Karakter: Leopold Maligan. Megjegyzés: (Ragnar, Luka Crosszeria)
Hogy mit tudok órák hosszat szöszölni egy zongorán? Magam sem tudom. De imádom. Minden egyes billentyűjét, minden apró kalapácsát, húrját, pedálját. Szeretem. Bármilyen hangulatot le lehet vele festeni.
A napon soha sem tartalmas. Elmegyek az iskolába, elmegyek zongora órára, aztán hazajövök, megírom a házim, és elkezdek dolgozni a nagy, és csodálatos művemen.
A nagy és csodás művön, aminek se neve, se füle, se farka. Valahányszor megírok egy taktust feldühít, majd összegyűröm és a tűzre vetem. Soha sem vagyok elégedett önmagammal. Nagyanyám szerint hiba,mások szerint az az erény, mely előrébb fog vinni. Amiről úgy határozom jó, azt megtartom, ám pár órával, nappal később lejátszva rossznak ítélem és eldobom az egészet.
Tanácsolták hogy pihentessem meg nagy, áttörő darabomat és majd próbálkozzak egy év múlva, de nem tudok. Nem nyughatok addig, míg el nem készítettem.
Nagyanyám úgy dönt elmegy kiélvezni az iskola kezdeti napokat valamelyik arab országba pár nyugdíjas barátnőjével a last minute jegyében, így egyedül maradtam a házban.
Azt mondta ha bármi probléma van hívjam nyugodtan át a szomszéd fiút,ha nincs probléma akkor is áthívhatom. Kedves srác, egy futárszolgálatnak dolgozik. Mondjuk én még nem láttam, de biztos nagyon kedves lehet. Bár ha helyes is, akkor inkább nem lesz probléma.
Hogy miért is?
Nem tudok kommunikálni a szép emberekkel. Egyszerűen nem megy. Ha pedig olyan szép ember, aki tetszik is nekem….az maga a káosz. A legutóbb véletlenül a kávézóban a fél pultot leborítottam…mert nézelődés közben megkérdezte az aranyos eladó fiú hogy mit szeretnék. Azóta nem járok oda sem…
Mindegy, lényeg hogy inkább ne legyen baj.
Mélyről jövő profizmusomnak, és állandó elégedettségemnek köszönhetően elfogyott a kottapapírom, így kénytelen kelletlen, de el kell ugornom a zeneboltba.
Olyan furán érzem magam…Mintha valaki követne, figyelne.
Többször is hátra fordulok, de az alkonyodó őszi tájon kívül nem látok semmit sem magam mögött. Mindenesetre megszaporázom a lépteimet. Az utolsó ötven méteren, ha nem akarná még a természet is, hogy megvizsgáljam közelebbről az aszfaltot- értem ez alatt a kósza nejlon zacskókat, mik a semmiből röppennek a lábam alá, vagy a madarakat, akik egyre sűrűbben potyogtatnak körém ahogy lábam bírja futnám le.
Üldözési mániám van, mióta megnéztem azt a hülye horrorfilmet. A nagyi megtiltotta, hogy megnézzem, de én megnéztem. Én már nagyfiú vagyok. Most nem úgy gondolom.
Berobbanva az üzletbe zihálok, majd be is csapom az ajtót kirekesztve a természetet.
Az eladó bambán pillant rám, majd megismerve a méretes kötött sapka ráncainak rengetegében arcom az övére is szelíd vonások ülnek.
-Újabb füzet telt be azzal a csodálatos rapszódiával?
-Még nem tudom hogy az lesz-e. De igen.
-Ilyen jól haladsz Leo?
-Leopold, és nem….sose elég jó..-húzom a szám jó adag füzetet felmarkolva.
Zsákmányom elégedetten csapom a pultra, a középkorú nő megmosolyogva ingatja meg a fejét, majd közli az árat, és megkapom a húsz százalékos kedvezményem is.
-Nagy vihar lesz az este….-közli kinézve a beborult égre.
-Szuper..pont most nincs itthon a nagyi. Megyek is, mielőtt besötétedik. A mama nem szereti, ha olyankor mászkálok.- azzal búcsút is intve szedem sebesen a lábam.
Futva teszem meg az ismerős távolságot, még mindig érzem azt a fura, nyomasztó érzést. Csak az ajtónk előtt állok meg, mélyen zihálva próbálom a tüdőmet a helyén tartani. Reszkető kezem idegesen matat a kulcs után, s próbálja beerőltetni a zárba. Ám hiába forgatom, meg sem moccan.
Egyre idegesebben, ingerültebben, kétségbeesettebben játszok a zárral, ám az meg sem mozdul. Végül már letéve a füzeteket tartalmazó zacskót szorítom két kézzel a kilincset, majd - ettől várva a megoldást-jókorát rúgok az ajtóba.
-Mit ártott neked az a szerencsétlen ajtó? – csendül fel hirtelen közvetlenül mögülem egy mély, kellemes, mégis hátborzongató bariton.
Száznyolcvan fokos fordulatot véve simulok az ajtónak, kigúvadt szemekkel meredek a nálam sokkal magasabb atletikus, széles mosolyú férfire. Aztán szemeim lassan összeszűkülnek, a koncentrációtól még kissé ajkaim is csücsöríteni kezdenek. Szemöldököm összevonva próbálom beazonosítani. Még nem láttam…biztos nem láttam még itt.
-Ne…nem nyílik- habogom az egyértelműt.
-És attól fog, ha vered…tipikus női logika. Ha nem működik, verni kezditek. Megpróbálhatom?
Felháborodva állok félre az útból, dacosan meredek még mindig a csinos arcra.
-Egy, én nem vagyok nő, vagy lány, kettő ha ennyire ügyes vagy, nyisd ki!
Nagyjából hozzá sem ér (de szó szerint, Istenemre mondom nem ért hozzá!) a zárhoz, az már is kattan, és kinyílik. Elnyíló szájjal nézem a csodát, ami ebben az esetben legalább annyit ér, mintha Jézus állt volna elém egy kancsó vízzel, amit aztán borként nyújt át. Zavartan, fülig vörösödve habogok egy köszönömöt, majd beiszkolva az ajtón állok meg a küszöm mögött, ismét rápillantok.
-Te…te vagy a fiú a szomszédból..? A futárfiú..?
-Ha akarod az is lehetek. Ha bármi gáz van, hívj be…nyugodtan.
-Jó, jó, azért köszi! Szia!
Azzal be is csukom az ajtót.
Fel sem fogva a mondandóját könyvelem el a „cuki is, aranyos is, ügyes is, remélem többet nem kell hozzászólnom” kategóriába, hogy aztán háromszor elfordítva a kulcsot a zárban battyoghassak minden villanyt felkapcsolva a konyhába és készíthessek némi harapni valót.
Egy villám. Az első fénycsóva, mely a vihar elöljárója. Aztán egy hatalmas dörrenés. És a dörrenések sorozata, egyre közelebb hozzánk.
Végül hirtelen minden áram elmegy, és a házra sötétség borul.
Szuper...az elemlámpa sem működik.
Előkotorva a nagyi aksik telefonját kezdek böngészni a számok között. Azt mondta, ha bármi gáz van,vagy csak magányos vagyok nyugodtan hívjam át a futárfiút, majd ő ellesz velem. Mert ő kedves. Jó, mondjuk olyan aranyos arcszerkezete van, ami mindenféle kommunikációs lehetőséget elvág részemről felé…de…attól még itt lehet, míg vissza nem jön az áram.
Erről a remek megállapításról még közel húsz percet győzködöm magam a vak sötétben, mígnem felhívom – rejtély, de a szomszédfiú száma szerepel elsőként a nagyi telefonjába-.
Kicsöng
Kicsöng
Kicsöng.
-Tessék?
-Szia, én vagyok az..Leopold..a..a szomszédból…és..és tudod, akinek tönkrement a zára..és..és te nyitottad ki, és..és..
-Igen tudom, nyögd már ki végre mit akarsz.
-Elment az áram, nem akarsz addig átjönni, míg vissza nem jön?
Túl kaján volt az a de, amit válaszként kaptam.
Tíz másodperc nem telik bele, már is a csöngőre tenyerelnek. Meglep, hogy az működik. De ilyen dolgokon akkor nem gondolkodom. Ahogy azon sem hogy érhet valaki ide a szomszéd házból tíz másodperc alatt…..egy úttesten kell átfutnia és egy sövényt megkerülnie. De a gondolkodás ilye nesetekben nem az én asztalom. Meghagyom valaki másnak.
Megkönnyebbülten rohanok ki, ajtót nyitva pislogok fel rá.
-Olyan jó hogy megjöttél! Annyira félelmetes idebent egyedül!
Csak vigyorog. Amolyan kiismerhetetlen, leírhatatlan kaján, álszent vigyorral, és bólogat.
Aztán rövid unszolásra elkövetem életem egyik legnagyobb hibáját; Behívom
Lihegve, megfeszített erővel rohanok az erdőben, talpam alatt halkan zizeg az avar. A lombok között a Hold ezüstös fénye átszivárog, bizonytalan félhomályba burkolva a tájat. Jöttömre minden állat reszketve húzódik az odújába, a baglyok vészjóslóan kezdenek huhogni.
Telihold van. Ilyenkor még a szokásosnál is jobban megvadulok.
Ma éjszaka már széttéptem néhány tucat embert, a vérem viszont még mindig pezseg. Tombol bennem a vérszomj, ennyi még nem volt elég! Többre éhezem!
A szél megfordul, furcsa, csípős illatot hoz felém. Összefut a nyál a számban, elönt az adrenalin. Még egy préda!
A szagából ítélve nem ember, és ez az, ami igazán lázba hoz. Hosszú, kemény harccal kecsegtet. Élesen elkanyarodva követem hát a szagot.
Kiérek az erdőből, a Hold pedig teljes fényével megvilágít. Mindenem bizseregi kezd és elönt az ismerős érzés. Viszkető, kellemetlen, mégsem fájdalmas. A csontjaim megnyúlnak, átformálódnak, izmaim szintén hozzájuk deformálódnak, bőrömből ezüstös szőr serken. Alig néhány pillanat alatt teljesen átalakulok, ezáltal az utamat álló két méter magas kerítést minden erőfeszítés nélkül ugrom át.
Azonnal meg is pillantom ma esti prédámat: egy karcsú, női alakot. Gondolkodás nélkül nekitámadok, hangosan felüvöltve, ő pedig felém fordul. Mikor meglát, szemei nagyra tágulnak, rémült sikoly hagyja el a torkát.
Ledöntöm a lábáról, majd fogaimat és karmaimat a törékeny testbe mélyesztem. Ahogy a pikáns vér szétfut a számban, csak még jobban felajzza az érzékeimet. Átharapom a torkát, majd mohón nyitom fel a testet és dugom ujjaimat mélyen forró húsába. Néhány szervét hanyagul kitépem, majd mivel nem mozdul többet, elvesztem az érdeklődésem iránta.
Számat megnyalva alakulok hát vissza, majd tekintek körbe. Nahát, egy kastély… több prédával kecsegtet…
Már indulnék is, de ekkor új szag csapja meg az orrom. Hasonlít az előzőre, mégis más. Felé villan a tekintetem. Egy egészen magas férfi rohan errefelé, talán a nő sikolya vonzotta ide. Pár méterrel előttem megáll, vet egy pillantást a testre, majd rám néz.
Egészen magas, úgy egy fejjel lehet magasabb nálam. Testhez simuló öltözete látni engedi izmos, termetes alakját, a Hold gyér fénye bevilágítja az arcát. Kimondottan jóképű, az érzelemmentes, közönyös arc mégsem ígér semmi jót. Acélos kék tekintete szinte lehűti a levegőt, hosszú, derékig érő éjfekete haja pedig csak még ijesztőbbé teszi.
- Mi dolgod itt, fiú?- kérdi, mély, selymes hangja pedig úgy hasít az éjszakába, akár egy hideg penge a forró húsba.
Nem méltatom válaszra, a vérem annál jobban ég most. Erősnek tűnik… végre egy izgalmasabbnak ígérkező csata…
Neki ugrok. A torkát célozom meg, és már-már érzem a számban forró vérének fémes ízét, mikor villámgyors mozdulattal hátra ugrik, ezzel kerülve ki, és még provokatívan a kezeit is zsebre teszi.
- Ostoba.- morran, én pedig vérszemet kapva újra támadok. Agyamra vörös köd erekszedik, és mikor karmaimmal vállába hasítok, s betölti a levegőt vérének fűszeres illata, csak még jobban beindít.
- Ne bambulj el faszfej!- morranok vérben forgó szemekkel. Ez a tetű semmibe vesz! De majd miután letéptem a fejét, megbánja…
- Ennyi volt a gyereknap.- mondja halk, lesajnáló hangon, én pedig dühösen csapok felé, de csuklómat elkapva hátracsavarja a karom. Felszisszenve vonaglok meg, majd még dühösebben próbálok szabadulni. – Tűnj el innen, mielőtt még kitépném a gyenge kis szívedet a bordáid közül.
Szavai mélységesen felháborítanak, teljesen elvesztem az eszem, csak halálának különböző részletei peregnek a tekintetem előtt. Darabokra fogom szaggatni! Kitépem a beleit! Letépkedem a végtagjait!
Közben meghökkentő módon a kibelezett kurva is feléled, és ez aztán tényleg olaj a tűzre.
Hátra rúgok. A térde reccsen egy nagyot, és amíg nem figyel, kitépem magam a szorításából, majd elegáns mozdulattal elgáncsolom és rávetem magam. Eszelős vigyorral mélyesztem karmaimat a mellkasába. Most megvagy, seggfej…
- Delila, készítsd elő a pincét.- mondja nyugodt hangon, jegesen, mire a vörös kurva felszívódik. Ez a szerencsétlen szellemi fogyatékos, vagy mi a fene?!
- Ha ellenem harcolsz, velem foglalkozz!- üvöltök fel, majd vicsorogva ragadom meg a torkát. Karmaim nyomán apró kis vércseppek serkennek, majd elemi erővel kezdem szorítani a torkát. De nem reagál. Semmi! Nem kezd fuldokolva kapálózni, nem lilul a feje és nem hörög! Hogy a picsába?! Mi a kurva élet ez?! Pedig éreztem, hogy két csigolyája is eltört a szorításom erejétől!
- Miért nem döglesz már meg?!- üvöltöm eszemet vesztve, majd megunva a kis játékot egyszerűen széttépem a torkát. Mozdulatlanságba dermed, én pedig hosszan bámulom. Végre megdöglött…
Villanó szemekkel állok fel és a kastély irányába fordulok.
- Most pedig végzek azzal az olcsó kis ribanccal.- vigyorodom el, majd elégedetten megindulok a kastély felé.
- A vérszomj veszi el az eszed, vagy csak szimplán ennyire ostoba vagy, Kutyuli?- hallok meg egy hangot a hátam mögül. Megrökönyödve pördülök meg, és nem hiszek a szememnek…
Ez az állat egyszerűen felállt. Se a térdének nincs semmi baja, se a csigolyáinak, és a szemem láttára forr össze a feltépett torka.
- Az nem lehet…- szisszenek, majd dühösen indulok meg felé. Ő is felém lendül, majd mire észbe kapok, már a ruhámnál fogva emel a magasba.
- Ebből elég volt. Nincs időm kölykökkel szórakozni.- közli egyszerűen, majd a ruhámnál fogva húzni kezd maga után a földön. Mi van?
Ez most szórakozik velem?!
Mérgesen, szitkozódva kezdek vergődni, mire ez a szemét összefogja a két kezem, és úgy vonszol tovább. Kísérletet teszek hát, hogy szilánkosra rúgjam a lábait, de ezúttal ezt is kikerüli. Hangosan ordítok, elszidom mindennek, de nem reagál, csak vonszol tovább. Megpróbálok kiszabadulni, de túl erősen tart.
Bevonszol a kastélyba, ott végig néhány hosszú folyosón, lépcsőn, mígnem gondolom a pincében kötünk ki. Ott aztán bedob egy cellába, én pedig pofán rúgnám, de elkapja a bokám, aminek következtében hanyatt esek és bebaszom a fejem. Na fasza… mi jöhet még?!
Hangosan szitkozódva próbálok kárt tenni benne, de rám sem hederít. Csak valami bilincset csatol a bokám köré, majd a másik lábamra is. És mire észbe kapok, már teljesen láncra vagyok verve. A láncok úgy másfél méter hosszúak, valamelyest tudok mozogni, de ez akkor is felháborító.
A vörös ribanc bezárja a cellát, majd a két szörnyekcse távozik, én pedig torkom szakadtából ordítok utánuk.
*
Ezek a faszfejek tényleg itt hagytak éhen dögleni.
Még úgy három órán keresztül üvöltöttem, de mivel semmi reakció nem érkezett, inkább abbahagytam. Unottan ülök le a hideg kőpadlóra. Megpróbálom széttörni ezeket a láncokat, vagy legalábbis leszedni a bilincseket.
Ezzel tulajdonképpen annyit érek el, hogy néhány karmom letörik a csuklómat pedig véresre horzsolom. Taktikát váltok: megpróbálom lebontani a falat. Ez sem túl sikeres…
Miután ezt is megunom, inkább csak üldögélek. Jóformán alszok. A maradék időmben megpróbálom kitalálni, mennyi idő lehet, ugyanis ezen a redvás helyen még csak ablak sincs. Fogalmam sincs, milyen napszak van, vagy hogy mennyi idő telhetett el.
Aztán korogni kezd a gyomrom. Tényleg itt hagytak éhen dögleni… az a szemétláda…!
Én akkor se fogok lassú éhhalált szenvedni! Már épp azon gondolkodom, hogy lerágom a kezemet, mikor a síri csendbe léptek visszhangzanak. Megmerevedve fülelek. Hosszú, magabiztos, erős léptek. Ez a faszkalap lesz…
Mikor feltűnik magas, erős sziluettje a folyosó végén, halkan, vicsorogva morogni kezdek. Hűvös mosollyal áll meg a cella előtt, végigmér, majd kisvártatva kinyitja az ajtót. Ahogy belép, felé lendülök acsarkodva, de a láncaim megfeszülve visszatartanak. Pedig csak húsz centi kellene…
- Gyere közelebb, te féreg, és szétcincállak…!- sziszegem karmaimat felé meresztve, mire csak szórakozottan méreget.
- Négy teljes napig éheztél, és még ez sem volt elég, hogy letörjem a harci kedved?- kérdi szemrehányóan. Dühösen morranok fel.
- Engedj el te seggarcú faszkalap, és küzdj meg velem férfiként! Ne legyél gyáva!- emelem fel a hangom, majd mivel karmaimmal nem tudom elérni, megpróbálok kiharapni belőle egy darabot. De még így sem tudok elég közel kerülni hozzá, pár centivel az arca előtt megállnak a fogaim. Ezek a kurva láncok…
- Egyszer már legyőztelek, nem volt elég?- vonja fel a szemöldökét, majd furcsán villogó szemekkel nyúl felém. Fekete körmös kezével végigsimít az arcomon, de felé kapok. Még időben elrántja a kezét, így sajnos nem tudom leharapni pár ujját…
- Faszt győztél le! Nem volt fer küzdelem! Állj ki velem újra!- csattanok fel a láncaimat megrángatva, de csak nem akarnak engedni. A bilincsek mélyen a csuklóimba vájnak, de nem érdekel. Érzem, ahogy újabb vérpatakok kezdenek leszánkázni a kezeimen, de jelenleg ez a legkisebb problémám. Itt áll előttem alig egy karnyújtásnyira, de nem tudom elérni.
- Engedj el te utolsó féreg, és kitaposom a beled!- üvöltök fel, ő pedig összehúzza a szemeit. Az a tekintet még ebben a félhomályban is szinte izzik…
- És a kérlek hol marad?- kérdi csöpögő iróniával. – Majd én megtanítalak a jómodorra, kutyuli…- hangja semmi jót nem ígér, tekintete furcsán fellobban, szája szegletében apró, kegyetlen mosoly jelenik meg. Összeszűkülő szemekkel, gyanakodva nézek rá.
Egy dobozt vesz elő, mérgemben észre sem vettem, hogy van valami nála. Leveszi a fedelét, orromat pedig megcsapja a hús édes illata. Számban összefut a nyál, a gyomrom hangosan megkordul.
- Szemétláda…- sziszegem elkeseredetten, szemeimet a kaja felé meresztve.
- Ha jó fiú leszel, megkapod. Csak annyit kell mondanod érte: Könyörgöm, Gazdám.- jelenti ki kegyetlenül villogó szemekkel, én pedig felhördülve vetem újra felé magam, ameddig csak a láncaim engedik.
- Előbb harapom le a saját nyelvemet!- csattanok fel dühösen, mire kiemeli a dobozból az egyik hússzeletet, és egyszerűen a földre dobja. Meglepetten nyögök fel. Ilyen távolból nem tudnám elérni…
Nagyot nyelek. Ez a szemétláda…
- Gondold át jól.- utasít, én pedig vicsorogva, ökölbe szorított kezekkel szisszenek fel.
- Te utolsó rohadt féreg, amint szabad leszek, egyesével tépkedem le a végtagjaidat, aztán kitépem a rothadt szívedet a testedből…!- sziszegem szinte már vérben forgó szemekkel. Újabb hússzelet köt ki a földön.
Fájdalmasan felnyögve szorítom össze a fogaimat. Ajkaimba harapok, korgó gyomrom szinte már fizikai fájdalmat okoz. Elernyedve lépek hátra, majd ülök le a fal tövébe. Dühösen, de már alázatosabban tekintek fel rá.
- Nos?- vonja fel a szemöldökét. Már csak két szelet van…
- Könyörögjön a vörös kurvád!- köpöm felé a szavakat, de mikor újabb szelet köt ki a földön, felnyüszítve húzom be a nyakamat.
- Utolsó esély.- jelenti ki, én pedig kétségbeesetten tekintek a kajára. Számat harapdálva fontolgatom a lehetőségeimet. Nem! Soha! Nem alázkodhatok meg ez előtt az undorító szörnyeteg előtt!
- Fordulj fel!- köpök a lábai elé, a doboz pedig koppanva esik a földre, a tartalma a mocsokra borul. Nyüszítve fordítom el a fejem, az illatoktól a gyomrom még jobban korog.
- Két nap múlva újra jövök. Addig gondolkodj el szépen, mi a fontosabb: a büszkeséged vagy az életed.- közli kegyetlenül, majd sarkon fordul és távozik. Perzselő tekintettel próbálok lyukat égetni a hátába, sajnos hatástalanul. Pedig ha szemmel ölni lehetne…
Ahogy elhagynak a léptei, nyüszítve, négykézláb próbálom elérni a hozzám legközelebb lévő hússzeletet, perceken keresztül erőlködve… csak pár centi… csak pár centi kellene…
- A büdös picsába!- üvöltök fel elkeseredetten, majd dühösen, éhesen, szomjasan és fázva kuporodok össze. Csak kerüljön a kezeim közé…
Harag lángol fel bennem, s a méreg olyan formája, amiről azt hittem, bennem nem lakozik. Érzések… Vajon mióta vannak érzéseim ebben az alakban? Fortyogó dühöm fizikai formát ölt, amikor látom, hogy mozdulatai hogyan irányulnak felé. Beborul az ég.
- A te hibád – súgja, komoran fogva tartva tekintetével.
- Igen, és bocsánatot kérek. Biztos nagyon rosszat tettem, és te majd most megmondod mit is... – az ártatlan kis szentem, nem is tudja milyen rosszat tesz, látom ahogy az ingerült fiú körül megerősödik a sötét aura, s minél dühösebb lesz, annál nagyobb benne a sötétség, mintha démon lenne.
- Ne gúnyolódj! Miattad van az egész, mert abnormális vagy! – egy pillanatig én sem értem, mire gondol, addig, míg bele nem lesek a fejébe.
Franc…
Két szárnycsapással az épület másik oldalán termek, minél gyorsabban próbálom emberi alakomat felvenni, de nem egy egyszerű folyamat ez. Szerencsére senki nem lát, így az apró fénypöttyök és fénycsóvák sem látszódnak más számára. Sietnem kell, hisz bármelyik pillanatban letámadhatja, ezt pedig nem akarom. Gyorsabban kell cselekednem. Feltekintek az égre, ahol erőmtől apró örvény keletkezik a felhőkben, s hogy felgyorsítsam a folyamatot, leirányítok magamhoz egy villámot.
Felvéve az emberi alakot azonnal oda futok, a póló már cafatokban van rajta, épp a nadrágot próbálja lecibálni róla, amikor grabancánál megfogom, és hátra rántom, hétköznapi csetepaté módjára ápolom le, hogy ne sérüljön nagyon, mégis eszméletét veszítse.
Amikor én is megnyugszom valamelyest, az összekuporodott fiúcska felé megyek, a falhoz.
- Hé, jól vagy? – félénken pillant fel rám, még reszket a félelemtől.
- Kö-köszönöm... asszem... igen – körbenéz, és meglátja a földön fekvő fiút – Meghalt? – szép kis szemei kikerekednek, látom, ahogy arca elfehéredik. Meg kell nyugtatnom.
Halkan felnevetek, furcsa érzés, rég nem tettem már. Talpra állítom, nagyjából rendbe teszem, már ahogy lehetséges, és kedvesen válaszolok.
- Nem, azért azt nem tenném vele, de néhány napig erős fejfájása lesz, és pár monoklija. A nevem Morris. – mutatkozom be.
- Ide jársz? Még sosem láttalak, pedig biztos emlékeznék rád... – csak elmosolyodom.
- Ilyen jó az arcmemóriád? – pedig ha tudnád kedvesem…
- Hát ha nekem nem is, a lányoknak biztos... Hát izé... szóval érted... – persze, hogy értem.
Ártatlan dadogásán újra kuncognom kell halkan, de nem szeretném megbántani.
- Cserediák vagyok, nemrég kezdtem. Gyere, elkísérlek az öltözőbe. – kezemet a vállára teszem és elkezdem beterelni, édesen pislog fel rám.
- Tényleg? Honnan jöttél? – kíváncsiskodik nagy, csillogó szemekkel, mintha mi sem történt volna az előbb.
- Angliából. Nagyon látszik? – mosolygok le rá, de csak megrázza fejecskéjét mosolyogva.
- És… és… melyik osztályba fogsz járni? – mindkét tenyeremet a hátára teszem, és betuszkolom az öltözőbe, mert úgy érzem, hogy testemben furcsa forróság kezd gyülekezni meztelen mellkasa láttán.
- Előbb öltözz fel! – kiáltom az ajtónak, és a falnak dőlve várom, hogy végezzen. Régen voltam már igazi emberi testben, így sok dologhoz hozzá kellesz majd szoknom. A hideghez, a meleghez, egyes érzelmekhez. Érzékekhez, és jobban oda kell figyelnem, ha ily módon akarom használni az erőmet.
- Kész vagyok… - jönnn ki, táskával kezében – Nos? – kíváncsian néz rám, először értetlenül, majd mosolyogva figyelem arcát.
- Te melyik osztályba jársz?
- 11-3 – elindul kifelé, így követem.
- Én is abba fogok – kezeimet zsebre teszem, csak így tudom a kényszerem legyőzni, hogy hozzá érjek.
- Tényleg? Pedig idősebbnek néztelek… - a mondat végét megint elharapja. Kis édes. Mindig először beszél, és közben kezd el gondolkodni. Bármit tesz, mindig csak mosolygást vált ki belőlem.
Oldalra billenve, picit közelebb hajolok hozzá, majd nem túl halkan, de suttogni kezdek.
- Az is vagyok – visszaegyenesedem, hogy ne érezzem olyan erősen bódító illatát, megkönnyebbülve sóhajt fel, én csak mosolygok, talán másra nem is leszek képes mellette. Szép szemei kíváncsian csillognak, de kérdezni nem mer. – Még általános iskolában elég betegeskedő voltam, így halasztottam egy évet a gimnázium kezdésével – magyarázom meg, így nagyjából elfogadható képet alkotok magamról előtte is.
- Oh… értem, sajnálom – valóban sajnálkozó fejjel biccen kicsit előre, nem szeretem szomorúnak látni.
- De már jól vagyok – teszem hozzá, és erre persze rögtön felkapja kis fejét. Olyan ártatlan, hogy nem is tudnék mit hasonlítani hozzá. – Egy kicsit új, és nagy nekem ez az iskola. Majd körbevezetnél? – kérdezem kedvesen, s bár tudom nem most kéne felhoznom ezt, hisz alig fél órája történt, hogy majdnem megerőszakolta az a fiú. De emberként kell viselkednem, és az emberek olykor kiszámíthatatlanul furcsák.
Miközben dzsekim egyik karomról lelóg, a másik kezemben táskám, igyekszem felvenni valahogy de nem megy, és még rohanok is közben az aszfalton, számból egy fél vajas pirítós lóg ki, hajam még az éjszakától borzos, én csak futok és futok...
És homlokom ráncolva próbálok rájönni, miért kések el folyton, miért nem vagyok képes időben elkészülni, összepakolni, reggelizni, felöltözni, írunk-e ma dogát föciből, és mit keresett egy csirketoll az éjjeliszekrényemen?
Doga. Naná. És én alig tudok valamit, mert tegnap a tanulás helyett az állítólagos agyrázkódásom miatt ágyba lettem parancsolva, ahol elszundiztam, és nem tanultam semmit. Klassz.
De vígasztal a tudat, hogy miközben találomra karikázgatom a tesztben a válaszokat, délután mehetek edzésre. Bobby biztos problémázni fog, de ha meglátja hogy kicsattanok az egészségtől, megenyhül majd. Igen, bizti.
*
- Nem!
A szó visszhangzik a tornateremben, és ahogy visszaverődik innen-onnan a falakról, mindegyik nem egy-egy kalapácskoppintásként hat elhatározásom kemény felszínén.
- De Bobby... látod, hogy semmi bajom! – hadonászok lelkesen a kezeimmel, még ugrálok is előtte egy kicsit, amikor határozott léptekkel elindul a kosárpalánk előtt váró társaink felé.
- Ugyan Bobby, engedd meg neki! – kiáltja felénk egyik csapattagunk. – David nélkül így is nehéz lesz, a gyakorláshoz pedig teljes létszám kell a pályán!
Nagy szemekkel fordulok Bobby felé, egész lényem egy hatalmas pozitív léggömb, tele csupa energiával. Hevesen bólogatok is az összhatás kedvéért. Bobby sóhajtva rázza meg a fejét, én pedig vidáman ugrok egyet és a többiekhez szaladok. Egyikük hátán végzem, mert befékezni már nem sikerült, de könnyen lepattanok a magas srácról, a további sérüléseket pedig kiküszöbölve egyszerűen megkapaszkodom valakiben. Általános derültség és jókedv fogad. Éljen!
Játék. Néha elesek, néha nem. Néha nem sikerül bedobni, néha meg olyan cseleket bénázok össze, hogy magam is meglepődöm. Sőt. Én lepődök meg a legjobban. Csúcs!
Edzés után persze rám hárul a nedves türcsik és a lasztik elpakolása a szertárba, majd amikor kifelé indulok a teremből, David kerül elő valahonnan. A tegnapi kínos esemény eszembe jut, így mosolyt erőszakolok szácskámra és vidáman intek neki.
- Szia!
Semmi reakció. Csak áll ott, a maga szőke szoborszépségű mozdulatlanságában, a szemei pedig gyilkolni tudnának. Ajaj...
Megpróbálok elslisszolni mellette, de megragadja a csuklómat, és puff, máris a falnak csapódik a hátam. Ha jól sejtem, most jóóól meg leszek ruházva, amiért miattam kitiltották egy időre.
- Mi-mit akarsz tőlem? – dadogom kissé betojva. Ha most itt engem megruház, az nagyon fájni fog. Na tessék, és még az eső is elkezdett esni... meg fogok ázni hazafelé menet. De mondjuk ha a mentő visz, akkor mégsem, márpedig David dühös arckifejezését látva a mentő a valószínűbb opció. Úúú azok a jéghideg kék szemek... nem értem miért vannak úgy oda érte a lányok a suliban, engem mindig kitört a frász tőle.
- A te hibád – sziszegi halkan. Ujuj! Ez nem a helyzet amikor vitatkozni kell, hevesen bólogatni kezdek inkább.
- Igen, és bocsánatot kérek. Biztos nagyon rosszat tettem, és te majd most megmondod mit is...
- Ne gúnyolódj! – mordul fel, erősebben a falhoz csap ismét, a csuklóimnál fogva. A hátam lassan felveszi a téglamintázatot... aú. – Miattad van az egész, mert abnormális vagy!
- Hogy micsoda? – nyikkanok döbbenten. Legnagyobb tudomásom szerint is maximum csak hülye vagyok, lökött, lüke, butus, aranyos és néha szemtelen, mindig késő és rendetlen... de abnormális nem.
Megfogja az államat és felemeli a fejem, majd kitöri a nyakam vele. Belesziszeg az arcomba.
- Ez az arc, ezek a szemek és száj... ez a hang... test és halvány bőr... teljesen megzavarodnak tőled a fiúk... Abnormális vagy, és a fiúkat is azzá teszed magad körül!
Megszédülök és megroggyannak a lábaim a durva szavaktól. Csuklóimat próbálom kiréntani vasmarkából, de túl erős.
- Mi...? Mi bajod...van? – dadogom, fejemben pedig zúgnak a szavai.
Hirtelen valami erő kipréseli belőlem a levegőt, aztán felfogom hogy hozzám szorítja testét ezzel még erősebben a falhoz nyom. Felkiáltok meglepetésemben amikor megérzem hasamhoz nyomódni a... a nem, ez biztos nem az, kizárt. Nem lehet... ugye nem?
Belemarkol egyik kezével a pólómba és reccsen az anyag.
- Hé.. mit művelsz? – kiáltom rémülten. – Miért téped el? Mit csinálsz? David!
A nevét már kétségbeesetten sikoltom, mert végre eljut az agyamig, hogy mi itt a gáz.
Beleharap a nyakamba, zihálása ijesztően hangosan sivít a fülembe. Jézusom...
Amikor a nadrágomat kezdi lerángatni, újra felsikoltok.
Hirtelen megszabadulok tőle, hátraesik a földön, és én összeszorított szemekkel csúszok le a fal mentén, saját pólóm foszlányaiba kapaszkodva. Dulakodás és káromkodás zaja...
Csend. Léptek halk nesze, egy alig érintés az arcomon, és összerezzenek.
- Hé, jól vagy? – hallom valakinek mély hangját. Ismeretlen, még sosem hallottam ezelőtt. Felnézek, és egy előttem térdelő fiút látok meg. Felsőbb éves lehet, magas és izmos, a mi egyenruhánkban van. Rövid barna haja és gyengéd tekintete van...
- Kö-köszönöm... asszem... igen – suttogom körülpillantva. David eszméletlenül fekszik a földön, nem messze tőlünk. Tágra nyílnak a szemeim. – Meghalt?!
Az idegen fiú felnevet, hangja nagyon kellemesen simogatja a fülemet. Felsegít a földről, felhúzza lerángatott nadrágomat és leporolja hátsómat.
- Nem, azért azt nem tenném vele, de néhány napig erős fejfájása lesz, és pár monoklija. A nevem Morris.
- Ide jársz? – csipogom félénken. – Még sosem láttalak, pedig biztos emlékeznék rád...
- Ilyen jó az arcmemóriád? – mosolyog rám kedvesen, félrehajtott fejjel, arcán mosolygós gödrökkel.
- Hát ha nekem nem is, a lányoknak biztos... – harapom el a szót és zavartan ajkamba harapok. – Hát izé... szóval érted...
Felnevet és megrázza a fejét.
- Cserediák vagyok, nemrég kezdtem. Gyere, elkísérlek az öltözőbe.
Hosszú pillácskái lassan rebbennek fel, és gyönyörű keretbe foglalják csillogó szemecskéit a kérdés hallatára.
- Még szép! – boldog mosolyt villant, mellkasom dobban egyet, és azonnal eleget teszek vágyának. Bebugyolálom egy takaróba, hogy ne fázzon meg, majd felkapom, és az ablakhoz pattanok vele.
Összerezzen ahogy leugrom a párkányról, de lassan feloldódik, ellazul, és kinyitja szép szemecskéit, letekintve a tájra. Édes arca csak úgy ragyog még a sötét éjszakában is, ahol az utcalámpa felsugárzó fényei játszanak. Lassan rám néz, olyan gyengéden, amit még sosem tapasztaltam. Engem néz, és lát. Ez a pillantás, csak az enyém. Az enyém.
- Ez gyönyörű... – rebegi édesen.
- Igen. Szeretnél még többet látni belőle?
- Szeretnék – bólint rá.
- Kapaszkodj – szólok rá halkan, kis mosollyal, nagy szárnycsapásokkal olyan magasra reppenek, amilyen magasra csak tudok. Ahol neki még nem esik baja, ahol nincs túlságosan hideg, és kellően elég a levegő is. A felhők fölé, ahol nincsenek fények, csak a csillagok ragyognak le.
- Hol vagyunk most? – nyitja ki újra szemét, már én is csak azért látom szép arcát, mert jobb a látásom, és a csillagok ragyogják be a környéket, semmi más.
- A felhők felett – válaszolom kedvesen - Most nézz fel az égre, Norme.
Lassan felemeli fejecskéjét, kitágulnak szép szemei, és látom benne a szikrázó csillagokat. Gyönyörű… bárhogy nézem, gyönyörű ez a fiú.
- Hű…! Még soha de soha nem láttam ilyen rengeteg csillagot! – nem látok mást… nem hallok mást… csak őt. Számomra ez a látvány teljesen hétköznapi dolog, talán már unalmas is, de ha itt van mellettem, és látom boldog arcát, minden teljesen más értelmet nyer.
- A felhők felett mindig ilyen szép. A fényszennyezés nem ér el idáig. Tudod, ha olyan helyen élnél, ahol nem égnének lámpák, a földről felpillantva mindig ilyen szépnek látnád az éjszakai égboltot.
- Gyönyörű. Köszönöm, hogy megmutattad. – arcomra puszit hint, s testemen gyengéd reszketés, jóleső borzongás fut végig. Egy csók az arcra. Olyan dolog, amiről még álmodozni sem mertem évszázadokig.
Vállamra hajtva fejét nézi tovább a csillagokat, míg én csak lebegek vele a karjaimban. Édes illata orromba száll, és ahogy látom ez kölcsönös. Fekete pillái lassacskán, egyre többször lebbennek fel és le, míg végül teljesen lehunyva maradnak. Halk, egyenletes szuszogását hallgatom mosolyogva, Homlokára hintek csókot, orrommal frufruját simítom oldalra, majd felsóhajtok.
- Milyen kár. – sóhajtom halkan, majd csendben ereszkedem le, úgy ölelem, hogy ne hallja a szél süvítését. Gyönyörű, ezerszer szebb, mint a csillagok, főleg ha alszik. Bárki látná, azt hinné ő is angyal.
Halkan visszareppenek a szobába, lefektetem az ágyába, betakargatom, és leülök mellé. Olyan édes és aranyos. Viszont bármennyire szeretném, nem hagyhatom meg neki ezt az emléket. Tudom, hogy minden vágya ez volt, de ha emlékezne, minden lelepleződne. Kénytelen voltam neki mindent elmondani, hisz meglátott.
Sajnálom.
Ujjaimat puha tincsei közé fúrom, érzem, ahogy langyos bőre ujjaimat melengeti, édesen szuszog oldalra fordulva, és egy pillanatig nincs szívem ezt tenni. Mégis muszáj.
Tenyerem halovány fénnyel simul fejére, simogatva folytatom emlékeinek törlését. Szemeit egy pillanatra összeszorítja, de ellazul, amikor befejezem a műveletet. Arcához közel hajolok, ujjaim lesiklanak füle mellett egészen apró nyakára, csak ujjbegyeimmel érintem őt. Olyan közel vannak az ajkai, olyan csábító, de… nem teszem meg. Majd akkor, ha önként hagyja, hogy így érintsem, akkor megteszem.
Fájdalmas érzés hasít belém, mikor elhajolok tőle, sőt felállok az ágyról is. Most el kell hagynom pár órára, míg alszik, hogy felerősödjek, és újra el tudjak rejtőzni szemei elől.
Meglátom a párnán a lehullajtott pihémet, és szusszanva egyet ujjaim közé veszem. Megforgatom, majd sóhajtva az éjjeli szekrényére teszem. Talán ebből még nem lehet baj.
~*~
Újabb nap, újabb őrület kavarog az édes fiú körül, amit előszeretettel rendezek el. Ennyi év után sokszor támad azaz érzésem, hogy más erők hajthatják őt mindig a balszerencse felé, amit erős karokkal fordítok vissza a szerencse felé. A zebrán majdnem elüti az autó, a táskáját hagyja el majdnem iskolába menet, és még sorolhatnám. De nem unom, nem bánom, még panasz szót sem teszek. Boldoggá tesz az, hogy a nap minden egyes percében törődhetek vele.
Az iskolapadban ülve, egy lap felé görnyedve gondolkodik, és mikor mellé állva lehajolok én is, hogy szemügyre vegyem, a történelemből látok mondatokat, és egyben üres sávokat is. Azt hiszem dolgozatot írnak, csak elmosolyodom. Tegnap nem volt ideje tanulni, így talán nem gond, ha segítek neki. Fülébe suttogok szavakat, melyek gondolatként szikráznak fel fejében, s cseppet kiszélesedik mosolyom, mikor boldogan körmöli le a sorokat. Vállára tenném a kezem, de csak felette tartom ujjaimat, hogy ne érezze meg túlzottan közelségemet.
Az egyetlen ami aggaszt a mai napban, a délutáni kosárlabda edzése. Habár az a fiú egy jó ideig nem lesz a közelében, aggódom.
~*~
Mivel hiány van, az edző engedi, hogy Norme is beálljon pár percre játszani. Persze ebben is segítek neki, pördítek rajta egyet az egyik cselnél, végül szabad út jut a kosárig, csapattársai ujjongva állják körbe. Megmosolygom, és vele együtt örülök a háttérben, de ahogy baljós aura sugárzik a távolból, és az ajtó felé terelem tekintetem, elkomorulok. Itt van.
Edzés után, mikor mindenki elment már, csak Norme maradt hátra, a termen kívül maga elé pördíti, és a falhoz állítja, karjaival elzárva az utat. Közvetlen a fiú mögött állok készenlétben, hallok minden szót, és rezdülést.
Ha bántani mered, annak súlyos következményei lesznek.
- Mi-mit akarsz tőlem? – kérdezi ártatlanul kis madárkám, ahogy összerezzen összeráncolom homlokomat komoran. Nem tetszik ez nekem, habár nem látom a srác arckifejezését. Erőmtől még az ég is beborul, s ha így folytatódik nem csak eső, vihar lesz.
– Csendben maradsz ugye? – súgja. Megnyugszom, magam sem tudom miért, bízom benne.
Bólintok, és ő lassan csúsztatja le ujjait számról.
Nagy szemekkel figyelem. Eléggé élőnek tűnik, de... attól még...
- De szellem vagy ugye? – kérdezem tőle kíváncsian. Csak mosolyogva rázza a fejét. - Akkor… akkor mi vagy?
- Az őrangyalod.
- Angyal? De nincsenek is szárnyaid – ráncolom össze homlokom.
- Akkor már nem is lehetek angyal?
Leül az ágyamra, mosolyog még mindig. Hű... olyan szép. Még soha nem láttam nála szebbet... ilyen külsővel valóban csak angyal lehetne... de akkor sincs szárnya. És a ruhája is olyan más, nem angyali.
- Az angyaloknak szép nagy szárnyuk van, amikkel repülni tudnak. Ebben a bőrszerkóban inkább szellemnek látszol.
Mellé könyökölök az ágyra, és alulról figyelem őt tovább. Milyen hihetetlenül világoskékek a szemei, nem láttam még soha ilyet, és úgy csillognak, mint a csiszolt drágakövek. Olyan vakítóan, hogy mást nem is vagyok képes nézni, csak ezt a szempárt.
- Erre gondolsz?
Azta....! Kitárul mögötte két óriási madárszárny, szinte világítanak, olyan vakítóan fehérek. És milyen hatalmasak...
- Hű… tényleg… De… ugye nem azért jöttél, mert meghaltam? Pedig csak a fejem ütöttem be… Ennyire nem üthettem be ugye? Ugye nem azért jöttél, hogy elvigyél?
Már az ágyon térdelek, kis kezeimmel megtámaszkodva a puha takarón hajolok az arcába izgatottan.
- Dehogy.
- Akkor jó! – vidulok fel és hátrébb húzódva ülök a sarkaimra. – De akkor miért jöttél?
Közben tétován megérintem egyik szárnyát, amely megremeg érintésem alatt. Hű milyen puha és selymes, meleg... Egy toll hullik ki belőle és ijedten rántom vissza mancsomat.
- Nem akartam – nyikkanok halkan, számra szorítva ujjaimat. Ó jaj nekem! Megérzem kezemen is azt az ismerős, finom illatot és elönt a melegség. Hú... nhh...
- Nem baj.
Megnyugtató hangja után lágy érintése a fejemen teljesen elkábít. Olyan jó érzés... olyan otthonos.
- Szeretnél repülni?
Felnyílnak lassan szemeim, és néhány másodpercig tart amíg feldolgozom amit mondott. Egy angyal aki tud repülni, felajánlja nekem hogy...
- Még szép! – ragyog fel legboldogabb mosolyom. Közelebb hajol hozzám, karjaiba nyalábol és betakar egy puha, bolyhos takaróval.
- Erre szükség lesz – dörmögi, majd amikor már egy kisebb gubót alkotott belőlem, az ablakhoz lép velem a karjaiban és kilendül rajta. Ijedten kapaszkodom a nyakába, de nem történik semmi, pedig azt hittem lezuhanunk. Félve lesek ki összezárt szemhéjaim alól, és látom ahogy kitárulnak az óriási hófehér szárnyak, majd lassú, lusta csapásokkal emelnek fel minket egyre magasabbra és magasabbra. A szél arcomat hűti, a csillagos ég szikrázik felettünk, visszatükröződik az ő szépséges szemeiben amelyekkel engem figyel.
Lepillantok a földre, majd fel az égre, kábán a hihetetlen élménytől.
- Ez gyönyörű...
- Igen. Szeretnél még többet látni belőle?
- Szeretnék – bólintok boldog mosollyal.
- Kapaszkodj.
Szorosabban ölelem át a nyakát, érzem ahogy erősebben átölel, szárnyai gyorsabban csapkodnak, egyre feljebb és feljebb szállunk, alattunk a város fényei elhalványulnak, szürke köd takar el mindent.
- Hol vagyunk most?
- A felhők felett – mondja lágyan, hangja olyan simogató és meleg, akár a napfény. - Most nézz fel az égre, Norme.
Milliónyi apró csillag szikrázik az égen, olyan sok, amennyit még életemben soha nem láttam.
- Hű...! – sóhajtom ámulva, arcom felragyog. – Még soha de soha nem láttam ilyen rengeteg csillagot!
- A felhők felett mindig ilyen szép. A fényszennyezés nem ér el idáig. Tudod, ha olyan helyen élnél, ahol nem égnének lámpák, a földről felpillantva mindig ilyen szépnek látnád az éjszakai égboltot.
- Gyönyörű – közlöm ismét a tényt, majd boldogan kalimpálok lábacskáimmal is, karjaim szorosabban ölelik a nyakát. – Köszönöm, hogy megmutattad.
Hálás puszit adok arcára, fejemet vállgödrébe támasztom és ámulva figyelem a látványt, miközben ő nagy szárnycsapásokkal repül velem. Olyan boldog vagyok...
Délután végig mellette lebegek, ahogy a kispadon ülve figyeli a kosárlabdásokat. Bájos, ahogy a lányokkal cseveg, viszont érzem rajta, hogy tényleg csak cseveg, nem igazán maguk a lányok érdeklik. Jó ezt tudni.
Persze helyette is figyelek a környezetére, és összeszűkülnek szemeim a látottakon. Az egyik szőke fiú, akiért a lányok oda vannak, játék közben sorban cselez, de le sem veszi tekintetét a körgyűrűről, és Norme-ról. Nem tetszik ez nekem, valami furcsa érzést látok a szemeiben. Féltékenység? Hm… Gyanús vagy nekem kölyök.
Amikor látom, hogy szándékosan felé dobja a labdát, nagyot dobban mellkasom, és gondolkodás nélkül erősítem fel erőmet, hogy megfoghassam vállát, és oldalra rántva csökkentsem balesetének súlyosságát.
Szerencsére arca helyett csak a tarkóját találja el, és végig követem, ahogyan a gyengélkedőre viszik.
~*~
Ketten állnak felette, és ébresztgetik, és csodálkozva figyelem, hogy a szőke kölyök is itt lebzsel, mint megtudom David a neve.
Norme felkel, megszeppenten hallja a veszekedést, de látom rajta, milyen nehezen viseli.
Ártatlan és édes, mint mindig, meg sem lepődöm csak akkor, mikor száját befogva hozzáér a támadójához, ekkor megmoccan bennem valami.
Hozzáért… az én drágám hozzáért ehhez a…
Inkább nem is gondolok semmit.
Hiába minden próbálkozása, mintha meg sem szólalt volna folytatják tovább, és megelégelve gyöngyszemem szenvedését kidurrantom erőmmel a villanykörtét.
Elegem van ebből az alakból, valami nagyon nem stimmel vele. Megtámadta, aztán aggódik érte, én pedig nehezen értem. Csak sejtem. Remélem nem az, amire gondolok, mert különben súlyos idők jönnek a fejére.
~*~
Széles mosollyal figyelem, ahogy nővére otthon anyuka módjára tuszkolja az ágyba, én előtte a sötétben benyúlok Norme rejtett fiókjába és az asztalkára teszek egy kibontott szelet csokit. Ismerem őket, és Nattie bármennyire aggódó anya típus, szétszórttá válik, ha ideges lesz. Belőle is jó őrangyal válhatna.
Figyelem, ahogy észreveszi az apró csokit, és édesen mosolyogva felül, hogy elmajszolja.
Nem… nem bírom tovább, túlságosan is vonz, amilyen közel vagyok hozzá. Minden egyes nappal, héttel a vonzerő egyre csak bűvöl, és az őrületbe kerget. Nem tudom, meddig bírom még.
Lehunyt szemmel nyammog, leülök az ágya szélére, és arcához hajolva érintem meg ajkait.
Csak fele annyira érzem testét, mintha emberi alakban lennék, de még így is mennyei ez a pillekönnyű csók, amit lopok tőle.
Kipattannak szemei, alakomra figyel, mintha látna, végül felsikkant, azonnal felreppenek a plafonra, hogy senki ne vegye észre körvonalam, mikor berontanak a szobába.
Szegényem azt hiszi kísértet, pedig pont az ellenkezője lennék.
Magam elé tartom tenyereimet, látom, hogy fodrozódik a körvonal, tehát lassacskán látható leszek. Teljesen visszahúzom szárnyaimat, úgy lebegek tovább, és figyelem az eseményeket. Megnyugtatják, majd újra egyedül marad egy kis lámpa fényénél. Jól van…
Lassan leereszkedem, nyugodtan szuszog. talán most már nem vesz észre.
Ujjaim fejére simulnak, megmozdulnak hajtincsei, és kipattannak szemei, és ijedten ugrana ki az ágyból, de szörnyen félek, hogy megüti magát, így semmivel sem törődve kapom el, mielőtt lezuhanna és óvatosan fektetem a szőnyegre.
- Va... van itt valaki? – édes hangja fülemet elárasztva tölt meg cseppnyi gyönyörrel. Hozzám beszél, habár kissé rémült, valahogy meg kéne nyugtatnom. Érzem, ahogy erőm oldódik fel, bizsereg a bőröm, tehát nemsokára látható leszek.
Vajon ki kéne használnom az alkalmat? Nem tehetek mást, hisz alig egy pillanatra sem tűnhetek el mellőle… Majd amint hajnalban erőm visszatér, mindent elfeledtetek.
A fal felé hátrál, felül, és dermedten mered előre.
- Egy szellem! – suttogja, de amikor sikkantana, kezemet arcára tapasztom. Hozzáértem… Hozzáértem úgy, hogy szinte teljesen tapinthatom büntetlenül.
- Sss… - csitítom halkan, ujjamat szám elé téve, lábaimat a szőnyegre teszem, lassacskán teljesen láthatóvá válok. – Nem akarlak kísérteni – muszáj vagyok gondolataiba férkőzni, ha tudni akarom mire gondol, és nem akarom megijeszteni. – Csendben maradsz ugye? – suttogom halkan, mély hangom duruzsolva súrolja a falakat. Iszonyatosan csendben kell lennem, ha nem akarom, hogy a kint levők is észrevegyenek.
Bólogat, így lassan leemelem róla kezemet, pedig ha tehetném, el sem ereszteném soha, csak ölelném, érinteném, ahol csak tudom.
- De szellem vagy ugye? – ártatlanul pislog fel rám, tenyereit a szőnyegre támasztva.
Megrázom fejemet, apró mosolyba fojtva minden gondolatomat. Bűbájosan édes, ártatlan és gyönyörű. Nem véletlen, hogy teljesen oda vagyok érte.
- Akkor… akkor mi vagy? – oldalra biccenti fejét, továbbra is csak susogok.
- Az őrangyalod – vallom be. Angyali alakban nem tudok füllenteni se neki, csak emberi alakban tehetném. Képtelen vagyok…
- Angyal? De nincsenek is szárnyaid.
- Akkor már nem is lehetek angyal? – mosolyogva ülök le ágyának szélére, figyelve őt. Látom megnyugodott, és teljesen el van bűvölve. Lehet, azt érzi, álmodik? Lehetséges. Annál könnyebb lesz a dolgom. A lényeg az, hogy csendben legyen, nem vehet észre senki minket.
- Ü-üm – rázza meg buksiját, ezzel felém lebbentve egy jó csokor illatot tincsei közül. Elbódít az édes – Az angyaloknak szép nagy szárnyuk van, amikkel repülni tudnak. Ebben a bőrszerkóban inkább szellem vagy – mondja édesen, felkönyökölve az ágyra, és végigmérem karcsú, hajlékony alakját. Vágyam belülről bizserget, persze ilyenkor, ebben az alakban még egész könnyen visszafogom magam. Valamennyire…
- Erre gondolsz? – Hatalmas szárnyaimat kitárva elérem mindkét falat, sőt jobb oldalt be is kell görbítenem. A hófehér pihék a gyenge lámpafénynél is ragyognak, és csak mosolyogva nézem csodálkozó arcát, ahogy végigmér.
- Hű… tényleg… De… ugye nem azért jöttél, mert meghaltam? Pedig csak a fejem ütöttem be… Ennyire nem üthettem be ugye? Ugye nem azért jöttél, hogy elvigyél – magyarázkodik édesen, és észre sem veszi, hogy már felmászott az ágyra, és négykézláb hajol arcom felé kíváncsian, cseppet kétségbeesetten.
- Dehogy – válaszolom halkan, megnyugtatva őt.
- Akkor jó! – mosolyogva nyugszik meg, és felül az ágyon, elhajolva tőlem. Pedig a közelségét sokkal jobban szeretem. – De akkor miért jöttél? – nagyon kíváncsi a kicsike, bár meg sem lep.
Először nem válaszolok, hisz lehet észre sem venné. Épp hogy feltette a kérdést, már a szárnyam felé fordult, és félénken felé nyúlva simítja meg. Megborzongok érintésére, felér egy kisebb gyönyörrel, hogy tudom, Ő engem érint. Csodálatos.
Ahogy újra és újra megsimítja a puha pihéket egy lehullik ágyára, és elemeli kezét.
- Nem akartam – kapja kis kezét szájához aggódva, de ahogy megszagolja kis kezét, elkábul cseppet. Az illatom hatással van rá, ez számomra jó jel, nagyon is.
- Nem baj – nyugtatom meg halkan, fejére simítom tenyeremet, és meglepődöm, hogy hagyja. Kész csoda. Belefúrom ujjaimat tincsei közé, élvezem, ahogy a selymes szálak bőrömet érintik, és megsimogatom buksiját, mire lehunyja kis szemeit. Beférkőzöm gondolataiba, hogy ne vegye észre, majd mikor megtalálom a nekem megfelelő információt, szélesen elmosolyodom.
Felpattannak szemeim, felpattanok én is, és kecsesen pofára zúgok – majdnem - a szobám közepén. Némi kalimpálás árán megszabadulok a takaróm halálos cselgáncs trükkjeitől, és robogok a fürdőbe.
Arcomat megmosom, fogsika, fésű... ja igen, a hajszárító... jah erre nincs is szükségem.
Magamra rángatom a pólót, nadrágot, zoknit, el is esek közben, de felfogja esésemet a puha fotel, majd fél lábon szökdécselek lefelé a lépcsőn, vállamon a táskám, jobb kezemben egy fél pár zokni.
- Jó reggelt! – kiabálom be a konyhába.
- Szia Norme! – Elugrálok a bejárati ajtó felé, a zokni már félig rajtam, de még mindig nem az igazi. – Nem reggelizel?
- Elkések!
- Mint általában – nevet fel lágyan, és miközben a lépcsőn ülve fűzöm be cipőimet, valahonnan a látóterembe kúszik egy bögre, illatozó kávéval. Hálás fintorral veszem el és egy hajtásra kiiszom. A tesóm egy angyal.
- Aú-aú-aú... – sziszegem, mert ez lávaforró volt. Visszaadom neki a bögrét, pusszancs nővérkém arcára és már suhanok is ki.
- Norme a táskád!
Homlokomra csapva sietek vissza hozzá, kap egy újabb hálás puszit és spuri.
Az utcán nagy a kavarodás, miközben belerohanok az embertömegbe. Nem értem mi ez a kiabálás, már csak azt veszem észre, hogy lökdösnek, oldalra sodródom és hanyatt vágódom az utca kövezetén. Uhh ez fájt.
I
llat... furcsa illatot érzek. Nagyon finom... és nagyon közelről érzem, mintha... hű de beüthettem a fejem, pedig nem emlékszem hogy megütöttem volna. Feltápászkodom, megragadom tatyómat és tovább rohanok.
Naná hogy elkéstem. Intő.
A napom a szokásos. Órák, dogák, ebéd a barátaimmal akiket imádok, majd délután kosárlabda edzés. Vagyis a kispadon ülve figyelem a többieket. Legutóbb amikor hagytak játszani, megrándult a bokám, azelőtt pedig a térdem... szóval inkább a padon ültetnek. Nem számít, így legalább lelkesen szurkolhatok a körülöttem ülő pom-pom lányokkal. Hála nekik, még azt is tudom ki a sztárjátékos a csapatban. Azt hittem a teljesítmény is számít, de igazából a lányoknak a külső fontosabb, tehát a közepes képességű David McCormick, az a nagyon magas, csinos fiú az iskola legnépszerűbb diákja. Tök jó. Miket meg nem tudok.
Erős rántást érzek a vállamon, pedig nem is ül mögöttem senki, de odafordulok és...
Bamm!
Csillagok...
*
- Norme... Norme...
Kábán emelem fel nehéz szemhéjaimat. Az egészet csak álmodtam volna? Uhh a fejem... Fókuszálok kicsit, és felfogom. Egy ágy? Fehér plafon?
- Hol... vagyok?
Fölém hajol egy aggódó arc, majd egy másik is. A kapitány Bobby Down... és David McCormick.
- Jól vagy, kölyök? - kérdezi Bobby komoran. Ő egy végzős diák, nagy és komoly. Kemény kézzel igazgatja a csapatot, nem tűr lazsálást. Mindig úgy néz ki, mintha dühös lenne, pedig én ismerem és tudom hogy ő egy nagyon rendes srác.
- Persze! Semmi bajom!
Felülök hirtelen, majd visszapottyanok a párnára. Forog a szoba...
- Csak óvatosan – dörmögi David, szőke hajából izzadtság csurran végig az arcán.
- Mi történt? – kérdezem tőle, mert kettejük közül ő tűnik kevésbé idegesnek. Zavartan elnéz oldalra, és bosszúsan elfintorodik.
- Véletlenül rosszul dobtam a labdát, és... eltaláltalak. Szerencsére épp megfordultál, és így nem az arcodon talált el... csak a tarkódon. Elájultál és idehoztunk a gyengélkedőbe.
- Ó.
Emlékszem. Valaki elrántott, megfordultam és akkor. Ha arcon talál, tutira eltöri az orromat, vagy még rosszabb. Bobby felé fordítom fejemet, és rámosolygok amikor meglátom komor ráncait a homlokán.
- Menjetek vissza edzeni nyugodtan, majd megyek én is...
- Az edzésnek vége – válaszolja halkan. – Hazakísérlek. David, te pedig egy hétre fel vagy függesztve a játék alól.
- Mi?! De hát miért?
- Nagyon jól tudod.
Értetlenül pislogok rájuk, mintha ping-pong meccset figyelnék. Repkednek a szavak, csúnyák és kevésbé csúnyák, a vita igencsak parázslik, a fejem pedig ezzel arányosan lüktetni kezd egyre erősebben. Bobby szerint David szándékosan csinálta, David pedig próbál ellenkezni, és egyre hangosabbak.
Amikor David már szinte üvölt, felülök és kicsi tenyeremet a szájára tapasztom. Döbbent és isteni csend. Bobby felé fordulok, valamiért kettő van belőle.
- Miért csinálná szándékosan? Ugyan már – mosolygok rá édesen. – Hiszen senki nem tenne ilyet a csapattársával. Biztos vagyok benne, hogy véletlen volt. Ugye?
Elengedem David száját, aki dühösen villogó szemekkel bólint.
- Nem akartam mást, csak neki dobni a labdát, hogy végre csináljon is valamit, ne csak üljön és csajozzon!
- Szóval erről van szó! – horkan fel Bobby. – Zavar téged, és ezért akartál vele gonoszkodni, igaz?
- Igazságtalan, hogy ő is a csapat tagja, holott semmit sem csinál! Mindig csak kiülteted, és óvod mint egy bölcsődést!
- És ezért gonoszkodsz vele? Irigységből?
David felhorkan, karjait mellkasán összefonja.
- Miért lennék irigy erre a kis bénaságra? – Bénaság? Én?
- Ne hidd hogy nem vettem észre! Majd megesz a fene, amikor látod őt a lányok gyűrűjében, pedig semmi okod rá, hiszen azok mind miattad vannak ott. Egyszerűen csak szeretik a Kis Norme-ot is, mert annyira aranyos és kedves.
- Nem, nem erről van szó... én csak... – dadogja David.
Szomorúan hajtom le a fejem, úgy hallgatom ahogy a fejem felett veszekednek. Nem fejezik be... de már nem tudok velük foglalkozni, mert annyira rosszul esik amit David mond... könnybe lábadnak szemeim és leesnek vállaim. Csak görnyedten ülök...
Csatt!
A villanykörte hangosan robban szét a plafonon és hirtelen rémült csend ereszkedik ránk.
- Na jó, ebből elég. David, úgy döntöttem, hogy inkább egy hónapra tiltalak el. Most menj, én pedig hazakísérem Norme-ot.
Meggyújt egy öngyújtót, és még látom ahogy David feltépi az ajtót, visszafordul és acélkék szemei felnyársalnak amikor visszapillant rám.
Miért... miért gyűlöl ennyire?
*
Otthon Nattie a nővérem akkora patáliát csap, mintha kezek és lábak nélkül hoztak volna vissza a háborúból. Lecibálja a ruháimat, pizsibe bújtat, az ágyamba dug, hőmérőt nyom a számba én pedig bosszúsan pillantok az ajtóban diszkréten röhögő kapitányra.
- Ne Naffie, hivv el, hogy nin’ ’emmi bajom... ’ak a fejem üföffem be, de má’ jó’ vagyok.
- Csend legyen. - Borogatást kapok a homlokomra, majd Bobby felé fordul. – Köszönöm, hogy hazakísérted. Vacsorázz nálunk és mesélj el mindent kérlek.
Kimennek a szobámból, én pedig halkan felnyüszítek.
- Én if éhes va’ok! – beszélek a becsukott ajtónak, majd sóhajtva hunyom be szemeimet. Az éjjeliszekrényem tetején ott virít egy csoki a dugi készletemből és elmosolyodom. Az előbb észre sem vettem. Még ki is van bontva, biztos tegnap csináltam csak elfelejtettem megenni...
Kiveszem a hőmérőt a számból, és megragadom kicsi zsákmányomat. Felcsúszok az ágyban, hátamat a támlának döntöm és hamm. Behunyom szemeimet. Apró érintést érzek ajkaimon, és megint azt a finom illatot. Felpattannak szemeim, körbepillantok. Valami... valami körvonalazódik a sötétben előttem. Az ágyam széle be van nyomódva, mintha ülne rajta valaki...
- Ííí! – sikítom elhajítva a csokit.
Bevágódik az ajtó, és beront rajta Bobby, nyomában a nővéremmel.
- Mi a baj? – kérdezi aggódva.
- Kísértetet láttam! Egy szellemet!
Nattie lép mellém, homlokomra teszi a kezét.
- Norme, neked lázad van! Tudtam, mindig belázasodsz ha valami bajod esik. Félre beszélsz... várj, hozok egy tablettát.
Magunkra hagy, Bobby pedig visszanyom az ágyba és betakargat.
- Kísértetek nincsenek, most pedig nyugodj meg és pihenj.
- De én láttam... valamit.
- A fejsérülésed vagy a lázad miatt történt, ne is törődj vele.
Megkapom a gyógyszert, homlokomra visszakerül a borogatás és már magamra is maradok ismét. Idegesen pislogok a sötétben, majd felkapcsolom a kislámpát. Egészen pici koromban csináltam ezt utoljára. Féltem a sötétben, és mindig anya simizte a fejemet hogy elaludjak... pont ahogy most...
Mi?!
Felpattanok, kiugrom az ágyból és elesek, de valaki megtart. Megint ez az illat...
- Va... van itt valaki? – dadogom ahogy lerogyok a szőnyegre sápadtan remegve. Hunyorogva figyelem magam előtt a fodrozódó levegőt, látok... látok valamit. Térdeltemben hátra farolok, de a falnál tovább nem jutok sajnos.
Egy alak kezd előttem kibontakozni a félhomályban. Fokozatosan ölt formát egy pár hosszú láb, fekete nadrágban. Bőrmellény, csupasz és izmos karok, rajtuk bőrpántok... megcsillan derekán egy kard markolata... Felfelé kúszik a tekintetem. Egy sápadt, porcelánszerű hibátlan arc, kedves mosoly és ragyogóan kék szemek, ezüstszőke haj.
- Egy szellem! – zihálom sápadtan, és mielőtt sikítanék, puha és meleg tenyér szorul számra. Megint... megint ez az illat. Olyan ismerős, már emlékszem, nagyon sokszor éreztem kicsi korom óta. Közelebb hajol, gyönyörű arcán kedves mosollyal, nekem meg tágra nyílnak szemeim a félelemtől. Remegve tapadok a falra. Egy kísértet! Engem kísért? De miért?
A pirkadat fénye játszik a horizonton, az első sugarak halvány fénnyel árasztják el az eget, majd feltűnik az égen a fényes gömb is, melyet a földiek napnak neveznek. Arcomat erős szél simogatja, hajam is lebeg, viszont a hideget nem érzem, pedig itt a felhők közelében elég hűvösnek kéne lennie. Lejjebb reppenek az égen, s ha bár tudom, hogy nem látnak az emberek, néha mégis olyan érzésem van, mintha ezer és egy szempár szegeződne rám.
A hajnal lassan nappallá válik, fokozatosan, egyre több ember indul meg. Munkába, iskolába, vagy csak szórakozni, kinek mi a programja. A reggel mindig a legforgalmasabb számomra, és a délutánok.
Lassan szállok le ablakához, most kivételesen nem reppenek be, pedig minden vágyam, hogy közelről láthassam. Nincs mozgás, gondolom, alszik még, pár pillanat, és megszólal az ébresztő. Egy lusta lendülettel söpri le a földre, mire csak halk kuncogással reagálok. Nem lesz ez így jó, ha elkésik az iskolából. Kénytelen vagyok így mégis beosonni az ablakon keresztül, majd az ébresztő dugóját visszadugni a konnektorba, ami éktelen zajba kezd, folytatva munkáját.
Norme végre kipattan az ágyból, de a hirtelen ugrásban beleakad a lába a takaróba, így majdnem orra esik, persze úgy irányítom zuhanását, hogy egy csontja se törjön, oldalt érkezik le.
- Aucs – persze minden egyes fájdalmát nem tüntethetem el, pedig szívem majd’ kettészakad, ha sírni látom, vagy csak azt, hogy fáj neki valami. Furcsa érzéseket táplálok iránta. Olyat, amilyet még egyetlen védencem iránt sem, és ez számomra is kezd furcsa lenni.
Végigkísérem reggeli rituáléját, vigyázva arra, hogy nehogy kárt tegyen magában, ami olykor elég sokszor majdnem megesik.
Elindul végre, én pedig követem, mint mindig, védőárnyékot képzek minden lépte után, és figyelem az eseményeket. A városon keresztül sétálva jár be az iskolába, alig tízpercnyi járásra van, de néha még így is elkésik. Édes kicsi Norme… Vajon azaz esetlen, elbűvölő bája részegített volna meg?
Messziről már hangos, éles sikongatás szeli át a nyüzsgés hangját, és azonnal felreppenek pár méterre, előre nézve. Egy ámokfutórobogós indult meg gyorsan a járdán, az emberek között, akik szétszéledve próbálnak menekülni, persze egymást is elkezdik taposni.
Felmorranva húzom össze szemeimet. Hol van ennek az idiótának az őrzője ilyenkor? Tsh…
Visszasietek Őhozzá, és elkezdem forgatni úgy az emberek között, mintha ők sodornák ki a szélére, végül egy sikátor elejére kerül, elszédülve zuhanna össze, de pont elkapom derekánál, viszont mivel nem kaphatom fel a karjaimba, vele kell hajolnom, épp hogy csak nem esik le durván, felé könyökölve húzom össze szárnyaimat.
Lüktető testtel görnyedek felette, lélegzetem is eláll, hogy ennyire közelről figyelhetem arcát, ahogy kábán pislogni kezd az eset után. Gyönyörű… annyira szép, és úgy megérinteném, de nem lehet. Kezem felé nyúl, hogy egy tincset simítsak ki arcából, ennyit még megengedhetek magamnak, de nem érek bőréhez. Vajon olyan puha amilyennek képzelem? Nyöszörögni kezd, már csak pár centire vagyok felette, mikor kinyitja szép szemeit, és olyan, mintha pontosan a szemembe nézne.
Ha tényleg látna, és rám nézne ilyen gyönyörű szemekkel, a legboldogabb lennék.
Ujjaim, ajkam sóvárog érintése után, mégis hatalmas erővel kell visszafognom magam, hogy ne érezze meg közelségemet. Kimerítő már csak egy lélegzetvétel is ilyen közelségben vele.
Gyorsan felállok, mellette állok meg, szárnyaimat teljesen visszahúzom, figyelem, ahogyan feltápászkodik, megrázza tincseit, és rendezve ruháját tovább indul. Sosem tudom, mire gondolhatnak ilyenkor az emberek, de a fejükbe, gondolataikba nem nyúlok bele, nem tehetem.
Az iskolába már épségben bejut, de ekkor sem hagyom még magára, a távolból figyelem, az ablakon keresztül, vagy csak a magasból. Bárhonnan szép, bárhonnan nézve sugárzó, és tiszta lélek. A szemei tükrözik mennyire is ártatlan. Elégedetten figyelem mosolyát, hiába nem nekem, hanem barátainak szól mindez. Nekem csak az a fontos, hogy mosolyogjon, hisz mosolya az egyik legszebb dolog ezen a világon.
A mai fárasztó nap után, hogy feltöltődjem, ismét szeretett tengerpartom felé veszem az irányt. A langyos szél kellemesen hűsít az egész napi forróság után. Levetem cipőmet, és mezítláb lépkedek a meleg homokban. Tudom, hogy nem méltó egy jövendőbeli királyhoz, hogy így mutatkozzon, de jelenleg nem érdekel. Apám új tanítót fogadott mellém, aki rengeteget követel, ráadásul, ma még egy tárgyalását is figyelnem kellett, mert ez az első feladat, amit önállóan kell megoldanom. Ráadásul nagyon bonyolult az egész, egy stratégiai terv összeállítása, háború esetére. Alapjában véve békés nemzet vagyunk, de ha valaki megtámad, jó, ha van a tarsolyunkban valamilyen taktika. De mára igyekszem kizárni ezeket a gondolatokat, és csak a csendre összpontosítok. Leülök egy távolabbi sziklára, és a tengert kezdem kémlelni. Hosszú hajam folyton az arcomba fújja a szél, hiába igyekszem hátrafogni, makacsul ellenáll mindenfajta zabolázási kísérletnek. Kezdek elpilledni, és fejem a térdeimre hajtva alszom el.
Épp hogy sikerül, valaki hátulról megkocogtatja hátam. Ijedtemben hatalmasat ugrok, és a bokám megbicsaklik. Ha nem kap el, belezuhanok a tengerbe.
-Elnézést kisasszony, nem akartam megijeszteni, csak a segítségét szeretném kérni. – hirtelen elfut a pulykaméreg. Én, mint lány? Nem elég egyértelmű, hogy fiú vagyok?
-Elnézést uram, de én férfi vagyok. – emelem magasra a fejem, amin ő csak jót mulat. Mitől lett hirtelen ilyen jó kedve?
-Még hogy te férfi? Legfeljebb fiú. És sajnálom, hogy lánynak néztelek, de csak hátulról láttalak, és a hajad… tudod. A nevem Takasu Seishiro, és azt hiszem eltévedtem. Meg tudnád mondani, hogyan jutok vissza Tokyoba? – Na, az hol van? Nem tudom, pedig nagyon jó vagyok földrajzból. Tanácstalan tekintetem látva ő is elkomorodik, ezért megesik rajta a szívem.
-Engem Hagivara Hoshikonak hívnak. Gyere velem, talán valaki a kastélyba tudja, hol is van az a Tokyo. – Csak most nézem végig. Igazán jóképű férfi, de ruhája meglepő. Mifelénk senki nem hord ilyet. Megfogom a kezét, és az otthonom felé kezdem húzni.
