|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| timcsiikee | 2009. 11. 26. 14:58:16 | #2603 |
Karakter: Kaoru és kölcsön Hikaru [mmartininek]
Hikaru:
Az órából már nem sok van hátra, egész nap ezen gondolkodtam, és arra jutottam… Hogy meg kéne próbálni…
Vajon hogy boldogulnánk hárman? Lehet hogy furcsán hangzik, de ennél jobbat nem látok.
Nem tudom magam Kaoru nélkül, sehogy sem elképzelni, egyszerűen nem megy. Ennyi év alatt mindent együtt csináltunk, soha nem váltunk külön, megszoktam, hogy mellettem van, és a számomra legfontosabbat sehogy sem akarom elveszíteni. Itt nem csak Haruhiról van szó. Akármilyen lány közénk férkőzhetne, akkor is ezt tenném, akkor is ezt gondolnám. Kicsengetnek az órákról, így bátorságot merítve elhatározom, hogy beszélni fogok mindkettőjükkel. Egyszerre… és meglátom mit mondanak rá. A nagy tömegnek hála az utolsó óra után elsodor minket egymástól, legközelebb a Klub bejáratának közelében találkozom mindkettőjükkel. Haruhi felé megyek, de ahogy látom ő is felém tart, furcsa, de nem állok meg.
- Öhmm Hikaru... szia - Mondja halkan, látom eléggé zavarban van, rég láttam ilyennek, de szörnyen elbűvölő.
- Szia Haruhi – válaszolok egyszerűen köszönésére, bár nem értem, de most nem ez a lényeg.
- Én ... Szóval... beszélni szerettem volna veled – félénken jelenti ki, sejtettem hogy ezért jött ide ő is. De vajon miről akar beszélni? Mindegy… az enyém most fontosabb mindennél.
- Az kiváló, mert én is veled, de nem itt. Menjünk a Klubba egy percre! – a Klub felé veszem az irány, kaorut látom meg, aki nagyon pislog.
- Na mi van, tesó? Már utánam se jössz? Pedig biztos vagyok benne, hogy téged is érdekelne, amit mondani szeretnék! – bemegyünk a klubhelyiségbe, bezárom magunk mögött az ajtó, nem szeretném, ha bárki zavarna most minket. Megfordulok és Haruhi elé állok ismét.
- Azt hiszem, elfelejtettél valamit Haruhi! – mondom határozottan.
- Ne haragudj Hikaru! Teljesen elfelejtkeztem róla, az én hibám... – hirtelen meglepődöm válaszán. Furcsa, tényleg gondolt volna erre? Okos lány, lehet hogy igen, de akkor is meglep.
- De gondoltál rá? – kérdezem tőle furcsállón.
- Hát persze, csak későn! Többé nem fordul elő, ígérem! – nem tudom sajnos, hogy ugyan arra gondol e mint én, de ha ez a válasza, akkor nem tehetek mást.
Elmosolyodom.
- Ez esetben minden rendben! – válaszolom, majd lehajolok, s mivel én még kimaradtam a „sorból”, egy csókot adok azokra az ajkakra, amire szívem mélyén már rég óta várok. Érzem édes illatát, amit a ruha alá rejt, amikor fiúként mutatkozik mások előtt. Elhajolok tőle, elégedetten mosolyodok el.
- De ... Hikaru.. én nem.. de te... – hebegi édesen.
- Mégis mi a francot képzelsz, tesó? – szólal meg végre öcsém is, de csak Haruhi vállát átkarolva fordulok felé.
- Semmi különöset. Egyenlők vagyunk, igaz? Gyakorlatilag egyek. Ennyi. Ebben se legyen kivétel. Haruhi is megmondta, hogy gondolt rá! – válaszolok határozottan, még mindig mosolyogva.
- Mi? – néz rám, és látom rajta, hogy még nem érti, pedig elég egyértelmű voltam.
Pár pillanatnyi néma csend következik, majd Haruhi is végre észbe kap.
- De én nem erre gondoltam! – emeli meg hangját, majd lelöki magáról karomat. Miért kell ilyen erőszakosnak lenni?
- Akkor mire? Hogy ajándékot hozz? – kérdem gúnyosan. Azt hitte, hogy egy ilyen hülyeségtől fogom felhúzni az orromat? Ne már!
- I-igen… - válaszol megint akadozva, és úgy néz ki tényleg erre gondolt… istenem…
Ekkor pont kinyílik az ajtó, mindenki egyszerre érkezett meg, természetesen Urunk mát azonnal rohan is amint meglátja mellettem Haruhit.
- HAARUUHIII! – már szökken is, de oldalra lépve Haruhi kivédi a támadást.
Utána sem nézek, Kaoru most jobban érdekel.
- Haza megyek… - mondja határozottan, majd rohan is ki.
- Vele meg mi van? – motyogja hátulról Tamaki, aki időközben felkelt a földről.
- Kaoru! Várj! – iramodok utána azonnal, de még egy szóra visszafordulok – Betegszabi! – majd futok is tovább, nem törődve azzal, hogy mi a válasz, vagy egyáltalán kapunk e rá engedélyt. Már a sokadik ajtón futunk át, végül az udvarra érünk ki, ott lassít sokadik utána kiáltásom után.
- Mégis hogy gondoltad ezt? – fordul hirtelen felém, és ha nem fékeznék elég jól, akkor már lezuhantam volna vele a poros földre – Perverz vagy Hikaru komolyan… Ezt nem képzeltem volna rólad – hadarja szemembe nézve, meglepetten nézek rá, sosem volt még ilyen.
- Nyugodj már meg – kérem halkabban, és végre lassan tényleg megnyugszik, örömmel látom – Menjünk haza, beszéljük meg – ajánlom fel, és máris hívom a kocsit.
- De a host klub… - vágja rá azonnal, de összecsukom a telefont, és rámosolygok.
- Egy szabadnapunk lehet…
Kaoru:
Ha mást nem, muszáj legalább a felét elmondanom az igazságnak. Mégsem mondhatom azt, hogy mondtam Hikarunak kövessen minket. Haruhi végleg megharagudna ránk… Biztos vagyok benne. Így jól megfontoltan, csak ennyit írok a papírra válaszként.
„Hikaru látott minket tegnap este, mikor értem jött” – majd átcsúsztatom a papírt. A reakciót látva nagyon meglepődik, pedig nem is tudja a teljes igazat… jobb is… bár kissé rosszul érzem magam. Haruhi és Hikaru miatt is… Minden az én hibám.
Ez után lassan folyik az óra, én szinte alszom a padban, mert álmos vagyok, Haruhi nem tudom mit csinál, már nem mertem felé nézni, hisz nem válaszolt a cetlire sem… de lehet jobb is így. Hikaru meg… mintha megfordult volna a világ. Végig jegyzetelt az órán. Lágy dallammal csengetnek ki az óráról, szinte egész nap csak elvoltam, nem figyeltem semmire… Nincs kedvem semmihez. De csak most jut eszembe… a Host Club… jézusom… hogy fogunk így alakítani? Beteget jelentek esküszöm. Hikaru meg előad olyan drámát amit csak akar, ért hozzá tudom. Végül a megszokás csak felsodor pislogva látom ahogy Hikaru meg Haruhi egymással szemben állnak, talán beszélnek valamiről? Ne értem, és szörnyen meglep. Miről beszélhetnek? Tudnom kell. A klub előtt vagyunk, elindulnak felém majd be az ajtón először Hikarura majd Haruhira tekintek. Mi folyik itt?
- Na mi van tesó? Már utánam sem jössz? Pedig biztos vagyok benne, hogy téged is érdekelne, amit mondani szeretnék! – nyomatékosan jelenti ki és kérdezi. Mit tegyek? Nem csak a kíváncsiság miatt, de követem őket… Soha nem volt még ilyen. Hikaru kitalál/mond valamit nélkülem, amiről nem tudok…
Hikaru nyitja ki az ajtót, senki nincs még bent, csak mi… Amikor pedig bementünk már, ő is zárja be, zsebembe rejtett kezekkel várom, komolyan még a szívem is gyorsabban ver. Megfordul, és Haruhi elé lép.
- Azt hiszem, elfelejtettél valamit Haruhi! – mi? Miről beszél ez?
- Ne haragudj Hikaru! Teljesen elfelejtkeztem róla, az én hibám… - válaszol halkan Haruhi, de csak nagyokat pislogni vagyok képes… Mi az amit ők tudnak és én nem?
De furcsa… Hikarut is meglepi a válasz.
- De gondoltál rá? – kérdezi erőteljes hangon, rám sem néz, most csak őt figyeli.
- Hát persze, csak későn! Többé nem fordul elő ígérem! – kezd megfájdulni a fejem… Miről van szó?
Hikaru arcvonásai kisimulnak, talán még mosolyt is látok rajta, amit a hétvégén én nem láthattam.
- Ez esetben minden rendben! – válaszol, és már épp kérdeznék rá felháborodva, hogy miről diskurálnak előttem, hisz egy szót sem értek, amikor látom, hogy hajol le hozzá, belém reked a levegő, és… egyenesen megcsókolja. Kikerekednek szemeim, és csak ámultan bámulok előre, mint borjú az új kapura, és fel sem fogom azt ami történik. Megértem hogy revansot akar, de… de az véletlen volt amit én tettem… hát nem érti meg? Végre felhajol tőle, arcán elégedett vigyor, cinkos sóhajjal.
- De… Hikaru… én nem… de te… - hebegi szegény lány, szerintem… ő sem erre gondolt. Viszont én nem vagyok ennyire zavarban.
- Mégis mi a francot képzelsz tesó? – kérdezem felemelt hangnemben, de nem „ijed” meg tőle, teljes nyugalommal áll Haruhi mellé, vállánál átkarolja, és rám mosolyog… Rosszabb így mint egy kisördög… lassan ő lesz maga a sátán.
- Semmi különöset. Egyenlők vagyunk, igaz? Gyakorlatilag egyek. Ennyi. Ebben se legyen kivétel. Haruhi is megmondta, hogy gondolt rá!
- Mi? – pislogok nagyokat elhalkulva.
Pár pillanatnyi néma csend következik, majd Haruhi is végre észbe kap.
- De én nem erre gondoltam! – mondja hangosabban, lecsapva róla a rá támaszkodó kezet.
- Akkor mire? Hogy ajándékot hozz? – kérdezi Hikaru rá nézve erre Haruhi is megszeppen.
- I-igen… - kezdem érteni… félreértés volt, de Hikarutól ez akkor is kegyetlen.
Épp ekkor kinyílik a Host klub ajtaja mögöttünk, Tamaki robog be elsőként, mögötte a többiek.
- HAARUUHIII! – és már vetődik is, de Ő van olyan okos, és egyet oldalra lép mielőtt ráugorhatva, így urunk a földön nyekken.
Hikaru… nem hittem volna hogy ilyeneken jár az eszed…
Szemeim összeszűkülnek úgy nézek Hikarura.
- Haza megyek… - jelentem ki halkan, majd máris sarkon fordulok, és semmivel sem törővde lépek ki az ajtón, átérve pedig futni kezdek.
- Kaoru! Várj! – hallom magam mögött a kiáltást Hikarutól, de nem állok meg, csak lassítok, hamar utolér már kint az udvaron, ekkor állok csak meg. Hirtelen felé fordulok, majdnem nekem ütközik.
- Mégis hogy gondoltad ezt? – összeszorított öklökkel nézek rá, furcsa hogy most én vagyok az aki megemeli a hangját, mindig Hikaru szokott a hevesebb vérmérsékletű lenni, és én nyugtatom, de most fordult a kocka – Perverz vagy Hikaru komolyan… Ezt nem képzeltem volna rólad.
- Nyugodj már meg – mondja elhúzott szájjal, és kérésére megpróbálok… Akkor is ha nehezen megy. Ha ő kéri, megteszem.
Még én voltam az aki szörnyen érezte magát… ezek után? Hehh… nem is tudom mit gondoljak – Menjünk haza, beszéljük meg.
- De a host klub… - mondanám, de már hívatja is a limuzint, cinkos mosollyal tekint rám.
- Egy szabadnapunk lehet…
~*~
A szüleink nincsenek itthon, a szolgálók végzik a dolgukat, csak kettesben vagyunk nyugodtan a szobánkban, mint mindig. Most mégis… érezni hogy feszültség terjeng a levegőben… zavaró…
Leülök ágyunk szélére, ő pedig mellém.
- Akkor mondd el… hogy jutott ilyen az eszedbe? - kérdezem halkan, egyik lában a másik felett átvetve.
- Ez egyszerű… - kezdi el, ekkor oldalra fordítva fejem nézek rá – ma az órákon jöttem rá… Visszagondoltam, hogy… amikor láttalak titeket szombat estefelé…
- De ezt már…
- Hagy fejezzem be – nagyon komolynak tűnik… még sosem láttam ilyennek. Csendben maradok inkább – Amióta Haruhi megjelent… sokkal nagyobb lett a kis világunk… szerintem te is észrevetted. Egy új személyt fogadtunk be általa, de mintha hozott volna magával egy egész hordát.
- Igen – mondom halkan, mert abbahagyta a beszédet, nem tudom mire akar kilyukadni.
- Akármennyire is titkolod, nem vagyok vak… hozzád is közel áll Haruhi igaz? – felém fordul, megszeppenek a hirtelen kérdéstől, fejemben a gondolatok csak úgy cikáznak fel-alá.
- Őszintén? – kérdezek vissza, és biccent. Jobb lesz, ha magamnak is… és neki is bevallom… Jobb most megbeszélni, minthogy később jobban fájjon – igen… - válaszolok, megint csak előre nézve, majd vissza rá – de te is így vagy ezzel!
- Igen – mosolyodik el… végre beismerte ő is, ez az én arcomra is mosolyt csal. De most mi lesz? Mire gondolt?
- Örülök, hogy… ezt így megbeszéltük, de még nem árultad el, hogy mire is gondoltál – hívom fel figyelmét a hiányosságra, de csak tovább mosolyog. Két karjával magam mögött támaszkodik meg, így kissé hátra dől, a plafonra szegezi egy időre a tekintetét.
- Te el tudnád magad képzelni… Harihuval… Kettesben… Úgy, hogy én nem vagyok melletted? – oldalra biccentve fejét néz rám komolyan. Elkerekednek szemeim.
Szívem mélyéig hatolnak a szavak. Pörögnek a gondolatok, kalkulálok… de az eredmény… ugyan az.
Igaza van…
- Nem – válaszolom halkan, még mindig meglepetten.
- Hát én sem – válaszol készségesen. Értem.. értem… mindent értek, de…
- De Hikaru. Ezt akkor sem tehetjük, ez már… nem lenne normális.
- Biztos vagy te ebben? – válaszolni sem tudok, annyira zavart vagyok – Pici korunk óta együtt csinálunk mindent, csak egymásnak voltunk.
- Minden napot együtt töltöttünk… Az első légvétel óta.
- A lányokat közös erővel űztük el, akik nem tudtak megkülönböztetni minket.
- De amióta a Host Klub tagjai vagyunk… - folytatom tovább – már nem csak egymásnak vagyunk.
Próbálom felfogni amit meg akar értetni velem, de nem akarom ezt tovább bonyolítani.
Bár ha a szerepünkre gondolunk, mint szerelmes ikerpár… hát… rájövök annál normálatlanabb valóság nem is létezhetne.
- Fontold meg amit mondtam… szerintem így lenne jó – mondja és már érzem hangjában a kérlelést.
Fontolgatom, fontolgatom, de olyan nehéz.
- Hát…
- A kedvemért… Tegyünk egy próbát – kérleli már rendes hangon, rá nézek, hosszú pillanatokig nézek arcára, mintha csak tükör lenne.
- Ha Haruhi is belemegy… akkor vállalom, hogy kipróbáljuk.
Mosolyogva hirtelen rám vetődik, majd megfojt úgy ölelget, de nem szólok érte inkább csak viszonzom, örülök, hogy nem haragszik rám.
Ránézek az órára, majd ő is.
- Mindjárt vége a klubdélutánnak – jelenti ki, majd rám néz.
- Máris beszéljünk vele? – pislogok rá.
- Minél hamarabb, annál jobb… - feleli teli mosollyal – és ha nincs otthon az apja, aki általában késő délutánig dolgozik, akkor nyugodtabb a környezet is.
- Igaz – válaszolok, és összeszedve magunkat indulunk el… Furcsa izgatottság önt el.
~*~
Már meg is érkezünk házukhoz, az ajtószámot is fejből tudjuk, de még nincs itthon senki, biztos még úton van. Leülünk egymás mellé a fal tövébe az ajtó mellé, és térdeinket átkarolva várunk, nem nagyon beszélgetünk, bár megosztom vele zavaromat.
Nemsokára cipő kopogása töri meg a csendet, amit eddig csak autók zaja piszkolta be, oldalra tekintünk, Haruhi jön fel a lépcsőn. Párat lép még, majd mikor látja, hogy mi vagyunk azok, meglepetten pislog, majd újra felénk sétál.
- Ti meg mit kerestek itt? – kérdi hitetlenkedve, már az ajtó mellett áll.
- Beszélnünk kell – mondjuk egyszerre Hikaruval, már hiányzott a szinkron beszédünk.
Furcsállón néz ránk még egy ideig, majd sóhajtva egyet előveszi kulcsait.
- Gyertek be – nyitja ki az ajtót, majd belép, beljebb invitál minket – apa még nincs itthon.
Legalább nem kell attól félnem, hogy letámad minket. Kedves szülő, meg minden, csak irritál néha, mert Tamaki jut róla eszembe.
Leülünk a kis asztalkához körbe, és Hikaru mellett ülök, ő velünk szemben áll még.
- Kértek inni valamit esetleg? – megrázzuk fejünket, majd mutatjuk, hogy üljön le, le is huppan.
- Miről akartok beszélni? – kíváncsiskodik halkan. Egymásra nézünk biccentünk egyet, majd így válaszolunk, komoly arckifejezéssel.
- Járj velünk…
Szerkesztve timcsiikee által @ 2009. 11. 26. 14:58:48
|
| timcsiikee | 2009. 10. 30. 01:52:09 | #2309 |
Karakter: kölcsön Hikaru (Ouran3)
Hikaru:
- Ez itt a melyikünk Hikaru játéék – mondjuk egyszerre öcsémmel, a lányok felé fordulva, kissé összeszorul szívem mikor megint nem találják el, viszont elégedett mosoly mögé rejtőzünk, hisz mi nyertük meg a játékot. Kaoru azt mondja, hogy Haruhi bármikor meg tudja mondani, melyikünk ki, de ebben még annyira nem hiszek, szerintem a múltkori is véletlen volt, nem több. Papírzacskó recsegését hallom meg, s egyszerre fordulunk meg Kaoruval, biztosan ő is hallotta.
- Hm? – megpillantjuk Haruhit, s egyszerre indulunk el felé krampusz vigyorral. Egy fél lépéssel előrébb járok, és mindenfélelem nélkül karolom át a pislogó lányt, aki mit sem sejt. Tamaki épp elfoglalt, szóval nincs aki elkaparintsa most előlünk.
- Ó hát itt van a mi kis üdvösként! – mondom elégedett mosollyal, s hiába is próbál karom öleléséből szabadulni, nem hagyom neki olyan egyszerűen. Nem menekülsz kis Haruhi - Segíts ezeknek a csodálatos hölgyeknek eldönteni melyikünk is melyik, mert mindenáron tudni szeretnék – kérem negédesen, és előre mutatok. Egy lassú és laza mozdulattal leemeli magáról rajta pihenő kezem.
- A legegyszerűbb az lenne, ha megmondanátok nekik, nem? Miért kellek ehhez én? – Chh… nagyra van magával… vagy… nekem volt igazam, és a múltkor is csak véletlen volt. Tudtam én. Lassan elsétál, hagyom is, és inkább édes öcsémet ragadom karon, hogy visszamenjünk a dolgunkra, mielőtt urunk észreveszi, hogy lazsálunk.
Hirtelen nagyobbat rántok rajta, majd a karjaimba veszem, egy kis fanservice-t szolgáltatva adrága hölgyeknek.
- Hikaru – pislog fel rám kisfiúsan, félig lehunyom pilláim.
- Már megint nem figyeltél – súgom halkan válaszkánt, s mint egy fényképben dermedve úgy állunk tovább amíg a sikongatás abbamarad.
~*~
Már épp a nagy faajtón lépünk ki Kaoruval, hogy beszállhassunk a limuzinba. Én megyek elől, s elsőnek is szállok be a kocsiba, épp figyelném, mikor öcsém is beszáll mellém, de hirtelen megfordul, és visszaszalad az épületbe.
- Kaoru! – kiáltok utána, de meg sem hallja, a kocsiajtó becsapódik, én pedig azonnal szállnék ki utána, de elindul – KAORU! – ülök az ablakhoz, letekerem, és még utána kiáltok, de már semmi értelme. Összeugrik a gyomrom az egyedülléttől, és hiába dörömbölök előre a sofőrnek, nem figyel. Vén szatyor! Nagy sóhajjal hátradőlök, majd durcásan karba téve kezeim nézek ki az ablakon. Csak képzelődöm vagy esik? Tényleg esik… Hmm…
~*~
Már szinte az ablakból figyelem, hogy a Limuzin újra kihajt birtokunkról, s mikor már látom vissza érkezni, azonnal kirohanok a bejárati ajtón.
- Hol jártál? – rohanok felé, de ő csak unott fejjel száll ki a kocsiból, és azonnal a nyakába vetődöm. Soha nem voltunk ilyen sokat távol, nem szeretem ha nincs mellettem, és szörnyen ideges voltam, de így már sokkal megnyugtatóbb, hogy itt van. Többet ne csinálj velem ilyet, mert nem tudom mi lesz.
- Hazavittem Haruhit – a névre máris összeugrik a gyomrom és szívem, és azonnal peregni kezdenek fejemben a tévképzetek. HAZAVITTE? Furcsállva tekintek öcsémre.
- Emlékszel amikor a nyaraláson ott hagytad a viharban? – most hogy mondja… dereng valami.
- Igen – válaszolom egyszerűen, bár nem értem ez most hogy jön ide. Vagyis… Jaj de… De hülye vagyok…
- Ott maradt a zeneteremben a vihar közepén. Jobbnak láttam, ha hazaviszem… - vállamnál karol át, de én kissé szégyenkezve borulok előre. Elfelejtetem…
Lehajol hozzám, és halkan súg bele - a végén még baja esne a játékszerünknek.
Lehelete bőröm csiklandozza, s az sem utolsó amit mond, beleremegnek zsigereim.
Játékszer… Kaoru de ritkán mondja ezt ki nélkülem…
~*~
Másnap reggel az osztályelnökünk gúnyoljuk ki, hogy nem ismeri az instant kávét, amikor ez a legnépszerűbb lassan az egész Ouranban. Nevetünk egy sort, majd elhalkulva megfordul öcsém, s pár pillanattal később én is követem tekintete vonalát.
Ó… csak nem egy Haruhi? Hát dehogynem… Rá is szállok gyorsan.
- Öööö sziasztok… - zavart fejjel már szelelne is el, de előlem nem menekülhet.
- Csak ne olyan gyorsan hölgyem. Elrabolta az öcsémet tegnap! – igenis ő a felelős érte. Miért kelé neki a viharban félni?
- Nem raboltam el!! Teljesen magától maradt! – förmed rám, és egy pillanatra még én is megriadok tőle. Mi lelte? Még nem láttam ilyennek.
- Csak vicceltem, vicceltem! – próbálom lazábbra venni a formát, de egy ilyen kirohanás után nehéz. Valami itt nekem nem tiszta. Beviharzik a terembe, én pedig kérdőn fordulok Kaoru felé.
- Mi volt ez? – súgom, hogy más ne hallja, de semmit tudón von vállat. Nem hiszem el – Mit csináltál vele tegnap? – teszem fel a nagy kérdést, fél szemöldököm felvonva, s mosolyt erőltetek magamra. Nem akarok túl követelőző lenni, de akkor is érdekel. Idegesít a tudat, hogy talán…
Inkább nem húzom fel magam a gondolattal.
- Mondtam már, hogy semmit – válaszol egyszerűen… Na jó, hagyjuk, úgyis mindjárt kezdődik az óra, be kéne mennünk a terembe.
~*~
Habár… nagyon jól takarom, de a vérnyomásom az egekben. Tudom, érzem, hogy van valami haruhi és Kaoru között, de nem vagyok biztos benne, amíg nem látom. És ez a ma délutáni eset, ahogy azonnal utána nyúlt mikor megcsúszott… Látszott rajta, hogy ösztönből teszi. Eddig csak köztünk voltak ösztönös dolgok, és felettébb zavar, hogy már mással is megteszi. Bár lehet én is megtettem volna, nem tudom, nem vagyok biztos benne, de…
Zavar és kész…
Már vége a Klubdélutánnak, lassan záróra, de még 1-2 hölgy van, csak tőlünk fogytak el. Persze Tamaki urunknál még ilyenkor is sor van… hahh… Mindegy. Öcsém még utoljára int a távozóknak, de mikor visszafordítja felém tekintetét, meglátja az enyémet… Gyanúúúús.
- Mi van? – kérdez rám furcsálló tekintettel. Szerintem nagyon is jól tudod. Bizony…
- Tudod te Kaoru… - sértődötten emelem meg kissé fejem, és félig lehunyom szemeimet.
- Nem, nem tudom Hikaru, örülnék ha elmondanád – előttem ne hazudj öcsi… Bár még soha nem hazudott nekem… Azt hiszem…
Körbenézek, hogy senki nem lát vagy hall e, mert ez számomra nagyon is bizalmas beszélgetés, és nem hiányzik hogy Haruhi is idejöjjön, mert ha titkolnának is valamit, ő tuti biztos, hogy erről meg tudna győzni. Én viszont az öcsémtől akarom hallani, mert ő nem tud úgy befolyásolni.
Csak néha…
- Valami van közted és Haruhi között… Nem vagyok vak – persze hogy nem. Még a hülye is látja, hogy túl jóban vannak. Kivéve Tamakit. Ő még azt sem vesz észre, hogy szerelmes Haruhiba, nem pedig apai szeretetet érez.
- Dehogy is! Mire gondolsz? – inkább had ne mondjuk el mire gondolok – vagy csak nem féltékeny vagy? – olyan furcsán néz rám. HOGY ÉN? Én? Dehogy… én csak… izé..
- Én? Dehogy. Miért lennék? – nem vagyok én féltékeny, csak zavar, hogy… izé… Miért zavar meg ilyen kérdéssel, olyan zavarba ejtő.
- Tudod mit Hikaru? – ötletére azonnal odakapom tekintetem, kíváncsivá tesz.
- Hm?- vajon mit talált ki? Eddig én voltam a fő ötlet gyáros.
- Randira hívom Haruhit – hogy mit? – Te pedig végig követhetsz, és megláthatod, hogy nincs semmi – furcsa egy gondolat, pont mintha én találtam volna ki – mit szólsz?
Hogy mit szólok? Nehéz döntés. De mivel én… nem vagyok féltékeny, senkire, ezért…
- Oké – huncut mosollyal bólintok rá, erre nagyon kíváncsi leszek.
Mikor mindenki végez, és elhagyják a termet, az ajtó felé lépünk öcsémmel, de én megállok a küszöbön, hátammal megtámasztom az ajtókeretet, és figyelem ahogyan Kaoru Haruhi felé lépdelve kezd beszélgetni vele.
Furcsa érzés fog el, de ezt inkább mind egy mosoly mögé takarom. Figyelem ahogyan beszélnek, és azt várom végre, hogy távolodjanak el egymástól. Ujjaimmal játszom, hol őket nézem, hol pedig ujjaimat. Mi lesz már?
Végre elköszönnek, majd oldalamon öcsémmel hazatérhetünk.
~*~
Éjjel furcsa érzés kerülget, mert alig tudok elaludni. Oldalamon fekszem, szemben Kaoru már rég durmol, de én egyszerűen képtelen vagyok. Kisimult arcát figyelem, ahogy szuszog, és ha a holnapi találkájukra gondolok, olyan képek jelennek meg a szemem előtt, amiket biztosan nem akarok látni, ha holnap követem őket.
Kézen fogva sétálnak. vagy… talán…
Nem…
Nem hagy nyugodni a tudat, hogy kibővült kis világunkat megtoldjuk egy fővel. De ha minden úgy alakul, akkor az egyetlen személy, akivel magányom megoszthattam és ő is kölcsönösen ugyan azt érezte, most kiszökik, és én ettől rettegek. Hogy az a személy, akit én beengedtem, elvegye tőlem azt, ami számomra… az egyik leges legfontosabb.
De zavar még valami…
Nem… Nem értem magam. Most az zavar, hogy Kaoru veheti el tőlem Haruhit, vagy az hogy Haruhi veheti el tőlem Kaorut?
~*~
Ha fel alá rohangásznék, azzal se tenném jobbá a hangulatomat. Én már rég felöltöztem, el is készültem, drága öcsém pedig még mindig a tükör előtt babrál.
- Miért tollászkodsz ennyit? Nem rendes randira mész – olyan rossz, hogy alig figyel rám.
- Nyugi Hikaru. Attól még nem kell középszerűnek kinéznem – Na jó, ez igaz, de akkor miért nem valami normális ruhát vett fel? – Te sokkal többet szoktál tollászkodni suli előtt.
- Nem igaz!
- Mindegy. Én most megyek. Ha akarsz jössz, ha nem akkor nem – már maga ez a kijelentés is furcsa nekem. Pont ő találta ki, hogy kövessem őket akkor miért akar most így lerázni? Karba téve kezeim követem, egészen az autóig.
~*~
Mikor már majdnem Haruhi házához érünk, Kaoru javaslatára a szembe oldalra ülök, hogy ne lásson majd meg. Érdekesen nézne ki tényleg, hogy elkísérem öcsémet a „randijára”.
Kiszáll, majd mi tovább hajtunk, és amikor hátat fordítva indulnak meg, intek a sofőrnek, hogy halkan álljon meg. Kiszállok én is, majd a házak, bokrok és fák mögé rejtőzve követem őket.
Egy részen szinte rejtőzködnöm sem kell, csak sétálok utánuk, észre sem vesznek, ha eléggé lemaradok. Viszont mikor betérnek egy parkosabb részre, ledöbbenek. Miért van itt ez a rengeteg ember? Tele van kis sátrakkal az egész. Minden féle étel illata terjeng, és kettőt pislogok, máris elvesztettem őket.
A fenébe, meg kell találnom, hogy merre járhatnak.
Gyereknevetés cseng fülemben, sorra haladok el a játékos sátrak mellett, de egyik sem tud lekötni. Ha nincs velem Kaoru, akkor semmi sem érdekel. Pedig érdekesnek tűnnek. De mit érne a játék, ha nincs kivel megosztanod? Kezdem szörnyen érezni magam. Később megtalálom őket egy körhintán, egy hatalmas maci társaságával. Szánalmas…
Innentől már könnyebben tudom követni őket, mivel egyre csökken a tömeg, és nincs aki elsodorjon. Egy-egy ponyva mögé rejtőzve követem még mindig őket, És megállok amikor Kaoru egy kislányhoz megy hogy a színes édességet neki adja. Az én nagylelkű öcsém megint lovagiaskodik, kezd tisztára Tamakira ütni ilyenkor. A kislány boldogan fut el, Kaoru értetlenül pislog Haruhira, majd elnevetik magukat.
Egyszerre szorul össze a szívem, ahogy látom őket így mulatni, de, valahol mélyen boldog vagyok.
Nem láttam semmi különöset, tényleg csak barátok, hiszek Kaorunak. Halvány mosolyt eresztek meg, majd így követem őket tovább.
~*~
Egy szemközti bokorba rejtőzve várom, hogy végre ide érkezzenek Haruhi házához. Nem volt könnyű beelőzni őket a nélkül, hogy ne vegyenek észre. Megállnak a kapuban, egymással szemben, és egy ideig még csendben is vannak. Mit szerencsétlenkednek már? Csak egyszerűen el kell köszönni és kész. Szeretnék már végre haza menni, mert éhes vagyok.
Már a homlokomat csapkodom, intek Kaorunak, hogy igyekezzen, de talán csak félig sandít felém, lehet hogy nem is lát. Mikor viszont már Haruhi is fordul erre, muszáj azonnal visszabújnom… Ez meleg volt.
Szemem elől pár levelet félre húzva látok ismét rájuk, Kaoru épp hajol felé, Haruhi egy hirtelen mozdulattal emeli fel fejét, és a pillanat amit látok, a levegőt is belém fagyasztja.
Nem… az nem lehet, hogy…
Szemem előtt csak ez az egy pillanat lebeg, minden mintha fekete lenne körülöttem, s csak az ő kivilágított pillanatukat látnám. Elszakad bennem valami.
Nem tudok mást, csak döbbenten kifelé bámulni a fejemből.
Azt hittem igazat mond, és kiderült hogy mégsem. Tévedtem, csalódtam, és most fáj.
Úgy látszik Kaoru azt hitte, hogy nem vagyok itt, biztos hogy nem látott meg. Kicsit kitisztul a kép, Haruhi épp hatalmas maciját tuszkolja be az ajtón, és abban a pillanatban, ahogy záródik az ajtó, Kaoru mát fut is felém, és hanyatt döntve engem vetődik a bokorba, de most ez sem tud meghatni.
Nem tudom, hogy honnan jött rá hogy itt vagyok, de mindegy, nem is érdekel.
- Bocsááááánaaaaat! De a te hibád volt. De azért bocsáááánaaat! – hiába visítozik a fülembe, mérges vagyok, és csalódott. Ha tudta hogy itt vagyok, akkor miért tette? És milyen kifogás ez hogy az én hibám? Felháborító.
Inkább nem szólok semmit, csak előkapom mobilom és hívom a sofőrt, hogy hova jöjjön.
~*~
Hamarabb érek be a suliba mint Kaoru, így nyugodtan mehetek be az osztályterembe. Nem érdekelnek a kérdő pillantások, már hozzászoktam kiskoromban is. Csak akkor nem voltam egyedül. Haruhi is bent van már, és ő is meglepetten néz. Nem tudom miért tekint így rám, de… azok a barna szemek, olyan ártatlanok. Tényleg ő volt ott tegnap? Furcsa.
- Kaoru hol van? – kérdi, míg én levetődöm a padba.
- Szerintem elaludt – mondom félvállról. Most ezzel bizonyítottam is, hogy nem pepecselek a tükör előtt, főleg nem iskola előtt. Alig telik el pár perc, hogy beértem, máris megjelenik Kaoru is. Előre fordulok a padban, előkészítem a füzetet és tollat.
Hogy eltereljem mindenről a figyelmemet, inkább végre figyelni fogok az órára.
Zeng is a dallam ami az óra kezdetét jelzi, nem sokkal később a tanár is megjelenik, és már kezdődhet is az óra. Se Kaorura, se Haruhira nem figyelek, jobb ha inkább gondolkodom magamban, és továbbra is csak emésztem a történteket. Fel kell készülnöm, hogy talán teljesen egyedül maradok, míg ők ketten ellesznek. Lehet még korai ezen gondolkodni, de csak ez lebeg a szemem előtt.
Meg sem hallgattam Kaoru magyarázatát a hétvégén… nem érdekelt.
Viszont egyre jobban foglalkoztat. Majd a szünetben megpróbálok ugyan olyan lenni, mint eddig. Amíg csak lehet Kaoruval akarok lenni.
|
| timcsiikee | 2009. 10. 13. 00:00:27 | #2122 |
Karakter: Kaoru(mmartinimnek)
Kaoru:
Egy kis gondolkodás után felnéz rám, és összeugrik a gyomrom ahogy mélyen a szemembe néz, de ezt igyekszem elrejteni. Furcsa, hogy más szemmel látom mint eddig.
- Persze, elmegyek – mondja végre, és magamban sóhajtok egyet. Akkor most jön majd a fekete leves. Meg kéne mutatni Hikarunak, hogy semmi sincs köztünk… Nyugi Kaoru, menni fog.
Végül beleegyezik, és megbeszéljük hogy érte megyek maj, viszont egy valami még aggaszt.
- Öööö. Édesapád otthon lesz? – kicsit zavarban érzem magam a múltkori miatt még. Ahogy ismerem őt, biztos kombinált valamit, és annak nagyon nem örülnék. Nem hiányozna még egy féltő igazi apucim aki azt hiszi – Tamaki és Hikaru mellett – hogy túl sok közöm van a kicsi lányához.
- Tízkor a kapuban foglak várni – mondja kis mosolykával, amitől megnyugszom. Tehát otthon, lesz, de miattam megoldja hogy ne kelljen találkoznom vele. Szuper!
~*~
A szobánk tükre előtt állok, és végignézek magamon. Azt hiszem elég egyszerűen öltöztem, ahhoz képest hogy Haruhihoz képest bőven gazdag nemes vagyok. Nem akarom őt sem megalázni vagy hasonlók, viszont a színvonalat tartanom kell. Mit szólna anyám?
- Miért tollászkodsz ennyit? Nem rendes randira mész – Hikaru teljesen kifordult önmagából. Azt hittem, hogy ez a dolog megnyugtatja majd, de úgy látszik nem hisz nekem. Soha sem hazudtam még neki, ő is jól tudja. Most mégis addig nem nyugszik, míg a napnak vége nem lesz. Ismerem már.
- Nyugi Hikaru. Attól még nem kell középszerűnek kinéznem! Te sokkal többet szoktál tollászkodni suli előtt.
- Nem igaz! – folyton csak dacol még saját maga ellen is. Dehogynem igaz!
- Mindegy – nem szállok vele vitába – Én most megyek – jelentem ki egyszerű hangon – Ha akarsz jössz, ha nem, akkor nem.
Persze kis morgolódás után, követ. Úgy beszéltük meg, hogy arrébb, mikor már Haruhi nem figyel kiszáll a kocsiból, és úgy jön utánunk észrevétlenül, hogy lásson mindent. Tudom hogy menni fog neki a rejtőzködés, anno nekem is ment.
~*~
- Ülj a szembe lévő oldalra, hogy ne lásson meg – javaslom Hikarunak, aki helyeselve átül. Az ablakok sötétítve vannak, így biztos nem fogja meglátni.
Valahogy rosszul érzem magam, e miatt.
Pontban tízre érkezem, ahogy illik, Haruhi pedig már ott vár a kapuban. Ennek szívből örülök.
Amint kiszállok, az autó hajt kicsit tovább, mi pedig elindulunk az ellenkező irányba. Őszintén szólva nem készültem programmal, de menet közben biztosan kitalálunk valamit. Ha nem én, akkor Haruhi. Elég leleményes hozzá, és ő tudja, hogy itt a városában milyen szórakozási lehetőségek vannak.
Egész csinosan öltözött fel ahogy látom, most bárki azt mondaná rá, hogy lány, talán még a Host vendégek is. Szerencsére ők nem járnak csak úgy az utcán.
- Menjünk majálisozni! – mondja egyszer csak a semmiből, és pedig tudatlanul homlokráncolva nézek rá. Az vajon mi lehet? Elég lelkesen mondta.
- Majális? Mit lehet ott csinálni? – biztos jó lehet, ha így felcsillant a szeme az említésre. Olyan aranyos így, nem figyeltem eddig még meg. De mire is gondolok?
- Még nem voltál majálison? Nem tudod miből maradtál ki! Lehet körhintázni, meg lesz céllövölde, esetleg aranyhalhalászat… - elég furcsának hangzik minden amit felsorol, és biztos vagyok benne, hogy nem jól képzelem el az egészet, ezért kicsit zavarodottan mosolyodom el egy pillanatra, majd visszarendezem arcizmaim. Minden esetre, kíváncsi vagyok így nem válaszolva lelkes felsorolására semmit, követem tovább, hisz ő tudja merre kell menni. Simán csak zsebre vágott kezekkel megyek mellette, és remélem hogy Hikaru lát mindent. Egyszerű kis séta, majd ez a majális izé. Nem lesz itt semmi.
Egy parkoz érkezünk meg ami tele van picike bódékkal, és kis keskeny utca félék pedig emberekkel.
Olyan nagy a tömeg amit csak nagyon ritkán látok, remélem Hikaru nem fog elveszi a csőcselékben.
Haruhi karon ragad amint beérünk, én meg csak kettőt pislogok és máris egy bódé előtt állunk.
Először ő próbálja ki az egyszerűnek látszó játékot, majd én. Csalóka, de engem nem győz le!
Annyi apró érdekesség van itt, közel sem olyan mint ami nekünk otthon megvan. Sokkal egyszerűbb mégis szórakoztatóbbnak tűnik főleg hogy ennyi tömeg van itt. Lassan már azt érzem, hogy nem is zavarnak az emberek, persze ha nem lökdösődnek. A következő próbálkozásomnál nem hagyom befolyásolni magam, és egy akkora macit nyerek Haruhinak, amit akár fotelnek is lehetne használni. Sajnos a körhintára külön jegyet kell neki venni, de nem érdekel. Ha ez kell, akkor legyen, nem hagyhatjuk itt magára. Észre sem vesszük milyen gyorsan telik az idő, már lassan napnyugta van, mi pedig még mindig ennek a majálisnak a közepén vagyunk, viszont lassan ideje hazamenni.
Sok finomságot ettem, amit még otthon sosem, és ki is fejezem tetszésemet.
Két vattacukor társaságában indulunk vissza a házuk felé, jó kedélyűen beszélgetve. Egy kislány áll meg velünk szemben, és megbűvölten nézi az édességet. Biztos ő is szeretne.
Elé guggolok, és barátságos mosollyal nézek rá, nagyon aranyos.
- Szeretnéd a vattacukromat? – mosolyogva bólogat, így kedvesen odaadom neki. Én bármikor akár egy ilyen árust megvehetnék a kertünkbe is puszta viccből is, ezért is gondolom, hogy most kibírom egy kis ideig egy ilyen édesség nélkül. Amúgy sem vagyok nagyon édesszájú.
- Ha nagy leszek, leszek a feleséged! – mondja vékonyka kis hangon, majd elfut az anyukájához. Nagyokat pislogok előző kijelentésén, és nem is tudom felfogni amit hallottam… Feleség?
- Egy vattacukorért? – nézek kérdőn Haruhira, aki csak halványan mosolyog egy ideig, majd egyszerre nevetjük el magunkat. A gyerekek furcsák…
Egészen hazáig kísérem, persze most csak a kapuig. Egy ideje nem szóltunk egymáshoz au úton sétálgatva, inkább csak a tájat figyeltük, de már itt is van a házuk. Megáll velem szemben, én megint csak zsebre tett kezekkel állok vele szemben. Most mit is kéne csinálni? Azt hiszem elbúcsúzni. De azt hogyan kell? Még nem csináltam ilyet. Jobb kezem kiveszem zsebem rejtekéből, majd kicsit oldalra fordulva zavaromban megsimogatom tarkómat, a bokorban Hikaru szemeit látom kivillanni.
Mi a fenét mutogat ez nekem? Csücsörít, majd az ujját a homlokára nyomja. Kerek szemekkel nézek rá. Most ezt komolyan gondolja?
- Mi van ott? – hallom meg Haruhit, majd azonnal visszakapom tekintetem felé.
- Semmi, csak egy izé… egy kis állatot láttam ott – próbálom felém terelni figyelmét, és azt hiszem sikerül is. Most komolyan azt mondta hogy ott pusziljam meg? De ha Hikaru mondja, akkor csak nem lesz baj neki sem. És valahogy csak el kéne köszönnöm. Olyan jó délutánnal ajándékozott, nem illene csak egyszerűen inteni és megfordulni. Ujjait maga előtt fűzi össze, félve pillant ő is rám.
- Hát akkor… majd hétfőn találkozunk – mondom halkan, egy kis mosollyal.
- Igen – süti le szemeit, de ő sem mozdul még, és én sem. Talán most…
„Lassan” hajolni kezdek felé, bár kicsit – nagyon – bizsergek és melegem van. Már majdnem elérem, mikor:
- Kao… - hirtelen felemeli fejét, és homloka helyett az ajkait találom el, mindketten kikerekedett szemekkel és hosszú fáziskéséssel jövünk rá hogy mi is történt, majd mélyen elvörösödve reppenünk szét. Úr isten mit tettem? Szájához kap édesen, és pedig fél kézzel, csak egy pillanatra. Most ez tényleg megtörtént? Nem lennék ilyen piros és ő sem ha nem történt volna meg… én megcsókoltam… Úr isten… Hikaru! Vajon mindent látott?
- Bocsánat – szabadkozom alig ijedt tekintettel, mikre végre megint rám pislog.
- Nem… semmi, én… én voltam, ne haragudj – még mindig nagyon aranyos.
- Nem… nem történt semmi. Ugye? – hogy kérdezhetek ilyet? Ajh…
- Akkor majd hétfőn! – mondja most ő, majd besiet a házba, utána nézve megvárom míg bezárja az ajtót, majd átrohanok az úton, és egyenesen a bokorban rejtőző Hikarura vetem magam.
- Bocsááááánaaaaat! De a te hibád volt. De azért bocsáááánaaat! – mondom hangosan, nem törődve azzal, hogy a fű beletörik a ruhánkba. Nem mond semmit, csak morog rám, majd előkapja a telefont és hívja az autónkat.
~*~
Hikaru már biztosan bent ül az osztályteremben vagy negyed órája, én viszont csak most érek be, kókadt fejjel. Alig aludtam az elmúlt két napban. Folyton a földön kötöttem ki, és még azóta sem békélt meg. Nem veszekedés ez, soha nem veszekszünk, csak Hikaru túl nagy gyerek, és nem ismeri el, hogy véletlen volt az egész. Bár az egészben egyedül csak az zavar hogy Hikaru a féltékeny még mindig, nem pedig az, hogy mi miatt haragszik rám kicsit. Vajon Haruhival is ilyen lesz? Vagy… el sem tudom képzelni, hogy mi miatt ilyen Hikaru… most Haruhira féltékeny hogy velem volt, vagy rám, mert nem vele foglalkozom? Nem tudom, de baj egy kis idő múltán biztos megbékél… Remélem hamar…
Mikor beérek az ajtóba, látom hogy már mind bent ülnek, Hikaru meg Haruhi persze egymás mellett, eddig beszélgettek és csak miattam hagyták abba, vagy nem is beszélgettek? Nem tudom… De most nem is érdekel, nincs túl jó kedvem.
Hikaru persze felhúzza az orrát mikor mellette haladok el, majd leülök Haruhi másik oldalára a padban és rá is borulok, oldalra fordítva a fejemet. Még akkor sem figyelek fel, amikor bejön a tanár… nem érdekel.
Hamarosan egy cetli landol az asztalomon. Édes illat árad belőle. Vagy ezt csak odaképzelem? Olyan virágillata van mint Haruhinak. Lassan és csendben széthajtom a cetlit, szép kézírás lapul benne.
„Összevesztél Hikaruval?” – olvasom magamban a pici sort, majd én is tollat ragadok, csak feketét.
„Valami olyasmi…” firkantom rá kecsesen, majd visszacsúsztatom a padjára. Úgy látom Hikaru nem figyel, hanem inkább bőszen jegyzetel… ilyet sem minden nap látni…
Hamarosan jön is a levelecske.
„Mi történt?” – na itt magamban nagyot nyekkenek. Látszik jól, hogy ez nem kamu veszekedés, hanem igazi. Nem játszottuk meg sem a hajfestést, de nem is lenne érdemes. Meg egyszer már eljátszottuk előtte a testvérharcot, másodszorra Haruhi sem venné be, csak esetleg Tamaki.
De most mit válaszoljak? Csak nem mondhatom el neki amit Hikaruval fogadtam… Nem is volt fogadás, csak egy kis szívesség Hikaru felé, ami sajnos nem jött össze. Elmondjam vagy ne?
Mit csináljak? Valamit válaszolnom kel…
|
| timcsiikee | 2009. 09. 18. 20:15:19 | #1894 |
Karakter: Kaoru (Ouran3)
Kaoru:
Végig míg házukhoz tartunk, csak az ablakon tekint ki, rám sem mer pillantani, és egy szót sem szólni… Ahogy én sem. Lezseren átvetem egyik lábam a másik felett, majd könyökölve megtartva államat, nézek én is hol ki az ablakon, hol pedig előre. Furcsa, hogy egyszerre két érzés kavarog bennem. Nem rossz érzés hogy Haruhival ülök egy kocsiban… Sőt.
De Hikaru miatt hiányérzetem van. Viszont ha ő ülne itt a másik felemen, akkor nem lenne ilyen meghitt csend, ahol a motor halk morajlását is lehet hallani. Hiába ráznám meg a fejem, azokat a félénk őzike szemeket akkor sem tudnám kiverni a fejemből. Érdekesnek találom, hogy egy ilyen talpraesett és mindig higgadt lány a villámoktól és a vihartól ennyire fél.
De hát… végül is mind emberek vagyunk nem?
A negyedbe érve látom a sötétített ablakon keresztül a sok nézelődő embert. Hiába jártunk már itt, egy luxus autó látványa mindig kirívó nemde? Halvány mosollyal nyugtázom a pórnép látványát.
Kiszállunk a kocsiból, és egészen az ajtajáig vezetem, hisz így illik, s talán szívem mélyén még a remény is ott van, - mint minden embernek és férfinek – hogy beinvitálhat. Bár kevés reményt fűzök ehhez, de egy próbát megér.
- I… igazán kö… köszönöm – dadogja rózsás pírral, s amit érzek látványától, azt hiszem kezdek Tamakivá alakulni. Ilyen hatása van egy hercegnek? Hehe…
Görcsösen összeszorított kezét finoman csúsztatom ujjaim közé, s lovagias módon, szavak helyett csak egy apró puszival kézfején jelzem, hogy : „igazán semmiség, szívesen tettem”.
Nagyon édes, ahogy pirosabbá válik az arca. Talán én vagyok az első aki láthatja ennyire zavarban…
Hirtelen kicsapódik az ajtó s megjelenik mögötte Haruhi apja.
Okama… Hmm… hosszú haj, borostás arc és szivecskés szemek. Ha most nem lennék illedelmes, - és nem ismerném már jól - biztosan elnevettem volna magam. De Urunk által is hozzászoktam már a hasonló látványhoz. Amint meglátja, hogy lánya keze az én ujjaim között pihen, átkarolja vállam, szerintem amilyen jó kedve van még be is ráncigálna, de Haruhi – mivel jól kezeli az ilyen helyzeteket – csak átöleli ahol éri és elkezdi betolni tolakodó szülőjét.
Még utoljára visszafordul egy mosollyal, és elköszön tőlem.
Azt hiszem ideje hazamenni…
~*~
- Hol jártál? – rohan elém Hikaru a házból, már átöltözve, mikor én kiszállok a kocsiból, kissé unott ábrázattal, de nem bírok ellenállni hiányolását mutató ölelésének.
- Hazavittem Haruhit – mondom egyszerűen mikor elereszt, de csak értetlenül, felvont fél szemöldökkel néz rám… Tuti elfelejtette…
- Emlékszel amikor a nyaraláson ott hagytad a viharban? – vonom kérdőre, pár pillanatnyi gondolkodás után leesik neki a mondandóm. Jaj Hikaru olyan nehéz a felfogásod. Enyhén zavartan vakarja meg tarkóját félre húzott szájjal, amit mosollyal igyekszik álcázni.
- Igen – ereszti le végül karjait.
- Ott maradt a zeneteremben a vihar közepén. Jobbnak láttam, ha hazaviszem… - átölelem vállát és lehajolok mosolyogva előre bukott fejéhez – a végén még baja esne a játékszerünknek – megrezzen a füle arra az egyetlen szóra, amit nem szívesen ejtettem ki. Most valahogy rosszul esik játékként gondolni Haruhira.
~*~
- Ne mondd már, hogy még te sem ittál instant kávét – nézünk az előttünk álló osztályelnökre üres tekintettel, aki zavartan pislog szemüvege mögül ránk. Hebegve szabadkozik, de mi csak elnevetjük magunkat. Persze hogy nem ivott… ez csak a klubunkban ismert a mi köreinkben.
lassú kopogó lépteket hallok, s ahogy megfordulok látom, hogy Haruhi érkezett meg, azonnal elmerülök barna tekintetében. Zavart… ahogy én is, de takarnom kell… Ha Hikaru megtudná hogy mit gondolok… nem tudom mi lenne…
- Öööö sziasztok… - köszön futólag, viszont édes bátyám ezt nem hagyja annyiban.
- csak ne olyan gyorsan hölgyem. Elrabolta az öcsémet tegnap! – szól utána mosolyogva, tettetett rovással, de Haruhi azonnal megfordul, és szúrós tekintettel mered rá.
- Nem raboltam el!! Teljesen magától maradt! – néz morcosan. Furcsa… Máskor csak unottan mondta volna ugyan ezt, minden szemrebbenés nélkül, de most… mi ez a „dühroham”? Igaz nem annyira vérmes, de nem olyan mint az a kis aranyos lány akit tegnap láttam.
- Csak vicceltem, vicceltem! – neveti el magát Hikaru, de nem rá figyelek, hanem a lányra aki… mintha észre sem akarva venni… Bemegy, leül és várja az órát. Felvonom egyik szemöldököm, de mire testvérem visszafordul, rendezem minden arcvonásomat.
- Mi volt ez? – „suttog” szembe nézve velem, de én csak vállat vonok – Mit csináltál vele tegnap? – húzza össze szemeit. Tudom hogy viccnek szánja a kérdést, de legbelül viszont foglalkoztatja. Ezért sem mondtam el neki tegnap mindent, direkt félreértette volna. Csak egyszerűen elmosolyodom - az anyát sem akarom húzni – és széttárom karjaim.
- Mondtam már hogy semmit – enyhén megrázom fejem, majd mivel lassan kezdődik az óra, nyugodtam vonulunk be a terembe.
~*~
Ma egyszerű napot tartunk a klubban, Honey-senpai örömére süteményes teadélután. Jobb is néha egy kis kellemes időtöltés a klubunk vendégeivel, mint mindig beöltözni valaminek. Azt hinné az ember, hogy Kyoya örül ennek, mert nem kell jelmezekre és különleges berendezésekre költeni, de időközben rájövök… a mi loli shota fiúnk étvágya elég nagy ahhoz, hogy felérjen a ruhák költségével.
Szívem szerint, nem vagyok oda az édességért, de azért néha megeszem. Hikaru is így van ezzel, de szerencsére… már rég ettünk édességet, most mind a ketten szívesen esszük.
- És neked hogy ízlik az epres torta, Hikaru? – kérdezem, miközben épp villára veszek én is egy falatnyit, és természetesen bátyám előtte már a hölgyeket megkérdezte, de épp mikor ajkamhoz emelném, megragadja felkarom magához ránt, egyenesen az ölébe, arcomra kenődik egy kicsit, a többi a földre esik, nm is figyelem hova. Jön a fan service.
Lágy tekintettel hajol fölém, irritálónak mondható közelségbe - ami a szerep szerint nagyon izgató számomra is – és lenyalja arcomról a fehér krémet.
- Így sokkal finomabb – mosolyodik el, s máris a fülembe jut a lányok élvezkedő visítása.
- Hikaru… - mondom elvékonyodott hangon, felpillázva rá, és hosszú pillanatokig vagyunk így, hogy a hatás megmaradjon.
- Elvihetem a csészéket? – hallok meg egy ismerős hangot, és mindenki felé fordul. Haruhi jött egy fém tálcával, de csak az asztal felé néz.
- Igen, köszönjük Haruhi-kun – mondják a lányok, és segítve neki, teszik fel saját csészéjüket, Hikaru mindkettőnkét egy szó nélkül adja oda, közben felkelek öléből, hogy megigazítsam a ruhámat.
- Köszönöm – biccent egyet, majd lassan nyugodtan fordulna meg, de rálép az elejtett süteményemre, megcsúszik, én pedig automatikusan nyúlok utána – csuklója után – magamhoz rántom, a tálcát viszont elejti, ami hatalmas csörömpöléssel ér földet.
Haruhi az ölemben landol a lendülettől, kissé én is meglepődöm, pedig én rántottam el, a lányok velünk szemben ijedten kapják kis ajkuk elé kezüket, majd hol a törött csészékre, hogy az ölemben édesen pirulva szorítja össze szemeit. Ellágyul tekintetemből az aggódás, viszont más veszi át a helyét, mikor meghallom a lányok áhítatos sóhaját. Fel kell öltemen a nyugodt álcát.
- Jól vagy? – kérdezem meg kiemelve könnyű kis testét az ölemből, vele együtt felállva.
- HAAARUHIII – rohan urunk az ártatlan lány fölé, majd majdnem eltarolva öleli át, pityergő szemekkel. Remélem a szuszt nem akarja kiszorítani belőle.
Meglátva az apró felfordulást, felelősnek érzem magam, és leguggolok, hogy a tálcára szedegessem a szilánkokat.
- Várj Kaoru… segítek… - szól unottan bátyám és máris guggol mellém. Tudom, hogy csak azért teszi, hogy jó színben tűnjön fel. na mindegy…
- Senpai… megfojtasz… - nyöszörgi Haruhi, de csak fél szemmel figyelek fel, és látom, hogy megcsípi kézfejét Tamaki-senpainak, hogy végre eleressze, aki ez után fájdalmas tekintettel engedi ki a megbéklyózott madárkát.
- Hagyjátok, majd én összeszedem… amúgy is az én hibám… - hajol le velünk szembe, és felszedi az utolsó darabokat.
- Haruhi… ez megint 100.000 yen lesz – szól közbe Kyoya a megszokott üzleti hangján, mire az említett csak kimerülten előre hajol.
Muszáj lesz most visszarázódni a szerepbe.
- Jaj… - tettetem ujjam megvágását, de csak egy hangyányi sebet ejtek rajta, s Hikaru azonnal kapcsolva kapja fel kezem, ajkához illeszti.
- Már megint nem figyeltél kis buta… - észre sem veszem, s Haruhi már rég a terem másik végében jár.
~*~
Mikor az utolsó vendégünk is távozik, mi továbbra is kényelmesen ülünk a saját kanapénkon, keresztbe tett lábakkal, a háttámlára támasztva karjainkat. Egy utolsó búcsút intek az egyik kis hölgynek, majd ikrem felé fordulok, és szúrós tekintetével találkozom.
- Mi van? – kérdem felvont szemöldökkel.
- Tudod te Kaoru… - emeli fel kicsit orrát. Sosem láttam még ilyennek, de még mindig nem értem.
- Nem, nem tudom Hikaru, örülnék, ha elmondanád.
Körbenéz, és ennek hatására én is. Senki sincs a közelben, mindenki elfoglalt valamivel még, végül ismét rám néz.
- Valami van közted és Haruhi között… Nem vagyok vak – kipattannak szemeim kijelentésére. Most az egyszer meglepett, hogy ilyen hamar észrevett valamit. Vagy csak a féltékenység élezte volna ki tompa érzékeit? Biztos…
- Dehogy is! Mire gondolsz? – mosolyodom el – vagy csak nem féltékeny vagy? – sandítok rá kisördögös tekintettel, még mindig egy levakarhatatlan mosollyal.
- Én? Dehogy? Miért lennék? – mondja összezavarodottan, s látom arcán a „smink” takarta pírt. Tudom én hogy beletrafáltam, és már szinte profi vagyok az ilyenek felismerésében.
- Tudod mit Hikaru? – vonom ismét magamra figyelmét, ami nem nehéz. Kíváncsian pislog rám. Igaz senki nincs a közelben, de lejjebb veszek a hangerőmből.
- Hm? – kérdezi türelmetlenül.
- Randira hívom Haruhit. Te pedig – nézek rá, mélyen a szemébe – végig követhetsz és megláthatod, hogy nincs semmi… mit szólsz? – szerintem kapós lesz rá. Ez is egy játék, és mi imádjuk a játékokat.
- Oké – mosolyodik el, bár szemeiben ott a gyanakvás. Látom…
Lassan mindenki végez már a klubban, és épp hazafelé tartunk. Megvárjuk míg Tamaki kilép, hisz ha meghallaná az egészet, kitérne – talán nem létező – hitéből, és habzó szájjal vetné rám magát, hogy „mit képzelek”.
Lassan közelítem meg a fiú ruhába bújt tevékeny lánykát, és megkocogtatom a vállát. Hikaru minden bizonnyal, mögöttem áll kissé morcosan az ajtóban.
- Kaoru… - pislog fel rám. Most pont olyan mint tegnap délután.
- A tegnapiért… Kérhetek egy kis szívességet? – mosolygok rá kedvesen.
- Öhm… persze… - válaszol vonakodva.
- Holnap szombat… elhívhatlak egy baráti kis randira? – hátam mögött van összekulcsolva két kezem, levakarhatatlan mosollyal várom a választ.
- De… ugye nem akartok megint cserélni mint a múltkor? – mutat Hikaru felé.
- Nem… dehogy… - vakarom meg zavartan a tarkómat – most én megyek – teszem ismét hátam mögé a kezem ismét. Remélem eljön.
|
| timcsiikee | 2009. 09. 15. 15:51:05 | #1847 |
Karakter: Kaoru (Ouran3)
Kaoru:
- Ez itt a melyikünk Hikaru játéék – hangzik egyszerre ajkunkból, mikor elővesszük egyforma sapkánkat. nem is nagyon értem, hogy minek ez, hisz e nélkül se tudják nagyon eldönteni, hogy ki-kicsoda. Igaz a hajunk elválasztása mérvadó a lányoknál és ezt takarjuk el. Az egyetlen aki meg tud minket különböztetni, az Haruhi… tudom. És Hikaru is csak azóta tudja, mióta mondtam neki, és tapasztalta is.
Vigyorunk még akkor is levakarhatatlan, mikor a legszívesebben komorak lennénk. Megint senki nem tudja eltalálni. Amikor bezáródik az ajtó, átkarolva egymás vállát fordulunk a hang irányába, és meglátjuk hogy Haruhi érkezett meg a telepakolt papírszatyrokkal. Na… kávéidő!
- Hm? – nézünk Haruhira, aki azóta megállás nélkül néz minket, majd kisördög vigyorral közelítünk felé, alig észrevéve, hogy közben Urunknak passzolja le a csomagokat, aki örvendezne suhan tovább. Így a mi kis játékszerünk védelem nélkül maradt. Hehe.
Viszont lépésben bátyám hamarabb ér hozzá, és engem elengedve karolja át Haruhit. Chh…
- Ó hát itt van a mi kis üdvöskénk! – Tudom, hogy neki is tetszik Haruhi, nagyon is, de… akkor is bosszant ez a közelsége… A lány természetesen – mint mindig – megpróbál kibújni alóla, kevés sikerrel – Segíts ezeknek a csodálatos hölgyeknek eldönteni melyikünk is melyik, mert mindenáron tudni szeretnék – folytatja tovább Hikaru, mosollyal ajkain. Milyen kedves… Bár ez a szerepjellemünkhöz tartozik, hogy így viselkedjünk másokkal, míg egymást agyon imádjuk.
Haruhi is kijózanodik végre eddigi gyenge kis bambaságából – amit észrevettem – és leemeli magáról a téves helyen járó kezet.
- A legegyszerűbb az lenne, ha megmondanátok nekik, nem? Miért kellek ehhez és? – ezt most jól megkaptad édes bátyám. Még jó hogy nem segítettem neki a felkérésben.
A lány elsétál tőlünk, én kicsit hosszabban nézek utána, majd Hikaru visszaránt, hogy folytassuk a hölgyekkel való társalgást. Mikor magához ránt, tényleg majdnem elesek, de a szerepet játszva, azonnal karjaiba dőlök, észbe kapok, és ijedt félénk arckifejezéssel markolok ruhájába, és felnézek rá.
- Hikaru – mondom édesen pirulva, közben gyengéden néz le rám.
- Már megint nem figyeltél – súgja le rám, a lányok közben szivecskés szemekkel sikongatnak a jelenet láttán. A közönség azt kapja amit akar.
~*~
Mikor bezár a klub, és minden vendég elhagyja a zenetermet, mi is indulunk a kint várakozó limuzinok felé. Épp hogy kilépünk bátyámmal az épületből, zsebre vágott kezekkel, megérzem a hűs szellőt, és látom hogy sötét az ég… esni fog?
Hikaru száll be először a kocsiba, majd mikor épp fél lábam beteszem, meglátok egy villámot ami nincs is olyan messze.
Azonnal eszembe jut a nyaralás, ahol Tamaki veszettül telefonál Hikarunak, hogy Haruhi mennyire fél a viharban és azonnal keresse meg.
Haruhi még fent van a klubban. Semmivel sem törődve visszalépek, becsapom a limuzin ajtaját, a sofőr nem is figyelt hogy beszálltam e vagy sem, a csapódás hallatán azonnal hajtani kezd, még hallom utoljára, ahogy bátyám a lehúzott ablakon kiabál utánam, hogy mi a fenét is csinálok éppen.
Berohanok az épületbe, vissza fel a lépcsőkön, a zeneteremben, de Haruhit nem látom sehol. Biztos valami kis zugba bújt félelmében.
Felkutatom a termet, de sehol sem látom, ekkor eszembe jut, hogy van egy mellék terem is, ahol öltözni szokott, biztosan ott van még. Szinte feltépem az ajtót, a szoba közepére sietek, körbenézek és ekkor látom őt az egyik sarokban kucorogni, egy nadrágot már átvett még az ing van rajta, de a kék egyenruhát terítette magára, hogy elbújhasson.
Szegény annyira félhet, még sosem láttam ilyennek. Csak Hikaru mesélte mikor a templomban az oltár alá bújt. Biztos akkor is hasonlóan nézett ki.
Háttal állok az ablaknak, épp egy újabb villám hasítja ketté az eget, csak a fényárt látom és a dörgést hallom Haruhi nyögve rándul össze tőle, és ha lehetséges még kisebbre kuporodik. Felé vezetem lépteimet, és letérdelek elé, de még mindig nem mer kinézni a ruha alól, csak remeg teljes testében.
- Haruhi… - mondom halkan, remélem nem ijed meg tőlem. Félve kikukkant a kék anyag alól, őzike szemeiben könnyes ragyogást látok… Meghökkenek a látványtól, annyira szép… így a félhomályban…
Újabb villám csak le, amit szemében látok tükröződni, de egy kis visszafojtott sikollyal, megint elbújik.
Nem bírom egy apró mosoly nélkül megállni, de azért sajnálom is.
Lehajolok hozzá, és szorosan átölelem, füléhez hajolok.
- Ne félj… - suttogom bele, és végre abbamarad remegése. Olyan karcsú és apró, hogy ahogy átölelem, majdnem kétszer is körbeérhetném karjaimmal, de ezt kihasználva keresztben füleire tapasztom kezem, ezzel tompítva számára a dörgés hangjait.
- Kaoru… - mondja édes vékony hangon, de nem szólok semmit... Úgyis mindjárt vége van a viharnak.
Még a ruha anyagán is átszűrődik néha a villám éles fénye, így össze-össze rándul ennek láttán, de már nem fél annyira szerencsére. Nem tudom mennyi ideje vagyunk már itt, de lassan csendesedni kezd a vihar, már a villámok messze járnak, s csak az eső csepereg.
Lassan elengedem, ő pedig kibújik a ruha mögül.
- Jobban vagy már? – kérdezem kedvesen.
- Uhm… - biccent egyet, majd megnyugodva állok fel.
- Hagylak felöltözni… Kint megvárlak – mondom lenézve rá, majd ki is megyek a szobából, és bezárom az ajtót, türelmesen megvárom, az ablakhoz állva, nézve a múló esőt.
Időközben egy telefont is megeresztek, hogy jöjjenek értem mert ahogy látom, édes bátyám hazament, engem pedig itt hagyott. vagy csak a sofőr nem akart megállni? Amilyen vén kinézem belőle. Szegény Hikaru…
Pár perc, és el is készül, ezt azonnal észreveszem mikor kilép az ajtón.
- Mehetünk… - néz rám nagy szemekkel, mikor zsebre teszem mobilomat – Köszönöm, hogy megvártál… - fordul félve az ablak felé, de megnyugszik mikor nem lát további viharra utaló jelet.
- Semmiség… - mosolyodom el – mikor kint láttam a vihart tudtam hogy itt lehetsz valahol… remélem nem pirultam bele a mondatba, meg abba sem amikor megláttam az előbb bent a félénk szemeit, mert az kissé kínos lenne számomra.
- Hol van Hikaru? – néz körbe, de mellé lépek, és kifelé invitálom.
- Azt hiszem hazament – jelentem ki egyszerűen, pedig kissé még számomra is hihetetlen az egész.
- Hm? Eddig talán csak egyszer láttalak titeket külön – jegyzi meg helyesen, és lassan a bejárati kapuhoz érünk.
- Hát igen… elég ritka, de lehet nem az ő hibája – megint zsebre teszem kezeim, majd megállunk az ajtóban, hogy ne ázzunk meg, nem kell sokat várni, és máris érkezik a másik limuzin – Gyere, hazaviszlek – ajánlom fel, majd átkarolom vállát, és a nyitott ajtajú kocsi felé vezetem, majd bele is ültetem, én pedig mellé vágódom.
|
|
