban dobog. Olyan buta vagyok... Már két éve vagyok beleesve a szobatársamba, Kaiba, s itt a lehetőség, de én elfutok. Idióta, idióta, idióta! Bezzeg tudod rá csorgatni a nyálad, mikor visszajön fürdésből! Hülye!
***
A bevársárlóközpontba érve egy ott dologozó (vagy nem ott dolgozó? Ki tudja?) segítségével eltalálok a festékekig. Először is, kell barna és sárga, ahhoz a búzaszőke hajhoz, amit úgy szeretek simogatni, meg kócolni. Kellnek még az alapszínek is, meg aztán kell kék. Igen, azok a tengerészkék gyönyörű szemek... Két polccal fennebb megakad a szemem egy halványkék üvegcsén. Hmm... hozzákeverek egy kis fehéret, meg sötétkéket, de abból nagyon kicsit, s már meg is vagyok. Csak a festék nincs... Miért kell olyan magasra tenni? Vagy én vagyok kicsike? Bárhogy pipiskedek, nem érem el... Már kezdek lemondni róla, mikor valaki mellém lép, s a kezembe nyomja.
- Tessék, édes – mosolyog rám egy férfi. Hosszú, fekete haja van, s szemei ezüstszürkék, egy kis feketével keverve. Az a hamu szín, csak úgy vonzza a tekintetem... le akarom rajzolni... Pirultan lépek hátrább.
- Kö-köszönöm – erőltetek mosolyt arcomra, de csak zavaromban elpillantok másfelé.
- Szívesen – mosolyog még mindig. – Ha eljössz velem meginni valamit, akkor kvittek vagyunk – mondja. Félénken pislogok rá. Nem úgy néz ki, mint egy baltásgyilkos. Inkább, mint valami ügyvéd, vagy modell. Pirultan biccentek, hogy oké. – Kazuya Takeda vagyok – nyújt felém kezet.
- Murasaki Raito – nyögöm, de nem fogadom el kezét. Lehet, hogy lányos, de még sosem fogtam kezet... kivéve a szüleimét, de az más tészta.
Már a kasszához érünk, mikor eszembe jut, hogy elfelejtettem valamit.
- A zöld! – nyikkanom, s visszafutva megszerzem a hiányzó láncszemet. Diadalmasan tartom a kezemben, mint valami értékes vázát, s boldogan térek vissza a férfi mellé.
Szerkesztve darkrukia által @ 2012. 06. 11. 08:09:01
Hát, ebből se lett nagy vásárlás, meg kell mondjam. De annyi baj legyen. Legalább a társaság jó volt. Vásárolni meg ráérek még holnap is. Két nap múlva Karácsony, tehát én már hivatalosan is bezártam Újév utánig. Jól fog esni egy kis megérdemelt pihenés. Nem is tudom, miért adtam oda a kártyát a fiúnak. Végül is, ki tudja, talán valamelyik ismerősének jól fog jönni. Vagy kidobja. Le kéne már szoknom róla, hogy úton-útfélen névjegykártyákat adogatok mindenkinek. Elvégre annyira nekem sem megy rosszul az üzlet. Halkan elnevetem magam és karácsonyi dalokat énekelgetve lépek be egy állatkereskedésbe. Legalább a kis kedvencemnek veszek valamit.
Hazaérve csak egy forró fürdőre és egy kis nyugalomra vágyom. Amit nem kapok meg, hála Scottynak. A kis gézengúz nem hagy pihenni és kedvenc elfoglaltságának hódol. Nevezetesen, hogy a fejemre ülve fészket építsen a hajamból. Egy ideig próbálom ebben megakadályozni, de túl jól ismerjük egymást, így végül közös megegyezéssel a fejemen marad és vidáman csipog. Persze a Karácsonyt anyámékkal töltöm. Mindig azzal cukkolnak, mikor találok már magamnak egy megfelelő partnert. Mintha az olyan könnyű lenne. Akárhányszor elejtem, hogy mi a foglalkozásom, az emberek jó része hanyatt-homlok menekül előlem. Miért olyan nagy baj egy pszichológus? Nem szoktam a szeretteim dolgai után kutatni. De hát ez van.
…
Másnap délután éppen hazaérek a vásárlásból – ezúttal sikerrel -, amikor megcsörren a mobilom. Le kell pakolnom és elő kell halásznom a telefont a zsebemből, hogy fel is tudjam venni. Ismeretlen szám, de nagyon kíváncsi vagyok, ki hívhat.
- Kitagawa Yuu, tessék – szólok bele.
- Jó napot Kitagawa-san, Takeo vagyok – ez meglep.
- Á, Takeo-san! Örülök, hogy felhívott. Miben lehetek a segítségére? – kérdem udvariasan.
-Talán egy kicsit meglepően fog hangzani, de… tudna esetleg egy időpontot biztosítani számomra? –kérdi kissé idegesen, néhány másodperc hallgatás után.
-Természetesen – válaszolom. – De január elejéig szabadságon vagyok. Tudja az ünnepek miatt. Mindjárt megnézem, mikor is tudok önnek időpontot biztosítani, egy pillanat türelmét kérem! – előkaparom a noteszomat, ahová az időpontokat írom. – Január 14-e megfelel? Sajnálom, de teljesen be vagyok addig táblázva. Mondjuk délután négy óra?
-Igen, az tökéletes – válaszolja. A hangja mintha kissé nyugodtabb lenne. – Köszönöm szépen!
-Igazán nincs mit! Akkor januárban találkozunk. Kellemes Ünnepeket! – köszönök el.
-Kellemes Ünnepeket, sensei! – válaszolja és kinyomja a telefont.
Lerakom a mobilt és beírom Takeot januárra. Kíváncsi vagyok, vajon mi lehet a panasza. Rendes, értelmes srácnak tűnt, amikor beszélgettünk, de már megtanultam, hogy nem szabad látszat alapján ítélni. Elpakolok és készítek ebédet. Scotty körülöttem repdes, és boldogan csipog. Holnap már Karácsony, talán ő is érzi, hogy van valami a levegőben.
-Na, te kis rosszaság? Csak nem várod már a Karácsonyt? – nevetem el magam, mire ő csak a konyhapultra telepszik és támadást indít a saláta ellen. – Hé! Az az enyém, te kis rosszcsont!
…
A Karácsony hamar elmúlik, ahogy a Szilveszter és az Újév napja is. És hamar elrepül január első két hete is. Igazság szerint, gyakran eszembe jutott Takeo, de különösebben nem foglalkoztam vele. Ő is csak egy betegem lesz. Igaz, olyan betegem, akivel már beszélgettem. A kabátom azóta már tiszta, hála a tisztítósoknak. Így legalább elkerülhetem, hogy szegény gyereknek újabb kínos incidenst okozzak. Végre négy óra. Az utolsó betegem is távozik és az asszisztensnő már be is vezeti Takeot, aztán mosolyogva meghajol és visszatér a helyére.
-Jó napot, Takeo-san! – állok fel és hajolok meg – Üdvözlöm!
-Jó napot, sensei! – viszonozza a köszönést és látom, hogy körbenéz – Szép iroda.
-Köszönöm! Foglaljon helyet kérem! – mutatok a díványra.
Leül, és újfent szemrevételez mindent. Nem egy hú de nagy iroda, de van benne egy kényelmes kanapé, két fotel, egy íróasztal székkel, az egyik sarokban pedig egy polcon kifestők, színes ceruzák, zsírkréták, festékek, ecsetek, és egy festőállvány is fel van állítva. Sok betegem szeret festegetni, így elterelik a gondolataikat és szabadabban tudnak társalogni velem. Amíg nézelődik, én átolvasom az aktáját. Nem sok minden van benne, hiszen szeretném az elejéről kezdeni. Így igazából csak egy adatlapot tartok a kezemben. Végre leteszem és ő is felém fordul. Átülök az egyik fotelba, ahol kényelmesebben tudunk majd beszélgetni.
-Amint látom, 19 éves – jegyzem meg, mire bólint. – Nos, miről szeretne beszélgetni? Csak nyugodtan, nem fogom kényszeríteni semmire. És biztosíthatom, amit elmond, az nem hagyja el ezt a szobát.
-Köszönöm – a hangja remeg. – Én… nem is tudom, hogy hol kezdjem. Olyan kínos és zavaros az egész.
-Először is nyugodjon meg. Kér valamit inni? Teát, üdítőt, kávét, ásványvizet? – kérdem.
-Egy kis ásványvizet elfogadnék, köszönöm szépen – mondja, mire felállok és töltök neki. – A kabátja… ugye sikerült kitisztíttatnia?
-Igen, emiatt ne aggódjon. Tisztább, mint új korában – mosolyodom el.
-Az az incidens igazán kínos volt számomra – sóhajt.
-Ne emlegesse fel! Az már a múlt – rázom a fejem.
Látszólag megnyugszik. Nem tudom, mi az, ami így halálra rémisztette, vagy amitől ennyire fél, de biztos komoly lehet. Nézem, ahogy beleiszik a vízbe. A kezei reszketnek. Milyen fiatal és gyönyörű. Ha nem lenne a páciensem, még randira is hívnám. Jaj, Yuu miket képzelsz! Csendben várom, mikor szólal meg. Vajon mi történhetett vele? Szeretnék segíteni neki.
Karácsony előtti nyüzsgés. Még szerencse, hogy már valamivel dél előtt itt voltam a bevásárlóközpontban. Minden tömve van emberek kisebb-nagyobb csoportjával, párokkal, családokkal, kisgyermekekkel.
Úgy tűnik, nem csak én halogattam az ajándékok megvásárlását.
Mikor megérkeztem, még negyed ekkora sem volt a bevásárlók tömege, nem úgy, mint most. Néhány rövidebb óra nézelődés és válogatás után sikerült beszereznem minden fontos ajándékot, és szerintem szerencsésnek mondható volt az időzítés – most ugyanis a boltok bejáratain is nehéz bejutni, nemhogy még tüzetesen megnézni mindent és vásárolni is.
Nehéz ugyan átverekednem magam a tömegen az összes ajándékkal a kezemben, de csak sikerül. A mélygarázsba sietek a zacskókkal, hogy mindent bepakolhassak a kocsiba. Mielőtt beszállnék, még vetek egy pillantást az órámra – és látom, hogy még nagyon korán van. Anyáék csak estére várnak (megígértem nekik, hogy náluk töltöm a hétvégét és a karácsonyt), van még időm bőven.
Inkább bezárom az autót, és visszamegyek. Egy kávé bőven belefér az időmbe. Akár több is, de túlzásokba én sem esek azért.
Befelé menet természetesen már nincs könnyű dolgom. Már alig néhány méternyire vagyok csak a menedéket nyújtó kávézótól – amiben szerencsére nincs annyi ember, mintha kétszer annyi lenne –, amikor szembe jön velem egy nagycsalád. Nem viccelek. Tényleg nagy. Anya, apa, mama, papa, három gyerek, plusz egy babakocsi. És természetesen szorosan egymás mellett, hogy még véletlenül se férjen el mellettük senki – a félreállás fogalma pedig szintén kimaradt az értelmező szótárukból.
Elővéve udvariasságomat és nagylelkűségemet előzékenyen félreállok, a lehető leglaposabb összehúzva magamat. A kedves anyuka viszont így is van olyan kedves, hogy áttolja a lábamon a babakocsit. Igyekszem nem grimaszolni vagy megjegyzést tenni, de amikor még ő kezd el morgolódni, hogy felébredt a gyerek, na, akkor elszabadul a pokol – a fejemben.
Egy sokatmondó szemforgatással, magamban dúlva-fúlva megyek tovább. Néha nagyon fel tudnak húzni az emberek. Végre bejutok a kávézóba, viszont folyamatos füstölgésem miatt természetesen a lábam elé sem vagyok képes nézni – és sikerül nekimennem valakinek.
Lehet, hogy nem is foglalkoznék ezzel, de amikor hallom, hogy egy csésze törik ripityára a padlón, morgolódásomat rögtön a zavar váltja fel. Az „elütött” személy felé fordulok, és azt kell látnom, hogy sikerült elintéznem egy jókora barna foltot a kabátján.
- Nagyon sajnálom! Nem volt szándékos, kérem, ne haragudjon! – szólalok meg. – Nem forrázta le magát?
Jobban megfigyelve látom, hogy egy jó kiállású, jóképű, vörös hajú férfi lett ügyetlenségem áldozata. És nagyon jól áll neki a szemüveg.
- Semmi gond – rázza meg a fejét. – Semmi baj, ne aggódjon!
- Igazán röstellem. Összekentem a kabátját. – Érzem, hogy az arcomon is kezd mutatkozni a zavarom. – Azonnal hozok egy szalvétát, bár talán jobb lenne, ha tisztítóba vinné. Kifizetem.
- Erre igazán semmi szükség.
- Akkor legalább hadd hívjam meg egy kávéra. Kérem! – nézek rá kérlelőn.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre mosolyogva bólint. Már szinte ott sem vagyok, gyorsan megyek is, hogy minél hamarabb jóvátehessem a kétbalkezességemet. Azaz jelen esetben inkább kétballábasságomat. Persze, hogy elfelejtettem megkérdezni, hogyan issza a kávét… na mindegy, próba szerencse, úgy rendelem, ahogy én is szeretem. Kifizetem az italokat, majd a csészékkel a kezemben visszatérek hozzá.
Leülünk egy üres asztalhoz egymással szembe a kávéinkkal. Ő már nyugodtnak tűnik, de az én tekintetem egyre csak a kabátjára téved, nem akar kimenni a fejemből az előző incidens. Belekortyol a kávéba, és örömmel látom, hogy ízlik neki.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Kitagawa Yuu vagyok – hajol meg.
- Takeo vagyok. Örülök, hogy megismerhetem Kitagawa-san – viszonzom a gesztust. – És még egyszer elnézést, hogy… önbe rohantam.
- Túl van tárgyalva – rázza meg a fejét. – Na és mivel foglalkozik, ha nem túl indiszkrét a kérdésem?
- Modell vagyok. És ön?
- Pszichológus – neveti el magát. – Bevallom, ezután a mondat után sokan megijednek.
- Mert azt hiszik, az agyukban nyúlkál? – mosolyodom el.
- Pontosan – bólint nevetve. – Fején találta a szöget, Takeo-san.
Szinte az egész délutánt elbeszélgetjük. Remek társaság, nagyon jól érzem magam vele, remekül lehet vele beszélgetni. De végül mégis a távozás mellett kell döntenünk, amikor rájövünk, hogy elszaladt az idő.
- Ha szüksége lenne bármire, itt megtalál – nyújtja át nekem a névjegyét. – Csak keressen fel bátran. Ez olyan ingyen reklám – mosolyodik el.
- Köszönöm!
Meghajolunk, majd távozik. Egy ideig még nézem a kezemben tartott kis kártyát, rajta a pszichológus felirattal. Szinte azon nyomban bevillan egy régi emlékkép. Egy gonoszul vigyorgó arc, egy seszínű hajzuhatag, és egy ravaszul csillogó, fekete szempár.
Érzem, ahogy a pulzusom az egekbe szökik, és mintha a véremet jeges vízre cserélték volna az ereimben, ezért összeszorítom a szemeimet és a fejemet megrázva űzöm el a rossz emlékeket.
Egyszer már sikerült fátylat borítanom a múltra, nem kellene még egyszer felhánytorgatni.
A névjegykártyát zsebre teszem, majd én is elhagyom a kávézót. Egyenesen a kocsimhoz megyek, és ezúttal tényleg hazaindulok. Azaz a szüleimhez.
***
Ha nem lennék hozzászokva ehhez a fajta közlekedéshez, már biztosan idegroncs lennék. Amikor hússzal vagy harminccal tötyögnek előttem, perceket kell várni, mire lesznek szívesen elindulni a zöld lámpánál…
Őrjítő.
Ettől függetlenül sikerül viszonylag nyugodtan megérkeznem anyuékhoz. Még szinte ki sem szállok az autóból, amikor anya már a nyakamba borul.
- Hát itt vagy!
- Itt, anya, itt – mosolyodom el.
Még jópár percig ölel, aztán csak-csak enged levegőhöz jutni. Kikászálódom a kocsiból, és felé fordulok.
- Apa merre van? – kérdezem.
- Közbeszerzési tárgyalása van, csak később tud hazajönni.
- Ó, értem. Szegény… – sóhajtok fel.
Kinyitom a csomagtartót, és anya segítségével becipekedek a házba. Szerencsére az ajándékokat nem fenyegeti a leleplezés veszélye, mert mindegyik színes csomagolópapírban van. A szobámba viszem az összes holmit, aztán visszatérek anyuhoz a konyhába. Kiveszem a zsebemből a slusszkulcsot, hogy lerakjam a pultra, de véletlenül Kitagawa-san névjegykártyáját is kirántom vele együtt.
- Hát ez meg? – veszi föl anya a földről. Megfordítja, és szemügyre veszi. Aztán meglepve pillant rám. – Pszichológus? Csak nem… Ó, édesem, hát megfogadtad végre a tanácsomat?
- Nem – vágom rá.
- De kicsim… soha senkinek nem beszéltél róla. Sokkal könnyebb lenne feldolgozni, ha egy szakemberrel beszélnél róla.
- Már feldolgoztam! – csattanok fel, és kikapva a névjegyet a kezéből, inkább a szobámba megyek, és bezárkózom.
Öt perc sem telik el, szinte egyszerre nyitjuk ki az ajtót, hogy kölcsönösen bocsánatot kérjünk egymástól.
***
Másnap egészen délutánig bírom. Késő délután van, és én egyikkezemben a névjegykártyát, másikban a telefont szorongatom.
Az éjjel rémálmom volt. Megint. Mint három éve egyfolytában…
Anyának igaza van, még mindig nem dolgoztam fel, csak néha elhalványul.
Veszek egy mély levegőt, aztán tárcsázok.
- Kitagawa Yuu, tessék – veszi föl már a harmadik csöngésre.
- Jó napot Kitagawa-san, Takeo vagyok.
- Á, Takeo-san! Örülök, hogy felhívott. Miben lehetek a segítségére?
Néhány pillanatig erőt gyűjtök, aztán csak megszólalok.
- Talán egy kicsit meglepően fog hangzani, de… tudna esetleg egy időpontot biztosítani számomra?
Hideg, téli délután van, pont Karácsony előtt. Még hiányzik pár ajándék a szüleimnek és a legjobb barátomnak, így úgy döntök, ha már úgyis szünetem van, és a rendelő bezár az ünnepekre, végre vásárolgatok pár dolgot. Az emberek tülekednek, túl nagy a tömeg az utcákon. Mintha mindenki az utolsó pillanatban rohangálna ajándékok után. Mint ahogy én is teszem. A hó enyhén szálldogál, és mindenhonnan karácsonyi dalok foszlányai hallatszanak ki. Az épületek is ünnepi fényárban úsznak, a fák, lámpaoszlopok mind tele díszekkel, apró csengőkkel. Kissé giccsesnek hat, de hát mi japánok már csak ilyenek vagyunk. Mindent képesek vagyunk túldíszíteni.
Mosolyogva lépek be a legközelebbi bevásárlóközpontba, ahol természetesen egymáson tülekednek a vásárolni vágyók. Mindenki be akarja szerezni az utolsó apróságokat, meglepetéseket. Így nem is csodálkozom rajta, ha csak apró lépésekben vagyok képes araszolni az emberek között, és folyton beleütközöm valakibe.
Végül egy ékszerüzlet előtt állok meg. A tömeg hatalmas odabenn, így jó negyed órába telik, mire sikerül bejutnom és szétnéznem. Úgy döntök, a vásárlást későbbre hagyom, hiszen úgysem tudnék bejutni a tömött üzletekbe. Így inkább a kávézórészleg felé veszem az irányt. Átfáztam odakinn, jólesne egy kávé.
Hosszú sorbanállás után kezemben a forró nedüvel boldogan fordulok egy asztal felé, amikor valaki belém ütközik és a kávém egy része a kabátomon landol, a csésze pedig ripityára törik a padlón. Az alak, aki belémjött zavartan fordul hátra és néz rám.
- Nagyon sajnálom! Nem volt szándékos, kérem, ne haragudjon! - szabadkozik - Nem forrázta le magát?
- Semmi gond - rázom a fejem és megnézem a fiút. Csinos, középmagas, lányos arcú szépség. Hosszú, derékig érő haja és sötétkék, gyönyörű szemei vannak. Mint egy angyal. - Semmi baj, ne aggódjon!
- Igazán röstellem. Összekentem a kabátját - vörösödik el. Olyan aranyos. - Azonnal hozok egy szalvétát, bár talán jobb lenne, ha tisztítóba vinné. Kifizetem.
- Erre igazán semmi szükség - hárítom el.
- Akkor legalább hadd hívjam meg egy kávéra. Kérem! - néz rám szinte könyörögve.
Bólintok és elmosolyodom. Úgy látom, megkönnyebbül. Hamarosan visszatér két csésze kávéval és leülünk egy üres asztalhoz. Látom, hogy még mindig rettenetesen érzi magát a dolog miatt, pedig csak egy ostoba, véletlen baleset volt. Én már le is zártam a témát. Zavartan fészkelődik velem szemben, szeme minduntalan a szék támláján nyugvó kabátomra téved. Úgy teszek, mintha nem venném észre, és beleiszom a kávémba. Nagyon finom. Aztán rájövök, hogy még be sem mutatkoztunk egymásnak.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Kitagawa Yuu vagyok - hajolok meg ültömben.
- Takeo vagyok. Örülök hogy megismerhetem, Kitagawa-san - hajol meg ő is. - És mégegyszer elnézést hogy... önbe rohantam.
- Túl van tárgyalva - rázom a fejem. - Na és mivel foglalkozik, ha nem túl indiszkrét a kérdésem?
- Modell vagyok - válaszol udvariasan. - És ön?
- Pszichológus - nevetem el magam. - Bevallom, ezután a mondat után sokan megijednek.
- Mert azt hiszik, az agyukban nyulkál? - kérdi mosolyogva.
- Pontosan - bólintok nevetve. - Fején találta a szöget, Takeo-san.
Még egy ideig beszélgetünk, egész jól érzem magam vele.Igazából hétköznapi semmiségekről beszélgetünk, de ez nem is fontos. De sajnos az idő gyorsan eltelik és lassan indulnom kell. Mikor az órámra nézek döbbenten látom, hogy jól elbeszélgettük az egész délutánt, így már nem jut időm a vásárlásra. Annyi baj legyen.
Elköszönünk egymástól. Kár, hogy el kell válnunk, mert tényleg jó társaság. Érzem, hogy feszengős, és nem nagyon akar megnyílni, de elvégre, az emberek különbözőek.
- Ha szüksége lenne bármire, itt megtalál - nyújtom át neki a névjegyem. - Csak keressen fel bátran. Ez olyan ingyen reklám - teszem hozzá mosolyogva.
- Köszönöm! - válaszol, majd meghajolunk egymásnak és elindulok hazafelé.
Egy darabig le sem bírom róla venni a szemem. A mozdulatai, a hangja, a kedvessége szinte sugárzik. Szeretem az ilyen jellemet, de még nemigen rajzoltam más arcképét füzetembe, csak Kaiét. Inkább kiveszek egy lapot én külön rajzolom.