Az ajtó másik oldaláról hangos pakolászást hallok. Vajon mit csinálhat a családom? Már megszoktam, hogy nem érdeklem õket, de én szeretnék velük lenni. Olyan, mintha a bútorokat tologatnák. Ez eltart egy ideig, majd teljes csönd. Lassan kezdek éhes lenni, de senki nem hozza az ennivalót, pedig ilyenkor már szokták… furcsa.
Ráadásul a vizem is elfogyott. Csak várok, és várok. Így telik el egy nap, majd kettõ, amikor is tudatosul bennem, hogy bizony magamra hagytak. Ijedten kucorodom le az egyik sarokba, lábacskáim szorosan átölelve. Eddig sem volt jó kapcsolatom a szüleimmel, de legalább itt voltak nekem.

Ekkor egy autó áll meg a ház elõtt, és én az ablakból látom, hogy egy magas, jóképû férfi száll ki belõle. Vajon ki lehet, és mit keres itt? Ezen töprengek, amikor nyílik az ajtó, és az idegen belép rajta. Valószínûleg megijedt tõlem, mert becsapta az ajtót, és elment. Nem tudom, mennyi idõ telt el, de nyílik az ajtó, és valaki elemlámpával világít rám.
Õ is ugyanannyira meglepõdhetett, mint én, legalábbis az arckifejezésébõl ezt vonom le. Remélem, nem akar bántani, de a biztonság kedvéért a lehetõ legkisebbre kucorodom össze. Hiú remény, hogy talán nem vesz észre.. már közeledik is felém.

-         Mi a… a neved? –hozzám szól? Nem vagyok én hozzászokva, hogy bárki érdeklõdjön felõlem, de udvariatlanság lenne nem válaszolni.

-         Mihoko.

-         Én Alex vagyok –jujj, már itt is van elõttem.. de legalább a lámpát lekapcsolja. – Nem kell félni, nem bántalak. –nem tudom miért, der hiszek neki, és hagyom hogy az ölébe vegyen, és lesétáljon velem a tágas nappaliba. Most egészen más bútorokkal van tele, mint amikor legutóbb lejöhettem, de jobban tetszik így. Otthonosabb. Leültet a kanapéra.

-         Kérsz inni valamit? Vagy enni?- most hogy mondja.. nagyon szomja vagyok, hiszen már két napja elfogyott a vizem. A torkom kapar, és nehéz szavakat formálni.

-         Vizet kaphatnék?

-         Persze. Tessék! – felém nyújtja, és én kikapom a kezébõl. Gyorsan el is tüntetem, majd megkönnyebbülve ülök vissza. Közelebb araszol hozzám, és a fülecskéim kezdi simogatni. Megilletõdve nézek rá, engem nem szokás simogatni, de nagyon jól esik, így hagyom. Sõt, egy árnyalatnyival közelebb fészkelõdöm.

Érzem, hogy az álmosság erõt vesz rajtam, és egyre laposabbakat pislantok. Õ ezt észreveheti, mert ismét az ölébe kap, és megindul velem. Nemsokára valami puhán landolok.

-         Aludj csak nyugodtan… ha kellek, a másik szobában vagyok. –ezzel magamra hagy, én pedig összegömbölyödve szundítok el a vastag és puha paplan alatt.

Hatalmas csattanás ver föl édes álmomból. Kint, mintha az ég készülne leszakadni, a hatalmas fákat földre kényszeríti a szél, dörög, villámlik. Nagyon félek. Sosem voltam bátor természetû, de a viharban átvedlek igazi kis nyuszivá. Talán.. mi lenne, ha… átmennék Alexhez? Csak az ágya végébe. Észre sem fog venni, de nekem megnyugtató lenne. Gondolataimat tettek követik, és elindulok megkeresni új lakótársamat.
A hatalmas ágyon találok rá, a takaró csak a derekáig fedi, felsõteste meztelen. Épp meggondolnám magam, de akkor a villám egy közeli fába csap, azzal a lendülettel ugrom az ágyra, magamra rántva a takarót. Reszketve kuporgok, de ekkor megérzek két erõs kart körém fonódni.

- Félsz? –hallom a suttogást fülecském mellet, de csak tagadólag rázom a fejem. Ismét csattanás, és én összerázkódom. Alex felnevet, és maga mellé húz.

- Aludj nyugodtan… itt biztonságban vagy.