Egyre közeledik… én pedig ösztönösen felé kapok karmocskáimmal, hangosan fújtatva, hogy lássa, nem vagyok könnyű préda. Nem adom az irhám, hiába néz rám olyan kedvesen, egy orvos nem lehet jó ember. Hátrálok, de utamat állja a fal. Kétségbe esetten nézek szét, merre lelhetnék menekülést, de nincs esélyem. Az idegen is közeledik felém, mögém ül, és magához von. Felnyüffenek, hisz annyira jó meleg a teste, legszívesebben elvackolnám magam karjai között, de rögtön észhez térítem magam. Idegen, ráadásul a kutyája támadott meg.
-Kicsi neko-chan, ne félj, rendben? Nem akarunk bántani! Kérlek, engedd, hogy a doktornő megnézze a sebedet! Rendben? – duruzsolja fülecskémbe, de csak panaszos, kétségbe esett nyávogást kap válaszul. Őt valamiért nem akarom bántani, de nagyon mehetnékem van. Ekkor kimondja a varázsmondatot:
-Cica, figyelj. Ha ezt most kibírod, akkor adok finom vacsorát, és meleg ágyat. Maradhatsz nálam, hiszen miattam sebesültél meg. Rendben? –hatalmas cica szemecskékkel kémlelem arcát. Igaz lehet? Telepakolhatom pocakom, és nem zavar el? Nem tudok dönteni, végül elhatározom, hogy próbálok bízni benne, nem tűnik rozs embernek. Amikor nyakacskámba puszil elégedetten morranok egyet. Szeretem, ha szerethetnek. Ellazulok, de most jön a fekete leves. A néni vizsgálgatni kezdi lábacskám, majd közli, kénytelen összevarrni. Testemen végigfut a remegés… nem szeretem, nem bírom a fájdalmat. Végül csak túl vagyok rajta, egész idő alatt megmentőm mellkasába fúrom pofim. Ad még krémeket, végül kimegy, és egyedül maradok.
Végre van időm szétnézni kicsit. Barátságos szoba, hatalmas, puha ágy, és mindennek olyan jó illata van! Beleszagolok a levegőbe, és elégedetten lóbálni kezdem farkamat. Még sosem voltam a ilyen szép helyen. Hirtelen hegyezni kezdem füleim, mert lépeseket hallok a folyosóról, és már nyílik is az ajtó… szerencsére csak a ház ura tér vissza.
-Nos, kicsi neko-chan, én Iwamura Shuuhei vagyok. Téged hogy szólíthatlak?- lágy hangjától kezdek feloldódni.
-Miya vagyok. –mondom halkan.
-Rendben Miya-chan. Mit hozzak neked enni? Pároltam zöldséget, és csirkehúst. De van itthon halam is, vagy ha más kellene, rendelhetek. Mit ennél meg szívesen? –én mondhatom meg? Szemeim kikerekednek, és szácskámban összefut a nyál… ennyi finomság, és bármit kérhetek. Végül döntök, és szégyellősen suttogom válaszom.
-Hát, egy kis húst kérnék
-Akkor kérnék egy percet, amíg megmelegítem és felhozom. Addig maradj itt, rendben? –bőszen bólogatok. Hogy is mennék el, maikor itt kapok enni? Izgatottan várom, hogy visszatérjen. Amikor megjön, és elém teszi a tálcát, szinte rávetem magam. Pillanatok alatt eltűntetek mindent, még a tányért is tisztára nyalom, majd elégedetten dőlök hátra. Régen laktam már ilyen jól.
-Neko-chan, zuhanyoznod kellene. Addig keresek ruhát, rendben? – bár cica vagyok, mégis imádok pancsizni, így amint megtudom, hol a fürdő, be is vetem magam, majd a vizet jó forróra állítom, ledobálom magamról rongyaim, és nézem, hogy telik meg a kád. Soksok illatos habfürdőt is rakok bele.
-Miya, nem nézek oda, csak beteszem a ruhákat a mosógépre. Majd vedd fel, vagy ha nem jó, szólj, és keresek másikat! –hallom meg háziuram hangját, de most jobban leköt a pancsi gondolata, mint az Ő mondandója.
-Rendben, gyere nyugodtan. –kiabálom ki. Igazából fel sem fogom, hogy egy férfi lát engem ruha nélkül. Végre kész a víz, belevetem magam, persze arra ügyelek, hogy bibis lábam ne legyen vizes. Hosszan tisztálkodom, majd, amikor mindennel kész vagyok, kilépek.
-A nappaliban leszek, ha valamire szükséged lenne. –kísér vissza az ágyba, és nekem nincs bátorságom szólni, hogy vele szeretnék maradni. - Ha kiabálsz, azt is meghallom, ne kelj fel egyedül. Reggel elszaladok majd a boltba, nem biztos, hogy itthon leszek, ha felébredsz, de nagyon sietek. –lefekszem, becsukom szemecskéim, és megpróbálok elaludni, de furcsa nekem ez a nagyon kényelmes ágy. Még sosem aludtam ilyenben.
Reggel kipihenten, de fájó lábbal ébredek. Ahogy megmondta, nincs mellettem, amitől kissé görcsbe ugrik gyomrom, de elindulok megkeresni. Szerencsére már hazaért, így meg is találom hamar. Épp kint kávézik a teraszon. Igazán szép az idő, süt a nap, így én is kimegyek.
-Jó reggelt. –ásítok hatalmasat, majd mosolyogva nézek rá.
-Neked is jó reggelt cica, de nem lett volna szabad felkelned. Hamarosan benéztem volna hozzád, így csak megerőlteted a lábad. –dorgál, de hangja nem dühös.
-Miya unatkozott. –jelentem ki. –Minek van ilyen finom illata? –kíváncsiskodom a tányérjába, és amikor meglátom a rántottát, farkincám izgatottan kezd el billegni.
-Miya is nagyon szereti… –célozgatok arra, hogy jó lenne csenni pár falatot. Ám ekkor éktelen ugatás, és nagy mancsok koppanása üti meg érzékeny füleim. Hátrafordulok, és tegnapi támadómmal nézek farkasszemet. Rögtön Shuuhei nyakába ugrom, és onnan fújtatok le rá, így már nagy a szám, hisz biztonságban vagyok a magasban. Megmentőm bevisz, lepakol az ágyra, majd elmagyarázza, hogy ne kekeckedjek a kutyával, mert nem mindig lehet mellettem, hogy megvédjen. Lehajtom buksim
-Sajnálom. Nem akartam rossz cica lenni
-Semmi baj. –simogatja meg fülecskéim. – Csak nem szeretném, ha bajod esne. Megérted? –bólogatok.
-Volt szerető családom, pici cica koromtól, de gazdimnak új családja lett, és Miyára már nem jutott ideje, ezért sokat unatkoztam, és beteg lett szívem is, a doktor szerint a sok egyedülléttől, így inkább elajándékoztak, de a férfi, akihez kerültem, nem szeretett, azt akarta, hogy kiscicákat csináljak, de nem tudtam, ezért kidobott. –rázkódom meg, és inkább belehajtom buksim ölébe, vigasztalásképp, és, amikor simogatni kezd, megajándékozom halk, békés dorombolásommal. Kicsit így vagyunk, majd hirtelen felülök.
-Szeretnél az új gazdim lenni? –kérdem csillogó szemekkel.
Szerkesztve zsebike által @ 2010. 08. 29. 15:45:37
Hazaérve a munkából, fáradtan kezdek valami vacsorához. Ennem kellene már valamit. De őszintén szólva, semmi kedvem egyedül enni, már megint. Elvagyok így, nem arról van szó, csak olyan jó lenne néha valaki, aki itthon vár. Oké, hogy a kutyám, Kai, hihetetlenül örül nekem minden nap, de őt nem lehet megölelni. Néha vágyom valakire… De most lényegtelen, ami jobban foglalkoztat, hogy édes kutyuskám épp szétszedni készül valamit. Valakit. Aztán meghallok egy kétségbeesett sikítást, és azonnal kint vagyok. Rákiabálok a dögre, és a földön fekvő kis test felé nézek. Aranyos fiú. Fülecskékkel és farkincákkal. De akkor ő… Egy neko! Egy neko… akinek vérzik a lába. Szegény cica! Karjaimba kapom, és a hálóba viszem. Levetkőztetem, és hívom a doktornőt, hogy nézze meg. Addig visszamegyek, és meg szeretném nézni, hogy mennyire komoly a seb, de fújtatva felém kap. Nem szólok hozzá. Most zaklatott. De ekkor csengetnek, és megjelenik Kitamura-san. Idősebb hölgy, rég óta orvos már, ő kezeli Kait is, ha beteg, de tudom, hogy nekokkal és emberekkel is foglalkozik. Nagyon okos nő, és kedves is. Ennek ellenére a picur eléggé ellenséges vele. Fújtat rá, karmolni próbálja, elhúzódik tőle.
- Iwamura-kun! Kérem, segítsen - néz rám a doktornő. Én bólintok, majd az ágyra ülök, a neko mögé. Hagyom, hogy nekem ütközzön, és azonnal keservesen nyávog, amikor karjaimat köré fonva lefogom.
- Kicsi neko-chan, ne félj, rendben? - suttogom a fülébe. - Nem akarunk bántani! Kérlek, engedd, hogy a doktornő megnézze a sebedet! Rendben? - Hátrapillant, még mindig bizalmatlan, és még mindig nyávog. Szegény. - Cica, figyelj. Ha ezt most kibírod, akkor adok finom vacsorát, és meleg ágyat. Maradhatsz nálam, hiszen miattam sebesültél meg. Rendben? - Abbahagyja a nyávogást. Kicsit ellazul, ahogy megpuszilom a nyakát is, megnyugtatásképpen. Tényleg eszembe sem jutna bántani! Mindig csodáltam a nekokat. Csodaszép állatok, és nagyon édesek. De nekem sosem volt. Ezért is szeretnék most gondoskodni erről a kis macsekról.
Végül a doki sikeresen lekezeli, hagy itt gyógyszert, kenőcsöt, és figyelmeztet, hogy a cica nagyon le van fogyva. Én, ahogy elköszönök a nőtől, azonnal a szobába megyek.
- Nos, kicsi neko-chan, én Iwamura Shuuhei vagyok. Téged hogy szólíthatlak?
- Miya vagyok - suttogja. De édes hangja van…
- Rendben Miya-chan. Mit hozzak neked enni? Pároltam zöldséget, és csirkehúst. De van itthon halam is, vagy ha más kellene, rendelhetek. Mit ennél meg szívesen?
- Hát, egy kis húst kérnék - mondja még mindig halkan.
- Akkor kérnék egy percet, amíg megmelegítem és felhozom. Addig maradj itt, rendben? - Bólint, én pedig a konyhába sietek. Megmelegítem a húst, teszek a tányérra egy kis teát, tejet, zöldséget is, és egy szelet epres süteményt. Hazafelé vettem, remélem, szereti a macsek az édességet. Igaza van a dokinak, nagyon vékony. Ahogy látom a ruháiból, az utcán élhet. És eléggé koszos is. A fülei még néhol fehére, de a farka már teljesen szürke. Ha jobban lesz, megkérem, hogy zuhanyozzon le. Engem nem zavar, így is nagyon aranyos, de neki biztosan jól esne, ha tisztán aludhatna el.
Beviszem a tálcát a szobába, és a fotelből figyelem, ahogy Miya telepakolja a pociját. Mindent megeszik. Amikor végzett, elégedetten hátradől az ágyon, én pedig közelebb lépek, leveszem a tálcát mellőle, és leülök.
- Neko-chan, zuhanyoznod kellene. Addig keresek ruhát, rendben? - Bólint, és már megy is. Mire kihalászok egy viszonylag normális pólót, és egy rövidnadrágot, még hallom, hogy csobog a víz.
- Miya, nem nézek oda, csak beteszem a ruhákat a mosógépre. Majd vedd fel, vagy ha nem jó, szólj, és keresek másikat! - kiabálok be neki.
- Rendben, gyere nyugodtan. - Benyitok, és… milyen az ember természete? Persze, hogy odanézek. És le is fagyok azonnal. Ledobom a ruhákat, és kiviharzok. Irány a bárszekrény, egy szaké! Most!
Csak hátulról láttam, de… Nagyon szép. Kifejezetten helyes ez a neko. Sosem gondoltam volna, hogy egy ember képes így tekinteni egy macskára. Ekkor kilép a fürdőből. Rajta a ruháim, a haja nedves, a fülén a szőr is…
- A nappaliban leszek, ha valamire szükséged lenne - mondom neki, miközben visszatámogatom az ágyba. - Ha kiabálsz, azt is meghallom, ne kelj fel egyedül. Reggel elszaladok majd a boltba, nem biztos, hogy itthon leszek, ha felébredsz, de nagyon sietek. - Bólint, és már le is hunyta a szemét. Megsimogatom haját, majd füléhez hajolva suttogok. - Jó éjt, kicsi neko-chan. - És ott is hagyom. Nekem is pihennem kell, neki meg pláne.
Gondolataimba mélyedve baktatok a hideg, tél elei utcákon. Eszmefuttatásom csak néha zavarja meg korgó pocikám követelőzése, de tenni nem tudok semmit. Annyira nem vagyok elkeseredett, hogy kukázzak, az ételt pedig nem szokták csak úgy a hozzám hasonló, kóbor kiscicák után vágni. Ekkor megtorpanok. A hatalmas, téglakerítés mögül étvágygerjesztő illatok csábítgatnak. Farkincám izgatottan kezd mozgolódni kabátom alatt. Először még ellenállok a kísértésnek, elvégre más háza, és a lopás nem az én műfajom, de egy újabb illathullám meggyőz, hogy igenis bent van a helyem. Átmászok a kerítésen, majd leugrok, és hála cicareflexeimnek, talpon landolok.
Óvatosan közeledek az illatok forrása felé, de ekkor halk morgás üti meg a fülem. Na, ne… rémülten fordulok meg, és szembe találom magam egy hatalmas, vicsorgó kutyával. Valami harci fajta lehet, legalábbis nagy, villogó fogaiból, és izmos testéből erre következtetek. Ijedten lapulok a falhoz, fel sem fogom, hogy ez a létező legrosszabb döntés, mert elveszítem az egyetlen egérutamat. A kutya már meg is indul felém, Én pedig ösztönösen arcocskám elé kapom kezeim. Hangosan felsikítok, ahogy fogaival a lábamba mar. Tehetetlen babaként fekszem az ördögi teremtmény karmaiban, már lassan a biztos halálra készülve.
Ekkor erőteljes, mély férfihang hasít az esti szürkületbe, mire a fenevad meghunyászkodott nyusziként oldalog el, otthagyva engem a járdán. Nem bírok felállni, a fájdalomtól csak halk nyöszörgésre vagyok képes, pedig szívem szerint menekülnék. Főleg akkor, amikor felém sétál, majd mellém térdel, és karjaiba vesz. Nem szól, csak besétál velem a nagy és meleg házba, majd föl a míves csigalépcsőn, egy szép szobába, azon belül is egy pihe-puha ágyikóba. Ha nem fájna így a lábam, talán még élvezni is tudnám ezt a ritka kényelmet… de így… Az idegen leveszi rólam tönkretett nadrágom, majd telefonál egyet, és ismét visszaül. Bizalmatlanul méregetem, és amikor sebem vizsgálja, felé kapok, kiengedett karmokkal. Ez ösztönös nálam, nem akarom bántani.
Egyikünk sem szólal meg, de én azért, ha csak titokban is, de alaposan megfigyelem. Kimondottan szép férfi. Illata is kellemes, nem érzek rajta rossz szándékot, ez megnyugtat.
Ekkor csengetnek, Ő pedig kimegy ajtót nyitni. A belépő alak egy idősebb nő, de nem túl bizalomgerjesztő, így takaróm rejtekéből figyelem minden mozdulatát. Lassan közeledik, arcán mézes-mázos álmosollyal, amitől nekem feláll a cicafarkincámon lévő összes szőrszál.
Szerkesztve zsebike által @ 2010. 08. 03. 19:26:49
- Én azt szeretném, hogy most magyarázd el. Úgy érzem, ennyit érdemlek
- Jól van.. Azért hoztalak ide, hogy vigyázzanak rád.. Veszélyben vagy Eiko. AZ alvilági lények rád vadásznak.
- De én megtudom védeni magam.. Évek óta vívok és íjászkodok. Maximum ezek után Karddal és nyilakkal alszok.. Megoldom.
- Ez nem így megy..
- És ha te vigyáznál rám? Nem kell mellettem lenned, csak néha pillants rám fél szemmel.
Na persze, más vágyam sincs mint bébiszitterkedni Lucifer egyik fattyán a sok közül.
- Nekem más dolgom van.
- Márpedig én haza megyek.. most... - S lőn.
- Eiko, állj meg azonnal.
Semmi. A csillagos égbolt felé fordítom tekintetem, és elfojtok egy szitokszót. Nem hiszem el komolyan, hogy ezt nekem el kell viselnem!
Felemelem a jobb karomat, és rámutatok a kapura. Azonnal becsapódik, és vastag zöld indák tekerednek rá. Teljesen elzártam ezzel őt a külvilágtól, de ő vakmerően odasiet, és tépkedni kezdi a növényeket. Amikor néhány inda a lábaira és csuklójára fonódik, felsikkantva kezdi rángatni magát.
Elégedett félmosollyal sétálok oda hozzá.
- Legalább ne vigyorogj a képembe ilyen önelégülten! - sziszegi, szépséges szemei szikráznak a haragtól.
- Nos, nem akartál szót fogadni. Más választást nem hagytál nekem, ezért itt hagylak amíg beszélek Michael atyával. Kijutni nem tudsz, az én kis szépségem az egész kolostort körülfonta, nem enged senkit sem ki vagy be.
Megnyugodva sétálok tovább, miközben mosolyogva hallgatom a válogatott „dicséreteket” amelyeket a hátamhoz vagdos.
Michael atya hajlott kora ellenére azonnal térdre ereszkedik amikor meglát, de én felsegítem, és kedvesen mosolygok le rá.
- Narius... Minek köszönhetem ezt a kegyet?
- Üdvözöllek Michael - biccentek neki. Jól emlékszem, amikor először találkoztam vele. Kisgyermek volt, és lelke olyan tiszta volt és nemes, hogy az alvilági lények üldözték folyamatosan. Egy alkalommal én mentettem meg, mert az őrangyala David nem volt rá képes egyedül. Most is itt van, emberi szemek számára láthatatlanul áll, és mivel védencének hite nagyon erős és szilárd, ezért kardja, pallosa és aranyszínű sisakja is van. Érződik mennyire erős. Egy őrangyal ereje mindig a védencének hitéből fakad, és David ideális számomra.
- Hozzád jöttem és mégsem. - Tekintetem az őrangyal mohazöld szemeibe fúrom, aki azonnal közelebb lép hozzám. Sisakja alól hosszú, mézszőke haja aláfolyik, egészen a bokájáig.
- Mi szél hozott ide Narius? És ami még fontosabb: miért hoztál magaddal valakit, aki bűzlik a gonosztól?
Ragyogó kardja derekán lóg, és ujjai figyelmeztetően fonódnak a markolatára. Semmi esélye nem lenne ellenem, de nem veszem fel arroganciáját. A feladatát végzi.
Michael atyára nézek, és látszólag hozzá beszélek, de szavaimat Davidnek intézem inkább.
- Hoztam magammal egy lányt. A „fattyú” egyik utódja, félig angyal. Nagyon kell Neki, és bármire képes hogy megszerezze, azonban ha sikerrel jár, az nagy veszélybe sodorná az embereket.
- Értem - biccent jámboran az atya.
- Egy fattyú ivadék? - szisszen fel David. Kár hogy nem látom az arcát a sisaktól, csak szemei szikráznak haragosan. Bólintok.
- Vigyázz rá kérlek. Nem kerülhet rossz kezekbe, nekem fel kell mennem és a Tanács elé kell járulnom, hogy tájékoztassam őket. Erről tudniuk kell, és amíg nem intézkedek a továbbiakról, biztonságban szeretném őt tudni. Számíthatok rád?
Michael atya komolyan néz fel rám.
- Számíthatsz rám - válaszolja, és ezzel egy időben David is ugyanezt válaszolja. Mennyire csodálatos őrangyalnak lenni... Mindig is irigyeltem őket. Egy embert szeretni és megóvni, aki számunkra a legfontosabb. Csodaszép. Nekem az úr más feladatot szánt sajnos, én a pusztulás hozója vagyok, a halál hírnöke.
Odakint már a mellettem sétáló Daviddel haladok keresztül a kolostor udvarán. Hosszú, földig érő fehér ruhája lágyan lengi körül a testét, nem hagy lábnyomokat a hóban, ahogy én sem. Mennyire mások vagyunk. Szinte vakítóan ragyog mellettem, hófehér óriási szárnyait széttárja ahogy megérkezünk Eiko elé. A gonosz erőt érzi, ezért ideges.
- Ez meg ki? - firtatja duzzogva Eiko.
- Te látsz engem, halandó? - döbben meg David. - Ó értem. Ezek szerint ő lenne az ivadék.
- A micsoda? - akad ki azonnal Eiko, szemei dühösen szűkülnek össze. Nem csodálom, ez eléggé sértő megjegyzés volt.
- Ő itt Eiko. - Az angyal felé intek - Eiko, ismerkedj meg David-el. Őrangyal, és amíg én nem leszek itt, ő vigyáz majd rád.
- Ez a nagyszerű terv? - fordul felém a lány, nem kicsit kiakadva. - Egy őrangyal?
Homlokomat ráncolom a megvető hangsúly hallatán.
- Ne becsüld őt alá, nagyon erős hitű halandót védelmez. Mellesleg mi ez a szarkazmus? Ha jól tudom te nála ezerszer gyengébb kis angyalka lennél ha az lennél most.
Gonosz kis mosollyal fonom karba kezeimet, és úgy figyelem ahogy David kimért mozdulattal leveszi sisakját, szépséges angyali arcán egy lágy mosollyal.
- Örömömre szolgál hogy megismerhetlek szépséges kisasszony - hajtja meg a fejét kissé, hosszú mézszőke haja előre bukik a vállai felett.
- Oh... - hallok egy elhaló sóhajt, és elhúzom a számat. Bejön neki David. Naná, ezek a szőke porcelán-pasik minden csajnak bejönnek. Ehh...
- Csukd be a szád, Eiko - jegyzem meg pikírten. Nem tetszik hogy így néz rá.
- Hidd el sok olyat is amit te nem... - veti fel dacosan a fejét, haja meglebben mozdulatától. - 17 éve vagyok itt.. előtte élőhalottként sínylődtem egy burokba zárva, mert féltek, hogy én is apám pártjára állok. De persze nem, mivel hát be se avatott tervébe, és én szerettem angyal lenni... Na de a lényeg, hogy fogalmam sincs, miért akar megöletni.. Talán... Ma azon rágódtam, hogy ha megkaparintja lelkem, akkor talán démonná változtathat...
Figyelem ahogy beleborzong szavaiba. Elgondolkodtató kis történet, ezt elismerem.
- De esetleg nem tettél olyasmit, amivel felhívtad volna magadra a figyelmet?
- Dehogynem.. felvettem ezt a szoknyát.. - veti oda nekem, majdnem felnevetek. Csípem a humorát. - Csak a szokásos.. Pár embernek belekukkantottam a gondolataiba, esetleg kicsit befolyásoltam.. De ezt már kb 3 éves korom óta csinálom. Bár nem működik mindenkinél.
Hehe még jó.
- Szóval nem..
- Nem.. de te vagy az angyal.. derítsd ki. - vonja meg a vállát. - Meg nekem amúgy is mennem kell... szóval.. Jó éjt.
Huss. De azért van még benne annyi, hogy pár méter után még visszafordul felém.
- Izé.. Köszönöm, hogy megmentettél.
Elvigyorodom, és hirtelen mögötte termek.
- Most jön az a rész, ahol azt kéne válaszolnom... hogy szívesen? - súgom a fülébe. Elhúzódna tőlem, de átkarolom derekát és nagy fekete szárnyaimat is magunk köré fonom.
- Mit csinálsz? - kérdezi levegőért kapkodva.
- Először is elrejtelek az idegenek szeme elől - válaszolom, és száját befogom szabad kezemmel. Hagyom hogy elsétáljanak mellettünk a démonok vadászebei. Szaglásukat megzavarja jelenlétem, szemeikkel pedig engem nem láthatnak, és a szárnyaimmal eltakart lányt sem. Persze nekiállhatnék mészárolni, de akkor nem tudnék figyelni őrá, és könnyen elragadhatják.
Elmennek, és elengedem a száját.
- Azonnal engedj el! - követeli dacosan fészkelődve karjaimban. Halkan felnevetek, és szárnyaimat kitárom. Eszem ágában sincs elereszteni őt.
- Te komolyan azt hiszed, hogy azok után amit meséltél még hagylak csak úgy elsétálni, kiscica?
- Ne nevezz kiscicának! - Vadul rugdosni kezdi a lábamat, körmeivel karomnak esik. Felmordulva ragadom meg másik kezemmel is, és karjait leszorítom.
- Kis vadmacska... - morranok fel elégedetten. Micsoda szenvedély és hév! Valami isteni lehet az ágyban a kicsike. Hehe...
- Segítség! Segítség! Eressz el te...
Szárnyaimat meglendítem, és könnyedén a magasba emelkedek vele. Hangos kiabálását, vergődését fel sem véve repülök keresztül vele a sötét éjszakában.
Hosszú repülés után, mikor végre elhagyjuk az alattunk elsikló város fényeit, és átrepülünk egy nagy erdő felett, még magasabbra emelkedek vele. Egy hegy tetején pislákoló aprócska fényt követek. Néhány perc múlva a hűvös hegyi szél csípi bőrünket, ő dideregve bújik hozzám. Elfojtok egy vigyort, és próbálom figyelmen kívül hagyni, mennyire puhák a mellei ahogy a mellkasomhoz nyomódnak, leheletének cirógatását nyakamon, finom illatát orromban. Huh... Izgatóbb a kelleténél.
Fellibbenek a csúcsig, majd a hegytetőn lévő kolostor ajtaja előtt leteszem őt a földre. Fázósan öleli körbe magát karjaival, összekoccannak a fogai a remegéstől.
- Hova a fészkesbe hoztál engem? Tibetig repültünk? - dadogja elkékült ajkakkal. Eleresztem fülem mellett a szavait, és becsöngetek a kapun. A kilépő szerzetes csak őt látja, értetlen tekintetét észrevéve intek egyet, és előrajzolódom halványan. Amikor észrevesz, tágra nyílnak szemei, és sűrű kereszteket vetve kezd imádkozni.
- Michael atyához jöttünk - szólalok meg lágyan, kedvesen. Ezek a kis szerzetesek a világtól elvágva élnek itt a semmi tetején, csak az imádságnak és a békének. Nem szoktak hozzá az ijesztő, természetfeletti eseményekhez.
Beenged minket a kapun, és előttem sietve mutatja az utat. Oda se figyelve kapom el a szökni próbáló lányzó karját, és szitokszavait meg sem hallva vonszolom magam után.
- Csendesen - morgom neki halkan. - Ez egy szent hely, és ezek a szerzetesek nagyon félénkek. Ha megijeszted őket, kitépkedem egyenként a hajszálaidat.
- Ne fenyegess engem! Mégis mit képzelsz te magadról, hogy csak úgy elrabolsz, aztán meg ijesztgetsz? Különben is, nem olyan fából faragtak engem, hogy csak úgy berezeljek egy...
A falhoz szorítom hirtelen, szárnyaimmal rejtve el magunkat. Komoran nézek jégkék tekintetemmel szemeibe. Erőm fenyegetően áramlik körülöttünk, beleborzong ahogy megérzi.
- Később, nyugodtabb körülmények között elmondom miért hoztalak ide, egyenlőre csak ennyit: a te érdekedben tettem. Most pedig befogod azt a formás kis szádat, vagy én teszem meg! Világos?
Kinyitja ismét a száját, de én dühösen felmordulva hajolok le hozzá. Ajkaitól csupán néhány milliméternyire torpanok meg. Az Úr házában nem csókolhatok meg egy nőt, még én sem. A fenébe is!
Elengedem az elnémult, didergő lányt és hátralépek tőle.
A távolból figyelek egy kis csoportnyi vámpírt. Különösen viselkednek, nem a szokványos lesbenállós-lecsapós módszerben utaznak, ami már önmagában arra késztet, hogy várjam ki mire készülnek. Jól tippeltem, mert sok sugdolózás után, és a tizenkettedik kihagyott zsákmány után végre felélénkülnek. Megnézem, kit is figyeltek ki, és leesik az állam. Szóval Eiko személyi testőrsége lenne? Hm... nem hinném. Akkor apuci szeretne valamit a kislányától? Ki tudja. Várakozó álláspontba helyezkedve figyelek tovább.
Egészen addig a pillanatig, amíg le nem csapnak rá. Kíváncsian szemlélem a jelenetet, és meg kell mondanom... Lucifer épp olyan kiszámíthatatlan akár az Úr.
Lecsapok és kicsinálom a lányra támadót, a másik kettőt futni hagyom, úgyis mindjárt utolérem őket. Előlem nincs menekvés.
A földön fekvő lány mellé lépek.
- Mégis ki vagy te, és mit akarsz? - szegezi nekem a kérdést. Érdeklődve nézek szemeibe, és félrehajtott fejjel mosolyodom el.
- Talán megütötted a fejed és elfelejtettél? - kérdezem enyhe gúnnyal, mert jól tudom hogy nem így van.
- Te követtél engem? Miért?
- Inkább hálásnak kéne lenned, amiért megóvtam törékeny kis életed, de nem lep meg a viselkedésed. Az emberek nem ismerik ezt a szót.
Elteszem kardomat, és a kezemet nyújtom felé. Kissé bizalmatlanul fogadja el, és hagyja hogy talpra segítsem. Szárnyaimat összecsukom, és körbesétálva mérem végig. Nem látok rajta komoly sebeket.
- Miért követsz? - ismétli meg a kérdést, és mosolyogva állok meg előtte. Szemeim ezüstösen villannak. Igazán szórakoztató ez a lány. Ha nem tudnám mennyire kis eszes, azt gondolnám ostoba. De nem az.
- Miért akartak megölni apád teremtményei?
- Nem tudom - ráncolja orrocskáját elgondolkodva. Igazán bájos kis mimika, neki kifejezetten jól áll.
- Valóban? Hm... Máskor is történt már hasonló?
Villannak szemeim, és a másodperc ezredrésze alatt kapom elő kardomat és hajítom biztos kézzel egy sötét sarokba. Fülsüketítő, éles, nem evilági sikoly tölti be a sikátort. Eiko fülére szorítja kezeit és térdre esik. Emberi és félemberi fülek számára nagyon fájdalmas ez a hang.
Amikor visszatérek hozzá a kardommal, felkarjánál fogva rántom őt fel, és lefeszegetem kezeit a füléről. Már csend van, nincs rá szükség.
- Mi volt ez? - zihálja.
- Egy hernyó-démon. Tudsz róluk valamit? - Megrázza a fejét. - Sejtettem. Ezek az alvilág orgyilkosai, és ha jól sejtem, körülötted ólálkodott idáig. Te voltál a célpontja. Miért akar Lucifer elpusztítani téged?
- Nem... nem tudom - rázza meg fejét, és ez már igazán feldühít. Morcosan hajolok az arcába, szép szemeibe mélyesztve az enyémeket.
- Mond csak Eiko... van egyáltalán bármi, amit tudsz? - Hangom merő szarkazmus, fel is csillan a harag tekintetében. Igazán szép így, meg kell hagyni. És ha jól érzem, illata és külseje nem is hagy engem közömbösen. Ez a több ezer éves angyali test. Mikor volt utoljára, hogy felgerjedt...? Talán évezredekkel ezelőtt... Ó igen, Babylonban. Gyönyörű volt az a nő...
Eiko felveti fejét, és dacosan visszafelesel. Elmosolyodom.
Megvető félmosollyal emelem magasba míves kardomat, és lesújtok. Halálsikollyal válik füstté a vámpír, nem marad nyomában semmi.
Arcomba hulló fekete tincseimet félresöpröm szabad kezemmel, és kardomat leeresztve lépek fél lábammal a tető szélére, úgy pillantok végig a város fényein. Szeretek magas épületek tetején állni, hát még harcolni. Ez a vámpír épp kapóra jött, kár hogy végzett áldozatával mire ideérkeztem.
Az ezüstösen ragyogó teliholdra pillantok, szemeim hasonlószínben villannak meg. Ez az éjszaka tartogat még kellemes meglepetéseket...
Kardomat aranyhüvelyébe csúsztatom, és lepillantok az alattam fekvő utcára. Kitárom hatalmas, fekete szárnyaimat, és ahogy elrugaszkodom, hajamba fúj a szél.
A házak felett szállva letapogatom érzékeimmel a levegőt, figyelve a túlvilági rezgéseket. Emberfeletti lények különleges rezgéseket bocsátanak ki magukból, amelyeket én tökéletesen tudom érzékelni.
Felkapom a fejem, amikor nagyon gyenge, áramütés-szerű bizsergést tapasztalok. Nocsak.
Nem alvilági erő, de nem is égi. Bukott vagy kitaszított angyaloknak van hasonló kisugárzásuk, de mégsem. Különös.
Könnyed eleganciával landolok egy épület mögött, és az esti bulikra siető emberek mellett elsétálok. Emberi szem engem nem láthat, ha én nem akarom.
Három lány siet át az úttesten, a középen álló az.
Érdeklődve figyelem, de nem látok benne semmiféle démonit. Ha száműzött angyal, akkor természetesen nem bántom. Azonban ha bukott, vagy rosszabb, akkor ma éjjel utoljára látja a holdat. Kardom, amely az Úr ajándéka, különleges. Akit megöl, annak lelkét is örök enyészet sújtja, megszűnik. Sem menny, sem pokol, csak a teljes megsemmisülés.
- Eiko - mondom nagyon halkan, mágiám megrezegteti az éjjel hűvös levegőjét. Ő felemeli a fejét, és elsápad. Lát engem, ami csak engem igazol.
Gonosz mosollyal mérem végig őt, és sötét szárnyaimat széttárva hagyom, hogy alaposan megnézhessen ő is.
Mágiám szele meglebbenti a hajamat, majd hirtelen minden mozdulatlanná válik, ahogy megtorpan az idő forgása. Ő is képes mozogni, így hátrálni kezd.
Kardom halk szisszenéssel csúszik ki hüvelyéből, és markolatánál fogva lendítem meg a levegőben. Előtte termek, és torkának szegezem a hegyét.
Hidegkék szemeimmel az ő fekete tekintetébe merülök, úgy olvasom végig tudatát.
Szóval annak az első, bukott angyalnak lánya, akinek ezer-féle neve van, s leghíresebb közöttük Lucifer. Jómagam is ismerem őt...
- Nocsak-nocsak - szólalok meg halkan, gúnyos mosolyomat nem is rejtem el. - A híres Bukott elrejtett ivadékára bukkantam. Ki gondolta volna, hogy ilyen szerencsém lesz?!
Kardom felragyog, ahogy bőréhez ér, ami meglep. Csak akkor csinálja ezt, ha különösen erős ellenféllel kell megküzdenem.
- Ki vagy te? - szólal meg ő halkan, remegését nehezen palástolva. Mennyire elsápadt. Akár egy igazi ember. Kár hogy nem az.
- A nevem Narius.
- A...angyal vagy?
- Igen.
- Most... végzel velem? - suttogja remegő ajkakkal. Alaposabban megnézve, igazán csinos. Persze nem angyali szépség, hanem inkább emberi, némi égi aurával, amitől különleges. Ereje finoman csipkézi bőrömet. Gyengécskén, szinte szánalmasan. Pedig a kardom érzi, hogy sokkal erősebb mint amilyennek mutatja magát. De... nem érzem benne a gonosz erőket.
Kitaszított angyalnak számít elvileg.
- Megtehetném, de bevallom őszintén: tanácstalan vagyok. Nem érzek benned gonosz erőket, pedig tudom ki vagy.
Végigmérem őt, és a mellette álló, mozgásban megmerevedett lányokat.
- Akkor most...?
Jegesen villannak szemeim, és leeresztem a torkának szegezett kardomat. Érzem ahogy megpróbál kis mágikus trükkel a fejembe pillantani, de csak elvigyorodom, és ő felkiáltva kap a fejéhez.
- A legerősebb angyallal szemben semmit sem érsz az ócska kis trükkjeiddel - susogom. - Most elengedlek, de figyelni foglak. Ha hibázol, lesújtok rád kardommal.
Széttárom hatalmas szárnyaimat, és felreppenek a magasba.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 11. 29. 20:02:01
