- Szóval? Hol is lesz a kölyök fotózása? – kérdem önelégült vigyorral a képemen.

- Az Angel Pizzériával szemben – feleli Dan a jegyzetei közt matatva.

- Pompás. Szerinted mit vegyek fel? Talán túl feltûnõ lenne, ha elegáns vagyok, nem?

- Bizonyára – veti oda nekem kelletlenül.

Fintorgok egyet, majd a fejemet rázva felpakolom a lábaimat a kávézóasztalra.

- Hm. Lássuk csak. Egy kötött pulcsi meg egy farmer olyan tesze-toszává tenne. Meg mondjuk, kicsit elfésülöm a hajam. Igen, tökéletes lesz úgy – bólogatok.

Dan sokatmondó pillantással néz rám, majd leül mellém a kanapéra.

- Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálod – rázza meg a fejét. – Az a szerencsétlen kölyök nem érdemli meg.

- Nem?! – csattanok fel. – Az a szemtelen kis buzeráns megkapja, ami jár neki. Ennyi szivatás után még jó, hogy élbõl kapja vissza a pofont.

- De csak egy gyerek…

- Gondold volna erre akkor, mikor leállt velem kekeckedni.

Dan mélyet sóhajtva merül el újból a jegyzetek közt, én pedig a hajamat igazgatva eszelem ki ördögi tervem minden apró részletét. Megkapod a magadét, te kis pöcs, kerüljön bármibe, de édesebb lesz a bosszú, mint akármelyik édesség.

***

Ahogy kiterveltem, egy fehér kötött pulcsiban és koptatott farmerban várom õt az Angelben. Az egyik sarokasztalnál ülve figyeltem végig, ahogy dolgozik. Piperkõc majom, kihajítanám valamelyik irodaházam legfelsõ emeletérõl.

Hamarosan látom, hogy jön, ezért rögvest az egyik szem elõtt lévõ asztalhoz ülök, és úgy teszek, mint aki olvassa az étlapot. Belép, én pedig döbbenten konstatálom a jelenlétét. Csapó egy, a makacs fiú és a rámenõs amnéziás jelenete következik. Ééééés felvétel!

- Hé, várj! – szólok utána, mert látom, hogy kifelé veszi az irányt. - Mi ismertük egymást korábban, nem igaz? – kérdem a legártatlanabb mosollyal. - Fogalmam sincs, milyen ember vagyok az amnézia miatt, de te nagyon pikkelhetsz rám valamiért.

- Semmi közöm hozzád  - feleli mérgesen.

Kis rohadék, ne ám hogy még neked álljon feljebb!

- Netán tettem valamit, amivel feldühítettelek? – kérdem félve.

- Nem – feleli érzelemmentes hangon. - Egyébként is, miért érdekel? Emlékezz vissza saját magadtól, és igyekezz nem vérrögöt kapni! – mintha elcsuklana a hangja.

Ez az, megcsíplek, kispajtás!

- Vérrögöt? - csodálkozok. - Ekkorát estem?

- Belõlem meg majdnem gyilkost csináltál – bólint.

- Ezt nem értem – döntöm el kissé a fejem.

- Nem is baj.

Azzal elfordul, és leint egy taxit. A modortalan édesanyád, aki nem tanított meg az illemre! Idegesen összehúzom a szemeimet, majd ártatlan képpel nyúlok utána. Igyekszem olyan finoman megragadni a kezét, hogy az már szokatlan legyen tõlem, és egy percig se gyanakodjon.

- Kérlek, várj! – kérlelem esendõ hangon.

- Mit akarsz? – rántja el a kezét.

- Magyarázatot – hajtom le a fejem.

- Hogy mit? – ráncolja értetlenül a homlokát.

- Csak… szeretném megtudni, mi történt. Ki más mesélhetne részletesebben rólad, mint Te magad?

- Honnan veszed, hogy nekem ehhez lenne kedvem? – morog rám.

- Egy ilyen bájos arc mögött érzõ szív dobog – mosolygok rá melegen.

Iszonyú nehéz kimondani ezeket a szavakat, de valahogy muszáj. Muuszáááj…

- Elment a józan eszed – feleli kicsit késve.

Talán megleptem a válasszal?

- Akkor? El… jönnél velem vacsorázni? – lépek kicsit közelebb hozzá.

Reflexbõl hátralép, zavartan mér végig.

- Természetesen mindent én fizetek. Neked csak beszélned kell – búgom kedvesen.

Idegesen tesz egy lépést hátra, nem szól egy szót sem. Legyen, a hallgatás beleegyezés.

- Mondjuk… ott várlak este 9 körül – bökök a szemközti étteremre.

A Merlot az. Nem túl elegáns, de a célnak megfelel. Jobb, mint egy kis csehó.

- Nehogy csalódást okozz nekem! – mosolygok rá vidáman, majd visszatérek az Angelbe.

Magamon érzem a tekintetét, aztán a fura, égetõ érzés abbamarad. Megkönnyebbülten intek a pincérnek, és rendelek egy jóóó nagy pizzát. Fogalmam sincs, eljön-e este. Csak reménykedni tudok benne. A fogást már megtaláltam rajta, már csak magam alá kell gyûrnöm. Ha kell, szó szerint is. Nem nyugszom addig, amíg kamatostul vissza nem fizetem a sok szemétséget, amit velem mûvelt. Kezdetnek nem is lenne rossz egy randi-féle. Bár addig még hosszú az út, és elég sokszor kell tettetnem a hülyét. De hé! A világ legjobb színészei sem csinálták volna jobban az elõbbi alakításomat. Tuti bekajálta a kis fajankó, hogy semmire sem emlékszem. Mondjuk nem is csoda, amekkorát estem… csoda, hogy nem tört darabokra a koponyám.  

Felébredek. Vagy valami hasonló, de egy hófehér szobában találom magam. A fertõtlenítõ szaga a agyamig hatol, nyögve próbálom megmozdítani a fejem. Éles fájdalom hasít a koponyámba. A francba már, mi is történt pontosan? A party, a papagáj, a roppanás. Úh, tényleg, bevertem a fejem. Nem is akárhogyan, ha egy kórházban ébredtem. Fene, fene, fene, gyûlölök itt lenni. Eszembe juttatja a sok kórokozót, ami a betegek testében hemzseg, fúj! Ki kell jutnom innen. Naaaaggyon gyorsan ki kell jutnom innen.

Sajgó fejjel erõltetem magam ülésbe, mikor megpillantok valakit. Hát ez… sokkoló látvány. Missz Szivárvány folyatja a nyálát a takarómra. Kérem… mi a szar ez? Már elnézést, ha csúnyát gondolok, de… Az utolsó emlékem, ahogy vadul hadonászva vágja a fejemhez, hogy egy kapcarongyhoz vagyok hasonlatos, ja, meg ellök magától. Most meg itt alszik? Bumm neki a bûntudatnak.

A fejem mindenesetre fáj, így felhagyok a próbálkozással, hogy titokban kisurranjak, és elhagyjam a kórházat. Nyögve húzom fel a lábaimat, mire a mellettem szunyókáló alak felemeli a fejét. Ajajj, ajajjajajajj, nagyon morcos a tekintete. Heh, majd adok én Neked, kis patkány.

- Élsz? – kérdi fátyolos hangon.

Nem tudok megszólalni, a torkomra fagy a belõlem kibuggyanni készülõ szóáradat. Kazuhiko, zseniális vagy! Újabb ördögi terv ötlik az eszembe, ami inkább elmenne az eredeti tervem folytatásának. Amolyan Kazu A.2.0. terv.

Ártatlan képpel pillantok végig a kócos fiún, majd kissé megrémülve a mellkasomhoz húzom a kezeimet.

- Ki vagy te? És hol vagyok? – kérdem.

Látom, ahogy az arcán végigfut a rémület, majd erõt vesz magán, és dühös képpel felpattan.

- Na, ne szórakozz! – visítja.

Eszemben sincs, teljesen komolyan gondolom, hogy tönkre foglak tenni. Ez nem csak játék. Megfizetsz, amiért sanyargattál, és egyáltalán be mertél lépni az életembe. Gyûlöllek, William, vagy akárhogy is hívnak. Kevés ember húzta ki ennyire a gyufát, mint Te. Fiatal korod ellenére gyarló vagy és gátlástalan. Úgy látszik, az élet még nem leckéztetett meg, de senki sem menekülhet a sors elõl, ami úgy tûnik, engem küldött Neked büntetés formájában. A padlóra küldelek.

- Bocsánat, de nem egészen értem – vakarom mega fejem, majd felszisszenek.

- Vigyázz! – kap felém idegesen.

Félsz a botránytól, igaz? Remek aduász lenne a kezemben. Visszaadhatnám az utóbbi idõszakot, amit a kínzásommal töltöttél. Naphosszat hurcolnálak ide-oda, s ha a panasz leghalkabb hangját is hallanám, már kapnám is elõ a telefonom, hogy fenyegetõen megrázzam az orrod elõtt. Botrány vagy engedelem?

Csodás lenne, de inkább maradok a jól bevált módszereimnél. A büszkeségednél csak a lelkedben tudok több kárt tenni. Sokkal hatásosabb, ha a szívet támadom. Igen.

- Bocsáss meg, ki vagy? – kérdezem félve.

- Nem mindegy? Majdnem meghaltál…

- Tényleg? – nyitom nagyra a szemeimet.

Basszus, ha egy kicsivel nagyobbat csattan a fejem, akár darabokra is tört volna. Legközelebb tuti nem vállalkozok effajta õrültségre.

- Tényleg – morogja. – Részeg voltál, és elestél.

Hazudsz. Ellöktél, én pedig remekül mûestem.

- Ez szörnyû. Most mi lesz? Nem emlékszem semmire. Ki vagyok? Mi a nevem? Van munkám? Családom? – hadarom ártatlanul.

Még szerencse, hogy általánosban dráma szakkörre jártam, így nem okoz problémát elkendõznöm a sunyi dögöt, aki valójában vagyok, és sikerül elõrukkolnom egy vadiúj, ártatlan Kazuhikoval.

- Kopp-kopp! – hallok egy hangot az ajtó felõl, mielõtt Papagáj kinyithatná a száját.

Mindketten az ajtó felé pillantunk, mire legnagyobb meglepetésemre, a legjobb barátom, Dan áll az ajtóban. Kezében egy szatyrot tart, tele gyümölccsel. Ébenfekete haja kecsesen omlik vállaira. Megjelenése tökéletes, mint mindig. Elfojtom a mosolyt, mely az arcomra készült kiülni, és kerek szemekkel bámulom õt. Látom, ahogy lehervad az arcáról a mosoly, és gondterhelten néz végig rajtam.

- Kazuhiko? – lépdel az ágyam felé.

- Amnéziás – fintorodil el Missz Szivárvány, majd faképnél hagy bennünket.

Talán a kantint látogatja meg.

***

Három nap megfigyelés után kiengednek. Egy kis kenõpénzt csúsztattam az orvos köpenyének zsebébe, így mindjárt felállította a hamis diagnózist. Amnéziában szenvedek, így szükségem van sok- sok pihenésre. Bizony, pihenni pedig csak otthon tudok.

Dan kocsijában ülve nagyokat nevetek.

- Láttad volna az arcát, mikor megkérdeztem, ki õ! hihetetlen jó érzés, el tudod hinni? – nevetek fel.

- Lehetetlen alak vagy. Tényleg át akarod vágni? – kérdi.

- Mi az, hogy? Emlékezz csak vissza, mit mûvelt! – fortyanok fel, még a sebem is belesajdul.

- Persze, hogy emlékszem, de… mégis mit akarsz tenni?

- Egyelõre nem tudom. De mindenképpen a közelébe férkõzök. Talán magamba is habarintom, kicsit játszok vele, aztán földhöz vágom.

- Alattomos vagy – pillant rám Dan.

- Tudom, de velem nem szórakozhat senki büntetlenül. Ezt Te tudod a legjobban.

- Ezt úgy mondod, mintha valaha rosszat tettem volna Veled…

- Sajnálom, nem akartam, hogy úgy hangozzék – simítok fel mosolyogva Dan combján.

Eltolja a kezem, mire felnevetek, és kényelmesen hátradõlök. Azt hiszem, a móka még csak most kezdõdik. Valahogy úgy kell intéznem, hogy véletlenül összefussak a kölyökkel valahol, ami nem szokványos terep. A többi pedig jönni fog magától.

A telefonszámom kéri. Mi van? Mi a francnak? Értetlenül meredek rá.

- Minek? – kérdezem.

- Mert kell. Hogy el tudjunk érni. Hogy megmondjuk hol és mikor és merre meddig – feleli.

Anyám, borogass! Az hiányzik, hogy hajnalok hajnalán rám csörögjön, hogy neki épp akkor támadt sütizni kedve. Na, nem!

- Nem szoktam idegesítõ papagájoknak megadni a számom – morgom.

- Vagy úgy! Ez esetben viszont látod magad a holnapi újság címlapján. A menõ bróker, aki ártatlan modelleket ver. Ezt akarod?

Természetesen nem. De rohadtul kezd már elegem lenni ebbõl a fenyegetõsdibõl. Várj csak, egyszer adódjon alkalmam rá, hogy…

- Rendben. Itt a számom – csúsztatom a névjegyemet a számommal kiegészítve a fiú elé.

Kaján vigyorral nyugtázza, hogy behódoltam neki. Micsoda féreg!

***

Fekete öltönyt húzok igényes, fehér inggel. Hát, igen. Imádom az Armanijaimat. Elõször választani sem tudtam, de ez az új, finom tapintású, fekete kicsike elnyerte a tetszésemet. Az ingem Hugo Boss, ez ellen sincs kifogásom. Az apró, szürkés csíkok a nyakrésztõl egészen a derék vonaláig haladnak. Tökéletesen fogok kinézni, mint mindig.

Elpakolom a zsebeimbe a holmijaimat, majd elindulok a taxi elé, ami már lent vár. Találkozok az idegesítõ poronty fotósával. Mint tapasztalt vadásznak, egybõl szembetûnik, hogy a férfi kezei gyönyörûek. Bár annyira nem nyûgöz le a kinézete, mégis el tudnám képzelni egyszer… üsse kavics, kétszer az ágyamban.

- Jó estét – nyújtja felém a kezét.

- Jobb estét – fogom meg a formás kezet.

Mosolyogva ül be a kocsiba, valószínûleg tudja, milyen kínok várnak rám. Elfurikázunk a kölyök lakrészéhez. Természetesen tíz percet késik. Micsoda önfejû barom! Mikor kilibben az ajtón, a pofám kis híján leszakadt. Úgy néz ki, mint egy elbaszott karácsonyfa. A rosszabbik fajtából. Nagy szemekkel mérem végig, mire õ vigyorogva köszönt minket.

A fotós figyelmezteti, még egy húzása van, ha balhézik, repül. Ceh, hiba volt velem ujjat húznod, kölyök.

 - Jobb, ha tudod, hogy ezek után is igényt tartok a reggeli süteményekre - jelenti ki. - A megegyezésünk arról szólt, hogy addig kapok potya sütit, amíg el nem múlik az a rusnya lila folt a karomról.

- Nem is volt semmilyen egyezmény! – csattanok fel.

- Nem? Nos, akkor kit tárcsázzak elõbb? A médiát vagy a rendõrséget? – kérdi.

Még egy ilyen idegesítõ, ocsmány, rosszindulatú férget nem látott a világ! Nyugodt ember vagyok, szivacs aggyal bírok, mégis... ez a kölyök képes fél perc alatt teljesen kikészíteni.

Mikor odaérünk a partyra, az már javában folyik. Puccos rendezvényrõl beszélünk, mindenhol öltönyös pincérek futkosnak pezsgõspoharakkal a tálcájukon. Mindjárt be is dobnék egyet, ha a fiú nem ráncigálna magával. Be, igen, be a tömeg közepére. Valami fene nagy önbizalma lehet, vagy éppen feltûnési viszketegsége, (vagy mindkettõ), mert akárhogyan is próbálok ellenkezni, nem enged a szorításán. Ismerõssel találkozhatott nem tudom, hangos önfényezésbe kezd, mikor szóba elegyedik egy fiatal férfival. Basszus, hogy fogom én ezt kibírni?

- Nem a kutyád vagyok, hanem a kísérõd – morgom a fiú fülébe, aki láthatóan jó szórakozik a nyomoromon.

- És? – kérdi színpadiasan.

- És? – nyávogom hasonlóképp, ahogy õ. – Szeretnék inni valamit… úgyhogy engedelmeddel – nem fejezem be a mondatot, faképnél hagyom a fiút.

A pezsgõk sorjában gurulnak le a torkomon. Jó ég, észre sem veszem, már majd fél litert megittam. Azt hiszem, ennyi bõven elég is lesz.

Meginogva teszem le a pezsgõspoharat, mikor egy ismerõs pillantok meg a tömegben. Marko, a fiú, akit az elõzõ party alkalmával két vállra fektettem. Szórakozni támad kedvem, így odaaraszolok hozzá. Vörös képpel néz fel rám, majd szó nélkül elindul egy csendesebb hely felé. Csendben követem, miközben a zsebembõl igyekszem elõkotorni az egyik óvszerem. Egy kihalt, sötét folyosóra érkezünk, ahol a fiú felém fordul.

- Nem hívtál – jelenti ki.

Nocsak, bátrabb, mint legutóbb.

- Bocsáss meg… kiengesztelhetlek valahogy? – búgom negédes hangon.

Nem kapok választ, a rózsaszín ajkak lassan az enyéimhez tapadnak. Micsoda íz! A fiatalság íze. Lassan lesimítok a fiú oldalán, majd a falhoz nyomva erõltetem be a térdem a lábai közé. A csókba sóhajt, s igyekszik lefejteni rólam a feleslegessé vált zakót, mire éles sipítás üti meg a fülemet.

- Mégis mit mûvelsz?! – visítja Will.

Bassza meg, jobbkor nem is jöhetett volna. Marko ijedten rezzen össze, majd ered futásnak… felálló farokkal. Will döbbenten mér végig, majd odacsörtet hozzám.

- Velem kellene lenned, te barom!! – visítja.

Az a bizonyos húr, melyet oly sokszor feszegetett már, most pattant el. Hirtelen ötlettõl vezérelve rántom magamhoz. A tervem immáron a kivitelezési stádiumba lépett. A falhoz tolom, majd mohón az ajkai után kapok.

- Elkergetted, hát lépj a helyébe – morgom erotikusan, majd újból megcsókolom.

A döbbenettõl elõször meg sem bír mozdulni, néhány másodperc reakciókésés után viszont hatalmasat taszít rajtam, majd egy pofonnal jutalmaz. Itt az idõ, Kazuhiko!

Gondolhatja, részeg vagyok, így direkt kibillenek az egyensúlyomból, és nekiesek a legközelebbi szobakútnak. A fejem hatalmasat koppan a kövön. A picsába, ez rohadtul fáj! Még földet sem érek, az amúgy is sötét szoba kezd még inkább feketébe burkolózni. Egy laza fejsérülést terveztem, ehelyett a koponyám úgy törött be, akár a mogyoró a kalapács alatt. Mire az arcom a hideg padlót éri, már nem érzékelek semmit a külvilágból. Lassan ködbe veszik minden, én pedig vérben úszva, ájultan heverek a homokszínû járólapon.

/Bocsi, hogy megvárattalak, de nem jelzett, hogy írtál volna…/

 Már egy egész nap telt el azóta, hogy találkoztam azzal az idegõrlõ papagájjal, mégsem tudom kiverni a hangját a fejembõl. Olyan idegesítõ… olyan kibaszottul idegesítõ!

Minek kellett egyáltalán találkoznom vele?  A választ a mai napig sem tudom, azt viszont igen, hogy pokoli napoknak néztek elébe. A reggeljeim idegeskedéssel teltek, jobban megviselt azzal a méregzsákkal való találkozás, mint maga a tény, hogy a tõzsdén mennyit bukhatok.

A részvénypiacon a mutatók negatív értéket mutattak, a pokolba kívántam az egész világot. Még a nyakkendõmet sem tudom normálisan megkötni, s nekem így kell találkoznom azzal a ficsúrral.

A tükör elõtt állok, az utolsó simításokat végzem. Magamra öltöm a szokásos, rideg maszkomat, majd sietõs léptekkel indulok a cukrászda felé. A szokásos, csokis fánk, friss, reggeli újság… és az a sipákoló gumilabda. Valahogy nem illett a csendes, nyugodt reggelembe.

Ahogy belépek a cukrászdába látom, hogy ott ül, és türelmetlenül kopog az ujjaival. Legszívesebben fintorogva sarkon fordulnék, és faképnél hagynám, nemhogy sütit is vegyek neki. Vasakaratom azonban maradásra bír, higgadtan lépek az asztalhoz.

- Késtél – szegezi nekem köszönés nélkül.

- Épp idõben érkeztem – felelem.

Helyet foglalok vele szemben, miközben a táskámat az asztalra teszem. Érdeklõdve figyeli, talán próbálja kitalálni, ki is lehetek.

- Közgazdász vagyok – szólalok meg.

Érdektelen arccal bámulja tovább a táskámat, mire az öreg cukrász elõbotorkál a hátsó, raktárszerû helyiségbõl, és felveszi a rendelést. Mikor épp nyitnám a számat, a szavamba vág, és azon az idegesítõ, csivitelõ hangon elmondja, mit is kér.

- A szokásos fánkot... kérem szépen – akad meg a hangom.

Nyugalmat erõltetek magamra, nem adhatom meg ennek a ficsúrnak azt a luxust, hogy kibukva lásson. Nem szerettem sosem, ha sarokba szorítottak, ez a kölyök viszont olyan, akár a satu. Mikor épp szabadulnék a szorításából, újra a béklyói közé von.

A rendelésünk egyhamar megérkezik, ki-ki megkapja a maga adagját. A fánkomra nézek, de nem fûlik a fogam az ételhez. Ilyen társaság mellett…

- Mit is mondtál, mi a neved? – böki felém két falat között.

Flegma, hetyke. A világon mindennél jobban gyûlölöm ezt az elõadásmódot.

- Nem mondtam, hogy hívnak – felelem nyugodtan.

Hallgat. Bosszúsan összehúzom a szemeimet, nem akarom elárulni a nevem, ebben az esetben viszont engedelmeskednem kell, bármit is mond, vagy tesz.

- Kazuhiko – préselem ki a fogaim között.

Nem méltatja bármire is, tovább tömi magába az elejtett morzsákat, majd önelégült vigyorral szopogatja le az ujjára ragadt csokoládédarabokat. Borzasztóan irritáló, legszívesebben kivágnám innen az asztallal együtt.

- Befejezted? – kérdezem könnyedén.

- Nem – vigyorog rám.

Újabb kör következik. Isten tudja csak, hányadik sütemény után elégszik meg az adagjával. Mázas képpel dõl hátra a hófehér székben, s törli meg egy szalvétával nyáltól csillogó ujjait. Felettébb undorító látvány volt ez nekem, így a torkomat megköszörülve felállok.

- Hová mész? – pillant fel rám ártatlanul.

- A dolgomra – felelem kimérten, és ellépek az asztaltól.

- Még nem fejeztem be. Ki kell engesztelned!

Nem hittem a fülemnek. Mit is mondott ez a hülye az imént?
Hüledezve hallgatom, ahogy kifejti, hogy az éjjel borzasztó fájdalmak gyötörték az általam okozott sérülés miatt, ezért nagyobb árat kell törlesztenem. Húzott szemekkel hallgatom, amint kimondja a végszót. A kísérõje kell lennem.

- Tessék?! – sikerül kicsit indulatosabbra, mint számítottam.

Lefesti ama egyszerû képet, miszerint a belvárosban megrendezendõ, puccos partin én leszek a kísérõje. Olyan leszek számára, akár egy csinos kis hordár, aki kénye-kedve szerint ugrál neki.

- Felejtsd el – jelentem ki ridegen.

- Ez esetben… hívom a rendõrséget – emeli fel a telefonját.

- Várj! – kapok a karja után.

Ezúttal finomra sikerül a mozdulat, bár õ gyilkos tekintettel mered rám. Lemondóan sóhajtva engedem ki a vékony kart az ujjaim közül, majd tehetetlenül a székemre rogyok. Ezt a meccset – akárhonnan is nézzük- elvesztettem. Tennem kell, amit mond, különben megnézhetem magam. A hírnevemen így is csorba esik. Mindegy, hogy perbe fognak, vagy ezzel a piócával állítok be egy puccos helyre. Ugyanolyan végzetes kép mind a kettõ.

- Rendben – egyezek bele nagy sokára.

Egy terv-féleség kezdett összeállni az agyamban, amivel talán végleg le tudom magamról vakarni ezt a pojácát. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy miként fogjak bele eme nagyszerûõrültségbe.

Az aznapi mérlegem pozitív profitálást mutatott, így este nagy dorbézolást csaptam. Hajnaltájban félholtan hazatámolyogtam, és egészen délig aludtam. A tõzsde már javában nyitva volt, mikor egyáltalán utcára léptem. Felhívtam az egyik megbízható brókeremet, hogy intézze az ügyeimet, amíg távol vagyok, majd a kedvenc cukrászdám felé vettem az irányt. Szörnyen másnapos voltam, még a napsugarak lágy simogatása is perzselõ tûzként kínzott. Behúzódtam a díszes épület oltalmazó sötétjébe, és bevetettem magam a sarokba. Nem néztem semerre, az öreg eladó elém tett egy cukormázas fánkot, majd egyedül hagyott az újságommal. Épp a legújabb pénzügyi híreket olvastam, mikor éles hang ütötte meg a fülemet.

- Mindenbõl kérek egyet! – sipította valaki.

Te jó ég! Micsoda hang! Ezt sem kívánja senki magának, mikor majdhogynem részegen beesik egy nyugodt cukrászdába. A fiú nem hagyta abba a lármázást, hisztisen fordult felém Ne, felejtsd el! Hallgass el!

- Akkor az õ számlájára írja – jelentette ki.

Micsoda?! Az én számlámra?!

Hihetetlenül dühös lettem. A fejem zúgott, akár egy öreg mozdony, az indulat pedig úgy tört fel bennem, mint egy aktív vulkán. Mérgemben felpattantam, és a fiú felé vettem az irányt. A kezemet ököllé formáltam, majd elé léptem.

- Parancsolsz?! – förmedtem rá.

Pofátlanul a képembe vigyorgott, majd közölte, hogy a tegnapi bámulásért cserébe fizessem ki az általa kért süteményeket. Összehúztam a szemeimet, majd egy egyszerû mozdulattal karon ragadtam, és kirángattam a cukrászda elé.

- Mi a fasz bajod van velem, he? – dobbantottam.

Általában nyugodtan viselkedek, a legnagyobb sértéseken is mosolygok, ám másnaposan képtelen voltam kontrolálni az érzelmeimet. Dühösen a falhoz nyomtam a vékonyka fiút, majd a csuklóját szorítva felemeltem a kezét.

Flegmán végignézett rajtam, majd töredékesen felszólított rá, hogy eresszem el. Rendõrséggel és perrel fenyegetõzött, ráadásként pedig egy biztonsági õrrel is megfenyegetett. Kit érdekel, bosszút fogok állni ezen a kis pondrón.

- Tudod Te egyáltalán, hogy ki vagyok, taknyos? – sziszegtem az arcába.

Újabb flegma választ kaptam, valamint egy „hülye fasz” jelzõt is rám aggatott. Kezdett bennem felmenni a pumpa.

- Nem tudom, ki vagy Te… mit akarsz… vagy egyáltalán mit képzelsz magadról, de ha még egyszer meglátlak a cukrászda közelében… esküszöm, kitöröm a nyakad – suttogtam neki.

A fenyegetésem süket fülekre talált. Jobb is, hiszen nem gondoltam komolyan, csupán a fejfájás beszélt belõlem.

Morogva visszacaplattam a cukrászdába, és visszaültem a sarokban lévõ asztalhoz. Mélyet sóhajtva vettem újra a kezembe az újságomat, majd beleharaptam a fánkomba. Alig rágtam rajta egy kicsit, a fiú ott termett elõttem.

Mi a francot akarsz tõlem?

- Fizess – sziszegte.

Micsoda? Miért?

Értetlen pislogásomat látván felhúzta a csuklóján az azt fedõ pólót. Az ujjaim nyoma vörösen izzott a világos bõrön.

- Ez minden? – vágtam rideg képet.

Egyáltalán nem voltam rá felkészülve, hogy egy bántalmazási peren ücsörögjek, ezért próbáltam úgy hatni rá, ahogy a felnõttek szoktak a gyerekekre.

- Ezzel akarsz bevarrni? Elõbb kellett volna felkelned ahhoz – vigyorogtam a képébe.

Ekkor tudatta velem ama egyszerû tényt, hogy õ a testébõl él. Elsõ hallásra megfordult a fejemben, hogy egy luxus prostival állok szemben, ám a fotózás miatt el kellett vessem ezt az érdekes gondolatot.

Az ügynökei valószínûleg jókora pert akasztanának a nyakamba, ezért finomnak kellett lennem vele. Mélyet sóhajtva elõbányásztam a legbûnbánóbb arcomat, majd felpillantottam rá.

- Nézd, sajnálom… Szörnyen másnapos vagyok… és… nem akartam kárt tenni benned.

Francokat! Még egy jókora nyakleves is kijárt volna neki, de hát a vajszívemnek köszönhetõen megúszta egy kézszorítással.

Igyekeztem meggyõzni arról, hogy soha többé nem fordul elõ a balul elsült találkozás, de egyre biztosabb voltam benne, hogy élvezi, ahogy megalázhat. Reménykedtem benne, hogy van szíve, így csak a „gyermeki” lelkére számíthattam. Remélem, nem cipel bíróság elé.

Negyed óra elég volt ahhoz, hogy magamra parancsoljak, és kikeljek a ropogós ágynemûk közül. A szemeimet dörzsölve vonultam a fürdõszobába, miközben igyekeztem kiverni az álmot a szemembõl. Az alsónadrágom a fenekem alá csúszott, így a hideg pajkosan belécsípett. Szisszenve húztam fel a nadrágom, és igazítottam egyet az atlétámon.

- Szörnyen nézel ki – mormogtam a tükörképemnek.

Megmosakodtam, majd felfedezõútra indultam a gardróbomba tiszta ruha reményében. Találtam is egy tiszta farmert, egy fehér inget és egy szürke pulóvert.

- Tiszta ez még – pillantottam az alsómra, majd felhúztam a farmert.

Miután felöltöztem a csuklómra erõsítettem a karórámat, és elindultam a bejárat felé. A tõzsde csupán kilenckor nyit, így tervbe vettem, hogy elõbb betérek a kedvenc cukrászdámba egy kis harapnivalóért.

Magabiztos léptekkel vonultam az épület felé. Útközben rávillantottam róka-vigyoromat pár tetszetõs férfira. Imádtam kacérkodni. Nem telt el olyan hét, hogy ne egy új szeretõvel tértem volna haza. Nemrég szakítottam a barátommal, így egyelõre nem fogtam bele a párkeresésbe. Potenciális jelöltek mindig vannak, és meg is várnak, ha úgy tartja a szükség.

Gondolkodva léptem be a cukrászda ajtaján. Már kívülrõl is látszott, hogy valami készülõben van odabent, hiszen rengeteg idegen ember szállta meg az apró üzletet.

- Mi a… ? – torpantam meg homlokráncolva a bejárat elõtt.

Egy nyurga, pattanásos fiatalember kis híján fellökött, ahogy papírokkal a kezében kiszáguldott az ajtón. Hunyorogva dugtam be a fejem az üzletbe.

- Jimmy, állíts a fényeken! – hallottam egy harsány hangot.

Érdeklõdve tuszkoltam beljebb magam a cukrászdába. Egy fiatal, igen furcsa külsejû fiún állapodott meg a szemem. A haja leginkább egy megnyúzott tigrisre, míg ruhája egy elgázolt papagájra emlékeztetett. A fejemet vakarva próbáltam kitalálni, hogy mi folyhat odabent, mikor az imént említett fiú éktelen visítozásba kezdett. Hisztizett, akár egy 8 éves kislány.

Megrökönyödve bámultam, ahogy a fura fiú édességet követel. Csupán pár szófoszlány jutott el a tudatomig. Édesség, modell, magazin, fotók. Áh, tehát egy fotózáson lennék?

Buta arcot vágva figyeltem, ahogy a fiú egyre inkább közeledik hozzám. Zavartan pislogva hordoztam végig a tekintetemet rajta, majd a mellkasomhoz emeltem a kezem, és barátságosan felé intettem.

- Szia, megt… - kezdtem neki a mondandómnak, de õ egy ingerült „Mit bámulsz?”-szal elintézte a dolgot.

Egy kecses mozdulattal szájon vághattam volna, de a harcias énem még mindig az ágynemûm közt fetrengett. Megilletõdve pislogtam a fiú után, majd a cihelõdõ stáb felé fordultam. A csalódott munkások szitkozódva rámolták össze a holmijaikat, és elhagyták a cukrászda területét.

Értetlenül bámultam a hûlt helyükre, majd a pulthoz léptem, ahol az öreg bolttulajdonos vakarta a fejét.

- Micsoda felhajtás. Mi ez itt? – kérdeztem a kopaszodó öregembert.

- Tudod, fiam, a boltnak kell egy kis reklám. Ez a fiú meg… hát… szereti az édességet… tudod, hogy van ez…

- Hogyne – húztam össze a szemeimet.

- A szokásosat kéred? – kérdezte a bácsi.

- Igen – válaszoltam kurtán.

Miután megkaptam a szokásos kis süteményes csomagomat, kifelé vettem az irányt. Hiába hagytam el a cukrászdát, a hazafelé vezetõ úton is az a fura fiú járt az eszemben. Érthetetlen.