A barátom, a testvérem, a párom haláláról beszélünk, ő pedig egész egyszerűen elvigyorodik. Szélesen, és kifejezetten veszélyesen, de ez akkor is vigyor. A döbbenettől elkerekednek a szemeim, és már engedném is el, hogy minél messzebb kerüljek tőle, mikor hirtelen a számra tapad. Eléggé meglepetésként ér a dolog, először még ellenkezni is elfelejtek, de mikor úgy megharap, hogy a vérem is kiserken, magamhoz térek.
A kezemmel, amivel eddig a felsőjét markoltam, eltaszítom magamtól, és lendületből ütném meg, de a judo se ér semmit, ha kapkodok, és szétcsúsznak a mozdulataim. Lazán kitér az ütésem elől.
- Te beteg állat! – üvöltök rá, és kis híja van csak, hogy el nem csuklik a hangom. Legszívesebben a világ, de legalább a gép ellentétes oldalára húzódnék, mint ahol ő van, de a nyomorék bilincs nem engedi. Úgy érzem magam, mint a sarokba szorított vad, vagy láncra vert kutya.
Továbbra is vigyorogva nyalja meg a száját, a szemei csillogásától pedig megfagy ereimben a vér. Ez a férfi tényleg veszélyes, nagyon veszélyes…
- Az enyém vagy. Azt teszek veled, amit akarok – ismétli meg a nem rég elhangzott szavakat, de olyan hangsúllyal, hogy képtelen vagyok visszavágni.
Ledermedve bámulok a rá, szemeimbe pedig könnyek gyűlnek a tehetetlen kétségbeeséstől és dühtől. Ez egyszerűen nem történhet meg! Okami nem lehet halott! Én pedig… engem pedig… mégis miért akarna egy ilyen ember elrabolni? Nem hiszem el, hogy nem talál nálam jobbat!
- Ne kísértsd a sorsot, Angyalka.
Remegő lábaim eddig tartottak meg, visszarogyok a kanapéra, és némán, megállíthatatlanul patakzó könnyekkel fixírozom a padlót, innentől egy szót se szólok hozzá.
~*~
Kimerülten lépdelek le a repülőhöz tolt lépcsőn, sokkal inkább ösztönzésre, mint magamtól. Fáradt vagyok, mert szinte semmit nem aludtam, a felkínált ételhez se nyúltam, mióta elraboltak az egyetem elől. A könnyeim már egy ideje elapadtak, és tompa kábultság telepedett rám, amit megfűszerez még a félelem, ezért is tűröm, hogy Leone emberei láncon vezessenek, mint valami állatot.
Beültetnek egy elsötétített ablakú, éjfekete kocsiba, de se erőm, se sok lehetőségem nincs a nézelődésre, mert két „kísérőm” közé szorulok hátul, csak előre látnék, de mivel Leone ott ül, inkább az ölembe ejtett kezemet figyelem. Fél füllel hallom, hogy a sofőr mond valamit, de azzal vagyok elfoglalva, hogy összeszedjem magam, mégse akar sikerülni.
Sose hittem volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, olyan szürreális, mint egy álom, egy valódi rémálom… Fel akarok ébredni belőle! Okami mellett, ismerős környezetben, ismerős illatoktól körülölelve, nem egy ilyen idegen, csípős tengerillatot árasztón földrészen!
Mire legközelebb felocsúdok, már egy hatalmas, lenyűgöző kúria előtt állunk. Más esetben örömmel tanulmányoznám, mindig is érdekeltek a szép építmények, de most csak a kétes jövőt látom magam előtt, a börtönömül szolgáló épülettel együtt.
Amint kitessékelnek a kocsiból, ahol időközben megszabadítottak láncaimtól, maga Leone markol rá a csuklómra olyan erővel, hogy tartok tőle, nyomot hagy. Halk szisszenéssel adom tudtára, hogy elvetette a sulykot, de más jelét nem adom fájdalmamnak. Amúgy se érdekli, ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy vele megyek, majd húzni kezd maga után.
Folyosókon és emeleteken keresztül cipel maga után, majd egy hatalmas lakosztályba érve, rátaszít az ágyra. Kapásból húzódnék el, feléledt ellenkezéssel, de fenyegető pillantása, és vállamra nehezedő keze megállít.
- Itt maradsz, amíg azt nem mondom – parancsolja, az arcomat fürkészve. – Felküldök majd ételt is, de most fontos dolgom van. Ha nem talállak itt, mire visszajövök, nagyon csúfos véget fogsz érni… - azzal feláll, és kisétál a szobából, magamra hagyva káoszba fúló gondolataimmal.
Percekig meredek a csukott ajtóra, próbálok kizökkenni a kábult állapotomból. Mikor azonban sikerül, megbánom az elhamarkodottságom, mert minden keserű érzelem megrohan. Ismét elfogyottnak itt könnyek gyűlnek a szemembe, és lecsúszva az ágy mellé, összekuporodok a földön. Okami nevét suttogva karolom át a lábaim, és arcomat a térdeim közé hajtva hagyom, hogy rázzon a néma zokogás.
Arra se reagálok, mikor óvatosan nyílik az ajtó, és valaki besiet. Edénycsörgést hallok, majd távolodó lépteket, minden bizonnyal ételt hoztak, ahogy mondta. Remek, legalább nem akarja, hogy éhen haljak… Nem mintha most ez lenne a legnagyobb gondom.
legutóbb családom halálakor engedtem ennyire el magam, és szabadjára az érzelmeim, de akkor ott volt Okami, hogy vigasztaljon, támogasson. Most, hogy őt is elvesztettem, nem maradt senkim, és semmim…
Veszteni valóm se…
Megmerevedek, és olyan hirtelen apadnak el a könnyeim, hogy az már ijesztő. Teret adok a bennem izzó dühnek és gyűlöletnek, összeszorított szájjal küzdöm talpra magam. Letörlöm a könnyeim, égő tekintete pedig végig vezetem a szobán.
Az asztalra helyezett tálcán, előrelátó módon nincsen evőeszköz, ínycsiklandó hidegtálat hoztak, de perpillanat az evés gondolatára is rosszul leszek, pedig tegnap óta nem ettem. Fáradt is vagyok, kifejezetten kimerült, de a harag erőt ad.
Mivel nem találok alkalmas fegyvert, saját képességeimben kell bíznom. Nála biztos lesz pisztoly, vagy ilyesmi, megszerzem tőle.
Tettre készen, megfeszített izmokkal húzódok az ajtó mögé, és várok, míg közeledő lépteket nem hallok egy idő után. Lendületesen tárul ki az ajtó, majd a jövevény belép, de meg is torpan, valószínűleg most vizsgálja hűlt helyemet az ágyon. Lassabban zár be maga mögött, így szinte biztos lehetek benne látatlanban is, hogy háttal áll nekem, tovább keres.
Gyorsan mozdulok, de valószínűleg már számított erre, miután nem talált az ágyon és környezetében, és megpördülve hárítja az oldalát célzó rúgásom. Fogcsikorgatva ugrom hátrébb, majd újra támadásba lendülök.
Évek óta judózom, talán még esélyem is lenne ellene, de a kétségbeesés, a harag, és a kimerültség miatt, szétesnek a mozdulataim. Hiába tartana talpon a düh, pár perc múlva sikerül megállítania. Zihálva fekszem a földön, ő pedig jobb kezemet hátracsavarva, rám támaszkodva tart lenn. Bár szaporábban kapkodja a levegőt, első meglepettsége után nem tűnt el a széles vigyor az arcáról, ezzel pedig szította bennem az indulatot, úgy tűnt ő élvezi a reménytelen küzdelmem.
- Látom, tartogatsz még meglepetéseket Angyalkám, bár a megtámadásomnál ostobább ötlettel, aligha állhattál volna elő – duruzsolja jéghideg hangon, a fülemhez hajolva.
- Engedj el, engedj el! – prüszkölöm, kétségbeesett dühvel tekeregve alatta. Ezzel csupán annyit érek el, hogy lassan már az ingemből is kificánkolom magam, ám csuklómat ugyan olyan szilárdan tartja, mint ahogy térdével a hátamra nehezedik.
- Nocsak! Még hogy semmi közöd a yakuzához! – fojtja belém a kiabálást gunyorosan, keze pedig a lapockámra simul, amiről kissé letornáztam a felsőm. Rögtön tudom, hogy mit szúrt ki. A farkasos tetoválásom, amit még Okami kedvéért csináltattam, bár nem vállaltam be túl nagyot.
- Azt… hagyd békén! Ne érj hozzá! – feszítem meg magam még inkább, de semmit nem érek el vele, csak meghúzza kicsit a kezem, a fájdalomtól pedig bennem reked a hang.
- Az ő jele, nem igaz? – Költői kérdés, nem vár rá választ, úgyis tudja. – Jobb lesz tőle megszabadulni.
Ledermedek, és végigvág rajtam a harag. Nem engedhetem, hogy ezt is elvegye tőlem, nincs az az isten, amelyik rávenne, hogy nyugton maradjak, míg leszedik rólam.
- Anton! – kiáltja, és a következő pillanatban meg is jelenik a szólított, egyike azoknak, akik ügyeltek rám idefelé. – Hozd a pecsételőt, és szólj még valakinek, hogy segítsen!
A férfi egy pillanatig habozni látszik, mikor lenéz rám, én pedig villámló tekintettel, nehézkesen pillantok vissza rá, de aztán sarkon fordul, és elsiet.
- Mit akarsz? Milyen pecsételő? – kezdek vad mocorgásba megint, és mikor válasz nélkül, a kezemet továbbra is a hátam mögé csavarva, felállít, támadnék újra rá. Az erőm viszont már alaposan a végét járja, viszonylag könnyedén tart sakkban.
Hamarosan az emberei is megérkeznek, és mikor rájövök, hogy a kezükben mi is van pontosan, nem akarok hinni a szememnek. Valamiféle melegítő eszköz, de ez még semmi, egy félreérthetetlen dolog áll ki belőle, egy billog nyele.
Ugye nem…? Erre ő se lenne képes, igaz? Képtelenség, hogy azt rajtam akarja használni, ennyire ő se lehet őrült!
Az azonban, hogy az ágyhoz lök, és hassal lenyom rá, nem azt mutatja, hogy nem velem vannak tervei. Minden eddiginél hevesebb ellenkezésbe kezdek, de mikor átad két emberének, ők már együttesen könnyedén lefognak, és viszonylag mozdulatlanná tesznek.
- Ezt nem teheted! Engedjenek el! Nem, nem, nem, nem! – kiáltozok kétségbeesetten, de meg se hallanak. Nem látom pontosan, mi zajlik mögöttem, de érzem, ahogy jobb lapockámat szabaddá teszik, és a következő pillanatban olyan iszonytató fájdalom mar végig az egész testemen, hogy felsikoltok.
A hátam, a vállam, a nyakam… szétsugárzik a kín, egyszerre tűnik tűzforrónak és jéghidegnek a bőröm. Felzokogva húzom össze magam, ahogy lefogóim eltűnnek mellőlem, és kába, meggyötört szemekkel meredek magam elé.
Nem merek moccanni, igyekszem elkerülni a fájdalom erősödését, de még mindig nehezen hiszem el, hogy megtette. Billogot égetett belém, mint egy haszonállatba, ráadásul pont Okami utolsó emlékére. A testi kínnal egálban van a lelki, és még sose gyűlöltem senkit annyira, min a most mellém telepedő férfit.
- Erről mindig tudni fogod, kinek a kezében vagy! – jelenti ki, majd összekuporodott énemet erőszakkal kihajtogatja, és az államat megragadva, maga felé fordít. Felnyöszörgök a mozdulatra belém nyilalló fájdalomtól, de semmi erőm nem maradt az ellenkezésre. – Megmondtam, hogyha nem vársz rám normálisan, csúfos véget érsz… ehhez képest, még szépen meg is úsztad, nem gondolod?
Megcirógatja a sebem, ami fogalmam sincs, milyen alakot kapott, de még ennyitől is veszettül fáj, így remegve lököm el magamtól, és szédült, kábult állapotban ugranék át az ágy másik oldalára, de elhagy az erőm, és végighasalok a takarón.
- Csak hogy lásd, milyen jó ember vagyok, hagylak most aludni, de előtte megfürdesz, és kapsz új ruhát! – még mielőtt bármivel is ellenkeznék, ismét szólítja az embereit, de ezúttal nem ugyan azokat, ők sokkal inkább tűnnek inasnak, mint maffiatagnak. – Fürdessétek meg, aztán etessétek meg, és dugjátok ágyba!
A paranccsal senki se száll szembe, már én se tudok, tehetetlenül, a fájdalomtól és a sokktól még mindig kábán, hagyom, hogy elcipeljenek, támogassanak egy díszes fürdőszobába. Az elkövetkező események összefolynak, nem tudnám pontosan megmondani, hogy miként fürödtem le, ettem e bármit is, és kerültem ágyba, de amint vízszintesbe voltam, a sebem sajgása által kísérve, el is nyomott az álom.
Ráérősen baktatok a főkapu felé, gyakorlottan kerülve ki, és hagyva figyelmen kívül társaimat. Nem vagyok oda a tömegért, de az órák befejeztével ez az egyetemhez tartozik. Már megtanultam úgy átszlalomozni a többiek között, hogy a lehető leghamarabb kijussak, és közben ne találjon meg senki, aki olthatatlan vágyat érez a társalgásra.
Most is egész nyugisan kiérek, de rögtön le is blokkolok, ahogy a járda mellett ismerős, fekete kocsit pillantok meg. Az egyetemisták kíváncsian, kissé gyanakodva haladnak el mellette, és szándékosan lassítanak, hátha még láthatják, ki száll majd be, vagy ki.
Kedvem szottyan vágni egy hátraarcot, és az épületet átszelve a jó nagy kerülővel járó, hátsó kijáratot választani, de elkéstem. A vezető ajtaja kinyílik, és egy jól öltözött, napszemüveges férfi száll ki, de kiegészítője ellenére tudom, hogy egyenesen rám szegeződik a pillantása.
Lemondó sóhajjal, sietve indulok meg felé, majd amilyen gyorsan és feltűnésmentesen csak tudok, bevágódok a hátsó ülésre. A sofőr, Yamamoto is beül, a visszapillantóban fürkészve az arcom, de mg se szólalok addig, míg el nem indulunk.
- Azt hittem megbeszéltük, hogy többet nem jössz értem – jegyzem meg komoran.
- Okami-sama parancsa volt – feleli bocsánatkérően.
- Vele is megbeszéltem! – vágom rá, majd elgondolkodva kötöm be magam, és dőlök hátra. Barátom… párom is beleegyezett abba, hogy ne kísérgessenek mindenhova, úgyhogy nem értem, mi ez így hirtelen. Kár azonban Yamamotót nyúzni, majd Okamin számon kérem a dolgot, ha hazaértünk.
- Okami! – csattanok fel kapásból, ahogy berobbanok a házba. – Megegyeztünk, hogy nem küldesz értem pesztonkát! Mi… - Bennem reked a folytatás, mikor megérzem a körülöttem uralkodó különös hangulatot. Olyan szinten feszült, hogy borzongást vált ki belőlem, és mikor a tanácsteremként is funkcionáló iroda felől Okami bukkan fel, kérdő pillantást vetek rá.
- Kei, kérlek várj meg a szobánkban! – bök az említett hely felé vezető folyosóra.
Összehúzott szemmel, aggódva fürkészem az arcát. Nem csak a légkör aggaszt, ő is sík ideg, még az üdvözlő csókját se követelte ki, pedig azt sose felejti el. Ráadásul olyan sötéten ég a tekintete, mint mikor egy ellenséges család megölte jó pár emberét.
- Mi a baj? – Általában nem folyok bele az ügyeibe, de ha ennyire komoly dologról van szó, szeretnék segíteni neki. – Kivel tárgyalsz? – jut eszembe a ház előtt látott idegen kocsi.
Ha lehet, még komorabb lesz, és olyat tesz, amit legjobb tudomásom szerint még soha… rám ripakodik:
- Csak menj a szobába, majd később beszélünk!
Még ő is meglepődik saját magán, és talán jobban megszeppen, mint én, és rögtön bűnbánóan túr félhosszú, fekete hajába. – Ne haragudj, Kei! – motyogja, és magához húzva, szorosan átölel. Csak velem szemben engedi meg magának az ilyen ellágyuló, kedves gesztusokat, de a jelenlegi viselkedése kezd kissé megijeszteni. Ezt próbálom nem kimutatni, és viszonzom az ölelést, hogy biztosítsam támogatásomról.
- A szobánkban megvárlak – jelentem ki, mire elenged, és biccent. Halvány mosollyal mondana valamit, de az iroda felől érkező köhintést meghallva egészen megmerevedik, és minden pillanatnyi nyugalma szertefoszlik.
Kíváncsian kapom tekintetem a hang gazdája felé, de Okami egy lépéssel elém toppan, és úgy helyezkedik, hogy eltakarjon. Mivel magasabb és erősebb testfelépítésű nálam, ez nem okoz neki akkora gondot, de szokatlan tett tőle. Azt hiszem, megvan minden gondjának forrása…
- Heine, még nem végeztünk a tárgyalással, ha jól gondolom! – csendül fel az idegen jeges hangja, amitől nem csak a hideg ráz ki, de a bicska is kinyílik a zsebemben. Nem semmi, hogy így beszél a vendéglátójával!
Csak pillanatokkal később esik le, hogy tulajdonképpen angolul beszélt, nem túl erőteljes, de számomra felismerhető olasz akcentussal. Nem bírom ki, muszáj megnéznem magamnak, így valamelyest előlépek barátom mögül.
Jó pár méter választ el a férfitól és két kísérőjétől, ráadásul napszemüveget visel, de még így is megérzem rögtön magamon a pillantását.
A hideg futkos a hátamon, és nem tudom elszakítani róla a tekintetem, pedig elsőre végigmértem, és megállapítottam, hogy nem mindennapi férfi. Tipikus olasznak tűnik, a déliek sármjával, de biztos vagyok benne, hogy a melegségük és kedvességük hiányzik belőle.
- Egy pillanat, mindjárt visszatérek! – szólal meg Okami, miközben a könyökömet megragadva, a szobánkhoz vezető folyosó felé fordít. Pár lépést tesz velem, majd kérlelően a szemembe néz. Tudom, hogy azt szeretné kérdések és késlekedés nélkül menjek innen, így bólintok. Vetek egy utolsó pillantást a méretes előszoba másik végében álló felé, majd elsietek a folyosón.
Nem értek semmit a helyzetből, de eléggé nyugtalanító, és míg várok a szobában, párszor megfordul a fejemben, hogy elkapok valakit a közelben lézengők közül, és kifaggatom. Mégis jó fiú maradok, inkább a könyveimet és a rajzmappámat húzom magam elé, hogy tereljem a gondolataim.
Pár óra múlva már igencsak ideges vagyok, egyre nehezebb nyugton maradnom a szobában. Megtanultam holnapra mindent, rajzoltam, és szinte ösvényt jártam a padlóba, de Okami még nem ért vissza. Már majdnem hetet üt, mikor végre nyílik az ajtó, és megjelenik.
Pattannék fel az ágyról, amin ücsörögve olvasok, de ő gyorsabban mozdul, és fél pillanat múlva hátra döntve találom magam. Bennem reked a felháborodás, mikor az arcára siklik a tekintetem. Zaklatott, feszült, és szemében ég a féltés, a birtoklási vágy.
Csókjából is ezeket érzem, mikor mohón, szenvedélyesen tapad a számra, és közben már a ruháimat is szedi le rólam. Hagyom, tegyen amit akar, most nem arra van szüksége, hogy faggassam.
***
- Mi történt? – Megvártam, míg kitombolta magát, szó nélkül adtam át magam neki, de most, hogy kielégülten heverünk egymás mellett, tudnom kell, mi a franc folyik itt!?
- Nem kell aggódnod, minden rendben van – feleli, de kerüli a szemkontaktust, hazudik.
- Okami! – A könyökömre támaszkodom, hogy fölé hajolva nézhessek a szemébe. – Ki volt az a férfi? Mi volt ez a kirohanás az elmúlt órában? – Nem szokott ennyire vadul birtokló lenni, inkább a ragaszkodás jellemző rá.
Csend áll be közénk, látszólag nem akar felelni, de makacsul fürkészem őt, jelezvén, hogy nem tágítok, míg választ nem ad.
- Olasz, a neve Leone Vespasiano. Még az apámmal volt üzlete, kisegítette az öreget, de persze nem önzetlenül. Most jött behajtani a tartozást! – sziszegi, és a dühtől ökölbe szorulnak a kezei.
- Ilyen sokat kér?
- Nem pénzt akar – morranja, és felül, így nem láthatom az arcát.
- Akkor mit? Területet? A hűségedet? – sorolom. Azt hiszem ezeket szokták még követelni a „szakmájában”.
- Először azokat akarta… - feleli tompán, de aztán, mint aki megbánta, amit mondott, idegesen a hajába túr, és megrázza a fejét. – Kérlek Kei, hagyjuk! Nem kell aggódnod, elrendezek mindent! Csak annyit ígérj meg, hogy amíg nem mondok mást, elviselsz egy kísérőt! – fordul felém, és olyan szemekkel néz rám, hogy képtelen vagyok ellentmondani.
***
Az elkövetkező napokban olyan érzésem van, hogy beszereztem egy második árnyékot. Az egyetlen hely, ahol nincs Okami egyik embere mindig a nyomomban, az az egyetem. Amíg óráim vannak, fellélegezhetek, de aztán ahogy kilépek a kapun, Yamamoto már vár is, az ismerős fekete kocsival. Annyit sikerült csak elérnem, hogy már nem száll ki mindenáron.
Otthon kicsit lazább, de van őrizet, kezd is elegem lenni belőle, de elég ránéznem Okami gondterhelt arcára, mikor készülnék kibukni, és inkább a tűrés mellett döntök. Pedig barátom se könnyíti meg a helyzetem. Ha együtt vagyunk, enged ugyan a feszültségéből, de továbbra is látszik rajta, hogy problémája van, és úgy kisajátít, hogy pár nap után azt érzem, lassan megfulladok. Beszélni pedig nem hajlandó.
Nagyjából egy hét telt el az ominózus nap óta, amikor minden a feje tetejére állt, és kezdem rezignált nyugalommal kezelni a helyzetem. Fáradt sóhajjal lépek ki az egyetem kapuján, és reflexszerűen indulok el Yamamoto kocsija felé.
Kinyitom a hátsó ajtót, és szokásomhoz híven, szaporán vágódnék be az ülésre, mikor ösztöneim riadót fújnak, így megakadok a mozdulatban. Nem marad azonban időm a cselekvésre, valaki megragadja a karom, és beránt. Az ajtó csapódik mögöttem, én pedig riadt dühvel állok neki hadakozni az idegen férfi ellen.
- Altasd el, mielőtt kárt tesz magában, vagy benned! – csendül fel egy gunyoros, jeges hang az anyósülés felől. Egy pillanatra megdermedek, mikor a hidegrázás miatt beazonosítom, kivel van dolgom, de rögtön utána még hevesebb kalimpálásba kezdek.
Ekkor ellenfelem szúrós szagú kendőt nyom az orrom és szám elé. Nem kell zseninek lennem, hogy tudjam, mivel van dolgom, de képtelen vagyok visszatartani a lélegzetem a remélt szabadulásig, így pár pillanat múlva elernyedek, és a világ elsötétedik a szemem előtt.
***
Fejfájással, és enyhe hányingerrel ébredek, a fülem pedig furán zúg, és mintha be is lenne dugulva. Pont úgy, ahogy repülőkön szokott…
Kipattannak a szemeim, és úgy ülök fel, mint akibe rugót szereltek. Egyértelmű, hogy nem otthon, és még csak nem is ismerős környezetben vagyok, hanem ténylegesen egy repülőgépen. Körülöttem minden méregdrágának tűnik, eleganciát és luxust sugallnak.
Mégse sokáig köt le a berendezés bámulása, mert a fekvőhelyemtől nem messze, ismerős alakot pillantok meg, egy fotelban terpeszkedve.
- Mi a… - nyekkenek fel anyanyelvemen, majd átváltok arra, amit már biztosan tudom, hogy megért. – Mi folyik itt? Hol vagyok?
- A gépemen, úton Olaszországba – érkezik a szenvtelen válasz, és bár az egyik részével már én is tisztában voltam, mégis leblokkolok döbbenetemben. Beletelik pár percbe, míg összeszedem a gondolataim, és felháborodottan ugrok talpra. Ezzel egy időben vissza is esem a kanapéra, a lánccsörgés kíséretében kezemet ért rántástól. Összehúzott szemekkel meredek a jobb csuklómon díszelgő bilincsre, aminek a lánca elveszik valahol a karfánál. Mint valami… póráz?!
- Ez… ez… azonnal szedjék ezt le rólam! – csattanok fel, megtalálva a hangom. – Ehhez nincs joga, vigyen haza! – vetem szikrázó pillantásom a továbbra is nyugodtan ücsörgő alakra, aki még mindig nem volt képes megszabadulni a napszemüvegétől.
- Az enyém vagy, azt teszek, amit akarok. Amúgy sincs hová hazamenned. – Mindezt olyan tárgyilagosan közli, mintha csak az időjárásról csevegnénk.
- A magáé? – hápogom, és a felháborodástól még a levegő is bennem reked, míg a fejemet rázva, ki nem zökkentem magam. – Nem tudom kinek hiszi magát, de én nem vagyok tárgy, amit csak úgy birtokolni lehet! Ráadásul ha Okami tudomást szerez erről…
- Rá ne számíts, ő már többé nem segít neked – vág a szavamba, nekem pedig jeges rémület szorítja össze a szívem. Ezt most úgy mondta, mintha…
- Mit tett vele? – préselem ki magamból a halk kérdést, de már túlzottan sejtem a választ, a fájdalom szinte fojtogat. Nem is sieti el a felelést, ráérősen feláll, és elém sétál, szemüvegét a fotelban hagyva. Most először nézhetek a szemébe, de a sötét, feneketlen mélységet látva, azt kívánom bár ne tettem volna.
- Fogalmazzunk úgy, hogy nem lehetett vele tárgyalni, így inkább kivontam a forgalomból – szólal meg fagyosan, és bár nem mondta ki nyíltan, nagyon jól tudom, hogy az aggodalmam nem volt alaptalan. Megölte.
Megölte az egyetlen embert, akihez teljes szívemből ragaszkodtam, és aki ezt viszonozta, végtelen szeretettel és szerelemmel. Az egyetlent, aki családom halála után megmaradt nekem, és mindig támogatott. Megölte, mielőtt képes lettem volna viszonozni a szerelmét, vagy legalább meghálálni neki azt, amit értem tett. Az nem lehet, hogy őt…
- Nem… – suttogom halkan, majd könnyes, gyűlölettől izzó szemekkel pattanok fel, amennyire láncom engedi, és szabad kezemmel elkapom a ruháját, hogy közelebb húzhassam magamhoz. – Hazudsz! – váltok át tegezésre, felesleges az udvariaskodás. Tudom, hogy igazat mond, de képtelen vagyok elhinni, nem akarok elhinni! Tagadom magamban a fájdalmas igazságot, mert érzem, hogy kezdek összeomlani tőle, és ezt nem engedhetem meg magamnak, bíznom kell benne, hogy ostoba blöff az egész!
Lábaimat átkarolva ülök a régi hintaágyban, és élvezem a naplemente utolsó sugarainak melegét arcomon. Hihetetlen érzés… Bárcsak láthatnám, legalább egyszer.
Léptek zaja töri meg a csendet. Ismerős, édes illat csapja meg orromat.
- Szia anyu. Vége a munkának? – kérdem mosolyogva.
- Szervusz kicsim. – hatalmas cuppanós puszit nyom arcomra, s hosszasan megölel. – miért vagy kint, ilyenkor? Kezd hűvös lenni.
- Van rajtam pulóver! – Mondom felháborodottan, így kihúzva magam a dorgálás alól
- Jól van drágám. De most már gyere be. Kezd sötétedni. Nem szeretném, hogy megfázz.
- Rendben, megyek. – Könnyedén mászok le eddigi helyemről, s totyogok be a házba. Hallom, ahogy anya besiet a konyhába, és lerak néhány csomagot. Követem, s megállva a konyhapult mellett kezdem faggatni.
- Hívott már Alysha?
- … igen… Mit szeretnél vacsorára? – tereli a szót, s mivel nem válaszolok, kínos csöndbe burkolózunk. Csak sokára merek rákérdezni arra, ami igazándiból izgat.
- Végül igent mondott? Elmegy Amerikába? - Szinte kézzel tapintható a feszültség… én csak egy egyszerű választ szeretnék. – anya…
- Sajnálom, Seb… - hangja szomorúan cseng. Nem is csodálom. Neki a legjobb barátnője, nekem a tanítóm hagyott el. Ilyen egyszerű… bárkivel megtörténhet.
- A szobámban leszek. – motyogom, s otthagyom anyát, egyedül.
Fáradtan dőlök le puha ágyamba, s takarómat átkarolva kezdek halk sírásba. Olyan érzésem van, mintha a lelkemnek egy részét kiszakították volna belőlem…
--o--
Már vagy egy hete, hogy nincsenek óráim. A napjaim szinte csak abból állnak, hogy kint ülök a hintaágyon, fekszek a fűben, vagy épp játszok Alexel. Hihetetlen aranyos egy kislány.
Magamban mindig jót derülök rajta, mikor nem tudja kimondani rendesen, hogy bátyus. Imádom az egyetlen kishúgocskám!
Miközben Alex valamilyen Disney mesét néz a TV-ben, jobb dolgom nem lévén mellette ülve hallgatom, hogy mi fog történni Belle-el, és a szörnyeteggel.
A film közepénél hasam éktelen korgásba kezd, ezért elindulok felfedezőútra. A célpontom, a konyha!
- Mikor lesz kész a… - Kérdezném anyut, mikor is hirtelen csapja meg orrom egy ismeretlen, mégis kellemes illat. Anya nem szólt, hogy várunk valakit… – Elnézést nem tudtam, hogy vendégünk van. – kérek bocsánatot az ismeretlentől.
- Semmi gond kicsim. Ez a fiatalember lesz a tanárod holnaptól. – Amerről érzem a számomra idegen kisugárzást, odasétálok, s kedves mosoly kíséretében nyújtom felé kezem.
- Nagyon örvendek. A nevem Sebastian Heine.
- Daniel Carter. – Mutatkozik be nagyvonalakban. Tudom jól, mi jön most. Vajon honnan a csudából tudtam, hogy merre kell menni? – Honnan…
- … honnan tudtam, hogy itt ül? A kisugárzásából és az illatából. – felelem még mindig mosolyogva.
- Ha gondolja, összeírom magának, hogy melyik tantárgyból eddig mit vettek. – Anya, mint mindig segítőkész. Ezért imádja mindenki…
- Azt megköszönném. – feleli újdonsült tanárom. Anya kirohan, valószínűleg a szobámba. Amíg nem jön vissza, azt hiszem öntök magamnak egy kis vizet. Ha már ennivalónak még a gondolata nincs… Maradjunk a víznél. Az mindig van. A csapban tartjuk, hogy meg ne romoljon. Hehe..
Lassan sétálok vissza, közben kortyolgatva vizemet. Könnyedén ülök le az étkező asztalhoz.
Szinte érzem, ahogy Daniel átdöf a tekintetével. Daniel, ugye? Úgy emlékszem…
Egészen biztos vagyok benne, hogy valami fúrja az oldalát. Hjaj…
- Kérdezzen bátran. – ösztönzöm még mindig mosolyogva. Olyan aranyosak ilyenkor az emberek. Olyan hogy is mondjam… megszeppentek.
- Én csak… honnan tudtad meddig kell tölteni a poharat?
- A hangjából, és sok-sok gyakorlásból. 17 év sok idő. – felelem könnyedén.
Anya hirtelen robban be a konyhába, félbeszakítva mély, és igazán tanulságos beszélgetésünket.
Megvitatja a dolgokat, és még vagy ezerszer egyezteti, hogy holnap 10-re jöjjön hozzánk.
Amint minden lényeges dolgot sikerült elmagyaráznia, Daniel valami munkára hivatkozva már megy is. Kedvesen mosolyogva köszönök el, s mikor megbizonyosodok afelől, hogy az ajtó becsukva, Daniel pedig hallótávolságon kívül, kicsit sem kedvesen, és egyáltalán nem mosolyogva förmedek rá anyura.
Mindent rázúdítok, ami jelen pillanatban a lelkem nyomja.
A végére megsemmisülten állok egy helyben, s könnyeim megállíthatatlanul folynak végig arcomon.
Anyu nem szid le. Nem kiabál. Csak megölel.
--o--
Valaki a nevemet kiabálja. Igen, ebben biztos vagyok.
-Sebastian, kelj fel! Már jócskán elmúlt háromnegyed tíz!
Kómásan ülök fel ágyamban, s percekig csak próbálok észhez térni.
Lassan kászálódok ki, s ugyanilyen gyorsasággal indulok meg a fürdőszobába. Épp hogy levetkőzök, anyu kezd dörömbölni az ajtón, hogy Daniel megérkezett, kapkodjam magam.
Az álmosság rögtön kiszáll belőlem, s amilyen gyorsan csak tudok, lezuhanyozok. Véletlenül még meg is égetem magam a csapnak azzal a forró részével… sajnos nem igazán tudom, mi lehet az…
Már arra is alig szánok időt, hogy normálisan megtörülközzek, s emiatt a gyorsan felkapkodott ruháim rám tapadnak. Remek. Zoknit elfelejtettem felvenni.
Bukdácsolva sikerül eljutnom a dolgozószobába, ahol – ha jól érzem – már Daniel vár rám.
-Elnézést a késésért! Sikerült elaludnom… - Se hang, se beszéd, csak csönd. Nuku válasz. Most akkor mi is van? Nincs itt? Pedig úgy érzem, mintha figyelnének…– Öhm… elnézést, de van itt valaki? – kérdem kicsit zavarban.
-P-persze! Bocsásd meg nekem ezt a kellemetlenséget! … Elbambultam, ennyi az egész!
-Már megijedtem, hogy becsapnak az érzékeim…- kacarászok
Megkeresem helyemet, leülök, s várom a fejleményeket. Egyszer csak el kezdjük.
-Khm... akkor akár kezdhetjük is a tanulást. Ha te is jónak látod… ó a picsába! Bocsánat… én nem akartam…
-Nincs semmi gond. – nyugtatom, nehezen visszafojtva nevetésem. Szerintem nem igazán tudja, mit kezdjen egy vak emberrel.
-Nos akkor… ma történelemmel kezdjük a napot, ha nincs kifogásod ellene. Édesanyád azt mondta, hogy a második ipari forradalmat kezdtétek el tanulni. Meddig is jutottatok pontosan?
-Ööhm… nem igazán emlékszem, sajnálom. Még nem nagyon erőltettem meg magam a tanulás terén… hehe
-Értem. Meg tudnád mondani, hogy melyik könyvből is tanultatok? Vagy valami jegyzetfélét tudnál adni?
Önkénytelenül is elmosolyodok… ez a fickó haláli. Szorgosan kezdek kutatni az egyik fiókban, majd mikor megtalálom a keresett tárgyat, odaadom.
Hatalmas gondterhelt sóhaj szabadul fel belőle.
-Ez így jó lesz… - suttogja nagyon halkan.
-Van valami gond? – kérdem kedvesen
-Áh, dehogy. Gond egy szál se, khm.
-Ühüm… ismeri a Braille írást? – újabb kínos csönd következik. – szóval nem. Akkor elolvasom, mi volt az utolsó lecke. Visszaadná a könyvet?
-Hogyne…
Kicsit előredőlve, s a domborulatokra koncentrálva futtatom ujjaim a lapokon. Fuhh… én tényleg tanultam már ezeket?
