Csókolom és érzem, hogy kicsit mintha teljesen meg lenne lepődve. Nem tudom, mit csináljak, de érzem, hogy kicsit elkezdi viszonozni és a kezét a mellkasomra teszi. Megpróbálok eltávolodni tőlem, de ő nem hagyja, most ő csókol meg, ami engem lep meg, de egyből viszonzom. Annyira finom és édes csókja van, hogy egyszerűen viszonoznom kell, és nem tudok meglenni nélküle annyira, imádom és az íze is olyan finom. Most már tudom, hogy nem akar elmenni, ezért elengedem a kezét, amit a mellkasomra tesz én meg szabad kezemet derekára helyezve ölelem szorosan magamhoz, hogy még véletlenül se mehessen el, mert nem akarom, hogy itt hagyjon. Azt akarom, hogy örökre így maradhattunk és élvezzük az életet együtt közösen.
Tovább csókolózunk és érzem, hogy nedves lesz arca. Eltávolodok tőle, de nem tudok, semmit csinál, mert szorosan hozzám bújik. Nem csinálok mást csak magamhoz ölelve élvezem a pillanatot. Annyira jól esik, hogy itt van velem és magamhoz szoríthatom. Nem fogom soha többet elengedni meg fogom győzni az elementáljait, hogy maradjanak itt vagy hagyják itt nekem Ephy-t, mert képtelen vagyok nélküle élni és nem is akarok, vagy ha minden féle képpen vinni akarják, akkor megyek én is. Máshol is vannak, motoros versenyek én meg bárhol el tudok indulni, csak az a lényeg, hogy szépségem velem legyen.
- Megpróbálok beszélni velük, de nem ígérek semmit – suttogja megtörve a közöttünk lévő csendet. Kezemmel álla alá nyúlva emelem fel a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Majd segítek – válaszolom neki komolyan, de egyben kedvesen is.
Megint lehajolok, ő meg felém hajol, hogy megcsókoljuk egymást. Vágyakozunk a másik csókjára. Érzem, ahogy lábujjhegyre áll, majd karjait nyakam köré fonja én meg szorosan ölelem magamhoz, hogy véletlenül se essen el és hogy semmi bántódása ne essen a karjaimban. Vele akarok, lenni ezt már tudom. Sokáig vele akarok lenni és csókolni akarom érezni az illatát és simogatni a testét.
Levegőhiány miatt szakítom meg a csókot, majd kincsem szemébe nézek.
- Mit kéne ma még csinálnod? – érdeklődök, miközben a hátát simogatom.
- El kéne, majd mennem a városba bevásárolni egy-két dolgot. – mondja, amire elmosolyodok.
- Mi lenne, ha beszélnénk az elementáljaiddal, majd elvinnélek a városba, mert motorral jöttem. – ajánlom fel neki, amire mintha csillogást látnék a szemébe.
- Rendben benne vagyok. – mondja boldogan és menne is, de még visszahúzom egy csókra, amit örömmel és egyből viszonoz, majd mosolyogva magamhoz ölelve indulunk vissza oda, ahol rájuk találtam.
Megérkezünk, majd körbe nézünk, de sehol senki, amire nagyot sóhajt.
- Ezek lehet, hogy napokat is vitázni fognak. – jegyzi meg.
- Ide fognak visszajönni nem? – érdeklődök, mire csak bólint. – Van nálad papír meg ceruza? – érdeklődök.
- Persze. – a táskához lépve előveszi a kért tárgyakat, majd elkezdek írni.
- Ezt ide kirakjuk, és tudják, merre keressenek. – mondom kedvesen, majd kiszögezem a fára a cetlit.
- De gond lesz belőle. – mondja halkan, amire elmosolyodok, majd megcsókolom.
- Ne aggódj nem lesz, gond vigyázni fogok rád, meg majd én, megvédelek tőlük. – válaszolom, majd megcsókolom szenvedélyesen, mire szorosan hozzám simul, és a felsőmet fogja. Ezt azt hiszem, vehetem igennek is.
- Rendben. – egyezik bele, mikor elválnak ajkaink. Meg fogom a kezét és elkezdem irányítani a motorom felé. Előszedem a rejtekéből, mire látom, hogy kicsit kinyílnak a szemei. – De szép jármű. – mondja áhítattal.
- Köszönöm. Rajta szoktam versenyezni. – mondom kedvesen, majd felszállok, és a kezemet nyújtom neki. – Gyere, segítek. – mondom, majd egy sisakot adok a kezébe, amit felvesz, majd felül mögém és teljesen rám dől a motor miatt. Kezeit megérzem hasamnál, ami nagyon jól esik. Beindítom kicsikémet, majd felveszem a lábamat és már megyünk is.
Érzem, hogy Ephy fél nem is kicsit, mert úgy szorít és fúrja a fejét a hátamba, hogy mindjárt a mellkasomon jön ki a feje, de nem baj attól még imádom.
Megállok az egyik áruháznál, ahol mindent be tud szerezni, amire szüksége van, bemegyünk és megveszünk mindent és segítek is neki agyagiakban is, hiszen én fizetem ki mindenét. Nem fogom hagyni, hogy a kis pénzét, ilyenekre költse.
Felszállunk megint a motorra, majd elindulunk hozzám. 10 perces motorozás után megérkezve állítom le a motort és Ephy értetlenül néz rám.
- Miért álltunk meg? – kérdezi és veszi a sisakot.
- Mert én itt lakom és szeretném, ha itt lennétek velem együtt. – mondom, majd segítek leszállni és is leszállok.
- De nem biztos… - kezdené el, de egy csókkal belé fojtom a szót.
- Ne beszélj butaságokat. Meg lesznek győzve az elementáljaid. – suttogom, majd bevezetem a házamba, ahol bőven van hely nem is kicsi.
- Csodaszép házad van. – mondja, ahogy beljebb megy és elkezd nézelődni.
- Köszönöm volt időm berendezni. – válaszolom, majd őt figyelem folyamatosan és nem is akarom levenni róla a szememet. Rám néz és elmosolyodik.
- Mi az van rajtam valami? – kérdezi és elkezdi magát nézegetni. Ellököm magam a faltól, majd odamegyek hozzá. Magam felé fordítva csókolom meg lágyan és ölelem szorosan magamhoz. Kezeit megérzem nyakam körül, mire felveszem karjaimba. Meglepődik és kicsit fel is sikít, de elkezd nevetni.
- Mire készülsz Wolf? – érdeklődik mosolyogva.
- Semmi rosszra. Nem foglak bántani. – suttogom, majd megcsókolva viszem fel az emeletre, végül be a hálóba. Leteszem az ágyba, mire rám néz.
- Nem hiszem, hogy ezt szabad lenne. – mondja, és mintha megijedne, de megfogom a kezét.
- Nincs semmi baj. – suttogom. Rám néz és mélyen nézünk egymás szemébe.
- De mi lesz ha Rid-ék éppen most fognak megjönni? – kérdezi aggódva, mire az arcát simogatom meg.
- Ne aggódj, felejts el mindent, csak mi vagyunk. – suttogom, majd a hátára döntöm és lágyan, de szenvedélyesen megcsókolom, amit viszonoz. Eleinte csak csókolom, majd simogatom testét, ahol érem a lehető leggyengédebb akarok vele lenni. Nem akarom, hogy emiatt legyen valami gond. Szeretném, hogy örökre itt maradna és ezért mindent meg fogok tenni, hogy el is érjem.
Tovább csókolom, majd érzem, hogy ő is annyira belelendül, hogy a felsőmet kezdi el levenni rólam, amit segítek neki, így már meztelen felsőtestemet simogathatja. Én sem akarok lemaradni, ezért leveszem róla a felsőt és melltartóját is, majd melleire siklanak le kezeim, amiket finoman elkezdek masszírozni és gyömöszölni. Ajkait elhagyva halmozom el nyakát édes csókokkal. Sóhajok törnek fel ajkaiból, amik zene füleimnek. Annyira jó ezeket a sóhajokat hallani tőle. Lejjebb haladva melleit kezdem el kényeztetni ajkaimmal, közben nadrágjához vándorolnak kezeim és kezdem el levenni róla.
Nagy nehezen minden sikerül, majd felé emelkedve lábai között helyezkedek el. Megcsókolom, végül teljesen lehajolok lábai közé és legféltettebb kincsét kezdem el csókjaimmal, nyelvemmel és kezemmel kényeztetni, amire hangos nyögés szakad fel belőle és a paplant kezdi el markolni vagy a hajamat, mikor melyiket. Tovább kényeztetem, ahogy csak tudom. Ujjaimmal is beléhatolok, amire még egy hangosabb nyögés szakad fel belőle és vonaglani is elkezd kezeim alatt. Annyira aranyos és édes.
Tovább kényeztetem, teljesen addig, amíg teste évben megfeszül és elélvez kezeim alatt. Elmosolyodok, majd felmászva csókolom meg, de kezemet megint elkezdem mozgatni benne, hogy újra felhúzzam és végre ne csak kezemmel meg ajkaimmal jutassam el a csúcsra, hanem vágyammal is, miközben a kis legény a nadrágba már nagyon ki akad szabadulni és majd meg veszik az alattam fekvő szépségért.
Mikor felébred döbbenetségéből, letérdel hozzám és a fejemet kezd el simogatni. Gondolom, akkor ez az akar lenni, hogy nem haragszik, de meg is szólal:
- Örülök, hogy rólad nem kezdtem el fecsegni az éjjel. Most szörnyen zavarban lennék – elmosolyodik. Annyira aranyos, amit mond, és ahogy látom bele is pirul, amitől csak még édesebb lesz. Egyszer viszont csak feláll és nagyon dühös. Vajon én tettem valamit? Ekkor megfordul. – Ugye tudjátok, hogy nem illik társaságban sugdolózni? – mondja, mire két alak jelenik meg a háta mögött, amire elmosolyodok magamban.
- Háh, mondtam, hogy valami nincs rendben körülötte – mondja a nőci, mintha én itt se lennék.
- Szerintem neki kéne eldöntenie, hogy továbbra is barátkozik-e vele – kezdenek el megint vitatkozni, majd Ephy leül mellém én meg boldog vagyok tőle.
- Most jobb, ha hagyom őket egy kicsit vitázni – magyarázza neki, mire megértem és nem szólok inkább, bár nem is mintha annyira tudnék farkas alakban. Egy ideig veszekednek gyönyörűségemről, majd Ephy is megszólal hangosabban. – Mi lenne, ha figyelembe vennétek, hogy én is itt vagyok? – mindenki elhallgat, majd folytatja. – Megint szétmentetek, mi?
- Annak semmi köze ehhez – felei a nőci elfordulva, amire én csak kuncogni tudok.
- Aha. Szóval csak addig vagytok együtt, ameddig egyetértetek velem kapcsolatban? –vonja kérdőre továbbra elementáljait.
- Micsoda feltételezés ez?! – akad ki a férfi is, mire kincsem nagyot sóhajt. Csak kapkodom kicsit a fejemet, de értem a dolgokat teljes mértékben… azt hiszem.
- Inkább menjetek és rendezzétek a nézeteltéréseiteket.
- És hagyjunk kettesben vele? Felejtsd el! – kezdene el megint sértegetni, és már vicsorognék is rá, de Ephy megelőz.
- Ha bántani akart volna, már rég megtette volna – vág vissza és valljuk be, igaza van. Meg amúgy is minek néz ő engem? Kikérem magamnak.
- Ha bármi bajod lesz, elevenen megnyúzlak – mondja fenyegetőzően, ami nekem nem tetszik.
- Legjobb tudásom szerint nem igazán tudsz bennem kárt tenni… - válaszolja gondolkozva, amire én viszont csak megnyugszok.
- Wáááhhh, rendben, legyen. De vigyázz magadra – zárják le a vitát. Ephy bólint végül az elementálok eltűnnek. Mellettem lévő szépség elterül a földön és felfele néz. Visszaváltozok, majd rá nézek.
- Elmentek?
- Igen – bólint és mosolyogva fordítja felém édes és gyönyörű arcát. – Remélhetőleg épp egymást szidják valamerre.
- És haragszol rám? – kérdezem tőle érdeklődve, mert nem akarom, hogy haragudjon rám. Mosolyogva figyel engem, de végül megszólal.
- Inkább örülök. Végül is, így olyasmiket is elmondhattam, amiket egyébként nem lett volna szabad – kacsint rám és tényleg boldognak látszik, aminek én csak nagyon örülök. Főleg akkor, ha ezt mindet én válthattam ki belőle.
- Nincs kedved elmenni, sétálni? – érdeklődök kedvesen, majd felállok és ránézek a kezemet nyújtva.
- De miért is ne. – egyezik bele. Megfogja a kezemet és segítek neki felállni. – Merre menjünk? – érdeklődik mosolyogva.
- Csak az egyik irányba. Mondjuk erre. – mutatok az egyik irányba és le is indulunk. – Remélem kényelmes voltam az éjszaka. – mondom neki, mire látom, hogy sikerült egyből zavarba hoznom.
- Igen köszönöm, hogy a kispárnám voltál. – mondja mosolyogva, de fülig pirulva.
Sokat beszélgetünk megint és elmesél, majdnem mindent az elemtáljairól, amiket meg nem akar elmondani, nem erőltetem. Nagyon jól érezzük magunkat és jókat meg sokat nevetünk. Még a végén játszani is elkezd, elkezdem kergetni Ephy-t, de csak addig, amíg meg nem hallok egy nyüszítő állatot. Megállok és csak a hangot keresem, hogy merről jöhet.
- Wolf minden rendben van? – jön oda szépségem, mire rá nézek.
- Igen, de hallgasd. Merről jöhet? – érdeklődök, és látom, hogy ő is elkezd fülelni. Elindulunk a hang irányába és egy éppen ellő őzet látunk.
Ránézek, mire csak bólint. Jó hogy értjük egymást néha szavakból is. Én letérdelek a hátuljához, mire Ephy megpróbálja megnyugtatni az őzikét. Nem sűrűn láttam állatoknál szülést, de a hangján hallom, hogy rosszul helyezkedik a kicsi, és hogy fájdalmai vannak. Megpróbálok neki segíteni és finoman nyomkodni a hasát, hogy jól kezdem forgatni a picit a hasába.
Nagy nehézségek árán sikerül csak mindent elérnem, de sikerül. Megszületik a kis gida, aki egyből anyucija után sír. Elmosolyodok, majd Ephy-re nézek.
- Gyere, nézd meg milyen szép. – mutatom neki, mire odaguggol mellém.
- Tényleg nagyon aranyos. – mondja mosolyogva, és ahogy látom, kicsit el is érzékenyül, mert könnyeit törölgeti. Tiszta kezemmel odanyúlok és én is letörlök egy könnycseppet bársonyos arcáról.
- Menjünk a patakhoz meg kell mosakodnom. – mondom kedvesen, mire bólint.
Felállunk és elindulunk a legközelebbi patakhoz. Közben beszélgetünk az őzgidáról.
- Remélem rendben lesz vele minden. Olyan aranyos volt. – mondja Ephy és tényleg aggódást vélek felfedezni a hangjában.
- Majd mi vigyázunk rá és nem lesz baja. – válaszolok kedvesen, majd leguggolok és elkezdem a kezemet mosni.
- Hogy érted, hogy mi? – kérdez vissza értetlenül.
- Nem fogom hagyni, hogy elmenj. – felegyenesedek, és elé állva nézek a szemébe.
- De nekem mennem kell, ha az elementáljaim azt mondják. – mondja halkan.
- És ha azt mondom, hogy lakjatok nálam mindannyian? Nem akarom, hogy elmenj. Nagyon megkedveltelek Ephy és veled végre ön magam lehetek. Nem kell előtted titkolóznom, mert tudod, hogy ki vagyok, és mi vagyok. Senki nem tudja rajtad kívül. – mondom őszintén és közelebb lépek.
- Sajnálom, de nem hiszem, hogy maradhatok. Nihal meg Rid nem engedik sosem, hogy egy helyen sokáig leragadjak. – mondja halkan és szomorúan.
- De én, megvédelek. Mellettem biztonságban lehetsz, és örökre vigyázni fogok rád, ezt megígérem neked. – kezemet arcára teszem és elkezdem simogatni, mire kicsit mintha belesimulna simogatásomban.
- Sajnálom. – suttogja és fordulna meg, hogy elmenjen, de nem engedhetem. Megfogom a kezét és visszafordítom magam felé. Egymás szemébe nézünk. Nem mondunk semmit, csak a madarak csiripelését lehet hallani.
Közelebb lépek hozzá. A másik kezemet arcára helyezem, majd lehajolok hozzá lassan és látom, hogy kicsit meg van lepődve és nem érti, mit akarok, de nem sokára meg fogja tudni. Tovább hajolok hozzá teljesen addig, amíg ajkaink össze nem érnek. Behunyom a szememet és úgy csókolom lágyan, közben a reakcióját várom. Remélem hasonló érzéseket táplál ő is irántam.
- Hát, ameddig nem vagyok egyedül, nem nagyon fogok tudni eltűnni – válaszolja kedvesen, amire elmosolyodok, és csak reméli, tudom, hogy tényleg nem fog hamar elmenni, mert nagyon megtetszett és szeretnék minél több mindent megtudni róla.
- Ez alapigazság – mondom mosolyogva és kicsit gyanakodva, mert ekkor felrémlik bennem az a forróság, amit éreztem.
- Azt hiszem, félreértettél. Csak akkor fognak tudni elrángatni, ha magamra maradok, addig nem igazán léphetnek, mert kerülik a feltűnést – mondja, de még mindig nem értem teljesen, de egyből hozzá teszi. – De nem fontos… inkább nem mondtam semmit – gondolom, akkor nem szívesen beszél a dolgokról. Rendben legyen, akkor nem erőltetem.
Elkezdünk, beszélgetünk, ahogy leülünk egy árnyékosabb helyre. A rétről kezdünk el beszélgetni és meg tudom, hogy még soha nem látott ilyen szépet. Arról is beszélgetünk, hogy mennyi helyen járt, mert sok helyen megfordult, ahogy hallom. Én meg szívesen hallgatnék az összesről. Annyira jó és kellemes zene fülemnek hangja, hogy még ilyet soha azelőtt nem hallottam és éreztem.
Nagyon jól érezzük magunkat és sűrűn nézünk egymásra mosolyogva. Olykor hosszú ideig csodálom meg édes és annál gyönyörűbb arcát. Nagyon tetszik ez, és ahogy egyre jobban megismerem mintha kicsit mélyebb érzések is elkezdenének bennem játszódni.
Észre sem veszem, mennyire szalad az idő, érzem, hogy ideges lesz.
- Nagyon sajnálom, de nekem most mennem kellene – hadarja gyorsan és fel is pattan.
- Remélem, még találkozunk! – nem válaszol semmit, csak megfordul, és már menne is elfele, de megfogom a kezét. Felém néz, de annyira rémült tekintettel, hogy nincs szívem tovább feltartani. Elengedem a kezét. Elszalad, majd átváltozok és elkezdek követni a szagát, hogy megtudjam, minden rendben van vele és épségben van. Nem akarom, hogy miattam legyen baja.
Folyamatosan követem tisztes távolságból és megint megérzem azt a micsodát, amit legelőször is. Felveszi a cuccait, majd tovább halad sietősen, amire én is követem.
Mikor végre megáll, az egyik fánál az egyik bokorban megbújok, és két alakot vélek felfedezni, akik eddig nem voltak vele, de nem riad meg tőlük, sőt még ők kezdenek el vele veszekedni.
- Neked teljesen elment a józan eszed?! – esik neki a srác, mire egy nő is megjelenik. Akkor szóval őket éreztem.
- Nyugi már, Rid. Nem mondott semmit, ami leleplezhetné.
- Kösz, Nihal… - mondja szépségem, de csúnyán nézhetnek rá, mert a feszültség idáig is érződik.
- Ettől függetlenül nem bánnám, ha a következőkben nem állnál szóba idegenekkel. Veszélyes.
- De hát nem történt semmi!
- Had ne kelljen még egyszer elmagyaráznom, Ephy! – mondják tovább, mire csak tovább lapulva szépen hallgatok, és ha csak nagyon szükséges, akkor fogok bele avatkozni.
- Bocs, Nihal, de kivételesen neki van igaza…
- Mi van?! Az előbb még te is támadtad! – mondja a pasi a nőnek és közben látom, hogy Ephy felmászik a fára.
- Én csak arra akartam felhívni a figyelmét, hogy vigyázzon, mit fecseg. A fiatalemberrel kapcsolatban most neki van igaza. – végre valaki mellettem áll. Ez szerencsés, hátha akkor vele kevesebb gondom lesz.
- Neked is elmentek otthonról vagy mi?
- Srácok, ne – szól le a fáról gyönyörűségem. – Aludni szeretnék – motyogja, mire azok a micsodák végre megértik a célzást.
- Igaz. Ephy-nek aludnia kell. Menjünk el egy kicsit távolabbra és tisztázzuk ezt a kis félreértést – mondja az emberféleség vagy mi a szösz, de olyan ridegen, hogy még engem is kiráz a hideg.
Egy ideig még csak nézem a fán fekvő szépséget. Nem mozdulok, mert meg akarok várni, hogy azok a micsodák messze menjenek, hogy még véletlenül se lehessenek, itt mikor előjövök rejtekemből.
Látom, hogy elgondolkozik, és csak néz maga elé. Szegénykém. Gondolom elszomorította az a két szörnyeteg, de majd én felvidítom. Tőlem amúgy sem fél, se farkasként sem emberként, aminek csak örülni tudok.
Mikor már úgy érzem nincs veszély, felállok és elkezdek közelíteni felé. Mikor meglát, látom, hogy megkönnyebbül, aminek örülök, mert ezek szerint nem rám számított. Le is ugrik hozzám olyan két méter távolságra. Mosolyogva figyel, majd óvatosan kezd el felém lépkedni, bár nem fogom bántani az egyszer biztos.
Mivel nem érzem az elementálokat, amik megijesztettek reggel így nem szaladok el. Odamegyek, hozzá letérdel elém, én meg csak figyelem őt. Olyan jó lenne, ha megsimogatna. Tudom, hogy nem hallja a gondolatokat meg nem is lenne annyira helyes, de még is jól esne. Felemeli a kezét és még is megsimogat, amire legszívesebben öröm táncot lejtenék. Nagyon jól esik és szinte a bundámba illik édes kicsiny keze. Arra leszek figyelmes, hogy nagyot sóhajt és elkezd hozzám beszélni.
- Azt hiszem, hasonlítunk egymásra. Mindketten különcök vagyunk, nem igaz? – kezdi el mondandóját, mire figyelmesen hallgatom őt. – Ezt egy embernek nem mondhatom el, de… te nem vagy ember, ugye? – kacsint rám, amire kicsit elmosolyodok belülről. Ha tudnád, hogy mennyire nem vagyok ember, de farkas sem. – Én sem vagyok az. Nem öregedtem egy percet sem, mióta csak az eszemet tudom. Oh, tényleg, sajnálom, ami korábban történt. Megérezted a jelenlétét, igaz? Ne haragudj. Csak fecsegek itt össze-vissza, magyarázatok nélkül. Engem mindig is tűz-elementálok kísértek. Jelenleg is kettő társaságában utazom. Gyakorlatilag ők a családom, és hát… mások előtt szeretnek láthatatlanok lenni. Csak akkor mutatkoznak meg, ha egyedül vagyok. Ha jól sejtem, most éppen vitatkoznak valahol, ahol nem hallom őket. Egyikük volt az, aki ma megijesztett téged. Ugye nem haragszol érte? – kicsit meglepődök, amit mond, de végül is így már minden érthető és összekerülnek a kirakósnak a képei.
Közelebb sétálok hozzá, majd hogy lássa, nem haragszok, végig nyalok az arcán, amire elkezd kicsit kacagni, amit öröm hallani.
- Jaj te, ne nyálazz össze. – mondja nevetve, majd megölel, ami nagyon jól esik. Úgy döntök, nem megyek inkább haza. Itt maradok és vigyázni fogok rá. – Köszönöm, hogy nem haragszol. – válaszolja, mire elkezdem csóválni a farkamat, hogy lássa, nem haragszom, de boldog is vagyok nagyon, hogy itt van velem és elmondja nekem a titkait. Ezek után már csak én fogok következni, hogy elmondjam titkaimat neki. Megérdemli, hogy megtudja mindet egytől egyig.
Elmondja még nekem, ami a szívét nyomja. Megtudom, hogy szeretne végre letelepedni, mert kicsit már elege van a vándorlásból. Szeretne puha ágyat, ahol nyugodtan és kényelmesen aludhat. Ezen azt hiszem most is segíthetek. Lefekszek mögé, mire kérdőn néz rám, hogy mit csinálok. Fejemmel jelzem neki, hogy feküdjön rám és pihenjen nyugodtan, mert itt maradok vele és most én leszek a párnája.
- Nem maradhatsz itt, mert ha meglátnak az elementáljaim nagyon meg fognak haragudni… - folytatná is, de csak kicsit fújtatok, hogy nem kell. Megragadom a ruháját finoman és elkezdem magamra húzni, amire nagyot sóhajtva megadja, magát és rám dől.
Gondolom, nagyon kényelmes lehet, mert elfészkeli magát, amin csak elmosolyodok. Fejemet leteszem a lábaimra és kicsit kör alakban fekszek, hogy kényelmes fekhelyet biztosítsak neki. Egy ideig még érzem, ahogy simogatja bundámat. Nagyon jól esik, és ha macska lennél most biztos elkezdenék dorombolni vagy mi a szösz.
Egy idő után viszont megszűnik minden és csak egyenletes szuszogását hallom. Elmosolyodok és lefekszek én is nyugodtan aludni, jobban szólva inkább éberen pihenni, hogy ha azok a szörnyek visszajönnének, akkor el tudjak időben tűnni és ne hozzak bajt szépségemre.
~*~
Másnap érzem, ahogy az arcomon, ahogy a nap felkelőben van. Kinyitom a szememet és ásítok egyet, majd hangokat is hallok, gondolom az elementálok azok. Megnyalom Ephy arcát és elkezd nyöszörögni.
- Még pár percet hagyjatok. – Elkezdek nyüszíteni halkan és megnyalom még egyszer az arcát, mire észhez tér. – Jaj, ne haragudj megnyomtalak valahol? – kérdezi, mire felállok és kinyújtóztatom magam, mire jobban meghallom a hangokat. Gyorsan fogom és elszaladok onnan.
Pont időben tűnök el és bukok le a bokrokba. Visszanézek és látom, hogy az elementálok akkor érnek vissza.
- Hát te meg hogy hogy lent vagy Ephy? – hallom a srác kérdését.
- Nem rég másztam le, csak annyira kába vagyok, hogy elestem. – mondja kicsit füllentve, amin én jót mosolygok. Rendben lesz most már gond. Helyes. Majd inkább emberi alakomba térek vissza.
Elkezdek szaladni onnan, bár a neszre lehet, hogy így is felfigyelnek, de nem baj nem láthatnak meg. Kicsit szaladgálok, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat, végül visszamegyek, ahol eddig voltam, de már nincsenek ott. Hova lettek? Merre mentek?
Közelebb megyek és elkezdek szaglászni körbe, mire végre szagot fogok. Elindulok és nagy nehezen rájuk találok. Még tisztes távolságból emberré változok, végül közelebb megyek.
- Ephonyn! – kiabálok utána és már megint egyedül látom, amin csak jókat mosolygok magamban. Megfordul és mintha széles mosolyt látnék édes arcocskáján.
- Wolf. Te hogy találtál rám? – kérdezi, mire csak elmosolyodok.
- Jó nyom olvasó vagyok így nem volt nehéz rád találnom. – mondom kedvesen, majd egy kósza hajtincset simítok ki édes arcából. Látom megint sikerült zavarba hoznom, pedig nem akarom, de annyira tetszik. – Aggódtam miattad. Minden rendben van? – kérdezem tőle. Elfordítja a fejét.
- Ne haragudj, hogy elszaladtam, de későre járt és sietnem kellett. – kezd bele. Annyira aranyos, de nekem kéne bocsánatot kérnem tőle, de látom, hogy nézeget, így nem vallhatok be neki semmit, mert gondolom az elementáljai itt vannak, és nem akarom lebuktatni, hogy mindent tudok, mert tegnap este nekem mondta el vagy éppen, hogy én voltam a kis párnája és engem kényeztetett éjszaka simogatásával.
- Tudunk valahol kettesben és négyszemközt beszélni? – kérdezem tőle, mire furcsán néz rám.
- De hisz kettesben vagyunk. – mondja és látom a félelmet az arcán.
- Azt tudom, de olyan helyen, ahol még az állatok sem figyelnek minket. – kacsintok rá kedvesen.
- Én nem tudok ilyen helyet. – vallja be lehajtott fejjel, mire felemelem édes fejét, hogy rám nézzen.
- Ne aggódj. – mondom és közelebb hajolok hozzá, amire kicsit az ütő is meg áll bennem. Látom meg érzem, hogy feszült végül a füléhez hajolok, és halkan bele suttogok, de csak úgy, hogy ő hallja. – Tudok mindent az este elmondtál nekem mindent, így én tartozok bocsánatkéréssel. – mondom neki, majd eltávolodok tőle, hogy a szemébe nézzek, de csak döbbenetet látok benne és látom, hogy próbálja feldolgozni és felfogni a hallottakat. Szegénykém. Nem akartam ennyire lesokkolni, de hogy bebizonyítsam, igazam van. Hátrébb megyek és a szeme láttára változok át rozsdaszínű farkassá, akivel tegnap este aludt és fel vagyok rá készülve, hogy az elementáljai is elküldenek melegebb éghajlatra meg ő is, mivel hazudtam neki.
Reménykedni tudok, hogy nincs igazam és nem fog rám haragudni. Nem tudom, mit csinálnék, ha elveszteném. Már is olyan fontos lett számomra, hogy azt elképzelni nem lehet. Megfogott a tulajdonsága, a viselkedése és a külseje a gyönyörű szemeivel együtt. Odasétálok hozzá és lágyan megnyalom a kezét, hogy hátha attól kicsit észhez tér, majd szemeibe nézek fel és várom az ítéletet.
Egy újabb motor versenyen vagyok túl és szerencsémre megint győztem. Jól esik mindig, ha ünneplik az embert, de mér régen voltam az erdőben is oda is ki akarok menni, a benne lévő farkas, már hiányolja a szaladgálást. Ahogy indulnék kifele, egyik haverom megállít.
- Héé Wolf merre mész? – érdeklődik, mire csak elmosolyodok.
- Csak pár dolgom, amit el akarok intézni.
- Nem mehetnék veled? – faggatózik. Tudja, hogy van egy titkom és iszonyatosan rá akar jönni, de nem fogja megtudni, csak akkor, ha hülye leszek, vagy ha éppen haldoklik. Nem akarom, hogy bárki megtudja a titkomat, mert rossz lenne, ha az emberek félnének tőlem.
Elterelik a figyelmét, aminek csak örülök. Gyorsan motorra pattanok, majd az erdő felé veszem az irányt. Megállok, majd letámasztom a motort, de kicsit el is rejtem, hogy ne tudják, itt vagyok.
Elkezdek szaladni majd, átváltozok és irány szaladgálni. Nagyon élvezem és kergetek minden maradat és állatot, akikkel csak összetalálkozok.
Egyszer viszont megtorpanok. Ismeretlen illatot érzek. Elkezdem követni és egy tisztásra érek, ahol egy gyönyörű lány szed virágokat. Megreccsen, a lábam alatt egy ág mire felém kapja, a fejét kijövök rejtekemből, és csak őt figyelem. Szépsége azonnal magával ragad. Elkezd felém sétálni, mire én is felé veszem az irányt.
Meglepődök, hogy nem fél tőlem és szalad el, hiszen farkas vagyok. Csak néhány centi van közöttünk, és ekkor rám is mosolyog. Kezét is kitette, mintha etetni szeretni. Annyira aranyos tőle, bár érzem, hogy nincs semmi a kezébe, de jól esne egy kis simogatás főleg, hogy nem sűrűn kaptam mostanában. Egyszer viszont valami baljós jelet érzek hátra csapom a fülemet, végül megfordulok, és inkább elrohanok onnan. Nagyon furcsa volt az az aura, amit éreztem és nem tudom hova tenni, hiszen senki nem volt a lánnyal vagy csak későn kezdtem el érezni. Nem tudom pontosan, de érdekel.
Átváltozok, majd visszasétálok arra a helyre, amerre az előbb a lánnyal találkoztam. Ahogy sétálok, felfigyel rám. Elkezdek közeledni felém és látom, nem tudja, hogy én voltam a farkas, ami megnyugtat nem is kicsit.
- Üdvözlöm! – szólít meg, mire csak tovább figyelem és nem akarok kiabálni, ezért inkább közelebb megyek hozzá.
- Bocsánat – kiált nekem még egyszer. – A nevem Ephonyn. Gyakran jár erre?
- Szia. Wolf vagyok. – köszönök kedvesen és kérlek, tegezzél. Nem vagyok olyan öreg. – mondom kicsit kuncogva, bár ami azt illeti igen is öreg vagyok, de nem kell tudnia.
- Ne haragudj, csak nem tudtam. – mondja, és ahogy látom el is pirul kicsit.
- Nincs semmi gond. Amúgy kérdésedre a válasz. Igen elég sokat és gyakran járok ide. – válaszolom, mire csak elmosolyodik.
- Értem.
- És te új vagy itt, mert még nem sűrűn láttalak erre felé. – érdeklődök és észre sem veszem, hogy elkezdünk sétálni.
- Új vagyok igen, de nem sokáig fogok szerintem maradni. – elmélkedik és mintha kicsit szomorúnak is látnám.
- Kár. Szívesen beszélgetnék és találkoznék még veled. – mondom és ránézek, amire elpirul.
- Köszönöm, de ez nem csak rajtam múlik.
- Gondolom a családod, akkor, aki elcipel minden féle helyre.
- Így is lehet mondani. – hajtja le a fejét, mire eszembe jut valami, hogy felvidítsam.
- Gyere velem. – fogom meg a kezét és értetlenül néz rám.
- De hova?
- Majd meglátod. – kacsintok rá, majd elindulok kedvenc helyemre, amit nem sok ember lát.
Szaladunk kicsit, de csak úgy hogy ő is bírja a lépteket, majd mikor elérkezünk egy lefele lógó ágakhoz, amik takarják a szépséges rétemet. Szétnyitom és beengedem rajta, mire csak látom, hogy meglepődve nézi, és teljesen el van ámulva a rét szépségétől. Beljebb invitálom, majd bemegyek én is és őt figyelem. A pillangók szállnak és a madarak is csiripelnek. A rét közepén vagy egy nagy tó, aminek a vize nagyon tiszta, és ami a legjobb, gyógyító a vize.
- Remélem, tetszik. – mondom, mire még mindig csak ámuldozva nézi a rétet.
- Még hogy tetszik? Nagyon gyönyörű. – mondja, és beljebb megy. Mosolyogva figyelem. – Reméltem, hogy ezzel kicsit fel tudlak vidítani és egy kicsit megismerni. – vallom be az igazat és csak a reakciójára várok, hogy neki a dolgokról mi a véleménye.
Tavasz közepe felé járunk, így mindenki a szabadban élvezi a nap simogatóan meleg fényét, melyet még a körülötte ólálkodó bárányfelhők is képtelenek beárnyékolni. Amint elé téved egyikük, egy szelíd légfuvallat arrébb terelgeti rakoncátlan nyáját.
Ki ne akarna ilyenkor a természet lágy ölén tartózkodni? Senki.
A rohadt életbe! Húsz éves egyetemista létemre, én mégis az igazgatói irodában üldögélek, és a gyámomat várom. És miért is? Mert drága igazgatónőm túlreagálta legfrissebb balhémat és esélyt találva egy újabb találkozásra apámmal ide hívatta.
-Jin – kun! Remélem, megérted miért van erre szükség..- néz rám komoly tekintettel. Jaja, hogy ismét bepróbálkozhasson apámnál. - …és ezúttal lesz némi hatása is.
Felhúzom az orrom, de a válaszadástól szerencsésen megmenekülök, az ajtón belépő apámnak köszönhetően. A szemem sarkából látom, hogy az iskola feje gyorsan megigazítja ruháját, majd csábos mosolyt vet az érkezőre, aki egy halk köszönés után, helyet foglal mellettem.
-Nos, Abe-san… - kezd bele az igazgatónő.
Felesleges figyelnem. Azt fogja ecsetelni, hogy megint nekiestem két tanulónak, kitalált ürüggyel. Ezúttal azzal gyanúsítgattam, hogy molesztálni akarták egyik társunkat. Azonban mindenki tanúsítja, hogy semmi nem történt. Végül bedühödtem és valamilyen eszközzel tüzet csináltam, és megpörköltem a ruhájuk.
Mit mondhattam volna a védelmemben? Hogy megéreztem a szándékuk, szinte olyan tisztán, mintha kimondták volna. Na és a tűzhöz nem kellett ám eszköz, belőlem áradt. Ezt biztos elhitték volna.
Az eddig, szokásához híven álmatag tekintettel hallgató apám szemében, ennél a pontnál fény villan, és aggódó pillantást küld felém. A továbbiakban tanárnőm minden szava falra hányt borsó.
És kérem szépen, hiába illegeti itt magát. Ha nem növeszt még egy fejet, esetleg tündérszárnyat vagy vámpírfogat, apám sose fog felfigyelni magára.
A fejmosás végeztével felállunk, és apám bocsánatkérése és ígérete után, miszerint beszélni fog a fejemmel, otthagyjuk az irodát és a csalódott nőt.
-Jin, megígérted, hogy nem használod a tüzed. Sok teremtmény rádtalálhat ha megérzi. Nem tudjuk milyen erőkkel rendelkezel, hogy ember vagy e egyáltalán.
Meg sem várja, hogy hazaérjünk, ismét belevág megszokott szóváltásunkba. Habár nyíltan elutasítom a körülöttem történő furcsa dolgokat, különös érzéseket, néha elszakad a cérna, és mint ma is, kibukik belőlem saját erőm.
-Ember vagyok. – válaszolom nemes egyszerűséggel, majd hirtelen stílust váltva, rá emelem csillogó aranyszemeim, és hízelgő hangnemben kérlelem. – Édesapám, szeretnék elmenni az erdőbe íjászkodni. Szabad?
Már meg sem lepődik a hangulatváltáson, csak megadóan bólint.
Hazaérve felrohanok a szobámba felszerelésemért és már épp elhagynám a házat, amikor kiszól a laborjából. Kelletlenül oda csoszogok és egy különös inga mellett találom.
Félhosszú, kócos haja, ha lehet még borzasabb, sármos arcán aggodalom ül. Hát, végül is megértem az igazgató nőt. Nevelőapám még csak 35 éves és ha olyan szemmel nézem, tényleg helyes. De mint fia, nem szoktam úgy nézni:
-Jin, mi lenne, ha inkább itthon maradnál? Az ingám szörnyen kileng, ami azt jelenti, hogy egy erős teremtmény jár a közelben.
-Tessék? – morranok fel bosszúsan. – Nekem még is mi közöm lenne bármilyen természetfeletti lényhez. Elmegyek íjászkodni, akkor is ha egy hadseregnyi szellemen kell átverekedni magam
-De..Jin…
Nem figyelve rá, kiviharzok a házból, és a közeli erdő felé veszem az irányt. Én is érzem. Tényleg erős és félelmetes kisugárzás. Dühösen szorítom össze a számat. Kit érdekel? Semmi dolguk velem az ilyeneknek. Nem veszek róla tudomást.
Beérve a hűvösséget adó fák közé, kicsit megnyugszom és megkeresem kis tisztásom. Céltáblám a helyén vár és én örömmel készülök neki a gyakorlásnak.
Épp egy vesszőt illesztek a húrra, mikor megérzem. Engem figyel. Nincs messze. Ösztönösen lövök a fák közé, mire halk nevetés a válasz. A sötétből egy férfi lép elő, kezében a nyilammal.
Hosszú ezüst haja és hozzám hasonlóan, aranyszín szeme van. Pillantása azonban hideg és veszélyes, egy pillanatra megremegek tőle. Azonban gyorsan összeszedem magam és dacosan fölszegem a fejem.
-Nem vagy ember, nem kéne itt lenned. – sziszegem neki. Hiába öltözik embernek, engem nem ver át. A kisugárzása elárulja nekem. Megjegyzésemre gunyorosan felnevet.
-Te sem vagy ember. – válaszolja keményen, majd hihetetlen erővel felém dobja saját vesszőm.
Nincs időm gondolkodni. Testem körül ösztönösen csapnak fel a lángok, és védenek meg. A következő pillanatban pedig emberfeletti gyorsasággal szökkenek fel egy közeli fára. Talán…tényleg nem vagyok…átlag ember.
-Tehát ellenállsz? – villan szemében tüzes szikra. – Remek! Már azt hittem unalmas lesz.
Felszisszenek és a földre ugorva futásnak eredek. Nem vagyok gyáva. Nem szoktam megfutamodni a harcok elől, de ez most más. Nem tudom megölni akar e, vagy más célja van? De nem akarok rájönni.
Szaporán szedem a lábaim ám egy idő után kifáradok, hisz ritkán használom ezt a sebességet. Ismét egy fa ágán keresek menedéket, remélve, hogy leráztam.
Na meg ahogy Juliska azt elképzeli. Hirtelen egy kard csapódik mellettem a fába, én pedig ijedtemben a földön landolok, nagyot nyekkenve.
Nincs időm reagálni, -pedig érdekelne honnan szerzett hirtelenjében kardot, én is kérnék- ő már előttem guggol, és hideg mosolyával engem figyel. Félelmem palástolva, makacsul viszonzom pillantását, mire halkan felnevet. Hangjától megremegek és igyekszem a hátamat támasztó fába olvadni, persze mindezt lehetőleg titkolva.
-Benned aztán van kurázsi. – fogja meg állam és fordít maga felé. – Kár lenne téged rájuk pazarolni.
Gyönyörű szép reggel virrad ránk. Egy nedves kis orr böködéseit érzem az arcomon. Ez csak Tod lehet. Szokás szerint ő kelt fel az alvásból, hogy adjak neki enni. Jellemző. Nem bírta kivárni, míg magamtól ébredek… A kis türelmetlen.
- Jól van Tod, kelek már. – felülök, és nyújtózóm egyet. A kis fehér sárkány meg izgatottan ide-oda szaladgál, és néha-néha felugrik az ágyra, hogy siessek. – Légy már kicsit türelmesebb! – nevetek, majd az ölembe kapom, és simogatni kezdem. Erre a kicsi némileg megnyugszik, így én is nyugodtan öltözhetem.
Mikor végzek, az udvarra megyek, ahol Tod etetője van, és kaját öntök a táljába. A kis állat villámgyorsan falatozni kezd. Mosolyogva nézem, mikor a hátam mögül hirtelen egy hangot hallok.
- Jó napot! Ez a Bennett birtok? – megfordulok, hogy lássam ki az illető. Egy barna hajú, izmos férfi áll előttem. A kinézetéből ítélve harcos lehet.
- Jó napot! Igen, ez az. Keres valakit? – kérdem kedvesen a fekete szeműtől.
- Igen. A nevem Scador. Vezessen Bennett úrhoz, ha kérhetem. – Bennett úr? Elmosolyodom.
- A „hölgy” megnevezést jobban szeretem. Akasha Bennett!– nyújtok kezet neki. Látom rajta, hogy nagyon meglepődik. Azért persze készségesen elfogadja a gesztust. Csak magamban nevetek a dolgon. Őszintén szólva nem ő az első, aki férfinek gondolt.
- Nos, akkor bent esetleg megbeszélhetnénk, miről lenne szó! – tárom ki a házam ajtaját. A férfi először kissé gyanakodva pillant felém, majd végül bólint. Bemegyünk a házba, és míg Scador a berendezést vizslatja, én készítek egy teát, amit az asztalhoz ülve elé is tolok.
- Tehát, akkor mit is szeretne? – nézek rá kérdően.
Pocikám követelőzésére ébredek.Valahogy tudatnom kéne Alexel óhajomat, miszerint is ennék, de olyan jóízűen szundizik, hogy nincs szívem felébreszteni, így csak nézem, és várom, hogy magától nyiss ki a szemeit. Jó sokat kell várnom, mire elkezd pislogni, de abban a pillanatban le is támadom.
-Éhes vagyoook! – jelentem ki, és elszánt arckifejezéssel igyekszem tudatni, hogy nem fogadok el nemleges választ.
-Én is. – hála az égnek! Akkor irány kajcsizni. Az asztalon minden van, mi szem- szájnak ingere, így magamévá is teszek egy soksajtos szendvicset paradicsom salátával. Ahogy teli a bendőm, ismét álmosnak érzem magam, de nincs időm hajcsizni, Alex felcipel az emeletre és egy nagy szekrény elé állít, aminek kitárja az ajtaját. Tele van szebbnél –szebb ruhácskákkal, és mindből olyan sok van! Ezek vajon az enyémek? Még sohasem volt ennyi ruhám.
-Ez mind a tiéd, válogass, remélem, tetszenek. – tehát igaz. Az enyémek. Mind! Azt sem tudom, hova kapjam a kis fejem, minden szegletében annyi gyönyörű darab… máris imádom mindet.
-Annyira gyönyörűek, nekem soha senki sem adott azelőtt semmit se. Nagyon szépen köszönöm! –szorosan hozzábújok, így igyekezve kimutatni a hálámat. Gyorsan ki is választok egy öltözet ruhát, és magamra öltöm. Annyira kényelmesek, és szépek! Nem is tudom, mivel érdemeltem ki, vagy hogy mivel fogom tudni visszafizetni.
-Tudod, ma kilencre be kell mennem a lap irodaházába, ahol dolgozom, de nem tudlak magammal vinni, a nyuszi füleid eléggé feltűnőek, és egyébként sem vihetek oda senkit sem, remélem megérted. – neee! Nem akarok nélküle lenni! Szemeimet ismét ellepik a könnyek, de ő magához húz, és így kissé jobb kedvem lesz. Hatalmas tenyerét az arcomra fekteti, mire én csak belesimulok, hagy érezzem az illatát. Hirtelen hajol fölém, és ajkait szácskámra szorítja, majd a nyelvével is be akar jutni. Azt sem tudom, hogy mit kéne csinálnom, ezért elhúzódom, és riadt szemecskékkel nézek föl rá, hátha választ ad kimondatlan kérésemre.
-Ne haragudj, tudod, nálunk ez amolyan teljes csók. De ha nem tetszik, megmondhatod nyugodtan, nem haragszom meg érte. – tehát akkor ez is hasonló ahhoz, amit múltkor csináltunk. Megnyugodva hunyom le a szemeim, így adva át az irányítást neki. Nyelvével megcsiklandozza az enyémet, amitől a hasamban melegség gyúl. Kellemes érzés, csak sajnos túl hamar vége van.
-Nekem lassan indulnom kelle… - nem hagyom, hogy befejezze, máris úgy ölelem, mint egy fuldokló a mentőövet. Valahogy ő az is nekem… megmentett. Ha nem jött volna, én már valószínűleg régen éhen veszetem volna. Tudom, hogy egy felnőtt férfinak terhes lehet ez a nagy ragaszkodás, de nem tehetek ellene semmit, ilyen a természetem. Ha valakit megszeretek, akkor képtelen vagyok tőle elszakadni.
-Nah jó, van egy ezer éves kockás, skót jellegű kis sapkácskám, egyszer egy diáksrác itt hagyta, nem mesélem el miért. Azt a fejedre húzzuk és belepréseljük a füleidet, jó? –hogyne lenen jó. Ha az kéne, hogy követhessem, még a fülecskéimet is levágatnám.Hamar vissza is tér a sapival, melybe gondosan igazgatja a füleim, féltően, mintha aggódna azért, hogy fájdalmat okoz, pedig egész kényelmes, csak egy kicsit szűk, de ezt a világ minden kincséért sem vallanám be neki, hiszen akkor itt kéne maradnom egyedül.
-Nem szorít? – kedves tőle, hogy ennyire figyel rám.
-Nem.
-Akkor jó. –lábacskámra húz egy bélelt kiscipőt, majd Ő is felöltözik, és nekivágunk az ismeretlennek.
A kocsiút most elég rövid, hamar megérkezünk. Szorosan Alexhez simulva nézelődök, túl sok itt nekem az ember és a zaj. Már most utálom a várost, pedig még csak most érkeztem.Alex csak rám mosolyog, és megszorítja kis kezem, úgy vezet be az épületbe, melynek ajtaja számomra olyan, mint egy éhes oroszlán szája. Kissé reszketek a félelemtől, de igyekszem leplezni, mert ha nyusziként viselkedek, lehet, legközelebb nem hoz magával. Így csak nagy szemekkel figyelem, mi történik. Odamegyünk egy csoporthoz, kicsit beszélget velük, majd elindulunk fölfelé a lifttel.
Jó sokat megyünk, innen látom, mennyivel magasabb ez az épület, mint amiben mi lakunk. Végre megérkezünk, és egyenesen egy fa ajtóhoz sietünk. Alex leültet engem egy székre, megsimogatja a buksim, lerakja mellém a kabátját majd kopogás nélkül ront be az irodába.
Bentről ordítozás hangjai szűrődnek ki, mire én rémülten kucorodom össze, a számomra egyetlen biztonságérzetet adó dologba húzódva ami: Alex kabátja. Szinte belecsavarom magam, és a kanapé sarkába kucorodva nézek magam elé, amíg egyszer csak elnyom az álom.
- Gyere Miho- chan. Ideje indulni. Elviszlek valahova, ami remélhetőleg nagyon fog neked tetszeni. – simizi meg a buksim, mire én szinte talpra ugrom, és izgatottan nyújtom felé kezecském.
- Indulhatunk! - makogom izgatottan. Most nem ülünk a kocsiba, hanem kézen fog, és sétálunk. Még mindig nem tetszik a városi levegő, kaparja a torkocskám, és félek is a zajoktól, de érte bármit. Nemsokára megérkezünk egy helyre, ami nagyon… színes. Olyan, mint a képeskönyvekben a mézeskalács házikó.
Megtudom, hogy ez egy cukrászda, ahol süteményeket árulnak. Odamegyünk a nagy üvegpulthoz, és én választhatok. Szemecskéim nagyra nyílnak az ámulattól, még sosem láttam ennyi féle édességet. Nehezen is bírok dönteni, végül egy tejszínhabos, csoki öntetes csoda mellett döntök, Alex pedig zserbót rendel citromos teával.
Leülünk az egyik sarokasztalhoz, és máris rávetem magam az édességre. Az egyik falatot felé nyújtom, ezt neki is meg kell kóstolnia, de mivel nem fogadja el, így durcásan nyalom le a kanalat, és fordulok el. De sértődésem nem tart tovább pár percnél, majd újult lelkesedéssel kérdezgetem a városi életről. Visszaúton is egyfolytában csacsogok, nem is figyelek magam köré, így azt sem veszem észre, hogy egyenesen egy felém száguldó autó elé sétálok, de szerencsémre Alex még időben visszaránt. Remegve simulok az ölelésébe, és csak annyit nyöszörgök neki:
- Vigyél haza, kérlek. Haza akarok menni, nem jó nekem itt kint.
A karjaiba kap, és felsiet velem az emeletre. Most nem az én szobámba megyünk, hanem valószínűleg az övébe, mivel az ágyneműnek Alex illata van. Óvatosan lefektet, és elkezd kihámozni a felsőmből. Mikor már félmeztelenül heverek, kisiet, majd egy érdekes eszközzel tér vissza, amit a hónom alá rak, majd karomat mellkasomhoz szorítja. Eltelik pár perc, majd a csöndet hangos csipogás töri meg, amitől én persze nagyon megijedek. Alex, megsimogat, és kiveszi a szerkezetet.
Elkerekedett szemekkel szemléli, majd sietősen kivonul a szobából.
Hamarosan visszatér, és kezében egy poharat tart, melyben furcsán pezseg a víz. Óvatosan megtámasztja buksim, hogy tudjak inni, majd meztelen mellkasomat beborítja valami nagyon hideggel. Megugrok, és menedéket keresve simulok hozzá. Rettenetesen fázom, egész testemet rázza a hideg. Ő csak lágyan cirógat, és halkan beszél hozzám, elmondja, hogy mindez az én érdekem, és hamarosan jobban leszek, csak bírjam még ki egy kicsit. Ezt a műveletet még párszor megismétli, majd hoz nekem egy meleg pulóvert, és gondosan betakargat.
Most kicsit jobban érzem magam, és nagyon jó érzés, hogy itt van velem, és nem hagyott magamra. Óvatosan, hogy ne vegye észre, őt figyelem. Az egyik fotelben olvas valamit, elmélyülten. Nem tudom pontosan, mennyi idő telhetett el, mert időközben kicsit szundiztam, csak arra eszmélek, hogy fölém hajol, és orrával az én nózimat cirógatja. Most nem tudom, féljek-e vagy mit csináljak… nem vagyok ilyen kedveskedésekhez szokva. Kisség ijedten figyelem, amint egyre közelebb hajol, majd ajkaival szácskámhoz ér, és végigsimít rajta. Végül abban maradok önmagammal, hogy nagyon élvezem, csak sajnos kicsit hamar vége lett. Megilletődve nézek föl rá.
-Jól vagy? – kérdezi tőlem rekedt hangon. Olyan furcsa most a tekintete… de mégsem tartok tőle Mielőtt még meggondolnám magam, hozzá hajolok, és megismétlem előző mozdulatsorát. Hagyja magát, majd végigcirógatja pofimat. Ettől az apró kedvességtől egyből jó kedvem lesz, és mosolyogva nézek rá.
-Reggel, akkor tehát velem tartasz a városba?- még kérdezni kell? Buksimat hevesen rázom, hogy természetesen. Most már az övé vagyok. Úgy látom, örül válaszomnak, mert rám villantja szép mosolyát.
-Szeretnél megfürdeni?- ismét csak bólintok, bár most nem olyan erős meggyőződéssel, mit az előbb. Nem tudom, mit is kell pontosan csinálni fürdésnél, hiszen nekem csak egy kis lavórom volt, abban végeztem a tisztálkodást, egyetlen szappannal. Kézen fog, és beterel a fürdőbe.
-Parancsolj, hát akkor, azt hiszem, hogy ez egyedül is menni fog. – megsimogat, majd becsukja az ajtót, én pedig egyedül maradok. Elámulva és kissé megszeppenve nézem a hatalmas fehér kádat. Tudom mire való, de még sosem használtam. Megengedem a vizet, és addig levetem kissé már koszos ruháimat, amiket szépen összehajtogatva lerakok egy székre.
Mindent felforgatok, de sehol sem találok szappant, csak flakonokat, melyekben nem tudom mi is van pontosan. Tusfürdő, sampon, és habfürdő feliratú üvegcsék sorakoznak katonás rendben a kád melletti polcon, de fogalmam sincs, melyikre lenne szükségem. Bemászok, és a meleg vízben ülve gondolkozom.
Egyszer csak Alexet pillantom meg az ajtóban, és reflexből magam elé kapom a kezem. Jól van na… nagyon szégyenlős vagyok. Mióta megtanultam egyedül öltözködni, senki nem látott meztelenül.
-Nyugalom, nem csinálok veled semmit se, oda sem nézek. – most komolyan kinevet engem? Kissé durcásan fordítom el a fejem, de ő csak letérdel mellém, és valami jó illatúval elkezdi dörgölni a hajam, majd alaposan leöblít. Ezután a kezembe ad egy kis zselét azzal az utasítással, hogy kenjem el magamon, majd mossam le. Ennek is finom illata van, pont olyan, mint a görögdinnye.
Élvezettel tisztogatom magam, majd huncutul rásandítok, és egy kis vizet fröccsentek az hajára. Nevetve figyelem döbbent arckifejezését. Igazán mókás dolog őt figyelni… de ekkor én is kapok orrocskámra egy nagy adag habot.Így szórakozunk egy darabig, majd mikor nagyot tüsszentek, hoz egy törülközőt, és alaposan végigdörzsöl vele. Kezembe adja hálóruhám, és kivonul. Gyorsan magamra kapom, majd utána sietek.Meg sem kérdezem, automatikusan az ő ágyába fészkelem be magam, nyakig merülve a puha, illatos ágyneműbe.
Hamarosan ő is csatlakozik hozzám, szerencsére nem teszi szóvá, hogy nem a saját helyemen vagyok, így rögtön a karjaiba helyezkedem. Még a homlokomra szorítja a kezét, majd játékosan megcsiklandozza az oldalam.
-Ideje aludni, holnap korán kell kelnünk. – ezt nem kell kétszer mondani, hamar az álmok mezején járok.
Reggeli ébresztőm nem is lehetne kellemesebb. Alex lágyan simogatja a fülecském.
-Öltözz fel, és gyerünk reggelizni. Ebédre szeretnék már a városban lenni. –összekapom magam, és rekord sebességgel a konyhában termek, ahol már az asztalon gőzölög a finom reggeli. Nekem gyümölcstál, neki pedig zöldfűszeres rántotta. Az illata nagyon jó, ezért kedvem támad megkóstolni. Lassan a mellette lévő székre ülök, és egy szó nélkül kitátom a számat. Látom, meglepte megmozdulásom, de azért egy kis falatot a villájára szúr, és a számba teszi. Hmm… ez nagyon finom. Gyorsan lenyelem, és máris várom a következő adagot, Így eszegetünk kettesben: Egy falat neki, egy pedig nekem. Hamar elfogy és nekiindulunk a nagy útnak.
Mellette ülök, ölemben egyetlen kincsemmel, egy kis nyuszi babával, és érdeklődve pillogok kifelé. Mennyivel más itt minden, mint nálunk! Már nem gyakran látni fákat, csak nagy szürke épületeket, és rengeteg autót. Azt már most tudom, hogy nem fogom szeretni a várost. Amikor kiszállunk, szinte azonnal elkezdek köhögni, és alig bírom abbahagyni. Nagyon rossz itt a levegő. Gyorsan felsietünk Alex lakásába, és itt ismét elámulok. Nagyon szép a berendezés, csak sok a fém. Minden bútor alapjában található belőle, és így kissé hideg az összhatás. Nagyon ásítok, és fáradtan megdörzsölöm a szemecském. Elfáradtam a hosszú úton, így gyorsan birtokba is veszem az új ágyam, és elpihenek rajta. Félálomban érzékelem, hogy egy puha valami borul rám, de nem igazán foglakozom vele.
Amikor kinyitom a szemem, már sötét van. Először azt sem tusom, hol vagyok, de aztán minden eszembe jut. Elindulok, megkeresni Alexet, de sehol sem találom. A lakás minden apró zugát átkutatom, mire rájövök, nincs itthon. Rettenetesen kétségbe esek, és zokogva rohangálni kezdek. Itt hagyott volna? Miért ment el szó nélkül? Ekkor meghallom az ajtózár kattanását, és a hang irányába iramodok. Amikor megpillantom, a karjaiba vetem magam, izzadt buksimat a nyakához szorítva, és egész remegő kis testemet hozzá préselem.
- Miért nem szóltál, hogy elmész? Annyira megijedtem, amikor nem találtalak! – zokogásom nem akar csillapodni, még akkor sem, amikor az összes csomagját ledobva a földre, a karjaiba vesz, és leül velem a kanapéra.
Arra ébredek, hogy valaki a fülemet simogatja. Először fel sem fogom, de amikor tisztulnak gondolataim, kinyitom a szemem, és a fekete hajó férfit pillantom meg magam alatt. Arcocskám egyből elsápad, és ijedten ugrok be a takaró alá. Vajon mi történhetett, hogy így aludtunk? Felemeli a takaró szélét, és bekukkant alá.
-Jól vagy? Nyugi, nem baj, hogy rajtam aludtál, tényleg, élveztem, mássz ki, gyere. - több se kell nekem, fürgén az ölébe pattanok. Ki akarom használni, hogy nem lök el magától. Eddig nem volt sok lehetőségem kimutatni, mennyire igénylem a törődést. De most itt ez a szinte vadidegen férfi, és megengedi, hogy hozzá bújjak. Már nem is félek tőle annyira…
-Mi lenne, ha ennénk reggelit?- nem akarok kiszállni innen, bár éhes vagyok, így csak még jobban bújok hozzá, remélve, megérti ki nem mondott kérésem. Az ölében velem indul a konyhába, tehát észrevette vágyam, és teljesítette is. Leültet az egyik székre, ahonnan én figyelem, ahogy összeüti reggelinket. A sajátjával könnyen boldogul, de amikor az enyémre kerül a sor, eléggé elbizonytalanodik. Tanácstalanul tekinget hol rám, hol a hűtő tartalmára. Már épp mondanám neki, hogy a húson kívül mindent megeszek, egy hatalmas adag saláta landol előttem, míg az ő tányérján finoman illatozó omlett. Nyál csorgatva nézem, de nincs bátorságom kérni belőle, így csak csendben falatozom a salátám. Evés után elmosogat, majd kézen fog, és kivezet a házból, majd egy nagy hintaszékbe ültet. Mindig is élvezettel figyeltem, ahogy anya ebben hintázott, és én is ki akartam próbálni. Ezt a lehetőséget nem hagyom ki. Óvatosan kezdek ringani benne, ami nagyon jó érzés. Kellemesen elandalít, most, hogy végre tele a pocim. Rég éreztem már magam ennyire jól. Ő leül mellém, és faggatni kezd.
-Nah, jó, nyúl vagy azt értem, de hogyan kerülsz ide? –kérdése sebeket szakít fel a lelkembe. Jobban összehúzom magam, és halkan elkezdek mesélni.
-Mikor te megjöttél tegnap, én már itt voltam, a családom elhagyott. –nem bírom tovább, szemeimből elkezdenek hullani a könnyek, mire ő csak jelzi, üljek az ölébe, amit én szívesen meg is teszek. Átkarol, és finoman elkezd ringatni, miközben életem legszebb szavait hallom ajkairól peregni.
-Figyelj, ha már amúgy is itt laktál, és végül is itt maradtál, akkor szeretnél velem élni? – félénken elmosolyodom, és igenlően rázom a buksim. Még szép, hogy szeretnék egy ilyen kedves emberrel maradni, mint ő.
-Ó, ezt igennek veszem, szóval szeretnél velem lakni. Viszont van egy kis baj, hogy ez csak a vidéki házam, nekem majd vissza kell mennem a szabadságom után a városba, mivel újságíró vagyok. Oda is velem jönnél? –nem érti még mindig? Én akár a világ végre is vele mennék, hiszen ő az első ember, aki hagyja, hogy ragaszkodjam hozzá. Nem akarom elveszíteni. Torkom összeszorul az érzelmektől, így ismét csak egy aprócska biccentésre futja.
-Tudod milyen egy város? – honnan is tudhatnám? Mióta az eszemet tudom, mindig az a szoba volt az otthonom, és bár félek elmenni innen, itt maradni sem tudnék egyedül, mindig csak azt várva, mikor tét vissza hozzám. Most már hozzá tartozom.
-Nem.
-Akkor majd megmutatom neked, ha ott leszünk. Szeretném megnézni a birtokot, és a kertet, meg a halastavat, igaz most még minden nedves, de velem tartanál? –már pattanok is föl, fülecskéim izgatottan merednek az ég felé.
Most én fogom meg a kezét, és vezetem ki a hátsókertbe, mely telis-teli van hatalmas fákkal, bokrokkal, és minden gyönyörű zöld színben pompázik.Imádom a zöldet, a friss levegőt, és a szaladgálást, melyekben eddig sajnos nem sok részem volt. Mint aki megkergült, úgy cikázok végig az egész kerten, néha hátra sandítva, új barátom követ-e. Nem szeretnék azért messzire eltávolodni tőle, még a végén magamra hagy. Nagyon élvezem a kint létet, néha hangosan felnevetek, mindenféle előzmény nélkül. Már kissé fáradok, amikor ismét ránézek futás közben, így nem veszem észre, hogy vége az útnak, és egy nagy gödörbe esem. Ő hozzám siet, és átvizsgálja minden egyes kis porcikám.
Megütötted magad Miho-chan? –kérdezi tőlem, mire én halk hüppögés kíséretében nyújtom felé sebes karomat. Csúnyán lehorzsoltam, amikor rá estem. Ő megnézi, majd a karjaiba vesz, és besiet velem.
Bent leültet a kanapéra, és egy nagy fehér dobozt hoz ki a fürdőből. Először egy nedves kendővel kitisztítja, majd ráken valami nagyon csípős dolgot, amitől én sírni kezdek, és elszántan igyekszem az előttem térdelő Alex ölébe jutni.
-Semmi baj, nyuszikám, mindjárt elmúlik, de ez azért kell, hogy ne fertőződjön el a sebed. Amikor végez, a konyhából hoz nekem valami pezsgős italt, hogy igyam meg. Miután megiszom, még egy ideig élvezem, ahogy mellettem ül, és a hátamat, hajamat, fülecskéim cirógatja, majd hirtelen elalszom.
Hangos kiabálásra ébredek, és azt látom, hogy Alex a másik szobában idegesen járkál, miközben telefonál.
-Még van a szabadságomból, és nem akarok visszamenni. Nem érdekel, intézkedjen valaki más most az egyszer. - még vitatkoznak egy ideig, majd egy lemondó sóhaj.
-Rendben, akkor holnap indulok vissza. Szia. – majd lecsapja a telefont. Én csak reszketve állok az ajtóban, mindkét kezemmel erősen markolva az ajtófélfát. Nem vagyok benne biztos, hogy még áll a reggeli ajánlata, és vele tarthatok. Ő csak néz engem, majd kitör belőlem a zokogás. Hozzá bújok, és arcomat a mellkasára szorítom. Alex erősen átölel, majd hirtelen az arcomra csúsztatja a kezét.
