- Nem érdekel! – válaszolja flegmán. - Csak érdeklődtem! – ellép mellőlem, de nem állítom meg, mivel nem tudom, hogy egyáltalán mivel érdemeltem ki a figyelmét, meg egyáltalán most ezt a flegma stílust.
Ám amikor mélyet sóhajtva tovább lépked, a jó szívem nem tudja megállítani ön magát. Kezemet vállára helyezem, mire kérdő tekintettel néz rám.
- Valami baj van? – kérdezem tőle, mert ha akarja úgy is elmondja, de ha nem akarja, akkor nem kötelező. Fejét elfordítva a betont kezdi el nézni.
- Nem akarok haza menni. Egy pokol az életem! – kezdi el mesélni bánatosan, de dühvel a hangjában. Úgy látszik még is megbízik bennem annak ellenére, hogy mennyire nem úgy néz ki, mint akit kedvelne.
~*~
Elhívom az egyik kávézóba, hogy tudjunk beszélgetni, mert látom rajta, hogy szeretné elmondani. Be is ülünk. Rendelünk egy két inni valót, majd végül, csak nem akar megszólal. Akkor viszont nekem kell megtörnöm a csendet.
- Szóval, mi az, ami bánt? – kortyolok kávémba, miközben ránézek.
- Az apám nője... – kezd bele nagyot sóhajtva, de nem néz rám. Inkább a poharát forgatja a tányéron. - Ő nem az anyám, ő már meghalt. De ez a nő gyűlöl, és ezt igyekszik minden alkalommal kimutatni. Nem egyszer vágta már a fejemhez, hogy senki sem fog kitartani mellettem.
- Ez szomorú, és sajnálom! – próbálok gondolkozni, hogy mit mondhatnék még, de nem igazán tudom. Iszik a kávéjából, de mivel arcizmai összehúzódnak nem hiszem, hogy ízlik neki.
- Mondja, maga mit tenne a helyemben? – kérdezi, de mielőtt még bármit mondhatnék, folytatja. - Az egyik szememre látok csak, az anyám nincs többé, ráadásul az apám alig törődik velem. – hirtelen feláll és megváltozik minden. - Tudja mit? Felejtse el!
Annyira le vagyok fagyva a hirtelen változástól, hogy még szólni sem tudok neki, hogy maradjon itt és beszéljük át a dolgokat, de végül is nem is akarja, hogy megoldjuk együtt, ahogy látom, különben itt maradt volna.
Magamhoz térve megiszom a maradék kávémat. Kifizetem a fogyasztásunkat, majd szépen haza sétálok, hogy kipihenjem a dolgokat. Elkészítem a holnapi vázlatot az órára és állatkámat is megetetem, végül szépen lefekszek aludni. Örültem volna, ha azonnal el tudok aludni, de csak forgolódok, és azon forog az agyam, hogy mit fogok tudni csinálni Shin-nel, mert valahogy csak segítenem kell neki. Ezen semmi nem változtat.
~*~
Másnap reggel a suliban vagyok elég korán. Nem igazán tudtam aludni, de azért még az is sikerült. Most is éppen a tanóra anyagával foglalkozok, hogy mindent összehozzak, amikor belépnek az ajtómon és felemelve a fejemet látom meg Shin-t legnagyobb döbbenetemre.
- Jó reggelt! – köszönök, amire csak bólint. - Hamar érkeztél.
- Segítséget szeretnék kérni! – mondja, amit kíváncsian hallgatok. - El szeretnék költözni otthonról, de nem tudom, hogy hol lehetne jobb. – meglepődök kérésén. Most tényleg úgy szeretné, ha hozzám költözne? Biztos jól meg gondolta és nincs más megoldás?
- Hozzám szeretnél jönni? – kérdezem meg tőle, amire elfordítja a fejét.
- Gondolkoztam rajta. Ön az egyetlen, aki tud a dolgokról… - meséli a dolgokat, amiket végül is megértek. Tanár is vagyok, meg is tudom csinálni, hiszen van saját lakásom tudna hol aludni, mert két szobám van, arra az esetre, ha valamelyik haverom nálam aludna, de most itt az alkalom, ogy egy sokkal jobb célt szolgáljon.
- Rendben. Jöhetsz hozzám lakni. – egyezzek bele, amire látom, hogy meg van lepődve. Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen belefogok egyezni?
- Komolyan? – hallom megdöbbent hangját.
- Igen, de a házimunkába be kell segítened. – mondom egyetlen feltételemet. – Ha még így is vállalod, akkor rendben gyere.
- Köszönöm szépen és természetesen segítek. – bólint rá, felderült arccal, amire én is elmosolyodok.
- Akkor mit szólnál, ha suli után megvárnál és elmennénk pár cuccodért, utána meg elmegyünk hozzám. – mondom neki, mire lehajtja a fejét.
- Nem szeretnék vissza menni oda, mert csak rosszabb lesz. – mondja halkan, amit teljes mértékben megértek, de akkor is.
- Rendben akkor majd valahogy megoldjuk. – megszólal a csengő, hogy figyelmeztessen, kezdődik az óra. – De most menjél órákra. A tanítás után meg átbeszéljük a dolgokat.
- Köszönöm. – néz rám hálásan, majd végül megfordulva távozik a tanáriból.
Felállok én is és a könyveimet felvéve megyek el órákat tartani, amik nagyon jól sikerülnek, bár folyamatosan, csak Shinichin jár az eszem, meg hogy hogy vajon tényleg jó ötlet-e az, hogy hozzám költözik. Kicsit tartok tőle, hiszen én tanár vagyok ő meg a diákom. Mi lesz ha véletlenül lesz közöttünk valami? Áááá. Milyen butaságokat nem gondolok már, hiszen jól mondtam, hogy diák én meg tanár. Meg mi van, ha a lányokat szereti? Tuti, hogy nem csipázza a pasikat. Nem értem magamat, miért gondolkozok ilyesmin?
Alig várom, hogy vége legyen a tanításnak és végre kiszabaduljak egy kicsit, bár valahogy akkor is rá kel beszélnem, hogy cuccait hozzuk el. Ahogy kilépek, az ajtón meglátom, egy kisebb fajta táskával lehet, hogy reggel is nála volt, de akkor mintha nem tűnt volna ilyen nagynak.
- Mi van a táskádba? – kíváncsiskodok.
- Mielőtt otthonról eljöttem pár cuccot bepakoltam magamnak így nem lesz gond a ruha dologban. – magyarázza, szóval ezért sem akart vissza menni. Most már értem.
- Rendben, akkor azt hiszem ideje hazamenni. – bólint, majd elindulunk a kocsim felé.
Mindketten beszállunk, de előtte a csomagját hátra a csomagtartóban helyezem el. Beizzítva a motort kezdek el menni haza, miközben kicsit beszélgetünk, bár faggatni nem akarom, majd úgy is elmondja, amit szeretne, vagy ha akar róla beszélni. Most egyenlőre csak átlagos dolgokról beszélgetünk, hogy teljen az idő.
Fél órás kocsikázás után érkezünk meg a lakásomhoz. Kiszállunk, végül egy kulcsot elővéve engedem be. Vadászgörényem hangját, már tisztán hallom, ahogy visítozik.
- Gyere, menjünk be. – mondom, de mintha valamitől félne.
- Mit tart maga itthon? Mi ez a visítás? – hallom kétségbe esett hangját, mire csak elkacagom magam.
- Ne félj tőle. Ő csak a vadászgörényem, Hamu. – magyarázom, mire látom kicsit felenged. – Na gyere.
Bemegyünk végre. Látom, kicsit körbe néz, de szabad. Leveszem a cipőmet, majd adok enni a kicsikének, mert azért visítozik, amint megkapja, már eszi is, de azért érdeklődve figyel, főleg az új jövejényt.
- Egyedül lakik ebben a házban? – hallom meg Shin hangját.
- Eddig egyedül laktam, de ha minden igaz, akkor pont mától lesz egy lakótársam is. – válaszolom kedvesen, amire csak bólint mosolyogva.
- Tényleg köszönöm, hogy befogad tanár úr. – mondja hálásan.
- Ha nem vagyunk a suliba, szólíts nyugodtan Takuminak. – válaszolom. – Erre lesz a szobád. – elindulunk, majd az én hálóm mellette szobába irányítom, amit kinyitok. – Remélem tetszeni fog és jól fogod érezni magad. – mikor beljebb megy, folytatom. – Fedezz fel nyugodtan bármit, addig én a konyhába megyek egy kis ebédet főzni, mert én piszkosul éhes vagyok. – válaszolom, végül ott hagyom, és a konyhába megyek téblábolni.
Egész óra alatt csak elmerengve ülök, csak a csengetés ébreszt fel. Mindenki szinte egyszerre áll fel és indulnak a folyosóra. Én vagyok az egyetlen, aki még mindig a helyén ül.
- Segíthetek valamiben vagy kérdésed lenne? - felállok és közelebb lépek hozzá. Tulajdonképpen van kérdésem.
- Miért jött maga ide? - nem mintha nem tudnám, ráadásul fogalmam sincs, hogy miért is teszek fel ilyen kérdést.
- Gondolom tanítani és hogy segítsek nektek az érettségire való felkészülésben.
- De miért pont ide? - kérdezem, bár ezzel magamat lepem meg.
- Ha nem tetszik a dolog, akkor az igazgatónál kell reklamálni. - úgysem fogok. - De szerintem jobb, ha elfogadsz, hogy itt tanítok és én leszek a matematika tanárotok. - a használható szemem összeszűkül. Valamiért idegesít és érdekel egyszerre. Vajon miért? Eltüntetve magamból ezeket a gondolatokat, megfordulok és az ajtó felé veszem utamat, de megállít.
- A nevedet elárulod? - mégis miért érdekli a nevem? Én sem tudom az övét.
- Mielőtt valaki nevét kérdezi, a sajátját is elárulhatná.
- Arakida Takumi, de ha esetleg figyeltél volna az óra első felében megtettem ezt a bemutatkozást. - nem igazán tetszik ez a hangnem, de nem panaszkodhatok. - Szóval? Téged hogy hívnak?
- Shinichi Takuya. - mondom gyorsan és el is megyek a teremből.
A szekrényemhez lépek, kiveszek belőle pár könyvet. De, végülis minek? Úgysem nagyon figyelek óra közben. Most sem hallgattam őt. Mindegy is.
Az óráim gyorsan telnek, és ráadásul nem történik semmi, ami feldobna egy kicsit. Az utolsó órám is ásítással telik, amit a csengő csodálatos hangja szakít félbe. Unottan szedem össze a cuccaimat és táskámat hátamra véve indulok a kijárathoz. Amint kilépek észreveszem őt. Nem akarom, de mégis felé indulok és a szám azonnal beszédre nyílik.
- Merre megy tanár úr? - kérdezem tőle, ahogy felém fordul a szívem azonnal koppan egyet. Ez milyen idegesítő, hiszen nem érdekel ez az alak.
- Gondolom haza fele, de ez téged miért érdekel?
- Nem érdekel! - válaszolom flegmán. - Csak érdeklődtem! - ellépek mellette, de nem állít meg. Nem mintha várnám, bár jobb lenne valaki más társaságában lenni. Nincs kedvem haza menni ahhoz a nőhöz. Lassan lépkedek és egy mély sóhajtást engedek el. Hirtelen érzem meg a kezét vállamon. Kérdőn nézek rá.
- Valami baj van? - úgy kérdezi, mintha köze lenne hozzá. Arcomat elfordítom és csak a betont nézem, amin ácsorgunk.
- Nem akarok haza menni. Egy pokol az életem! - szinte érezni a hangomban rejlő bánatot és dühöt. Nem tartozik rá, de jó lenne valakinek elmondani, hogy mi bánt. Nem ismerem őt, sőt valamiért idegesít, de úgy érzem benne megbízhatok.
~*~
Észresem veszem, de egy kávézóban ülök, vele... Nem mondtam még semmit, de mintha megérezné, hogy pocsék a hangulatom. Elrángatott erre a helyre, én pedig ellenkezés nélkül követtem őt, és most itt ülünk.
- Szóval, mi az, ami bánt? - kortyol egyet a kávéjából és szemeit rám emeli.
- Az apám nője... - kezdem egy sóhajjal. Nem nézek rá. A poharat forgatom a tányérján, amit az imént tettek elém. Ő hívott meg. - Ő nem az anyám, ő már meghalt. De ez a nő, gyűlöl és ezt igyekszik minden alkalommal kimutatni. Nem egyszer vágta már a fejemhez, hogy senki sem fog kitartani mellettem.
- Ez szomorú, és sajnálom! - na igen, pont erre nincs szükségem! Bár tudnám, hogy most miért vagyok ennyire nyugodt. Ha az a ribanc kerül szóba, szinte mindig dühösnek érzem magam. Iszok egy keveset a kávémból, bár egyáltalán nem esik jól. Keserű, akár csak én...
- Mondja, maga mit tenne a helyemben? - kérdezem szinte unottan. De mielőtt válaszolhatna folytatom. - Az egyik szememre látok csak, az anyám nincs többé, ráadásul az apám alíg törődik velem. - hirtelen állok fel. - Tudja mit? Felejtse el!
Elindulok a kijárat felé. Fájó szívvel, de elindulok haza. Goromba vagyok, ezt már be is bizonyítottam a tanáromnak. Nem akarok közel kerülni hozzá, legalábbis az eszem szerint nem, de a szívem tiltakozik. Furcsa, de a közelében olyan más minden.
A házunk előtt állok meg. Minden bizonnyal itthon van. Az ajtót kinyitom és elindulok szobám felé, de azonnal megállít.
- Hol voltál eddig? - nem is fordítok neki figyelmet. - Ha apád tudná, hogy ilyen neveletlen kölyke van. Megérdemelnéd, hogy az utcán élj! Neveletlen...
Magamra zárom ajtómat és az ágyra dőlök. Hát igen. Minden nap ezt kell elviselnem. Tényleg pokol az életem. Nem is értem, hogy hogyan bírom ezt. Talán más már elrohant volna, vagy elköltözik jó messzire. Felülök ágyamon és kissé elmerengek ezen. Elköltözni... ez nem is rossz ötlet. De hova mehetnék? Se pénzem és még munkám sincs. Talán, ha őt kérdezném.
~*~
Mélyen alszom, mégis az óra csörgésére felriadok. Megtörlöm szemeimet. Felteszem a szemkötömet és felöltözöm. Gyorsan pakolok táskámba és köszönés nélkül hagyom el a házat. Apám ribancának nyávogásait hallom, bár ahogy lépkedek ez egyre halkabb lesz. Jobb is így, talán nem hallom már többet. Beérve az iskolába a terembe lépek. A tanári asztalnál ül, ahogy belépek rám néz.
- Jó reggelt! - köszön, de csak bólintok. - Hamar érkeztél.
- Segítséget szeretnék kérni! - térek rögtön a lényegre. - El szeretnék költözni otthonról, de nem tudom, hogy hol lehetne jobb. - látom rajta, hogy meglepődik. Én sem érzem magam jobban, de úgy érzem, hogy csak rá számíthatok.
Első napom az új suliban. Kíváncsi leszek, hogy vajon milyen lesz vagy, hogy fog eltelni. Szeretném, ha minden a legnagyobb rendben lenne és a diákok is élveznék az óráimat és nem csak unalmasan ülnék végig az egészet, ami nekem is rossz visszajelzés.
Az igazgatónőtől meg kapom az órarendemet, majd szépen körbe járom az épületet. Még az orvosi szobába is betérek. Találkozok egy kedves ápolóval, akivel beszélgetek kicsit, de végül elköszönök, mert mennem kell órára ugyan is már van pár órám. Ahogy kinyitom az ajtót, egy érdekes fiúval találom szembe magam. Egyik szeme le van kötve és most még az arca is fel van dagadva elég rendesen.
Ő is alaposan végig néz engem, majd végül kikerülve ül le a székre. Egy ideig még figyelem, de jön az ápolónő és elkezdi, lefertőtleníti a sebeit, amire felszisszen.
- Ne haragudj! – hallom, ahogy a nő elkezd mentegetőzni. Becsukva az ajtót hagyom őket magukra ugyan is nekem most órám lesz és fel kéne rá készülnöm lélekben is meg tankönyvileg is, ami meg az asztalomon található.
Ahogy becsengetnek, szerencsére elkészülök. Felveszem a cuccaimat és elindulok a tanterem felé, ami ki van adva. Ahogy belépek és körbe nézek a diákokon, mindenki meglepődik, de legjobban az a srác, akivel összetalálkoztam az orvosiba. Tekintete viszont a meglepettség után inkább goromba és elutasító lesz. Nem fogok senki életébe belefolyni, hiszen nem az én reszortom.
Elkezdem az órát. Látom, mindenki figyel, vagy csak próbál. Lelkesen magyarázok és sok viccel meg egy két érdekességgel megtoldom, hátha megfogja őket a matematika rejtelmei. Ahogy a srácra nézek, próbálok valamit leolvasni róla, de semmi nem megy. Mintha teljesen nem itt lenne, vagy magam se tudom hova tegyem pontosan, de majd kiderül, hogy lesz tovább.
Mikor vége van az órának csak egy kisebb házi feladatot adok a tanulóknak és megkérem őket, hogy csinálják meg, mert különben dolgozatot fognak belőle írni. Egyből elkezdik húzni rá a szájukat, de különösebben nem érdekel. Ez az én órám és nem kértem tőlük sokat, hogy a többi tantárgyra is tudjanak készülni rendesen.
Mikor mindenki megy és körbe nézek a terembe, a srácot még mindig ott látom, akivel az orvosiba találkoztam össze.
- Segíthetek valamiben vagy kérdésed lenne? – érdeklődök tőle, mire szó nélkül feláll és közelebb lép hozzám.
- Miért jött maga ide? – teszi fel a kérdést, amire nem kicsit meglepődök.
- Gondolom tanítani és hogy segítsek nektek az érettségire való felkészülésben. – adok választ kérdésére.
- De miért pont ide?
- Ha nem tetszik a dolog, akkor az igazgatónál kell reklamálni. – válaszolom kedvesen és mosolyogva. – De szerintem jobb, ha elfogadsz, hogy itt tanítok és én leszek a matematika tanárotok. – magyarázom neki, mire csak összeszűkül az ép szeme.
Nem mond semmit, csak megpróbálna kimenni, de még mielőtt ezt megtenné, megállítom.
- A nevedet elárulod? – kérdezem tőle, de egy elég érdekes választ kapok viszonzásul.
- Mielőtt valaki nevét kérdezi, a sajátját is elárulhatná.
- Arakida Takumi, de ha esetleg figyeltél volna az óra első felében megtettem ezt a bemutatkozást. – mondom kicsit megrovóan. – Szóval? Téged hogy hívnak?
- Shinichi Takuya. – vágja oda nekem, majd egyszerűen magamra hagy. furcsa ez a fiú, de valami még is mintha vonzana hozzá, de nem tudom mi. Összeszedem a cuccaimat és megyek az irodába.
A nap hátra lévő része eléggé unalmasan telik. Nincs semmi izgalom és a srácot sem látom. Összepakolom a cuccaimat és szépen elindulok kifele az iskolába. Ahogy a kapun kiérek egy ismerős hangot hallok meg a hátam mögül.
- Merre megy tanár úr? – ránézek és Shin-t látom meg.
- Gondolom haza fele, de ez téged miért érdekel? – nézek rá és kíváncsian várom, hogy mit fog mondani és mit szeretne még is tőlem konkrétabban.
Ahogy kapok egy újabb ütést, érzem, hogy a vér szabadon forog a számban. Megtörlöm ajkamat és köpök egyet. A véres köpés szinte csillog a betonon. Annyira nincs meleg, a szél megmutatja, hogy mennyire is erős. Ökölbe szorított kezeimet szemem elé teszem és készülök arra, hogy üssek, de egy mentőautó szirénája állít meg. Fenébe... pedig olyan szívesen vertem volna szét ennek a baromnak a képét. Egy újabb köpéssel lépek le. Fáj az arcom, de teszek rá. Úgyse érdekel senkit, hogy mi van velem. Az apám is csak azzal a ribanccal foglalkozik. Barátaim sincsenek, de tökéletesen elvagyok nélkülük is. Az iskola háta mögött osonok vissza. A szünetnek vége, már vagy tíz perce. Elhúztam az időmet, ráadásul feleslegesen. Ha legalább vissza üthettem volna, de már mindegy. Gyors léptekkel megyek a terem irányába, ahogy kinyitom az ajtót, minden szem rám tekint. Mi van már? Nem láttak még embert?
Maga hol járt Shinichi? - a tanárnő kérdő tekintete felbosszant. Semmi köze hozzá banya! - Mindegy! Menjen az orvosiba.
Csak egy undok tekintettel meredek rá és egy szó nélkül zárom be az ajtót. Kezeimet zsebre dugom és lassan indulok el. Minek rohanjak? Bár az arcom majd szétszaggat. Eléggé nagyot ütött az a barom. Sebaj, lesz még alkalmam visszaadni. Az orvosi előtt állok meg. A kilincset megfogom, ami lefelé néz. Az ajtó kinyílik, de nem általam. Azonnal el is engedem. Egy férfival találom szemben magam. A tekintete nyugtató, de nem ezért vagyok itt. Elmegyek mellette és leülök a székre. Az iskola orvosa, aki egy nő leül velem szemben és egy vattát nyom ajkam mellé. Felszisszenek, ugyanis a vattán fertőtlenítő van, ami nem kissé csíp.
Ne haragudj! - mondja ő, de csak a földet kémlelem. Az ajtó csak most csukódik be. Arra nézek, már csak én vagyok itt és ez a nő. Szelíden mosolyog rám, de eszem ágában sincs ezt viszonozni. Amióta az a ribanc a fejemhez vágta a hülyeségeit, azóta utálom a nőket. Persze nem csak ő miatta érzek így.
Kilépek az orvosiból, már kicsengettek. Sokan megnéznek és sugdolóznak a hátam mögött. Egyáltalán nem érdekel. A szekrényemhez megyek. Órarendemet elővéve nézem meg. Matekom lesz. Nagyszerű. Pont az, amit utálok. Táskámat hátamra veszem és a terembe lépek. Az utolsó padba ülök, fejemet a kezemen támasztom. Ez az öt perc hamar elmegy. Az újabb csengőre nézek a tanári asztal felé. Ekkor lép be a tanár is. Meglepetés ér, ugyanis akivel összefutottam az orvosiban, az most itt van és tanítani fog. Gorombán nézek rá, igaz csak egy szemmel, hiszen a másikkal nem látnék semmit. Mióta rossz hírt kaptam a szememről, azóta eltakarom. Eleinte gyűlöltem magam, hiszen sokan piszkáltak, de az utóbbi négy hónapban a verekedéssel védem meg magam. Jobb módszerem nincs, de nem is akarok ezen gondolkodni. A tanár elkezdi az órát. Úgy teszek, mintha figyelnék. Egyáltalán nem érdekel ez a szar. Hátradőlök székemben és a tanárra nézek. Lelkesen magyaráz. Velem ellentétben vidámnak látszik. Valamiért úgy érzem, hogy jó a kedvem, pedig nincs okom arra, hogy örüljek. Egy rövidke pillanatra a szemeimbe néz. Szinte átdöf a tekintetével. Miért ver ennyire a szívem, ilyen hirtelen? Megőrültem talán? Tudni akarom, hogy ki ez az alak.
Elgondolkodva ballagok a kissé még kihalt utcákon, rágómból óriási buborékokat fújva, dudorászva. Egész jó kedvem van. Igen, nagyon jó kedvem van! Mivel Len azt mondta, ma műsor lesz. Illetve minden nap műsor van… de ez most különösen jó lesz, mert egy olyan fiúval fogunk riportot csinálni, akinek a szeme láttára lőtték le az egyik társát. Az már mellékes, hogy a srác végül is megúszta könnyebb sérülésekkel, de itt nem ez a lényeg. Hanem a trauma! Az érzelmek! A… „szenvedély”! Megint nagyon beleélem magam. Szóval nem fogok unatkozni. Bár mikor unatkozom? …soha.
- Üdv – köszönök a csapatnak, mikor megérkezem. Mindenki visszaköszön, én pedig a sok köszöngetés után gyorsan az irodába megyek, hogy előkészüljek a könyvesbolti riportra. Összekapom a cuccaim, és mire ezzel végzem, Len már meg is jelen az ajtóban, hogy induljunk. Épp időben kész lettem. Így a kamerásommal egyetemben elhagyjuk az épületet.
***
A könyvesbolt előtt még mindig tolonganak a rendőrök, hiszen az eset csak ma reggel történt. A kártyánkat felmutatva furakszunk beljebb, és a mi emberünk után kutatva megállunk a tömeg közepén.
- És most? – pillant rám Len, mire én vállat vonok.
- Hol pátyolgatnak egy full depressziós eladó fiúcskát? – kérdően néz rám, mire én kacsintok, és egy néptelenebb hely felé indulok.
- Gyere!
Átcsörtetünk az embersereg nagyobb részén, és egy kissé kihaltabb részen egy rendőrautót pillantunk meg. A rendőrautó előtt székek, a székeken pedig rendőrök és egy fekete hajú fiú. Hm, csak nem ő lenne a kis depis? De csak ő lehet. Hátravigyorgom Lenre, aki csak visszakacsint rám, és így közelítünk a kis csoporthoz. Odafelé néhány rendőr meg is állít minket, de mi közöljük, hogy csak egy interjút akarunk csinálni a szerencsétlen áldozattal, így tovább engednek. Az utolsó lépésnél viszont újra megállítanak azzal, hogy a srác most nem akar beszélni, ne zavarjuk. Hm, hát kösz, nem hiába kocsikáztam át a fél várost, úgyhogy egy kis pénzt elővéve megzabolázom a rendőr bácsit. Ez mindig beválik, és addig nincs is probléma belőle, míg a rendőrkapitány fülébe nem jut. És ha oda is jut, akkor is csak a drága tiszt lesz pácban, mivel az én igazgatóm kifejezetten támogatja az ilyesmit. Népszerű tévécsatorna lévén pedig bármit megtehetünk (bár ez a „bármi” is véges fogalom).
- Szia – ülök le a srác mellé, miután az őt őriző biztos urakat eltávolítottam az útból. – Te Adam vagy, ugye? – mosolygom rá kedvesen (a drága uraktól sikerült megtudnom, hogy ez a srác neve).
- Igen. De megmondtam, hogy nem szeretnék válaszolni semmire – kapja oldalra a fejét, és még csak véletlenül sem nézne az irányomba. Hm, tényleg depisnek tűnik. De ha jobban megnézem, egész helyes még így is.
- Persze, tudom. Ígérem, csak egy kis idődet rabolom el, és ezzel nem gázolok majd a lelkedbe – mondom bíztatóan, és a vigyorgást abba is hagyom, mert úgy sem nézne rám.
- Nem szeretném – a makacs fajtádba már! De Fukutól nem szabadulsz… csak azért is kiszedem belőled, ha már idáig jöttem.
- Kéééérlek – hajolok elé angyali képet vágva, mire ő ijedten ugrik arrébb. Na mi van, nem látott még embert?
- Jó… de csak gyorsan – bámulja a földet nagyban. Szerintem már csak azért egyezett bele, hogy békén hagyjam. Csodás. Micsoda egy antiszoc. De ari.
- Hálás köszönetem – intek Lennek, aki bekapcsolja a kamerát. – Szóval, mikor is történt a dolog? – veszem fel a legcukibb mosolyom, és az interjú el is kezdődik…
