Karakter: Akai Raion Megjegyzés: (Bátyómnak és Diktátoromnak)
Ásítozva ücsörgöm a tanácskozó asztal egyik központi helyén, kissé az asztallapra dőlve, és cseppet se önszántamból. Ugyanis ki akarna fejmosást hallgatni, egy sikeres akció után, csak azért, mert felhívta magára a főellenség figyelmét.
- Ugyan már, senkinek se esett baja! – dőlök hátra, és elkényelmesedve lejjebb csúszom a székben. – A készleteinket feltöltöttük, és még alájuk is pörköltünk. Hol hibádzik a dolog?
- Először is, te megsérültél Raion! – szólal meg Meijo, bekötözött karomra, és a többi, lekezelt karcolásomra bökve.
- Csak súrolt a golyó – vonom meg a vállam, de ez nem volt felettébb jó ötlet, elfojtok egy fájdalmas fintort.
- Másodszor, Sodai is ott volt, mi lesz, ha beszél rólad? – érkezik az újabb negatív pont Miru-tól, a velem szemben ücsörgő, fiatal nőtől. Közömbösen pillantok rá, jelezvén, hogy hidegen hagy e lehetőség. És ha megteszi? Elég sok bajt kevertem már, csoda, hogy eddig nem kereste meg Sky őt az információért.
- Bah… teszek rá, ha Sky tudomást szerez rólam. Elég nehéz lett volna túl sokáig láthatatlannak lennem, ha mindig az orra előtt teszek keresztbe neki. – Ezzel nagyjából lezártnak is tekintem a dolgot. Fáradt vagyok, és még csak a fürdésig se jutottam el, előtte azt is be kell iktatni. – Mentem aludni, ha érdekel benneteket, miket hoztunk, a hármas raktárban vannak.
Feltápászkodok, és nagyot nyújtózva indulok az ajtó felé. Senki se állít meg, de ahogy csukódik az ajtó mögöttem, folytatódik a megbeszélés.
- Raion! Raion ébredj! – Valaki gőzerővel dörömböl az ajtómon, mire reflexszerűen rántom el a tőrömet a párnám alól, és kis híján eltaknyolva ugrom fel az ágyból. Szerencsére csak Bekk hangja az, így sietve ugyan, de nyugodtabban nyitok neki ajtót.
- Minden rendben? – fojtok el egy ásítást.
- Hát… Nézőpont kérdése – sóhajt fel, majd egy papírt nyom a kezembe. – Az öregek már látták, és húzták a szájukat, de végül úgy döntöttek, tudnod kell róla. Pont a te sólymod fogta el a másikat, amelyiknél az üzenet volt.
Átfutom az üzenetet, és a sorok fogyásával szinkronban, egyre inkább gyűlik benne a düh, és a gyűlölet. Bekk aggódva figyel, mikor felé pillantok, és közben ökölbe szorított kézzel gyűröm meg a papírt.
- Raion, ugye tudod, hogy ez csapda? Ha oda megyünk, és részt veszünk a játékban…
- Nem vagyok hülye! – vágok közbe, tőlem szokatlanul nyugodt hangon, mire barátom össze is rezzen. Tudja, hogy ez nálam már a legveszélyesebb fázis. – Viszont Satanoka él. A családja veszélyben van. De nem megyünk.
- Mi…? – nyekken fel, de folytatom.
- Egyedül megyek. Legalábbis a beteg játékában, egyedül veszek részt.
- Ez őrültség! Hogy lennél képes…
- Sky nekem akar visszavágni, tehát ez az én hibám – sóhajtom, keserű dühvel. – De jóváteszem!
Nem volt egyszerű meggyőzni a társaimat, hogy hagyják ezt rám, de végül elfogadták a döntésemet. Azt viszont nem akadályoztam, hogy elkísérjenek, ugyanis a család tagjait biztonságba kell vinniük, és valószínűleg Satanoka, és majd én is ellátásra szorulok.
A megadott helyre érve, fegyvertelenül, és nyugalmat erőltetve ugrom le a nyeregből, három kísérőm követi a példámat.
- Örömmel látom, hogy elfogadtátok a meghívásom – vigyorog ránk teljes elégedettséggel az elől ácsingózó Sky. Megremegek a dühtől, és marhára sajnálom, hogy nem lehet nálam fegyver. Érezte, hogy kicsinálnám…
- Hol a család, és hol van Satanoka? – préselem ki magamból. – Amíg nem láttuk, hogy életben vannak, semmit se teszünk!
Elvigyorodik, és mikor félre áll, megpillanthatjuk az emberei gyűrűjében a foglyokat. Felizzik a szememben a düh, mikor Satanoka állapotát látom, és össze is szorul a szívem, a családja arcától. Eltökéltek, de rettegnek, a legkisebb lánya halkan pityereg.
- Egyedül veszek részt a beteg játékodban, engedd el a családot! – lépek előrébb, elé dobva a papírt, amire az üzenetet körmölte.
- Nem úgy van az! – szélesedik ki vigyora. – Ha sikerrel jársz, megkapod őket. Addig is biztonságban lesznek. – Int az embereinek, akik elterelik az épület mögé őket, el a szemünk elől.
Fogcsikorgatva fordulok társaim felé, és biccentek, hogy mehetnek. Visszahúzódnak az erdőbe, és ha baj történik, felszívódnak, ahogy megegyeztünk.
Igyekszem megnyugtatni magam, és hideg fejjel gondolkodni, de sose volt erősségem a stratégiák megszervezése, se a kimértség. Egyszerűen fortyogok a gyűlölettől, és mikor az épület egyik ajtajára bök, villámokat szóró pillantást zsebelhet be.
Nagy levegőt véve nyitok be, Sky pedig behúzza mögöttem az ajtót, és hallom, ahogy kattan a zár. Bele telik pár pillanatba, míg szemem alkalmazkodik a félhomályhoz, addig is mozdulatlanul fülelek. Basszus, semmit se hallok…
Nagyokat pislogok, de így is csak a kétoldalt futó falak rémlenek fel. Egy folyosó. Óvatosan lépek egyet előre, de kapásból vissza is hőkölök, mikor a padló megsüllyed, és egy lángcsóva csap át előttem, pontosabban ott, ahol fél másodperce én álltam, és innentől kezdve, kiszámíthatatlan időközönként újabbak jelennek meg, az egész folyosó hosszán.
A végén pedig, a falnak láncolva, Satanoka idősebb lányának sápadt arca villan fel időnként, a fénnyel együtt. A tűz pedig minduntalan egyre közelebb is felvillan hozzá, azzal fenyegetve, hogy elevenen égeti meg, ha nem teszek valamit.
Kétségbeesett sietséggel lendülök meg előre, szinte csak az ösztöneimre hagyatkozva, hogy mikor lépjek hátra, ugorjak, vagy bukjak le. A folyosó vége felé, úgy három méter magasságban, és kulcs függ. Mire elérek alá, már pár helyen megéget a ruhám, kis híján én is. Lendületet véve, a folyosó két oldalát használva felfutok a falakon, és egy ugrással leszakítom a kulcsot, majd a lánynál teremve, kiszabadítom, és még épp időben húzom ki a mögötte lévő ajtón, a tűz a helyünkre csap le.
A lányt kiengedik, látom, hogy az embereimhez siet az erdőbe, de engem már löknek is a következő szobába.
- Francba – morgom magam elé, mikor egy vízzel teli medencét pillantok meg, ami fölött keskeny pallók vezetnek át. Ebben nem is lenne semmi durva, ha nem pillantom meg a medence szűkülő falát, és az abból kiálló tüskéket. Na meg ha nem félnék a víztől… Basszus, az egyetlen dolog, amitől rettegek…
Összeszorított szájjal indulok meg az egyik pallón, csakhogy az mozogni kezd, én pedig elvesztem az egyensúlyom, és majdnem leesek. De sikerül megkapaszkodnom a pallóban, és kezeimet váltogatva indulok meg előre.
Ekkor egy kis csónak úszik alám, de láthatóan süllyed, benne pedig Reiko, Satanoka legkisebb lánya sír megkötözve. A falak pedig közelítenek felé. Kinyírom azt az állatot! Már az előzőről se volt szó!
Gondolkodás nélkül engedem el a pallót, és csapódok a vízbe. Pár rémisztő pillanatig felrémlik előttem, hogyan fulladtam bele egy tóba majdnem, mikor tizenkettő voltam, és már kezdenék bepánikolni, mikor eszembe jut a kislány.
Felrugom magam a felszínre, és megragadva a könnyű kis testet, megindulok a medence széle felé. Már majdnem ott vagyok, mikor nem figyelek eléggé, és nekimegyek a falnak. Felnyögve szorítom magamhoz Reikot, ahogy az egyik tüske felsérti rendesen a hátamat, de mielőtt ránk záródhatna, kivergődöm a partra.
Hiába van toppon az erőnlétem, a sérülés, és a megerőltetés kezd egyre jobban kicsinálni, és mikor a következő teremben, egy nyílvessző süvít el mellettem, megkarcolva az arcomat, érzem, hogy itt már gondok lesznek. Ehhez már nem vagyok elég gyors, ilyen kimerülten.
Nekilódulok, de akárhányszor rossz helyre lépek, egy nyílvessző reppen felém, és van, hogy csak annyira van időm, hogy kevésbé vészes helyen találtassam el magam. A közepe táján, kanyar következik, és befordulva, dermedten megtorpanok.
Az elmaradhatatlan áldozatot személyesen ugyan nem ismerem, valószínűleg Satanoka unokabátya, de a helyzete nem rózsás. Egy székhez kötözték, és ahogy mellettem egy újabb vessző suhan el, egy kés csapódik mellé, egyre közelebb hozzá. Már csak pár vessző nekem, és eltalálja a kés. Francba, ha ezt tudom, eddig is óvatosabb lettem volna!
Elkeseredettebben próbálok meg jobban vigyázva haladni előre, de hála a sebeimnek, nem igazán jön össze, és mikor már majdnem elérem a végét, az egyik kés a férfiba csapódik.
- Ne! – nyögök fel, és az utolsó méteren mellé vetődöm. Kirántom a kést, és megállapítom, hogy még lélegzik, csak a következő ölte volna meg. Viszont ha nem látják el…
Nincs lehetőségem elállítani a vérzést, megjelenik két pasi, és átlöknek a következő szobába. Térdre rogyok, és levegő után kapkodva próbálom összeszedni magam, mielőtt tovább indulok.
Ökölbe szorulnak a kezeim, mikor arra gondolok, hogy Sky most veszett jól szórakozik valahol a helyzetemen. Megölöm! Csak legyen már ennek vége…
Csakhogy még nem vagyok a befejezésnél.
A következő két szobában, szinte csak az akaraterőm visz végig, a vérveszteségtől már kába vagyok, és szédülök. Az egyikben nem is járok sikerrel, Satanoka édesanyja a szemem előtt hal meg.
Onnantól az akaraterőm mellé, a vakbuzgó gyűlölet is párosul, és az utolsó helységbe már ők hajtanak, ahol az üres terem másik végében, Satanokát, és mellette Sky-t pillantom meg.
- Lejár az időd, pici lázadóm! – vigyorog rám az utóbbi, végletekig korbácsolva bennem a dühöt.
- Mocskos féreg! Erről az egészről nem volt szó! Hogy merted belekeverni az ártatlanokat?! – Megindulok felé, de kis híján otthagyom a fogam, mikor eltűnik alólam a padló, és csak az ment meg, hogy amire átugrom, stabil rész.
- Csak óvatosan, kis oroszlán, mert ingatag a padló! – nevet fel, idegölően. Remegve küzdöm magam talpra, és sokkal óvatosabban indulok meg. Párszor felszívódik alólam a talaj, és minden alkalommal egyre nehezebben maradok meg mégis fent.
Mire a végére érek, már állni sincs erőm, de megkönnyebbülés ömlik végig rajtam, hogy sikerrel jártam. Mehetünk végre haza…
- Lejárt az idő! – szólal meg hirtelen Sky. értetlenül pillantok fel, lihegve, a fél térdre ereszkedésből, és meghűl bennem a vér. Pisztoly van a kezében, amit egyenesen Satanokára irányít, és megbizonyosodva róla, hogy figyelem, meghúzza a ravaszt.
- Ne! – Túl későn kiáltok fel, és ahogy ugranék, hogy legalább megfizessek neki, de két megtermett alak tűnik fel mögöttem, és rám vetik magukat. Nem maradt erőm, hogy küzdjek velük, és ahogy pillantásom Satanoka üveges tekintetére siklik, kifut belőlem minden akaraterő, s gyűlölet, ami eddig eszméletemnél tartott, és a tompa, üres fájdalommal együtt, a sötétség is magába szippant.
Nyirkos, hűvös helyen ébredek, de levegő nehéz a fémes vérszagtól. Fintorogva kényszerítem magam, hogy nyissam ki a szememet, de csak rácsokat, és falakat pillantok meg. És egyetlen egy alakot, az egyik sarokban, aki most megmoccanva löki el magát a faltól.
- Rohadt seggfej! Átvertél! – pattannék fel, hogy nekiessek a neonzöld szempár tulajdonosának, de a kezemre erősített bilincsek visszarántanak ülőhelyzetbe, na meg a sebeim is bőszen tiltakoznak.
- Milyen mocskos szád van – röhög fel, és leguggol elém, pont olyan távolságba, hogy még akkor se érjem el, ha megint nekitámadnék. Kezében egy kardot forgat, amit most az állam alá vezetve, felemeli a fejem. Állom a pillantását, annyi parázsló gyűlöletet préselve a sajátomba, hogy csoda a spontán égés elmaradása. – Mi lenne, ha inkább arra használnád a kereplődet, hogy eldalolod a főhadiszállásotok helyét?
Nem felelek, csak tüntetőleg elfordítom a fejem, nem foglalkozva azzal, hogy a kard pengéje, akár a torkomat is elvághatja. De nem erre hajt, így kissé távolabb húzza.
- Nem fogsz csiripelni, igaz?
- A jelentőségteljes hallgatásom elég beszédesnek bizonyult, ha még te is képes voltál felfogni! – pillantok rá maró gúnnyal. Elsötétül a tekintete, de egész gyorsan rendezi a vonásait.
- Csalódtam volna… - hajol le hozzám, ezúttal az ujjaival szorítva az államat, és tekintetét végigfuttatja az arcomon lévő karcoláson is. Kiszakítom a fejemet a fogásából, és lábaimat használva próbálom ellökni magamtól, de kikerüli, és mikor újra a földre csapódnak, az egyikre rátapos.
Felszisszenek, de más jelét nem adom a fájdalomnak, pedig ott eltalált egy nyíl.
- Remélem otthonosan érzed magad, mert egy darabig élvezheted a vendégszeretetemet, és olyan készséges kis szolgát faragok belőled, hogy öröm lesz nézni! – jelenti be önelégült fejjel, és mikor felháborodottan küldeném el az anyja kínjába, ránehezedik sebemen pihenő lábára. Nem tudok visszatartani egy halk nyögést, de legszívesebben tökön rúgnám az arcán átsuhanó elégedettség miatt.
Végül magamra hagy, én pedig keserűen döntöm a falnak a fejem. Nem akarok arra gondolni, kik haltak ma meg az én hibámból… Pedig Satanoka egyike volt az engem felnevelőknek, miután apám meghalt, és most halott… Mert én nem voltam elég jó… Kurva életbe.. Gyűlölöm Sky-t!
Esteledik. Az ég egyre sötétebb, a Nap narancs sugarai lassan teljesen eltűnnek a hegyek hátai mögött. Körülöttem fekete falak, láncok, és mindenfelől hallani a halál isteni hangját.
Elvigyorodom, és az egyik rácsozott cellához indulok. Bent egy barna, csapzott hajú, halálra gyötört férfi ül. Egy tetves lázadó. De csak volt…
- Ütött az órád, féreg - lépek be az előttem kitárt vasajtón, őreim pedig utánam lépdelnek. A lázadó erre felnéz, arcán keserű fintor terül el. Imádom, ahogy néz rám!
- Valóban? Korábban jöttél, mint tegnap. Csak nem hiányoztam? - Elengedem a fülem mellett a kérdést. Valójában a válasz az lenne, hogy igen. Hiányzott már látni, ahogy fuldoklik a saját vérében.
- A parancsom még mindig ugyanaz - emlékeztetem a tegnapi, a tegnapelőtti és azelőtti látogatásom témájára is, de ahogy akkor se, úgy most se mutat különösebb lelkesedést a dolog iránt. Bár a keze szorosan a háta mögé van kötve, így a mellkasa elém feszül, tehát akármit megtehetnék vele. Megölhetném egy pillanat alatt, de minek tenném, ha egyszer szórakozni jöttem ide?
- Dögölj meg, seggfej - kapom a kedves kis reakciót, de ez valahogy egyáltalán nem tud idegesíteni. Már rég nem veszem komolyan egyik patkány cincogását sem, akár meg is köszönhetném nekik, hogy okot adnak a kínzásukra. Így az én lelkiismeretem is jobb kicsit. Halkan felnevetek… nincs is nekem olyan!
Arcomon széles vigyorral elé sétálok, és a kardomat kicsúsztatom a tokjából. Nem fél tőlem, csak gyűlöletesen bámul fel rám, ezt imádom az összes kis aranyosba! Pengémet a nyakához vezetem, pontosabban a torkához. Csak egy mozdulat lenne, és… suhintok egyet, de függőlegesen, nem vízszintesen. A mellkasát takaró rongy ezzel felhasad, bőrén pedig egy hosszú, vérző csík tűnik elő. Pheh, túl engedékeny vagyok. Karcolás.
- Tudod, Satanoka, még mindig megegyezhetünk - emlékeztetem nagy kegyesen, bár úgyse fog élni vele. Kardommal a kulcscsontját karcolgatom, és élvezem, ahogy összeszorítja a fogát. Nem akar hangosan szenvedni, az túlságosan nagy öröm lenne nekem. De úgyis elérem, amit akarok.
Mivel nem válaszol, mélyebben vájok a bőrébe, vörös vére pedig egyre gyorsabb iramban folyik a ruhájára… Tetszik a látvány, tetszik, ahogy a vér régebbi sebeit is beborítja, és mindegyiket én okoztam.
Satanoka már elég régóta vendégeskedik nálunk. Pár hónapja fogtuk el, majdnem meg is halt, és ez a jó az egészben. A lázadók így nem tudják, hogy életben van, még csak álmodni se mernek arról, hogy meggyógyíttattam. Ez tényleg nem vall rám, viszont az egyik játékszerem épp abban az időben halálozott el, így muszáj volt valaki mást találnom. Mivel Sat nem állt át hozzánk, a börtönéletet választotta, és a tényt, hogy minden nap bejövök ide játszadozni vele. Ez a játék nekem különösen élvezetes, az pedig nem érdekel, hogy neki is az-e. Én csak vére csorgását, és a fájdalmas nyögéseit imádom. Annál szebb nincs is a földön.
- Ugyan… nem lenne könnyebb kitálalni a kis haverjaidat? Elmúlna a fájdalom - mondom mézes-mázos hangon, de csak hazudok. Utána is tovább kínoznám, addig, amíg nem könyörögne azért, hogy öljem meg. Sajnos ismer engem.
- Mert megölnél - morogja felém szikrázó szemekkel, ha ölni tudna vele, már halott lennék.
- Igen. Milyen csodálatos lenne, nem gondolod? - rántom magam elé azt az ocsmány képét, őrülten vigyorogva, ő pedig arcon köp. Ezt gyűlölöm én a lázadókba. Tiszteletlen tuskók!
Teljes erőmből pofon vágom, csoda, hogy nem fordult ki a nyaka. Utána felemelem a kardom, és csapkodni kezdem belé. Hallom, ahogy a penge a hús közé váj, a teste pedig megfeszül a fájdalomtól. Nem kell sok idő, hogy ordítson, én pedig röhögök rajta, ahogy a vére az arcomra fröccsen. Fél percig sem tart az egész, de már mindenem tiszta vér, drága foglyomról nem is beszélve. Már éppen sújtanák le újra, mikor az egyik őröm hangosan megszólal.
- Ha tovább folytatja, a fogoly meg fog halni, kormányzó úr - erre már megállok, és fél szemmel hátrapislantok a fiúra. Szemüvegemen vörös cseppek csillannak, így vörösben látom az egész, undorító bagázst.
- Igaz-igaz - hagyom jóvá, majd kardomat fehér ingembe törlöm. Visszapillantok a lázadóra, aki még mindig nyöszörög a fájdalomtól, a levegőt háromszor gyorsabban veszi, a szemei pedig üresek. A tekintetemben csak szánakozás van, ugyanakkor elégedettség is. Olyan gyönyörű így… - Ne hagyjátok elvérezni - vetem oda a társaságnak, miközben a kardomat visszacsúsztatva, kifelé indulok a cellából. A lépcsőhöz érve még hallom, ahogy ordít, miközben a sebeihez felhevült vasrudakat nyomnak, hogy összehúzódjanak. Nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el.
Alig várom már, hogy megint itt lehessek…
A székemben ülök, lábaimat keresztbe téve, és unottan nézegetem az őrök jelentését. A lázadók mostanában elég csendesek, és ez furcsa.
- Mit gondolsz erről, Georg? - dobom le egyik szolgám elé a jelentést, ő az egyik legrégebbi, már gyerekkorom óta velem van. Még nem kifejezetten öreg, de az élet megpróbáltatásaitól már előbújt néhány őszhajszála. Szeretném azt hinni, hogy ez nem miattam van. Pedig miattam van, világosabb a Napnál.
- Azt, hogy megfontolják a támadást, uram - válaszolja, miután megnézi a jelentést. - Úgy gondolom, nem akarják elsietni.
- Nem értem, ez nem vall egy csapat gyerekre - könyökölök a karfára elgondolkodva.
- Talán nem is ők vannak a háttérben.
- Ki tudja - vonok vállat. - Unalmas ez így - ásítok kedvetlenül. - Egyébként megjött már az új pisztolyom?
- Úgy tudom igen, uram, az egyik raktárunkban van - válaszol Georg, mire megvillannak a szemeim.
- És mért nem hozták már ide?
- Ott kevés az őr, uram, ezért nehezebb a szállítás.
- Hát küldjenek oda többet!
- Nem lehet, uram. Az őrök csak az ön parancsának engedelmeskednek.
Bosszúsan morgok egyet, majd felállok a székből, és az ajtó felé indulok. Útközben még magamhoz veszek egy fegyvert is, mert ugyan a kard jól mutat, de a pisztolyok ellen nem sokat használ. Georg természetesen jön velem, apám parancsa szerint ugyanis mindig kell mellettem őrzőknek lennie, kivéve, ha épületben vagyok. Most is oda megyek, de semmi baj. Kicsit idegesítő ez a rendelete, de el kell viselnem, ha nem akarom, hogy elvegye tőlem az uralkodási jogot. Ő az egyetlen, aki képes irányítani engem. Ezért gyűlölöm olyan rohadtul nagyon.
Amikor odaérünk, persze nem vagyunk egyedül. A lázadók csöndessége eddig tartott, most viszont megint hallatják magukat. Raktárfosztogatás. Ha elvitték a pisztolyom, kibelezem őket!
- Csak nem egy lázadóhoz van szerencsém? – kérdem gúnyos hangon, mikor az egyikük felfedi magát.
- Csak nem a főbaromhoz van szerencsém? – Ez fájt. Ezért meg fogom kínozni.
Ciccegek egyet, majd a kis vörös felé lövök. Hoppá, mellé ment…
- Csak nem csapdába kerültél? Mégis milyen nagy a szád.
- Voltam ennél már nagyobb bajban is, szöszi.
Szösziiii? Ez nagyon aranyos megszólítás lenne, ha… egy öt éves kisgyerek lennék, de így most szívesen kifilézném érte.
- Idióta, menj és hívd ide a többieket! – morranok rá Georgra, aki rögtön elhúzza a csíkot. Tudja, hogy nem jó dolog, ha én mérges vagyok, még neki se, márpedig most az vagyok.
Az embereim pedig jönnek is, ilyenkor fél másodpercet sincs merszük késni. Helyes, megúsznak egy másnak irányzott kibelezést.
- Kapjátok össze magatokat, és kerítsétek elő, de ne nyírjátok ki, majd én elszórakozok vele! – parancsolom, és a balfékek el is kezdik keresni. Utálom, ha valami nem úgy van, ahogy én terveztem. Végül a srác felfedi magát, de csak mikor már egy ablak előtt áll.
- Raion? – hallatszik valahonnan, de nem ismerem a hang tulajdonosát. Mégis mért kéne minden emberemet ismernem? Fölösleges lenne. Az viszont érdekel, ők honnan ismerik egymást.
- Hali bátyó! – Ó, milyen közel állnak egymáshoz. Ez tetszik!
Elgondolkodva méregetem a srácot. Elég aranyosnak tűnik, és amit a legjobban imádok benne, azok a szemei. Gyűlöletet sugároznak felém. Minden lázadóban ez a legjobb!
Rám elemi a fegyverét, mire a rá irányuló puskák fogása erősödik. Meg sem rebbenek. Kerültem már ilyen helyzetben, vagyok eléggé őrült ahhoz, hogy hidegen hagyjon az életveszély.
- Nem mondanám, hogy különösképp örültem a találkozásnak, kedves kormányzó – mondja imádnivalóan, már most szeretem! - Sky, ugye? Heh, Ég? Max esőfelhő! De majd én elűzlek, és újra süthet a Nap ebben az országban is!
Ez viszont már nem tetszik. Szemeim felizzanak a dühtől, most legszívesebben eltaposnám, de nem fogom hagyni, hogy más ölje meg helyettem. Én fogom megölni, csakis én.
- Nos, bátyus, az örömteli viszontlátás, és drága kormányzóm, a megismerkedés alkalmából, íme egy kis tűzijáték!
Berobbantja a helyet. Mivel én eddig is az ajtó előtt álltam, nem nehéz kivetődni rajta, de nem mindenki jár ilyen jól. Igazából leszarom. Azonnal a kis drágát kezdem keresni, és meg is látom egy fán. Engem bámul. Elvigyorodom, ő pedig eltűnik. Felettébb aranyos. Ki kell csinálnom!
- Lenne még egy kérdésem, Satanoka - lépek be a cellába, ahol az agyonégetett kis drágám pihent… vagy szenvedett. Igen, ez valószínűbb. - Ki az-az Akai Raion?
Megint kapok bár gyűlöletes pillantást, hiszen jól tudom, hogy a frissen szerzett sokktól most még nem nagyon tud beszélni. De ha tudna, akkor se mondaná el nekem.
- Felőlem rendben - lépek oda hozzá, végigsimítva az egyik vágáson, amit ma okoztam neki. Megremeg, most még ez is kínzó fájdalommal jár, de pont ez volt a célom. Kell nekem egy új játékszer, belé már elégszer rúgtam. - Úgy nézem, a kismadarunk nem akar csicseregni - sóhajtom fel a fejemet csóválva, aztán fél szemmel Sodaira pillantok. Ő Raion bátyja. - Talán te majd bővebb magyarázatot adsz.
- Raion az ellenállás vezetője, a volt kormányzó fia - mondja monoton hangon, mintha nem beszélne szívesen a kis lurkóról. Nagyon meg tudom érteni, a helyében én is szégyellnék egy ilyen kisöcsit…
- Hm, valóban? És ki ez az ember itt? - mutatok a megkínzottra, a barna pedig csak oldalra pillant.
- Ő a volt kormányzó jobb keze.
- Bizony ám. Él még a családja? - Erre az előttem ülő tekintete kétségbeesetté válik.
- Nem! - vágja rá, de már így is mindegy. A szemei mindent elárulnak.
- Igen… - javítja ki Soda, én pedig elégedett mosollyal felemelkedek. Megvan a tökéletes terv.
- Keressétek meg, és hozzátok elém őket. Rendezek egy kis partit nekik…
Arcomon széles vigyorral, egy raktár előtt állok. A találkozó kábé tíz perc múlva van megbeszélve. Tudom, hogy el fognak jönni. Abból, amit Sado mondott az öccséről, majdnem biztosra. A terv nagyon egyszerű. A raktár csapdákkal van tele, ha végigjutnak rajta, visszakapják a lázadó vezérüket, ő meg a családját. Ha nem jönnek el, kivégzem a családot. Ha nem jutnak végig… akkor ők is meghalnak, többnyire. Valószínűleg még ezelőtt elkábíttatom őket, ha nyerésre állnak. A szándékaim teljesen békések, nem támad senki senkire- csak ha már kijöttek az épületből, de erről nem tudnak. Ráadásul minden csapda aktivál egy halálos fegyvert, ami kinyírja az egyik családtagot… erről se tudnak, de gyönyörű menet lesz!
Remélem, az a sólyom nem tévesztett irányt. Az egyezség szerint nekünk ketten teljesen védtelennek kell lennünk, tehát az ellenállók is megölhetnek engem, de őt is az enyéim. Igazságos játszma. Tökre nem. De mindenkinek csak jobb, ha így hiszik…
Remélem, nem kell csalódnom a kölyökben… utálnám, ha más ölné meg, és nem én.
-Raion, ezt nem kéne jobban átgondolni? – lép mellém az egyik idősebb tag, de csak fáradtan megcsóválom a fejem.
-Kifogytunk a tartalékokból, muszáj beszerezni újakat. – felelem halkan, majd szélesen elvigyorodok. – És hol lenne a legjobb a minőség, ha nem azoknál az átkozott kékvérűeknél?
-Részben igazad van, de ez akkor is túl merész. Habár a legkevésbé őrzött raktárt sikerült kiválasztani, azért még ott is érhet meglepetés. Legalább vigyél több embert.
-Ha túl sokan lennénk, csak feltűnést keltenénk. – jelentem ki egyszerűen, majd folytatom a készülődést. Kesztyű a kézre, pisztoly az övembe, kés a csizmámba és a mellényembe. Sétáló fegyverraktár.
Az öreg nem vitatkozik tovább, tudja, hogy értelmetlen, nem fogok másképp dönteni. Azzal is tisztában van, hogy tényleg szűkén vagyunk már a fegyvereknek, és habár étel azért még bőven akad, sose árt az utánpótlás. Kötszer és gyógyszer is kell, ezek viszont fontosak.
- De ha baj van, azonnal vonuljatok vissza, most nem kéne lesérülni! – szólal meg ismét, és mintha kisgyerek lennék, eligazgatja rajtam a felsőmet.
- Ne izgulj már ennyit Meijo, ez csak egy egyszerű beszerző körút, általában ennél jóval veszélyesebb küldetésekre megyünk. – tolom el magamtól szelíden, és már lépnék ki az ajtón, mikor utánam szól.
- Raion, remélem nem azért vagy benne megint a balhéban, hogy kiszúr Sodaival. – megtorpanok bátyám neve hallatán, de nem fordulok meg.
- Ehhez neki most nincs köze, de kérlek, ne emlegesd előttem azt az árulót. – felelem színtelen hangon.
Felsóhajt, de ezúttal nem kezdi ecsetelni, hogy mégiscsak a testvéremről van szó, elég hosszú idő telt el, tanuljak meg megbocsátani. Minden erre irányuló beszélgetésünk veszett fejsze nyele. A bátyám sose kért megbocsátást, és én sose adnék. Meijo nevelt engem nagy részben, így tudja mennyire bánt a múltam.
Azt hiszi, ha kibékülnék Saidoval, biztos jobban érezném magam, ő észhez térne, és támogatná a lázadókat. Bah...ekkora baromságot!
Neki jóval biztonságosabb élete van, nem az a fajta, aki csak úgy feladná a bizonytalan, veszélyekkel teli harcokért. Persze ő is részt szokott venni a küzdelmekben, de parancsnokként, sose küzd az első sorban. Pedig jó harcos. Tizenhárom éves koromig mellette nevelkedtem, és a köztünk lévő három év ellenére, egész jól kijöttünk. Szerettem őt, de ez már a múlt.
- Ne edd magad a rossz előérzeteid miatt, minden rendben lesz! – fordulok hátra, egy mosolyt erőltetve az arcomra.
Látszik rajta, hogy nem győztem meg, de csak fáradtan int egyet, én pedig kirohanok a házból, hogy összeszedjem azt a négy embert, aki még velem jön.
- Nem mondom, hogy az eddigi kormányzók hű de jófejek voltak, de a mostani egy állat!
- Jaja, azt mesélik, hogy még a saját emberei többsége is fél, és félti tőle a rokonait.
Némán hallgatom társaim eszmecseréjét, de nem érzem szükségesnek, hogy beleszóljak. Úgy se tudnék újdonságot mondani, szinte az egész lázadó csoport tud már Skyról.
És valóban. Egy szadista állat. Még nem találkoztam vele, de ha összefutnánk, abból tuti vérfürdő lenne, egyszerűen látatlanba is utálom a tettei miatt.
- Hé, Raion, mikor fogunk legközelebb nagyobb szabású támadást indítani? – fordul felém az ötfős kis csoportunk egyetlen nálam is fiatalabb tagja. Csak egy év van köztünk, de sokszor így is higgadtabb, mint én.
- Nem rajtam múlik, én bármikor levezetek egy támadást, de az öregek várni akarnak, amíg jobban kipuhatolózzák az ellenfél gyengéit.
Egy darabig csöndben haladunk tovább, mindenki a gondolataiba merül. Talán azon agyalnak, mennyi értelme van ennek a küzdelemnek, lesz e vége valaha is? De úgy is tudom, hogy ez nem fogja elbizonytalanítani őket, továbbra is teljes erejükkel benne lesznek a küzdelemben.
Ezért vágta nagy fába a fejszéjét a szomszéd ország kormányzója.
Nem számolt vele, hogy lehet bármilyen kicsi a mi földünk az övéhez képest, aki rajta él, mindig is a szabadságot részesítette előnyben. Kevesen gondolkoznak úgy, mint a bátyám.
Felemelem a fejem, és a fák ágain keresztül, némán fürkészem a sötét eget. Teljesen csillagtalan, a hold is csak néha bukkan elő, kénytelenek vagyunk teljesen a lovainkra, és a berögzült útvonalra hagyatkozni. Szerencsére így se tévesztünk célt, és hamarosan feltűnik a raktár, és vége szakad az erdőnek.
Hátulról közelítjük meg, ahol a fák egészen a falig elérnek, és a lovainkat hátrahagyva, megközelítjük a hátsóbejáratot. Csak egy őr van, akit egy jól irányzott ütéssel elkábítok mielőtt észrevenne, és intek az embereimnek, hogy tiszta a levegő.
Nem túl komplikált a zár, hamar sikerül kinyitnunk, és csendben beóvakodunk a sötét raktárba. A magasban szerencsére van pár ablak, így miután hozzászokik a szemünk, akad annyi fény, hogy megtaláljuk amit keresünk.
Kihordunk egy halom fegyvert, kötszert és orvosságot, és pár láda ételt. Sajnos csak öt lovunk van, többet nem tudunk vinni, de majd máskor visszatérünk. Már csak két emberemmel vagyunk bent, hogy még némi puskaport pakoljunk össze, mikor hirtelen kivágódik az elülső ajtó, és ketten sétálnak be.
Amilyen gyorsan csak tudunk, elbújunk a ládák között, de a két érkező meglepetten torpan meg, és hagyja abba a beszélgetést.
- Ki nyitotta ki a hátsó ajtót? – szólal meg az egyik lágy hangon, és rögtön tudom, hogy rájött a válaszra. A picsába!
- Amikor szólok, futás! – súgom társaimnak, akik tétován bólintanak. Tudják mit fogok tenni, és csak azért hagynak itt, mert vezetőkén, minden parancsomat teljesíteniük kell.
A ládák mögött arrébb lopakodok, majd jóval messzebb az embereimtől előugrom a rejtekhelyemről. Elég egy pillantás, és rögtön tudom kivel állok szemben, hála a kémeinknek. Sky!
- Most! – kiáltom el magam, és míg ellenfeleink rám kapják a tekintetüket, - sajnos fegyvereiket is rám szegezik – embereim kirohannak az ajtón, és eltűnnek a fák között.
Ismét fedezékbe vetem magam, de előtte még tüzelek egy sort, hasonló bujkálásra késztetve ellenfeleimet.
- Csak nem egy lázadóhoz van szerencsém? – érkezik a gunyoros kérdés, valahonnan elölről.
- Csak nem a főbaromhoz van szerencsém? – vágok vissza, miközben menekülési útvonal után kutatok. Dühödt ciccegéssel felel, talán nem kéne jobban felhúznom.
Igyekszem minél halkabban elindulni az ajtó elé, de a karomat súrolja egy golyó, így káromkodva visszaugrok a fedezékbe.
- Csak nem csapdába kerültél? Mégis milyen nagy a szád.
- Voltam ennél már nagyobb bajban is, szöszi. – felelem vigyorogva, de kissé azért egérfogóban érzem magam. Végül gondolok egyet, és némán, óvatosan elkezdek mászni a ládákon, figyelve, hogy semmivel se üssek zajt.
- Idióta, menj és hívd ide a többieket! – morran fel Sky dühösen, valószínűleg annak célozva a szavait akivel érkezett.
Francba! Ha többen lesznek, kissé nehezebb lesz meglógni. Már majdnem a ládák tetejénél járok, mikor kénytelen vagyok egészen rájuk simulni, mert mindkét ajtón két férfi lép be, és alaposan felfegyverkezve kezdenek körülkémlelni.
Kis híján leesek rejtekhelyemről, mikor egyikükben felismerem a bátyámat. Hogy az a…
Nem elég, hogy csapdába estem, és hiába van itt az alkalom, ne tudok végezni az országom életének megkeserítőjével, még a vörös köd is kezdi ellepni a fejem, bátyám megjelenése miatt.
- Kapjátok össze magatokat, és kerítsétek elő, de ne nyírjátok ki, majd én elszórakozok vele! – csattan az újabb parancs, és emberei engedelmeskednek is, de sajnos mindkét ajtóban marad egy-egy őr.
Szaporán kapkodok levegő után, és körbepillantva keresem a menekülési lehetőséget, míg meg nem akad a tekintetem a tőlem nem messze lévő ablakon, amivel egészen egy szintbe kerülök, ha felállok a ládák tetejére.
Elvigyorodok, és pár ugrással a kiszemelt helyen termek, fel is hívva magamra a figyelmet. Rögtön nekem szegeződik vagy négy fegyver, bátyám döbbent tekintete, és egy hihetetlenül neon zöld szempár. Jaj de jó, népszerű vagyok!
- Raion? – nyekken fel tesókám meglepetten.
- Hali bátyó! – vetek rá egy izzó pillantást, majd figyelmem a hírhedt diktátorra siklik, aki elgondolkodva méreget. Állom egy darabig a pillantását, majd úgy döntök, hogy ideje menni. Magam elé emelem a fegyverem, Skyt célozva, akinek a szeme se rebben, emberei viszont erősebben markolják a fegyvereik.
- Nem mondanám, hogy különösképp örültem a találkozásnak, kedves kormányzó. – szólalok meg halk, gyűlölettől és gúnytól csöpögő hangon. – Sky, ugye? Heh, Ég? Max esőfelhő! De majd én elűzlek, és újra süthet a Nap ebben az országban is!
Tekintete felizzik, és dühe szinte a bőrömet perzseli, de mielőtt kiadhatná a parancsot a tüzelésre, pisztolyomat a raktár sarkában felhalmozott puskaporos hordók felé irányítom.
- Nos, bátyus, az örömteli viszontlátás, és drága kormányzom, a megismerkedés alkalmából, íme egy kis tűzijáték! – elkurjantom magam, és lövök. Ugyan ebben a pillanatban, fejemet eltakarva, kiugrom az ablakon, és az épület mellett álló fában megkapaszkodva, felguggolok egy vastag ágra.
A raktár másik oldalát robban ás rázza meg, és vörös lángok csapnak az ég felé. Az ajtó négy alak vetődik ki, és köhécselve nyelik a friss levegőt. A bátyám, és Sky is köztük van, akinek a tekintete azonnal rám villan.
Már nincs nála fegyver, ahogy nálam se, így csak meredünk egymásra, de végül elvigyorodok, és mielőtt emberei összeszedhetnék magukat, leugrom a fáról, és eltűnök az erdőben.
Alig lépek ki a házból, szemeim körbefuttatom a környéken. Nyugodtan csukom be magam mögött az ajtót, s zsebre dugva kezeimet indulok el, hogy Jack-nek beszerezzem a napi pia adagját.
Egészen biztos vagyok benne, hogy a szanaszéjjel ivott mája, vagy valami jó kis tüdőrák fogja a sírba vinni…
Egész oda-és visszafele úton nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy valaki figyel. Mióta elhagytam a házat, azóta. Ebben egészen biztos vagyok.
--o--
Elmélyedve figyelem az előttem álló polcot, s tartalmát. Nehéz a döntés, de mennyire, hogy nehéz. Azért mégsem mindegy mit veszek magamhoz…
Azt hiszem ez lesz az…
Régen használtam már a drága 92-es Berettámat. Ellenőrzöm, hogy minden rendbe van-e vele.
Minden tökéletes. Jobb nem is lehetne. Még a tartalék lőszer is nálam.
Fő az elővigyázatosság…
--o--
Én érkezek másodiknak a raktárba. Chris már türelmetlenül vár, a földön heverő cigi csikkekből ítélve itt lehet egy jó ideje. Kedvesen leordítva fejem fogad, s csak egy hajszál választ el attól, hogy idétlen pofázmányába nyomjam fegyverem, és addig lőjem, míg felismerhetetlenné torzul.
Ehelyett csak fagyosan ránézek, amitől a vér is megáll az ereiben. Jaj, Chris, tudod te hol a helyed…
Lassacskán mindenki megérkezik, s elkezdjük „futni a szokásos köröket”. Franc tudja, hogy minek járok még össze ezekkel…
Ahh… kezd már elegem lenni. Nem csak ezekből a segghülye alpári parasztokból, hanem az idegesítő alaktól, aki már második napja, hogy folyamatosan figyel.
Olyan, mintha itt állna mellettem, és a személyes szférámba pofátlankodna. Olyan érzésem van, hogy itt liheg a fülembe…
Bosszantó…
Kényelmesen, és ízlésesen húzom elő Berettámat. Gyorsan biztosítom ki drágaságom, s amerre az érzékeim súgják, arra irányítom fegyverem.
A többiek lefagyva, tátott szájjal figyelnek, s minden egyes lövésnél összerezzennek.
Franc essen már belé! Egyik sem talált! Mégis hogy lehet ez?!
Nyugi van… nézzük a jelenlegi helyzetem. Pontosan 3 töltényt pazaroltam… még maradt 12. Ha ügyes vagyok, nem lesz gond. Csak türelem, és nyugalom.
Apró borzongás fut végig rajtam, minek hatására a legközelebbi mellettem álló egyént magam elé rántom. Mintha egy papír akadályba ütközne, olyan könnyedén halad át a golyó a szerencsétlen emberen. Mi is volt a neve?
Igazából sosem érdekelt… most már nem is fog. Így járt.
Könnyedén lököm félre a testet, s gyorsan indulok meg támadóm felé.
Nem szokásom embert ölni, de kérem szépen… Én kezdtem? Nem. Akkor hol itt a probléma?
Ez egy teljesen korrekt gyilkossági kísérlet.
Vagy valami rejtett tehetségemnek, vagy csupán csak a vakszerencsémnek köszönhetően, sikerül elugranom a felém száguldó golyózápor elől.
Hehe… csak nem fegyvert váltottunk?
Végre sikerül szemtől szembe kerülni támadómmal. Szemtől-szembe? Azért ezt nem mondanám.
Fegyveremet kb. nyakszirtcsontjához szegezem. Röhejesen alacsonyabb vagyok ennél a drabál állatnál, de így nagyobb az esélye, hogy a golyó fölfelé, az agyán áthaladva fog a homlokán kijutni… 95%.
Nem is cicózva húznám meg a ravaszt, mikor hirtelen megfordul, s akkorát üt hasamba, hogy önkénytelenül is hátrálok pár lépést.
A jó kurva anyját. Még egy ilyen, és esküszöm, kiherélem.
Dühösen pillantok szemeibe.
Nem igazán látok bármelyféle érzelmet megcsillanni bennük.
Arcán több heg is végighúzódik…
Alig van időm felmérni ellenfelem, mert újfent célba vesz. Gyorsan kezdek hátrálni, miközben én is ráemelem Berettámat.
Egyszerre sütjük el fegyvereinket.
Egy pillanatig csak megsemmisülve állok, és elképedve mérem végig bal karomat. A golyó simán átment rajtam… azt hiszem csontot nem ért.
Forró vérem lassan csordogál végig karomon.
Ez… fáj. Kibaszottul fáj!
Hatalmasat ordítva, szorongatva végtagom dülöngélek jobbra-balra. Elmémre egyfajta vörös köd borul…
-Azt a redvás büdös kurva anyádat basznád teherbe te rohadék! – üvöltöm kikelve magamból. Eszem vesztve indulok meg felé, s gondolkodás nélkül lövöm ki összes töltényem.
Majd újratöltök, és újra lövök.
Faszom belé, és a kibaszott érzelemmentes arcába! Szitává lövöm!
--o--
Durván rúgom be a bejárati ajtót, és indulok meg a konyhába. Minden fiókot kihúzva, és a földre dobálva kutatok az életmentő fájdalomcsillapító után. Bármilyen gyógyszer jó lesz… csak sok legyen, és hasson.
De gyorsan.
Azt hiszem meggondolatlan voltam… nem szabadott volna ide jönnöm.
Arcomról garbóm ujjával törlöm le izzadságom, s seprem ki hajam a szememből. Nekinehezedve a konyhapultnak fordulok meg, s nézek farkasszemet a kedves támadómmal.
Energia és fegyver híján most azt hiszem vesztésre állok… Ha nem sikerül kitalálnom valamit, akkor 97% esély van arra, hogy itt fogok megdögleni…
