Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Touhi:

Végre mosoly terül el arcán, és… elkerekedett szemekkel figyelem. Ez komolyan belemártott a a turmixba a sült krumplit? Úr isten. Micsoda gyomra van ennek a kölyöknek?
- Taiki-sempait… nos… Õt már az elõzõ iskolámban is ismertem – ezt valahogyan sejtettem - Tudni kell, hogy kisebb koromban rengeteget piszkáltak, mivel kicsi voltam, vörös hajú és nagyon-nagyon szeplõs, bár ezek szerencsére már alig látszanak – ahogy arcára bök, össze is keni képét, nyelek egyet ahogy nézem hogy ujjaival letörli majd eltûnteti… Nyugi Touhi… ez egy UKE BAKKER.
- Öhm.. szóval sokat csúfoltak, én pedig nagyon nem szerettem, de általában tûrtem. Viszont harmadikos koromban meguntam és visszaszóltam..persze azonnal bemérgesedtek..és ha Taiki-sempai nem jön, akkor csúnyán megjártam volna – értem már ezt a nagy imádatot… Akkor most józanítsuk i a kicsikét az ábrándozásból.
- Na és mi a helyzet Sawada barátoddal? – kérdezem kíváncsian, és erre sóhajt egyet. Kényes téma mi? Meg hiszem azt egy ilyen délután után.
- Õt is kb akkor ismertem meg, mint Taiki-sempait. A szülei apa cégénél dolgoznak, és egy céges rendezvényen találkoztunk elõször. Azóta a legjobb barátok...vagyunk...voltunk... – na jó azért ennyire nem szerettem volna elkeseríteni.
- Meséljek tovább? – kérdezi hirtelen. Csak nézni tudok… Mióta ilyen cserfes ez a kis törpe? Amióta láttam, csak kis félénk és szótlan volt. Vajon melyik az igazi?
Bólintok és folytatja tovább, elmerülve mosolygó arcának látványában csak eszegetem tovább a krumplimat, és hallgatok. Kis édes…
- Öhm… elnézést… - fordul el, ekkor hallom meg mobilja csörgését.
Társalog egy ideig, hallgatom ezt is, majd megtörlöm kezem egy szalvétában mikor végeztem a kajámmal. Ha jól hallom az apjával beszél, vége a mesedélutánnak. Vegyes érzésekkel nézek rá még mindig. Nem tudom, de valami megfogott benne. De mi a fene?
- Sajnálom, de kiment a fejembõl, hogy mégis van programom, szóval..
- Nem gond, haza kísérlek – szakítom félbe mondatát, hallottam is, hogy sietnie kell, de ahogy ezt a szeleburdi kölyköt ismerem… már amennyire ismerem… biztos nem figyelne magára sem, csak hogy hazasiessen. Meg legalább így megnézhetem, hogy hol is lakik.
Az ajtó felé indulunk már, mikor hirtelen eltûnik mellõlem, és mire megfordulok, egy-egy fagyival áll velem szemben, az egyiket felém nyújtva.
Ó igen… a fagyi… el is felejtettem.
- Ez így igazságos… a desszertet én állom – mondja piros arccal mosolyogva. Ódzkodva bár, de elfogadom, és végül elindulunk házuk felé.
- Most már sok dolgot tudsz rólam, viszont én szinte semmit. Te jössz a mesélésben – fagyijába nyalintva néz rám, én meg mindjárt dobok egy hátast… Hogy tud tudatlanul ilyen érzéki mozdulatokat tenni?
Ja igen… kis uke… bahh…
- Ha muszáj… - mondom válaszként, próbálok unottabb álcát ölteni. Nem nagyon szoktam a kedves formám mutatni, bármennyire is kicsusszan néha. Csak a tanárok elõtt szoktam inkább a jófiút eljátszani, meg esetleg a lányok elõtt, akik mindig a jegyzeteimet kérik, vagy a házimat.
- Igen, muszáj – mondja majd elkuncogja magát halkan. Akaratlanul is mosoly csalódik az arcomra.
- Na jó – sóhajtok egyet, majd harapok egyet a fagyimból. Hiába hideg van, ezt most nagyon jól esik… az utó nyári fagyi varázsa… hehe…
- Anyámmal… meg a pasijával élek… bár szerencsére, csak ritkán látom õket… - nem szeretem ezt a kényes témát, és szerintem elég is lesz, hogy ennyit mesélek róluk… nem akarok többet.
- És… - kezdene bele egy mondatba, kíváncsian pislogunk egymásra – Hogy tudtad meg… hogy a fiúkat szereted? – megint nyalint egyet fagyijából.
Sóhaj hagyja el ismét ajkaimat… már a tölcsért harapdálom egy kis hatásszünetet hagyva.
- Egy nap rájuk nyitottam… - mondom egyszerûen, majd tovább eszegetem a tölcsért.
- Azt hiszem… értem… - jó… mert nem akarom részletezni, hogy mit láttam.
- Az iskolában sem véletlenül csinálom rejtetten ezeket a dolgokat…
- A… csábítgatást? – kérdi halkan és bólintok.
- Az elõzõ iskolámban megtanultam… hogy sokan nem szeretik a magam fajtát… volt részem pár kemény pillanatban…
Szóhoz sem jut így inkább nem folytatom… nem lenne vidám dolog arról az 1-2 verésrõl beszélni amit kaptam… õ olyan jó kedvvel mesélt, nem akarom elrontani a napját az idióta történeteimmel.
Hosszú ideig megint csend telepszik ránk. Na jó… talán kicsit több kedvvel is beszélhettem volna vele, hisz õ is olyan lelkesen válaszolt nekem.
- Tudod… - kezdek bele, már zsebre tett kezekkel, hisz mind a ketten megettük a fagyinkat – nem csak a pasizásból állnak a napjaim – mondom halvány mosollyal, majd lenézek rá… de jobb ha az utat nézem, mert a hatalmas csillogó szemeitõl összekuszálódnak a gondolataim is.
- Sokat szoktam tanulni is… mert… egyszer szeretnék sokat keresni… hogy elköltözhessek otthonról minél hamarabb… Hogy a magam ura lehessek…
Megint csend telepszik ránk.
- Érdekes cél, ilyen fiatalon… - mondja halkan, majd megáll.
- Mi az? – állok meg utána egy lépéssel, majd szembe fordulok vele.
- Megérkeztünk – válaszol, és úgy néz fel rám szépen pislogva.
Csak elmosolyodom… Ez a kis vakarcs furcsa módon lopta a szívembe magát… Rég nem beszéltem ennyit senkivel. Kiveszem egyik kezem a zsebembõl, majd feje búbjára teszem, és haját kezdem ez borzolni, összeszorítja kis szemeit. Még szélesebben mosolygok.
- Menj, már biztos várnak bent… Holnap találkozunk - mondom halkan, és visszateszem zsebembe a kezemet.
Mosolyogva biccent õ is, és még utoljára az ajtóból hátra nézve integet nekem. Megvárom míg bemegy, és csak utána indulok haza…
Elment az eszem… tuti… valami nem stimmel velem… mióta kísérgetek haza ukékat?

~*~

A ceruza tompa vége a számból lóg ki, és unottan nézek ki az ablakon. Hogy sárgulnak a levelek… furcsa az õsz, nem mondom hogy nem szeretem, csak… furcsa átmenetet jelent számomra a nyár és tél között… Szép jelkép… Átmenet… Hehh…
- Touhi-kun lenne szíves? – kérdi a tanár, és végre rá figyelek.
Felállok a helyemrõl, kezembe veszem a könyvet és unott hangon olvasom fel a megfelelõ részt.
- Köszönöm, tökéletes volt, visszaülhetsz – persze hogy az volt… azt hiszed nem figyelek?
- Mi bajod van? – kérdi susogva Namaki tõlem.
- Semmi. Miért kérdezed? – nézek rá lustán.
- Teljesen más vagy… ezen a héten még pasizni sem láttalak… - chh…
- Mi ez számonkérés? Azt csinálok amit akarok… sokat tanulok jó? – rázom le ezzel a mondattal… még ilyet… számon kér… mit képzel magáról?
Amúgy is… el vagyok foglalva Akaival és a sokadszorra kudarcba fulladt tanításával. Akár hányszor más elé állítottam, mindig megtorpant és nem mert szólni sem… Talán… ha belemenne, megint inkább csak rajtam kéne gyakorolnia… Á nem… majd inkább késõbb kérdem meg.

~*~

- Üdv sensei! – pattog mellém vidáman, és most a tesiteremben lógunk épp… Taiki-sempai edzését figyeljük.
- Szia Akai… - mondom halkan, lusta hangon. Mellém ül.
- Ma is megpróbálkozunk? – kérdi félénken… hát igen… a héten nem volt valami aktív a dolog.
- Nem… - válaszolom egyszerûen, csak nagy kerek szemekkel néz rám – Hamarosan már Taiki-sempaial fogsz beszélni, erre eddzed magad lelkiekben… de elõtte még mást fogunk tenni…
- Mégis.. mit? – rezzen össze.
- Nyugi, majd holnap elmondom – állok fel helyemrõl – Most viszont mennem kell, sok a lecke mára – és már indulok is ki az ajtón, mikor… utánam jön.
- Biztos, hogy máris Taiki-sempaiial kéne? Felkészültem én erre?
- Ezt nem tõlem kéne kérdezned… - furcsa… enyhe rossz érzés fog el – csak végre próbáld magad arra felkészíteni, hogy tényleg meg akarod szerezni… mert ahogy a héten láttam… nem gondoltad komolyan.
- Oké… értem… - feleli halkan.
- Ha gondolod visszamehetsz még nézni õket – mosolyodom el megint, bár ez mind csak mû – Én tényleg hazamegyek.

Touhi:

Kíváncsi leszek mi a válaszuk… már ebbõl tudni fogom, hogy vajon mit is érez… és eddig 70%-ig biztos vagyok, már a tekintetén látom.
- Touhi-sempai… azt hiszem ezt… - kezdi kis tanítványom, de a másik fiúcska közbevág.
- … el kell fogadnunk – válaszol helyette, látom hogy Akai meglepõdik…
Tudtam… - belül mindenttudó kis ördögi mosoly jelenik meg… na erre… kíváncsi leszek… vjon meddig bírja? Lenéz kis barátjára.
- Akai, nézd, én sajnálom ha ez kényelmetlenebb neked, de nem engedhetem, hogy ez a perverz idióta kihasználjon – micsoda nyálas szavak… de a megjegyzését bóknak veszem… hehe… Úgy néz ki õ a romantikus seme fajta – Akkor már inkább… inkább… rajtam gyakorolj… - végleg elárunlta magát… elõttem. Vajon hamarosan a kis tanítványom is észreveszi? De mielõtt válaszolna, közbevágok, mûsort akarok az elsõ sorból.
- Akkor megvan a döntés, kezdhetjük is – mosolyodom el végre szabadon. Isteni lesz… - Na kis pumukli, elõször is próbáld meg az apró érintést, amit mutattam. Mára ennyi is elég lesz a gyakorlati részbõl – szerintem… Hehe…
Összeszorítja kis szemeit és úgy kezd bele nagy nehezen… Elég monoton vagy… hogy is mondjam… erõltetettnek tûnik, de egy idõ után feloldódik.. Hmm… egész jó.
- Rendben, de mi lenne, ha kinyitnád a szemed? – úgy nehezebb lesz a kis barátjának is ellenállni, bár ezt neki nem mondhatom – Úgy kevésbé látszana mennyire zavar a dolog – jegyzem meg élvetegen. Kinyitja szép szemeit, de csak kezét nézni, vagy a ruhát… Nem baj, kezdetnek ez is megteszi. Milyen édes kis látvány.
- Csodás – bátorítom tovább, bár lehetne ügyesebb is – Most simogasd máshol is – bár ez már nem lenne az anyag rész egyelõre, de így sokkal élvezetesebb a játék… De szeretem húzogatni a cérnát míg el nem szakad. s
- Máshol? – kérdez vissza.
- Igen..mondjuk a mellkasán, de legyél kreatív – szólok válaszként, egyre nagyobb rókavigyorral magamban nézem a látványt. Oh… mit látnak szemeim? Csak nem egy éppen épülõ sátracskát?
Dede.. de még Milyen? Woah… ha nem ezt a törpicseket imádná akkorbe is támadnám, ha ezt tudom… Mrrr… Na talán majd jövõre… De ahogy látom a kis Akai még nem vette észre, sõt ar arcára sem néz, csak mereves elõre. Pedig drága Sawada barátunk már izzad is a homlokán, öklei majdnem remegnek. Megpróbálod visszafogni magad? Ilyen édes kis uke mellett ugye milyen nehéz? Hehe…
- Minden rendben? – lassan néz fel a kis pumukli rá. Na végre észrevett volna valami reakciót? - Sawada, ha abba akarod hagyni, akk.. – szakítja félbe miközben magához rántja és megcsókolja. Ohh ezaz… szóval eddig bírta a drága. Hmm micsoda szenvedély, mindjárt ráizgulok woahh…
De… olyan hosszúra sikeredik a csókja… még Akait is így elkábította volna? Az akadozó mozgásaiból nem ezt látom. Remélem nem hiszi azt hogy ez is a gyakorlat része.
Lassan már túl hosszúra nyúlik a csók, körmeimre rálehelek majd megdörzsölgetem unottan pulcsimban, de kezdek belül morcosabb lenni, még ha el is takarom. Mi a fenéért vagyok én ideges? Ch…
Egy pillanattal késõbb már el is szakad tõle Akai ijedt arckifejezéssel, majd hirtelen kiszakad az ölelésbõl egyenest mögém fut. A játéknak vége… én nyertem.
- Én...én...sajnálom… - mondja halkan… Sajnálhatod is öcsi… Lehajtott fejjel vonul el. Azt hiszem majdnem örökre elásta magát kicsi törpém elõtt, aki még mindig mögöttem kuporodik.
- Megijedtem… - mondja motyogva édesen… igen? Hát nem úgy nézett ki – Te mondtad neki, hogy tegye ezt? – kérdezi reményteli hangocskával… Ez szõkébb mint én… de õ agyilag… Tényleg azt hitte, hogy én utasítottam erre? Bár… sosem lehet tudni mit akarok neki tanítani mi? Hehe… Na jó ez most el van neki nézve.
- Nem – válaszolok egyszerûen. Ez az igazság öcsi…
- Akkor miért csinálta? – Paff… na jó… reménytelennek látszik a kis manó.
Megfordulok, majd kiegyenesítem felkarjainál utána is fogva.
- Te tényleg nem érted? - nézek mélyen a szemébe, majd elbizonytalanodva pislog rám hosszan gondolkodva, végül megrázza a fejét válaszként, csak csalódottan sóhajtok egyet – Nehéz eset vagy – hunyom le egy pillanatra szemhéjaim majd megint rá nézek – Szerinted miért csókolt meg a simogatásod miatt a nélkül hogy mondtam volna neki? Hm? Miért vállalta el, hogy inkább hozzá érj mint hozzám? Nem lehet ennyire sötét – kicsit megrázom, hogy észhez térítsem, majd én is lenyugszom, nem tudom min húztam fel magam ennyire… na jó.. nem nagyon, csak kicsit – Nem tudom mióta ismeritek egymást, de a kis haverod beléd van zúgva… érted? – mondom halkabban, megint hosszan gondolkodik, majd szeme sarkában könnyek gyûlnek… Ne… na neee!
Nem sírunk!
- Értem – hajtja le kis fejét csalódottan, és komolyan még a szívem is összeszorul… Micsoda idióta érzéseket vált ki belõlem ez a kölyök? Megõrülök. De azért most rosszul esik, megbántani nem akartam. Csak látni, hogy igazam van e… A Sawada haverja nagyon kis önzõ ahhoz képest, hogy eddig plátói volt az imádata.
- Hé… nehogy elkezd itt sírni nekem… - mondom halkabban, egyik kezemmel elengedem karját és ujjammal letörlöm szeme sarkából a könnyet, elpirulva pislog fel rám, de én mosolyt „ erõltetve” magamra viszonzom pillantását.
- Most már tényleg értem miért féltett ennyire – mondja halkan, kicsit még szipogva, de látom már visszafogta könnyeit… helyes.
- Inkább féltékeny volt – vágok közbe gondolatmenetébe – Te is az lennél ha mással látnád Taiki-senpait nem? – lassan bólogat válaszként. Mindjárt gondoltam… - Ugye…
- De… de õ már rég a legjobb barátom… nem tudtam…
- Persze hogy nem… Nem vetted észre, hisz mindig más után sóvárogtál nemde? – nem válaszol, csak elpirul. Ezt igennek veszem. Szóval már egy jó ideje ismeri Taiki-senpait is, és nem itt ismerte meg.
- Akkor most mi lesz? – teszi fel a nagy kérdést. Hát igen… Erre csak félig tudok válaszolni.
- Elõször is, mára befejezzük a rendes gyakorlást – megdörzsöli õ is szemeit, hogy a könnyek végleg eltûnjenek – Másodszor… Hogy Sawada barátoddal mit kezdesz, az a te dolgod… De nem ajánlom, hogy mostantól közbeszóljon, ha még szeretnél tõlem tanulni – aprót biccent, és figyel tovább – harmadszor… - hagyok egy kis hatásszünetet, elhajolok tõle. Nem hittem volna, hogy valaha teszek majd ilyet, de… - Most elmegyünk a városba… együnk valamit, éhes vagyok.
- Hogy? – pislog fel rám értetlenül… milyen édes így…
Gondolatban lefejelem az ajtót.
- Ha szeretnéd meghívlak. Nyugi, semmi tanulás, most csak pihenünk… Esetleg beszélgethetnénk. Tudod… mondtam, hogy ma ráérek.
Kicsit gondolkodik, s mikor megint szájára teszi az ujját közben, megint csak azt tudom gondolni, milyen édes… De mióta figyelek én ilyeneket? Ha ez így folytatódik felmondok.
Lassan felderül az arca, és mosolyogva biccent.
- Oké – válaszol aranyosan és mellém lép, hisz idõközben megindultam az ajtó felé.
- Akkor menjünk… - válaszolom, majd a portán felvesszük a táskámat és megyünk tovább

~*~

Beülünk egy gyorsétterembe, de a meghívást komolyan gondoltam… viszont ahogy látom, nagyon szerénykedik, na mindegy… egy nyárlezáró fagyit még mindenképp kap majd. Leülünk egy asztalhoz azaz inkább pulthoz egymás mellé az ablaknál, mert az asztalok tömve vannak fiatalokkal… persze, iskola után vagyunk már, ilyenkor mindenki itt vagy máshol lebzsel.
Enni kezdünk, de túl nagy így a csend. Amúgy is kíváncsi vagyok.
- Mesélj magadról valamit – kérem halkan, majd harapok egy következõ falatot.
- Én? – pislog rám oldalra nézve.
- Nem, hanem a Burgered… persze hogy te – mondom viccelõdve, majd megrágom az utolsó falatot, lenyelem és oldalt könyökölve nézek rá, közben eszegetem még a sült krumplimat.
- Gyerünk… kíváncsi vagyok, hogyan ismerted meg például Taiki-senpait… hátha könnyebben tudok majd segíteni is – és persze „mellékesen” õ is érdekel, valamiért egyre jobban.

Az órák végezte után, elpakolgatok saját padomnál, megvárom míg szinte mindenki elhagyja a termet, de egy valaki még megáll felettem… Namaki…
- Na mi a terved mára? – néz rám sunyi vigyorral, de csak fáradtan sóhajtok egyet.
- Semmi… - jelentem ki egyszerûen és lefagy arcáról a mosoly – Tanítani fogom a kis törpét és ennyi… ma akár estig is ráérek, a héten nincs tanulnivalóm már.
- Na de…
- A kis haverjáért aggódsz? Nyugi… múltkor elintézted nem? Már nem fog sehogy sem zavarni.
Utolsó füzetem is elpakolom, és meghagyja nekem a szócsata gyõzelmét, unottan vonul ki a terembõl.

A portán leteszem tatyómat, már jól ismerem a portást, megõrzi nekem. Kedves és naiv.
Zsebre dugott kezekkel sétálok hátra, kilépek az ajtón, de hirtelen nem látom sehol. Ahogy a közeli falhoz nézek, észreveszem, hogy leülve gubbaszt, sõt már alszik is.
Ha így folytatja meg fog fázni… De miért foglalkoztat most ez engem? Elé sétálok, de még arra sem kel fel, hogy az a pici napsugár, ami eddig arcát érte, már nem melengeti. Olyan édes arca van ahogy alszik, igazi édes uke külsõ. El sem hiszem, hogy láttam olyan kis morcosan ma.
Leguggolok elé, de még mindig szunyókál. Szemébe hullnak a vörös tincsek, szinte be rögzött mozdulattal nyújtom felé kezem, hogy kisimítsam onnan, arcára is letéved kezem, nyammogva simítja bele kis arcát tenyerembe. Aprót nyelve pirulok el, valahogy a pulzusom is felszökik.
- Ny..nyam…nyah… Taiki… sempai – motyogja nagyon halkan, azonnali hidegzuhany ér, és hirtelen elveszem onnan kezem, erre már laposan kezd pislogni, és felébred, ahogy meglátja, hogy magamhoz veszem kezem, és én guggolok fölötte, elvörösödik.
- Jó reggelt csipkerózsika… ideje felébredni, elõttünk az egész délután, és ha ráérsz az este is – elmosolyodom gonoszul.
- Mi? Hol…? Este?!? – kap észbe, és ide-oda rántja fejét.
- Nyugi, nem kényszer, csak közöltem, hogy ráérek… a héten nem kell tanulnom… - hatalmas szemekkel pislog fel rám, és ha nem éreztem volna valami csalódás félét az elõbb, akkor most elpirulnék teljesen… megint…
- Hát én… még nem tudom…
- Na mindegy… - felállok, megszakítva hebegését, majd jobbom nyújtom neki, hogy felsegítsem, egy kis tétovázás után elfogadja, kis keze pont beleillik az enyémbe. Felhúzom, figyelem ahogy eligazítja magán a ruhát – Mint látod, megint senki nincs itt – mutatok a tesipályára.
- Igen? – azonnal oda kapja tekintetét – Pedig az elõbb még voltak itt…
- Azok az utolsó órás tesisek voltak… szerintem.
- Akkor most… - igen kicsikém, jól gondolod…
- Választhatsz… - terelem magamra figyelmét – vagy tényleg megpróbálsz most rajtam gyakorolni… - direkt hagyok egy kis hatásszünetet…
- Vagy? – tehát érdekel a másik verzió, értem… ezt annak veszem, hogy velem nem szívesen próbálkozna önszántából.
- Vagy kimegyünk a városba, és ott szemelek ki neked valakit gyakorlópartnernek – elkerekednek szép szemei, majd látom arcán, hogy peregnek fejében a gondolatok, épp dönteni próbál.
- Hát… - hehh… ilyen nehéz dönteni? Vagy… lehet hogy õ szinte mindig ilyen? – azt hiszem az elsõt választom.
Lesüti szemeit én pedig halványan mosolyodom el.
- Jól van – válaszolom halkan, körbe nézek, majd hátra lépek egyet, és nekitámaszkodom a lépcsõkorlátnak – Elõször csak beszélgessünk – halkan felsóhajt a mondatra… szép lassan fogunk haladni.
- Rendben… - mosolyog megkönnyebbülten, majd mellém lépdel és õ is háttal megtámaszkodik a korlátnak.
- Ha elé lépnél mit mondanál Taiki-sempainak? – persze az, hogy nem gyakorlatban játszunk, még nem leszek túl finom vele… oda lenne a tekintélyem.
De azt hiszem… megint megkukult a drága…
- Én? – persze ki más van még itt akit tanítok? – Öhm… Helló… aztán… nem tudom – összehúzva magát süti le megint szemeit, majd hirtelen néz rám – de miért engem kérdezel? Azt mondatd segítesz!
- Jól van, jól van… csak tudni akartam mi jár a fejedben.
- Szerinted mit kéne mondanom neki? – elgondolkodtató… hogy én mit mondanék neki az õ helyében, ha olyan típus lennék mint õ.
- Mivel nehezebb dolgod van, hisz tudjuk miért… - bólint egyet, hogy érti mire gondolok, így folytatom – nem vághatsz bele azonnal, hogy tetszik neked. Majd fokozatosan kell beadagolni neki…
- Éés… azt hogyan kell? – hahh… kezdem azt hinni, hogy festett vörös… bár lehet csak szörnyen zavarban van. Az ilyen kis ukékat mindig összezavar egy ilyen témájú beszélgetés.
- Megpróbálsz többet beszélgetni vele. Találni egy közös érdeklõdési kört, ahol jobban szóba állhatsz vele. Kedvesnek kell lenni hozzá, ugyan olyannak mint vagy… csak add önmagad, a lényeg hogy bátrabban.
- Értem… majd… megpróbálom.
- Helyes… majd találj ki valamit – hagyom hogy megeméssze amit mondtam, majd nyújtózom egy kicsit – nos az elméleti rész ennyibõl áll – kicsit elmosolyodom. Szerintem õ a kezdetektõl ilyen tanításra számított… Hát most megkapja, de jön az én módszerem is – Hogy hogyan kéne kontaktust kialakítani vele, az már nehezebb.
- Kontaktust?
- Igen… Ebben az esetben nem ugorhatsz rá azonnal… Csak apránként – vállára teszem a kezem – Ez is egy ilyen dolog – lenéz kezemre, majd megint szemembe… édes fény csillog benne, Lassan lesimítom kezem felkarjára – mindig csak egy kis érintkezés kell, nem kell tudnia mi a szándékod.
- Te is így csináltad? – zökkent ki gondolatmenetembõl, teljesen elbambultam simítottam fel le a karját…
- Én? Dehogy – megint elmosolyodom – Nekem más módszereim vannak, ami hozzám illik. Ez a módszer, pedig hozzád illik… Hisz hosszú távon akarod megszerezni nem?
Ahogy lassan rá nézek, bólogat válaszul. Azt hiszem kezdi érteni. De most hirtelen… hogy itt vagyok mellette… hajt valami… A belsõ kisördögöm csikarja ki belõlem a mozzanatokat.
Közvetlen elé állok, most csak a ruha választ el minket, lenézek rá, õ lassan felemeli fejét.
- Ilyen közel még ne kerülj hozzá – mosolygok le rá, de csak nagyokat pislog, hosszú néma percek után nagy robajjal nyekken ki az ajtó, kicsapódik, azonnal odakapjuk fejünket.
- Szállj le róla! – rikkatja a kissrác, majd felénk trappol, megragadja Akai csuklóját, és elrángatja tõlem, csak furcsállón nézek utánuk.
- Sawada! Engedj el! Engedj már el! – dacolna vele, de nehezen megy. bezáródik mögöttük aj ajtó, de hallom még a tiltakozást. Hátat fordítok az ajtónak, hallom civakodásukat.
Hmm… Ez a srác most vagy féltékeny rá, vagy tényleg ennyire féltõ barátja… kétlem, de sosem lehet tudni. Viszont van egy ötletem… Hehe…
Visszafordulok, kitárom az ajtót és behajolok.
- Hé! – hívom fel magamra figyelmüket – gyertek ide mind a ketten!
Visszamegyek, majd követnek, végre elhalkulva állnak mindketten velem szemben.
- Kompromisszumot ajánlok fel… - teszem karba kezeimet – Mivel ez a törpicsek… - mutatok Sawadára – nem akarja, hogy ezt a törpicseket tanítsam – mutatok most Akakira – ezért kitaláltam valamit – ahogy morcosan néz fel rám egyikõjük, nevethetnékem támad, de visszafogom magam.
- És mi találtál ki Touhi-sempai? – kérdi kis tanítványom, azt hiszem õ már hozzászokott hogy így is hívogatom.
- Mivel Sawada barátocskád nem engedi, hogy velem tanuld a gyakorlati részt, ezért én csak mondom mit csinálj… de rajta gyakorolsz… - mindkettejüknek az álla is leesik, úgy néznek rám, én pedig csak elmosolyodom… na majd most fog a maki a vízbe ugrani – Nos… mit szóltok? mindenkinek jó lesz így?

Hmm… Vajon a kissrác eljön ma? Tegnap eléggé ráijesztettem, nem hittem volna hogy ekkora hatással leszek rá… vagyis…
Elvigyorodom.
Dehogy nem tudtam… De remélem elgondolkozott rajta, és megpróbál jobban igyekezni.
Édes puha kis ajkai voltak, teljesen más mint a…
De mit agyalok ezen? Hehh… magamra sem ismerek.
Ezzel a kis ukéval csak addig foglalkozom, míg meg nem tanítom neki, hogy legyen bátrabb, aztán… aztán unatkozni fogok, mert vissza kell fognom a kis vadászataim. Nyüssz…
Mit fogok csinálni addig? Mert az biztos, hogy nem fogok magamban játszadozni, az olyan szánalmas.
A tanítás után a folyosókat rovom, lassan megyek hagyom hogy mindenki lehagyja az épületet, Namakit pedig elküldöm. Tegnap eléggé elbánt a kisráccal, biztos elbeszélgetett vele, ez a minimum… hogy azon kívül mit csinált vele, mér nem tudom, rá bíztam. De mint kiderült, nem róla van szó, érdekes. Ha nem a kis haverja miatt csinálja akkor valaki más. Viszont a kis Sawada akkor csak azért követheti… mert õ szeretne többet. Egy ilyen cuki fiúra csak úgy kapnak mint a cukorra, én sem gondolom másképp. Tõlem is csak azért menekülnek, mert erõszakosabb vagyok. Magamban elvigyorodva nézek ki az ablakon, és látom hogy esik. A portától fordulok vissza majdnem, egyenesen a torna terem felé. Nem tudom, hogy oda talál e, vagy sem, vagy eljött e volna egyáltalán, de… mindegy, majd meglátjuk.
De legalább egy kicsit megleshetem a kosár csapatot is, a közelükben rég nem jártam, azt hiszem csak tavalyi év elején, biztos hiányzom nekik…
Hehe…

~*~

Ahogy leérek, megállok az ajtóban, balra tekintek, bent nem sokkal tõlem csak pár centire áll a kissrác. Hmm… elér meredten bámul valamit…
Bár szerintem valakit. Csak nem eltanulta jó szokásom? hehe… Halad a kölyök.
De ha õket nézi ennyire nagy élvezettel, hogy szinte már kiesnek a szemei, biztosan közöttük lesz az illetõ, akit keresek, és õ is utána koslat.
- Na mondd csak, melyikük az? – kérdem hirtelen, tekintetemet egy pillanatra sem levéve az úúúj aldozat jelöltjeimrõl. Nyami… egyesével foglak lassan bekebelezni titeket. Muhaha. De kis gonosz vagyok.
- Én..én..nem tudom mire gondolsz... – hebegi édesen, lassan lenézek rá is. Hát nem piros az arca?
- Ugyan már, ne nézz teljesen hülyének – szólok rá rovón. Nekem is van szemem öcsi, nem csak neked. De ahogy látom hamar beadja a derekát.
- A kék fölsõs… világos barna hajú… - néz a pályára pipacsvörösen, és ín is így teszek, persze csak normál arcszínnel. Hmm… Megkeresem az említett személyt. Ketten vannak kék felsõben, de ebbõl a másik vöröses hajú… Hmm…
Á megvan… Hmm… micsoda választás Akai-kun. Csodás harapni való izmok, helyes arc, mindene megvan ami kell… Igazi félisten a külseje, én is letámadnám… Ha meleg lenne… Bár nekem ez eddig sem volt nagy akadály.
Picit elhúzom a szám míg nem figyel, de még nem mondok semmit. Most legyek gonosz, vagy kedves inkább? Jelen esetben a kettõ nem nagyon különül el egymástól. Ha most elmondom neki kedves is vagyok, de gonosz mert ráébresztettem. Ha nem mondom el akkor csak egy ideig vagyok kedves onnantól csak gonosz, hogy nem szóltam. Nehéz dilemma… de vajon mi a helyes?
- Jobban is választhattál volna – mosolyodom el picit erõltetetten.
- Miért? Mi a baj vele? – emeli meg hangját, és máris közvetlen elõttem áll. Ho-hó de erõszakos és agresszív lett itt valaki hirtelen. Na jó, dobjuk a makit a vízbe had ússzon.
- Semmi… õszintén szólva. Csak egy… - mondom egy felet hátrébb lépve tõle, megenyhül arca és kíváncsian várja válaszomat.
- És mégis mi? – kezd visszaalakulni a kis aranyos formába, így már sokkal jobban tetszik. Nem értem miért akar ennyire megváltozni, sokkal jobban áll ez neki.
- Az, hogy õ a lányokat szereti – suttogom neki, párat pislog rám, majd megrázza fejét, kis ökleit összeszorítva.
- Nem, az nem lehet én láttam… - hmm… érdekes.
- Mit láttál?
- Láttam hogy… hogy õ nem… nem mondasz igazat! – fenyeget meg visszafogottan, én meg csak felvonom egyik szemöldököm.
- Én? hazudnék? Miért lenne az nekem jó? Én csak segíteni akartam – vonom kérdõre, de megint megrázza fejét.
- Nem tudom, de akkor is. Taiki-sempai biztos hogy… hogy… - és elszalad…
Hahh… remélem nem pityeregni megy. De mit tegyek ha nem hisz nekem?
Még azt sem mondta bikkmakk, vagy hogy akarja e még, hogy tanítsam, csak elrohant. Hahh… szörnyû ez a tanári sors, nem tudtam hogy ilyen nehéz. Félre állok az ajtóból, mert látom hogy jönnek ki a felsõsök, olvadozva nézek végig rajtuk, kicsit arrébb megyek a másik ajtóhoz ami a lányok öltözõjéhez vezet, szerencsére üres.
Ahogy az egyik utolsó kosaras lépne be az öltözõbe még rám vet egy pillantást, és kihasználva a pillanatot nyalom körbe ajkaimat. Megtorpan, visszalép az ajtóból, és felém közelít, én pedig úgy el kezdek vigyorogni, mint a farkas aki épp azt várja, hogy a nyuszika a csapdájába sétáljon.
Nem mintha a farkas szokott volna csapdát állítani, de én az a fajta vagyok.
Gyere csak.
Megáll elõttem, mosolyog az arca, én persze még mindig vigyorgok. Azt hiszem egy baromi forró semét kaptam ki, mázli… imádom a kosarasokat. Megragadom nyakánál a pólót, és behúzom magammal a lány öltözõbe, majd magunkra zárom. Hehe…

~*~

Hahh… micsoda zsibongás… Ritkán járkálok ki a nagyszünetre, jobban szeretek egy sarokban elbújni, hogy aztán egy közelben járóra vessem magam, de most nagy szent feladatomnak akarok eleget tenni. Nem tudom mi vitt rá erre, de a jó akaró Touhi kitört belõlem. Nem rossz érzés, de hát… fárasztró… hajh…
- Minden kész? – kérdezem lustán Namakit, aki a napok folyamán egyre unottabb lett. Nem értem, hisz olyan jó kis stratégiai feladatot adtam neki, szereti az ilyet.
- Igen, mindjárt ott lesz… - válaszol a telefonba és leteszi. Helyes. Szememmel Taiki-sempait keresem, fél szemmel viszont figyelem, hogy vajon Akai-kun erre tart-e. Amint megpillantom, bele is kezdek akciómba. Meg is találom a magas barna hajú srácot, épp egy falnál áll, barátai ép távolabb mennem tõle.
- Sempai – billegek felé. Nem ismer még, én viszont annál jobban. Tavaly hallottam róla több mindent, tudom hogy nem beszéltem hülyeséget.
- Engem keresel? – néz rám furcsállóan, fél szemmel hátra sandítok figyel e Akai, majd vissza fordulok felé.
- Igen, szeretnék mondani valamit – mosolyodom el – de súgnom kell, nem akarom, hogy mindenki hallja.
- Hagyj ilyen hülyeséggel – vigyorog rám, próbál lerázni, de nem hagyom magam.
- Biztos? – ujjamat szám mellé teszem megforgatva szemeimet, megadóan sóhajt egyet.
- Na jó, mondd, de gyorsan – lehajol hozzám, oldalra fordítom kicsit fejem, látom a rémült barna szemeket. Füléhez pipiskedek fel, széles vigyorral ajkaimon.
- Most legszívesebben beleharapnék a formás seggedbe – majd belenyalok fülébe, mire egy elfojtott rikkantással ugrik egyet hátra, engem távolabb lökve magától.
- Wáá! Tûnj innen kis buzi! – és már lohol be az egyik terembe. Ugye? Tudtam hogy ez van. Hátra fordulok mint aki jól végezte dolgát. Olyan hangos volt Taiki-sempai, tuti hogy mindenki hallotta, fõleg a célszemélyem. Könnybe lábadó szemekkel fut el, én pedig utána, nem törõdve a többi kölyökkel akiket majdnem fellökök. Az épületen belül az egyik mosdóba szalad, utána eredek, valamilyen okból kifolyólag, amit én sem értek, de úgy érzem muszáj.
Becsapja magára az egyik belsõ ajtót, hallom pityergését. Lassítok lépteimen, kicsit elõre hajolva nézek mindegyik ajtó alá, de sehol nem látom így a 4 ajtónak pont a középsõ felében megállok, hátam a fa lapoknak támasztom.
- Látod? Igazat mondtam – mondom halkan, a nem túl tág, de semmivel sem berendezett csempés falakról szinte teljesen visszhangzik a hangom.
- Hagyj békén! – rikoltja ki, de meg sem moccanok. Hé… ha ennyit megcsináltam neki, nem fogok visszafordulni… ezt még bõven viszonoznia kell nekem, és még be sem fejeztem a tanítását sem.
- Még mit nem? Szerinted miért csináltam? Hogy bebizonyítsam nem hazudtam neked.
- Nem érdekel! – vágja rá azonnal, tovább pityereg… Egy ideig hallgatom, ujjaimmal játszom magam elõtt, várom hogy õ mozduljon meg – Most mit csináljak? – kérdezi halkabban egy kis idõ után, már csak szipog, de még nem jön ki ahogy hallom.
- Fel akarod adni? – kérdezem nyugodtan, lassan kinyílik az ajtó, kissé vörös szemekkel kukkant ki.
- Mi mást tudnék még tenni? – kíváncsiskodik édes hangon. Lenézek rá, majd kijjebb tolom az ajtót, leülök a csempére, magam mellé húzom õt is.
- Tényleg ennyire szereted? – megszeppenten bólogat – Akkor nem adod fel.
- De…
- A lányokat szereti? Na és… Ez csak egy kihívás. Sok mindenért meg kell harcolni az életben – magamra sem ismerek, hogy kitört belõlem a céltudatos és okos emberke, juj. Oké, hogy tanult vagyok, de ennyire még nem éreztem okosnak. Hjajj. Büszke vagyok magamra.
- De nekem még az is nehéz, hogy megszólítsam.
- Ezért vagyok itt – vállánál karolom át, közelebb húzom magamhoz – Te kérted, hogy tanítsalak ki nem? Hidd el volt már dolgom ilyen pasikkal is, nem nagy ügy, csak nem kell feladni, beadják a derekukat. Fõleg ha ilyen pofival rendelkezel.
Mélyen elpirul én meg csak elmosolyodom.
- Hát…
- Mit szólsz? Segítek így is neked, és megpróbálok nem olyan drasztikus lenni. Hm? – rántom meg kicsit, hogy felfigyeljen rám, ahogy picit könnyáztatta szemekkel néz fel rám, teljesen kipirult arccal, és a remény csillog a barna íriszekben… nyelek egyet.
- Hát… megpróbálhatom… - süti le szemeit, és csak a csempét nézi alattunk. Fellélegzek magamban.
- Ez a beszéd – paskolom meg gyengén hátát, majd felállok, felsegítem õt is ekkor megszólal a csengõ – Na siess órára, és tanítás után ugyan ott – jelentem ki.
Aranyosan felragyogó szemekkel biccent egyet, majd megkönnyebbültebben fut ki a helyiségbõl.
Karom felakarva vakarom meg tarkómat. Nem lesz egyszerû, de valahogy csak megoldom majd…
De olyan furcsa érzésem van… mi kavarog már megint bennem? Remélem semmi rosszat nem ettem.
De mielõtt elkések, jobb lesz ha én is bemegyek a következõ órámra.

Touhi:

- Igenis sensei! – hallom még utoljára hangját, majd a folyosó vége felé indulok, vissza az udvarra. Nem szeretném, ha egy tanár bent találna, mert akkor nekem is bajom lehet belõle.

~*~

Nagyot sóhajtva lesem a távoli rács mögött focizgató felsõsöket… Imádom a délutáni edzéseket, és a sok szépfiút, ahol lihegve loholva kergetnek egy kis labdát, nem beszélve arról amikor már rájuk izzad a póló… Mrrrrr…
- Öhm… Touhi-sempai… itt vagyok, ahogy kérted… - nyekereg mellettem egy kis hang, és felé fordulok. Megjött a mini tanítványom, remek.
- Jól van, ne húzzuk az idõt – ma még tanulni is haza kell mennem – Elõször látni szeretném, mire vagy képes, mondjuk,,, - ahh annyi fincsi pasi van itt… És az egyik épp egy rácson átrepült labda után jön, tökéletes idõzítés – azzal a sráccal ott – mutatok a szõkeség felé.
Meg sem nyikkan csak még hosszú pillanatokig engem nézve pislog rám. Mire vársz? Igen most azonnal… hajrá…
Biccent egyet végre, hogy felfogta és megindul… végre…
Karba téve kezeimet nézek utána, figyelem hogy ügyködik a kis törpe, de… félúton megáll… és… visszafordul… Na mi van?
Lehajtott fejjel jön vissza hozzám, én pedig még mindig karba tett kezekkel dobolok egyik lábammal.
- Mi volt ez kölyök? – mondom elégedetlenül.
- Én… izé… - nyuszi… chh… ha tényleg ezt szeretné csinálni, akkor miért nem teszi? Nincs ebben semmi.
- Na figyelj! – utasítom halkan, és mellette elhaladva követem még mindig azt a szõke félistent, akit az elõbb neki szemeltem ki. Egész közel hozzánk, egy épület belsõ sarkához, azaz és épületszárny találkozásánál esett be a labda és most ezt keresi… Nyááámi, sarokba vagy szorítva. Vállam felett még utoljára a lurkóra nézek, majd végleg megindulok. Figyeld a profit öcsi…

Ahh anyám, mindjárt beleharapok… elõttem hajol le éppen, és észre sem vett még,
- Helló sempai – mondom vigyorogva, majd egy nagyot markolok a fenekébe. Felugrik hirtelen, kiegyenesedik, és a falnak támasztja hátát. Rémült kék szemekkel néz rám.
- Ahh már megint te? – fáradt sóhaj hagyja el ajkait… Nocsak… már találkoztunk volna? De most hogy jobban megnézem… iigen. Hehe. Elõzõ év vége évzárókor õt támadtam le… Fincsi volt. Hihi.
- Mit akarsz már megint? – kezében a labda, de úgy hallom, hogy mögöttünk nem nagyon várták meg a többiek, hallom hogy hogyan rúgják a bõrt tovább. Helyes, elég ha egy közönségem van.
- Tudod te – lépek felé vigyorogva, neki préselõdöm mellkasának élvezettel simítva végig rajta és ahogy nyakán találok szabad bõrfelületet, bele is harapok.
- Nee. nee.. mássz le rólam, bárki megláthat, ahh – ééés ennyi volt az ellenállás. Mutatványom végét egy fiinom kis pici csókkal pecsételem meg, majd leszállok róla.
- Köszi… - mosolygok rá, majd sarkon fordulok, és elmegyek…

- Na láttad? Ennyi az egész – állok vele szemben.
- Igen, de én…
- Semmi de… Itt nem szabad szégyenlõsködni. Érted?
- Hai… - fejét elõre biccentve mondja. Jól van.
- De most jut eszembe… Te már tudod az én nevem. Hadd halljam a tiédet.
- Akai-nak hívnak, sempai – édes kis pirulós uke… miért akar olyan lenni int én? Nem értem. Sokaknak ez a kedvencük, és mégis… Furcsa…
Kezem nyújtom felé, hogy gesztusként kezet rázzak vele, félénken viszonozza.
- Nos Akai-kun, sok dolgom lesz még veled… - kicsit lehajolok hozzá, szerencsére nem kell sokat – holnap ugyan itt – elengedem kezét, majd elhaladva mellette tarkómra teszem kezeimet könyököm felemelve – Még alig kezdõdött el az év, és annyi házi van… hahh… - sóhajtom szinte csak magamnak, majd a hátsó ajtón bemegyek, felkapom a portánál az otthagyott táskámat, és elindulok a kijárat felé, mikor egy kissrác fut el mellettem.
- AKAI! – kiabálja, de ezt is csak már távolabbról hallom. Hmm… Ez meg vajon ki lehetett.

~*~

A lecke fölött írva mikor már nagyon unom az egészet, fejem megtámasztva gondolok a kis vöröskére. nem bírom kitalálni, hogy miért akar ilyen lenni.
Oké én alapból ilyen vagyok, nem tanultam én senkitõl. Aztán az a másik kölyök, aki hozzá futott… Vajon õ a barátja akar lenni? Érdekes is lenne, hisz mindkettõ nagyon ukénak néz ki… bár ez a másik kicsit erõsebbnek tûnik. Hmm…
Ceruzám a füzeten kopogtatom, majd leírok egy-egy számot ahogy számolok.
Vagy az a mási kérte meg, hogy legyen bátrabb, vagy… enki… esetleg másnak szeretne „kedveskedni ilyennel”?
Amilyen kis céltudatos pumukli, ki is nézem belõle. Ezek szerint nem olyan akar lenni mint én, hanem csak bátrabb… értem már miért nem mert odamenni… nem ez érdekli.

Azonnal felkapom telefonomat, és hívom Namakit.
- Holnapra készülj fel, nyomozni fogsz – áthallom a készüléken is hogy vigyorog miközben beszél, majd leteszi… Akció…

~*~

Érdekes… mintha egyre többen ismernének a suliban. Ha ez így folytatódik, már csak a tanárok elõtt kellesz titkolnom a dolgot, bár nem örülök neki… Mindegy… a játék kedvéért elviselem. Csak az lesz majd a baj, ha kerülni fognak… az nem lenne jó, nekem sem… Lehet, hogy egy idõre vissza kéne fognom magam.. Hmm…

Mivel nem rég lett vége a tanításnak, újra a porta felé indulok, vagyis mögé, hogy várjam Akait.
A kinti pár fokos lépcsõre leülök, és… nagy bánatomra hiába nézem a tesipályát, sehol senki. Csalódott sóhaj hagyja el ajkaimat bánatosan elõre nézve… Hiányom van…
- Itt is vagyok sensei – jön mosolyogva a fiúcska, meg sem fordulok csak mutatok magam mellé hogy üljön le, szó nélkül helyet foglal.
- És… Most mit csinálunk? Nincs itt senki… - állapítja meg nagyon okosan. Jó meglátás. Combjára teszem kezem, ér erõsen tartom, mármint ahogy tõlem telik. Megszeppenve néz rám, de még nem akar szabadulni. Lassan felé fordulok.
- Rajtam fogsz gyakorolni – jelentem ki egyszerûen, talán egy kicsi mosollyal.
- Mi? – kerekednek ki szemei, megpróbálja levenni magáról kezem, de nem megy neki… furcsa érzés, eddig mindig én voltam a gyengébb.
- Megegyeztünk, mindig azt csinálod amit mondok ugye? – még szerencse, hogy felkészültem… Namaki nyomozott kicsit a Sawada barátja után, most még õ sem tud idefutni hozzá, hogy úgy mondjam… el van foglalva…
- Igen, de… - már megint ez a de. Hála még a jó idõnek, nem hideg a kõ lépcsõ amin ülünk, így könnyedén hátradõlhetek anélkül, hogy megfázástól kéne félnem. Egyre meglepettek kis szemei, csak vigyorgok ahogy rá nézek. Vajon kiugrik a szög a zsákból?
- Nincs de, cserünk… ha tanulni akarsz, csináld. Tegnap nem ment a nagyobb semékkel, én kisebb vagyok biztos menni fog.
Most nem mer rám nézni, ahogy hasamon simítok végig, inkább elõre figyel, kezét szája elé téve.
Mi lesz már?
Megragadom csuklóját, és egy erõs mozdulattal rántom magamra. Na.. egy lépéssel elõrébb vagyunk. Innen teljesen úgy néz ki mintha lovagló helyzetben ülne rajtam, de nem támaszkodik rám. Egyre jobban zavarban van? A fénytõl sajnos nem látom jól.
- Mire vársz? Tegnap mutattam mit csinálj, csak ennyit kell tenned – még mindig fogom egyik csuklóját, így kezét a mellkasomra teszem, persze csak a vékony pulcsira. De még mindig semmi. Ha így folytatja kiabálni fogok, pedig nem szeretnék.
Lassan végre apró mozdulatokkal simít meg… de nem sokat érzek még, hiába kellemes.
- Gyerünk, nem foglak megharapni – visszarántja kezét.
- Nem, nekem ez nem megy még – türelmetlen vagyok, kezd elegem lenni, Megfogom ruháját, és lerántom magamhoz úgy, hogy felettem támaszkodjon meg, arca közvetlen elõttem.
- Ha nem vagy elég bátor, akkor nem fog menni. Ha el akarod Õt csábítani, akkor csak ennyit kell tenned – felemelve fejem csókolom meg, de csak annyira, hogy ne ijesszem meg, pár pillanat utána pattan csak rólam fel. Meg szem szólal, tûzvörös arccal rohan be az épületbe. Elvigyorodom, elnyúlva a földön. Még soha nem csókoltam ukét, elég érdekes bár nem érzek sok különbséget. Igazán édes fiúcska…
vajon visszajön még? Nem tudom, hogy akar e még így tanulni tõlem, de mindegy is.
Furcsa érzéssel ülök fel, megtapizom ágyékomat.
HE? Felizgultam egy kis semmi ukéra? Ne már!... de ahogy tapogatom nem vészes… jól van…
Felállok, leporolom magam, és ekkor pont megcsörren a mobilom.
- Végeztem – nevet bele Namaki… oké, ez azt jelenti elengedte.
- Köszi, végeztem én is, holnap beszélünk – és le is teszem, majd elindulok hazafelé.
Fárasztó, de tanulni is kell még ma, szerencsére jön a hétvége. Végre…