Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Bleach)

1. 2. <<3.oldal>>

Hiyahiya2009. 06. 01. 18:09:44#91
Karakter: Hanatarou





Hana:

- Gyerünk már! - kiált hátra a válla felett egyik társam és elszalad.
- Sietek! - nyikkanok, és a teletömött táskámat a vállamra dobva szedem apró lábaimat. Egy fontos páciensünk van ha ennyire kiabálnak és felfordulást csinálnak...

Paff.

Egyensúlyomat veszítve zuhannék hátra ha egy erős kar nem fonódna a derekamra. Ezt megúsztam. Felpillantok, és kis híján lenyelem a nyelvemet. Ichimaru Gin!

Te jó ég! Nekiszaladtam a félelmetes és hatalmas Ichimaru kapitánynak!

Ezüst hajtincsei homlokába hullnak ahogy lepillant rám, és széles, élveteg mosollyal mér végig. Szemrése olyan szűk, hogy lehetetlen látni mire gondolhat. De jobb is ha nem tudom, van egy olyan sejtésem. Így is szinte égeti bőrömet a tekintete. Hű... most látok ilyen közelről kapitányt. Félelmetes férfi... Állítólag egyike legerősebb kapitányoknak Soul Socyetyben. Hát el is hiszem, olyan erős lélekenergia veszi körül, hogy még a lélegzetvétel is nehezemre esik tőle. Remélem nem dühítettem fel...
Elpirulva sütöm le szemeimet, annyira zavarban vagyok ettől a szoros közelségtől. Miért nem enged el?
- E...elnézést Ichimaru Kapitány... - motyogom zavartan, és próbálok kicsusszanni karja fogságából, de csak erősebben szorít magához.
- Mi a neved? - kérdezi lágyan, mély hangja mintha különálló lélekenergia lenne, végigbizsergeti a gerincemet akár egy leheletkönnyű cirógatás.
- Ya...Yamada Hanatarou - dadogom mélyen elpirulva. A magamfajtákon általában keresztül néznek az ilyen magas rangú halálistenek, ezért most borzasztóan zavarban vagyok, hogy megszólított...

Jézus!

Nem adtam meg neki a kellő tiszteletet! Kitépem magam a karjaiból, és rangjának megfelelően hajolok meg, ezzel a remek kis mozdulattal a táskám tartalmát viszont sikeresen megismertetem a padlóval.

Francba...

- Bocsánat... - térdelek a földre, és a szétgurult kötszereket és fiolákat kezdem visszarámolni a táskámba. - Ilyen az én formám... itt egy kapitány és én a „legjobb” formámat mutatom... - motyogom sopánkodva. Nem hiába neveznek a barátaim Hana-bucinak... olyan kis szerencsétlen vagyok... jaj nekem. Halk morranást hallok a hátam mögött, és felpillantva ledermedek. Arcán olyan arckifejezés ül, hogy még a kislábujjam is elpirul. Atyaég... úgy mustrál engem, mintha egy tányér ízletes Nabe lennék rizzsel. Uhh... ha nem félnék tőle ennyire, és nem az lenne aki, valószínűleg hozzá vágnám a kezemben lévő kötszereket, de így csak félénken hallgatok. Jobb nem ujjat húzni egy kapitánnyal, pláne vele. Annyira félelmetes...

- Légy óvatosabb, Hana-chan, mert a végén még bajod esik! - mondja mély baritonján lágyan, és mellém lép. Félénken húzódok félre az útjából, úgy figyelem ahogy határozott léptekkel távozik. Shinigami ruhája és haorija lobog magas termete és széles vállai körül. Húúú...
- Nem vagyok Hana-chan... - motyogom legörbült szájjal. Ahogy döndülve csukódik be mögötte a kapu, a többiek azonnal mellettem teremnek, és szóáradat zúdul rám.
- Mit mondott?
- Hűű mekkora mázlid volt, hogy jókedvében találtad!
- Jaj úgy aggódtunk érted!
- Vigyázz vele, nagyon veszélyes...
- Már megint mit szerencsétlenkedtél?!
- Várj, segítek.
- Nem is te lennél, ha nem borítod elé a cuccaidat Hanatarou!
- Hihi... milyen képet vágtál, látnod kellett volna magadat...

Röpke pár perc múlva már napirendre tér mindenki az események felett, csak én nem. Azt hiszem azt az ijesztő és mégis különös pillanatot nem fogom még sokáig elfelejteni.

*

- Igyekezzünk srácok, mert már későre jár! - kiáltja a csoportvezetőnk. Hű valóban elszaladt az idő... Hiába, ha gyógynövényeket gyűjtünk, megfeledkezünk a külvilágról. Két különleges és ritka példányt is sikerült találnom, mindkettő hollow harapása okozta sebekre való.

Egyszerre kapjuk fel a fejünket ahogy megérezzük.

- Úristen... - leheli a csoportvezető, és másik öt társammal döbbenten fordulunk abba az irányba ahonnan érezzük az erőt.
- Holowk... mennyien vannak...
Elmenekülni sincs esélyünk, így kénytelenek vagyunk felvenni a harcot. Sajnos szánalmas kis ellenfeleknek számítunk, lévén a leggyengébb osztag tagjai vagyunk, de akkor sem engedjük hogy csak úgy, harc nélkül faljanak fel bennünket.
Már csak fegyver kéne.

A semmiből terem előttünk egy magas alak, és a holdfényben megcsillanó ezüst hajat, és a szinte világító harojián a feliratot látva leesik az állam. Azonban nem érek rá tovább csodálkozni ezen, mert van más megcsodálni valóm. Erős, félelmetes kisugárzása teljesen lebénít.



Lassan húzza elő kardját, majd mély hangján megszólal.
- Ikorose, Shinso...
Egyetlen mozdulattal kaszabolja le a fél tucat holowt.

EGYETLEN MOZDULATTAL!!!

Legszívesebben sikítanék, hogy ez lehetetlen, hogy valaki ennyire erős legyen! Most először láttam kapitányt harcolni... hát igazak a mesék amiket esténként a tábortűz mellett regélnek az idősebbek a kapitányokról...

Egész testemben remegve figyelem ahogy az erőtlenül összerogyó tetemek köddé válnak, és ő hátrapillant rám válla felett. Kegyetlen arcvonásai megenyhülnek ahogy elmosolyodik, de még így is tele a nacim rendesen tőle.
A többiek a földön hevernek, és az erős lélekenergia kitöréstől elgyengülve nyöszörögnek. Nekem azért sikerült talpon maradnom, gyanítom azért mert a kitörés pillanatában Ichimaru kapitány pont előttem állt, így viszonylag védve voltam.

Hirtelen eltűnik, és mire pislanthatnék, valaki átölel és a hátamhoz simul, arcát a hajamhoz simítva.
- Eltévedtél, Hana-chan? Veszélyes a hozzád hasonló fiúcskáknak itt kóricálni éjszaka... - búgja mély hangján a fülembe. Remegve hagyom hogy szorosan magához húzzon, de amikor megérzem a fülemen fogait és nyelvét, rémülten felnyikkanok. Mit... mit csinál?
- I...Ichimaru kapitány! - dadogom, és kezeit próbálom eltolni magamtól, de labdába sem rúghatok a kezeim alatt dagadó izmokat érezve. Uhh... könnyedén összeroppanthatna ha akarna.
Nyakamra hint egy puszit, és forró, nedves nyelvével végignyalja érzékeny bőrömet. Bizsergető forróság árad szét bennem, és ajkamba harapvo fojtok vissza egy sóhajt. Lábaim teljesen elgyengülnek, és nem csak a belőle áradó lélekenergiától... Mély hangján kéjesen felmordul, majd elenged.
- Jó éjt, Hana-chan... - duruzsolja és faképnél hagy.

- Te jó ég... - zihálom a földre rogyva. Itt mindenki előtt ilyet csinált velem! Mélyen elvörösödve pillantok körül, de senki sem figyel rám, mindenki saját magával és a szétszóródott cuccaikkal törődik. Huhh... szerencsém volt. Ha bárki is meglátott volna minket, biztos nem úszom meg. Rám szállnának.
Szótlanul kezdem én is összepakolni a cuccaimat, és egy pár perc múlva már vidáman nevetgélve indul vissza a társaság, csak én kullogok hátul csendben és hallgatom ahogy Ichimaru kapitányról áradoznak. Ó én is hálás vagyok neki nagyon, mert megmentett bennünket, és valóban csodálatos, erős shinigami, Soul Socyety büszkesége, de...
Lehajtom fejemet, hogy arcomba hulló tincseim elrejtsék paprikapiros képemet. Franc... nem jó dolog, ha az ember félpercenként elpirul.
A kapitányok mind különcök, megvannak a dilijeik. Úgy fest Ichimaru kapitánynak az a hobbija, hogy a magamfajta kis kétbalkezesekkel szórakozzon, és jót nevessen rajtunk.
Hát sajnos ezt is el kell tűrnünk, mint sok egyéb dolgot is az erősebb osztagok harcosaitól. Engem például rendszeresen zaklatnak a hetes osztag harcosai, amikor találkozom velük. Már megszoktam... mindig elveszik a táskámat és dobálják maguk között, miközben röhögve figyelik ahogy rémülten próbálom visszaszerezni. Aztán a tizenegyedik osztag... ott nagyon furcsa harcosok vannak. Egyikük, egy kopasz alak megpróbált megcsókolni miközben a karján lévő sérülését kezeltem. Huhh... még most is kiráz a hideg ha eszembe jut.

Mi négyes osztagosok csak játékszerek vagyunk a többiek szemében. Dühítő...

*

- Add vissza kérlek! - kiáltom dühösen csillogó szemekkel, és a fölém tornyosuló shinigami előtt pattogva próbálom kikapni kezéből a táskámat. Megigazítja sötét napszemüvegét, és felnevetve lóbálja meg a magasban a cuccomat, hogy ne érhessem el. Szokásos szívatás. Néhány perc múlva megunják és a földre hajítják, csak éppen ezzel csúnyán össze is törik a benne lévő fiolákat is.
Valahogy betelt most a pohár, pedig én egy galamblelkű ember vagyok. Dühösen felszikrázó szemekkel pillantok fel rá, és meglepődöm saját magamon ahogy kiejtem a szavakat.
- Add vissza, különben...
Meghökkenve hagyja abba a nevetést, és gonosz mosollyal hajol le hozzám.
- Különben mi lesz? Halálra nézel?
Felröhögnek a többiek, és én bedühödve rúgom bokán, tökéletes pontossággal az achilles-ín legérzékenyebb részére. Gyógyító vagyok, tudom hol fáj a legjobban.
- Au-au-au... - kezd el fél lábon ugrálni, és a táskámat kiejti a kezemből. Csörömpölnek a kis fiolák. A fenébe... biztos eltörtek...
Hirtelen valami erő megragad és a levegőbe emel. Egy másik shinigami tart a ruhámnál fogva.
- Azonnal tegyél le! - sikkantom, és a levegőt rugdosva próbálok szabadulni tőle, de sok esélyem nincs.
- Ejnye de kis morcosak vagyunk... - búgja.
- Jaj ne! - nyögöm elsápadva. Ez az a kopasz harcos, aki zaklatni szokott! Fél kézzel könnyedén megtart, másikkal pedig arcomat fogja, úgy közelíti fejét az enyémhez. Na ez már soook! Minden erőmmel kapálózni, küzdeni kezdek ellene. - Eressz el! Hagyjál! Azonnal tegyél le! Ezt még megbánod...

- Engedd el.

A mélyen zengő hang hallatán hirtelen ledermedek, de nem csak én. Egyszerre fordulunk a forrása felé.

Potty.

Aú a fenekem! Hát nem elengedett azonnal még a levegőben? Felszisszenve pillantok fel a golyófejűre, aki meghajol és hátrálni kezd, majd a többiekkel együtt elszaladnak. Elém lép valaki. Először csak a bőszárú shinigami nadrágot látom, majd egyre feljebb kúszik tekintetem.


Wáóóó... Ichimaru kapitány! Milyen szuperül néz ki!

- Jól vagy? - kérdezi mosolyogva, és a kezét nyújtja hogy felsegítsen mint valami nőt. Jézus de kínos... mégsem utasíthatom el, mert megsérteném vele, azt pedig a világért sem tenném, hiszen borzasztóan kedves volt tőle, hogy ennyiszer megmentett.
- Igen... - csúsztatom félénken ujjaimat a kezébe. Felhúz magához, kissé talán túl közel. Elhátrálok tőle, és gyomrom izgalmamban pici gombóccá húzódik össze.
- Mit tettél, hogy beléd kötöttek?
- Nincs különösebb oka, gyakran csinálják. Általában hagyom nekik hogy kiszórakozzák magukat, mert nem bántanak igazából, egyszerűen csak... - jaj ne rám tört az ideges csacsogás! - ...dobálják a táskámat, majd visszaadják, de ma feldühödtem, mert különleges gyógynövényeket viszek éppen a főhadiszállásra, és féltettem őket, ezért bokán rúgtam az egyiküket.
Észbe kapok, hogy gyakorlatilag bevallottam hogy kezet emeltem egy másik shinigamira, ami bűn.
- De...de...de... - kezdek idegesen hadonászni kis kezeimmel. - ...de nem bántottam, nem is tudnám, csak...csak...
- Te mindig ennyit beszélsz? - kérdezi az arcomat megcirógatva. Elpirulok és idegesen nyelek egyet, majd ajkamba harapok, nehogy megint rázúdítsam süket szövegelésemet.
- Bocsánat... - motyogom illemtudóan meghajolva. - Nem akartam u
ntatni Ichimaru kapitány, én csak... csak még annyit szeretnék mondani, hogy...
- Nem untatsz - hajol közelebb. - Hallgatlak.
- Még nem volt alkalmam... pedig már másodszor is megmentett. Köszönöm szépen! - villantom rá legkedvesebb, mégis szégyenlős mosolyomat.


Hiyahiya2009. 06. 01. 18:08:00#90
Karakter: Ichimaru Gin



Gin:

Szokásos mosolyosommal sétálok a 4. osztag épülete felé, vállamon kedvenc hadnagyommal, kit jócskán kiütött az emberi világban talált pár – ha jobban bele gondolok elég sok- hollow, és én persze jobb elfoglaltság lévén, hagytam neki, hadd játsszon... de mint minden szeleburdi gyerek, ős is megvágta magát, aminek gyümölcsét, azaz egy totál káros Izuru-chant cipelek a vállamon, aki csak néhány nyöszörgéssel reagál... ugyan már! Nem lehet, hogy ennyire kiütöttek volna! Ennyinek meg se szabadna kottyannia... vagy lehet, hogy pusztán megint csak magamból indulok ki? Meglehet... de van ilyen! Sebaj!
Talán legközelebb nem hagyom magára... még a végén megvádolnak vele, hogy nincs meg bennem a bajtársi összetartás. Ugyan már! Ebben a társasságban sincs meg... csak idő kérdése, és ha elérkezik a baj, a pánik, úgy fognak szétszéledni, mint egy ijedt madár sereg... vagy megint magamból indulnék ki? Ejnye Gin... néha lehetnél együtt érzőbb is! Ha tudok olyat... nem hinném....
Ahogy elérem a hosszú, sihingamiktól zsongó osztag épületét, vígan veregetem meg Izuru hátát, nem mintha bármit is érezne belőle. Eszméletlen, kiütötte magát, K.O.-val feküdt a földön, mint egy szerencsétlen bolond... végül is... erősek voltak, sokan is, így elnézem neki. Bár én egy szempillantás alatt elintéztem volna őket, de tekintve, hogy én fényévekre vagyok tőle erőben, így nem is firtatom a témát... majd belejön, ha megéli... bár terveink kőzött nem szerepe, hogy őt is kiiktassam... hasznos, alibi, és még szórakoztat is... mióta nem húztam meg? Fél éve? Azóta nem hagyja magát... ügyes, okos, és nem marad velem kettesben, huzamosabb ideig... Kaname-san hadnagyával kavar, na nem mintha zavarná az én „érzékeny” lelkivilágom... csak tessék, találok én játékszert, ha akarok...
Kezemmel könnyedén kitárom az osztag épületének ajtaját, és a sok, hajlongó gyógyító között sétálgatva viszem hadnagyomat egy üres szobába, s felületes óvatossággal fektetem le az ott heverő egy szál ágyra, s még kérnem sem kell egy csapat gyógyító siet be és szokásos „Jó napot Ichimaru kapitány” köszönéssel lépnek beosztottamhoz, aki perceken belül már zöldes fények és géz kupacok céltáblájává válik. Azt hiszem itt végeztem is... van jobb dolgom is, mint hogy itt maradjak, és azt figyeljem, hogyan gyógyítják. Lévén, hogy unalmas, és nem segítek vele. És persze... másokat idegesíteni, és másokkal szórakozni, sokkal jobb időtöltés.. megyek meg is keresem Rangikut... őt a legjobb basztatni... hogy miért? Érdekes képeke tud vágni... vagy ha ő nincs kéznél, akkor Kenpachi igen érdekfeszítő csesztetése is sikert hozhat... sokan ne kedvelek ezért a roppant kedves szokásom miatt, de rohadtul nem érdekel. Én élvezem és ez a lényeg...hehe... onnantól fogva, szarom le, hogy ki mit gondol. Jó felfogás nem igaz?
Kényelmesen lépkedek a kijárat felé, mosolyogva, szinte már arcomra fogyott kifejezésemmel hallgatom, ahogy hangos ordibálás hasít hirtelen a levegőbe, s ahogy felvélem benne fedezni hadnagyom hangját, akaratlanul is kiszélesedik mosolyom, talán kissé ördögivé válik, olyanná, amitől a legtöbben megijednek, olyanná, aminek hatásait élvezem, ahogy most is... rohannak az utamból, mintha attól félnének megeszem őket... ugyan már! Még nem harapok.. sosem bántok senkit... csak ha unatkozom...
Mér épp kilépnék ebből a hányingerkeltő, gyógyszer szagú kócerájból, mikor törékeny, illatos kis test csapódik nekem, hogy aztán nyöszörögve induljon meg a föld felé... villámgyorsan kapom el, s reflexszerűen karolom át derekát, annál fogva húzom magamhoz, mintha csak megérzés alapján tudnám, hogy finom falat van karmaim között... ohh, és persze a fincsi illatocska is árulkodik... azt hiszem a vacsora hamarosan tálalva lesz...
Erősen biztosan tartom a figyelmetlen kis illetőt, és ahogy lepillantva rá jobban szemügyre veszem, szabályos, élveteg vigyor költözik arcomra, ezzel is reklámozva, hogy igen, azt hiszem, nagyon is elégedett vagyok az áldozatommal... törékeny, karcsú, talán mellkasomig érő kis szépség remeg ölelésemben, s ahogy csodás, hosszú szempillákkal keretezett szemei felnyílnak, szinte megcsillannak sötétkék, ártatlan íriszei, akár a fényes drágakövek.. csini pofijára halvány pír és zavar költözik, úgy kémleli képemet, mintha valami ingyen mozit nézne... még szájacskáját is eltátja, főleg ahogy felfedezi ki is az, aki épp, hogy csak megakadályozta, hogy kényelmetlen találkozást írjon le a tatamival...ohh... hát látom, azért rád is hat a megjelenésem. Nem is csoda... a hozzád hasonló, kis naiv báránykákat könnyedén elcsábítom.
- E...elnézést, Ichimaru kapitány! – hebegi halkan, vékony kis hangja legalább olyan bátortalan, mint a próbálkozása, hogy szabadulni tudjon.. ejnye, hát hova sietsz? Mint már említettem, nem harapok én... legalábbis, a finom faaltokat, csak szépen lassan falom fel...
- Mi a neved?- kérdezem tőle mély hangomon, észrevétlenül lehajolva hozzá, s szinte részegülve magamba szívva finom levendula illatát... isteni... az pedig csak tovább növeli örömömet, hogy csupán ennyivel képes felébreszteni, az amúgy is állandóan aktív perverzióimat, melyek máris vetkőztetni kezdik.. leszaggatják róla ezeket a hülye shinigami göncöket, s teljes, csodálatos valójában tárják elém... kedvem lenne megnyalni számat a pikáns gondolatokra, de látva, hogy már most be van rezelve, és vörös mint a paradicsom, inkább megkímélem az érdekes látványtól... még a végén elájulna nekem... és akkor túl nagy lenne a kísértés, hogy elcipeljem a lakosztályomba, és megkötözve játszadozzak vele... és ugyebár, a másik osztagból valókat nem terrorizáljuk.. annyira...
- Ya...Yamada Hanatarou! – makogja ha lehet, még halkabban, majd megembereli magát, s kis híján szalutálva hajol meg, immár karjaimból kiszabadulva. Ezzel persze elősegíti azt, hogy kis táskájának minden tartalma a földre hulljon, ezzel beterítve lábait. Aranyos...
Halkan nevetve figyelem, ahogy kapkodva ereszkedik négykézlábra, s vöröslő arccal, remegő kis kezekkel, halkan motyogva szedegeti a papírokat, első segély kellékeket...
Persze én pofátlan módon lesem formás kis hátsójának vonalait, ahogy megfordul, s továbbra is serénykedik... annyira vagyok tapasztalt férfi, hogy felmérjem a helyzetet, az áldozatot, hogy érdemes-e két vállra fektetni...előre nyújtózik, feneke szinte a legszebb alakot ölti éhes szemeimnek, s én kiszélesedett vigyorral, számat észrevétlenül megnyalintva morranok fel halkan... ez aztán a kilátás... és még fizetni sem kell. És még csak kérdőre sem vonhat. Pedig legszívesebben ezt tenné, ahogy vállai fölött hátra pillant boci szemeivel, amik a másodperc töredéke alatt tágulnak ki, ahogy felfigyelnek az arcomon trónoló ragadozó, perverz kifejezésre... 


Micsoda szín! Ilyet maximum Byakuya hadnagyánál látok, amikor a lombocát lobogtatja... mint egy szép erős paprika, ami épp robban készül vagy megmutatni milyen csípős is valójában... bár gyanítom, ennek a kis aranyosnak, nem a dühtől, inkább a zavar és a félelem egyvelegének következményeképp futott világgá nyelecskéje... ha jobb helyet találok, azt hiszem ellenőrizni is fogom...
Egy szó nélkül sétálok el mellette, ő pedig félénk kis báránya módjára araszol arrébb, mintha attól tartana, gonosz farkas módjára vetem rá magam, és mutatom meg neki a lompost... ha erre számít, akkor jól sejti mit tartogatok neki...
- Légy óvatosabb, Hana-chan, mert a végén még bajod esik!- intek neki még utoljára hátam mögött, majd kapitányi haorim mintázatát mutatva sétálok el, magára hagyva kavargó, két perc leforgása alatt felmerülő kis gondolataival...
azt hiszem ezentúl állandó vendég leszek itt... már csak Hana-chan miatt, érdemes lesz de jönni... kis aranyos...

*

Arcomon kegyetlen kifejezéssel nézek farkasszemet, az előttem üvöltöző, hörgő betolakodó hollow-val, aki, mint valami megveszett fenevad úgy hadonászik csápjaival, amik kábé ez jól megtermett fa vastagágához hasonlítanak... és ha már a kellemes baráti társaságát is megemlítem, már teljes az idilli, harcra ideális hangulat... úgy is unatkoztam... ideje öldökölni egy kicsit, és kiélni a jól megbúvó szadista hajlamokat...
Lassan nyúlok oldalamon logó zanpakutom felé, s hosszú, sápadt ujjaimat ráfonva húzom elő, szépen lassan, kiélvezve a hideg pengén megcsillanó hold ezüstös fényét... imádom a kardomat... jól, és könnyedén lehet vele gyilkolni, pedig senki,még csak ki sem nézné belőle... én pedig imádom szórakozni. Ahogy most is fogom tenni... könnyedén, és egyszerűen. Ha itt lenne Izuru, akkor a képébe vágnom, hogy figyeljen, hogy csinálja egy profi, de sajna, ez az öröm majd csak később adatik meg. Attól függetlenül még az orra alá fogom dörgölni... jó lesz újra idegesíteni, ha végre felépül...
- Ikorose, Shinso...- duruzsolom, hangom kegyetlenül hasít a langyos esti levegőbe, úgy ahogy perceken belül kardom is... megnyúlik, s mint egy ezüstösen ragyogó fénycsóva száguld a szörnyek felé, s egy perc alatt szeleteli őket apró darabokra... szinte akadálytalanul töri át maszkjukat, halk roppanás hangai jelzik, hogy hamarosan semmi válnak mind...én pedig jókedvűen, kegyetlen kis mosollyal figyelem, ahogy fekete kis füstként elszivárognak, s eltűnnek a megviselt erdőszélről. Milyen ironikus, hogy beláthatatlan idő múlva sok időt fogok efféle szörnyekkel, vagy épp totális barmokkal együtt tölteni...vicces lesz.
Most pedig lessük meg, kik is azok, akiket a haláltól mentettem meg nagylelkűen, végső unalmamban... mondván, mire nem jó egy esti, Seireitein kívüli séta? Itt gyakran találok magamnak játszópajtást, ellenfél, vagy épp könnyű kis kaland formájában...a mire épp vágyom. Most ez is jól jött... bár hozzá kell tenni, szexre éhezettségem, állandó jelleggel lüktet bennem. Azt hiszem ma estére keresnek kell valakit... nem lesz gond, sok kis édes fiúcska szolgál az osztagomban... hehe... ha meg nincs más meglátogatom Izurut, és fittyet hányva minden hülye kis ellenkezésére, meghúzom.
Vállam fölött pillantok hátra, továbbra is mosolyogva, s jó kedvem egyre csak nő, ahogy az álltában reszkető, tágra nyitott babaszemekkel pislogós ismerős kis áldozatomat vizslatom, kinek csodás kis alakja, így a hold fényben, csábító, csinos kis látomásnak tűnik... ellenőriznem kéne, mielőtt még elillan, egy búcsúcsók nélkül... az a minimum, hogy egy kicsit játszok vele...

Egy szempillantás alatt tűnik el, akár a villám, követhetetlenül, s mire újra megjelenek, már a kis bárányka hátához simulva, erős kezeimet remegő, vékony kis teste köré fonva tartom fogságban, kiélvezve orromba kígyózó, finom levendula illatát, arcomat cirógató sötét, puha tincseit...mrr.... fincsi... és a legszebb a dologban, hogy sötét van, és a többi kis szerencsétlen olyan ijedségben van, hogy a földre rogyva remegnek tovább, ide sem figyelve...
Micsoda szerencse, hogy ilyen észrevehetetlenül tudok közlekedni.. sok kellemetlenségtől megóv, és meglepi az ilyen kis naiv báránykákat, mint Ő...
- Eltévedtél, Hana-chan? Veszélyes a hozzád hasonló fiúcskáknak itt kóricálni éjszaka...- duruzsolom jókedvűen, s mosolyogva szorítom magamhoz karcsú kis alakját,s lassan vigyorra kanyarodó számmal fülecskéjéhez hajolva rágcsálom meg, nyelvem hegyével alig érezhetően nyalintom meg a cuki kis célpontomat, kiélvezve döbbent, ijedt és egyben zavart kis nyikkanását, amit a hold fényben tündöklő kis piros szín is fokoz, arcocskájának meglepett kifejezésével együtt... gondolom nem arra számított, h
ogy az éjszaka közepén, egy halál közeli élmény után a 3. osztag kapitánya molesztálni kezdi, csupán a saját unalmát és testi kielégülés utáni vágyának enyhítése végett... van ilyen. Én nem lepődöm meg saját magam gyors váltásán... ilyen vagyok, az egyik percben még gyilkolni van kedvem, s máikban pedig kezem kígyó módjára siklik végig a fogáságban lévő csodás kis testen, halk, édes nyöszörgéseket hallgatva... szeretem az esti sétákat... főleg, ha fincsi ukékra lelek benne...
- I...Ichimaru kapitány! – nyögi zavartan, reszkető, vékony kis kezecskéit bátortalanul simítja karjaimra, s gyenge, alig észrevehető próbálkozásokat ejt meg, hogy szabaduljon a már-már édesen közelivé és feszültté váló közelségből... menni szeretnél, Hana-chan? Rajtam ne múljon... a játék, és saját szórakozásom miatt futni hagylak, mert a játszma, csak akkor izgalmas, ha húzzuk... milyen dolog lenne tőlem, ha az egyik fának döntve meghúznám? Megtehetném, sőt, szívem szerint meg is tenném, de jelenleg kábé olyan állapotban van, mint egy sokkos kis nyuszi a farkas bemutatója után... bár szinte ellenállhatatlan ez az édes, piros kis pofika, és az a finom, csábító illat, ami belőle árad, reszketése, halk szabadkozó nyöszörgése... mmrrrr...mer ennyivel képes volt felizgatni...elismerésem Hana-chan...
Finom csókot lehelek nyakának puha bőrébe, nyelvemmel forrón ízlelem meg, s felmorranok édes ízétől, ami, int valami ajzószer úgy terjed szét bennem...egér utat kapsz, kis édes...
- Jó éjt, Hana-chan... – búgom még utoljára, majd széles mosollyal hagyom, gonoszan ismét magára, hogy első találkozásunkkor, hadd följön a levében, hadd bizonytalanodjon el, hogy hamarabb behódoljon, és ne tudjon ellenállni... így sem tud, de a zavart zsákmányt a legélvezetesebb felfalni...különben is... Aizen kapitány rohadt pipa lesz, ha megint kések az esti „beszéljünkről” holmi, fincsi uke megdugása miatt... de, amint időm engedi, újra találkozom vele...hehe...viszlát addig is kis édes...


1. 2. <<3.oldal>>

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).