|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2012. 01. 24. 21:27:30 | #18759 |
 Karakter: Satoh Hanshiro
Megjegyzés: ~ Bubukának
Han:
Nagyon sürög egész nap, néha kifigyelek. Az öltözőbe benézek majd mikor visszamennék a konyhába Naoki épp bűvészkedik az edényekkel valamit. Vállára teszem a kezemet hogy kikerülhessem mire felborít mindent még egy nagy zsák lisztet is. Ráadásul finomlisztet.
Hatalmas felhő.
- Naoki… - morgom halkan.
- Sajnálom. – összekuporodik a kupac felett.
- Takarítsd fel – sóhajtom halkan, és kikerülöm. Bármennyire is igyekszik van amit nem lehet kiküszöbölni. Vegyes érzelmekkel vagyok tele. A menedzser úgyis engem fog kérdezni mert a fő véleményadója én vagyok. Viszont egyelőre nem tudom mit mondhatnék.
Csapódásokat hallok, és mire kiérek a hátsó részre, hogy megnézzem mi az épp becsatolja a nadrágot és a fejét, haját rázza előre hajolva.
- Jól vagy? – kérdezem hirtelen és erre felkapja a fejét, majd mellettem elsietve rohan be újra.
- Igen, azonnal megyek söpörni. – És huss…
~*~
Este persze megint lekési a buszát így felajánlom hogy hazaviszem, viszont most sem engedi, hogy tovább menjek, inkább kiszáll az út közepén.
Különös.
Persze megértem hogy nem bízik egy idegenben akit még egy hete sincs hogy „ismer.
Már rögtön úgy nyirok ki hogy ráncolom a homlokom. Csak reggel a naptárra nézve jutott eszembe, hogy milyen nap van.
Remélem nem készülnek semmivel. Nem szeretek az ilyenből felhajtást csinálni… jobban mondva nagy felhajtást.
Szerencsére ahogy beszállingóznak az emberek nem sok esemény történik, sőt… szinte semmi. Még sunyi sutyorgást sem hallok. Kezdek megnyugodni.
Épp habot keverek kézi mixerrel, amikor erőteljesen hallom a nevem, majd mikor kikapcsolom sokkal hangosabban és megfordulok.
Naoki áll ott egy szelet tortával és gyertyával.
Megáll az eszem. Meg a szívem is.
Teljesen leblokkolt az agyam, csak közelebb lépek és elfújom az egy szál gyertyát.
- Köszönöm… - viszont ha ő tudta… biztos nem kutakodott utánam vagy valami… azt jelenti ma még nagyobb meglepetés várhat rám. Igaz nem szeretem igazán az édes sütiket, de a kedvéért belekóstolok. Az állaga jó… túl jó. – Naoki – lenyelem a falatot - ezt itt vetted? – beszarok ha igaz.
- Csak, mert amit neked készítettem, elejtettem otthon. – ez kész.
Pár pillanatig csak pislogok rá, mire nagy zavarában végre megint rám tud nézni, ekkor hangos nevetésben török ki arca teljesen elpirul, először értetlenül majd kissé idegesen néz rám.
- Mi… miért nevetsz ki? – leteszem a villát a tányérra amit még mindig tart, majd letörlök egy láthatatlan könnycseppet és sóhajtok egyet.
- Azért – vállára teszem a kezemet – mert eddig még senkinek sem sikerült megetetnie velem a saját „főztömet”. – magyarázom kisebb mosollyal, de ezek után nem tudom visszaölteni a teljesen komoly álcámat amíg látom az arcát. – Ha nem haragszol, a többit edd meg nyugodtan te. Nem szeretem az édeset. De azért köszönöm – egy lágy mosoly a vége, hajába borzolok és visszafordulok a munkához, mintha lezártnak tekinteném az ügyet, és mire megfordulok már nyoma sincs.
Csak nem bántottam meg…
~*~
A nap folyamán sürögnek az emberek. Szeretem ha beülnek az emberek, és nem csak elvitelre kérnek. Kis sütemény, hozzá kávé tea esetlen kapucsínó, és beszélgetnek. Ezért jó egy cukrászda hangulat. Persze a konyha más, mint kint de az érzés hogy létrehozod az embereknek azt a környezetet amit a sütemény tesz édessé… kellemes.
Épp kész vagyok egy adaggal ami most sül, van pár percnyi pihenőm.
Az ajtóból figyelem ahogy Naoki az egyik ablakhoz közeli asztalhoz visz két tányér süteményt két idősebb hölgynek.
- Fiatalember meg tudná nekem mondani miből készül ez a sütemény? – ajjaj… ebből baj lesz.
- Én… én… izé… én csak felszolgálok és… és csak…
- Itt dolgozik és nem tudja mit ad a vendégeknek? – förmed rá a nő mire összekuporodik kisebbre, mintha látnám hogy centimétereiből veszt párat, a nő meg felé magasodik.
Máskor ez nem érdekelne… Hisz igaza van. A kint dolgozóknak is tudniuk kéne legalább azt mi van egy süteményben. De szegény jól kifogta. Havonta ha egyszer van ilyen vendégünk… Naoki még kezdő ráadásul részmunkaidős, és senki nem várta el tőle hogy egy hét alatt bemagoljon mindent azonnal.
Személy szerint örülök, ha nem tör össze valamit egy nap.
Karuchi indulna meg de a vállára teszem a kezem és elsuhanok mellette.
- Sato… - hallom halkan tőle, szinte mindenki a kis összetöppedt srácot és az elégedetlenkedő nőcit figyeli, amikor melléjük lépek.
- Elnézést hölgyem – előre hajolok, legbájosabb arcomat és mosolyomat elővéve amitől még a lélegzete is eláll egy pillanatra. Hallom magam mögött hogy Naoki hálásan sóhajtja a nevem. – Én vagyok itt a cukrász, hallom kérdése támadt.
Egy pár pillanatra visszanyeri kötekedő kis formáját, de amint megint arcomra néz elhallgat.
- Bocsássa meg az új fiú tudatlanságát, de ez igazából az én hibám. – finoman mellkasomra teszem kezemet, mire csak legyint.
- Ugyan miért pont maga lenne? – szeretem ha mosolygósabb a vendég.
- Tudja… nem adom ki a titkaimat olyan könnyen – kacsintok rá mire az idős hölgy felkuncog, megint csak legyint, aztán jön a sablon kedveskedés hogy legközelebb is ide jöjjön végül Naokit magam előtt terelve vezetem hátra a pultig.
- Köszö… - kezdene áradozni, de elsietek mellette mielőtt odaégne a sütemény.
~*~
Estefelé persze az elhagyhatatlan felköszöntés sem marad el, de mivel mindenkinek dolga van szerencsémre nem tart sokáig a dolog. Remek… úgyis bent akartam még maradni egy újabb süteménnyel kísérletezni.
Egy rumos-mascarponés krémet keverek éppen, amikor puha lépteket hallok meg. Átnézek a vállam felett és Naoki áll az ajtóban.
- Megint lekésted a buszt? – kérdezem halkan. Lassan már azt mondom jellemző… De meglepetésemre megrázza a fejét.
Felállok, de a krémet nem teszem el magam mellől messzire, közelebb lépek hozzá és ő is. Látom zavarban van.
- Köszönöm, hogy ma kimentettél.
- Az a hölgy régi vendégünk, persze eddig nem volt még ilyen – nem tudom miért jövök ilyen idióta magyarázatokkal de ahogy ránézek valamiért beszélnem kell.
Arcára mosolyt erőltet de jól csinálja mert lassan teljesen természetesnek tűnik. Vagy csak én képzelem?
- Satoh-san… olyan kedves vagy… - mondja lelkesen, kissé összezárt szemekkel arcát felém emelve, mintha nézne… de tudom zavarát így leplezi. Bizseregnek az ujjaim, hogy hozzá érjek, feje felé nyúlok, de nem borzolok a hajába, hanem finoman belebújtatom ujjaimat, mire felnyitja szép szemeit meglepetten csillogva.
- Csak veled – ha észrevetted. Halkan súgom a két szót, mire arca felforrósodik. Nem érek hozzá, de érzem meg persze a színe is erről árulkodik. Nem mozdulok, csak arcát figyelem viszont hirtelen eltépi a tekintetét, kiszakad kezemből, és „sietnem kell” felkiáltással kirohan az épületből.
Visszafordulok a krémhez, és még két evőkanál rumot teszek bele.
Én hülye… nagyon hülye… A végén nem fog merni a közelembe jönni… fogadjunk, hogy jól ráijesztettem. Tiszta hülye vagyok.
Holnap vajon be mer majd jönni?
Belekóstolok a krémbe de… én nem tudom eldönteni hogy jó e… Franc…
Pár perccel később hallom hogy csilingel az ajtó. Már épp mennék ki, hogy szóljak zárva vagyunk amikor Naoki épp leül az egyik asztalhoz a táskájával.
- Csak lekésted… - nem tudok mosolyogni most ezen, inkább csak komoran jegyzem meg.
- Tuti, hogy direkt csinálják ezt velem. A sofőr utál, vagy nem tudom… viszont a következő busz még egy óra és kint furcsa alakok vannak – motyogja aggódva.
- Jobban tetted, hogy visszajöttél. Ne aggódj majd elviszlek.
- De nem szeretnék a terhedre lenni. – Látom ám hogy nem mer a szemembe nézni.
Magammal viszem kanalastól a tálat amiben a krémet kevertem és közvetlenül mellé húzok egy széket, hogy le tudjak ülni vele szemben.
- Ha teher lenne, akkor nem ajánlanám fel. Érted? – csak megszeppenten bólogat. – Viszont ha itt vagy megkóstolhatnád az egyik új krémemet.
- Ez jól hangzik – kapja fel a fejét és végre egy kis vidámságot látok arcán. Szereti az édességet… megjegyzem.
Felé tartom a kanalat, de kezemmel együtt megfogja és maga felé irányítja úgy hogy könnyebben a szájába tudja venni majd kihúzni. Pislog párat, ízlelgeti a falatot, elengedi a kezemet és az övé az ölébe hullik.
- Huhh… ez alkoholos? – lesüti a szemeit, mintha az ölét figyelné.
- Rum van benne… miért?
- Mert… - lassan felemeli rám tekintetét amely teljesen kábán csillog annyira, hogy még engem is megrészegít – nem igazán bírom az alkoholt… - ha ennyi ki tudta ütni akár egy kicsit is akkor durva lehet.
Beleejtem a kanalat a tálba, reflexből teszem az asztalra, miközben csak az arcát figyelem. Mintha üveges tekintettel nézne rám, de látom erőlködik a józanságért. Ujjaim nyakára, tarkójára fonódnak hogy megtartsam a fejét, magamhoz vonom, sőt inkább előre hajolok, hirtelen felindulásból és izgalomból nyert erővel ajkaimat az övére nyomom de épp csak egy pillanatra jut időm míg megérzem a puha szájat, le is csúszik rólam egyenesen a mellkasomnak ütközik a feje, és átölelve kapom el, nehogy leessen.
Azért ennyire tuti nem rumos a krém…
Beleszagolok a tálba, és erős rumszag, folyós a krém, ráadásul rózsaszín. Azt hiszem mikor kirohant kicsit túlzásba vittem a pótolással… a franc. Persze hogy én nem éreztem meg.
Még eszméleténél van persze, csak nehezebben jár. Igazán furcsa így az öltözőbe vinni, és elfektetni. Még pár pillanatig felette guggolok, arcából kisimítom a haját.
Azt hiszem elvesztem… de ha nem emlékszik majd rá, jobb lesz ha én is elfelejtem.
Jobb lesz ha eltakarítok inkább, és mire feléled vihetem is haza…
|
| timcsiikee | 2012. 01. 22. 22:07:58 | #18713 |
Karakter: Satoh Hanshiro
Megjegyzés: ~ Bubukának
Han:
Mire kiérek, épp a másik irányban látom valahol a körvonalát az autók között.
- Naoki! – szólok rá, hogy felfigyeljen. Olyan messze sétált, meg sem hallotta hogy kijövetelemkor csengetett az ajtó.
- Megyek! - szól vissza, és látom hogy jön is. Még szerencse, hogy nem kevertem össze senkivel. Heh.
- Mit kerestél arra? – kérdem a kocsi felé haladva.
- Kerestem az autódat – válaszol teljes zavarban. Aranyos. Gondolatban megrázom a fejem.
- Pedig eléggé szem előtt van. – kivéve a kulcsot megnyomom a riasztót és fel is pittyen előttünk a kocsi. Nem szoktam messze állni az épülettől.
- A fene – motyog halkan, majd a sarokra téved tekintete és követem is, vajon mit figyel, persze azonnal megtudom – na ott megy a buszom – Ha nem kereste volna a kocsimat, akkor még el is érte volna… Szerencsének mondjam vagy sem, hogy nem így történt. Végül is én ajánlottam fel, hogy hazaviszem, de… mindegy.
- Akkor nincs más választásod, mint velem jönni – inkább jónak ítélem a helyzetet. Végül is jobban szeretek olyanokkal együtt dolgozni, akiket kicsivel jobban ismerek a semminél. Őt még egyáltalán nem ismerem azt leszámítva, hogy még esetlennek tűnik és helyes a pofija.
- Igen, ha elviszel azt megköszönöm. – beszállunk, megvárom míg beköti magát és elindulunk. - Mondd csak, mióta vagy cukrász? – töri meg a csendet.
- Elég régóta.
- Gondolom szereted a süteményeket. – ez amolyan sablonos kérdés, mondhatni hülye kérdés is lehetne, de mintha ráérzett volna a lényegre, nálam ez kivételesen nem számít hülye kérdésnek. Vagy csak már megszoktam volna?
- Nem vagyok egy édes szájú. – sőt általában csak akkor kóstolok meg egy sütit, ha újat találok ki, de akkor sem mindig. Általában másokon tesztelem, mert a saját ízlésemben nem bízok.
- Akkor meg se kóstolod a süteményeidet, hogy jók e?
- Nem. Nem gond, ha bekapcsolom? – mutatok a rádióra.
- Csak nyugodtan. – és jöjjön a nagy kérdés, ha már kiértünk a főútra.
- Merre fele laksz?
- A Hilton negyedben. – a megfelelő irányba fordulok, végig figyelve az utat. – Neked van testvéred? – jön hirtelen egy újabb kérdés. Magán megjegyzés, a fiú beszédes.
- Igen, egy öcsém. – a végén kiderül ő többet tud meg rólam mint én szeretnék róla megtudni. – Neked?
- Már nincs. – meglep a válasz, nem erre számítottam, főleg egy ilyen kérdés után. De ha már feljegyeztem hogy beszédes, talán beszélni szeretne.
- Mi történt?
- Ha nem haragszol, nem szeretnék erről beszélni.
- Oké – fura egy kissrác.
- Holnap milyen süteményt fogsz csinálni?
~*~
Elérünk a megadott negyedbe, kicsit tekergőzöm az utcák között várva, hogy mondjon egy utcát.
- Ott van egy piros masni, ha ott megállsz, onnan már haza tudok sétálni.
- Biztos?
- Igen, nagyon szépen köszönöm, hogy elhoztál.
- Nincs mit.
- Akkor holnap, szia. – hadarja és úgy siet majdnem kiesik a kocsiból, és becsapva az ajtót siet. De még kiszállva megáll és int, csak biccentek és elhajtok hazafelé. Szerencsére nem tettem nagy kerülőt.
~*~
Szombat reggel. Ilyenkor csak tízkor nyitunk, persze én vagyok az első reggel hétkor, hogy előkészítsek pár adagot, a többiek inkább csak kilenc körül szivárognak be.
Az üzletre ki van fordítva a zárva tábla, ilyenkor ritkán merészkednek be az emberek, viszont hallom, hogy kopog valaki. Fura…
Megtörlöm a kezem, kimegyek, és már látom is az üvegen keresztül, hogy Naoki az. Kinyitom, és ahogy belép bezárom utána az ajtót.
- Hogyhogy ilyen korán bejöttél?
- Öhm… nem kilenckor nyitunk? – megrázom a fejem. Órára nézve látom, hogy nyolc múlt nem sokkal.
- Nem, szombaton tízkor. – zavartan megsimítja a haját.
- Fenébe… pedig még siettem is – látom rajta, hogy tényleg igyekezhetett, mert a pulcsija félre van csúszva, a haja meg borzas, persze ahogy lesimította már jobb.
- Nem baj, a többiek csak később jönnek. Kapd át a ruhát és segíthetsz nekem.
- Mármint… a konyhában? – csak bólintok. Mintha felcsillanna a szeme – Oké – és spuri.
Visszamegyek az én terepemre, kikeverem a következő adag tésztát, majd egy kísérletezve arányozott habot, amibe barack van belepépesítve. Nem szabad sokat, hogy ne essen össze a hab viszont különleges ízt és színt ad neki. Épp a haját fogva fel, intek neki hogy álljon meg az ajtóban, és a közvetlen mellette lévő kis falra akasztott tartóból vegyen elő egy papír sapit. Fel is kapja és tökéletes kiskukának néz ki. Persze a látszat szinte mindig csal, ha emberekről van szó.
- Mit segíthetek? – épp hallom ahogy leállítom a habverőt.
- Kóstold meg ezt – a tálat nyújtom felé, belekanalaz egy ujjával, majd lenyalja a végéről. Leragad a tekintetem, de könnyen kijózanodok mert a vélemény kíváncsisága jobban fűt.
- Hű, ez nagyon finom. Valamilyen színezékkel ilyen a színe?
- Színezék? – felvont szemöldökkel mosolyodom el kisebb gúnnyal – Soha nem használok színezéket. Nem. A baracktól ilyen.
- És az íze is barackos. Nagyon jó lett!
- Örülök – visszafordulok, és a már majdnem kész barackos túrós torta tetejére kanalazok egy réteget, elsimítom, a többit habzsákba töltöm, és hullámos-fodros mintával kidíszítem. Olvasztott csokiból hirtelen csíkokat folyatok rá. – kezdetnek ezt el is modogathatnád – adom át a kezemben tartott tálat.
- Hahh – sóhajt csalódottan – pedig azt hittem segíthetek sütni.
- Azért azt nem – mondom most szelídebben mosolyogva. – Ebből az egyből nem engedek senkinek.
- Persze azt hagyom, hogy belekóstolgasson a krémekbe és habokba, majd nemsokára megérkeznek a többiek is mert a sütéssel telik az idő. Mint mindig.
Először Karuchi érkezik meg ami meglepő, mert épp nyitás előtt nem sokkal szokott mindig belépni.
- Na mi van gyerekek? – lép be nagy vigyorral, Naoki köszön neki, én csak egy fakanállal intek. – Sato olyan beszédes vagy mint mindig. De ezért kedvellek – Arcára kenek az olvadt csokiból a fakanállal, szépen az orrára is kenve.
- Nem kértem hogy kedvelj. Sicc lemosni az asztalokat – mordulok rá, persze nem bosszúsak, ez csak a szokásos agyhúzás.
- Mi? Azt hittem Naoki már megcsinálta. – Sejtettem hogy mindig ezért késik.
- Nekem segített a konyhában. Na gyerünk, mert mindjárt nyitás, és sok az asztal. – látom arcán hogy meglepődik mert a hivatalos konyhában dolgozókon kívül ritkán engedek mást a konyha részre, de nem szól inkább semmit csak vigyorogva letörli az arcát a maradékot meg lenyalja.
- Köszi a nasit.
- Megyek segítek neki – szól a fiú és megy is utána. Nagyon igyekezik, látszik rajta. A végén még sajnálni fogom, hogy csak részmunkaidőben van.
|
| timcsiikee | 2011. 11. 27. 15:52:42 | #17889 |
Karakter: Satoh Hanshiro
Megjegyzés: ~ Bubunak
Satoh:
Felverem a tojáshabot, kis cukor, csipet só, és még egy perc. Kikapcsolom a gépet, majd az előbb összekutyult masszához öntöm a habot, és összekeverem. Apró csörömpölés üti meg a fülemet, így átnézek vállam fölött, és egy fiúcska mosolyogva biccent nekem. Egy pillanatra kitágulnak szemeim. Ez meg ki? Kötényben van, így biztosan itt dolgozik. Elfordul tőlem mikor találkozik tekintetünk, a tányért és a csészéket igyekszik lerakni, de még mielőtt az asztalra helyezné, pördülök egyet a keverőtállal, felé fordulva.
- Ott útban lesz, tedd a mosogatóba… és ha lehet, ne törd össze. – szólok halkan, majd fejemmel a mosogató felé biccentek.
- Oh… bocsánat… és köszönöm – makogja halkan, majd óvatosan behelyezi a csapba az edényeket.
- Naoki! Négyes asztal! – kiabálnak be kintről.
- Megyek! – szól vissza és már rohan is, felém sem nézve. Valami részmunkaidős lehet. Pont mikor befejezem a tészta keverését, és kiöntöttem a tepsibe, megjelenik a menedzser.
- Mondd csak mióta foglalkozunk iskolásokkal? – motyogom felé, a tepsit becsapom a sütőbe, és beállítom.
- Ő Kawachi Naoki. David hozta be minap az önéletrajzát, azt mondja egy rokona.
- Davidnek? De ez a srác japán.
- Nem tudtam, hogy ennyire érdekel mások élete – villant felém mindent tudó mosolyt. Nem szeretem az ilyet. – Mivel nem rég ment el tőlünk Shinko-chan, ezért kevesebben voltunk, de nem volt szükség teljes munkaidősre, ezért felvettük őt részmunkaidőben.
- Biztos, hogy jó ötlet? Ahogy látom sosem dolgozott még sehol, nem hogy cukrászdában.
- Majd belejön… egyszer el kell kezdeni nem? És David szerint nagyon igyekvő típus.
- Mindegy, te tudod, csak gondoltam megkérdezem.
- Én megyek is, további jó munkát – elcsíp egy süteményt, és megy is tovább. Hehh… kis éhenkórász.
~*~
Napközben, míg épp nem kell csinálnom „semmit” abban a pár pillanatban a hátsó pulton át figyelem ügyetlenkedését az újoncnak. Lehet, hogy igyekszik, de már nem tudom hányadik tányér van életveszélyben. Szerencsére még egyet sem tört el.
- Mit leskelődsz? – bök oldalba Karuchi, és majdnem ugrom egyet. Lökött – én mentem, hulla vagyok. – Kinézek az ablakon, és látom, hogy sötétedik. Ezek szerint nemsokára zárunk, elkezdhetem a nagyobb edényeket mosogatni, majd jöhet a kísérletezés.
Sorra köszönnek el az emberkék, én csak egyet intve feléjük reagálom le búcsúzásukat, végül csend keríti hatalmába a cukrászdát. Végre egyedül lennék?
Hirtelen egy földre eső villa csörömpölése jelzi, hogy a feltevésem téves, és van még valaki, aki nem ment még haza.
Kilépek az ajtón, majd a köztes folyosó melletti pulton átnézve látom, hogy az újonc a földről szedi fel a villát, majd aggódva ajkába harap. Szerencsére csak morzsa landolt a földön. Megtörlöm a kezem, a pultra lecsapom a rongyot, és mire felegyenesedik a földről, én már előtte állok. Amikor észrevesz, ijedtében majdnem elejti az előbb felvett villát, de még idejében elkapja. Aranyos reakció, illik édesen rémült arcához, de ezeket a gondolatokat most ki kell zárnom a fejemből, mert nem ezért jöttem ide.
- Oh ne haragudj, neked még be sem mutatkoztam. Kawachi Naoki vagyok, örvendek. – illedelmesen meghajol.
- Ne aggódj, sok munka volt és ugyan úgy nem mutatkoztam be – biccentek. – Az én nevem Satoh Hanshiro. Én vagyok itt a főcukrász.
- Oh, akkor veled mindig találkozni fogok – mosolyog fel rám, és megdobban a mellkasom. Édes…
- Valószínűleg… - préselem ki magamból a szavakat. – Gondolom Karuchi rád sózta a zárás utáni takarítást. – mivel még nekem is van egy-két dolgom, visszafelé indulok a konyha felé.
- Nos… azt mondta, ez most az én dolgom ezért… meg igyekezni is szeretnék. – Talán kissé még zavarban van, de… biztos változni fog ez még.
- Ha megvársz, akkor hazaviszlek. Még nekem is van egy kis dolgom.
- Oh, erre semmi szükség – magához veszi a söprűt, de rájön, hogy előbb fel kéne tenni a székeket az asztalokra, így azzal kezdi.
- Nos, te tudod… este nem annyira jó ez a környék – mondatomra hallom hogy az egyik szék majdnem kiesik a kezéből, így neki háttal állva egy apró mosollyal jutalmazom. – De nekem mindegy. Majd szólj, ha végeztél. – felkapom a pulton hagyott, összeszedett edényeket, és a mosogatóba teszem őket. Mivel a drága menedzserünk későn vette figyelembe a megrendelésemet, így nincs elég hozzávaló a következő kísérleti süteményemhez. Na mindegy… fejben összeállítom, leírom és amint lesz elég anyag, majd ki is próbálom.
Nem marad más mint a mosogatás, majd zárhatok is. Az utolsó edény is tisztán landol a csepegtetőben, és megtörlöm a kezem.
Az ajtóban meglátom a fiút, ahogy engem néz. Vajon mióta állhat ott?
- Te mindig ilyen sokáig vagy bent?
- Fogjuk rá… minden kulcs nálam van így én zárok általában, és van amikor még ilyenkor is sütök.
- Tényleg? – csillannak fel szemei. Lelkes, az biztos.
- Készen vagy? – bólogat, és ekkor látom, hogy valóban már utcai ruhában van. – Ha meggondoltad magad, akkor kint megvárhatsz a sötétkék Nissannál, mindjárt átöltözök – ellépek mellette az ajtóban, menet közben beleborzolok egy pillanatra a hajába, majd berobogok az öltözőbe.
|
| yoshizawa | 2010. 03. 31. 15:15:49 | #4446 |
Karakter: Vége
Játék vége
|
| yoshizawa | 2009. 12. 25. 00:08:39 | #2968 |
Karakter: Asata (Ai-channak)
Vidáman készülök a mai forgatásra, ami most kedvenc cukrászdámban lesz leforgatva.
A tulajról készítünk egy riportot, bemutatja az új, idei évre kitalált fagylaltkülönlegességeit az egész városnak.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy én készíthetem ezt az élő adást, hiszen a most 65 éves tulaj az egyik legjobb barátom.
És… Annyira, de annyira nem is hittem a fülemnek először, amikor kijelentette, hogy miattam, vagyis egyik legkedvesebb vendége miatt rágó ízű fagylaltot fog gyártani…
Remélem, nem lesz ebből baja, hiszen nem tudom, rajtam kívül szereti-e más is egyáltalán az ilyen abszurdumokat. De lebeszélni se volt kedvem a tulajt… Majd… Akkor esetleg, ha tényleg nem viszik fagylaltját.
1 perc, és vesz minket a kamera. Minden elő van készítve, mikrofon a kezemben, a tulaj velem szemben, egyedül a kamerás néz rám szúrós tekintettel. Majd amikor rákérdezek arra, hogy mi a baja, fejbevág egy nyalókával.
Aú… Ja, tényleg! Fél pillanat alatt szabadulok meg rágómtól, hiszen tényleg nem nézne jól ki, ha forgatás közben megint buborékokat fújnék.
Azóta, amióta főnököm szólt érte, inkább nyalókázom. Mire vége a forgatásnak a jutalom, vagyis a közepén lévő rágó úgyis az enyém lesz.
Elkezdődik a forgatás, elég szépen haladunk. És most jön az a rész, hogy egy-egy vendéghez odamegyünk, és megkérdezzük, mióta jár ide, mi a kedvenc íze, stb…
Meg is látom első áldozatomat, aki épp most vette meg fagylaltját.
A fú meseszép, mintha valami bűvöletbe estem volna, indulok meg felé. Még nyalókám rágásáról is megfeledkezem. Hiszen… Mindenképp el kell kapnom, mielőtt kiérne.
Hosszú, fekete, csillogó haja csak úgy száll utána, ahogy megy, a vörös melírcsíkok is csak még szebbé teszik.
Nem is megy… Inkább, lebeg…
Vigyorogva szólítom le… azaz csak szólítanám, ugyanis… Egyszerűen annyira gyorsan jött, és hirtelen feltűnésem előtte olyannyira meglepte, hogy nekem jött. És… Sajnos fagylaltja is tönkrement, mivel hideg édessége nadrágomon kötött ki.
Ami még nem is lenne baj, mert venni akarok neki újat.
De az már óriási probléma szerintem, hogy pont ott, nekiáll dörzsölgetni a szalvétával. Keresztbe állt szemmel, mosolyt erőltetve az arcomra kérem meg, hogy hagyja abba.
Hiszen… Ha így folytatná, nem bírnám magam visszafogni, és elég hülyén néznének az emberek, ha a többi kérdést álló farokkal tenném fel a többi kedves vendégnek.
- Elnézést – szólal meg megint vékony kis hangján, és ha nem lenne itt a kamera, tényleg elhívnám valahová egy randira. Hiszen most, elvörösödött arccal még szebbnek tűnik. És… Talán én se vagyok neki közömbös, ha így elpirult.
- Itt a számom, hívj fel, és kifizetem a tisztítót... sajnálom, de most sietek! – folytatja, amikor átnyújt egy kis kártyát, és még mielőtt bármit is szólhatnék hozzá, kiviharzik az épületből.
Nagyot sóhajtok, majd összeszedve magam, mosolyogva közlöm a kamerának, és a kedves nézőknek, hogy mivel megkaptam a fiúcska névjegyét, nem fogja megúszni, a tönkrement helyett mindenképp venni fogok neki egy fagylaltot.
Ezután, amikor végre a körülöttem lévők is abbahagyják a nevetést, folytatom az itt lévők kérdezgetését…
A forgatás végére már megjelenik egyik testvérem, aki mosolyogva nyújt át egy nadrágot, azzal, hogy úgy látta, erre szükségem van.
Vigyorogva veszem el tőle, megköszönve a ruhadarabot, majd miután átöltözök, hálából meg is hívom egy fagyira. Meghívásom örömmel fogadja, és miközben a hűs édességet esszük, azt javasolja, keressem fel azt a fiút, aki szemmel láthatólag felkeltette az érdeklődésem.
Egyből félrenyelem a fagylaltot.
- Hát ezt meg honnan…?! – kérdem két köhögésroham között. - Ennyire egyértelmű volt?!
- Az, az! – kapom meg a választ, de nem öcsémtől, hanem a stáb egyik tagjától.
- És szerencséd van, mivel ő naponta ide jár. Ha jól tudom, holnap szabadnapos leszel, így nyugodtan bejöhetsz dél körül, és beszélhetsz vele. Ugyanis általában akkor végez, és akkor tér be ide. – mi van itt?!
Csodálkozva nézem ismerőseim… Szövetkeztek ellenem, ráadásul úgy, hogy nem is tudtam róla. Felnevetve csóválom meg fejemet, majd beleegyezően bólintok.
***
Egy óra. Egyre csüggedtebben ülök a pult mellett, a tulaj hiába is próbál belém lelket önteni. Amennyire felvillanyozott tegnap, hogy azt a kis szépséget újra láthatom, ma ugyanannyira letör a tény, hogy nem jön.
Csalódottan fújok, és pukkantok ki egy újabb rágóbuborékot, amikor ismerős hangot hallok meg az ajtó felől.
- Jó, jó, veszek nektek. Csak hagyjatok már békén! – kíváncsian nézek arrafelé, és nagyot dobban a szívem. Ez a tegnapi kis tündérke.
De… Miért van azokkal az idősebb srácokkal?! És miért tűnik ennyire szomorúnak?
- Nyugiii! Ezután holnap reggelig biztos békén hagyunk! – szólal meg egyik kísérője, és én már mindent értek.
És… Mivel a névjegykártyáról tudom, hogy tündérkém hogy is hívják, gyors léptekkel indulok meg feléjük.
- Szia, Mizuki! Örülök, hogy végre ideértél! – ragadom meg karját, hogy magamhoz húzzam, közben rákacsintva. Ez egy játék, bár nagyon szeretném, ha igaz lenne. – Gyere, megveszem neked a fagyit, amit tegnap ígértem. És… Ha ők a barátaid, ők is kaphatnak.
- Sz-szia! – dadogja válaszul, és örömmel szegődik a nyomomba. A többi fiú furcsán méregetve engem, biztos távból követi. Majd… Amikor kikérték fagylaltjuk, olyan gyorsan távoznak, ahogy csak tudnak.
- Ezek jól elmenekültek. - közlöm halkan, hatalmas vigyorral, és a kezébe nyomok egy hatalmas adag citromos fagylaltot. Tudom, hogy ezt szereti, hiszen a tulaj nagyon velem van.
- K-köszönöm, de nem kellett volna! – dadogja piros arccal, de mosolyogva intem csendre, szám elé kapott ujjal.
Szégyenlősen nyal bele a fagylaltjába, majd elkerekedett szemekkel néz rám.
- E-ez citromos! Honnan tudtad, hogy ezt szeretem?!
- Lenyaltam! – próbálok vele poénkodni, de amikor elvörösödik, rá kell döbbennem, ez egy hülye ötlet volt.
|
|
