Karakter: Hi Ice
Megjegyzés: (Neerocicának és Akirának)
Pi-pi-pi… pííííí.
Lassan felemelem kócos kis buksim jó meleg párnámból, és szememet még mindig csukva hagyva, vakon kezdek kutatni a visító óra után. Pár másodperc múlva megtalálom, majd miután a gombját is kitapogatom, lenyomom.
Nagyot sóhajtva terülök ki az ágyon, két karomat kinyújtva. Lassan a szemeimet is felnyitom, de rögtön vissza is csukom, túl erős a fény. Bah, kellett nekem a tetőtéri szobát választanom. Várjunk csak? Hiszen ezt nem is én választottam. Az a hülye Akai volt!
És ha már hülyéket emlegetek. Valaki szépen a gyomromba ugrik, kihasználva a terpeszkedésem, mire azonnal felpattannak a szemeim.
- Jóóóóóóó reggelt Hi! Hogy mondják sarkiul azt, hogy rohadtul elaludtál? - ugrál továbbra is rajtam, mintha nem akarnék már ettől is megfulladni.
- Úgy, hogy szállj le rólam te állat, mert a Sarkig rúglak! - lököm le magamról, aztán nagy levegőt veszek, hogy biztos legyek benne, nem nyomta szét a tüdőm.
- Ó, milyen morci valaki. Én is lehetnék ilyen, tekintve, hogy a srácok már egy órája elindultak a strandra, NÉLKÜLÜNK - áll fel, bevág a szokásos dilemmázó pózt, amit csak unott képpel nézek. - De ha csinálsz nekem reggelit, elnézem… - vált cukibb képre, mire a fejéhez vágom a párnám.
- Komolyan mondom, semmi önállóság sincs benned - ülök fel az ágyon kócos fejem rázogatva, hogy ne hulljon a hajam a szemembe.
- Ezért vagyunk haverok - rángat fel az ágyról Akai, majd teljes gőzzel lefelé kezd húzni a lépcsőn, egyesen a konyhába.
Ott aztán a pultok elé állít, utána meg leül az asztalhoz, és, mint egy kisgyerek, úgy várja a kaját. A fejemet csóválva ásítok egyet, majd kinyitom a hűtőt, hogy lássam, miből élünk.
- Hová tűnt innen a kaja? - nézek fel a barnahajú srácra, aki közben GameBoyozni kezdett, hogy elüsse az időt.
- Jah, a srácok már reggeliztek, biztos ők ették meg. - Lemondó tekintettel nézek drága barátomra.
- Oké. És elmondanád, hogy csináljak neked reggelit két paradicsomból, meg egy darab salátából? - kérdem, bár valahol tisztában vagyok vele, hogy nem fogok értelmes választ kapni.
- Te vagy az én mesterszakácsom, tuti megoldod valahogy - veti be megint a cuki fejet, aminek sajnos tényleg nem tudok nemet mondani. Sóhajtva felcammogok az emeletre, és úgy döntök, a tegnap magamnak vett kaját is felhasználom… erre az idiótára. Komolyan, túlságosan is kedves vagyok!
- Tessék - rakok egy szendót a srác elé, mikor készen vagyok, jómagam pedig leülök vele szemben, egy almával a kezemben. Én már megszoktam, hogy keveset eszek. A Sarkon sem zabálhattam állandóan. Bár ott messze nem volt ilyen jó a kaja, az is biztos.
- Köszi - vigyorog rám, de a kezemben lévő gyümire is felfigyel. - Biztos, hogy az elég lesz neked?
- Te akartad, hogy megoldjam a reggelid, nem? Akkor meg ne aggodalmaskodj itt - pillantok oldalra, mert igazából nagyon nem szeretem, ha ilyeneken problémázik. Akkor a barátságunk már túlzottan is közelinek tűnik.
- Te tudod - von vállat a barna, aztán felveszi a szendvicset. - De majd kárpótollak valamivel! - kacsint, aztán enni kezd.
A szemem sarkából nézem, és persze minden egyes dicséretre rábólintok, amit csak hirtelenjében mondani tud. Egyébként nem értem, mért zsong be ennyire az én kajámtól, most is csak felvágtam némi zöldséget, amit beraktam két fél kenyér közé. Ezen mi olyan hű de finom? Na mindegy, a japánok valahogy mindig is furcsák voltak.
- Köszi - tolja el maga elől az üres tányért, aztán nyújtózik egyet. - Na, most, hogy ez megvolt, menjünk mi is a strandra! - Kis híján félrenyelek, de még időben észreveszem magam, úgyhogy csak egy kisebb köhögési rohammal kell számolnom. Akai aggódva néz, bár már lassan megszokja, hogy így reagálok, ha szóba hozza a strandot.
- Tudod mit? Kárpótolj azzal, hogy engem itthon hagysz - hebegem az almacsutkára fintorogva, amit szépen el is dobok a kukáig. De még el sem engedem, mikor Akai elkezdi a szokásos monológját arról, hogy a fiataloknak mért kell strandra járni, hogy neki mért kell strandra járni, és, hogy nekem mért kéne… engedelmesen bólogatok mindenre, de mintha vatta lenne a fülemben, szinte meg sem hallom, amit mond.
- Hi, figyelsz rám? Ha sosem jársz strandra, nem tudsz felszedni senkit, és a végén majd téged szed fel egy hetven éves tata! - osztja meg velem az álláspontját, én meg csak mosolygom, mivel erre nem sok esély van. Nem járok annyiszor bulikba, hogy valaki el akarjon rabolni, sőt, asszem olyan szép se vagyok, hogy kurvának kelljek.
De egyébként nem értem, ez hogy kapcsolódik a strandhoz. Mintha az utcáról nem tudnék „felszedni” valakit.
- Nem hiszem, hogy ez vita tárgya lenne, Akai - állok fel a székről, majd a szobám felé indulok, de nem jutok messzire, mikor megfogja a barna megfogja a karom, így kénytelen vagyok megállni.
- Hi, légyszi! Egyszer sem voltál kinn egész nyáron, legalább most, az utolsó hetekben gyere el velünk! Kérlek! - Megint azok a csillogó szemek. Bah, utálom őket! Nem akarok gyengének tűnni, és igent mondani, de…
- Ha most elmegyek veled, békén hagysz végre? - kérdem az arcát fürkészve, ő meg csak bőszen bólogat, hogy igen. Sóhajtom. Végül is a nyári szünetből már nincs sok vissza, aztán úgyis az iskolapadba kell ülnünk, úgyhogy nem lesz alkalma ezzel nyaggatni. De, hogy végre békén hagyjon, most bele kell egyeznem a dologba.
- Oké - bököm ki végül, mire barátom szeme felragyog, és már húz is fel pakolni…
- Grrr.
- Milyen szép időnk van.
- Grrrrrrr.
- A víz is melegnek tűnik!
- Grrrrgrrrr…
- Elmondanád végre, mi a fene bajod van? - förmed rám a barna, mikor megunja a folyamatos morgásom.
Én erre egy elegáns mozdulattal a fürdőnadrágom felé mutatok.
- Ez a bajom.
- Mi bajod van ezzel? - teszi itt a hülyét, de mindjárt a Jeges-tengerig fog repülni, ha nem vesz komolyan!
- Mi? Lássuk csak, mi is… hát, mondjuk az, hogy RÓZSASZÍN!
- Rózsaszín? Dehogy. Csak két olyan csík van benne, az alapszíne kék - oktat ki az ujját felemelve, de rögtön más lesz a képe, mikor meglátja a fejem füstölését.
- Azt hiszed vak vagyok, bazzeg?! Amikor azt mondtad, veszel nekem egy fürdőgatyát, nem gondoltam volna, hogy épp ILYENRE gondolsz!
- Nyugodjál már le - legyezi el körülem a füstöt. - Semmi baj nincs ezzel a gatyával. Max akkor kéne felháborodnod, ha pink alapon lenne kék csíkos. De így az égvilágon semmi okod nincs rá. Lazíts már!
Morgok még egyet, aztán elfordulok felőle. Egy napernyő árnyékában ülünk épp, Akai ropit majszol, közbe pedig nézi, ahogy a többiek próbálnak megfűzni néhány csajt. Persze hívtak minket is, de már az is épp elég ciki, hogy én látom a fürdőruhám, nem, ha még más is… és mivel Akainak sem volt kedve hozzá, itt maradt velem. Szerintem volt kedve hozzá, csak miattam nem ment el. Egyem a husát… vagy hányjak belé egy karót!
- Pedig szerintem ez király fürdőgatya - motyogja mellettem, de nem reagálok rá. Ja, király, csak kiengesztelésnek nagyon nem jó. Mert ugye ezt vette nekem a reggeli szendvicsért… vagyis erre fogja, mert tudja, hogy ki nem fizetném neki, akármit csinálna. Fürdőgatya meg mindenképpen kellett nekem, lévén, hogy én nem hoztam, mivel eszem ágában sem volt strandra járkálni a nyáron. Nem is tettem meg. Az nekem olyan, mint egy szauna. Nem, még annál is rosszabb… maga a pokol!
- Elmegyünk inni valamit, nem jöttök? - jön oda hozzánk Keichi, aki mellesleg az a srác, akinek a házában szállást kaptunk a nyárra. A gyerek kőgazdag, az apjának meg rengeteg tengerparti kecója van, hát akkor meg mért ne adhatná az egyiket a fiának? Így laktunk egész nyáron egy lakásban. Hét fiú együtt, minden szobában kettesével. Csak Keinek volt saját hálója.
Élmény volt, főleg, mikor mindenki egyszerre rúgott be, és hányta tele a szobáját, meg úgy mindent… aztán meg nekünk kellett feltakarítani, másnap reggel… na igen. Értékes napok mentek kárba rá.
Akai kérdően néz rám, én meg csak bólintok. Lelkileg már készülök is. Napra kell mennem…
Az egyik igen messzi sörözőbe megyünk el, így, mikor hátrapillantok, már egyáltalán nem is látom, hova telepedtünk le. Ez most egyáltalán nem zavar, tekintve, hogy rajtam kívül mindenki törzskönyvezett strandlátogató, így könnyedén visszatalálnak majd, így én is általuk.
Leülünk az egyik asztalhoz, és rendelünk valamit. Beszélgetünk, mindenféle hülyeségről, néha kórusban felnevetünk, vagy a mellettünk elmenő lányokra fütyülünk. Illetve ezt én hanyagolom, hiába tartják a fiúk olyan jó mókának.
Már lassan fél órája ülünk egy helyben, ami egyébként csodának számít, mert itt mindenki hiperaktív, főleg, ha a tengerparton vagyunk. De talán ez betudható a déli hőségnek is, ami csak úgy fojtogat, és már csak ezért is bánom, hogy kijöttem ide.
De mivel kínomban túl sokat iszok, most már máshova is ki kellene mennem… a srácok megmutatják, hol van a mosdó, aztán beszélnek tovább. El is indulok az épület felé, kicsit furcsállom is, hogy Akai nem jön velem, mindig olyan szokott lenni, mintha az árnyékom lenne, de most… na mindegy, jobb is így.
Elvégzem a dolgom, aztán kilépek az épületből, és körbenézek. Teljes sokk. Az asztalnál, aminél ültünk, nincs senki. Ledermedek, és csak nagy szemekkel bámulok előre. Lassan leesik a dolog. Úgy, szóval ezért nem jött velem senki. Itt akartak hagyni, hogy muszáj legyen a Napra mennem, és azt is elintézték, hogy huzamosabb ideig, tekintve, hogy foggalmam sincs, hol vannak a cuccaink…
Bosszúsan morgok valami szépet az orrom alá, aztán még edzem magam kicsit az árnyékban, de végül elindulok. A Nap az első öt percben még nem is zavar, de, ahogy egyre többet süt rám, a fulladtság lassan eluralkodik rajtam. Tizenöt percnél már izzadok, húsz percnél rózsaszín flamingókat látok repülni az égen. Ez rosszabb, mint a drog. Ó, hogy mennétek el a fenébe! Itt fogok megdögleni, ha nem találok gyorsan árnyékot, márpedig közel s távol csak sivatagot látok. Anyám… végem.
Elterülök a homokban, és nézem a sok pink flamingó röptét, amiken kék fürdőgatya van, és úgy rikácsolnak felém, mintha csak kiröhögnének. Basszus. Komolyan kipurcanok, ha nem történik valami csoda.
És akkor fölém hajol. Valami kékeslilás, barnás, akinek egész jó felsőteste van. Nagy szemekkel nézek rá, valami van a mosolyában, de a képzelgéseimtől nem tudom kivenni, mi.
- Jól vagy? - kérdi szórakozott hangon, mintha nem lenne tök nyilvánvaló, hogy nem. De most elnézem neki. Napszúrás után mindig nehezemre esik a kötözködés.
- Te nem délibáb vagy? - kérdezek vissza, mire a lila felkuncog.
- De. Te pedig egy angyal vagy, ugye? - Felülök a homokban, és kitűröm a szembe hulló hajam.
- Ha vannak szárnyaim - vonok vállat, aztán kikapom azt a hosszút, ami a kezében van, és a fejem fölé helyezem. Háááh, végre, árnyééék… ahogy a Nap sugarai nem érnek, lassan kezd kitisztulni a fejem, és a pink tollasok sem zaklatnak tovább. Akkor jövök rá, hogy egy szörfdeszkát tartok a fejem fölé, ami elég ciki, főleg, hogy nem is az enyém.
És akkor villámként tűnik fel előttem a lilás arca, ami veszettül váratlanul ér. Nagy szemekkel nézek rá, és egyre félénkebb formát veszek fel. Basszus… én most komolyan flörtöltem egy ismeretlen sráccal? Aaah… remélem, sosem tudják meg a többiek!
|
