|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| ef-chan | 2012. 06. 05. 22:05:26 | #21360 |
 Karakter: Rokus Roystone
Megjegyzés: (Greysonnak)
Vidáman sétálok a labor folyosóján, ma semmi, de semmi nem ronthatja el a jókedvem. Na jó, egy valami egy kicsit, mégis, most úgy érzem, repkedni tudnék a boldogságtól! Hogy mi a fényes jókedvem oka? A szerelem. Bár csak plátói... és ez az, ami kicsit megkeseríti a boldogság rózsaszínnel túltöltött világát.
Mégis: "Every night on my dreams, I see you, I feel you!" dúdolgatom a Titanic talán legszebb betétdalának leginkább rám is érvényes sorát. De ha nem is a legszebb a betétdal, az mindenképp biztos, az egyetlen, amelyikről mindenki tudja, hogy a Titanicban is szólt. Jó eséllyel. Fényes jókedvem annyira egyértelmű, hogy többen is összemosolyognak, ahogy intve elhaladok mellettük. A kis naivak azt hiszik, nem veszem észre! De ahh, a mai csodálatos napon kit érdekel, milyen pletykák szövődnek? Hát engem nem.
- Rokus, jó reggelt! - köszön az egyik főnököm, s széles mosollyal felelem válaszul: - Virágosan csodálatosat, uram!
Ezzel el is érem, hogy megállítson egy szóra érdeklődve.
- Mi ez a széles jókedv? - támaszkodik az egyik asztalnak, én pedig vele szemben állva, és jobbra-balra dölöngélve, töröm meg előrehaladásom.
- Semmi különös, egyszerűen mindig felpezsdítik a vérem az egyetemi csoportok látogatásai. Annyi ember, s közöttük legalább egy-kettő, aki valamikor majd kiemelkedő kolléga lesz a szakmában, ráadásul tele vannak lelkesedéssel, érdeklődéssel, s még inkább fellángol lelkük, miután egy-két ritka műszerünkkel köszönőviszonyba kerülnek, és olyan nagy érdeklődéssel hallgatják szavam, miközben ezernyi érdekes és intelligens kérdést tesznek fel, egész megfiatalodom én is! - na persze, fele ennyire sem lennék lelkes annak ellenére, hogy valóban így gondolok a fiatal generációkra, de ami ma feltüzelt, az sokkal inkább a hallgatókat kísérő tanár személye, mintsem maguk a hallgatók.
- A szokásos projektet mutatod be nekik? - osztja kevésbé a lelkesedésem Bill.
- Gondolom... - bizonytalanodom el. - Mi mást lehetne?
- Benézhettek kicsit a kettes laborba is, ott most épp olyan részt tesztelnek, ami nem veszélyes, és nem okoztok vele felfordulást - tájékoztat. A kettes labor... Az a rész olyan zegzugos... Fantáziám máris szárnyal, amelyben a hallgatókat természetesen lepasszoltam valami kollégának, mutassa be nekik a projektet, amin dolgoznak, én meg addig kettesben Greysonnal... A gondolatra elpirulok, s zavartan félrefordítom a fejem, aztán egész gondba esek, hiszen nem is tudom pontosan, mivel foglalkoznak most azon a részlegen.
A felettesem felnevet arckifejezéseim éles váltásain, majd megsimogatja a fejem, mint valami kisgyereknek, aki nagyon aranyos dolgot művelt, s megnyugtat közben: - Majd ott átveszi a stafétát Peter, szólok neki.
- Köszönöm - ragyog fel ismét eddig gondtól terhes tekintetem. S hálásan tűröm, hogy kvázi kutyának nézve tovább simogassák a fejem. Annyira jó, ha nem lenne megalázó, tuti lihegnék is vakkantva.
S pont ezért ebben a pozícióban talál meg a főbejárati ajtó határozott nyílása, s megpillantom Greysont, aki egy kissé visszatorpan a jelenet hatására, és furán méreget, ahelyett, hogy befelé terelgetné a hallgatóit. Én viszont, ahogy megpillantom, kilépek a főnököm érintéséből, és lelkes vigyorral az arcomon rohanok elébe, majdnem hasra is esek egy jobbról érkező kollégában, de végül minden nagyobb probléma nélkül "vetődhetek" imádott oktatóm nyakába.
- Szép napot! Gyere csak beljebb, beljebb! - karolok bele, beljebb ráncigálva szabályszerűen, széles mosollyal, ahh, megint az a parfüm van rajta, megőrülök, ha nem lenne bűn, tuti leteperném itt és most és rögtön! - Ez a piercing még midnig varázslatos! - udvarolok, majd eszembe jut, hogy hallgatók is vannak, s máris elengedem, hogy kivágjam az ajtót, s a sok megszeppenten megilletődött fiatalt betergessem energikusan.
- Erre, erre, ne legyetek szégyenlősek, nem harapunk, maximum robbantunk, leborítunk, kifüstölünk, semmi komoly! - szavaimnál nagyobb hatása van láthatóan annak, hogy kezemmel is jelzem az irányt, s terelgetem befelé a báránykákat.
Ahogy mindenki a fogadótérben, a voltaképpeni aulában összegyűlik, szilárd egységet alkotva - igen, szilárdat, mint az atomok, amelyek a szilárd tárgyakat alkotják, még hideg számukra a levegő, még túl merevek, és rendezett sorokban figyelik szavam, de nem baj, majd felmelegítem a hangulatot, hagy szóródjanak kissé lazábban széjjel felolvadva... akarom mondani feloldódva, milyen szellemes is kémiai folyamatokkal szemléltetni lelki folyamatokat, csodálatos! - mellé lépve hajolok bizalmas közelségbe, kihasználva, hogy alapvetően nem vagyok hangos, másrészt is állítólag olyan kis szerencsétlen vagyok, tudom, hogy megengedhetem magamnak az ehhez hasonló mozdulatokat, és ha már megengedhetem, miért ne tenném, kihasználva minden apró alkalmat?
- Mondasz valamit bevezetőül, vagy kezdjem? - kék szemeim rávetem, s érzem, már ennyitől idióta vigyor húzódik ismét ajkaimra. Tényleg le kellene kötöznöm, és magamévá tennem itt helyben! Vagy elérnem, hogy valamelyik kémcső alatt akarjon elemezgetni, végigtapogatva minden porcikám.
Gondolataimból az rángat vissza, hogy a szemeim előtt mozgatja a tenyerét.
- Igen? - rezzenek össze, ismét őt látva és nem a képzeteim.
- Másodszor mondom, hogy pár rövid utasítást tennék, és utána rád hagyom - feleli kissé türelmetlenül.
- Ááá, értem, értem, rendben - lépek ki az aurájából, és nyugalmat erőltetve magamra, szembenézek a hallgatósággal. Míg ő nekikezd az alapvető elvárásainak, és az előadásom utána fiatalokra váró házifeladat ismertetésének, addig én végigmérem a diákokat. Milyen fura, amikor én jártam egyetemre, a kémia szakon olyan ritka volt a lány, mint a fehér holló, most meg csak ebben a csoportban látok hatot. S mind milyen csinos. Vajon milyen lehet a favoritja? Hasonlítok rá egy picit?
Már a kérdésfelvetésem elkenődötté tesz. Egyáltalán nem vagyok nőies, már hogy hasonlítanék bármely lányra?! Mélyet sóhajtok, ahogy elhallgat, átadva a szót, ez a sóhaj arra kell, hogy kissé összébb szedjem magam, s végül nagy gesztikuláció közepette vegyem át a szót, bár hangomra igen kell figyelni, mert hangosnak még mindig nem mondható.
- A nevem Rokus Roystone, eme labor egyik munkatársa vagyok, a biokémiai részleg egyik osztályának vezetője. Engedjétek meg, hogy ennek jogán a saját osztályom bemutatásával kezdjem, míg odaérünk, nagyjából felvázolnám, mivel is foglalkozik a labor összességében... - indulok meg, folytatva a szövegelést arról, mikor alakult a labor, mi célt szolgál, milyen szerveknek segítünk fejlesztéseinkkel, milyen eredményeink voltak már, majd ahogy megérkezünk az én osztályomra, fellelkesülve mutogatok végig sok mindent. Közben minden munkatársat bemutatok, mindet üdvözlöm is hátbaveregetéssel, vagy kézsimogatással, a lényeg, hogy jelzem fizikailag is jelenlétem. Néha-néha egy-egy diák is megtapasztalhatja érintésmániám, mikor magyarázás közben keresztülvágok rajtuk, vagy csak épp útban van, és miért ne karolhatnék egyikükbe-másikukba, magamban jót szórakozva zavarukon. De a hatást elérem, lassan mind felszabadulnak és bátran mernek kérdezni, így tudok válaszolni, és olyan irányba terelni a beszélgetést, amely őket is érdekli. Végül elérünk a kettes laborrészhez, és lepasszolom a hallgatóságot Peternek, s lecövekelek a háttérben Greyson mellett, a falnak támaszkodva.
- Amikor Petert nézem, magam mindig pocsék előadónak érzem - jegyzem meg a valóban sokkal összeszedettebbnek és magabiztosabbnak látszó kollégám láttán. Még a hangját is képes normális hangerőre emelni, míg én néha azon veszem észre magam, hogy már megint csak magam elé motyogok átszellemülten, arról nem beszélve, hogy többször akartam én leverni mindent, mint rajtam kívül mindenki összesen.
- Én szeretem, hogy rendhagyó mód csinálod - válasza meglep, és kissé elpirulva pillantok rá. Tekintete őszintének tűnik, nem hinném, hogy ugratna. Zavartan nevetgélni kezdek.
- Ugyan... Köszönöm - fordítom félre a fejem, ahh, tiszta ciki ennyire zavarba jönni egy apró bókjától, ami inkább vigasztalás és bátorítás próbált lenni jó eséllyel, mint valódi bók. S pont azért, hogy összeszedjem magam - mert ha továbbra is úgy viselkedek, mint egy szerelmetes szűzkislány, lebukok - témát váltok.
- Hogy megszaporodtak a természettudományok iránt érdeklődő lányok, hogy ilyen fiatal és helyes oktatójuk akad - vezetem be a kérdésem, mert bár tudom, nem férek bele az ideálba, de azért még kíváncsi lehetek, milyen lányok jönnek be neki. - Az a szőke loknis kifejezetten helyes, nem?
- Fogalmam sincs, nekem ők tanítványok, nem férfiak és nők - feleli szigorúan, én meg máris csesztetni kezdem a vállát bökdösve sunyi mosollyal.
- Ne legyél már ilyen, férfiból vagy, biztos van, amelyiken megakad a szemed, mégha az ágyadba nem is pakolnád rögtön - nézek rá "nézd már, a kis szégyenlős" tekintettel.
- Van ideálom, természetesen, de ez munka, az pedig magánélet.
Felsóhajtok, majd legyintve hagyom annyiban a dolgot.
* * *
Az előadás végeztével útnak ereszti a ki madárkáit, én meg csak pánikszerűen lépek mellé, hogy majd rögtönözzek valamit, mert nem szeretném, ha máris elmenne, végül is csak a fél délelőttöt töltöttük együtt, az szinte semmi. Vagy ha választani lehetne, akkor inkább legyen az a fél minimum éjszaka...
- A pénteki csoport is veled jön? - teszem fel az első értelmesnek tűnő kérdést, mert a "nem tudsz valahol egy hotelt?", "nem randiznál velem?", és a "szerinted nekem jól állna az alig valamit takaró feszülős bőr rövidnadrág?" nem tűntek épp megfelelőnek értelmes kommunikáció elindítására.
- Nem, Brandon hozza majd őket - a csalódottság feltételezhetően az arcomra is kiül, legalább is elég furán néz vissza rám. Azonnal magyarázkodni is kezdek.
- Kár, mert a srácok valami ivászatot terveznek, és gondoltam, bevonlak, hátha átcsábíthatlak a laborba a doktoranduszság után, de így nem lesz esélyem még elhívni sem, nemhogy megfűzni - sem leitatni miközben lerészegedek, hogy ne legyen annyira kirívóan feltűnő, hogy állandóan rajta lógnék. Pedig már az megdobogtatja a szívem, hogy a vállán pihenhetek meg, hát akkor milyen mennyország lehet az öle! - Esetleg ma egy ebéd? Úgyis ebédidő van. Jó lenne végre olyasvalakivel beszélgetni, aki közben nem vegyületekkel dobálózik tovább - nevetek, majd szemüvegem megigazítva jól szemügyre veszem, tettetve a gyanakvást: - Vagy te is olyan vagy? Csak rejtegeted a képleteket?
|
| Onichi | 2009. 10. 09. 21:07:08 | #2093 |
Karakter: Mizu
Huszonhárom.
Huszonnégy.
Huszon..
- Uraim, ha kérhetném gyorsítsunk a tempón, mert még ma végezni szeretnénk!
Szemüvegem megigazítva figyelem, ahogy az utolsó három diákom is leugrik a buszról és csatlakozik a többiekhez. Végre mind megvagyunk, akkor vágjunk is bele. Torok köszörüléssel vonom magamra figyelmüket és komoly arccal belekezdek mondandómba.
- Nos, azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk a biológia...
- TANÁRÚÚÚÚÚR! - szinte egyszerre kiáltanak föl egy fáradt sóhaj kíséretében.
- Jól van, jól van.. - mosolyogva vonok vállat. - A lényeg, hogy próbáljátok legjobb formátok elővenni. Egy régi ismerősöm intézte el, hogy bemehessünk ebbe az épületbe, így most engem képviseltek! Ja, és az eltévedéssel vigyázzatok, még a végén egy boncasztalon végzitek.
Persze ismét csak egy fáradt sóhaj. Túlságosan ismernek már.
Nyomomban az izgatottan beszélgető diákokkal, bejelentem magunk. Még szerencse, hogy teljes szabad kezet kaptam. Egy régi kollégám befolyása sokra képes. Ő megbízik, bennem, így mindenki más is.
Szép lassan megállok az első nagy üvegablak sor mellett.
- Hát, meg is érkeztünk az első fontosabb helyre. Ma a patológiába fogjuk beleásni magunkat. Valaki esetleg meg tudná mondani, mit végeznek itt? - kérdő tekintettel igazítok egyet szemüvegemen.
- Szövetminták analizálása?
- Pontosan - bólintok és belekezdek az anyagba. Ez az iskolapadban szörnyen unalmas lenne, itt viszont élvezik. Lelkesen teszik föl kérdéseiket, én pedig ugyan olyan lelkesen válaszolgatok.
A falnak dőlve figyelem, ahogy sorra próbálják ki a műszereket. Persze szigorú felügyelet alatt. Ha valamelyik megsérül, nagy gondban leszünk.
Szép lassan hagyjuk magunk mögött a laborokat, és már látom, hogy kezdenek fáradni. Hát igen, kicsit sok lehet ez így egyszerre. Na még egy kicsit bírjátok ki.
- Kávé automata..Tanár úr..szabad? - szinte könyörgő tekintetekkel találom magam szembe.
Hát..sajnálom. Majd talán kifelé.
- Csak ha a kávé automaták működéséről, és szervezetre kiható hatásairól akartok dolgozatot beadni - mosolyogva indulok tovább. - De nyugalom, már nincs sok hátra, és a legjobbat tartogattam a végére.
- Egy éttermet?
A gúnyos kérésre ismét csak elvigyorodom.
- Ha ezek után még lesz kedved, akkor én magam hívlak meg Sayu, ezt megígérem! Na, de itt is vagyunk - egy zárt terem előtt megállva fordulok újra védenceim felé.
-A mai nap utolsó állomása, a hentesüzlet..öhm..vagyis a boncterem. Ne izguljatok, ide nem kötelező lejönni! - sietve teszem hozzá, látva a már most lesápadt lányokat. - Kizárólag azok jöjjenek, akik bírják! Persze ha közben úgy érzed nem bírod, nyugodtan kijöhetsz.
Hagyok nekik időt a döntésre. Látszik, hogy gondolkodnak, de végül csak 13-an jelentkeznek. Még ez is több, mint amire számítottam. Már csak az érdekel meddig bírják.
Miért kell minden boncteremnek ugyan olyannak lennie? Hideg és barátságtalan, mintha csak benne lenne az előírásban. Tekintetemmel a kórboncnokot keresem, aki elvileg ma bemutatót tart nekünk, és a terem végében, egy asztal mellett meg is látom. Éppen jegyzetel.
- Jó napot. Elvileg szóltak, hogy jövünk..Sageki Mizu vagyok - mellé érve vidám mosollyal nyújtok kezet. A gesztust elfogadva pillant rám, és eláll minden szavam. Mennyire..jóképű. Úristen, most ne gondolj ilyenekre, hisz dolgozol! Zavartan rázom meg kissé fejem.
- Bocsánat, de elbambultam. Megismételné?
- Julien Vincent.
Hangja mély és olyan kellemes. Még ebben a hideg teremben is fölmelegít. Hnn.
- Szerintem kezdhetjük. Úgyis hamar kimenekülnek - megjegyzésemre ő is elmosolyodik, majd fölvesz egy kesztyűt és tanítványaim felé fordul.
- Gondolom azt már tanulták, hogy a boncolást az externalis vizsgálattal kezdjük, azaz a beteg adatainak följegyzésével. Ezeket én már korábban elvégeztem, hogy most az izgalmasabb részhez térhessünk, az internalis vizsgálat. Annyit elég tudnotok, hogy 30 éves férfi. Vágjunk is bele - ezzel fölkap egy szikét és a holttest fejéhez, jobb oldalra sétál.
Néhányan már most teljesen lesápadtak. Nem lesz ennek jó vége. Kíváncsian figyelem, ahogy szépen lassan elvégzi az első bemetszést.
- A boncolásokat mindig a koponyával kezdjük, kivéve embólia esetén - magyarázza lassan, közben a fej bőrét..ajtócsapódás.
Ketten már föl is adták. Amikor a csontfűrész nekiesik a koponyatetőnek, újabb öt diák menekül ki. Pedig még szinte bele sem kezdtünk. Julien pedig teljes nyugalommal magyaráz tovább, mintha agy helyett, egy egyszerű labdát tartana a kezében.
Na puff. Az agyat félre teszi és elkezdi fölnyitni a mellkast. Még 4 menekülő.
Kicsit aggódva nézek az utolsó távozó után. Szegény srác a gyomor eltávolításáig bírta. Bár eléggé ramaty állapotban ment ki. Jobb lesz ha utána nézek.
- Egy pillanat és jövök - rámosolygok a kórboncnokunkra és kisietek. A legrosszabb, hogy végig magamon érzem tekintetét.
- Mindenki jól van? - szemüvegem igazítva nézek végig a sápadt társaságon, akiket kinn maradt társaik támogatnak.
- Igen Tanár úr. Egyedül Nochi van még a mosdóban.
- Rendben. Szedjétek magatokat össze, én addig visszamegyek megköszönni a..
- Megköszönni?! Ez a beteg ember élvezte a dolgot..szerintem nem kell neki megköszönni - az egyik lány felháborodva vág szavamba, de én csak leintem. Nem értik még, de nembaj. Van idejük hozzá.
Visszasietek a boncterembe, és ahogy meglátom azonnal gyorsabban kezd verni szívem. Miért van rám ekkora hatással? Hisz kb három mondatot beszéltem vele. Mindegy. Mély levegővétellel lenyugtatom magam, és az eszközöket mosogató Julien mellé lépek.
- Köszönjük a bemutatót. Szerintem egy életre eleget láttak..legközelebb majd csak az asztalon szeretnének itt járni.
Elvigyorodva tolom feljebb szemüvegem, és hátrébb lépek egyet. Most mit néz ennyire rajtam? Talán hagynom kéne előtte az ilyen megjegyzéseim? Hmm.
Szerkesztve Onichi által @ 2009. 10. 09. 21:21:41
|
|
