Ajkaira hajolok és finoman csóklom meg, érzem még itt is testének teljes remegését, annyira izgató érzés… és a látvány is magáért beszél. De most nem ezért kezdtem bele, bármikor könnyebben ellen tudok állni, viszont most nehezen megy… nagyon. Szakértő mozdulatokkal csúszkál fel majd le kezem kis lüktető férfiasságán, annyira érzékien sóhajtozik fülembe, hogy lassan én is fojtottan nyögdécselni fogok csak a hangjától. Olyan finom és puha, annyira édes, és az illata… teljesen elkábít. Mégis… nem szabad hagynom, hogy túlságosan élvezze… Nem… nélkülem semmiképp, és amúgy is büntetésről van szó. Mikor eleget kényeztettem már elengedem, lassan csúsztatom ki nadrágjából. Hallom csalódott sóhaját, félmosolyra húzom ajkaim nyakába hajolva.
- a büntetésed volt, amiért megijesztettél… és a büntetést nem szabad túlságosan élvezni… - mondom halkan susogva, reszketve bújik ölelésembe, mellkasomra támasztva fejét. Olyan édes.
Mellé fekszem, átölelve karcsú forró testét, apró cirógatásokkal illetem. Olyan jó itt mellette, már teljesen megnyugodtam, hogy tudom, nem azzal a szerencsétlennel van. Pedig már majdnem azt hittem. Viszont ha nem ott van, ő sem tudja, hogy a nappaliban aludt, így van egy kis előnyöm. Helyes. A halkan szuszogó kis édest megint felébresztem, felhúzom magamhoz, majd másik kezembe a levetett táskát veszem és elindulok vele a félemeletre. Bemegyünk a vendégszobába, ahova úgyis engem akart elszállásolni.
- Sempai… ez… a te szobád, én nem… - Hát nem édes? Kis ártatlan, tudatlan… Még.
- Mégsem hagyhatom, hogy a beteg házigazda a nappaliban aludjon – szakítom félbe.
- De…
- Semmi de. Feküdj le szépen – parancsolom az ágyba. Talán nem is sejti, hogy én is itt szeretnék aludni vele. Vajon ennyire zavart lenne? Megadón sóhajtva fekszik be az ágyba, magára húzza a takarót és összekucorodik. Mögé csusszanok nesztelenül a takaró alá, majd átölelem kis testét, dús, illatos hajába fúrom arcomat. Még egy ideig érzem halványan fészkelődését, ahogy helyét keresi. Fáradt vagyok, hamar elnyom az álom.
~*~
Kinyit nyammogva ébredek fel, laposakat pislogok, ahogy a bántó napfény éri arcomat. Hiányérzetem van. Valami azt súgja, tegnap este még egy kis Akai volt itt a karjaim között. vajon megszökött? Hmm…
Mezítláb léptek törik meg mély gondolkodásomat, így lehunyom szemem, és további alván „színlelve” fekszem tovább. Amúgy sincs még kedvem felkelni. Finom illat csapja meg orromat, de nem nyitom ki szemem. A matrac mozgásából érzem, hogy leült az ágy végébe. Most mit a vadászó pók, széped csendben megvárom, míg a legyecske a hálómba repül, és akkor becserkészhetem. Tisztán hallom légvételeit, szinte már gondolatait is, olyan csend van. Végül megint mocorogni kezd, édes illata orromba kúszik, és már jelenlététől is bizseregni kezd a bőröm.
- Sempai… reggeli… ideje fölkelni… - suttog a fülemhez hajolva, és eddig bírtam, nem tovább.
Hirtelen ragadom meg csuklóját, és rá is penderítem a párnára, felé kerekedve, csak hatalmas szemekkel pislog fel rám.
- Jó reggelt Akai – nézek le rá mosolyogva, ahogy kezei feje mellett pihennek a párnán, tincsei szétterülnek, és még mindig csak értetlenül néz, remélem nem ijesztettem meg nagyon.
- Neked is… Sempai… - mondja már akadozva, mosolyom csak kiszélesedik, és kicsit lejjebb hajolok hozzá.
- Remélem jól aludtál – kérdem szinte suttogva, szemét lehunyja, és szerintem már azt várja, amire először én is gondoltam, de pályát váltok, és nem ajkait célzom meg, hanem homlokára adok egy reggeli kis puszit, majd megint felhajolok hogy lássam reakcióját… és igen… édesen piruló arc, amit nagyon szeretek.
Krantyogás töri meg az idillt, és szinte egyszerre fordulunk az ajtó felé, ahol a bosszús Sawadat pillantjuk meg. Rá csak unottan tekintek, mint mindig… megzavarja a reggelimet… ggrr…
Látom hogy egyik keze ökölbe van szorulva és kicsit remeg, másikkal nyakánál igazgatja pólóját idegesen. Csak nem rosszul van a „nagyfiú”?
- Reggelt… - morogja szinte csak az orra alatt, egyikünk se szól semmit. Én nem akarok, Akai pedig talán nem jut szóhoz, meg is értem – Azért akartam a hétvégén idejönni… Mert azt hittem mindent meg tudunk beszélni… Akai… - felsóhajt. Ha jó szívű lennék, sajnálnám… de nem vagyok az – De úgy látszik, hogy nem… - jaj… ne adja már elő ezt az önsajnáló szöveget… és mi ez az arc? Majd megbeszélitek jövő héten a suliban. Annyira átlátszó, hogy nem csak ezért jött. Azt hitte nem leszek itt… hát tévedett, egy elég nagyot – Nem is zavarok tovább, hazamegyek… Köszi a reggelit – és már el is suhan az ajtó elől.
- Pá – mondom halkan, elégedetten mosolyogva, de mikor megérzem, hogy alattam a kis Akai ficereg, hogy felkeljen, azonnal felé fordulok, és egy csókkal csillapítom le. Nem kedves… te nem mész most sehova. Megvárom míg hallom a bejárati ajtó csapódását, majd csak ekkor hajolok el tőle.
- Ne törődj vele… - simítom kezem arcára, és mélyen nézek remegő szemeibe – Hidd el… ő azért jött ide, hogy tőlem csábítson el, és én ezt nem akartam. Ha tényleg a barátságotokról akart beszélni, elintézitek hétfőn, a suliban rendben? – nem akarok én rosszat neki… sőt… És lehet, hogy önző vagyok, de most nem csak ez hajt engem.
- Rendben – válaszol halkan, és biccent is egyet, hogy nyomatékosítsa. Elmosolyodom.
Jól van… még egy kicsit arcát nézve simogatom meg, majd sóhajtok.
- Na akkor… reggelizzünk… - mondom, és a kis éjjeliszekrény felé fordítom tekintetem. Ohh… fincsi illata van a rántottának. Két lehetséges dolgot akarok elképzelni… vagy ő etet meg, vagy…
- Segíts nekem enni Akai-kun… - mondom mosolyogva, és közelünkbe emelem a tányért.
- Mi? – pislog fel rám megint, és értetlensége egyszerűen felvidít.
- Sss… - csitítom el, majd a villára szúrok egy falatnyit a tojásból, és ajkaira teszem, hatalmas szemekkel néz le szájára, már amennyire tud, és meg csak lehajolva eszem le róla, lenyelem a falatot és puszit hintek szájára.
- Te leszel most a tányérom – a mondat végén felrántom pólóját egészen a karjára fel, majd feje alá helyezem az anyagot, így a tiltakozó kis kezeket le is feszítettem… persze csak ha tiltakoznának.
- Se… Sempai! Mit csinálsz?! – kérdi frusztráltan, ficeregni kezd alattam. Átvetem lábam és a csípőjére ülök, megfogom a tányért széles mosollyal. A tojás pont langyos, tökéletes. Nem hideg, és nem is fogom megégetni. A villa segítségével, szépen egyenletesen elhelyezem a kis adagot kis testén, minden tökéletes pontba téve egy finom falatot hasán és mellkasán végig.
- Touhi-sempai! – rivall rám, de elég egy mély vesébe látó pillantás szemeibe, és máris elcsitul.
- Itadakimasu – mondom még mindig széles mosollyal, majd lent a legalsó lévő falattal kezdem hasán. Lekanyarintom róla a pici falatokat, majd körkörös nyelvmozdulatokkal tisztítom le puha bőrét. Mennyivel finomabb így mint tányérról. Kis köldökébe is belenyalok, lassan, komótosan eszegetek, hisz ráérünk itt az egész hétvége… Már senki nem rontja a levegőnket se.
- Seh…sempaih… - nyöszörög alattam, de nem zavartatom magam, inkább csemegézem tovább. felérek mellkasához, már csak pár falatka van hátra, azt gyorsan megeszem így van időm játszadozni kis rózsaszín mellbimbóival is. Apró nyögések töltik be a szobát, amit ajkaiba harapva próbál visszafojtani, több-kevesebb sikerrel. Mikor eleget csemegéztem visszaülök ágyékára, érzem vágyát, de… most még nem fogok semmit tenni… Eléggé letisztogattam, visszahúzom a kis pólót rá óvatosan, majd arcához hajolva megint egy kicsi csókot kérek tőle.
- Köszönöm a finom reggelit – susogom ajkaira elégedett mosollyal, majd átölelem, és nyakába hajolva falatozom még kicsikét érzékeny bőrét, vállgödrébe csókolva.
Hallom, ahogy anyuék veszekednek. Ismét..sokadszor..Nem akarom hallani.. De hiába tapasztom be füleim, ugyanúgy hallom. Miért kell ezt csinálniuk? Nem értik, hogy szörnyű hallgatni? Nem gondolnak rám? A kétségbeesés szép lassan úrrá lesz rajtam. Nem bírom. Két puha tenyér fogja be füleim. Nem látom gazdájukat, de már jelenléte is megnyugtat. Megkönnyebbülten dőlök mellkasának. Apró kis simogatásai föltüzelnek. Mintha apró, parázsló tüzek gyulladnának csókjai nyomán. Keze fölfedező mód siklik végig testemen, és én élvezem..minden kis részemmel. Tudom, hogy csak álom, de ez az illat..
- Touhi-sem… - szemeim kipattannak, azonnal puha, nedves ajkakat érzek számra simulni. Ez..megint csak álom? Vagy most mi történik? Tényleg Sempai karjai közt remegek, miközben..Ő..
Nyelek egy nagyot, ahogy eltávolodik tőlem.
- Ne hangoskodj, mert felébred a bumburnyák… - kábán pislogok rá. Keze aprót simít ott..ott..lenn. Az új érzéstől egyre jobban elhomályosulnak gondolataim. Hogyan képes ezt tenni..egy..egy..egyszerű éhh..érintéssel? Ami még fontosabb..miért itt teszi? Bármikor..lejöhet Sawada..
- Seh… sempai… - nyöszörgöm halkan. Nagyon nehezen megy. - Mih… mih… mith cshinálsz? Sa… Sawada fel fog… nh… kelni – ennyi..kész.. Keze ismét végigsimít rajtam, lábaim reflex szerűen szorítom össze és szemeim sem tudom teljesen nyitva tartani. Annyira..én..én..élvezem..
- Nyugodj meg… nem fogok semmit tenni… - semmit? Azon már réges-régen túl járunk. Nem kéne folytatni, még a végén olyat teszünk, amit nem akarok..még nem..
Megfogom közelebb lévő kezét, de túl gyenge vagyok, még egy erősebb szorításhoz is. Apró puszikat kapok nyakamba, mindegyik úgy éget, mint egy-egy kis parázs. Nem bírom. Utolsó józan gondolataimba kapaszkodva próbálom leállítani. Nem szabad..
- To… Touhi… se… sempai…
- Legközelebb ne ijessz így rám… - hangja cirógat, de ahogy ujjai megszorítanak..föladom..elúszik az utolsó fadarab is amibe kapaszkodtam, s hangosan nyögök föl..majd azonnal összeszorítom szám. Istenem..remélem nem hallotta meg..
Puha csókot kapok, és..folytatja a simogatást. Már Sawada sem érdekel..sőt semmi.. Nyöszörögve élvezem, ahogy testem egyre jobban fellobban. Ha már túl hangos lennék, Sempai egy apró csókkal hallgattat el.
Olyan..lassan csinálja..pedig én már nem bírom..miért húzza ilyen sokáig? Nhh…
Alhasamban kezd összegyűlni a forróság..végre..már..már csak egy kih..kicsit..
Az utolsó pillanatban enged el, és én nem bírok visszafojtani egy utolsó sóhajt. Apró csillagokat látok, és szinte fáj a kielégületlenség. Ez..miért hagyta abba? Miért..?
- Ez a büntetésed volt, amiért megijesztettél..és a büntetést nem szabad túlságosan élvezni.. - hallom meg a halk suttogást fülem mellett. Nyöszörögve fúrom arcom mellkasába. Aljas volt, de..megérdemeltem..azt hiszem..ha ő mondja, biztosan. Lihegve kapaszkodom belé, akár a fuldokló a megmentőjébe. Sosem éreztem még ilyet..mégis annyira vártam, hogy befejezze..olyan kínos..el tudom képzelni, mi lehet rólam a véleménye..
Ahogy egyre inkább lenyugszom, úgy hatalmasodik el rajtam a fáradtság. Szemeim egyre hosszabb időre csukódnak le, és légzésem is lelassul. Mekkora változás az előző állapothoz képest..úgy tűnik ez a szélsőségek napja. Bár nem gondoltam volna, hogy..hogy ez ennyire kimerítő..bár lehet, hogy csak a betegség az oka..nem tudom.
Már éppen aludnék el Touhi-sempai megnyugtató légvételét hallgatva, mikor fölkel mellőlem, és maga után húz. Gépiesen követem, karjába kapaszkodva. Már annyira fáradt vagyok, hogy nem igazán érdekel hova megyünk..a lényeg, hogy lehessen aludni.
Lépcső, ajtó, ágy. Oké, így már rendben leszünk. Kimerültén dőlnék el, mikor leesik hol is vagyok. Fejem kicsit kitisztul, a vendégszoba. Touhi-sempai saját magához hozott? Ez..én..
- Sempai..ez..a te szobád, én nem..
- Mégsem hagyhatom, hogy a beteg házigazda a nappaliban aludjon – vág szavamba. Miért, jó volt nekem ott. Nem akarom befoglalni Sempai ágyát..az..olyan..
- De..
- Semmi de. Feküdj le szépen – nem látom az arcát a sötétben, de hangja nem hagy túl sok választást. Azt hiszem ha nem maradok önszántamból, akkor ő fog itt tartani. Szép kilátások. Sóhajtva mászok be a takaró alá, és máris újból rám telepszik az ólmos fáradtság. Hosszú volt ez a nap..már csak egy kis alvásra vágyom, minden más ráér holnap.
De a pihenés terve ismét megbukik. Egy test simul hozzám hátulról, s két kar ölel át. Kipattannak szemeim. Arról nem volt szó, hogy..hogy velem fog.. Nyelek egy nagyot. Nyugalom Akai. Ő a ba..barátod..ez teljesen normális helyzet. Ráadásul azok után, amit ma tettél vele..nem lökhetem el megint. Meg amúgy is..annyira jól esik..Mintha itt semmi gond nem történhetne. Touhi-sempai finom illata lassan körbeölel, akárcsak karjai. Kicsit ficergek, míg meg nem találom a legkényelmesebb helyzetet. Ezt elnézem magamnak..utoljára talán 5 évesen aludtam együtt valakivel..és az is csak a húgom volt.
Sokadszorra hunyom le szemeim, de mintha kimosták volna belőle az álmot. Ennek a pillanatnak meghittnek kéne lennie, mégis..bűntudatom van. Hogy mitől? Nem tudom..vagy..talán még is..
- Sajnálom.. - motyogom halkan. Mi van, ha már alszik? Akkor a levegőnek beszélek..de legalább elmondtam.. - ..sajnálom, hogy így alakult.. Hogy Sawada megzavarta a hétvégét..én..ha tehetném elküldeném, de..az nem lenne helyes..És sajnálom ha megbántottalak..nem gondolkodtam, mielőtt kimondtam a döntést..túlságosan fölkavart a vesze… - elhallgatok. Na jó, hagyjuk. Azt hiszem még ez is több volt, mint amit elvárok magamtól. Valószínűleg úgysem hallotta ezt.. Sóhajtva bújok ölelésébe. Tudom, nem szokásom, de..most megnyugtat.
Hagyom, hogy elnyeljen az álmok végtelen mezeje, és Sempai megnyugtató illata.
oOoOo
Gonosz kis napsugarak ostromolják arcom, én pedig morcosan adom meg magam. Ha nagy leszek, fölfedezem a nap le-fölkapcsolásának megoldását. Hunyorogva meredek magam elé. Milyen nap van? Egyáltalán milyen évszak?
Fáradtan nyújtózkodom..illetve..csak nyújtózkodnék, de a mögöttem pihenő, halkan szuszogó Sempai meggátol benne. Persze..így már világos..a nappaliban voltam, ahol fölkeltettek és..öhm.. Vörösödve mosolyodom el egy picit. Aztán itt kötöttünk ki..és..be kell vallanom, talán sokkal jobban aludtam, mint általában. Szívem melegség járja át. Ilyen lenne, ha szeretsz valakit? Valószínűleg.
Óvatosan bújok ki az ölelő karok alól. Semmiképp nem akarom fölébreszteni. Azonban ahogy fölállok, elkap a szédülés. Muszáj megtámasztanom magam az éjjeli szekrényen. Uhh..ez így nem lesz túl jó. Várok egy kicsit, hogy helyre rázódjon fejem, majd Touhi-sempaira pillantok. A látvány kicsal belőlem egy széles mosolyt. Szőke tincsei kócosan meredeznek mindenfele, arca pedig olyan nyugodt, Így hogy nem látszanak csillogó szemei, teljesen átlagosnak tűnik. Nem is gondolnám, hogy valójában egy perv..
Inkább nem fejezem be a gondolatot, hanem minél halkabban elindulok a konyha felé..szigorúan a fal mellett.Ahogy csendesen lépkedek le a lépcsőfokokon, szédülésem újra előjön, de nem foglalkozom vele. Más terveim vannak. Meglepem Touhi-sempait egy finom reggelivel..tudom, hogy ezzel nem kárpótolhatom a tegnapiért, de..ennyit megérdemel.
Okéé..szédelegve igazán vicces a főzés, de egy kis ügyetlenkedés után sikerül összehoznom egy egyszerű tojásrántottát Atsui módra. Hogy miért különleges? Az titok..apával fejlesztettük ki..mikor van egy kis időnk, szeretünk kotyvasztani..nem hiába van egy pár poroltó itthon. Hosszas gondolkodás után végül Sawadának is megkenek pár szendvicset, végül is..ő is csak egy vendég..akármennyire zavaró, én vagyok a házigazda, gondoskodnom kell róla, hogy jól érezze magát. Egyik kezemben Touhi-sempai, a másikban pedig Sawada reggelijével csoszogom vissza az emeletre, vállammal a falat támasztva. Biztos, ami biztos. Ééééés fönt vagyok. Most valahogy hosszabbnak tűnt ez a lépcsőzés mint általában..A szendvicses tányért lerakom a szobám elé. Az biztos, hogy nem fogok bemenni..most kihagynám ezt a lehetőséget. A rántottát óvatosan leteszem a vendégszoba kis asztalkájára, és csendesen leülök az ágy szélére, Sempait figyelve. Nincs szívem fölkelteni. Úgy elnézegetném még egy ideig. Hosszas, csendes gondolkodás után aztán még is úgy döntök fölébresztem. Hisz ha alszik, nem látom a szemeit..zavart vigyorral hajolok füléhez, és belesuttogok. - Sempai..reggeli..ideje fölkelni..
Már épp azon lennék, hogy megint felfalom, de…
- Én..nem bánom, de..meg..megkérdezem apát –szinte egy szuszra hallom tőle, majd ki is csusszan karjaimból… Na jó. Most még nem bánom, később úgy is magam mellett tarthatom még.
Hogy addig se unatkozzam, felállok ültőmből, és a szobában kezdek lassan fel-le járni. Érdekes, hétköznapi mégis szép képeket látok a falon. Vajon honnan szerezhették ezeket?
- Apa is belement..itt..itt aludhatsz… - kimondottan jó érzés tölt el. Hmm… nem leszek otthon… sőt.. vele lehetek.. nyugiban… Ennél jobb hétvégém nem is lehetne. Magamhoz ölele, és álla alá nyúlva kényszerítem arra, hogy ismét rám nézzen.
- Köszönöm, ígérem még meghálálom – közel hajolok, a hatalmas kísértés közelébe… látom máris sütné le szemeit, de… egy kicsit húzom még - - Hazaugrom pár holmiért, és már jövök is vissza. Addig is… - nem bírom én sem tovább, ezért útravalónak még egy csókot lopok. Olyan jó érzés, nem lehet megunni. Ahogy hozzám simul mindeközben… még jobban nem akarom elengedni, lassan azon vagyok, hogy sehova sem megyek, inkább kibírom három napig azt amiben vagyok, de azért fő a tisztaság… egy kicsi időt még csak kibírok nélküle, utána az egész hétvége úgyis az enyém.
- Nemsokára jövök – mondom halkan, majd magára hagyom… Sietek a cuccaimért, majd vissza ide…
~*~
- De To-chan, a hétégét veled is akartuk…
- Nem érdekel anya… - válaszolok rá azonnal… Tudja jól, hogy nem szívlelem ezt a faszit, akkor miért kell erőltetnie? – A hétvégén egy barátomnál leszek, ti pedig legyetek nyugodtan kettesben. Nem vagyok már kisgyerek, nem kell hurcolni – felkapom vállamra az összekészített táskámat – nem akarok családosdit játszani, és kész. Érezzétek jól magatokat együtt, nyugi, semmi bajom nem lesz.
- Jól van – halkul el végre, már másfél óra papolás után. Remek… akkor végre indulhatok is vissza, már biztos vár rám…
~*~
Furcsán érzem magam… sőt… egyszerűen idiótának… és még irritálóbb, hogy nem zavar. De nem érdekel még ez sem. Olyan boldognak… vagy minek érzem magam… valami ilyesmi. A lényeg, hogy jó, és kész, és nem akarom elrontani. Lassan, mégis meghúzott léptekkel haladok egyenesen előre, mosoly ül arcomon, és nyitott szemmel elmélkedem. Annyi mindent szeretnék, de a kis ártatlan természete, biztos vagyok benne, hogy nem fogja engedni. Nem vagyok a türelemről híres, de valami azt súgja meg fogja érni. Visszaérek, belépek a kapun, majd az ajtóhoz.
Hmm… vajon elaludt a kanapén? De lehet hogy felment a szobájába. Hmm… Lepjük meg egy kicsit, ha már késtem. Csendben nyitok ajtót, cipőm leveszem, majd zokniban egy macska kecsességével osonok mögé, már látom is a konyhapulton elterpeszkedni. Mögé osonok, és megmoccanó kis testét átölelem. Jaj annyira jól esik.
- Bocsánat..kicsit tovább tartott mint gondoltam – suttogom nyakába. Megeszlek…
- Semmi… baj… - hebeg választ, elmosolyodik, de nem hagyom, hogy megforduljon. Így most nagyon kellemes, és kényelmes – Hogy jutottál be? – kérdi édesen pislogva. Megmosolygom.
- Nyitva volt az ajtó… te pedig elgondolkodtál… ha akarom, simán kirabolom a házat a hátad mögött – mosolyom vigyorrá érik a mondat végére. Egyre vörösebb lesz tőle… imádom ugratni. Vállára támasztom állam, hogy arca mellett tudhassam sajátomat. Meglátok az asztalon egy ínycsiklandó tálalást… Hmm… az apja melózik… akkor… - Azt Te készítetted?
- Igen… - hirtelen csusszan ki karjaimból… hmm… - Megmutatom a szobádat… - szobám? Úgy gondolod, hogy nem fogok átmenni hozzád? Felsétálok utána - Ez az..remélem megfelel..ha bármi baj van vele, csak szólj… - baj? Semmi… a cuccaimnak jó kis hely lesz, le is teszem a táskám. Itt? Aludni? Nélküle olyan „rideg” lenne… szeretem a vörös alvómacikat. El is vigyorodom megint, neki háttal állva - - Én… beveszem a gyógyszereim… addig pakolj ki… - motyogja megint, majd ki is suhan. Most mitől van ennyire zavarban? Engem nem zavar, csak szeretném tudni. Hmm… majd kiderítem. Ha már úgy is kiment, akkor átvedlem valami kényelmesebb ruhába. Tudom, hogy még nagyobb zavarban lett volna, ha előtte teszem ezt meg. hehe…
Lehet hogy e miatt osont ki? Hmm… Kis ártatlan… ügyetlenke…
Lehetséges, hogy… Nem tudja mit kell tenni?
Egy kicsit várok még rá, körbeszemlélem a szobát, a képeket, hiszen ezek az egyik legszebb részei… érdekes beállítások… De mikor már eleget vártam, inkább átmegyek a szobája felé, és megállok az ajtóban. Összegörnyedve ül… Rosszul lenne?
Nem… akkor már biztosan szólt volna. Tényleg nagyon aggódhat valamin, de csak sejtem.
- Mi a gond pumukli? – hívom fel magamra figyelmét, szinte rémülten néz rám.
- Semmi… minden rendben van… - igen… én meg a lányokat szeretem… na ne etess. Elé guggolok, és előre biccentett fejét megint állánál fogva fordítom magam felé.
- Ugyan, ne aggodalmaskodj már ennyit, mert csak megárt. Mindent nagyon jól csinálsz – mondom bíztató mosollyal. Csak légy önmagad, és minden nagyon jó lesz. Már épp csókolnám meg, nem csak azért hogy megnyugtassam, de hirtelen csapódik ki az ajtó, álcából hátra esem.
- Bocsánat, hogy csak így rátok török, de kénytelen voltam. Akai, sajnálom, de el kell utaznom pár napra..muszáj megnéznem azt az épületet amin dolgozunk, mert az ottani kollégák teljesen elrontottak mindent. Tudod, hogy magammal vinnélek, de még mindig beteg vagy, ráadásul vendéged is van – apuka nem semmi… gondol egyet, és utazik… Ez nekem most csak jó… nagyon jó! Kettesben leszünk, végleg. Megölelgeti vöröskémet - vigyázz magadra. Jut eszembe, Sakumáékkal fogok utazni, így a fiuk is csatlakozik a kis pizsama partitokhoz..remélem nem gond. Úgy tudom úgyis jóban vagy a kölyökkel. Majd megegyeztek ki hol aludjon.. – ennyit arról, hogy ketten leszünk… de nem csak ez zavar… de ja vu érzésem van… mintha valahol hallottam már volna hasonló nevet… hm… és az is biztos, hogy már ismeri - Úgy hallom megérkeztek. Sietek haza, legyetek jók! – és suhan is ki… Mi van? Még pár percet sem kapunk? Bahh…
- Szia Akai! – azonnal elakad a lélegzetem, de az övé is. Mi a francokat keres itt ez az alak?
- Sa… Sawada… - szinte rémülten hallom magam mellől a nyöszörgést. Fogam csikorgatom, és villámokat szórnak szemeim.
Emlékszem már… Sawadát az apja által ismerte meg, innen volt olyan ismerős nekem a név is… Ez most komolyan itt fogja rontani a levegőmet? Na nem… azt nem hagyom…
- Ez mit keres itt? – mutat rám, és Akaira éz, aki összehúzza magát.
- Hé… ha kíváncsi vagy, hozzám beszélj! – állok fel, hogy szemmagasságba kerüljek.
- Tűnj haza te perverz! Akai… mit keres ez itt? – ruhájánál rántom magam felé.
- Itt alszom öcsi… ne szólj bele – vigyorgok rá, mire elszörnyülködik. De nehéz a felfogásod haver.
- Dehogy alszol itt! Mondtam már, hogy tartsd magad tőle távol! Nem neked való. Én fogok itt aludni, mert apáink elutaztak…
- Ó igen? És gyakran szoktak úgy elutazni, hogy átjössz ide alukálni? Chh…
- Semmi közöd ehhez, inkább húzz innen.
- Nem megyek sehova, itt fogok aludni, inkább húzz át a vendégszobába, ha már muszáj itt rontanod a levegőt.
- Nem te mondod meg, hogy…
- Elég legyen! Mind a ketten fogjátok be! – ordít fel és meghökkenve nézek Akaira… De kis pukkancs lett belőle hirtelen - Nem hallgatom tovább… inkább én döntök… Sawada..Te az én szobámban alszol, Touhi-sempai pedig a vendégszobában marad, mert már úgyis ott vannak a dolgai – hogy… MI? Mivan? Most komolyan… komolyan…?
Ráadásul ez a szemét még el is mosolyodik. Na kész… ennyit a hétvégémről… meg az egészről… Befejeztem…
~*~
Összerámoltam mindenem, igaz nem kellett sok mindent elpakolni, nem nyaralni jöttem egy hétre, csak hétvégére itt aludni, amíg anyámék elvannak. Nincs kedvem tovább ezt játszani… ha ezek után neki ő kell, legyen… nekem úgyis bárki a lábaim elé esik… Már besötétedett mire elkészülök, kinézek az ablakon és világítanak az utcai fények. Jó… akkor most szépen, csendben látatlanul „kiosonok” és hazamegyek. Vállamra csapom táskámat, szobaajtaja előtt egy pillanatra megállok összeszoruló szívvel… Francba…
Nagy a csend, jobb lesz ha tényleg csendben megyek le. Óvatosan megyek le a kis lépcsőn, áthaladok a nappalin, de ekkor egy hangra leszek figyelmes… Megfordulok tengelyem körül, és a kanapé végébe állok. Ez… nem lehet igaz. Oldalt fekve nyúlik el, karjai és lábai össze vissza állnak, és kis pizsamájában, egy vékony takaróval alszik itt a pöttöm. Azt hittem már, hogy vele egy szobában akar aludni… De akkor miért nem azt az idiótát küldte ide le? Kis idiótám… Tényleg tanulnod kell még… Óvatosan teszem le a táskámat, nem akarom felkelteni. Nagyon édesen alszik.
Mellé osonok, és leülök ahova éppen hogy csak férek… Hirtelen olyan nyugalmat érzek…
- Rám ijesztettél baka… - suttogom nagyon halkan, majd arcából egy kis tincset simítok ki. Majd én megtanítom neked, hogyan is kell viselkedned ilyekor… Nyammog mikor ujjaim arcához érnek… Langyos, így biztos láza sincs, de ez a takaró túl vékony neki, főleg most amikor betegeskedik.
Szívem zakatol, és csak arra gondolok, hogy itt van és nem fent. Annyira megnyugtató, hogy csak – nem véletlenül – félreértelmeztem őt. Láttam a szemében valamit… szomorúságot… Egy veszekedés ilyen könnyen kihozta a sodrából? Nem akarom tudni miért…
nyakára téved mutatóujjam lágy simítással, és ahogy összerándul gonosz kis mosolyka terül szét arcomon. Megijeszted sempaiod? Hm? Kicsi Akai… Ezért egy kis büntetést kapsz, Touhi módra. Hehe…
A helyett, hogy feljebb húznám rajta a takarót, inkább felterítem a kanapé háttámlájára, úgyis útban lenne, és lesz majd más, ami felmelegíti. Lélegzet elállító látvány számomra, ahogy végre teljesen láthatom pizsamájában szenderegni. Leveszem pulóverem, hogy könnyebben mozoghassak, majd leteszem magam mellé a földre. Áhítattal simítok végig rajta, és örömmel fedezem fel az eddig tenyereimnek ismeretlen területeket. Ég is már a tenyerem tőle, nagyon élvezem. Kissé feltűröm pólóját, hogy felforrósodott bőréhez érhessek, hasa meg is rándul, de magabiztosan haladok felfelé. Milyen kicsi hasa van… Mire mellkasához érek a kis pólóban megakad kezem, így csak kevés felületet érek el, de már sikerült megmozgatom a kis édest.
Lábai picit csuszkolnak a kanapén, de még mindig nem kel fel. Visszafelé simítom lassan kezem, és pólója alól egyenesen nadrágjára vezet utam… Szívem mindjárt kiugrik a helyéről… Fel-le simítom rajta kezem mindaddig, míg fel nem élesztem. Résnyire nyitott ajkakkal kezd el félálomban levegő után kapkodni, és eddig bírom. Kezem a nadrág kis anyaga alá csúszik, közel hajolok arcához. Hirtelen kipattannak szemei, mikor teljesen leér kezem.
- Touhi-sem… - kicsit hangos, muszáj vagyok hosszan ajkaira tapadni… és amúgy is… Lassan hajolok el tőle, de nem messze.
- Ne hangoskodj, mert felébred a bumburnyák… - intek fejemmel fel… Tuti, hogy az a bolond alszik, úgysem mer most Akai közelébe menni, azok után, hogy lapátra lett téve… legalább is szerintem.
- Seh… sempai… - lihegi édesen, arca máris kipirult még ebben a fél-sötétségben is látom – Mih… mih… mith cshinálsz? – nyel egy nagyot, még én is hallom, de csak szélesen mosolyogni tudok rajta… - Sa… Sawada fel fog… nh… kelni – elakad a beszédben, mikor megcsusszan kezem, össze is szorítja kis lábait, nagy szemeit, egy-egy pillanatra.
- Nyugodj meg… nem fogok semmit tenni… - bíztatom továbbra is egy mosollyal. Támaszkodó kezemre csusszannak kis ujjai, ez az amit leghamarabb elér. Nyakába hajolok, forró puszikat égetek puha bőrébe, orrommal haját túrom arrébb, hogy ne legyen útban.
- To… Touhi… se… sempai… - olyan édesen nyögdécsel, hallanom kell még egy kicsit.
- Legközelebb ne ijessz így rám… - suttogom vállgödrébe, majd rámarkolok a lényegre, mire felnyög, de azonnal el is fojtja ijedtében… édes… de itt nem hagyom abba, és lassú mozgással kezdem tovább ingerelni remegő kis testét, puszikkal haladok arcán míg egy finom csókot nem kaphatok tőle.
- Baka… - m..mi? Értetlenül pillantok föl rá, és mikor megérzem ujjait hajam közt, még jobban összezavarodom. - Azt hittem ismersz már ennyire... - igen..ismerem..mindig játszik a fiúkkal. - Mit gondolsz? Úgy ismertél meg, aki szinte lesből, a semmiből támadva cserkészi be azt, ami kell neki úgymond… a „gyűjteményébe” ahogy mondtad… nem? - ez így van.. aprót bólintok. Mire akar kilyukadni? - Ha téged csak a „gyűjteményembe” akarnálak… akkor miért puhatolóznék így ennyire, és tegnap miért mondtam azt, hogy ha nem szeretsz inkább békén hagylak? Hm? - ohh..erre nem is gondoltam. De nem tudhatom..hogyan bizonyosodhatnék meg?
- Én… én… - sírás fojtogatja a torkom, de igyekszem visszatartani. Nem kezdhetek el bőgni itt előtte.
- Akiket megszereztem egy-egy alkalomra, azokat sosem szerettem, és már mondtam… téged szeretlek…és akit szeretek… nem csak úgy akarok… hiszel nekem? - remegve nézek a lilás íriszekbe, amiktől csak milliméter választ el. Olyan közel van..és..megint kimondta, hogy..hogy szeret..ez...elég bizonyíték..nem? Megfogja kezem és..azt hiszem itt vesztem el.
- Én… hiszek… - súgom erőtlenül, és összefűzöm ujjaink. Szívem száguldani kezd, bőröm egyre inkább fölhevül.
- Helyes… akkor engedd, hogy szeresselek - puha ajkai gyengéden simogatják számat, érzem, hogy a kanapé hátulja neki nyomódik hátamnak, és..innentől filmszakadás. Csak forróságot és a gyengéd érintéseket fogom föl..minden már megszűnik. Csodálatos érzés..amit csak Sempai tud kiváltani belőlem..és amit minél tovább akarok érezni..
- Szia fiam, hazajöttem… - mi? hol vagyok? mi történt? Kábán pislogok az érkezőre. De hisz ő apa..igen..
- Szi… szia apa… - dadogom halkan.
- És ki ez a fiú itt melletted? - fiú? Oldalra pislogok, majd apára. Még mindig nem igazán tudom hol vagyok. Az biztos, hogy mellettem Touhi-sempai ül..de hogy kerül ő oda? Az előbb még.. Az emlék hatására még inkább elvörösödöm.
- Jó napot, Yagi Touhi vagyok. Akai sempai-ja vagyok a középiskolából - mutatkozik be Sempai, ezzel kihúzva engem a csávából.
- Á… örömmel látom Akai, hogy máris szereztél barátokat. Az én nevem Atsui Akio, örvendek - hűs tenyér simul homlokomra, most kifejezetten jól esik. - Olyan vörös vagy csak nem felment megint a lázad? - ezt most tőlem kérdezi? Hülye kérdés..ki mástól..
- Nem mértem meg… - vallom be csendesen, de amilyen forró vagyok jelenleg..kiakadna a hőmérő.
- Akkor tessék megmérni. Sajnos nekem most egy ideig dolgom lesz, kaptam egy nagyobb határidős munkát.
- Semmi baj… a munka az első - végre egy mosolyt is meg tudok ereszteni. Látom rajta mennyire sajnálja. Utálja ha haza kell hoznia a munkát.
- Akkor legyetek jók, ha kellenék Akai, a dolgozószobámban vagyok…
- Kedves apád van - hallom meg, amint apa eltűnik a szobából. Sokan mondták már, és igaz. Remek ember..
- Köszönöm… - fölhúzom magamhoz térdeim, és elgondolkodva meredek magam elé. Szóval nem csak a "gyűjteményébe" akar.. Kicsit vidámabb leszek erre a gondolatra.
- Hallottad apukád… tessék lázat mérni - apró érintés az arcomon, amitől megborzongok. Persze..a lázmérő..
- I-igen… - elrohanok az apró kis műszerért, majd visszaülök Touhi-sempai mellé. Most már..olyan természetesnek tűnik, hogy a közelemben van..igazából már hiányzik is, ha távolabb megy. Fura érzés..
- Akai… lenne egy kérésem… vagy kérdésem… - most miért lett ilyen komoly? Van még egy probléma, amit eddig nem vettünk észre?
- Igen?
- Tegnap hazajött anyám pasija… és semmi kedvem otthon lenni… Nem alhatnék itt legalább ma nálatok? Persze… csak ha nem okozok gondot - ná.. nálunk aludni? Megszeppenve pislogok rá. Nem is tudom.. nem korai ez még? Várjunk.. hisz csak.. csak barátként akar itt maradni.. és tudom, hogy mennyire utálja az anyukája barátját. Már csak puszta emberségből igen kéne mondanom..a jelen helyzetben pedig..biztosan, hisz Ő most..mi most..Ő a barátom nem? Pirulva bólintok és térek közeledő ajkai elől.
- Én..nem bánom, de..meg..megkérdezem apát - hadarom és már sietek is a dolgozószoba felé. Olyan új ez az egész.. Mármint..nagyon örülök neki, hisz erre vártam, most még is.. valahogy nem tudom mit kéne csinálnom. Tényleg.. mit kéne? Ilyenkor sajnálom, hogy semmi tapasztalatom. Na mindegy, majd csak kitalálom, nem lehet olyan nehéz..hisz mindenki elkezdi valahogy.
Kopogok, majd bedugom fejem apa dolgozószobájába.
- Zavarhatlak? - kérdem halkan. Apa a gépénél ül, de a kérdésre felém fordul, mosolyogva megdörzsöli homlokát.
- Persze.. úgy is már most unom ezt az egészet - fáradt sóhajjal pillant a monitorra, majd újra rám néz. - Megmérted a lázad? - bólintva adom oda a hőmérőt, amit vizsgálódva vesz el. - Jól van nem vészes..de azért pihenj még - mosolyogva teszi le a műszert. - Miért is jöttél?
Ja..persze..na, akkor kérdezzünk rá..bár biztosan megengedi, apa csak örül, ha új barátokat szerzek.
- Öhm.. csak azt akartam kérdezni, hogy..nagy gond lenne, ha Touhi-sempai maradna a hétvégére? - lehajtom fejem, hogy ne lássa piruló arcom, bár úgyis csak a láznak tudná be. Nem is sejtheti mit jelent nekem a Sempai.
- Természetesen maradhat, ha a szülei is megengedik. A vendégszoba mindig nyitva van a barátaidnak - jókedvűen nyújtózik egyet, majd visszafordul munkájához. - Ideje folytatnom..gondolom egyedül is el tudjátok magatokat látni. Ne fáraszd ki magad Akai.
- Rendben apa..jó munkát.. – behajtom magam után az ajtót és száguldó szívemet nyugtatva indulok vissza a nappaliba. Tényleg itt fog aludni..egy házban velem..a..barátom. Ahogy kimondom magamban, mintha melegség áradna szét testemben, amikor pedig megpillantom a nappaliban nézelődő Sempait, muszáj elmosolyodnom. Itt van, és..szeret..engem..
Halkan megköszörülöm a torkom, mire felfigyel rám, s a nézelődést abbahagyva hozzám sétál.
- Apa is belement..itt..itt aludhatsz.. - zavartan pislogok miközben megfogja állam és kissé fölemeli fejem. Közvetlen közelről nézek mosolygó arcába, és már érzem is, hogy megint pirulok. Vajon ezt mikor fogom abbahagyni?
- Köszönöm, ígérem még meghálálom - suttogja ajkaimra. Csak nyugalom Akai..próbálj ne elájulni. - Hazaugrom pár holmiért, és már jövök is vissza. Addig is.. - szabad kezével magához ölel, ajkait pedig az enyémekre simítja. Halk sóhajjal bújok ölelésébe, és lehunyom szemeim. Szinte elkábít kellemes illata, ajkainak különleges íze. Tenyereim mellkasára simítom, érezve száguldó szívverését, de most még ez is megnyugtat.
Az idő lassan elmosódik, csak azt veszem észre, hogy fázok. Kábán pislogva nyitom föl pilláim és a lilás íriszekkel találom szemben magam. Milyen szépen csillognak..
- Nemsoká jövök - suttogja kellemes hangján, egy utolsó puszit kapok, majd már csak a csukódó bejárati ajtót hallom.
Lángoló arccal, remegve, kába mosollyal meredek magam elé. Nem igen tudok mit kezdeni ezzel az új Touhival..olyan hirtelen változott meg, de..azt hiszem nagyon jó irányba.
Még egy kis merengést megengedek magamnak, majd nekilátok vacsorát készíteni. Általában, ha apa itthon is dolgozik, nem szoktam vacsorát készíteni, megelégszem egy szendviccsel, de most..Touhi-sempai megérdemel egy kis fáradozást. Halkan dudorászva veszem elő a hozzávalókat. Akkor csináljunk egy nagyon finom vacsit!
oOoOo
Még mindig dúdolgatva üldögélek a konyhapulton, elégedetten figyelve a gőzölgő lábast. Most ki tettem magamért.. Már csak azt remélem, hogy Touhi-sempainak is ízleni fog. Tényleg..vajon hol késik ennyit? Meggondolta volna magát? Vagy a szülei nem engedik? Esetleg valami baj történt vele út közben? Mi van, ha elütötte egy autó, vagy megtámadták? Ajkaimat rágcsálva nézem végig a gondolataimban megjelenő szörnyű lehetőségeket. Jó, tudom, hogy túldramatizálom a dolgokat, de..mi van ha bármelyik igaz ezek közül? Ennyi..muszáj körül néznem odakint. Pont másznék le a pultról, mikor két kar hátulról átölel. Először ijedten próbálnék szabadulni, de mikor megérzem az ismerős illatot, megnyugszom. Jól van..ezek szerint semmi baja.
- Bocsánat..kicsit tovább tartott mint gondoltam - suttogja, lehelete nyakamat cirógatja, amitől megborzongok.
- Semmi..baj.. - motyogom zavart mosollyal. Mekkora idiótának gondolna, ha tudná mik jártak a fejemben. Éljen az áldott tudatlanság. Öhm..várjunk..miért nem hallottam mikor megérkezett? Ennyire süket lennék? - Hogy jutottál be? - kérdem értetlenül.
- Nyitva volt az ajtó..Te pedig elgondolkodtál..ha akarom, simán kirabolom a házat a hátad mögött - elvörösödöm. Figyelmetlen vagyok..oké..egy újabb tulajdonság, amit le kell küzdenem. - Azt Te készítetted? - vállam fölött áthajolva szemléli a gőzölgő vacsorát, arcán apró mosollyal.
- Igen.. - motyogom, és öleléséből kibújva csúszok le a pultról. Szedd össze magad Akai, ne viselkedj úgy, mint egy zavart öt éves! Őőő..mi is jön most? Ja igen.. - Megmutatom a szobádat.. - erőt véve magamon mosolygok rá, és már indulok is a vendégszoba felé, ő pedig követ. Mély levegő, nyugalom. Tekintsd úgy, mintha csak egy rokon látogatna ide..ez az..mintha valamelyik idegesítő unokatesód lenne. Az egyetlen különbség, hogy az unokatesóim, nem szoktak..megcsókolni...meg..
- Ez az..remélem megfelel..ha bármi baj van vele, csak szólj.. - mosolyogva nyitom ki az ajtót, ő bemegy, táskáját ledobja az ágyra és kíváncsian pillant körbe. Hát..túl sok nézni való nincs..egy egyszerű szoba, a falon fotókkal, amiket még én készítettem. Bár ez a ház többi részében is így van. - Én..beveszem a gyógyszereim..addig pakolj ki.. - mosolyogva iszkolok át saját szobámba, ahol azonnal kupán vágom magam. Miért nem tudok egy értelmes mondatot sem kinyögni? Pedig Touhi-sempaiial már olyan jól el tudtam beszélgetni. Most meg olyan, mintha elölről kezdenénk az egészet.
Letörten tüntetem el orvosságaim, majd leülök az ágy szélére és tenyerembe temetem arcom. Ha egész hétvégén ezt csinálom, biztosan kiábrándul belőlem. Talán.. Próbálom fölidézni, hogy mit tanított délutánonként Touhi-sempai, de most egyiket sem találom túl hasznosnak. Ahogy telik az idő, egyre mélyebbre süppedek a tehetetlenség hűvös sötétségében.
- Mi a gond pumukli? - összerezzenve nyitom ki szemeim, és az előttem guggoló Touhi-sempaira pislogok. Megint nem hallottam..úgy közlekedik, mint valami szellem..komolyan egy csengőt fogok kötni rá, hogy tudjam merre jár.
- Semmi..minden rendben van.. - fordítom el fejem, de ő nem hagyja. Államat megfogva irányít vissza.
- Ugyan, ne aggodalmaskodj már ennyit, mert csak megárt. Mindent nagyon jól csinálsz - mosolyog rám, én meg vágok egy fintort. És a gyereket is a gólya hozza.. Már épp válaszolnék, mikor kivágódik az ajtó. Touhi-sempai ellökve magát tőlem huppan a földre, én pedig az ajtóban álló apámra nézek. Teljesen fölöltözve, kezében aktatáskájával áll, mögötte a folyosón egy nagy bőrönd terpeszkedik. Mi történt?
- Bocsánat, hogy csak így rátok török, de kénytelen voltam. Akai, sajnálom, de el kell utaznom pár napra..muszáj megnéznem azt az épületet amin dolgozunk, mert az ottani kollégák teljesen elrontottak mindent. Tudod, hogy magammal vinnélek, de még mindig beteg vagy, ráadásul vendéged is van - itt vet egy pillantást Touhira, majd hozzám lép és megölel - vigyázz magadra. Jut eszembe, Sakumáékkal fogok utazni, így a fiuk is csatlakozik a kis pizsama partitokhoz..remélem nem gond. Úgy tudom úgyis jóban vagy a kölyökkel. Majd megegyeztek ki hol aludjon.. - mosolyogva kócolja össze a hajam, majd elindul ki a szobából - Úgy hallom megérkeztek. Sietek haza, legyetek jók! - megkövülten nézek utána. Nem..nem az a baj hogy elmegy..azt túlélném, de amit utána mondott..a Sakumáék fia..őő..őőő..
- Szia Akai!! - lelkes köszönéssel jelenik meg az ajtóban, de ahogy ránk pillant, lefagy arcáról a mosoly. Azt hiszem erre a helyzetre hámunk közül senki nem számított.
- Sa..Sawada.. - nyöszörgöm halkan. Most mit csináljak, most mit csináljak, most mit csináljak?!?
oOoOo
Térdeim átölelve, összeszorított szemekkel kuporgom az ágyamon. Már jó ideje csak Touhi-sempai és Sawada vitája töri meg a csendet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire idegesek tudnak lenni..egyikőjükről sem. Annyira rossz hallgatni..ez olyan, mint mikor a szüleim veszekedtek régen..olyankor mindig a takaró alá bújtunk Denkivel, és egymást nyugtattuk. Kár hogy most nem tehetem ezt. Ideje..ideje kiállnom magamért, és elhallgattatni őket.
Veszek egy mély levegőt, majd belevágok..meguntam..
- Elég legyen! Mind a ketten fogjátok be! - két döbbent szempár fordul felém. Na igen, egyikük sem ismeri ezt az oldalam..mivel csak végszükségben használom. Sokak szerint ilyenkor átveszem a húgom viselkedését..lehet hogy van benne valami. - Nem hallgatom tovább..inkább én döntök.. - ajkaimba harapok, de nem hagyom hogy elbizonytalanodjak - Sawada..Te az én szobámban alszol, Touhi-sempai pedig a vendégszobában marad, mert már úgyis ott vannak a dolgai - Sawada arcán diadalmas mosoly terül el, mint aki megnyerte a III. Világháborút..undorító. Touhi-sempai pedig..nem is tudnám leírni milyen kifejezés ül ki arcára, de összeszorul tőle a gyomrom. Szó nélkül vágtat ki a szobából, és én egyre rosszabbul érzem magam tőle. Biztosan..félreérti a dolgot..de muszáj volt, nem bírtam tovább a veszekedésük.. Így a helyes..de akkor miért érzem magam egy hatalmas szemétnek?
- Tudtam én Akai, hogy jól választasz.. - egy Denkitől tanult gyilkos pillantás ex legjobb barátom felé és én is kisétálok a szobából.
- Lezuhanyzom.. - szólok vissza, de persze nem ezt teszem. Lehorgasztott fejjel sétálok le a nappaliba, és összekucorodva fekszem le a kanapéra. Kicsit hűvös van takaró nélkül, de ezt kibírom. Remélhetőleg most mindketten azt hiszik a másik szobájában vagyok, így békén hagynak..legalábbis estére. Ki kell pihennem magam, hátha megálmodom a megoldást. Mennyi erre az esély? Nagyon kevés..
Nem… nem válaszol csak nagy szemekkel néz rám. Mitől csillognak ennyire azok a meleg szemek? Biztos lázas… De vajon válaszolni fog nekem? Annyira várom már, de semmi.
Hirtelen megmoccan, és lassan közelít szinte lassítva mégis mire mindezt felfogom már számon pihennek forró, égő ajkai, a levegő is tüdőmbe reked… Mi… csak… csak nem elszédült? Apró mozzanatokat tesz, de én teljesen ledermedek… Nem… jól van… és ezt önszántából teszi… Felforr a vérem is, és mire mindent felfogok, fellángol bennem egy érzés… Többet akarok érezni. Mint szomjazó az oázisra találva, olyan mohón kezdem falni ajkait, szinte kiéhezve. Olyan édes, finom íze is van, teljesen különbözik azoktól a nagyobb és keményebb alakoktól akiket eddig érintettem vagy csókoltam. Puha és lágy, és magával ragad az érzés, teljesen vonz, megőrjít legbelül pedig elnyomott énemet idegesíti ez a tudat, hogy ilyeneket érzek, de nem érdekel.
Magamhoz húzom, hogy könnyebben is elérhessem, de pár pillanattal később karjaimból kiszakadva fut el, mér körvonalát is alig látom, egy másik ajtó mögött tűnik el. Mi volt ez? Most meg miért szalad el? Kezdek teljesen összezavarodni. Szívem még zakatol, de lassan csitulni kezd. Felállok az ágyról és lassú léptekkel közelítem meg az ajtót.
- Én… ro… rosszul érzem ma… magam… - hallom át hebegését az ajtón, de azt is csak alig - el..el kell menned… majd ho… holnap… akkor… válaszolok min… mindenre… - ebben a pillanatban szorul össze a gyomrom. Most miért lök így el magától? Nem értem.
- De… - szólnék közbe, de szerintem ezzel úgysem érnék el semmit, maximum ráijesztenék, amit nem akarok. Visszadugom zsebeimbe kezemet, ég egy utolsóbágyadt pillantást vetek az üres ajtóra - akkor holnap. Viszlát… Akai… - mondom még, majd sarkon fordulok, és kimegyek a házból.
~*~
- Jó reggelt Tou-chan – köszönt egy mély hang… Már megint ez a muki. Miért kell ennek reggel itt rontania a levegőmet? Ne vigyorogj rám… ggrr… utálom ezt a faszit… Tuti nem leszek itthon a hétvégén, ha ez is itt van. Vissza vicsorgok rá.
- Reggelt… - mondom halkan, majd a reggelimért megyek a konyhába. Anyu már javában mosogat, és még dúdolgat is. Biztos nagyon jó kedve lehet valamitől, irigylem.
- Szia To-chan végre, hogy felkeltél. El ne késs a suliból.
- Ah… - vetődöm le a székre… De hiába nézek rá a reggelimre… semmi kedvem hozzányúlni, pedig jól néz ki.
- Délután Haruhikoval szeretnénk elmenni a…
- Nyugodtan… - vágok közbe, mire anyám hirtelen kapja felém tekintetét a törölgetésből.
- Mi a baj To-chan? – felkönyökölök az asztalra, majd teámat kezdem el kortyolgatni… ez még jól esik.
- Semmi… menjetek csak, nekem úgyis dolgom van – válaszolom unottan, majd felpillantok rá, szemében enyhe aggodalmat látok… rég volt mér ilyen… ha jól emlékszem a változó korszakomban láttam utoljára ezeket a szemeket, még mikor kisebb voltam – nyugodj meg nem keveredek semmibe… - teszem hozzá szemem forgatva… akkor is azt hitte, de közel sem járt az igazsághoz
- Jól van… - teszi el az utolsó tányért is – Akkor én felmegyek, te pedig egyél rendesen – vállamra teszi a kezét míg elhalad mellettem, majd ugyan így simítja le.
Felsóhajtok, és az asztalra könyökölve szemezek még mindig a reggelivel, de végül ő nyer, és nem eszem meg. Elpakolok, majd mivel már időben vagyok, indulok a suliba. Az úton kezd hűvösebbé válni már a levegő, de szerencsére egy pulóver is elég még, a kabátos korszak messze van. Vajon mire számítsak ma? Nem is tudok semmire sem gondolni, mert a kölyök úgy összezavarta a kis világomat, hogy nem látok ki belőle. Még senki nem volt rám ilyen hatással. Ez vajon nekem jó, vagy rossz? Én élveztem az eddigi életemet is, főleg mikor sokat szórakozhattam a suliban is, élveztem minden percét. Viszont most ez egyáltalán nem hiányzik, valamit sokkal jobban szeretnék. Ha valamit akartam azonnali erőbedobással bármikor megszerezhettem, mindig azonnal támadtam és bejött… Igaz maga a dolgok ily olyan hosszúak voltak mint maga a támadásom. De ez sem zavart… akkor most mi van?
Kell nekem ez a vakarcs, már biztosan tudom… De valahogy ez nem az a fajta vonzalom, amit annyi éven át éreztem és használtam ki… azok mindig csak bizonyos ideig tartottak és hirtelen fellángolásból törtek elő… ez viszont… Fokozatosan mégis váratlanul pattant ki belőlem. Furcsa. Ha ennyire akarom, miért nem támadom le mint minden semének látszó egyént a suliban? miért puhatolózom? Olyan egyszerűen megszerezhetném, hisz látom, érzem, hogy nem idegen számára az amit teszek, könnyen átadná magát, csak meg kell ragadni. Ez fogom tenni… Nem kínzom itt magam. Visszatér a régi Touhi, és minden rendben lesz…
~*~
Még jó hogy valami miatt gyorsan telt el a nap a suliban, bár én szinte csak bambulással töltöttem el az időmet. És gondolkodással, bár nem sokat értem vele. Inkább csak teóriákat állítottam fel, hogy vajon mi történhetne majd ma, és hogy mit is akarok tenni… majd meglátjuk.
Már csak pár méter választ el a házuktól, szívem megint gyorsabb ütemre vált. Franc… kushadj már! Lassan az ajtó elé baktatok. Oké… tegnap talán hirtelen törtem be, de nem illik minden alkalommal csak úgy belépnem, jobb ha kopogok vagy csengetek.
Egy kiscsaj nyit ajtót, elkerekedett szemekkel figyelem vigyorgó arcát… Kire hasonlít? Valahonnan ismerős nekem.
- Most magatokra hagylak titeket, de..ajánlom, hogy ne csessz el semmit, különben velem gyűlik meg a bajod! – mellkasomra böki mutató ujját, én meg csak… pislogni tudok… Mi van?
- Remélem értjük egymást.. Nos..viszlát bátyus – hm… azt hiszem valami nekem kimaradt… de hülye az aki nem jön rá, hogy ez a húga volt, aki mosolyogva fenyeget majd gyorsan elsuhan… Érdekes egy jelenség, teljesen az ellentettje Akainak… szerintem. Lepillantok rá, épp a kanapén ül.
- Szia… Sempai… Ülj le… - invitál beljebb, és nem vagyok rest elfogadni… Mellkasom dübörög… Kezdek belül idegesebb lenni… nem arról volt szó, hogy visszavarázsolom régi énemet?
- A..azt mondtam, ma válaszolok az eddigi kérdéseidre… ezt..ezt be is tartom..csak kérlek..kérlek ne szakíts félbe – édesen makog, nem is figyeli mit csinálok, pedig felette álltam meg, de a szőnyeget érdekesebbnek találja - kezdjük azzal a… a kérdéssel, amit még a portánál tettél föl, hogy miért nem húzódtam el. A válasz egyszerű… mert… mert élveztem… Jó esett, és nem akartam tiltakozni… Ebből jön a következő válasz, hogy jobban szeretek e veled lenni, mint Taiki-sempaiial… erre i… igent kell mondanom… És hogy mi a helyzet Taiki-sempaial… őt… én… tisztelem… és fontos a számomra, de… rá kellet jönnöm, hogy nem… nem ő az első… - iszom szavait úgy figyelek rá… annyira édes, nem tudok semmit közbeszólni. Amit hallok egyszerre megkönnyebbülés mégis zavar. Tényleg jól értettem? Fontosabb lennék neki? Tudtam… éreztem, hogy nem úgy szereti azt az alakot, ahogy ő azt elképzelte. vajon ettől miért érzem most jobban magam? Nem… valami még hiányzik - Azt mondtad tudni akarod mit érzek... a válasz nehéz, mert én sem tudom pontosan, de..nem akarom, hogy eltávolodj… ahogy te mondtad… éns… énis… meg… megsze… megszerettelek téged… - Szívemről szikla gördül le, szinte hallatszik a koppanása – viszont… - mi? Mit? - én nem akarom úgy végezni, mint a többi pasi, akit… akit megszereztél… nem akarok egy… egy lenni a gyű… gyűjteményedben… - előre biccenti fejét és lesüti szemeit. Mellkasomban összeszorul valami, és fejemben kondul egy hang, amitől megváltozik minden. Megvan… megvan amit hallani akartam. Még mindig némán nézek le rá, borzos vörös hajára… Finom illata körbelengi, s csak most veszem észre, hogy megint bűvkörébe kerültem. Tényleg ilyen lenne, ha megszeretek valakit? Jobban vágyom egy őszinte, mintsem egy kicsikart érintésre. Jobban vágyom arra, hogy magától akarja azt amit én. Rá akarnám erőszakolni? Képtelenség lenne. Vele nem lehet olyan durván bánni, mint régen azokkal az alakokkal. Itt én vagyok az erősebb fél, bármennyire is furcsának érzem. Félmosolyra húzom számat.
- Baka… - vakkantom, mire felkapja rám tekintetét, már megint úgy csillognak szemei, mintha mindjárt elsírná magát, de ekkor hirtelen feje búbjára „csapom” tenyerem, és lassan kezdem borzolni puha haját – Azt hittem ismersz már ennyire… - mondom, majd elengedem, közvetlen elé állok a kanapéhoz, és leguggolok – Mit gondolsz? – nézem közelebbről mélyen szemébe – Úgy ismertél meg, aki szinte lesből, a semmiből támadva cserkészi be azt, ami kell neki úgymond… a „gyűjteményébe” ahogy mondtad… nem? – bólint… édes kis szótlan madárka…
- Ha téged csak a „gyűjteményembe” akarnálak… akkor miért puhatolóznék így ennyire, és tegnap miért mondtam azt, hogy ha nem szeretsz inkább békén hagylak? Hm? – kérdezek rá elmosolyodva. Kis lüke…
- Én… én… - szemei remegni kezdenek, megint jönnének elő a könnyek, de csak csillogóvá teszik szép szemét ahogy rám néz.
- Akiket megszereztem egy-egy alkalomra, azokat sosem szerettem – rázom meg picit fejem – és már mondtam… téged szeretlek… - egyre közelebb hajolok hozzá, már orrunk majdnem érintik egymást – és akit szeretek… nem csak úgy akarok… hiszel nekem? – a végét már csak ajkaira súgom, mellette támaszkodom meg, hogy megtartsam magam, érzem ahogy gyengén remeg teste, finom illatát sokkal erősebben érzem és kissé elkábít, félig lehunyom szemem, és megfogom egyik kis kezét…
- Én… hiszek… - leheli kábán, ujjait remegve fűzi össze enyémmel, ahogy kezét fogom meg, forró bőrén át érzem izgalmát, ahogy ereiben száguldozik a vér.
- Helyes… - mosolyodom el pár milliméterre ajkaitól – akkor engedd, hogy szeresselek – kínzó lassúsággal simulok a puha ajkakra, lusta csókkal közelítem meg, szám lassan húzom végig övén, csókot kezdeményezve. A kanapé háttámlájának döntöm miközben csókolom, s kezét fogom, mellé térdelek kezét feje mellé nyomom, és hagyom hogy magával ragadjon bűvös vonzása, vágyaimat szabadjára engedve mutatom meg milyen is Touhi-sempai igazi csókja. Másik kezemmel kis testét karolom át derekánál, minél közelebb akarom tudni magamhoz, érezni… Annyira jól esik, sokkal jobban, mint mikor játszadozom az emberekkel. Ez sokkal felszabadultabb, kellemesebb és érzem, hogy teljesen más érzéssel tölt el, amitől boldognak érzem magam. Ahogy érzem reszketését, félénk próbálkozását a viszonzásra, ahogy ujjai megszorulnak enyéim között, miközben mélyebben csókolom meg… Pezsdítő érzés… Úgy szeretnék a fejébe látni, hogy tudjam mire gondol most…
Hirtelen zár kattanása józanít ki, és térdemmel nagy lendületet véve azonnal elengedem, és közvetlenül mellé huppanok a kanapén. A kis édes még lehunyt szemmel van ugyan úgy nekidőlve a háttámlának. Kezét is elengedem, és ekkor eszmél fel.
- Szia fiam, hazajöttem… - zárja be az ajtót egy fess férfi, gondolom az apja, ha már fiamnak szólította.
- Szi… szia apa… - makogja halkan, arca tiszta vörös, majdnem mint haja. Elmosolyodom.
- És ki ez a fiú itt melletted? – rám pislog, majd vissza apjára, aki idő közben elé állt.
- Jó napot, Yagi Touhi vagyok – nyújtok kezet köszönésképp – Akai sempai-ja vagyok a középiskolából – sármosan mosolyodik el a fater ahogy rám néz, jófejnek tűnik.
- Á… örömmel látom Akai, hogy máris szereztél barátokat. Az én nevem Atsui Akio, örvendek – fogadja el jobbomat, majd a kézrázás után megnézi Akai homlokát tenyerével – Olyan vörös vagy csak nem felment megint a lázad?
- Nem mértem meg… - hebegi halkan, a nagy tenyér alól pislogva fel rá.
- Akkor tessék megmérni. Sajnos nekem most egy ideig dolgom lesz, kaptam egy nagyobb határidős munkát – mondja csalódott arccal.
- Semmi baj… a munka az első – mosolyog fel rá… Kellemes kis apa-fia párbeszéd tanúja lehetek… Habár arcomon nem látszik… azért egy pillanatra összeszorul a szívem.
- Akkor legyetek jók, ha kellenék Akai, a dolgozószobámban vagyok… - majd el is vonul.
- Kedves apád van – mondom műmosollyal, de ahogy rá nézek elszáll minden, és kicsit megint jobb kedvem lesz. Ha arra gondolok viszont, hogy otthon engem az a faszi fog „ várni” otthon megint elmegy a kedvem, egyáltalán nem hiányzik a képe.
- Köszönöm… - mondja halkan, és kizökkenek gondolataimból. Összekucorodva ül fel a kanapén, közelebb csusszanok mellé, még mindig piros szép arca… Akkor… remélem tiszta minden.
- Hallottad apukád… tessék lázat mérni – orrommal arcát simítom végig, hagyom hogy kellemes illata bekússzon.
- I-igen… - hirtelen feláll majd elmegy gondolom a lázmérőért, visszajön és leül mellém, ő is közelebb kucorodva, átkarolnám vállánál, de sejtéseim szerint olyan hatással lenne rá, hogy lázas lesz tőle, azt nem szeretném… inkább csak rámosolygok.
- Akai… lenne egy kérésem… vagy kérdésem… - kicsit elkomolyodik arcom.
- Igen? – ártatlanul pislog rám.
- Tegnap hazajött anyám pasija… és semmi kedvem otthon lenni… Nem alhatnék itt legalább ma nálatok? Persze… csak ha nem okozok gondot – mosolyra húzom ajkaim úgy hajolok felé. Nem érdekel mit válaszol, akkor is felfalom rózsaszín, remegő kis száját.
- Szia… - köszön rám halkan, és mintha már ennyitől is jobban érezném magam. Annyira hihetetlen, hogy itt van nálunk..a szobámban..velem. Velem?! De hát..csak..az alvó ruhám van rajtam. Föleszmélve rántom magamra a takarót, zavartan válaszolva neki.
- Szia… sempai…
- Leülhetek? - rápislogok ágyam szélére és bólintok. Ő leülhet..már megszoktam a közelségét, miért most kezdene el zavarni? De amint lehuppan, kicsit meginog ez a feltevésem. Elpirulok..pedig..azt hittem ezt már kinőttem.
Hűvös tenyere a homlokomra simul, másik pedig sajátjára összehasonlításképp. Tekintetét persze egy pillanatra sem veszi le rólam..olyan zavaró..pedig szeretem ezeket a lilás íriszeket.
- Lázas vagy? - kérdi halkan. Miért nekem kéne tudom? Nem ő nézi épp a homlokainkat? Ennyire buta kérdést csak magamtól vártam volna.
- Nem tudom… - nem bírom tovább tekintetét, inkább a takarót kezdem bámulni. Olyan abszurd ez a helyzet. Lehet, hogy csak egy lázálom, és valójában épp haldoklom az ágyamban? Ugyanis egy ilyen képzelgést már csak akkor lennék képes kitalálni.
Sóhajára fölkapom fejem és kíváncsian pislogok párat. El fogja mondani, hogy miért van itt? Valahogy nem hiszem, hogy szimpla beteg látogatás céljából.
- Azért jöttem, mert szeretnék beszélni veled.Habár… múltkor nem válaszoltál az előző kérdéseimre… Akkor is el akarok mondani valamit.
Várakozva nézek rá. Most fogja elmondani, hogy reménytelen vagyok és nem tanít tovább. Biztos ez lesz, érzem.. Félve várom hogy folytassa.
- Őszintén szólva… anno… nem tudom miért is vállaltam el, hogy segítsek neked. Talán izgalmasnak találtam, mert még sosem csináltam ilyet. Később pedig sorra megfigyeltem minden mozzanatod lépésed és reakciód… aztán megismertelek téged, aki valójában vagy - és rájöttél, hogy hiba volt belefogni. Oké, értem..de..miért kell ezt ilyen hosszan fölvezetni? Essünk túl rajta..
- Az elmúlt pár napban gondolkodni is volt időm… remélem neked is - bólintok. De még mennyit gondolkodtam..már a fejem is megfájdult..bár azt betudhatjuk a betegségnek is..mindegy. - Kicsit még kíváncsi vagyok - Kíváncsi?
- Mire? - kérdem arcát figyelve. Bárcsak többet mosolyogna..
- Láttam rajtad, hogy bizonytalan vagy Taiki-sempaiial kapcsolatban. Amikor azt kérdeztem… olyan e velem lenni, mint Taiki-sempaiial… mire gondoltál a válasz közben?
Zavartan szorítom meg takaróm. Miért érdeki ez ennyire? Arra gondoltam, hogy..hogy..nem tudom mire.
- Ez… ez nehéz kérdés… - motyogom halkan. Megint ki kéne térni a válasz elől.
- Tudom - azta, mi óta ilyen megértő? Kérem vissza a valódi Touhi-sempait - Azt mondtad szeretsz velem lenni - igen, ebben biztos vagyok. Aprót biccentek - és azt mondtad nem ugyan olyan - pontosan.. Bólintás - Talán… velem jobban szeretsz lenni?
Pirulva emelem rá tekintetem. Torkom összeszorul és fejemben csak szívem dübörgése visszhangzik. Takarómon pihenő kezemre teszi sajátját, s a hűvös ujjak érintésétől még jobban megugrik pulzusom. Erre kivételes tudom a választ, de..nem mondhatom el neki..nem lennék rá képes, mert..mi van, ha kinevetne és itt hagyna? Nem mondom el..kész..
Egy idő után megunja hallgatásom és ismét kérdez.
- Amikor megcsókoltalak miért nem hajoltál el? Miért nem futottál el mint Sawada elől? - tenyere fölfele indul karomon, nyelek egy nagyot. Ha ez így meg tovább, a szívem kirobban a helyéről.. - Talán mert… szeretted? Élvezted? - megremegek. I..igen..de ez már kezd túl sok lenni..
- Sempai… - suttogom, de folytatni már nem vagyok képes.
- Megfogadtam, hogy nem leszek olyan mint a volt haverod… Én nyílt ember vagyok - mi..? Ez..ez most nem világos. Nem akar olyan lenni mint Sawada? Mit akar mondani ezzel? Nem fog belém..belém szeretni?
- Nem... nem értem... - suttogom, erre arcomra simítja hideg tenyerét. Legszívesebben hozzádörgölöznék, mint egy macska, de..lekűzdöm a kényszert.
- Megkedveltelek… nem… Megszerettelek Akai, nem érdekel ki mit gondol…
- Touhi… sempai… - hangom szinte már nyöszörgés. Szívem kihagy egy ütemet, nem hiszek a fülemnek. Komolyan gondolja? Vagy ez csak egy buta játék? Legszívesebben könnyekben törnék ki, bár nem tudom mitől.
- Tényleg… tényleg nem tudom te mire gondolsz, vagy mit érzel… De ha nem kölcsönös, inkább abbahagyom a tanításod is és eltávolodom, nem foglak zavarni.
El..eltávolodni? Nem..ezt biztosan nem akarom. Azt hogy a közelemben maradjon, viszont igen..mindennél jobban. De..ezt..hogy kéne elmondanom?
Halkan fölsóhajtok, ahogy ujjai nyakamat érintik. Igen..én ezt akarom..
- Válaszolj nekem Akai… tudni akarom mit érzel - Ajkaimba harapva nézek a szemébe. Nem..képtelen vagyok szavakba önteni a választ, pedig tudom..azt hiszem. Szeret..jobban mondva megszeretett, de..az már szeretetnek számít nem? Ez..annyira jó érzés.. talán..boldoggá tettek a szavai? Igen..boldog vagyok..
Szavakban nem tudom elmondani, viszont..tettekben..igen. Nincs más lehetőségem. Testem remegve követeli, hogy tegyem meg, és én engedelmeskedem, elzárva pici vészcsengőim. Összeszorított szemekkel dőlök előre, míg ajkaim az övéhez nem érnek. Ügyetlenül igyekszem bevetni eddigi kevés tapasztalataim, de nem viszonozza próbálkozásaim. Összeszorul a torkom. Félreértettem volna, vagy talán rosszul csinálom? Már épp vert seregként fújnék visszavonulót, mikor Touhi-sempai végre fölébred. Mohón tapad számra, és én megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Nincs semmi baj.
Készségesen hagyom, hogy nyelve számba furakodjon, ujjai pedig hajamba túrnak. Megborzongok. Ez az, amit annyira hiányoltam a közelségében..ez..hogy velem foglalkozzon. Karjai hátamra csúsznak és szorosan magához ölel velük. Ellenkezés nélkül simulok mellkasához, megérezve száguldó szívverését.
Azt hiszem ez térít magamhoz. Vészcsengőim..nem..inkább harangjaim dübörögve kondulnak meg. Remegve lököm el magam tőle, és még az ágyból is fölpattanok. Nem lett volna szabad.. Nyusziként menekülök fürdőszobámba, hátamat az ajtónak vetve. Mekkora marha vagyok..
- Én..ro..rosszul érzem ma..magam.. - dadogom kicsit hangosan, hogy meghallja - el..el kell menned..majd ho..holnap..akkor..válaszolok min..mindenre.. - igen..addigra..kitalálom, mit mondjak..majd kérek segítséget..de hogy most nem akarok Touhi-sempaial beszélni, az is teljesen biztos..
- De.. - az ajtó miatt tompa a hangja, de így is hallom, hogy elharapja mondatát - akkor holnap. Viszlát..Akai..
Hallgatom ahogy elhagyja a házat, közben összekuporodom a fürdő padlóján. Jól beleástam magam..most már tudja, hogy..hogy mit érzek, de..Ő vajon komolyan gondolja..?
Tanácstalanul hunyom le szemeim. Holnap kiderül..
oOoOo
A nappaliban üldögélek takarómba burkolózva. Itt melegebb van, mint a szobámban. Még van pár órám Touhi-sempai érkezéséig, de..még most sem tudom, hogyan kéne elmondanom neki. Mondjam egyenesen a szeme közé? Vagy próbáljak utalni rá? Nem tudom..
A csengő éles hangja zavarja meg a ház csendjét. Csodálkozva indulok az ajtó felé. Ki lehet az? Mindegy..majd elküldöm..most nem érek rá beszélgetni senkivel.
Elfordítom a zárat, és már csak egy hangos sikítást, egy vörös loboncot, és a földön való landolást észlelem.
- Denki.. - nevetek föl kissé rekedt hangomon, miközben húgom lemászik rólam és fölsegít.
- Neked is szia bátyus..ugye örülsz, hogy látsz? - vigyorog rám és már indul is be a lakásba, mintha csak otthon lenne. De..mi a fenét keres Ő itt? Tudtommal nem beszéltünk meg semmiféle találkát..ráadásul még suli idő van.
Föl is teszem neki kérdéseim, miközben elhelyezkedünk a nappaliban. Grimaszolva fölsóhajt.
- Hogy neked mennyi problémád van, pedig azt hittem örülni fogsz. Na mindegy. Azért vagyok itt, mert az én hőn szeretett testvéremnek szerelmi gondjai akadtak, és muszáj rajta segíteni, mivel egyedül tehetetlen - elmosolyodom, közben összébb húzom magamon a takarót. Gondoltam, hogy rá számíthatok - Nos..válaszolva a másik kérdésedre, azért nem vagyok suliban, mert lógok..persze nemes célok érdekében..
- Aha.. - megcsóválom a fejem. Sosem javul.
- Na..ennyit rólam.. Te jössz tesó..hogy állnak a dolgok? - kérdi kíváncsian, egyik tincsével szórakozva. Zavartan sütöm le a szemem. Akaratlanul is egyre inkább elvörösödöm, ahogy elmesélem neki a tegnap történteket, de muszáj..most már csak ő segíthet.
Figyelmesen hallgat végig, néha közbeszúrva egy-egy kérdést, végül elgondolkodva hümmög egy kicsit.
- Oké, foglaljuk össze..van egy igazi pasifaló srác, aki tegnap bejelentette hogy szeret, és történetesen te is szereted őt, viszont nem tudod hogyan mond el. Stim? - kérdi rám pillantva, én pedig bólintok - Akkor mi sem egyszerűbb - dörzsöli össze tenyereit a fali órára pillantva - van még pár óránk, hogy megtanuld elmondani az érzéseid..és ne aggódj bátyus, majd én segítek - vidáman tapsol egyet, én pedig tenyerembe temetem arcom. Úgy érzem, nagyon hosszú pár óra lesz ez.
oOoOo
- Végül a legfontosabb, hogy ne hagyd magad félbeszakítani. Téged ismerve ugyanis, akkor azonnal zavarba jönnél, elfelejtenél mindent, és ott tartanánk, ahol a legelején - nyújtózkodva föláll a fotelből és kétkedő arcomat látva elmosolyodik. - Nyugodj meg, menni fog..nekem hibátlanul vallottál szerelmet..képzelj oda Touhi helyébe és probléma megoldva - hangosan fölnevetünk. Tudtam hogy a húgom nem normális, de most már teljesen biztos vagyok benne. Viszont azt remélem, hogy igaza lesz.. Nagyon sokat fejlődtem az elmúlt órákban..nem vallhatok kudarcot.
Jókedvünk ismét csengő töri meg. Elkomolyodva nézünk össze, majd ő már indul is ajtót nyitni.
- Beengedem..addig készülj föl bátyus.
Könnyű ezt mondani. Összehúzom magamon a takarót és megpróbálok mély levegőket venni. Innen nincs vissza út..el kell neki mondanom..bármit is reagál.
- Most magatokra hagylak titeket, de..ajánlom, hogy ne csessz el semmit, különben velem gyűlik meg a bajod! - micsoda biztatás húgi.. Fölemelem fejem, de azt kell tapasztalnom, hogy nem hozzám beszélt. Nagyokat pislogva figyelem, ahogy szikrázó szemekkel áll Touhi-sempai előtt, mutató ujját mellkasának nyomva. Denki alig ér föl a válláig, így elég vicces látványt nyújtanak, de most túl komoly a helyzet a nevetéshez.
- Remélem értjük egymást.. Nos..viszlát bátyus - egy biztató mosolyt küld felém, és már itt sincs. Még Touhi-sempai is döbbenten néz utána..erre biztos nem számított.
Most pedig jöjjön, aminek jönnie kell. Halkan megköszörülöm torkom, mire felém fordulnak a halványlilán csillogó íriszek. Nyelek egy hatalmasat. Nehéz lesz..
- Szia.. Sempai.. Ülj le.. - intek fejemmel az egyik fotel felé. Nagy levegő, szőnyeg bambulás..így talán menni fog.
- A..azt mondta, ma válaszolok az eddigi kérdéseidre - kezdem el halkan. Eddig megy - ezt..ezt be is tartom..csak kérlek..kérlek ne szakíts félbe - meg sem várom beleegyezését, csak folytatom, még mielőtt elfogyna a bátorság - kezdjük azzal a..a kérdéssel, amit még a portánál tettél föl, hogy miért nem húzódtam el. A válasz egyszerű..mert..mert élveztem.. Jó esett, és nem akartam tiltakozni.. Ebből jön a következő válasz, hogy jobban szeretek e veled lenni, mint Taiki-sempaiial.. erre i..igent kell mondanom.. És hogy mi a helyzet Taiki-sempaial..őt..én..tisztelem..és fontos a számomra, de..rá kellet jönnöm, hogy nem..nem ő az első.. - zavartan nyalom végig ajkaim. Most jön a nehezebb rész. Csak kitartás.. - Azt mondtad tudni akarod mit érzek...a válasz nehéz, mert én sem tudom pontosan, de..nem akarom, hogy eltávolodj..ahogy te mondtad..éns..énis..meg..megsze..megszerettelek téged.. - nyögöm ki végül nagy nehezen, és mintha egy nagy kő zuhant volna le a szívemről. Sokkal jobban érzem magam..de van még egy dolog, amit tudnom kell - viszont..én nem akarom úgy végezni, mint a többi pasi, akit..akit megszereztél..nem akarok egy..egy lenni a gyű..gyűjteményedben.. - suttogom, és a beálló csendben lehunyom szemeim. Kész, elmondtam..innentől nem rajtam múlik..hanem..Touhi-sempaion..
- Miért csináltad ezt? – kérdez vissza azonnal, de nem hagyom, hogy elterelje szavamat. Csak megrázom fejem majd újra a szemébe nézek.
- Miért? – megszakítja szemkontaktusunk, de nem hagyom, hogy ez után se érezzen orrommal arcát érintem. Olyan meleg…
- Én… én… jó veled lenni… - makogja halkan. Ha ez őszinte lenne, és oly mértékű amit én szeretnék… most örülnék is neki. De olyan bizonytalan… biztos vagyok benne, hogy ő nem arra gondol amire én.
- Jó? – kérdezek újra – Olyan jó, mint Taiki-sempai közelében lenni? – erre tudnia kell válaszolni. Még mindig nem néz a szemembe. Miért nem?
- Nem… veled… sze… szeretek veled lenni… - mindegy, hogy… hogy beszélgetünk, vagy… gyakorlunk, vagy bármi… ez nem olyan, mint Taiki-sempainál – sejtettem. Csalódottan sóhajtok egyet. Tudtam hogy ez lesz miért vagyok olyan hülye, hogy megpróbálkoztam ezzel? Fenébe az egésszel… mitől hülyültem meg ennyire? De nem hagyhatom annyiban… A kérdéseimre is rendes válaszokat akarok kapni. Érdemes még vajon őt tanítanom, vagy sem… mert ha így állunk jobb ha mégsem leszek a közelében.
Arcomat szinte karcolni kezdi a levegő, majd lábamon is megérzek pár cseppet…
Esik…
- Me… mennem kell… - mondja fölugorva helyéről… talán most jobb is lenne így.
- Rendben… - egyezem bele halkan – de Akai… ezt majd még meg kell beszélnünk – bólint és el is siet… nem fut, de meghúzza lépéseit… mint aki menekül a válaszadás elől… és szerintem így is van. Megint előre fordulok, miután becsukódott az ajtó… térdeim átölelem és rá támasztom államat… Néha orromra is cseppen egy-egy esőcsepp, de nem nagyon zavar… nem szoktam olyan könnyen lebetegedni. Fenébe az egésszel…
Olyan gyorsan elmenekült előlem, mintha csak egy kifogást várt volna, hogy elszaladhasson előlem.
Azt mondta… nem olyan mintha Taiki-sempaival lenne. De… most mi az igazság ebből? Arra nem kaptam még választ sem, hogy vajon akarja e még ezt az egészet folytatni… Nem… valami itt nagyon furcsa nekem.
Felvillannak előttem a képek… emlékképek… Mosolygós arca ahogy rám néz, olykor csillogó szemekkel, mint mikor hazakísértem… Vagy csak amikor elkezdett nekem magáról mesélni… Milyen cserfes és aranyos volt akkor…
Fanyaran mosolyodom el. Már megint rá gondolok, tényleg nem tudom a fejemből kiverni…
És… azok a pillantások amiket láttam tőle kedvenc Sempaija felé… Fakó csillogás, kis mosoly, és pirulás az intimebb pillanatokban… Nem… ez nem lehet szerelem… ha szerelem lenne akkor a távolból való rajongás több lenne. Nem elég pusztán az elhatározás… tenni viszont semmit nem tett… mintha… bizonytalan lenne…
Amikor közöltem hogy Taikival fog beszélni… megszeppent. Láttam. Nem lenne biztos magában? Vajon még ő sem tudja mit akar? Ha ez így van… talán új nézőpontot kell beékelnem gondolataim közé. Egyre jobban esik, és arcomat is már élesebben karcolja a levegő, muszáj vagyok hazaindulni… úgyis rég sétálgattam már az esőben… jó kis fejtisztító lesz…
~*~
Másnap ismét kimegyek a megszokott találkahelyünkre… de semmi… nem jön, nem jelentkezik… s még a tornateremben sem láttam nyomát. Megfutamodott volna? vagy csak nem akar a közelemben lenni? Talán neki is gondolkodnia kell.
Nekem is… Pár napig lehet hogy így lesz a helyes.
Az udvar olyan üres, már hűl a levegő, a fák lombjai barnulnak, és felveszik az ősz színét… Soha nem foglalkoztam még ennyit a természettel… valahogy…a a félistenek testének bámulása eddig jobban foglalkoztatott… de már nem érdekel…
A bennem keletkezett űrt akarom kitölteni… de még nem tudom hogyan is lehetne… nem tudom…
~*~
Már harmadik napja, hogy nem is hallok felőle… kezdek fantáziálni… gondolatokat szőni… És nem utolsó sorban… hiányzik… Hiányzik, hogy itt sertepertéljen mellettem, hogy ügyetlenkedjen, mint annyiszor… Mindig szigorúbb voltam vele, ha gyakorlás alatt semmi nem ment neki… titkon viszont… valahogy szerettem nézni az ügyetlenkedéseket… Furcsa nemde?
A korlátnak támaszkodva, zsebre dugott kezekkel, és egy sállal nyakamon figyelem az udvart… most hullnak az első levelek.
Volt időm gondolkodni az elmúlt pár napban… remélem Akai is ezt tette… Nagyon remélem.
De mivel még bizonytalan vagyok pár dologban… Ezért először vele kell beszélnem… és aztán döntök. Vajon érdemes szeretnem a kis törpét, vagy inkább felejtsem el? Furcsa ez az érzés… ilyenekre gondolni.
Mér majdnem itt a hét vége, még van a suliból is idő… de nem akarom megvárni a délutánt, főleg ha nem jönne el megint. Az egyik szünetben lassan lebaktatok az elsősökhöz, és megkeresem osztálytermüket. De Akait sehol nem látom… furcsa… A folyosón megpillantom magányosan állni az egyik ablaknál Sawada nevű ex haverját… Talán ő tudja merre lehet, biztos vagyok benne, hogy még mindig rajta csüng.
- Hé te… - vetem oda neki, és hirtelen felpillant rám, szemünk szikrákat szórnak, ahogy egymás íriszét fixírozzuk.
- Mit akarsz Don Juan? – felvonom egyik szemöldököm. Micsoda olcsó poén.
- Merre van Akai? Sehol nem találom – kérdezem unott hangon. Mi ez a furcsálló tekintet?
- Azt hittem tudod… de úgy látszik nem szólt neked…
- Miről? – egyre furcsább az egész.
- A hét elején megfázott, és beteg, nem járt be órákra – egyetlen pillanatra belém reked a levegő… Aznap esett mikor elszaladt… vajon akkor fázhatott meg? Lehetséges… Szóval ezért nem jött el egyik nap sem… - Kár hogy nem tudod meglátogatni – teszi hozzá öntelt mosollyal… hehh… vakarcs…
Válaszként csak egy kis gonosz vigyorral tekintek rá.
- Aha… - majd fordulnék is sarkon, mikor megragadja vállam. Visszafordulok – Mi van?
Szúrós megint a tekintete, érzem ahogy mellkasomon üt át gondolatbeli kis kardja.
- Láttalak titeket aznap – mondja, majd a falnak csap, de nem túl erősen, csak figyelmeztetőleg és elém áll, hogy elzárja előlem az utat. Értem már…
- Sejtettem… tudom, hogy még mindig kukkolsz utána… Nem tudsz elszakadni tőle mi? – félmosolyra húzom ajkaim, nyakam előtt ragadja meg ruhámat.
- Szállj le róla, nem a te fajtádnak való… - morog rám… Mit tudsz te kölyök?
- Azt hagy döntse el ő… bár nem tudom mit vagy oda… Téged azonnal visszautasított – talán ez egy kicsit túl gonosz volt tőlem. Szemében látom az elcsituló majd újra, kétszeresen fellángoló dühöt némi fájdalommal megfűszerezve… gyenge pontra tapintottam azt hiszem.
- Hagyd békén – szorítja még meg utoljára ruhám, majd elenged, ellép tőlem, és pont csengetnek a következő órára…
- Csá – intek még utoljára, majd visszamegyek az osztályomba… Meg kell ma látogatnom…
~*~
Kényelmesen összepakolom holmimat, majd elindulok a kijárat felé. A lépcsőn lefelé haladva látom, ahogy kis „ barátom” fut valahova… Ebbe meg mi ütött? Valami nagyon sietős lehetett… mindegy, nem érdekel, most az első hogy elmegyek Akaihoz, mert végre muszáj beszélnem vele. Én képes leszek neki elmondani azt, amit érzek, pedig még magamnak is alig hiszem el.
~*~
Elérem a házat, de… furcsa látvány fogad… a kapu résnyire nyitva van… Valami nem stimmel. Talán… nem…
Biztos hogy ide futott a kölyök…
Felgyorsítom lépteimet, s látom a bejárati ajtó nincs kulcsra zárva, így bátran megyek be, majd csendben becsukom az ajtót. Piszmogást hallok, így arra felé veszem az irányt.
- Nézd... Sawada... én nagyon ér..értékelem, de..Te..a legjobb barátom voltál..ez fölért egy hátba támadással… - hehh… félmosolyra húzom szám, de azonnal lefagy… szóval tényleg ide futott a kis mocsok… meglátom a nyitott ajtót, és máris oda sétálok, majd zsebre vágott kezekkel támasztom meg vállammal az ajtófélfát. Összeszűkült szemekkel nézek a széken ülő sötét hajúra.
„Hallottad öcsi… elbuktál” – sugárzom tekintetemmel felé, és ahogy visszapillant, látom, hogy érti mire gondolok.
- Megzavartam valamit? – kérdem lustán.
- De még mennyire – vágja rá azonnal. Kis szemtelen… megint nem veszi észre, hogy rendesen kikosarazták.
„Húzz el” nézek még szúrósabban, és szuggerálásomra hamarosan feláll, és kis menetszelet hagyva maga után suhan el mellettem… ennyi volt haver, add fel.
- Szia… - mondom halkan a kis betegnek, aki az ágyon kucorodik. Nyelnem kell egyet… Hiába beteg… kis sort és póló mint pizsama… Milyen édes látvány.
- Szia… sempai… - mondja halkan, és magára rántja a takarót… talán jobb is.
- Leülhetek? – mutatok az ágy szélére. Mit nekem szék?
- Pe… persze… - bólint egyet… mi ez a csillogás a szemében? Megint hevesebben ver a szívem. Leülök szinte mellé, de szemben vele. Piros az arca. Kezem homlokára teszem… kicsit meleg, így másik kezem saját homlokomra tapasztom összehasonlításképp, és végig a szemébe nézek.
- Lázas vagy? – érdeklődöm… mit kerülgetem itt a forró kását?
- Nem tudom… - lesüti szemeit… Olyan édes… Felsóhajtok, akkor megint rám néz… Vajon a láztól csillog így a szeme? Vagy csak a kíváncsiságtól?
- Azért jöttem, mert szeretnék beszélni veled – mondom ki végül – Habár… múltkor nem válaszoltál az előző kérdéseimre… Akkor is el akarok mondani valamit.
Hallgat és figyel, úgy néz rám, mintha minden szavamon csüngne. Édes…
- Őszintén szólva… anno… nem tudom miért is vállaltam el, hogy segítsek neked. Talán izgalmasnak találtam, mert még sosem csináltam ilyet. Később pedig sorra megfigyeltem minden mozzanatod lépésed és reakciód… aztán megismertelek téged, aki valójában vagy – az ölemben pihenő kezem magam mellé teszem és úgy támaszkodom meg az ágyon, így kicsit közelebb érve hozzá.
- Az elmúlt pár napban gondolkodni is volt időm… remélem neked is – bólint… ennek örülök… kicsit… - Kicsit még kíváncsi vagyok – mondom félszeg mosollyal.
- Mire? – kérdez vissza szinte azonnal.
- Láttam rajtad, hogy bizonytalan vagy Taiki-sempaiial kapcsolatban. Amikor azt kérdeztem… olyan e velem lenni, mint Taiki-sempaiial… mire gondoltál a válasz közben?
Édesen kap tarkójához, összezavarodott tekintettel.
- Ez… ez nehéz kérdés…
- Tudom – egyre több mosolyt csal ki belőlem aranyos reakcióival. De ezzel még magam is összezavartam kicsit – Azt mondtad szeretsz velem lenni – lesütve szemét bólint – és azt mondtad nem ugyan olyan – megint csak bólint – Talán… velem jobban szeretsz lenni? – hirtelen kapja fel fejét, lágyan csillognak rám szemei, ekkor az Ő takarón pihenő kezére teszem sajátomat. Szívem gyorsan dobog, egy választ várok, amitől talán jobban érzem magam, de most csak a remény éltet még így mellette is. Olyan csendbe van. Nem tudna válaszolni, nem akar megbántani? Vagy fél? Úgy szeretném tudni a választ. Zavar a csend, meg kell törnöm, mert megőrülök.
- Amikor megcsókoltalak miért nem hajoltál el? Miért nem futottál el mint Sawada elől? – felcsúszik karján kezem, érzem forró bőrét és az alatta száguldozó vér lüktetését – Talán mert… szeretted? Élvezted? – már vállánál tart kezem, érzem ahogy megremeg… Engem pedig felhevít.
- Sempai… - súgja halkan kis ajkain, lágy hangja fejembe kúszik. Ki akarom mondani.
- Megfogadtam, hogy nem leszek olyan mint a volt haverod… Én nyílt ember vagyok – tekintetén látom mennyire zavart, biztos nem érti mire gondolok. Hát mindjárt megtudod.
- Nem… nem értem… - mondja is suttogva. Pírban égő, forró arcára simítom kezem.
- Megkedveltelek… nem… - csóválom kicsit fejem – Megszerettelek Akai, nem érdekel ki mit gondol…
- Touhi… sempai… - remegnek szemei, ficeregni kezd.
- Tényleg… tényleg nem tudom te mire gondolsz, vagy mit érzel… De ha nem kölcsönös, inkább abbahagyom a tanításod is és eltávolodom, nem foglak zavarni.
Résnyire nyílt ajkakkal néz rám, még azok is remegnek, s ha tehetném megint csókért hajolnék annyira hívogat, de nem teszem, hisz ha engem is elutasít, nem lenne jó senkinek. Nem… inkább kivárom válaszát, és csak aztán cselekszem. De nem… nem mond semmit, és a feszültség kezd egyre nagyobbá válni a levegőben. Nyakán húzom végig ujjam, kicsit felsóhajt. Nem bírom megállni… érinteni akarom… mindenhol… Bizsereg az ujjam miközben érintem.
- Válaszolj nekem Akai… tudni akarom mit érzel – nézek újra szemébe. Belső reménysugaram utolsó foszlánya világít már csak ami arra vár, hogy eldöntse erősebbé válik-e vagy végleg kialszik.
Lehuppanok mellé, közben hallom sóhaját..illetve válaszát, vagy mit. Még az sem érdekel, hogy közel ülök hozzá, már nem zavar. Megszoktam, és Ő az egyetlen, akihez ennyire közel tudok lenni pirulás nélkül. Furán vagyok összerakva az hét szentség.
- És mi lenne az? - csak a rend kedvéért kérdezem, hisz jobb dolgom is van, mint ezen agyalni. Az sem biztos, hogy akarom még ezt.
A válaszát nem igazán értem, annyira halk. Úgy tűnik ez nem az Ő napja..mintha teljesen máshol járna. Lehet, hogy tényleg történt valami, amit nem mond el? Ki kéne deríteni, annyira nem jó így látni.
- Mondd csak Akai… - mondom én, csak előbb kérdezz rá. Kíváncsian figyelem, ahogy gondolkodik.
- Igen?
- Mit érzel Taiki-sempai iránt? - hideg zuhany. Ez..hogy jön most ide? Nem volt szó pszichikai kielemzésről, ráadásul fogalmam sincs mit válaszoljak. Érzem hogy vérem zavaromban az arcomba szökik. De..talán tud segíteni..mégis meg kéne osztanom vele a föltevéseim? Lehet..
- Én?... izé… nem is tudom, hogy leírni - dadogom sután. Nem megy, nem mondhatom el neki. Gyerünk Akai, akkor legalább valami minőségi hazugságot..mondjuk hogy..Taiki-sempai valójában az elveszett testvérem és csak így akartam közel kerülni hozzá? Öhm..nem, ez már túl nagy badarság. Akkor mondjuk..a Sempai megfenyegetett, hogy..ajjj..miért ilyen nehéz egy hazugságot összerakni?! Vagy csak nekem nem megy?
- És Sawada barátoddal… beszéltél már? - zökkent ki ostoba ötleteimből. Apróra húzom magam. Ez most fájdalmas pont..nem akarok róla beszélni..kérlek ne firtasd.
- Öhm… nem… - motyogom a földet fixírozva. Lábjegyzet, ha kérdezgetős hangulata van, akkor kerüljük, ugyanis rendesen megtapossa lelki világom. Pont megtalálja azokat a kérdéseket, amik hideg kezekként markolásszák torkom. Nagyot sóhajtva próbálom megnyugtatni gondolataim. Ezek csak baráti kérdések, érdekli hogy vagyok..nem illik válasz nélkül hagyni. Felé pillantok, és zavartan nyugtázom, hogy engem néz. Már pont múlt volna el vörösségem, de azt hiszem most újra erőre kapott. Mi ilyen érdekes rajtam? Jut is eszembe, még nem is tudom a mai nagy tervét..térjünk vissza hozzá, talán úgy nem kérdez többet.
- Hm? - próbálom visszaterelni beszélgetésünket a helyes mederbe, de Ő csak úgy mered rám, mintha meg lenne babonázva. Valami baj van? Talán segítséget kéne hívnom? Éppen rákérdeznék, hogy jól érzi-e magát, de ekkor megint megszólal.
- Biztos, hogy szereted Taiki-sempait? Meg akarod hódítani? - tanácstalanul harapdálom szám sarkát. Könyörgöm hagyjuk ezt. Miért pont most, mikor megfogadtam hogy nem árulom el? Ez lelki kínzás..vagy valami hasonló. Na jó, nincs már lehetőségem, jöjjön a kínos igazság.
- Én... - kezdenék bele, de ekkor.. Döbbenten kerekednek ki szemeim. Egy pillanat alatt teszi meg a köztünk lévő csekély távolságot, hűvös ujjai tarkómra siklanak, és..és.. megcsókol. Mintha egy gát szakadt volna föl bennem, testem elönti a forróság, szívem sebesebben kezd lükteti. Sokkal másabb, mint mikor először csinálta ezt..most nem érzek kényszert arra, hogy elhúzódjak..inkább..inkább.. Az arany középutat választva nem viszonozom, de nem is futamodok meg, csak átengedem magam az érzésnek. Lehunyom szemeim, ő pedig egyre jobban elmélyíti a csókot.
Miért csinálja? Most nem lehet gyakorlás..ez..biztosan más.. bármi is, élvezem. Mintha csak erre vártam volna az előző óta. Gondolataim kiszivárognak fejemből, és helyüket átveszi a jóleső üresség. Miért?..Miért most?
Lassan eltávolodik, de nem túl messzire, érzem forró leheletét. Ajkaim bizseregnek, szinte kiáltanak a folytatás után.
Bágyadtan nyitom föl szemeim, azonnal megpillantva a lilásan csillogó tekintetet. Jól sejtettem, ilyen közelről még gyönyörűbb.
- Miért nem tiltakoztál? - hangja végigkúszik gerincemen, ajkaimat megnyalva remegek meg. Mióta..mióta van rám ekkora hatással?
- Miért csináltad..ezt? - kérdezek vissza bizonytalan hangon. Kíváncsi lennék melyikünk jelenleg a kíváncsibb, de ahhoz be kéne másznom a fejébe..jó is lenne.
Apró fejrázás, ennyi a válasza.
- Miért? - kérdi újra. Oldalra fordítom fejem, s a közelségnek hála orra végigsimít arcomon. Nyelek egy nagyot. Innen nincs vissza út, igazat kell mondanom.
- Én..én..jó veled lenni.. - suttogom halkan, de jól fejbe is kólintom magam. Miért nem tudok rendesen fogalmazni? Áhh..
- Jó? Olyan jó, mint Taiki-sempai közelében lenni? - teszi föl az újabb kérdést. Mi ez, valami kihallgatás? Mintha feszült lenne a hangja..vagy csak beképzeltem? Erősen koncentrálok egy földön mászkáló hangyára.
- Nem.. veled..sze..szeretek veled lenni.. - próbálok kicsit értelmesebben magyarázni - mindegy, hogy..hogy beszélgetünk, vagy..gyakorlunk, vagy bármi... ez nem olyan, mint Taiki-sempainál - halkan fölsóhajt. Ez..most megkönnyebbült volt, vagy..vagy gond terhelt? Nem merek rá nézni, így csak találgatni tudok.
Keze, ami eddig tarkómon pihent, most át csúszik vállamra. Legyőzöm a kényszert, ami arra biztat, hogy közelebb húzódjak hozzá, hiszen..azt sem tudom mit kéne tennem. Hallgatásából ítélve ő sem nagyon.
Hosszú ideig csak szótlanul üldögélünk egymás mellett. Mi lehet a kiút ebből a helyzetből? Hiszen ő nem az a fajta aki.. Muszáj gondolkodnom. Szerencsére a menekülésre már jön is a segítség. Egy hideg esőcsepp hullik előttem a földre, és azonnal követi is a többi.
- Me..mennem kell.. - hadarom fölpattanva, továbbra is kerülve, hogy ránézzek.
- Rendben..de Akai..ezt majd még meg kell beszélnünk - bólintok, és már menekülök is. Tisztáznom kell a gondolataim..érzéseim..helyzetem..vagyis úgy saját magam teljesen.
Az iskolát elhagyva nem hazafelé veszem az irányt, hanem kedvenc parkomba, ahol mindig sikerül gondolkodnom. Remélem most is sikerül, az eső csak egy kis bónusz.
oOoOo
Zsibbasztó fejfájásra ébredek. Lassan kinyitom szemeim, és megállapítom, hogy a szobámban vagyok. Oldalra fordulva pislogok az órára. Tíz óra, akkor még..tíz?! Hirtelen pattanok föl, de ugyan azzal a lendülettel vissza is hanyatlok. Erős köhögő roham tör rám, és még szemeim is könnybe lábadnak.
- Te csak ne ugrálj. Szépen elintézted magad..csak Te lehetsz képes órákat üldögélni az esőben - apa lép be az ajtón, fejét rosszallóan csóválva, kezében egy bögre gőzölgő teával. Kérdő tekintetemre csak színpadiasan felsóhajt, a teát leteszi éjjeli szekrényemre, majd leül az ágyam szélére. - Reggel föl akartalak ébreszteni, de magas volt a lázad..így inkább hagytalak pihenni - kezét homlokomra teszi, majd elmosolyodik - Határozottan jobb. Na de idd meg a teádat, a gyógyszer ott van mellette. És persze meg se próbálj kimászni az ágyból, mert idekötözlek - nevetve kócolja össze hajam, és fölkel az ágyról - Most mennem kell dolgozni, este jövök. Légy jó Akai - elköszönve hagyja el a szobát, én meg csak pislogok utána. Aztaa..így betegen kicsit nehezebb követni a dolgokat, de már értem.. nem tett túl jót a tegnapi esős gondolkodás, és igazából haszna sem sok volt.
Bevackolom magam a takaró alá és lehunyom szemeim. Egyedül arra sikerül rájönnöm, hogy teljesen tanácstalan vagyok. Touhi-sempai nem az a fiú, aki képes lenne valakit..valakit hosszú távon elviselni. Én viszont nem akarok egy lenni a "gyűjteményében". Viszont..olyan jó volt az a..a..csók. Nem hasonlítható sem Sawadáéhoz, sem Sempai korábbi csókjához sem. Ez csak véletlen, vagy neki is jelentett valamit? Egyeltlalán nekem mit jentett? És..most mi lesz Taiki-sempaial? Eddig nem tudtam elképzelni magam nélküle, most meg..most meg..Touhi-sempai vette át a helyét? NEM..ostobaság..ez..ez csak Taikival a mélypontunk..pár nap és újra ő fog hiányozni..é addigra talán Touhi-sempai is elfelejti az esetet.
Ezzel hitegetve magam merülök pihentető álomba.
oOoOo
Az elkövetkező héten nem megyek iskolába. A napok hosszúak és unalmasak, de legalább van időm gondolkodni. Sajnos a jóslatom nem vált be..nem Taiki-sempai hiányzik, sőt..néha azon kapom magam, hogy lehunyt szemmel idézem föl a csókot..a legapróbb részletig. Ez után persze azonnal szükségem van egy zuhanyra, mert..mert hát..nos..akad egy kis problémám.
Épp egy ilyen zuhany után üldögélek alvós pólómban az ágyban. Szerintem még füleim is vörösek a zavartól..nem egészséges, hogy mindig ez történik.
Takarómat gyűrögetve meredek magam elé, mikor valaki kopogtat az ajtón. Furcsa..apa sosem szokta ezt tenni. Furcsállva nézem, ahogy nyílik az ajtó, és.. Hatalmas gülü szemek.. Ő..itt?
- Bejöhetek? - kérdi halkan, és válaszom meg sem várva ül le íróasztalomhoz, felém fordítva a széket. Csak pislogok mint ponty a halászlében. Rá nem számítottam.
- Napok óta nem voltál iskolában, szóval gondoltam utánad nézek - fölsóhajt - muszáj beszélnünk Akai, ez így nem állapot. Ami ott a portánál történt, az..az csak azért volt, mert - ismét egy sóhaj - szeretlek..bármennyire is hihetetlen.
Ezt..ezt komolyan csak így kimondta? Nem lehet, képzelődöm..nem és nem.. Mikor már úgy érzem képes vagyok összefüggő mondatokat gyártani, megköszörülöm torkom és belekezdek.
- Nézd... Sawada... én nagyon ér..értékelem, de..Te..a legjobb barátom voltál..ez fölért egy hátba támadással.. - magyarázom lassan, fekete szemeibe nézve. Torkom összeszorul. Hiszen..ő tényleg a legjobb barátom volt..és..most Touhi-sempai is az lett..aztán..ő ugyanezt tette nem? Nem..az más volt..vagyis nem..de..áhh..bonyolult. - Nem tudom mit érzel, de... de én nem tudok újra úgy beszélni veled, mint eddig..én..
Torok köszörülés. Mind a ketten az ajtó felé kapjuk tekintetünk, és én megkapom mai második szívrohamom. Zsebre tett kezekkel, az ajtókeretnek támaszkodva Touhi-sempait pillantjuk meg, aki összehúzott szemekkel néz Sawadára.
- Megzavartam valamit?
- De még mennyire.
Farkasszemet néznek, én pedig tekintetem tanácstalanul kapkodom köztük. Miért kellett most jönnie mindkettőjüknek?! Bárcsak elsüllyedhetnék..akkor nem lenne semmi gond..szépen hazamennének és probléma megoldva.
Sawada hirtelen fölpattan, és Sempai mellett elvágtatva ront ki a szobából. Hallom ahogy végigtrappol a lépcsőn, majd a bejárati ajtó csapódását. Öhm..lemaradtam valamiről? Miért lépett le szó nélkül?
Értetlenül pislogok föl Touhi-sempaira, és a halványlilás szemeket megpillantva nagyot dobban szívem. ...Talán...hiányzott...?
- Rendben, akkor holnap. Viszlát Sempat – mondja halkan, ez az amit utoljára hallok, és lassú léptekkel el is hagyom a tesiterem előcsarnokát. Zsebre vágom kezeim, és a folyosón úgy haladok végig, kihúzva magam. Mi ez a furcsa érzés bennem? Hm…
~*~
Nem rég sötétedett még csak be, de én még mindig a könyveim felett gubbasztok. Soha nem történt még velem ilyen. Nehezen jegyzem meg az anyagot… Mi a franc van velem? Felkönyökölök az íróasztalra, majd így támasztom meg a fejem végül sóhajtok egyet.
Talán még sem kellett volna még letámadnom ma Akait azzal a mondattal. Mit akarok ezzel elérni? Épp nem rég gondoltam arra, hogy ha nem fogom tanítani unalmas lesz az életem. De akkor most ez tanítás volt, vagy csak számomra unalom űzés. Nem…
Az biztos, hogy én mindent megpróbáltam, de ahogy figyeltem… a törpi nem valami magabiztos. Látom rajta a csodálatot, amikor Taiki-sempaira néz… de bármennyire is igazinak látszik… Sokkal jobban hiszem rajongásnak minthogy szerelmes lenne rá. Biztos hogy nem hála, mert azt felismerte volna… okos fiú… Meg aranyos is…
Azt sem tudom hogy kéne Taiki-sempai elé „lökni”. Hisz semmit nem tudott még csinálni az egyszerű fiúkkal sem, hiába mutattam meg neki. Nehéz eset…
A ceruzám a füzetlapon kopogtatom.
Mi a fenét akartam akkor azzal? Biztos vagyok benne hogy még nincs készen rá…
Nem értem saját magam.
Eldobom a ceruzám, két kezem közé fogom fejem, már majdnem hajamat borzolom, hogy kiűzzem fejemből a zavaros gondolatokat. De csak nem csitulnak. Fel-felcsendül bennem egy-egy kérdés, lehunyom szemem, és mintha látnám magam előtt elhaladni a betűket a mondat végén egy nagy kérdőjellel. Miért foglalkozom vele még mindig? Miért érzem jobban magam ha mellette vagyok? Miért gondolom róla hogy aranyos meg szép mikor csak egy vakarcs? Miért akartam múltkor lerombolni illúzióját és utána miért segítettem neki mégis mikor megláttam szomorú arcát? Miért hitegettem? Miért akarom egy lehetetlen dologgal szembeállítani? Mi a fenéért foglalkozom vele ennyit? Miért gondolok ennyit rá?
Hirtelen kipattannak szemeim, nagyot dübben a fejem, egy pillanatra a levegő is belém reked…
Nem… Nem lehet…
Szívem hevesebben kezd verni a gondolatra… Nem hiszem el…
Karjaim lecsapom az asztallapra, majd karjaimra pedig fejem…
Basszus…
~*~
- To-chan! – lágy hang, a messziből. Egy ajtó… vagy egy fal mögül.
- To-chan! – egyre közeledik - To-chan, reggeli! – megállt…
Halkan nyammogok, majd pislogok nagyokat… De fáj a hátam… a vállam… Grrr… teljesen elmacskásodtam. Mi a fene?
hatalmasakat pislogva egyenesedem fel, majd fájdalmasan felszisszenve hajolok megint előre…
Bakker… az asztalon aludtam. Fokozatosan elkezdem tagjaim kinyújtani…
- To-chan, hányszor szóljak még? – bahh… anya…
- Mindjárt megyek Kaa-san! – kiáltom vissza le, majd lustán felállok a székből egy törülközőt csapok vállamra és bevonulok a fürdőbe.
Lassan megnyitom kellemesen langyosra a vizet és a zuhanó cseppek alá állok… Kezem a falnak támasztom és csak állok a víz alatt.
Akármennyire nem hiszem el magamnak, akkor is így van. De koránt sem vagyok ebben biztos. Vajon hogy deríthetném ki magamból? És mit kezdjek vele? Hogy adagolnám be neki? Most vesztette el az egyik régi barátját, most én is támadjam hátba?
Mióta foglalkozom én mások érzéseivel? Idegesítő ez az érzés, nem fér meg a normális jellemem mellett. Mit is akartam kipróbálni vele mielőtt Taiki-sempai elé dobom?
Gőzöm nincs… komolyan… Elfelejtettem.
Teljesen mindegy, mert úgy is mást fogok csinálni… De első sorban majd őt kérdezem meg… pár dologról…
Lezuhanyozom gyorsan, majd hamar elkészülök, összedobálom táskám és már indulok is le a földszintre.
- Na végre, hogy lejöttél To-chan, kihűlt a reggelid is.
- Bocsi, sietek – mondom halkan, majd felkapom a pirítósomat és számba is veszem, az uzsimat felkapom, és azt is bedobom a táskába, majd suhanok is ki az ajtón.
Nem véletlenül húztam az emeleten az időmet… Itt van azaz idióta semmi kedvem vele egy asztalnál reggelizni… úgy is elment volna az étvágyam. De remélem pár nap múlva megy is tovább.
~*~
A szokásosabbnál is unottabban ülök az órán, még az ablakon is lusta vagyok kinézni, inkább csak a táblát figyelem, meg a tanárt mikor elhalad a szemem előtt.
Az egyik szünetben még Namaki is megbököd ceruzájával, hogy mi bajom lehet. Még azóta sem moccantam meg. Én meg egyszerűen rázom le.
- Fogd be… - semmi kedvem most az agymenéseihez… Tudom mennyire buzgó, és szereti ha kitalálok neki valami kis szórakozást, de most semmi kedvem ehhez, nagyobb „gondok” gyötörnek.
Tényleg… vajon azóta hogy állnak azzal a Sawada kölyökkel? Lehet ezt is megkérdezem.
Végre az utolsó óra is eltelik, és felsóhajtok. Miért dobbant fel a szívem? Mert biztos nem azért, hogy a mai napon nem feleltem. Pedig bármelyik tanár megtehette volna, nagyot hasaltak volna hogy nem tudok semmit mondani.
Lemegyek a porta mögötti kis udvarrész szélére. Hűvösebb van már érződik az ősz, így felhúzom térdeim és azokat átkarolva várok… és várok…
Hol késik már ennyit?
Felnyikordul az ajtó, hátra sem nézek, tudom hogy ő jött meg… Belém reked egy pillanatra a levegő.
- Jó napot Sempai. Most már elmondod mi a mai nagy terv? – kérdi halkan, hallom a bizonytalanságot rezegni benne. Furcsa… félne az ötletemtől? Talán ez annyira nem is meglepő.
- Ah… - válaszolok egyszerűen, csak sóhajtva egyet. Megvárom míg magától jön mellém, és közvetlen közel ül le. Még mindig csak előre nézek.
- És mi lenne az? – kíváncsiskodik tovább, de nem tűnik izgatottnak.
- Meglátod… - mondom halkabban, bár nem tudom meghallotta e… nem lényeges… - Mondd csak Akai… - támasztom állam a karjaimra, amit a térdem tetején pihennek.
- Igen? – kérdezi… édes hangon…
- Mit érzel Taiki-sempai iránt? – fejezem be kérdésem, és a szembe lévő egyik fa lombját kezdem el vizsgálni. Már sárgulnak a levelek.
- Én?... izé… nem is tudom, hogy leírni – hallom hangjában a zavart… Sokkal zavartabb mint máskor, ráadásul most csak velem beszélt… nekem eddig mindent elmondott mióta komolyan segítettem neki.
- És Sawada barátoddal… beszéltél már? – kérdezek újra.
- Öhm… nem… - a szó végét szinte elharapja olyan halkan ejti ki. Lassan oldalra fordítom fejem, és arcát figyelem. Félig le vannak sütve szemei, arca halványan piros még az előző kérdésemtől, de már tűnik el a másik kérdés miatt. Olyan közel ül hozzám… olyan közel… Már csak a közelsége is bizserget, és kellemes, hogy érzek valakit a közelemben. Lassacskán csak észreveszi, hogy figyelem, megint kicsit pirulni kezd. Talán zavarná hogy „bámulom”? Nem tudom, sajnos nem olvasok a gondolataiban, pedig néha szeretnék. De előbb magamat akarom tisztázni… talán őt is…
- Hm? – pislog rám kíváncsian. Talán azt várja, hogy a naagy tervet mondjam el? Nincs… De ezt nem hinné el nekem. Kérdezzek még tőle? Már úgy sem érdekelne a válasz amit kapnék.
Száját nézem…
Olyan közel van… olyan közel…
- Biztos, hogy szereted Taiki-sempait? Meg akarod hódítani? – őszintén szólva nem ezt láttam rajta… tényleg. A csillogás a szemében megvolt amikor meglátta. De ha tenni kellett volna az érdekében valamit, hogy közelebb kerüljön… kudarcba fulladt…
Olyan közel…
- Én… - nem hagyom befejezni mondatát, gyorsabban oda hajolva siklom ajkaira, egyik kezemmel tarkójánál tartom meg fejét, hogy ne rántsa el tőlem, de… de mintha… mintha nem is akarná.
Bátrabban kezdem csókomat mélyíteni, szívem szélsebesen lüktet mellkasomban, de egyre hevesebben akarom csókolni… Érezni szeretném… Az ízét…
Lehunyom szemem, nem látom már pírban égő arcát de magam elé képzelem. Nem… nem hajol el… Miért hagyja magát? Miért?
De már biztos vagyok magamban… Nekem ez jól esik… Feltüzel…
Tényleg megszerettem…
De miért nem ugrik el, mint akkor? Miért?
Lassan elhajolok tőle, kezem még mindig tarkójára támasztom. Nem hajolok messzire, megvárom míg fel nyitja pilláit és közelről nézhetek mélyen a szemébe. Érdekel… Mondd el… Válaszolj…
- Miért nem tiltakoztál?
- Ha muszáj… - győőőőzelem! A meggyőző pillantás ereje, nincs is ennél hasznosabb dolog.
- Igen, muszáj - válaszolom halkan fölkuncogva, mire ő..igen..elmosolyodott! Ezennel tényleg enyém a teljes győzelem, hisz sikerült emberi érzelmeket kicsalnom belőle, és azt hiszem ez nagy szó. Ha látta bárki mosolyogni az elmúlt tíz évben, az most jelentkezzen! Senki? Na látjátok, varázsló vagyok. Uhh..azt hiszem ennyi elég is az öndicséretből, ez valahogy nem az én műfajom, inkább hallgassuk Touhi-sempait.
Várakozva pillantok föl rá.
- Na jó. Anyámmal… meg a pasijával élek… bár szerencsére, csak ritkán látom őket… - kezd bele lassan én meg szinte azonnal elszontyolodom. Csak az anyukájával? Ez olyan szomorú. Olyan szívesen megkérdezném mi történt az apukájával, de..látom rajta, hogy utálja a témát. Megértem, én is erről szeretek legkevésbé beszélgetni. Inkább egy másik kérdést teszek föl, ami legalább ennyire fúrja az oldalam.
- És… - egy pillanatra találkozik kíváncsi tekintetünk - Hogy tudtad meg… hogy a fiúkat szereted? - zavartan nyalintok egyet a fagyimból.
- Egy nap rájuk nyitottam… - ez mindent megmagyaráz..szegény Sempai..de nem gondoltam volna, hogy megint itt kötünk ki. Ostoba Akai..miért kell nekem ilyen kérdéseket föltenni? Jobb lenne ha befognám, és csak mosolyognék. Próbáljuk menteni a helyzetet.
- Azt hiszem… értem…
- Az iskolában sem véletlenül csinálom rejtetten ezeket a dolgokat… - egy pillanatra fölpillantok az arcába. Elég elmélyültnek tűnik, de ha önszántából folytatja a témát, akkor..kérdezzünk.
- A… csábítgatást?
- Az előző iskolámban megtanultam… hogy sokan nem szeretik a magam fajtát… volt részem pár kemény pillanatban…
Kemény..pillanat..? Döbbenten kerekednek el szemeim. Ez ennyire veszélyes dolog? Belegondolva, hogy én miket kaptam a külsőm miatt..ő ennél sokkal rosszabbakat élhetett át, hiszen..Nyelek egyet, ahogy eszembe jut Taiki-sempai reakciója. Nekem is ezt kell átélnem, ha..ha..kiderül, hogy a fiúkat szeretem? Megrázom fejem, de a kósza kis gondolat nem megy ki belőle. Én..nem akarom, hogy megint piszkáljanak..Föl kéne adnom Taiki-sempai megszerzését? Nem tudom..most már egyre inkább elbizonytalanodom.
Szép lassan sétálgatunk tovább, közben mind a ketten saját kis gondolatainkba merülünk.
- Tudod… - töri meg végül a nyomasztó csendet, én pedig sokadszorra nézek föl rá - nem csak a pasizásból állnak a napjaim - nem? Hát persze..én sem gondoltam, hogy egész nap egy szekrényben gubbaszt áldozatra lesve. Jajjj..megint mosolyog..mennyivel jobb így, sokkal barátságosabb.
- Sokat szoktam tanulni is… mert… egyszer szeretnék sokat keresni… hogy elköltözhessek otthonról minél hamarabb… Hogy a magam ura lehessek…
Furcsa, hogy meg akar szabadulni a családjától. Furcsa, de érthető. Bár szerintem a helyében én nem így tennék, de ez az ő élete, úgy alakítja, ahogy szeretné. Apropó otthon.
- Érdekes cél, ilyen fiatalon… - válaszolok csendesen és megállok a kapunk előtt.
- Mi az?
- Megérkeztünk - fejemmel a ház felé bökök. Most sokkal rövidebbnek tűnt az út, mint általában. Pedig jó volt..kicsit feszült, de tanulságos. Legalább megnyílt egy kicsit, neki is biztosan jól esett. Lemosolyog rám, és barátságosan összekócolja hajam, én pedig összeszorítom szemmel tűröm. A frizurának úgyis teljesen mindegy, és..nem is olyan rossz érzés..kifejezetten kellemes, viszont ennek is vége szakad.
- Menj, már biztos várnak bent… Holnap találkozunk - upsz, igaza van, bár idegen kocsit még nem látok, szóval időm mint a tenger. Elmosolyodva bólintok, belépek a kapunk, és a lépcsőn fölsietve még visszaintegetek. Mitől lettem ennyire boldog? Hiszen csak elkísért, mégis..sokkal másabb, mint mikor Sawada tette ezt. Áhh.. majd később átgondolom.
- Megjötteeem! - kiáltom el magam vidáman, becsapva az ajtót. Jöjjön a jó pofizás.
oOoOo
A napok gyorsan és ugyan úgy telnek. Délelőttönként Az osztálytársakkal beszélgetek, persze Sawada nélkül. Gyakran kérdezgetik, mi történt, de hárítom a kérdést. Megfogattam, hogy most nem fogom kikotyogni. Kerüljük egymást, de néha úgy érzem mintha figyelne, alkalmanként még látom is ahogy elkapja tekintetét mikor felé pillantok. Olyan rossz érzés. Gondoltam már rá, hogy kibékülök, de ekkor mindig eszembe jut, amit délután csinált és kiverem a fejemből. Egy igazi barát nem tesz ilyet. Egy igazi barát elmondta volna a dolgot. Vagyis fordított esetben én sem lettem volna egy mintapélda. Mindegy, a lényeg, hogy a megbocsátás nem lehetséges, legalábbis mostanában nem. Talán majd később, ha leülepszik a dolog.
Szóval a napjaim. Délutánonként pedig folytatjuk magánóráinkat Touhi-sempaial, semmi eredménnyel. Kétlem hogy benne lenne a hiba, inkább az én viselkedésemben. Annyi módszert próbált már, de én mindig szégyent hoztam rá. Szerintem a génjeimben van a zavar, képtelen vagyok megtenni amit mond. Már sok srácnál próbálkoztunk..az élsportolóktól egészen a könyvmoly okostojásokig, mind hiába. Csodálom, hogy még nem adta föl a tanításom.
oOoOo
Órák után mint mindig, most is Touhi-sempai keresésére indulok. Biztosan a tornateremben lesz, hiszen ma kosár edzés van, ilyenkor mindig ott találkozunk. Jókedvűen vágtatok le a lépcsőkön, egészen a zajos helységig. Belépve azonnal kiszúrom szőke tanítóm, és csak utána keresem tekintetemmel Taiki-sempait. Miféle új sorrend ez? Eddig mindig lovagom volt az első..mindegy, biztos csak így jött ki. Egy ideig csodálom a futástól kipirult arcot, amihez izzadt tincsek tapadnak, majd erőszakkal elszakítom róla tekintetemet. Dolgom van, nem érek rá nézelődni.
- Üdv sensei! - köszönök, és lehuppanok mellé.
- Szia Akai…- micsoda lelkesedés. Akár egy malac a vágóhídon.
- Ma is megpróbálkozunk? - kérdem a lényegre térve. Nincs értelme húzni az időt, ez a hét amúgy sem volt túl hasznos. Ideje haladni.
- Nem…- hatalmas szemekkel meredek rá. Nem? De hát.. Talán tényleg föladta tanításom? - Hamarosan már Taiki-sempaial fogsz beszélni, erre eddzed magad lelkiekben… de előtte még mást fogunk tenni…
Ha lehet, még inkább elkerekednek szemeim. Taiki..sempaial? Én mondtam, hogy ideje haladni, de ez túl nagy ugrás! El fogok ájulni, ez egy öngyilkos terv! Várjunk..mégis mit akar még előtte tenni? Félve kérdezek rá.
- Mégis.. mit?
- Nyugi, majd holnap elmondom. Most viszont mennem kell, sok a lecke mára - és már indul is a kijárat felé.
Mire készülhet? Ha ennyire titokzatos, az sosem jó hír számomra, ha bemelegítésként szánja, akkor meg végképp. Már érzel is a felsülésem. Pokoli lesz. Fölpattanva eredek utána, rázúdítva kérdéseim. Nem hagyhat csak így itt.
- Biztos, hogy máris Taiki-sempaial kéne? Felkészültem én erre?
- Ezt nem tőlem kéne kérdezned…csak végre próbáld magad arra felkészíteni, hogy tényleg meg akarod szerezni… mert ahogy a héten láttam… nem gondoltad komolyan.
Kicsit elszomorodom. Pedig én igazán próbáltam, de ezek a határaim, én nem vagy Touhi-sempai. Ráadásul, most olyan rideg lett megint, már azt hittem sikerült valamit elérnem nála. Ezek szerint nem.
- Oké… értem… - motyogom letörten.
- Ha gondolod visszamehetsz még nézni őket. Én tényleg hazamegyek.
Fölpillantok mosolygó arcába, de valami nem az igazi. Nem így szokott mosolyogni rám. Talán haragszik? Vagy csak valami gond történt, amit nem akar elmondani? Rákérdeznék, de visszafogom magam. Biztosan egyedül szeretne maradni, inkább nem gátolom meg ebben. Aprót biccentek.
- Rendben, akkor holnap. Viszlát Sempai - köszönök el csendesen és visszatérek a terembe.
Szótlanul figyelem, ahogy a kosarasok két csapatra bomolva kezdenek el egy gyakorló meccset, de gondolataim már messze kalandoznak.
Az edzés végeztével fölkászálódom, hogy még a csapat előtt eltűnjek. Búcsú pillantás Taiki-sampaira, és.. Ajkaimba harapva figyelem, ahogy egy fekete hajú lány lesiet a lelátóról és Taiki-sempai nyakába ugrik, aki pedig..átöleli... Megsemmisülve hagyom el a termet, és sietve hazaindulok. Nem..nem fogom emiatt elbőgni magam..
oOoOo
Este olvasólámpám fényénél üldögélek az asztalnál, kimeredve a sötét éjszakába.
Most sem hiszem el, amit láttam. Mióta van Taiki-sempainak barátnője? Ráadásul..még csinos is.. az eddigi kevés esélyem most már szinte semmi. Pedig én akarom Őt..vagyis..nem tudom.
Az elmúlt pár órában végiggondoltam a dolgokat, de csak még jobban összezavarodtam. Szeretem Taiki-sempai, ezért magam mellet akarom tudni, de... ha valóban szeretném, akkor az lenne a célom, hogy boldog legyen..és ha Ő egy lány mellet boldog, akkor bele kéne törődnöm, de ez nem megy. Önző lennék? Valószínűleg igen, de eddig ezt a 'szerelemre' fogtam, így viszont ellent mond a kettő. Ha viszont a második nem szerelem, akkor..akkor mi a fene?
Normál esetben most megkérdezném Sawadát, de..vele nem beszélek..akkor viszont..fogalmam sincs. Tanácstalanul pillantok az asztalomon fekvő fotó albumra. Ebben azok a képek vannak, amik igazán fontosak, és nem szeretném ha apa látná őket. Többek között..Taiki-semapiról készített fotóim, amikről nem tud. Meg ebben tárolom a.. Megvilágosodva csapok homlokomra, és fölnyitom az albumot. Azonnal meg is találom a képet, amiről egy hosszú vörös hajú lány ölti rám a nyelvét vigyorogva. Denki..Ő biztosan tud segíteni. Apáék nem tudják, de vele tartom a kapcsolatot. Néha találkozunk, bár elég nehéz úgy, hogy ne bukjunk le se apa, se anya előtt. Csak egy évvel fiatalabb nálam, de..szégyen szemre sokkal talpraesettebb..az én részem is neki jutott. Megfordítom a képet, és gyorsan tárcsázom a ráírt számot. Vedd föl, vedd föl, vedd föl..és igeeen.
- Itt Denki..ha nincs jó okod a késői zavarásért, készülj a legrosszabbra - elmosolyodom. Ez az én húgom..már csak azt remélem segíteni is tud.
- És a bátyádra milyen sors vár? Élve boncolás?
- Akaiiiiiiiiii! - nevetve tartom el fülemtől a telefont. Ez a visítás halálos.
- Okéé húgi, halkabban, mert meghallanak minket - nyugtatom le kissé - figyelj, lenne egy fontos dolog, amiben segítened kell.
- Igazad van, bocsánat. Mondd, mi az a fontos dolog.
Kicsit kevesebb lelkesedéssel kezdek mesélni. Az egészet, elejétől a végéig. Elmondom Touhi-sempait, Sawadát és a kétségeim, ő pedig csak kitartóan hallgat, míg be nem fejezem.
- Bátyus, te nagyon ostoba vagy.
- Na köszi az együttérzést.
- Jójó..de ez az igazság. Annyira nyilvánvalóak a jelek, Te pedig nem veszed észre - magyarázza, és szinte látom, ahogy vigyorog. - az pedig, hogy mit érzel..nos hát..szerintem nem is szereted igazán Taikit..de ez az én véleményem. Kérdezd meg azt a híres tanárod, hátha Ő mond valami okosat. kettő vélemény jobb mint az egy. Rakd össze a kettőt, és gyúrj egy sajátot. Használd a hatalmas fejed.
- Most igazán okosabb lettem, kösz - fölsóhajtok - mindegy, tényleg hálás vagyok, legalább tudom hogy mit gondolsz.
- Nincs mit. De Akai, azért majd mondd el mire jutottál, és ne csak akkor hívj, ha ennyire sötét vagy - halkan fölkuncog a vonal túlsó végén.
- Rendben, majd megpróbálkozhatunk egy találkozóval is. Vigyázz magadra Denki.
- Alig várom. Te is igyekezz vigyázni magadra, tudom hogy nehéz, de hajrá! Jó éjt Bátyus!
Sóhajtva kapcsolom ki a telefont. Szóval szerinte ez nem szerelem..de lehet, hogy téved. Tényleg megkérdem holnap Touhi-sempait. Ezzel az elhatározással bújok ágyba.
oOoOo
Letörten álldogálok a porta mögé nyíló ajtónál, a kint üldögélő Touhi-sempait figyelve. Elbizonytalanodtam. Biztos meg akarom kérdezni? Ha Ő is azt mondja, hogy nem szerelem, akkor föl fogja függeszteni a tanításom, és akkor..akkor nem találkozom vele többet. Nem tudom miért, de ez rossz érzéssel fog el.. szeretek Touhi-sempaial lenni. Brrr..furcsa, de igaz..vagyis nem kérdezem meg..
Mély levegő..
Kisétálok mellé, és halvány műmosolyt fölvéve ülök le.
- Jó napot Sempai. Most már elmondod mi a mai nagy terv?
