|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| oosakinana | 2011. 04. 05. 20:16:37 | #12795 |
Karakter: Dante Leonel
Megjegyzés: (Nagisa-nak ~ Kaorinak)
- Ha ennyire szorosan ölelsz, akkor egyáltalán nem fogok fázni! – szavaira engedek kicsit a szorításból, de nem engedem el, nem akarom távol tudni magamtól egy pillanatra sem.
Egyszer csak megfordul, és a szemembe néz én meg az övébe. Fejét vállamra hajtja ami nagyon jól esik és kellemes érzés. Magamhoz húzom, hogy még közelebb legyen hozzám. Viszont nagyon szeretném megérezni ajkainak édes ízét. Egyszerűen vágyom csókjára. Nem volt még velem soha ilyen, hogy ennyire vágytam volna egyetlen csókjára. Kicsit eltolom magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Látom, elpirul, majd elkezdem csökkenteni a távolságot, ami kettőnk között van.
- Várj! – szólal meg hirtelen, amire meg is állok és őt figyelem.
- Mi a baj? – megrázza a fejét, de látom, elkezd gondolkozni én meg őt figyelem. Lehet nem kéne, vagy máshogy akarja. Esetleg másé a szíve? - Nem akarok erőszakos lenni, szóval, ha nem aka.... – folytatnám is, de édes ajkai megállítanak a szavak formálásába.
Eleinte meglepődök, de amikor rájövök mi is lett nekem megengedve egyből viszonzom a csókját. Édes és mámorító pont olyan amilyennek elképzeltem. Nyelvemet lassan szájába csúsztatom és úgy falom édes ajkait, amit ő is viszonoz és ettől még boldogabb vagyok. viszont a levegőhiány mindennek véget vet. Eltávolodunk egymástól és látom elvörösödött arcát, ami jól áll neki és olyan aranyos.
- Ez... ez volt az első... és boldog vagyok, hogy tőled kaptam! – válaszolja, ami nekem nagyon jól esik, így most már végkép tudom, hogy nem szabad ezek után se elkapkodnom a dolgokat.
~*~
Egész éjszaka csak Nagisa-ra gondolok, és azt várom, hogy végre megint vele lehessek. Mivel egyetemre később kell bemennem, ezért úgy döntöttem meglátgatom az iskolába egy kis meglepetést okozva neki. Ahogy sétálok, nem látom sehol. Kérdezősködök, hogy merre van, és mondják, hogy hátrébb látták egy sráccal. Egyből felmegy bennem a féltékenységi adrenalin. Ki merészel hozzá nyúlni az én barátnőmhöz?
Hátra trappolok és meglátom azta tegnapi srácot. Éppen megcsókolni próbálja kincsemet, aki nem tud hova menni, mert teljesen a falhoz szorítja.
- Hé te! Hagyd békén a barátnőmet! – kiáltom, mire látom, hogy Nagisa elmosolyodik, de vajon miért? Mikor a csávó megcsókolja, felmegy bennem a pumpa, de Nagisa arcán meglepetést és a végén ijedtséget látok. Ezek szerint fél tőle.
Odamegyek és letépem róla, majd arrébb lököm, majd magamhoz ölelem kicsimet és nem engedem el, aki kezével mellkasomon lévő felsőt szorítja és fejét a vállamba fúrja.
- Megmondtam, hogy hagyd békén. – mondom neki.
- Ch. Te lennél a nagy hős? Magad se tudnád megvédeni, meg most raboltam el a drágalátos barátnőd első csókját. – mondja önelégülten, amire felhúzom a szemöldökömet, majd kicsit elkezdek kuncogni.
- Bocsi, de azt már tegnap nekem adta és tudd meg én nem csak egy csókjára pályázok, hanem nagyon sokra. Én nem csak elvenni akarok tőle, hanem mindennél többet adni. – mondom neki komolyan, miközben tovább ölelem.
- Bla-bla-bla. Szent beszéd. Egy csaj csak arra jó, hogy csókold és megbaszd. – mondja durván, de ez nekem nem tetszik.
- Igen a kurvák erre valóak, de egy tisztességes lány, mint Nagisa nem. Megbecsülést és tiszteletet érdemelnek nem pedig durvaságot. – mondom, majd kicsimre nézek. – Gyere, menjünk. – mondom, majd megfordulok vele és elindulok az iskola bejárata felé. Felkísérem egészen a tanteremig, majd az ajtó előtt megállok, és szembe fordítom magammal.
- Jól vagy? – érdeklődök és letörlöm arcáról a könnyeinek árulkodó jeleit.
- Igen jól vagyok. – mondja halvány mosollyal. Meg fogom az arcát és megpróbálok neki csókot adni, de eltol magától. – kérlek ne. Túl mocskos most a szám. – mondja halkan, amire elmosolyodok.
- Engem érdekel. Tisztává varázsolom. – mondom, majd magamhoz húzva csókolom meg, amit viszonoz és szorosan megölel, amit viszonzok. Annyira jól esik érezni édes ajkainak ízét.
Elválnak ajkaink végre mosolyogni is látom, aminek nagyon örülök.
- Négyig órám lesz ma az egyetemen. Utána esetleg ráérnél találkozni? – érdeklődök kedvesen.
- Sajnálom, de dolgoznom kell utána meg tanulnom egy keveset, mert feleléseink lesznek. – mondja és lehajtja a fejét, de én simogatva emelem fel.
- Nincs semmi baj. Akkor is látni akarlak. Majd megoldom valahogy. – válaszolom, majd még egy csók után megyek én is a suliba, meg nekik is kezdődik a tanítás.
~*~
Hulla vagyok, amikor a suliban végzek. Elmegyek a vendéglőbe, ahol már alig várom, hogy lássam szerelmemet és megcsókolhassam.
Belépek, és ahogy meglátom a szemeit nem tetszenek. Pirosak és amint meglát inkább elszalad előlem. Mi történhetett. Odamegyek az anyukájához.
- Jó napot. Nagisa-val mi történt? – érdeklődök és rám néz.
- Azt mondta, hogy a suliban egy srác szekálta meg piszkálta is, aki itt is volt és ezért van úgy kiakadva. – mondja, amire már tudok és értek mindent.
- Merre találom ilyenkor? – érdeklődök.
- A raktárba szokott elbújni. – válaszolja, mire bólintok, és nem érdekel, hogy nem mehetek be, de kincsem után megyek. Meghallom a dobozok mögött sírni. Odamegyek, majd leguggolva elé magamhoz ölelem.
- Nincs semmi baj kicsim. Minden rendben lesz. Majd én elintézek mindent. – szorosan bújik hozzám és nem akar elengedni. Leülök mellé és úgy ölelem, magamhoz még az ölembe húzom, hogy hátha úgy jobban megnyugszik.
Mikor sikerül elmesél mindent, ami történt, hogy még többször akarta csókolni és kétszer sikerült is neki, de még azt is elmondja, hogy megfenyegette, hogy akkor is övé lesz. Erre már tényleg nem engedhetek. Nem molesztálhatják az én barátnőmet.
Bemegyek kicsimmel anyukájához, aki meglepődve látja a dolgokat. Megkérem, hogy ne hagyja magára a lányát, és ha nem gond este átmegyek, hogy egy kicsit vele legyek, amire csak elmosolyodva bólint. Én pedig megyek és péppé fogom verni annak a hülyének a pofáját, hogy egy életre megtanulja, az én barátnőmmel nem szórakozhat.
|
| Kaori | 2011. 04. 05. 18:34:44 | #12789 |
Karakter: Sakurai Nagisa
Megjegyzés: Dante~nek (Nana-nak)
Nem is tudom, hogy mikor nevettem utoljára egy fiú társaságában. Dante más mint a többi, ezt biztosan tudom. Beszélgetésünk közben megtudok róla pár dolgot. Nem néztem volna ki belőle, hogy katonai családból származik. Ahogy mesél teljesen beleélem magam a helyzetbe. Boldoggá tesz, hogy elmond magáról bizonyos dolgokat. Viszonzom ezt a szivességet és én is mesélek magamról. A nővéreim, az öcsém, a manga rajzolás, ráadásul a hegedülést is szóba hozom. Utóbbi dolgot nem mindenkinek mondom el. Nem is tudom... a büszkélkedés nem jellemző rám. Hírtelen eszembe jut, hogy dolgozni is kellene.
- Ne haragudj, de nekem lassan vissza kell mennem, dolgozni. - mondom felállva helyemről, de anya állít meg.
- Nagisa kicsikém. Ma már nem kell dolgoznod. Úgy is kevesen vannak, ha gondoljátok, menjetek el nyugodtan sétálni, hiszen szép időnk van. - na ne. Anya mindig tudja, hogy hogyan kell zavarba hozni, emiatt is pirultam el ismét. - Amúgy had mutatkozzam be. Mrs Sakurai vagyok. Nagisa anyukája.
Kezet fognak egymással. Valahogy úgy érzem este faggatózások áldozata leszek. Jobb, ha felkészülök erre.
- Örvendek asszonyom. Dante Leonel-nek hívnak. És hálás vagyok, hogy elengedi a lányát. Ígérem vigyázni fogok rá.
- Tudom. - mosolyog és hírtelen rám kacsint. Mérges tekintettel reagálok erre. Miért jó neki, ha zavarban vagyok? Ez kissé dühítő!
- Kedves anyukád van. Miért vagy ilyen dühös rá? - csak sóhajtok egyet.
- Mert mindig tudja, mivel hozzon teljesen zavarba és ezt nem szeretem. - válaszom után érzem, hogy még mindig piros vagyok. Remélem nem viszem túlzásba, de a jelenléte váltja ki ezt. Dante meghívása teljesen meglep. Kissé elgondolkodom. Kettesben lehetek vele, ráadásul megmentett és ma már nem is kell dolgoznom. Erre csak egy dolgot válaszolhatok.
- Rendben végülis neked köszönhetem a kimenőmet. Kérlek, várj meg kint, mielőtt anyum rád veti magát megint. Átöltözök, és már kint mehetünk is. - visszasietek az öltözőbe. Hamar sikerül a normális ruhámat magamra venni. Az öltözőben lévő tükör előtt megállok. Kisimítom ruhámat és otthagyva mindent lépek ki hozzá.
~*~
A parton sétálunk. Elmerengve nézem a tájat, minden olyan gyönyörű. Már-már káprázatos. Itt is beszélgetünk, majd azt veszem észre, hogy Dante kissé lemarad.
- Nézd. - a tengerre mutat. Most érzem igazán, hogy fázom. Talán a hírtelen jött szél okozza. - Odaadom a felsőmet. - mielőtt levenné felsőjét karjánál fogom meg, ami miatt elpirulok.
- Nem kell köszönöm. Nem fázok. - annyira tényleg nem, de tisztán érzem a hideg levegőt, ami libabőrt okoz karomon.
- Rendben, de akkor sem fogom engedni, hogy megfázz. - a hátam mögé lép. Ha a kabátját akarja ismét rám adni nemet mondok. Nagyot tévedtem, ugyanis átkarolt. A szívem hatalmasat dobbant. Jól esett a közelsége és testének melege is. Ismét vörös színben tündöklött arcom. Mit mondjak erre? Olyan... olyan jó így.
- Ha ennyire szorosan ölelsz, akkor egyáltalán nem fogok fázni! - kicsit enged a szorításán. Most teljesen úgy érzem magam, mintha a világ egyik legjobb dolgát kapnám meg. Felé fordulok, minden mozdulatomra hevesen ver szívem. Nem kezdeményeztem eddig semmit, de fejemet vállára helyezem és így ölelem át. Érzem, hogy magához húz, hogy még közelebb legyek hozzá. Vajon mit érez most? Nem tudom biztosan, de úgy érzem, hogy ebben a percben nem csak én vagyok boldog. Hírtelen gyengéden tol el magától, ami kissé meglep. Tekintete mélyen az enyémbe furódik, akaratlanul pirulok el ismét. Lassan közelít. Talán... meg akar csókolni? - Várj!
- Mi a baj? - enyhén rázom meg fejem. A szívem szinte torkomban dübörög. Az első csókomat mindig is attól szerettem volna megkapni, akit igazán szeretek. Ez most is így van, de ez nekem... olyan hírtelen lenne. Szemeim hírtelen tévednek Dante ajkaira. Szinte hivogató. Olyan ostoba vagyok! - Nem akarok erőszakos lenni, szóval, ha nem aka....
Ajkaimat az övére tapasztom, ezzel szakítom félbe. Egy pillanatra meglepődött, de viszonozza. Innentől irányítson ő, nekem úgyse menne. A szívem heves dobogásától alíg hallom a hullámok zaját. Sosem voltam még ennyire zavarban. Nyelvével utat tőr számba és mintha játszadozna az enyémmel. Gyengéden csókol, egyáltalán nem erőszakos. Úgy érzem, mintha a fellegekben járnék, ráadásul a karjai között sokkal varázslatosabb ez a pillanat. Lassan viszont olyan érzéseim vannak, hogy alíg kapok levegőt. Eltávolodik tőlem. Talán megérezte? Egész csókunk alatt olyan voltam, mint a paradicsom, és ez most is így van.
- Ez... ez volt az első... és boldog vagyok, hogy tőled kaptam! - ezek után, mondhatom azt, hogy a barátnője vagyok? Az igazán jó lenne...
~*~
Az újabb reggel gyorsan eljött. Miután hazajöttem anyám nem fagatózott. De a csókot még most sem tudom elfelejteni. Hamar megjöttem az iskolába, a barátnőm nélkül. Az udvaron sétálgatok. Még nem sokan vannak itt, ami nem is nagy baj, hiszen már megint piros színben villog az arcom. Hírtelen egy kezet érzek vállamon. Megfordulva tűnik el a mosoly arcomról. Már megint Edogawa.
- Jó reggelt csillagom! Végre egyedül vagy, így tudom folytatni, amit félbeszakítottak. - lassan közelít felém, de én hátrálok, egészen addig míg a fal nem tart vissza. Két kezével fejem mellett támaszkodik.
- Miért nem hagysz végre békén? - ezen csak nevet. Nem szántam viccnek. Jó lenne, ha már tényleg leszállna rólam. Mit ártottam én neki, hogy ezt kapom? Fejével közelít felém. Csókot akar talán?
- Hé te! Hagyd békén a barátnőmet! - ez a hang. Ez csak ő lehet. Mosolyra húzódnak ajkaim, viszont Edogawa gyorsan reagált. Ellenkezni se tudok, csak tágra nyílt szemekkel meredek rá. Meg... megcsókolt! Hírtelen csukom le szemeimet, de csak arra tudok gondolni, hogy Dante mentsen meg.
|
| oosakinana | 2011. 04. 01. 18:26:48 | #12694 |
Karakter: Dante Leonel
Megjegyzés: (Nagisa-nak ~ Kaorinak)
Nem töltünk sok időt együtt, mert Nagisa-nak mennie kell segítenie az anyukájának az étterembe. Nagyon kedves tőle, hogy ennyit segít anyukájának. Addig én gyorsan hazaugrok és letusolok, mert mit ne mondjak, kicsit szaglok.
Hazasietek és már fel is megyek a szobámba. Letusolok, majd igyekezve felöltözök egy tiszta és jó illatú ruhába. Egy kis parfüm és már mehetek is vissza. Nagyon jó érzés vele lenni és minden pillanatomban csak vele akarok lenni és remélem majd kicsit több is lesz köztünk szimpla barátságnál.
Megérkezek, majd ahogy belépek Nagisa rám néz, de egy srác nagyon lohol utána. Elkapja a csuklóját és visszarántja, ez cseppet sem tetszik nekem főleg, hogy egy nővel csinálják ezt, de hogy még azzal, akit kiszemeltem magamnak még jobban nem tetszik.
- Engedj már el! – hallok Nagisa ellenkező hangját, de a srác nem engedi. Odamegyek hozzá és kezemet dereka köré kulcsolom, amire elvörösödik, de én inkább a srácra figyelek elég dühös szemekkel, de legalább elengedi a kezét és nem bántja tovább.
- Ugye nem bántott? –megrázza a fejét. Még szerencséje a kis tökmagnak. Szorosan ölelem magamhoz és nem engedem el. Amikor látom, hogy a srác elmegy, elengedem és most már minden figyelmemet rá tudom terelni, hogy megtudjam, tényleg minden rendben van vele és nem kell esetleg másban is segíteni. Háttal áll nekem és mintha gondolkodna, de csak addig, amíg piros pofival felém nem fordul.
- Köszönöm! Megmentettél! – köszöni meg, pedig nem kéne. Őt figyelem és csak szótlanul állunk egymással szemben. Nagyon várom, hogy végre egyszer feloldódjon mellettem és kellemes beszélgetést tudjunk kezdeni. Nagyot sóhajt, majd végül rám néz. - Hozhatok neked valamit?
- Csak azt, amit tegnap is és kérlek, egyél velem! – kérem meg. Látom, meglepődik, de végül is belemegy, aminek nagyon örülök, így legalább nem fogok unatkozni egy pillanatra sem és lesz társaságom emellett meg is ismerhetem, ami még jobban tetszik.
Kihozza a sütit elém teszi, majd leül velem szembe. Elkezdünk enni, de észreveszem, hogy egy kis hab került az arcára olyan aranyos. Csak mosolyogva nézem. Egyszer csak gondolataiból felébredve emeli fel a fejét és néz rám.
- Van... valami rajtam? – kérdezi teljes vörös arccal. Ajkaihoz nyúlok és végig húzom ujjamat ajkain, végül a habot számhoz emelem és lenyalom. Erre látom még vörösebb lesz én meg elmosolyodok, de a végén ő is elkezd nevetni én meg követem és vele együtt nevetek.
Lassacskán elkezdünk beszélgetni. Elmesélem magamról, hogy az apám katona és van egy öcsém, aki apám nyomdokaiba fog lépni. Elmondom azt is, hogy én nem szeretem a katonaságot és nem vagyok odáig értük. Inkább szeretem a szabadságot, amikor odamegyek, ahova akarok, és nem szól bele senki mikor, mit és hogyan csinálok. Olyan szabad lélekszerűen.
Ő is mesél magáról. Megtudom, hogy van két nővére és egy öcse. Biztos aranyosak lehetnek. Azt is megtudom, hogy az apukája ügyvéd. Ő maga szeret rajzolni, meg hegedül és versenyeket is nyer. Biztos jó lehet, bár én kosarazni szeretek meg szoktam belőle csapattal együtt érmeket nyerni, de az másabb, mint az egyéni, ahol senkire nem számíthatsz csak magadra.
- Ne haragudj, de nekem lassan vissza kell mennem, dolgozni. – mondja kedvesen és kezd felállni, mire egy nő jön oda hozzánk.
- Nagisa kicsikém. Ma már nem kell dolgoznod. Úgy is kevesen vannak, ha gondoljátok, menjetek el nyugodtan sétálni, hiszen szép időnk van. – mondja mosolyogva és látom, a lánya fülig pirul, de én csak elmosolyodok és örülök, a felajánlásnak.
- Amúgy had mutatkozzam be. Mrs. Sakurai vagyok. Nagisa anyukája. – mutatkozik be nekem, mire felállok és kezet fogok a hölggyel.
- Örvendek asszonyom. Dante Leonel-nek hívnak. – mutatkozok be. – és hálás vagyok, hogy elengedi a lányát. Ígérem vigyázni, fogok rá. – mondom kedvesen.
- Tudom. – válaszolja, majd lányára kacsint, aki mérgesen néz rá.
- Kedves anyukád van. Miért vagy ilyen dühös rá? – érdeklődök és őt figyelem, amire nagyot sóhajt.
- Mert mindig tudja, mivel hozzon teljesen zavarba és ezt nem szeretem. – mondja még mindig elpirulva.
- Ugyan már, de akkor, ha már úgy is szabad vagy. Nincs kedved lemenni a partra megnézni a naplementét velem? – érdeklődök, amire mintha kicsit meglepődne és el is gondolkozna rajta, pedig nem akarom bántani, csak megismerni meg meghódítani, de erre majd magától is rá fog jönni, remélem.
- Rendben végül is neked köszönhetem a kimenőmet. – mondja mosolyogva. – kérlek, várj meg kint, mielőtt anyum rád veti magát megint. Átöltözök, és már kint mehetünk is. – mondja mosolyogva, amire bólintok és már kincs is vagyok várva Nagisa-t, hogy egy tökéletes délutánt és estét töltsünk együtt.
~*~
Nem sokkal később már a nyugvó napsütésben sétálunk a parton és folytatjuk a beszélgetést. Egyszer csak megállok, és szembe fordulok a tengerrel.
- Nézd. – mutatom neki, mire megfordul és ő is elkezdi nézni, de mintha kicsit lazán lenne felöltözve és fázna. – Odaadom a felsőmet. – mondom, és már venném is le, de megfogja a karomat.
- Nem kell köszönöm. Nem fázok. – mondja kedvesen és mosolyogva, de elpirulva.
- Rendben, de akkor sem fogom engedni, hogy megfázz. – válaszolom, majd mögé lépek és a hátához simulva ölelem magamhoz, és nem engedem, hogy megfázzon. Tényleg kedvelem ezt a lányt és szeretném, ha több is lenne közöttünk, de majd kiderül, hogy ő mit szeretne. Nem akarok elkapkodni vele semmit, mert nem akarom elüldözni magam mellől.
|
| Kaori | 2011. 03. 28. 11:07:50 | #12608 |
Karakter: Sakurai Nagisa
Megjegyzés: Dante~nek (Nana-nak)
Reggel felkelve nem is hezitáltam annyit mint tegnap. Egész idő alatt csak ő járt a fejemben. Nem ismerem, de mégis elvarázsolt és meg akarom ismerni őt. Reggeli közben anya mindvégig mosolyogva nézett rám. Eléggé zavarba ejtő volt, de siettem, így nem kellett ezzel törődnöm.Barátnőm a házunk előtt várt rám. Szinte lehagyva őt siettem az iskolába. Tudtam, hogy itt úgysem futhatok össze vele, de reménykedni azért még lehet. Az iskolába érve rögtön elváltak útjaink. Sokáig csak lébecoltam össze-vissza, mint akinek nincs is jobb dolga. Az órák alatt nem történt semmi lényeges. A szüneteket a barátaim társaságában töltöttem, de egyiküknek sem említettem a tegnapi munkanapomat. Nem éreztem úgy, hogy feltétlenül beszélnem kellene arról, hogy egy idegen fiú teljesen magával ragadott. Nem sok ilyen történt velem, söt még egyszer sem volt ilyen. Utolsó órám után Sayuki elköszönve hagyott magamra. Én maradtam az iskolában és csak sétálgattam. Rég néztem már körbe, így úgy döntöttem, hogy ezt teszem. Néhány magasabb fiú sétált el mellettem. Öltözékükből úgy gondoltam, hogy a kosárlabda pályához tartanak, amihez nyílvánvalóan közel lehetek. A sportolás nem az erősségem, de a kosárlabdázást szívesen kipróbálnám, de egyedül nem menne. Gondolataimba merülve pillantom meg őt és nem kissé lepődöm meg. Ő is idejárna?
- Szia! - hírtelen rám köszönt, amire nem éppen gyorsan reagáltam. Még mindig meglepett voltam.
- Öhm. Szia! - nyögtem ki, pedig csak köszönt, én ennek ellenére zavarban vagyok.
- A nevem Dante Leonel. Téged hogy hívnak? - úgy látszik nem csak a külső tulajdonságai szépek. Éreztem, hogy elpirulok, tekintetemet elfordítottam tőle. Bár így is elég feltünő az arcom színe.
- Sakurai Nagisa. - ha már én tudom az ő nevét, akkor illendő, ha én is megmondom. Ráadásul érdekelte őt.
- Szép neved van! - hihetetlen ez az alak! Csak néhány kedves szó kell és még vörösebb leszek. Mi lenne ha... ha... - Nem lenne kedved majd sétálni egyet? - kérdése váratlanul ért. Ez az egész olyan, mintha akarna tőlem valamit...
- Mikor, meg hol? - kérdésem után kissé zavarba jövök, de ezt szerencsére nem veszi észre. Mégis olyan könnyen bele mentem. Talán túl meggondolatlanul cselekszek?
- Most lejátszuk a meccset a srácokkal a pályán. Ha gondolod, nézz meg minket utána meg elmegyünk sétálni és beszélgetni, ha benne vagy. - ő is kosárlabdázna? De várjunk csak... azt szeretné, ha megnézném. Emiatt ismét elpirulok. De kíváncsi vagyok, hogy hogyan játszik.
- Re-rendben. Megnézlek titeket. - lassan elindul vissza a pályához, én pedig követem őt. Odaérvén kissé elszégyelem magam. Rajta kívül van még jó pár fiú, akik eléggé meglepő szemekkel néznek rám.
- Ő miért van itt? - a kérdés úgy hangzott, mint ha nagyon útban lennék, de nem mehetek el. Vagyis mehetnék de nem akarok...
- Mert én meghívtam, és ha esetleg valakinek nem tetszik már is megyek. - ez nagyon meglepett, de ugyanakkor jól is esett. Nem ismerjük egymást mégis megvédett a barátaitól, pedig ha akarta volna el is küldhetne. Észrevettem egy padot és leültem. Ahogy a fiúk játszottak nagyon tetszett, mégis egész végig csak őt néztem. Minden apró mozdulatában benne volt, hogy nagyon jó. Észresem vettem, hogy vége van, hiszen Dante mozgása teljesen elvarázsolt. Amikor elindult felém, akkor tértem vissza a valóságba.
- Nos, akkor mehetünk? - kérdezte, közben megtörölközött, emiatt elpirultam.
- Igen, ha neked is jó. - mosolyogtam rá.
- Mehetünk igen. - válaszára felálltam. Polóját felvette és úgy indultunk el. Nem hittem volna, hogy egy igazán normális fiúval találkozom. Minden egyes percért, amit vele töltöttem megérte. Nem csak külsőleg lenyügöző, hanem belsőleg is.
~*~
Nem tölthettünk sok időt együtt, ugyanis az étterembe kellett mennem. Odaérvén vettem észre, hogy ez alkalommal nincsenek sokan. Ennek kifejezetten örültem, viszont mikor megláttam régi ismerősömet a jó hangulatomnak lőttek. Nem törődvén vele az öltözőbe mentem, hogy ruhámat magamra vegyem, majd mikor végeztem vissza mentem a pultoz, ahol anya tartózkodott. Most kivételesen nem kellett senkinek sem kivinnem a rendelését. Egy sóhajtás rontotta el a kedvemet.
- Rég láttalak szépségem! - Edogawa volt az. Egy régi osztálytársam, akit sosem kedveltem. Gazdag és sznob alak, aki csak magára tud gondolni, meg persze a pénzére. Nem köszöntem vissza neki, pont hozzá nem volt akaratom, sem hangulatom. - Na mi az? Még köszönni sem tudsz?
- Hagyj békén! - csak ennyit mondtam és elindultam az egyik asztalhoz, hogy a vendégeket megkérdezzem, kérnek-e valamit, persze ő követett. Sosem tudott leszállni rólam. Pedig el kezdhetné, és lehetőleg most! Próbáltam felvenni egy nemtörődöm stílust vele szemben. Ekkor az ajtónál lévő csilingelő megszólalt, arra vetettem tekintetemet. Ő volt az... Amint belépett elmosolyodtam, elindultam felé, de Edogawa csuklómat megfogva állított meg. - Engedj már el!
Ekkor egy kezet éreztem derekamra kulcsolódni, amibe teljesen belevörösödtem. Félig a megmentőmre néztem, aki dühös szemekkel nézett a bántalmazómra. Edogawa elengedve csuklómat távozott.
- Ugye nem bántott? - kérdésére csak megráztam fejemet. Még mindig a karjában tartott. Kezének melege nem csak zavarba hozott, hanem remegést is okozott egész testemben. Nem is kellett semmit mondanom, ugyanis elengedett. Bár szívesen álltam volna így... még egy darabig biztosan. Háttal álltam neki. Kicsit hezitáltam, hogy mégis mit kellene tegyek, ekkor ugrott be, hogy megmentett. Felé fordultam, még mindig vörös arccal.
- Köszönöm! Megmentettél! - és eléggé összezavartál. De ezt jobb, ha nem tudja. Viszont ha rám néz, talán rögtön feltűnik neki. Néhány percig csak szótlanul álltunk egymással szemben. Nem néztem rá, ahhoz nem volt elég bátorságom, ráadásul Edogawa miatt biztosan rosszat gondolhat rólam. Nem csoda, hiszen eléggé félreérthető helyzetbe kerültem. Sóhajtottam egyet, majd mikor megnyugodtam ránéztem. - Hozhatok neked valamit?
- Csak azt, amit tegnap is és kérlek egyél velem! - kérése meglepett, de teljesítenem kellett vagyis, inkább akartam mindenféle erőszak nélkül. Anyuhoz léptem, aki átadta a sütiket egy kacsintás is járt mellé, ami miatt morcosan néztem rá. A sütikkel az egyik ablak melletti asztalhoz léptem. Letettem mindkét tányért és leültem vele szemben. Ez lesz az első alkalom, hogy eszem a sütiből. Anya mindig is nagyszerűen sütött, de a legtöbb süteményt a vendégek kapták, amit mindig is sajnáltam és olykor irigyeltem is. Pillantásomat ekkor a velem szemben ülőre emeltem, aki mosolyogva figyelt engem.
- Van... valami rajtam? - kérdeztem elfordított arccal. Talán már vörösebb lehetek, mint egy érett alma. Csak kuncogott egyet, majd kezével megtörölte számat és a kezén lévő krémet lenyalta. Ezt az egészet végig néztem. Most biztos csak szórakozik velem... Biztosan nevetséges vagyok... de valamiért ez nem zavar. Hírtelen elnevettem magam, majd ő is.
|
| oosakinana | 2011. 03. 28. 00:39:51 | #12603 |
Karakter: Dante Leonel
Megjegyzés: (Nagisa-nak ~ Kaorinak)
Ma reggelem sem telik valami túl fényesen. Apám megint azt akarja, hogy menjek el velük meg a barátaival és a fiaival egy étterembe, ahol jól fogunk mulatni. Semmi kedvem nincs hozzá pláne meg nem katona kölykökhöz. Miért nem öcsémet viszi. Ő jobban érdeklődik a katonaság után, mint én. Én teszek rá, hogy mi van. Engem a lányok, a kosárlabda, meg a bulik érdekelnek más nem.
Végül nagy nehezen rábeszél, de csak azért tud, mert alkut ajánlott. Elmegyek vele és este elmehetek bulizni, meg másnap kosarazni. Ezt már szeretem, bár ha nem mondta volna, akkor is elmegyek, csak akkor húzták volna a szájukat anyával együtt.
Délután fele megyünk. Fel kell vennem a szerelésemet, amihez ragaszkodnak. Beülünk, egy kis hangulatos étterembe nagyon tetszik, bár több érdekesség is lehetne itt.
Ahogy gondolkozok, egyszer csak meglátom az egyik pincérnőt. Barna vállig érő haja van és gyönyörű szeme. Meg akad rajta a tekintetem, de eleinte nem veszi észre, hogy figyelem és apámék hoznak vissza a társalgási beszélgetésükbe.
Egyszer csak mintha felénk sétálna. Ráemelem a tekintetem és látom engem bámul. Megáll mellettünk, de még engem néz. Nem mond semmit, nem reagál, addig, amíg én meg nem szólítom.
- Mi olyan érdekes rajtam? – elfordítja, az arcát miközben elvörösödik. Jól áll neki.
- Bocsánat... én csak... – abba hagyja mondatát, mire érdeklődve nézek rá. Kicsit rendezi gondolatait, majd megint megszólal. - Segíthetek valamiben?
Kérdésre visszanézek az étlapra. Minden olyan finomnak tűnik én meg amúgy is szeretem, a hasamat nem tudom, mit kérjek vagy válasszak, ami nagyon jó döntés lenne.
- Te mi az, amit szeretsz? – látom, meglepődik kérdésemen, pedig csak egy egyszerűkérdés.
- Én nem ettem még semmit, de talán az epres süteményt tudom ajánlani. – áhh. Most már értem. Elkezdi mondani és közelebb jön hozzám. Olyan jó az illata. Mikor észreveszi magát hátrébb lép és a tisztes távolságból néz, végül inkább fogja magát és távozik az asztalunktól.
Sajnos nem szabadulok meg olyan könnyen, mint gondoltam. Apámék egészen estig ott tartanak és hallgatnom kell a storykat, amik velük történtek igazán unalmas mit ne mondjak, de megígértem apámnak így nem tehetek semmit. Végig hallgatom, közben pedig a kis pincérnőt figyelem. Nagyon csinos és aranyos. Mintha a főnökkel beszélgetne. Nagyon hasonlítanak egymásra. Valami rokonságnak kell lenni közöttünk, de nem tudok rájönni pontosan. Egyszer csak apámék röhögnek valami poénon és én is elkezdek, majd a lányra nézek, aki ránk néz. Egy ideig figyelem, majd felállunk, és végre távozunk végre ezt vártam egész idő alatt. Ezt még be fogom hajtani apámon az egyszer fix.
~*~
Másnap, már a kosárpályán vagyunk, de nem is akár hol, hanem a közeli sulinak a kosárpályáján. Egyik haver idejár és mindig itt szoktunk kosarazni, ha nincs bezárva. Egyszer csak el kell mennem wc-re. Leveszem a felsőmet és úgy indulok meg a folyosón, ahol a tegnapi pincérnőt látom meg.
- Szia. – köszönök rá mosolyogva, mire meglepődve néz rám. Gondolom, nem sejti mit keresek itt.
- Öhm. Szia. – köszön vissza, mire megállok előtte.
- A nevem Dante Leonel. – mutatkozok be. – téged hogy hívnak? – kérdezek kedvesen, mire elvörösödik. Elfordítja a fejét, de még is válaszol.
- Sakurai Nagisa – mutatkozik be végre.
- Szép neved van. – bókolok neki, amire még jobban elvörösödik. – Nem lenne kedved majd sétálni egyet? – érdeklődök, mire értetlenül néz rám.
- Mikor, meg hol? – teszi fel a két fontos kérdést.
- Most lejátsszuk a meccset a srácokkal a pályán. Ha gondolod, nézz meg minket utána meg elmegyünk sétálni és beszélgetni, ha benne vagy. – mondom neki, de megint csak elvörösödik nagyon. Tetszik, hogy ennyire zavarba lehet hozni. Lehet még nem volt senkivel, de nem baj az engem most nem érdekel.
- Re-rendben. Megnézlek titeket. – egyezik bele. El is felejtettem hova indultam. Megállok és visszasétálok a pályára, ahol a haverok már vártak, viszont, amikor már meglátják, a csajt kérdőn néznek rám.
- Ő miért van itt? – szegezik nekem a kérdést.
- Mert én meghívtam, és ha esetleg valakinek nem tetszik már is megyek. – mondom komolyan, mert nem akarom, hogy elüldözzék mellőlem.
Nem válaszolnak, ami helyes. Látom, hogy Nagisa leül, majd elkezd minket figyelni, ahogy kosarazunk. A fiúk már kevésbé koncentrálnak, mint eddig, de nem baj annál jobb nekem. Mikor megverjük, az ellenfelet elköszönünk egymástól, majd odamegyek. Nagisa-hoz.
- Nos, akkor mehetünk? – érdeklődök és megtörölközök.
- Igen, ha neked is jó. – mondja mosolyogva, de még mindig pirulva.
- Mehetünk igen. – válaszolom, majd feláll, felveszem a pólómat és már megyünk is sétálni, ahol nagyon sokat beszélgetünk, és kifejezetten jól érezzük magunkat, legalább is én minden féle képpen.
Kíváncsi vagyok mi fog esetleg ebből a dologból kisülni, mert jó lenne és örülnék neki, ha végre találnék egy normális lányt, mert elegem van az egyéjszakás kalandokból.
|
| Kaori | 2011. 03. 23. 14:14:20 | #12480 |
Karakter: Sakurai Nagisa
Megjegyzés: Leonel~nek (Nana-nak)
Korán keltem, ahogy az iskolai napokon szoktam. Az ágyból kikelve a naptárom elé léptem. Ismét egy hétfői nap elé néztem. Minden bizonnyal minden úgy telik majd el, ahogy eddig is szokott. Unalmasnak azért mégsem mondanám az életem, talán inkább nem változatos. Amint ezt megállapítottam a fürdőbe igyekeztem. Minden reggel tussolok, ezért is kelek korán, teljesen hozzászoktam és még csak fáradtnak sem érzem magam. A törölközöt magamra tekerve lépkedtem vissza szobámba, ahol az iskolai egyenruhát vettem magamra. A konyhába érve csak anya foglalatoskodott ott. Az asztalhoz ültem, valamiért úgy éreztem, hogy segítenem kellene neki. Mellélépve beszálltam a reggeli készítésébe.Néhány perc után készen is lettünk.
- Köszönöm a segítséged! Rád mindig számíthatok! - csak mosollyal reagáltam. Gyorsan megreggeliztem. Ismét a szobámba mentem, összepakoltam aztán gyors léptekkel léptem ki a házból. Táskámból kivettem egyik kedvenc mangámat, amit séta közben olvastam. Nem volt messze a házunk az iskolától, az utat is jól ismertem, így nem kellett aggódnom, hogy bajom esik. A könyvemet hírtelen kikapták kezeim közül, az illetőre néztem, aki az egyik barátnőm volt.
- Ha folyton mangákkal tömöd a fejed megbolondulsz! - velem ellentétben a barátaim nem rajonganak a mangákért. Unalmasnak tartják, leginkább a romantikus témát rühellik. Az én álmom az, hogy mangaka lehessek, de ez megközelíthetetlennek látszik. Talán a hegedülés miatt, vagy az is lehet, hogy a pincérkedés veszi el az időmet. Anyukámnak van egy étterme, ahol sokszor segítek be. Szívesen dolgozom ott, mégis kevés percem marad a rajzolásra. Morcos tekintettel néztem barátnőmre, Sayukira. Kiskorom óta ismerem őt. Benne bízom meg a legjobban és ő az egyetlen, akinek bármit elmondhatok.
- Attól hogy ilyeneket olvasok, még nem leszek bolond! - mindketten nevetésben törtünk ki, majd az iskola bejáratáig meg sem álltunk. Az órák lassan teltek, egy-két felelés is belefért, ennek köszönhetően szereztem jó jegyeket. Az utolsó óra után elköszöntem Sayukitól és anya éttermébe vettem az irányt. Odaérve észrevettem, hogy sok vendég van, anya kissé bajban volt. Nem sok pincér dolgozik itt, így talán érthető, hogy besegítek. Az öltözőbe siettem, ahol magamra vettem a ruhát. Valahogy sosem szerettem ezt hordani, de valahogy megbékéltem az öltözékkel. Anya csakis nekem varratta. Lehet ez furcsán hangzik, de csak én vagyok ilyen ruhában. A legtöbb alkalommal zavarban is érzem magam, a legrosszabb mégis az, hogy páran beszólnak. Rosszul kezelem az ilyen dolgokat, ráadásul anya oldja meg a kellemetlen szituációkat.
[ RUHA]
Az öltözőből kilépve rögtön egy tálcát nyomtak a kezembe, amiket a megfelelő asztalokhoz kellett vinnem. Amint mindenkinek odaadtam rendelését a pulthoz léptem. Ekkor figyeltem fel egy érdekes férfira. Mellettem ült és az étlapot nézegette. Eddig nem láttam őt itt, hiszen felismertem volna, arról nem is beszélve, hogy nagyon jóképű. Hosszú szőke haját lófarokban viselte. Észresem vettem, hogy engem néz, csak akkor tértem vissza a valóságba, mikor rám szólt.
- Mi olyan érdekes rajtam? - rögtön elfordítottam tekintetemet, minden bizonnyal észrevehette a pírt arcomon.
- Bocsánat... én csak... - nem láttam jónak, ha folytatom. Egyébként is mindek magyarázkodjak egy idegennek? Jobb lenne, ha mással foglalkoznék a külsejével ellentétben. Visszafordultam hozzá. - Segíthetek valamiben?
Visszanézett az étlepjára, de nem mondott semmit. Talán csak nem tudja, hogy mit akar. Az is lehet, hogy rendelt már és csak szórakozik velem.
- Te mi az, amit szeretsz? - meglepődtem kérdésén. Eddig nem ettem még semmit, amit anya készít. Hiszen csak felszolgálóként segítek be.
- Én nem ettem még semmit, de talán az epres süteményt tudom ajánlani. - nem is vettem észre, hogy közelebb vagyok hozzá, amint ez feltünt hátráltam pár apró lépést. Nem akartam feltünően csak vele foglalkozni, ezért magára hagytam. Zavarban éreztem magam. Nálam igen ritka az, ha fiúval beszélgetek. Ő igen jóképű, de nem a külsőből akarok ítélkezni. Számomra sokkal fontosabb a belső tulajdonság, legyen szó bárkiről.
~**~
Lassan közeledett az este, a vendégekből is csak nagyon kevés volt. Fáradtnak éreztem magam, ezért egy rövidke időre leültem a pulthoz. Egy mély sóhajtás után az étlappal játszadoztam. Ez nálam csak annyit jelent, hogy össze-vissza lapozgattam. Gyerekes dolognak tűnhet, mégis el vagyok ezzel. Anya csak kuncogott ezen, majd én is elnevettem magam. Meglepetésemre egy férfi is halkan mulatozott rajtam, fél szemmel megnéztem hogy mégis kinek vagyok ennyire szórakoztató. Meglepődtem, ugyanis az a férfi volt, akinek megmutattam kedvenc süteményemet. Nos igen, nagyon szeretem az epret, legyen az önmagában, vagy édességben. De az mégis érdekes volt számomra, hogy még mindig itt van. Csak rám mosolygott, felállt és köszönés nélkül hagyta el az éttermet. Egészen addig őt figyeltem, amíg el nem tünt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem most látom utolsó alkalommal és ráadásul, teljesen lenyűgözött. Nem sokkal ezután vissza mentem az öltözőmbe és az iskolai ruhámat vettem magamra. Anyukámat megvártam, hogy együtt menjünk haza, ahogy eddig is. Útközben nem beszélgettünk sokat, nem is tudtam volna, minden gondolatom a furcsa, mégis vonzó férfi körül forogtak. Akaratlanul belepirultam.
- Jóképű volt igaz? - anyám kérdése hírtelen jött, nem akartam válaszolni. Jól ismer tudja, hogy mi lenne a válaszom. Gyorsabb tempóra váltottam így hamar haza értem. Anya néhány perc eltéréssel toppant be. Vacsora közben nem óhajtottam beszélgetni, persze úgy tettem mint aki figyel. A holnapi nap valahogy jobban érdekelt. Vajon találkozom vele újra? |
|
