Végre vége a hétnek, és előttem áll az egész hétvége. Ennek tiszteletére kimegyek a parkba, hátha a fák árnyékában már nincs olyan meleg, mint itt, a betondzsungelben. Az ember el sem hinné, hogy még csak április van, a hőmérséklet már közelíti a harminc fokot, nekem meg az iskolai egyenruhában elég kellemetlen, ráadásul ma nagyon el is fáradtam. Minden tanár engem pécézett ki magának.
Jó, hogy én vagyok a legjobb tanuló, de azért néha nekem is kéne pihennem, a sok nem önként vállalt szakkör, és a rengeteg tanulnivaló mellett.
Úgy döntök, sétám előtt visszamegyek a kollégiumba átöltözni, és kicsit felfrissülni. Szeretem a jó időt, de ez azért kicsit már túlzás.
Szobámban levetem zárt egyenruhám, és egyből a fürdőbe indulok. Hosszú, vádliig érő hajam egy egyszerű csattal rögzítem a fejem tetejére. Elég macerás rendben tartani, de nem szívesen válnék meg tőle.
A kellemesen hűvös víz lágyan simogatja testem, igazán felüdít. Hosszan folyatom magamra, miközben a virágillatú tusfürdőt szétkenem bőrömön. Hosszú idő után elzárom a vizet, megtörülközöm, és a szekrényemhez lépek. Igaz ugyan, hogy jobban szeretem a hagyományos japán öltözködést, de most egyenlő lenne a biztos ájulással, így egy egyszerű világos póló, és egy csípőfarmer mellett döntök. Volt már időm hozzászokni ehhez a stílushoz, és egészen megkedveltem. Magamra rántom még az edzőcipőm, némi pénzt csúsztatok a zsebembe, és indulok.
Na, így máris jobb. Újult erővel indulok neki a forgalmas utcának. Senki sem dolgozik? Ennyi ember hétvégén sem szokott erre járni… na, mindegy, még jó, hogy vékony, apró kis testemmel könnyedén lavírozok közöttük. Egészen a gondolataimba mélyedek, fel sem tűnik, hogy megérkeztem célomhoz. Leülök az egyik kényelmes padra, közel a tóhoz, és figyelem, ahogy a kisgyerekeke a kacsákat kergetik, vagy éppen a kutyáikat sétáltató gazdikat.
Nagyon békés itt, rengeteg időm töltöm itt a padokon ülve, vagy éppen nagyokat sétálva. Észre sem veszem, mennyi idő telt el, és amikor órámra téved a tekintetem, kissé megdöbbenek. Már ennyi az idő? Lassan indulnom kéne vissza. Még ugyan van egy órám, de nem szeretek utolsó pillanatban megérkezni. Lassan a gondolataimba mélyedve indulok vissza megszokott utamon, ami úgy ismerek, mint a tenyerem, így nincs szükségem figyelemre.
Hiányzik a családom, de a következő szünet csak egy hónap múlva lesz, addig nem láthatom őket. Én akartam ebbe a távoli iskolába jönni, hiszen meg kell tanulnom az önálló élet rejtelmeit, de akkor is gyakran vágyom utánuk. Azt hiszem, egyetemre már a közelükben fogok járni.
Épp kedvenc kávézóm előtt haladok el, amikor hírtelen elveszítem az egyensúlyom, és hátra esek, és nagyot csattanva terülök el a betonon. Ez elég kínos, de mi is történt pontosan? Fölnézek, és egy idegen srácot pillantok meg, rengeteg piercinggel az arcán. Kezét nyújtja felém, arcán mosollyal.
-Bocsánat, nem figyeltem. Remélem nem ütötted meg magad? –nem tudom, de ez a pasi fölkelti az érdeklődésem. Érdekes ember lehet, még soha nem találkoztam senkivel, aki ennyire extrémen öltözködött volna. Nálunk ez nem divat, és az iskola is egy drága magánsuli, ahol nem engednek semmilyen különcséget. Így most kicsit zavarban vagyok, amúgy sem ismerkedem könnyen.
-Semmi baj, csak kicsit meglepődtem. De nem történt komolyabb baj, legfeljebb pár helyen kék leszek kicsit. –mosolygok én is. Na, most lepődtem meg magamon… nem szokásom csak úgy mindenkire mosolyogni. Lehet, jobban beütöttem a fejem, mint először gondoltam.
-Engedd meg, hogy bocsánatkérésként, meghívjalak valamire. – Most veszem észre, hogy még mindig a kezemet fogja, és elpirulok.
-Igazán nem szükséges, és amúgy is, hamarosan vissza kell térnem a kollégiumba, ahonnan nem késhetek. –szabadkozok. Lenne is kedvem meg tartok is tőle.
-Ugyan, nem tart sokáig ígérem, utána pedig elkísérlek. Na, ne kéresd már magad. –mire észbe kapok, már bent ülünk, és rendelünk. Én a melegre való tekintettel egy fagylaltkelyhet, ő pedig hideg üdítőt. Kellemesen elbeszélgetünk, de akkor meghallom a rádióban a hatórási híreket. Úr isten! Elkéstem. Ezt keményen meg fogják torolni. Fölpattanok, és a kijárathoz rohanok. Még utánam kiált, hogy holnap délelőtt tízkor ugyanitt fog várni, de válaszolni már nem tudtok, lábaim maguktól visznek.
Szerkesztve zsebike által @ 2009. 08. 31. 18:18:34
