Hatalmas ordítozásra ébredek. Ez azért furcsa, mert a mi családunkban sosem volt szokás veszekedéssel lerendezni a vitákat. Engem is arra tanítottak, próbáljam csendben, észérvekkel meggyőzni a vitapartnerem. Kómásan letámolygok és belépek a dolgozó szobába. Anya és apa a kanapén ülnek, velük szemben egy nagyon magas, és félelmetes megjelenésű férfi áll. Még sohasem láttam őt, de látva szüleim kétségbeesését, összeszorul a gyomrom. Vajon mi történhetett?
Anya apához bújva zokog, de édesapám szemeiben is rémületet látok. Odaszaladok hozzájuk, és úgy kérdezem.
-Mama, papa, mi történik itt? Ki ez az ember?- ekkor egy kezet érzek vállamon, a másikkal pedig maga felé fordít.
-Oh… az én nevem Benjamin Feu, és a szüleid hitelezője vagyok. – ez biztosan félreértés… nincs szükségünk hitelre. Mi vagyunk a környék leggazdagabb családja. Épp szóra nyitnám a szám, amikor ajkaimra helyezi egyik ujját.
-Nos, uram, azt hiszem, mégis tudunk üzletet kötni. Elfelejtem a tartozásuk, és önök cserébe nekem adják ezt a szépséget. - itt rám villantja ragadozó mosolyát. Rémülten kapkodom a tekintetem közte és anyáék között. Ez az alak megőrült! Rémülten bújok szüleimhez, és egész testemben reszketni kezdek. Nem adhatnak el! Nem vagyok valami tárgy, akit csak úgy adhatnak-vehetnek.
-Ha nem egyeznek bele, akkor börtönbe kerülnek, és az egész vagyonuk az enyém lesz. Beleértve a fiukat is. Tehát… mindenképpen megkapom őt. De ne aggódjanak, nem fogok neki ártani. Amíg jól viselkedik, én is kedves leszek vele. - valamiért nagyon nem hiszek neki… de látom, ahogy anya kétségbe esetten zokog. Nem tehetem ezt velük. Nem bírnám elviselni, ha börtönbe kerülnének, amikor tehetnék ellene.
-Rendben, önhöz költözöm! –legalább most az egyszer legyek magabiztos. A családom jó híre múlik rajtam.Kibontakozom családom öleléséből, és mélyen Benjamin szemeibe nézek.
-Rendben, okos fiú… ne hozz semmit, majd én veszek neked ruhákat. Olyanokat, amelyeket megérdemelsz. – Karolja át vállam, s elindulunk új életem felé.
A kocsiban mellettem ül, és a lábam cirógatja. Nem értem, miért teszi ezt. Nem hiszem, hogy kedvelne, vagy szeretne. De én csak azokat simogatom, akik nekem fontosak. Máris honvágyam van… nem tudom, hogyan fogom kibírni szeretteim nélkül. De értük meg kell tennem! Elhúzódok Benjamintól, és kibámulok az ablakon. Nagyon régóta autókázunk már, lassan kiérünk a városból. A szürke felhőkből egyre erősödik a hóesés, betemetve az utat, és monotonságával álomba ringatva engem.
Arra ébredek, hogy megállunk egy hatalmas ház előtt. Körbe mindenhol hegyek, melyek most a hótól olyanok, mint valami hatalmas süvegcukrok. Nagyon békés, és kellemes. Ha nem tudnám, miért vagyok itt, talán még jól is érezném magam. A ház új építésű, de barátságos, vörös téglákból emelték. Ameddig a szem ellát, örökzöldek roskadoznak a hó súlya alatt. Megrázkódom a hidegtől, mire vendéglátóm beterel a házba. A hallból faragott csigalépcső vezet az emeletre, a nappali egyik falát kandalló foglalja el. Gyönyörű, igényesen berendezett ház. Nem ezt a stílust képeltem ettől az embertől, de jobban tetszik.
-Hogyhogy ennyire messze lakik a várostól? – kérdem tőle félénken. Ez az első alkalom, hogy beszélgetést kezdeményezek.
-Ez csak a hétvégi házam. Az állandó lakásom a városközpontban van. Éhes vagy? –csak megrázom a fejem, és elindulok fölfedezni a házat. Az egyik szobánál megtorpanok. Annyira különbözik a ház berendezésétől. Teljesen modern bútorok, hatalmas ággyal, és olyan eszközökkel, melyek rendeltetése számomra ismeretlen. Éppen fordulnék vissza, amikor halk suttogást hallok közvetlenül a fülemnél.
-Látom, tetszik a hálószobám. Mi lenne, ha ki is próbálnánk?
