 Karakter: Ichimaru Gin
Gin:
Szokásos mosolyosommal sétálok a 4. osztag épülete felé, vállamon kedvenc hadnagyommal, kit jócskán kiütött az emberi világban talált pár – ha jobban bele gondolok elég sok- hollow, és én persze jobb elfoglaltság lévén, hagytam neki, hadd játsszon... de mint minden szeleburdi gyerek, ős is megvágta magát, aminek gyümölcsét, azaz egy totál káros Izuru-chant cipelek a vállamon, aki csak néhány nyöszörgéssel reagál... ugyan már! Nem lehet, hogy ennyire kiütöttek volna! Ennyinek meg se szabadna kottyannia... vagy lehet, hogy pusztán megint csak magamból indulok ki? Meglehet... de van ilyen! Sebaj!
Talán legközelebb nem hagyom magára... még a végén megvádolnak vele, hogy nincs meg bennem a bajtársi összetartás. Ugyan már! Ebben a társasságban sincs meg... csak idő kérdése, és ha elérkezik a baj, a pánik, úgy fognak szétszéledni, mint egy ijedt madár sereg... vagy megint magamból indulnék ki? Ejnye Gin... néha lehetnél együtt érzőbb is! Ha tudok olyat... nem hinném....
Ahogy elérem a hosszú, sihingamiktól zsongó osztag épületét, vígan veregetem meg Izuru hátát, nem mintha bármit is érezne belőle. Eszméletlen, kiütötte magát, K.O.-val feküdt a földön, mint egy szerencsétlen bolond... végül is... erősek voltak, sokan is, így elnézem neki. Bár én egy szempillantás alatt elintéztem volna őket, de tekintve, hogy én fényévekre vagyok tőle erőben, így nem is firtatom a témát... majd belejön, ha megéli... bár terveink kőzött nem szerepe, hogy őt is kiiktassam... hasznos, alibi, és még szórakoztat is... mióta nem húztam meg? Fél éve? Azóta nem hagyja magát... ügyes, okos, és nem marad velem kettesben, huzamosabb ideig... Kaname-san hadnagyával kavar, na nem mintha zavarná az én „érzékeny” lelkivilágom... csak tessék, találok én játékszert, ha akarok...
Kezemmel könnyedén kitárom az osztag épületének ajtaját, és a sok, hajlongó gyógyító között sétálgatva viszem hadnagyomat egy üres szobába, s felületes óvatossággal fektetem le az ott heverő egy szál ágyra, s még kérnem sem kell egy csapat gyógyító siet be és szokásos „Jó napot Ichimaru kapitány” köszönéssel lépnek beosztottamhoz, aki perceken belül már zöldes fények és géz kupacok céltáblájává válik. Azt hiszem itt végeztem is... van jobb dolgom is, mint hogy itt maradjak, és azt figyeljem, hogyan gyógyítják. Lévén, hogy unalmas, és nem segítek vele. És persze... másokat idegesíteni, és másokkal szórakozni, sokkal jobb időtöltés.. megyek meg is keresem Rangikut... őt a legjobb basztatni... hogy miért? Érdekes képeke tud vágni... vagy ha ő nincs kéznél, akkor Kenpachi igen érdekfeszítő csesztetése is sikert hozhat... sokan ne kedvelek ezért a roppant kedves szokásom miatt, de rohadtul nem érdekel. Én élvezem és ez a lényeg...hehe... onnantól fogva, szarom le, hogy ki mit gondol. Jó felfogás nem igaz?
Kényelmesen lépkedek a kijárat felé, mosolyogva, szinte már arcomra fogyott kifejezésemmel hallgatom, ahogy hangos ordibálás hasít hirtelen a levegőbe, s ahogy felvélem benne fedezni hadnagyom hangját, akaratlanul is kiszélesedik mosolyom, talán kissé ördögivé válik, olyanná, amitől a legtöbben megijednek, olyanná, aminek hatásait élvezem, ahogy most is... rohannak az utamból, mintha attól félnének megeszem őket... ugyan már! Még nem harapok.. sosem bántok senkit... csak ha unatkozom...
Mér épp kilépnék ebből a hányingerkeltő, gyógyszer szagú kócerájból, mikor törékeny, illatos kis test csapódik nekem, hogy aztán nyöszörögve induljon meg a föld felé... villámgyorsan kapom el, s reflexszerűen karolom át derekát, annál fogva húzom magamhoz, mintha csak megérzés alapján tudnám, hogy finom falat van karmaim között... ohh, és persze a fincsi illatocska is árulkodik... azt hiszem a vacsora hamarosan tálalva lesz...
Erősen biztosan tartom a figyelmetlen kis illetőt, és ahogy lepillantva rá jobban szemügyre veszem, szabályos, élveteg vigyor költözik arcomra, ezzel is reklámozva, hogy igen, azt hiszem, nagyon is elégedett vagyok az áldozatommal... törékeny, karcsú, talán mellkasomig érő kis szépség remeg ölelésemben, s ahogy csodás, hosszú szempillákkal keretezett szemei felnyílnak, szinte megcsillannak sötétkék, ártatlan íriszei, akár a fényes drágakövek.. csini pofijára halvány pír és zavar költözik, úgy kémleli képemet, mintha valami ingyen mozit nézne... még szájacskáját is eltátja, főleg ahogy felfedezi ki is az, aki épp, hogy csak megakadályozta, hogy kényelmetlen találkozást írjon le a tatamival...ohh... hát látom, azért rád is hat a megjelenésem. Nem is csoda... a hozzád hasonló, kis naiv báránykákat könnyedén elcsábítom.
- E...elnézést, Ichimaru kapitány! – hebegi halkan, vékony kis hangja legalább olyan bátortalan, mint a próbálkozása, hogy szabadulni tudjon.. ejnye, hát hova sietsz? Mint már említettem, nem harapok én... legalábbis, a finom faaltokat, csak szépen lassan falom fel...
- Mi a neved?- kérdezem tőle mély hangomon, észrevétlenül lehajolva hozzá, s szinte részegülve magamba szívva finom levendula illatát... isteni... az pedig csak tovább növeli örömömet, hogy csupán ennyivel képes felébreszteni, az amúgy is állandóan aktív perverzióimat, melyek máris vetkőztetni kezdik.. leszaggatják róla ezeket a hülye shinigami göncöket, s teljes, csodálatos valójában tárják elém... kedvem lenne megnyalni számat a pikáns gondolatokra, de látva, hogy már most be van rezelve, és vörös mint a paradicsom, inkább megkímélem az érdekes látványtól... még a végén elájulna nekem... és akkor túl nagy lenne a kísértés, hogy elcipeljem a lakosztályomba, és megkötözve játszadozzak vele... és ugyebár, a másik osztagból valókat nem terrorizáljuk.. annyira...
- Ya...Yamada Hanatarou! – makogja ha lehet, még halkabban, majd megembereli magát, s kis híján szalutálva hajol meg, immár karjaimból kiszabadulva. Ezzel persze elősegíti azt, hogy kis táskájának minden tartalma a földre hulljon, ezzel beterítve lábait. Aranyos...
Halkan nevetve figyelem, ahogy kapkodva ereszkedik négykézlábra, s vöröslő arccal, remegő kis kezekkel, halkan motyogva szedegeti a papírokat, első segély kellékeket...
Persze én pofátlan módon lesem formás kis hátsójának vonalait, ahogy megfordul, s továbbra is serénykedik... annyira vagyok tapasztalt férfi, hogy felmérjem a helyzetet, az áldozatot, hogy érdemes-e két vállra fektetni...előre nyújtózik, feneke szinte a legszebb alakot ölti éhes szemeimnek, s én kiszélesedett vigyorral, számat észrevétlenül megnyalintva morranok fel halkan... ez aztán a kilátás... és még fizetni sem kell. És még csak kérdőre sem vonhat. Pedig legszívesebben ezt tenné, ahogy vállai fölött hátra pillant boci szemeivel, amik a másodperc töredéke alatt tágulnak ki, ahogy felfigyelnek az arcomon trónoló ragadozó, perverz kifejezésre...
Micsoda szín! Ilyet maximum Byakuya hadnagyánál látok, amikor a lombocát lobogtatja... mint egy szép erős paprika, ami épp robban készül vagy megmutatni milyen csípős is valójában... bár gyanítom, ennek a kis aranyosnak, nem a dühtől, inkább a zavar és a félelem egyvelegének következményeképp futott világgá nyelecskéje... ha jobb helyet találok, azt hiszem ellenőrizni is fogom...
Egy szó nélkül sétálok el mellette, ő pedig félénk kis báránya módjára araszol arrébb, mintha attól tartana, gonosz farkas módjára vetem rá magam, és mutatom meg neki a lompost... ha erre számít, akkor jól sejti mit tartogatok neki...
- Légy óvatosabb, Hana-chan, mert a végén még bajod esik!- intek neki még utoljára hátam mögött, majd kapitányi haorim mintázatát mutatva sétálok el, magára hagyva kavargó, két perc leforgása alatt felmerülő kis gondolataival...
azt hiszem ezentúl állandó vendég leszek itt... már csak Hana-chan miatt, érdemes lesz de jönni... kis aranyos...
*
Arcomon kegyetlen kifejezéssel nézek farkasszemet, az előttem üvöltöző, hörgő betolakodó hollow-val, aki, mint valami megveszett fenevad úgy hadonászik csápjaival, amik kábé ez jól megtermett fa vastagágához hasonlítanak... és ha már a kellemes baráti társaságát is megemlítem, már teljes az idilli, harcra ideális hangulat... úgy is unatkoztam... ideje öldökölni egy kicsit, és kiélni a jól megbúvó szadista hajlamokat...
Lassan nyúlok oldalamon logó zanpakutom felé, s hosszú, sápadt ujjaimat ráfonva húzom elő, szépen lassan, kiélvezve a hideg pengén megcsillanó hold ezüstös fényét... imádom a kardomat... jól, és könnyedén lehet vele gyilkolni, pedig senki,még csak ki sem nézné belőle... én pedig imádom szórakozni. Ahogy most is fogom tenni... könnyedén, és egyszerűen. Ha itt lenne Izuru, akkor a képébe vágnom, hogy figyeljen, hogy csinálja egy profi, de sajna, ez az öröm majd csak később adatik meg. Attól függetlenül még az orra alá fogom dörgölni... jó lesz újra idegesíteni, ha végre felépül...
- Ikorose, Shinso...- duruzsolom, hangom kegyetlenül hasít a langyos esti levegőbe, úgy ahogy perceken belül kardom is... megnyúlik, s mint egy ezüstösen ragyogó fénycsóva száguld a szörnyek felé, s egy perc alatt szeleteli őket apró darabokra... szinte akadálytalanul töri át maszkjukat, halk roppanás hangai jelzik, hogy hamarosan semmi válnak mind...én pedig jókedvűen, kegyetlen kis mosollyal figyelem, ahogy fekete kis füstként elszivárognak, s eltűnnek a megviselt erdőszélről. Milyen ironikus, hogy beláthatatlan idő múlva sok időt fogok efféle szörnyekkel, vagy épp totális barmokkal együtt tölteni...vicces lesz.
Most pedig lessük meg, kik is azok, akiket a haláltól mentettem meg nagylelkűen, végső unalmamban... mondván, mire nem jó egy esti, Seireitein kívüli séta? Itt gyakran találok magamnak játszópajtást, ellenfél, vagy épp könnyű kis kaland formájában...a mire épp vágyom. Most ez is jól jött... bár hozzá kell tenni, szexre éhezettségem, állandó jelleggel lüktet bennem. Azt hiszem ma estére keresnek kell valakit... nem lesz gond, sok kis édes fiúcska szolgál az osztagomban... hehe... ha meg nincs más meglátogatom Izurut, és fittyet hányva minden hülye kis ellenkezésére, meghúzom.
Vállam fölött pillantok hátra, továbbra is mosolyogva, s jó kedvem egyre csak nő, ahogy az álltában reszkető, tágra nyitott babaszemekkel pislogós ismerős kis áldozatomat vizslatom, kinek csodás kis alakja, így a hold fényben, csábító, csinos kis látomásnak tűnik... ellenőriznem kéne, mielőtt még elillan, egy búcsúcsók nélkül... az a minimum, hogy egy kicsit játszok vele...
Egy szempillantás alatt tűnik el, akár a villám, követhetetlenül, s mire újra megjelenek, már a kis bárányka hátához simulva, erős kezeimet remegő, vékony kis teste köré fonva tartom fogságban, kiélvezve orromba kígyózó, finom levendula illatát, arcomat cirógató sötét, puha tincseit...mrr.... fincsi... és a legszebb a dologban, hogy sötét van, és a többi kis szerencsétlen olyan ijedségben van, hogy a földre rogyva remegnek tovább, ide sem figyelve...
Micsoda szerencse, hogy ilyen észrevehetetlenül tudok közlekedni.. sok kellemetlenségtől megóv, és meglepi az ilyen kis naiv báránykákat, mint Ő...
- Eltévedtél, Hana-chan? Veszélyes a hozzád hasonló fiúcskáknak itt kóricálni éjszaka...- duruzsolom jókedvűen, s mosolyogva szorítom magamhoz karcsú kis alakját,s lassan vigyorra kanyarodó számmal fülecskéjéhez hajolva rágcsálom meg, nyelvem hegyével alig érezhetően nyalintom meg a cuki kis célpontomat, kiélvezve döbbent, ijedt és egyben zavart kis nyikkanását, amit a hold fényben tündöklő kis piros szín is fokoz, arcocskájának meglepett kifejezésével együtt... gondolom nem arra számított, hogy az éjszaka közepén, egy halál közeli élmény után a 3. osztag kapitánya molesztálni kezdi, csupán a saját unalmát és testi kielégülés utáni vágyának enyhítése végett... van ilyen. Én nem lepődöm meg saját magam gyors váltásán... ilyen vagyok, az egyik percben még gyilkolni van kedvem, s máikban pedig kezem kígyó módjára siklik végig a fogáságban lévő csodás kis testen, halk, édes nyöszörgéseket hallgatva... szeretem az esti sétákat... főleg, ha fincsi ukékra lelek benne...
- I...Ichimaru kapitány! – nyögi zavartan, reszkető, vékony kis kezecskéit bátortalanul simítja karjaimra, s gyenge, alig észrevehető próbálkozásokat ejt meg, hogy szabaduljon a már-már édesen közelivé és feszültté váló közelségből... menni szeretnél, Hana-chan? Rajtam ne múljon... a játék, és saját szórakozásom miatt futni hagylak, mert a játszma, csak akkor izgalmas, ha húzzuk... milyen dolog lenne tőlem, ha az egyik fának döntve meghúznám? Megtehetném, sőt, szívem szerint meg is tenném, de jelenleg kábé olyan állapotban van, mint egy sokkos kis nyuszi a farkas bemutatója után... bár szinte ellenállhatatlan ez az édes, piros kis pofika, és az a finom, csábító illat, ami belőle árad, reszketése, halk szabadkozó nyöszörgése... mmrrrr...mer ennyivel képes volt felizgatni...elismerésem Hana-chan...
Finom csókot lehelek nyakának puha bőrébe, nyelvemmel forrón ízlelem meg, s felmorranok édes ízétől, ami, int valami ajzószer úgy terjed szét bennem...egér utat kapsz, kis édes...
- Jó éjt, Hana-chan... – búgom még utoljára, majd széles mosollyal hagyom, gonoszan ismét magára, hogy első találkozásunkkor, hadd följön a levében, hadd bizonytalanodjon el, hogy hamarabb behódoljon, és ne tudjon ellenállni... így sem tud, de a zavart zsákmányt a legélvezetesebb felfalni...különben is... Aizen kapitány rohadt pipa lesz, ha megint kések az esti „beszéljünkről” holmi, fincsi uke megdugása miatt... de, amint időm engedi, újra találkozom vele...hehe...viszlát addig is kis édes...
|
