- Jól van… menni fog – súgom vágytól rekedten kis fülébe, saját hangomat is alig hallom, úgy dübörög fülemben a szívem. Milyen régóta vágytam már egy ilyen érintésre. Nem is hittem, hogy a testem ennyire szereti a gyengéd ujjacskákat is, és most tessék, itt van. Lassan elengedem kezét, hogy végre magától mozogjon, mert így félig úgy tűnik, mintha magamnak csinálnám, és az nem akkora élvezet. Sokkal jobb, ha Ő csinálja…
Touh-sempai... én... én még soha... – fordítja oldalra fejét hebegve, édesen vörös pofival süti le szemeit, szerszámom még mindig a markocskáiban tartva. Na ne mondd, hogy még sosem csináltál ehhez hasonlót - Nem tudom... hogy kell.
Hah… akkor is megzabálom.
Magam felé fordítom arcát, hogy újra a szemembe nézzen. Egyszer mindennek eljön az ideje. Az első alkalomnak is, és ha bár „szenvedős” általában az első alkalom, magát a mennyei érzést, hogy te lopod el az elsőt, nem lehet semmivel sem felülmúlni.
- Ejnye pumukli, nem emlékszel? Megígértem még az elején, hogy tanítani foglak. Menni fog, csak csináld úgy, mint én az előbb. – Utasítom halkan, és várom a hatást. Az sem zavar, ha nem néz a szemembe, csak csinálja, mert mindjárt felrobbanok.
Lassan mozogni kezd, és behunyt szemmel élvezem. Forró kis marka szorosan tart, édesen masszíroz, és ha bár ügyetlen, kezdésnek egyáltalán nem rossz.
Lassan, és biztosan fokozza kéjem, nem is kell vissza tartanom magam, csak hagyni, hogy vezessen, hogy az élvezet útjára tereljen kis kezeivel. Egyre jobban csinálja, sőt több mint jó. Ahh… sokkal gyorsabban tanul ez a kópé, mint hittem. Hosszú percek, mélyülő sóhajok és nyögések közepette vállába kapaszkodom, remegni kezd testem a gyűlő forróságra. Igen… igen… még egy kicsit.
Egy erősebbet szorít, és több sem kell, gyorsan robbanok ki feltörő hanggal, megfeszülve adom át magam az orgazmus gyönyörének, és ahogy távozik belőlem a kéj nedve, úgy gyengülök el kissé, fújtatva. A testem már abban kifáradt, hogy ennyit kellett várnom rá, nem csoda hogy ekkorát élveztem egy egyszerű kis pettingtől.
Ahogy erőt gyűjtök, máris felegyenesedem, és egy puha csókkal ajándékozom meg. Tudom, mennyire szereti. Olyan édes, miközben finom csókot lehelek rá. Teljesen elgyengülve hagyja magát, és szabadon ízlelgethetem. Nyami.
- Köszönöm – súgom duzzadt kis ajkaira a csók után, de csak folytatom, hisz ízével soha nem fogok tudni betelni. Finom és puha a bőre, a szája, az arca, a nyaka… mindenen nagyon finom, és órákig el tudnám csókolgatni és faldosni. Persze a nap csak nem rég indult, mi pedig kábán itt ücsörgünk, és tunyulunk. Muszáj lesz felkelni.
- Elárulod mi a mai program, piroska? – vigyorodom el, ahogy még mindig piros pofiját látom. Én még szívesen tudnám folytatni ezt az egészet, de rá hagyom inkább.
- Te fölöltözöl... én pedig át... – Hehe… kis édes. Sejtettem, hogy valami ehhez hasonló lesz a válasza, de a kivitelezés… Tetszik… - Nem vicces Touhi-sempai... – csattan fel végül, és azonnal abbahagyom a halk nevetést. Hej de pukkancs valaki. Mikor mozgatja lábait, felállok róla.
- Rendben Akai, legyen ahogy szeretnéd. Mindjárt jövök – ujjaimat vörös tincseibe fúrom, beleborzolok, majd magára hagyom, gyorsan lefürdök, és felöltözöm egy percet sem akarok elvesztegetni, hisz ez már holnap tanítás van.
- Már itt is vagyok pumukli – karolom át hátulról a kis vöröst, aki ijedtében még sikkantani is elfelejt.
- Meg... megijesztettél – hebegi, de továbbra is tartom.
- Bocsánat – megtámasztom fejemet a vállán, és arcocskájára sandítok - További program?
- Bármi, amit szeretnél. Tegnap én döntöttem, ma oda megyünk, ahová csak szeretnél, és azt csinálunk, amit csak akarsz. – figyelmesen hallgatom a szép kis mondatot, majd a végén elvigyorodom, és hamisítatlan halk kuncogással ölelem szorosabban.
- Bármit? – ismétlem meg sejtelmesen duruzsoló hangon, ujjaimmal lassan pólója alá kezdek hatolni, és cseppet felsimítom.
- É-én nem ilyenre gondoltam – nyel egy nagyot, még én is hallom, és csuklóimra téve kezecskéit, tolja le onnan kezem. Arcomra tettetett, nagy, csalódott ajakbiggyesztést öltök, majd ez gyorsan el is tűnik, és elvigyorodom.
- Jól van – bólintok rá, és felsóhajtok – Akkor… hmm – elgondolkodom, kissé megforgatva szemeimet. Mit is lenne érdemes csinálni? Kezd hűvös lenni, de nincs kedvem idebent kuksolni. Hozzánk… napközben nem akarom felcsalni, mert csak délután utazik el az a barom. Oda inkább este… Igeeen.
tegnap Ő vitt el az egyik kedvenc helyére, lehet, hogy nekem is ezt kéne? De nekem nincsenek ilyen helyeim, csak amik este nyílnak, vagy… Talán… Talán azt megmutathatnám neki.
- Mit szólnál ahhoz, ha most megreggeliznénk, aztán sétálunk egyet, és mutatok neked valamit. Majd meghívlak valahova ebédelni, végül nálunk alszol – lassan, mégis elég tömören vázolom fel tervemet, várva reakcióját.
- Ez egész… - azonnal elakad hangja, gonolom újra realizálja a dolgokat – Ná… nálatok aludni?
- Ühüm – erősítem meg válaszom egy kis biccentéssel is.
- De… holnap hétfő, és… és… iskola van – hebegi megint zavartan.
- Tudom, és mehetnénk együtt reggel. Este meg tanulhatunk, mert nekem is kell még. Teljesen kiment a fejemből – aprót csücsörítek elgondolkodva, közben persze végig őt figyelem. Piros a pofija, és fontolgat. Lehet, talán túl gyors vagyok neki. Hahh…
Csalódottan sóhajtok egyet, majd felegyenesedem róla, és eleresztem, vállára téve kezem fordítom magam felé.
- Akkor először csak jussunk el az ebédig, addig döntesz rendben? – kedvesen mosolygom rá. Mindig elfelejtem, hogy ez a kis vakarcs kezdő mindenben. Szokatlan számomra, és szörnyen nehéz hozzászokni ehhez a félénkséghez, mégis pont ez az, ami vonz benne.
- Oké… jól hangzik – végre Ő is mosolyog, amitől jobban érzem magam. A lényeg, hogy tartsam magam mellett, mert azt a tahó Sawadat „ismerve”, még elég sokszor be fog próbálkozni. Nem hagyhatom, hogy elvegye tőlem. – És mit mutatsz nekem? – élénkül fel „hirtelen”, de csak picit megnyomom mutató ujjammal orrát.
- Majd meglátod.
~*~
Kilépünk az ajtón, és én rögtön a kezét megfogva haladok tovább. Úgy látom, zavarban van, pedig nem sok oka van rá.
- Ne nézz így Piroska. A szerelmesek így sétálnak – apró vigyorral nézek rá, majd előre fordulok, és ő fél lépéssel követ. Most én irányítom utunkat, ami szinte majdnem a város másik végébe vezet. Nem beszélünk sokat, csak a környezetről, az időről, jelentéktelen ócskaságok, de mégis jelentősek, hisz megtörik a csendet. Nem vett fel kesztyűt, ahogyan én sem, kívül hideg a kezünk, de ahol összeér ott melegség árad szét. Jó érzés így sétálni, mindig is szerettem, csak nem „gyakoroltam” gyakran, hisz az „egy alkalmas emberkék” nem voltak az ilyenek hívei.
Lassan megérkezünk a híd felé, ami ugyan nem nagy, a város „közepén” hózódik egy picike folyó mellett. Sokkal nagyobb mint egy patak, sőt… de még egyáltalán nem folyó.
- Hol vagyunk? – kérdi körbe nézve. Igen, ez nem egy sűrű utca, kevesebben járnak erre. Inkább nevezném sétáló utcának, és a hideg miatt egyre kevesebben sétálnak.
- Itt van az, amit szeretnék megmutatni – világosítom fel. Lehet nem járt még a város ezen részén? Kiskoromban sokat jöttünk pedig erre. Nem sokra emlékszem, de egyre igen.
Megállok vele a híd közepén, a korlát felé tekintve. A sűrű kockás rács tele van lakatokkal.
- Mik ezek? – biccenti oldalra kicsit fejét, nagyon édes. Rá nézek, és sapijára teszem kezem, majd azon keresztül borzolom meg haját.
- Mint látod, lakatok mini Einstein – vigyorodom el, majd leveszem róla kezem, figyelem édesen duzzogó arcát, miközben magát igazgatja.
- Azt én is látom – mondja durcásan, de ahogy felnéz rám, minden elszáll, pedig már csak kedvesen mosolygom rá.
- Nézd meg ezt – mutatok az egyikre, és arcom azonnal ellágyul. Közelebb hajol, még meg is fogja, hogy jól lássa rajta a neveket. Nem ismerős egyik sem, meg sem lep, így kérdőn tekint rám.
- Ez kié? – pislog aranyosan, és mellé guggolok.
- A szüleimé – válaszolok egy pici hallgatás után. Igen, az igazi apámé és anyámé volt. Az egyetlen legerősebb szép emlékem még róla, amikor ide kijöttünk, és előttem rakták fel.
- Úgy érted…
- Igen – válaszolok megint, hisz elakadt a mondatban. Tudom, hogy mire gondol, mindketten tudjuk – Amikor anyám összejött azzal az alakkal el akartam kérni a kulcsát, hogy levegyem. Mert ez így nem tisztességes. De azt mondta, hogy elvesztette.
Mély hallgatás áll be, amit szinte észre sem veszek. Csak meredten figyelem, a kezében pihenő lakatot. Talán már nem is szeretném levenni, hisz ez egy szép emlék.
- Miért nem próbáltad meg máshogy leszedni? – töri meg a csendet, és kizökkenek a múltból.
- Tudod… érdekesen nézne ki, ha fényes nappal egy kis fiú fűrésszel, vagy lángvágóval nekiesne egy hídnak – vigyorodom el, majd mellé kuncogok is. Szórakoztató a kölyök.
- Igaz – neveti el ő is magát zavartak, biztosan elképzelte. Én is megtettem már.
Megfogom kezét, így elereszti a lakatot, vele szembe guggolva kezeim közé veszem öklöcskéit, majd számhoz emelem, és bele-belelehelve dörzsölgetni kezdem. Biztosan átfagyott már, hisz közeledik a tél. Azaz még ősz vége van, de már nincs messze a hó sem.
Nem csinál semmit, csak hagyja, hogy felmelegítsem kezeit, majd szemébe nézek, és tovább fogom kezeit.
- Gyere – húzom magammal álló helyzetbe – a közelbe van az egyik kedvenc kis gyorséttermem.
- O-oké – dadogja halkan, és követ.
~*~
Az ablak közelében, egymással szemben ülve falatozunk, én pedig közben Őt figyelem. Szeretném, ha jól érezné magát, csak kicsit még nekem is szokatlan. Majd legközelebb kitalálok valami érdekesebbet is. Hahh…
Csendes a környezet, nem sok ember van itt, és így hangulatos is. Rég voltam már itt, de szerencsére a kedvenc kajám és kedvenc sütimet, még mindig lehet itt kapni. Összefűzöm ujjaim, a könyökömet megtámasztom az asztalon, majd államat az ujjaimra fektetem.
Őt figyelem, ahogy épp egy falatot kap be, és amikor persze észrevesz, a pálca a szájában marad, meredten figyel, közben lassan rágja a falatot.
- Döntöttél már, hogy hol alszol? – vágok bele azonnal a közepébe, hisz most ez érdekel szinte a legjobban. Hirtelen köhécselni kezd, de semmi baj nem történik, gondolom megleptem a kérdéssel. Felé nyújtom a poharát, hogy gyorsan igyon, mert azt mindig jót tesz ilyenkor, gyorsan le is gurítja. Hihetetlen mennyire megleptem. Talán még hagynom kéne ezt a témát egy kicsike ideig. Oké, hogy én most náluk aludtam, de látszólag még… új az egész.
Épp kezdenék bele mondókámba, mikor véletlenül kitekintve az ablakon, meglátok szembe egy alakot. Hát ez nem igaz. Örökké „rettegésben” kell lennem? Fene…
- Akai! Nézz befelé – én is így teszek, és próbálok valami érdekeset találni.
- Mit nézünk? – kérdezi aranyosan, de sajnos most még ez sem vidít fel.
- Kint láttam Sawada „barátodat” nem szeretném, ha észrevenne minket – válaszolom egyszerűen. Így van. Hazudni amúgy sem lenne értelme, nincs is okom rá. Egyszerűen nem akarom annak a hülyének a képét látni. Remélem nem követett minket.
- Jó reggelt! - halk sikkantással kapom össze magam, méghozzá olyan lendülettel, hogy ha Sempai ölel hátulról, akkor biztos borulás lett volna. Átölel?! Még a végén észreveszi. Muszáj eltűnnöm innen. - Miért hagytál ott egyedül?
Most erre mit mondjak? Az igazat mégsem köthetem az orrára. Az túl zavarba ejtő. Gyerünk Akai találj ki valamit. Mondjuk... mondjuk...
- Én… én csak… - halkan hebegek, közben keze már el is indul, végig mellkasomon, hasamon, egészen... Ne, valaki állítsa meg. Lécci, lécci, lécci!
- Óh… csak nem? - lebuktam, méghozzá csúfosan. Testem megfeszül, ahogy szakértő kezei végigsimítanak rajtam. Legszívesebben halkan nyöszörögnék, de... de ez annyira zavaró... nem szabad. Ösztönösen szorítom össze lábaim, és kezét megragadva próbálnám elrángatni magamtól.
- Nenenene… - szinte esdekelve próbálom elhúzni kezét, de nem enged. Nem lehet ilyen. Egyszer megtehetné amit kérek.
- Hmm… a kis haverod szerintem nem ellenezné - nem, mert... mert... ki mondta hogy a haverom? Arcom teljesen fölforrósodik, érzem ahogy az ő puha bőre az enyémhez simul. Mikor került ilyen közel? És mikor...nhhh...
Nem bírom ki nyögés nélkül, ahogy ujjai farkacskámra fonódnak. Picit megrázom fejem, de már kezdenek elhomályosulni a gondolataim. Neh... nem lehet... Deh... olyan jóh...
- Csak nem történelmet olvastál? - halkan dörmög fülembe, hangja végigborzolja bőröm. Egyre jobban veszítem el a kapcsolatot józan gondolataimmal. - Vajon erre izgultál rá, vagy…
Kicsúszik egy halk sikoly, ahogy megszorít. Föladom. Innen már nincs visszaút. Nem érdekel honnan tudja, hogy a tegnapiak okozták ezt az egészet. Nyöszörögve fészkelődök, de egy pillanatra sem hagyja abba. Hátravetem fejem. Neh bihrom...
- Nézz rám, kérlek - nem tudok ellenállni kérésének, nehézkesen fölpislogok gyönyörű arcába, ő pedig ajkaimra hajol. A feltörő nyögések és sóhajok sokaságától elég nehezen sikerül csókunk, de most még ez sem zavar. Testem egyre forróbb, a feszültség csak gyülemlik ágyékomnál. Remegve ölelem át Sempai nyakát kapaszkodóként az utolsó pillanatban. Megfeszülök ahogy hangos sikkantás kíséretében hullámzik rajtam keresztül... a kéj.
Csak lebegek a melengető sötétségben, hagyom magam sodródni. Olyan, mintha egy párás üvegen keresztül nézném Sempait. Látom hogy mozog a szája, de szavait nem értem. Szedd össze magad.
- Mondd Akai… Nem szeretnéd egy kicsit folytatni? - lehet hogy még nem hallok egészen jól? Folytatni? Ugye nem ar-arra gondol?
- Ho-hogyan? - kérdem halkan. Kérlek ne azt válaszolja. Kérlek, kérlek, kérlek.
Szerencsém van, nem válaszolja azt, helyette még elképesztőbb dolgot tesz. Belehuppan az ölembe, de... de... teljesen meztelenül. Ahogy megpillantom mereven álló férfiasságát, kiverődik a biztosíték. Nyöszörögve, rákvörösen temetem tenyerembe az arcom. Hogyan lehet ilyen természetes számára, hogy nincsen rajta ruha? Istenem...
- Mit lepődsz meg pumukli? Így aludtam melletted is - micsoda?! Ne, ezt nem hiszem el. Akkor jól tettem, hogy este alvást színleletem. Miért csinál ilyen... ilyen zavarba ejtő dolgokat?
- Sempai - nyöszörgöm halkan, de kezeimet óvatosan átirányítja férfiasságára. Ujjaim ráfonódnak és már most érzem hogy nem kell sok az ájuláshoz.
- Kérlek Akai… Segíts rajtam… én is segítek neked - suttogja egy lágy csókkal fűszerezve, de én még mindig csak pislogni vagyok képes.
Lassan mozgatni kezdi kezeit, így az enyémek is követik a gyengéd masszírozó mozgást. Halkan duruzsol fülembe, közben leveszi kezeit az enyémekről. Itt blokkolok le. Rövidzárlat.
Én most Touhi-sempai... mi... Nagyot nyelve, kába, szédelgő fejjel pillantok föl arcába. Ezt még nem láttam. Kék szemei vágytól csillognak, és még inkább ibolyának tűnnek. Zavartan kapom el róla tekintetem.
- Touh-sempai... én... én még soha... - most már tényleg képtelenség lenne eldönteni hogy hajam, vagy arcom-e a vörösebb. Annyira rossz. Nem akarok csalódást okozni. - Nem tudom... hogy kell - suttogom végül, mélységes zavarban. Sempai sokkal jobbat érdemel nálam. Egy olyat, aki mindent meg tud neki adni. Az pedig nem én vagyok.
Kezek fogják közre arcomat, szelíd erőszakkal fordítva újra szembe Sempaiommal.
- Ejnye pumukli, nem emlékszel? Megígértem még az elején, hogy tanítani foglak. Menni fog, csak csináld úgy, mint én az előbb.
Döbbenten pislogok rá. Ez a megnyugtató a hang... a biztató mosoly... A gyomrom egy újabb cirkuszi mutatványt mutat be. Most már biztos nem ezt a Touhi-sempait ismertem meg az évnyitón. Mintha teljesen kifordult volna magából... méghozzá pozitív irányba.
Aprót biccentek, és szemem sarkából lepillantok. A kezeim még mindig... mindig... ott vannak, az övéi pedig az arcomon. Kívülről nézve még viccesnek is tűnhet. Elég groteszk humor.
Mély levegő, megnyalom ajkaim, és óvatosan megmozdítom kezeim. Nyugalom. Igyekszem felidézni Sempai mozdulatait, közben mereven a szőnyeget bámulom. Nem fogok fölnézni, mert akkor biztos megfutamodom. Bár így nem láthatom az arcát. Honnan tudjam, hogy jól csinálom-e? Mi van ha fájdalmat okozok neki, csak nem akar szólni?
Kétségbeesetten kapom föl fejem, rémülten fürkészve Touhi-sempai arcát. Szemei lehunyva, tompán csillognak, arca kipirult, kezeivel már a vállaimat szorongatja. Öhhmm... Ezek szerint nem fáj neki... vagyis... nem tudom.
Próbaképp kicsit gyorsítok kezeim mozgásán, és végre meghallom halk nyögését. Tapsikolni tudnék örömömben. Úgy tűnik jól csinálom, és Sempai élvezi. Ahogy hangját hallom, egyre bátrabb leszek. Föllelkesít a tudat, hogy mindezt én váltom ki belőle... én vagyok rá ilyen hatással!
Remegése egyre erősödik, érzem, hisz az ölemben ül. Azt hiszem már nem kell sok neki.
Kicsit erősebben szorítom meg férfiasságát, és ennyi elég is. Teste megfeszül, fejét hátra hajtja, így sajnos nem láthatom arcát. Egy hangos nyögés kíséretében magja kezemre folyik, én pedig zavartan, jobb híján nadrágomba törlöm. Annak már úgyis mindegy.
Tanácstalanul figyelem, ahogy zihálva kapkod levegő után. Mit kéne csinálnom? Megkérdezzem, hogy jól van-e? Áh, ez butaság. Akkor meg?
Még mielőtt bármit tehetnék, már közvetlen közelről nézhetek a csillogó szemekbe. Elvörösödve, lehuny pillákkal várok, és nem is kell csalódnom. Gyengéd, szinte simogatás szerű csókot kapok. Ajkaink épphogy összeérnek, de már ennyi is elképesztő hatással van rám.
- Köszönöm - halk suttogása szakítja meg csókunk, épp hogy csak egy pillanatra.
Úgy tűnik egyikünk sem akar változtatni a lassú, gyengéd mozdulatokon. Talán mindketten kimerültünk, vagy... mit kell ezen gondolkodni? Lényeg hogy boldog vagyok. Ezt a pillanatot semmi nem tudja elrontani. Az összes kétkedésem, rossz gondolatom egy vaskos fém ajtó mögé van beszorítva. És ha rajtam múlik, ott is maradnak.
Nem tudom mennyi idő telik el, a végére már teljesen elkábulva élvezem ahogy ajkai számat, arcomat, nyakamat simogatják. Mintha egy mesében lennék. A szőke herceg, és a rút kis vörös béka, aki csak azért sem akar átváltozni.
Végül aztán ez a mese is véget ér, én pedig mint aki most ébredt, úgy nyitom föl szemeim. Ehhez a látványhoz hozzá tudnék szokni. Csak azt nem értem, Sempaion miért nem látszik, hogy kipirult. Lehet hogy ma még erről is kifaggatom.
- Elárulod mi a mai program, piroska? - ez a vigyor. Zavartan kapok arcomhoz, és láss csodát tényleg forró. Fene... ne pirulj, ne pirulj, ne pirulj!
- Te fölöltözöl... én pedig át... - motyogom lehajtott fejjel, s szinte azonnal meghallom nevetését. Még ettől is nagyot dobban szívem. Meg tudom nevettetni, még akkor is ha ezt most komolyan mondtam. - Nem vicces Touhi-sempai... - ficeregni kezdek alatta, így muszáj fölállnia, mert félő hogy leesett volna. Kénytelen vagyok ilyen módszerekhez folyamodni.
- Rendben Akai, legyen ahogy szeretnéd. Mindjárt jövök - beleborzol hajamba, majd kényelmesen kisétál a szobából. Nem fogok utána nézni. Nem fogom meglesni a fen... Heves fejrázás. Azt hiszem rossz hatással van rám ez az egész.
Föltápászkodom a székből, és gyorsan átöltözöm. Így máris jobb, de... Levetett ruháimra pillantva ismét elönt a forróság. Az eltéveszthetetlen foltok szinte virítanak róluk. Ezeket nekem kell kimosnom. Nem lenne túl jó, ha apa meglátná őket. Na igen, apa. Mindegy ezen majd este gondolkodom, miután hazaért. Lényegesen fontosabb, hogy én az előbb Sempaiial... az még nem számít semminek ugye? Vagy...
- Már itt is vagyok pumukli - ijedten ugrok egyet, és ha nem ölelné át derekam, akkor már a szoba túlvégében lennék.
- Meg... megijesztettél - dadogom kis megrovással. Komolyan, a szívem egészen a torkomig fölcsúszott. Nem szeretem az ilyen hirtelen meglepiket.
- Bocsánat - állát megtámasztja a vállamon, így lehelete végigsimítja fülem. Nyelek egy nagyot. - További program?
Ideje beindítani az ismerjük meg jobban Sempait programot. Hajrá.
- Bármi amit szeretnél. Tegnap én döntöttem, ma oda megyünk, ahová csak szeretnél, és azt csinálunk, amit csak akarsz.
A kis piroska ficánkolni kezd alattam, majd ahogy megérzi az én vágyamat is, azonnal leblokkol. Csak nem meglepődtél?
- To-Touhi-sempai... te még... még nem... – kis édes, mindjárt megzabálom.
- Te emiatt ne aggódj törpe. Azt hiszem túl fogom élni – duruzsolom nyakába, s tovább ölelem, közben bódító illatától mindjárt elalszom. Egy ideig nyugton marad, de hamarost újra rákezd.
- Touhi-sempai... én... őőő... aludhatnék megint veled? – ezt most komolyan kérdezi? Felhajolok nyakából, de ahogy arcát látom rájövök tényleg komolyan gondolja a kis ártatlan, így egy mosollyal bólintok rá - Akkor... menjünk föl – kiszélesedik mosolyom a mondatra, s követem felfelé a sötét lépcsőn, a folyosón, így is jól látunk szerencsére. Megáll a szobája előtt.
- Gyorsan beugorhatok valamiért?
- Persze, hisz te vagy itthon. Nem kell ennyire zavarban lenned pumukli – vigyorgom rá, de mikor követném ,megállít.
- Én... át szeretnék öltözni, szóval... ké-kérlek ne gyere velem – hah… na jó. Azt hiszem nehezem fogom megszokni ezt a szemérmességét. Megcsóválva fejem megyek be a nekem kijelölt kis szobába, majd egyből a zuhany alá vetem magam, hogy lehűtsem testemet. Ha nem lesz úgysem semmi az este, jobb lesz nekem is, ha lenyugszom.
A derekamra csavarok egy törülközőt, egy másikkal pedig a fejem kezdem el dörgölni, így lépek ki, és látom, hogy egy kupac van az ágyon. Azaz nem kupac, hanem az én kis falatom fekszik már a takaró alatt, túlságosan is nyugodtan.
- Ébren vagy még pumukli? – semmi válasz, így egy sóhajjal leülök az ágy szélére. Leveszem a törülközőt, majd én is becsúszok a takaró alá, hátához simulva ölelem magamhoz kis testét. Az illata most is megőrjít, de szerencsére a zuhany után már jobban vagyok, és az álmosság is rátesz egy lapáttal arra, hogy vágy helyett az elalvás kerülgessen.
~*~
Hasra feküdve ébredek, tenyeremmel kutatón kezdek tapogatózni az ágyon de… azt kell tapasztalnom, hogy egyedül vagyok. Egyedül?
De nem egyedül aludtam el. Vajon hol lehet?
Nem törődve mezítelenségemmel kikászálódom az ágyból, egy ásítással kinyújtózom majd nesztelenül tipegek ki. A szobának ajtaja tárva nyitva áll, így arra felé veszem az irányt, és amikor megpillantom az íróasztalra dőlve, elmosolyodom. Teljesen hangtalanul, egy macska kecsességével kerülök mögé, a szék mögé térdelek, és óvatosan ölelem át.
- Jó reggelt! – felsikkant és azonnal felkapja fejét, érzem azonnal, hogy remegni kezd – Miért hagytál ott egyedül? – kérdem negédes hangon.
- Én… én csak… - mellkasát simítom meg, másik kezemmel hasát, és amikor megérzek véletlenül valamit lejjebb haladva, vigyora húzódnak ajkaim.
- Óh… csak nem? – szemérmetlenül simítok rá a lényegre, mire megfeszül egész teste, teljesen összeszorítja lábait, kis kezei csuklóimra fonódnak.
- Nenenene… - hadarja idegesen, teste azonnal felhevül, s én feltápászkodva támasztom államat a vállára.
- Hmm… a kis haverod szerintem nem ellenezné – kuncogok halkan a fülébe, arcom az övéhez simul, érzem mennyire forró a kis drága. Egyik kezemmel felhúzom kicsi nadrágját, a másikkal benyúlok, és alig érzékelve kezecskéit a csuklómon megmarkolom vágyacskáját, és fojtottan nyög fel az érzésre.
- Csak nem történelmet olvastál? – kérdem suttogva – Vajon erre izgultál rá, vagy… - finoman rántok egyet tagján, és újból felsikkant megfeszülve – Vagy a tegnapitól? – élveteg vigyorral kezdem el kényeztetni. Nyakába csókolok, értelmetlen dadogásából nem sokat értek, így nyugodtan folytatom, közben persze az én testem sem marad rideg, azonnal reagál az ő testére.
- Van egy olyan érzésem, hogy a második az igaz – válaszolok én helyette, miközben ő csak pihegve veti hátra fejét, összeszorítva kis szemeit – Nézz rám, kérlek – susogom halkan, és kivárom míg eleget tesz kérésemnek, majd lágyan elmosolyodom. Olyan édes ilyenkor, most is teljesen ártatlan, mégsem érzem úgy magam, mintha megrontanám… vagy mégis? Hehehe…
Ujjacskái szorítása egyre engednek a csuklómról, előre hajolok hozzá egy puha csókra, hogy ajkaimba nyögje gyönyörét. Forrón lüktet farkacskája ujjaim között, egyre jobban bizsereg az ajkam erősödő nyögdécseléseitől, végül hátra nyúlva kapaszkodik nyakamba, teljesen megfeszül egy nagy, tompa sikkantással, magja a kezemre folyik. Ahogy elválok tőle, csak mosolyogni tudok, felemelem kezem ahogy letörölgettem nagyjából őt, és lenyalogatom a finom nedvet.
- Még mindig fincsi vagy – suttogom tőle nem messze, pihegő alakját figyelve. Átölelem hátulról, füléhez hajolok mikor már eléggé kijózanodott.
- Mondd Akai… Nem szeretnéd egy kicsit folytatni? – súgom puhán, persze a kérdésre érzem reakciójából, hogy ledöbben.
- Ho-hogyan? – kérdezi, de csak elmosolyodom. Nem is ő lenne, ha nem értené elsőre a kérdésemet. De nem hibáztatom, ezer módja van annak, amire én gondoltam.
Felegyenesedem, és egy lépéssel kerülök mellé, majd teljes nyugalommal ülök az ölében vele szembe. Hatalmasra kerekednek szemecskéi, amikor meglát teljes valómban, s nem elég, hogy meztelen vagyok, persze vágyom is rá. Szája elé kapja kis kezeit, és tulipiros arccal mered rám. Rászolgál kétszeresen is a piroska névre.
- Mit lepődsz meg pumukli? Így aludtam melletted is – vigyorodom el. Nem tartom magam nehéznek, bár remélem elbír a széke minket, nem beszélve róla.
- Sempai – mormolja tenyereibe, de lefejtem onnan kis kezeit, megfogom és egyenesen az ég vágyamra terelem őket, a kezecskéit pedig én fogom közre egy kézzel. Már forró tenyereitől is teljesen bezsongok, szívem forrón lüktet sebesen, bizsereg a bőröm, és végig fut rajtam egyszerre a hideg és meleg felgyülemlett vágytól.
- Kérlek Akai… - hajolok hozzá közelebb – Segíts rajtam… én is segítek neked – duruzsolom ajkaira, majd egy finom csókra hívogatom szájacskáját, s kezeit irányítani kezdem lassú masszírozó mozdulatokkal, elégedetten dorombolok a csókba.
Már nem bírom tovább, nem bírtam már tovább mellette szörnyen vágyom rá.
- Toh… Touhi-se… sempaih... - nyöszörgöm erőtlenül. A pólóm már nem áll közénk. Nem tudom mit csinált vele, de nem érdekel. Csak rá tudok figyelni. A mozdulataira, a simogatására, a légvételeire. Minden csak még jobban elkábít. Ruhájába kapaszkodva igyekszem tartani magam. Mindenem remeg, mintha egy forró kamrában lennék.
Nyelvét érzem mellkasomon, és belém szorul a levegő. Mozdulni sem tudok. Forró lehelete marja bőrömet. Mire kéhh... Fölsikkantva feszülök meg. Neh... nehm bihhrom. Nem áll le. Folytatja és én alig bírok a forró vággyal. Szavak nélkül könyörgök érintéseiért. Puha ajkait mindenhol magamon érzem. apró lángocskákat gyújt minden egyes csókja, s ezek a lángocskák nemsoká fölemésztenek. Nhhh... Sempaihhh...
- Azt hiszem a múltkori büntetést folytatom - csak halkan szűrődik át hangja a mindent beborító sűrű ködön, de amint megértem igyekszem rá koncentrálni.
- Meh…Meg büntetsz? - suttogom sokadig próbálkozásra, az elsötétült szemekbe nézve. Még nem láttam ilyennek. Megijeszt.
Kezei újra munkához látnak, enyhítenek nadrágom szorításán. A megkönnyebbülés végigcikázik testemen, erőtlenül ejtem hátra fejem. Most... most az jön amit sejtek? Én... én...
- Épp ellenkezőleg picúr… megjutalmazlak!
Visszakérdeznék, de itt szakad el minden. Nedves nyelve ott... ott nyalint végig rajtam. Éhn... én... Hátrafeszített fejjel, nyöszörögve hunyom le szemeim. Fészkelődve igyekszem még közelebb kerülni hozzá. Nehm tudom... mih..mit csinál, deh... jóhh... nhhh...
Kábán, nyögésekbe fulladva igyekszem sóhajtani nevét. Őt akarom éhh... érezni... az érintéseit... mindenét. Képtelen vagyok mozdulatlan maradni. Vergődök a kínzó vágytól.
Már nem érzem mit tesz. A forróság egyre csak gyülemlik bennem a levegő helyét is átvéve. Elfelejtek levegőt venni, beszélni, mozogni. Már nem kell sok. Én... én mindjárt...nhhh...
Sikítva szakad ki belőlem a vágy. Minden egyes forró hullámánál megrándul testem. Olyan mintha sosem akarna abbamaradni. Homályos tekintettel követem a keringő kis csillagokat, míg teljesen erőtlenül le nem hunyom szemeim.
Nem tudok megszólalni. Még a levegővétel is nehezemre esik. Sempai mondd valamit, de nem értem. Elég az érzés, hogy magához ölel, hogy nem ereszt.
Kis idő múlva kábán nyitom föl szemeim. Még mindig úgy ver a szívem, mintha maratont futottam volna, de legalább már nem folynak össze a dolgok. Igen, ez itt határozottan Sempai feje. Akkor most tényleg... szóval ő... engem... Zavartan, vöröslő fejjel pislogok a szőke tincsekre, jelenleg mást úgysem látok belőle. Mélyet szippantok finom illatából. Annyira furcsa ez az egész. Pár hete még megmukkanni sem mertem, ha a közelemben volt egy helyes fiú. Most pedig itt fekszem a kanapén, a suli talán legnagyobb csábítómesterével, aki közölte hogy miattam meg fog változni. Olyan mint egy vicc.
Mivel lábaim már eléggé elzsibbadtak, igyekszem őket valami kényelmesebb helyzetbe rakni. Ám ahogy megmozdítom, valami kemény nyomódik combomhoz. Ha már kezdtem visszanyerni rendes színem, akkor most biztosan újra rákvörös a fejem. Teljesen elfeledkeztem erről...
Bátortalanul nyalom meg ajkaim, lesütve szemeim.
- To-Touhi-sempai... te még... még nem... - dadogom remélve hogy megérti a lényegét.Olyan kínos. Végig csak magammal foglalkoztam, pedig Sempai... De én nem is értek ehez. Fogalmam sincs hogyan kell... szóval... nem tudnám... azt.
- Te emiatt ne aggódj törpe. Azt hiszem túl fogom élni - dörmögi nyakamba, amitől ismét megugrik pulzusom. Még egyszer nem... legalábbis most nem...
Zavartan hümmögök egy kicsit. Álmos vagyok, és ahogy látom Sempai is fáradt. Menni kéne aludni.
- Touhi-sempai... én... őőő... aludhatnék megint veled? - idétlen kis mosollyal figyelem, ahogy végre elszakad nyakamtól, és mosolyogva bólint. - Akkor... menjünk föl - huhh... igazán használható ötleteid vannak Akai... hasznosak, mint úszógumi a sivatagban. Ő is jót vidul a bárgyú kijelentésemen, de nem teszi szóvá, inkább föltápászkodik, és egy kis segítséggel én is követem.
Oké, hogy elvileg járunk, vagy... vagy valami hasonló, de hogyan fogom ezt elmondani apának. Tény, hogy Denki jól fogadta, de ő mégse szülő. Az öregek sokkal furibbak. Bár apa igazán megértő...általában. Majd akkor mondom el neki, mikor hulla fáradtan pihengél a fotelben, akkor tuti nem lesz kedve veszekedni.
Fáradtan, szótlanul sétálunk a sötét folyosón. Még a lámpát is lusta vagyok fölkapcsolni, de a szobám előtt megtorpanok.
- Gyorsan beugorhatok valamiért? - kérdezem zavartan hadarva.
- Persze, hisz te vagy itthon. Nem kell ennyire zavarban lenned pumukli - mosolyogva jönne ő is utánam, de vad fejrázással emelem föl a kezem, megállásra késztetve.
- Én... át szeretnék öltözni, szóval... ké-kérlek ne gyere velem - most kb olyan színem lehet, mint egy égő házikónak. Szégyenlős vagyok? Igen, de... mégsem öltözhetek át előtte... biztosan egy spontán öngyulladás lenne a vége.
Vigyorogva megcsóválja fejét, de szó nélkül tűnik el saját szobájában... vagyis abban amit kijelöltünk neki.
Éééés most találjuk ki mi legyen. Mi van, ha folytatni akarja, amit a nappaliban elkezdett? Akkor... akkor biztosan Sawadának van igaza, és csak azt akarja. Áhhh... buta, ne gondolj ilyenekre. Hisz amit korábban mondott... szóval Sempai... biztos félreismertem. Bár még most sem igazán tudok róla mindent. Legyen ez a holnapi program. Deríts ki minél több dolgot Touhi-sempairól. Mint valami tv-s vetélkedő.
Gondolkodás közben már át is vettem a kinyúlt alvó pólóm, és egy tiszta alsónadrágot. Igazából póló is csak ritkán szokott rajtam lenni, de most más a helyzet. Együtt fogok aludni Touhi-sempaiial. A gondolatra apró mosoly jelenik meg ajkaimon. Igaz tegnap is ez volt, de most más. Most már biztosan tudom mit érez irántam. Azt hogy én mit érzek? Na azt jó lenne kitalálni. Szeretek Sempaiial lenni, és biztos hogy sokkal másabb mint ahogy ahogy Taiki-sampai iránt éreztem... de ez szerelem? Eddig azt hittem tudom mi az, de nagyot koppantam. Most már tippem sincs.
Kíváncsian dugom be fejem a vendégszoba ajtaján, de senkit nem látok. A fürdőből viszont halk csobogás szűrődik, szóval biztosan ott van. Nem is gond, így legalább van időm elhelyezkedni az ágyon és alvást színlelni. Tudom nem szép dolog, de legalább így biztosan meg sem fordul a fejében, hogy... szóval az.
Kis idő múlva hallom hogy elzáródik a víz, nem sokkal utána már süpped is mellettem az ágy. Szívem úgy száguldozik, mint egy versenyautó a futam végén. Csak nyugalom, még lebuktatom magam.
- Ébren vagy még pumukli? - szorosan összezárom szemeim és nem mozdulok. Hogy ijedhettem be ennyire? A gyáva énem már megint hatalomra tört, és fogalmam sincs, hogy örüljek-e neki.
Végül úgy tűnik elhiszi hogy alszom. Halk sóhajjal simul hátamhoz, átöleli derekam, arcát pedig a nyakamba fúrja. Forró lehelete csikizi bőröm, így nagy erőfeszítésembe telik visszatartani nevetésem. Érdekes lesz az elalvás, jó kis játék lesz.
- Jó éjt Sempai - suttogom hosszú idő után, mikor már úgy vélem elaludt. Fura helyzet, bár azt hiszem meg tudnám szokni. Innen nézve teljesen jelentéktelen apróságnak tűnik Sawada rágalmazása, és már Taiki-sempai is egy hétköznapi srácnak látszik. Olyan, mintha a világ kettőnkre zsugorodott volna, és én szeretem ezt a világot. Szeretem, ahogy Semapit is. Igen, szeretem!
Vöröslő arccal mosolyodom el. Neki még biztosan nem tudom elmondani, de már legalább magamnak bevallottam, ami félsiker.
Hasonló gondolatok zsongnak még a fejemben, mígnem elcsitulnak végre és sikerül nekem is elaludnom.
oOoOo
Reggel egyszerűen fölpattannak szemeim. Az órára pillantva látom hogy még nagyon korán van, de akárhogy forgolódom, mindenhogy kényelmetlen. Már biztosan nem tudok visszaaludni. Fáradt sóhajjal, óvatosan kikászálódom Sempai karjaiból, és kiülök az ágy szélére. Úgy érzem magam, mint aki alig aludt pár órácskát. Ismételt sóhajjal állnék föl, de inkább sikkantás lesz belőle, ahogy meglátom alsónadrágom. Ez... nem lehet. Égő arccal, rémülten pillantok Sempaira, de szerencsére békésen alszik. Nem láthat meg így, ez annyira zavarba ejtő. Máskor is előfordult már, de az más. Most... most itt van Sempai.
Kétségbeesetten töröm a fejem. Általában egy zuhany segít ilyenkor, de most fölkelteném vele Touhi-sempait, azt pedig nem szeretném. Még a végén lebuknék.
Végül jobb ötlet nem lévén, a figyelemelterelés mellett döntök. Ha mással foglalkozom, akkor biztosan elmúlik. El kell múlnia.
Átrohanok a szobámba, egyenesen az íróasztalom elé és magamhoz húzom az első könyvet ami a kezem ügyébe kerül. Történelem. Remek, úgy is le vagyok maradva belőle. Akkor olvassunk egy kicsit.
Nagyot nyelve igyekszem beletemetkezni a tankönyvbe. Szóval a rómaiak...
Nem, ez nem megy. Állandóan elkalandoznak, főleg a lábam között éktelenkedő dudor felé. Miért kell ennek pont most megtörténnie? Tegnap este természetes volt, hiszen Sempai... olyan dolgokat csinált. De most semmi nem történt. Tegnap este...
Nagyon rossz ötlet volt erre gondolni. A lehető legrosszabb. Ahogy a gyengéd simogatások emléke visszakúszik fejembe, gyomrom bukfencezik egy nagyot, farkincám pedig megrándul.
Nyöszörögve szorítom össze combjaim, homlokomat az asztalra hajtom, szemeimet pedig lehunyom. Ez így nem vicces. Nagyon nem.
Sóvárgóan kérlelő szemekkel nézek le rá, várva arra, hogy végre kiejtse a nevem. Lehet, hogy megszoktam már, hogy Sempainak hív… de ez így még jobban összekapcsolna vele… Tudom…
- T… Tou… Touhi… - dadogja el végül - Touhi… - mintha mindig is csak erre vágytam volna úgy mosolyodom el, s lassan ráhajolva ízlelgetem meg puha ajkait. Kiharcolom helyem mellette a takaró alatt, hozzá bújva, sőt magamhoz szorítva ölelem, s csak rá borulva fekszünk így hosszan. Nem tudom, hogyan bolondíthatott így meg ez a kis vakarcs… de egy biztos.
Jól érzem magam mellette, és ennél jobbat hirtelen nem is kívánhatnék. Soha nem volt még senki akit így elviseltem magam mellett, és így kötődtem volna hozzá. Ha nem érdekelne, már rég hagytam volna, hogy az a pipogya Sawada haverja szerezze meg.
Álnok módon próbálja elszakítani tőlem. De nem fogom hagyni…
Mozgolódni kezd alattam, ami kizökkent gondolataimból.
- Mi a gond Pumukli? – morranok rá lágy hangon.
- Csak… csak fázok… - dadogja édesen felnézve rám. Babonázó csillogó szempár.
- Jobb ha bemegyünk – bólintok rá, igaza van – már így is örülhetünk, ha nem betegszel vissza.
Ráadásul a finomság is kihűl, amit készítettél – először csak értetlenül pislog rám, majd észbe kap. Ijedten pattan fel, és azonnal össze is csuklik, de én ösztönös reflexemnek köszönhetően még az utolsó pillanatban elkapom.
- Hogy veled mennyi gond van – morgom tettetett bosszússággal, és besegítem a házba. A takarón kívül volt a lába, biztos lefagyott szegénynek… jobban oda kéne figyelnem a francba is.
Leültetem a kanapéra, majd a konyhába vonulok.
- Hozok egy kis süteményt rendben? – mondom szinte csak magamnak mielőtt eltűnnék a szeme elől.
Két tányérral térek vissza, az egyiket a kezébe nyomom, természetesen azon majdnem kétszer akkora szelet van mint az enyémen. Nem vagyok nagyon édesszájú, de az édességet nem vetem meg, viszont ő alig evett mostanában, tudom hogy ráfér. Leblokkolva figyelem, ahogy teljesen belemerülve az ízekbe falatozik jóízűen, míg nem az utolsó arcán maradt krémet le nem nyalintja.
Ennél édesebb látvány, alig ha létezik.
- Köszönöm szépen – megszeppen amikor felém fordul – Mi a gond vele? – pislog a süteményemre, hisz én még neki sem kezdtem, ő már rég megette. Úgy görbülnek le fényes ajkai, mintha elrontotta volna.
- Ugyan, dehogy, csak én mással szeretnék kezdeni – nevetek fel halkan. Bizony… előbb a főfogás, és csak utána a desszert. Leteszem a tányérom, ahogy az övét is, hátra döntöm a kanapén, cukros finom ajkait ízlelgetem… Hmmm… eperkrém. Elszakítja tőlem magát, oldalra fordítja fejét, de én így a nyakára tapadok automatikusan.
- Semp… Tou… Touhi… én… - nyöszörgi reszketegen, se és csak nyakába susogok, csitítva őt.
Folytatva ízlelgetésem most a nyakát csókolgatom érzékien, érzem ahogy egyre jobban ficereg, mozgolódik, hallom elhaló hangját. Lassan felfelé kezdem pólóját simogatni, forró bőre szinte perzseli ujjaim begyét, közben nyakát csókolgatom élvezettel.
- Toh… Touhi-se… sempaih… - nyel egyet, még ezt is érzem, sőt hallom is… Bőrébe vigyorogva folytatom. Csodálatos ez az elfúló hang, a nyöszörgés. Ujjait megérzem ruhám anyagán, remegve, görcsösen szorongatni kezdi, de mást nem csinál. Teljesen felgörgetem a kis pólót rajta, s áthidalva a lefedett területet azonnal lekúszom ajkaimmal. Ebből a másik szemszögből annyira furcsa minden, mégis teljesen elködösít, megbabonáz. Azt, hogy én vezetek, vagy én kezdeményezek… már megszoktam, de hogy egy tőlem törékenyebb testet… Az már teljesen más.
Illata teljesen elbódít, s ahogy szíve fölé érkezik ajkam, megérzem a heves lüktetést… az izgatottságot. Egy pillanatra leblokkolok, s keresztül hasít rajtam egy furcsa, melengető érzés. Tekintetem elhomályosul, de visszanyerem erőmet egy pillanat alatt, s folytatva utamat, lassan haladok lefelé. Vállamra feszíti kis kezeit, nyelvem kidugom, s megnyalintom a forró bőrt. Először nem reagál semmit. Résnyire nyitott ajkakkal , hozzá nem érve húzom ez felette ajkamat, végig rálehelve bőrére, míg el nem érem egyik kis rózsaszín gyöngyét mellkasának, s megismétlem az előző kis nyalintást. Sikkantását elfojtva feszül ívbe teste, ágyékom rándul egyet és lüktetni kezd. Észveszejtően izgató a kicsike. Körkörös kis karcsú mozdulatokkal izgatom tovább nyelvem hegyével, végighaladva szinte egész testén, hálószerűen. Köldökébe belenyalintok, majd halkan kuncogok fel a reakciótól, ami olyan akár a többi eddig… Imádom mindet.
Picit felemelem fejem, mikor már alhasát kóstolgatom, s ahogy meglátom, hogy a nadrág teljesen megfeszül, elvigyorodom.
- Azt hiszem a múltkori büntetést folytatom – duruzsolom jól hallhatóan, mire felkapja fejét, és a vadul csillogó szemekbe pillanthatok.
- Meh…Meg büntetsz? – nyel egy aprót, s látszik az ijedtség reakcióján.
Lehúzom a kis zipzárt, végig hasát simogatva. Megcsóválom fejem, majd lejjebb simogatom a nadrágot. Kényelmesebben helyezkedem el felette, feltérdelek, egyenesen összeszorított combjai közé, visszaejti kis fejét a karfára, de végig engem néz, nem veszi le rólam fürkésző tekintetét. Szélesen elmosolyodom, ahogy előbukkan kis vágya, arca teljesen paradicsom színben úszik. Rásimítom ujjaim, és épp, hogy nem süt meg, mégis kellemesen forró az arca.
- Épp ellenkezőleg picúr… megjutalmazlak! – susogom halkan, majd sejtelmes mosollyal, kéjenc kis pillantással hajolok le, kezem, mivel nem elég hosszú lesiklik arcáról, a nyakán át a mellkasára, ahol szétterítem tenyerem, s kényelmesen lecsúszva nyalintom meg farkacskáját.
Még itt is édes, persze nem a szó szoros értelmében. Felsikkant, s szabad kezemmel, míg nem támaszkodom, még lejjebb húzom a kis nadrágot, hogy könnyebben hozzá férhessek, míg nem teljesen kiszabadítom a kis merevséget. Végig ívelek rajta nyelvemmel, s élvezem, hogy össze-össze rándul alattam. Nagyon érzékeny, így teljesen biztos lehetek szűziességében, nem mintha eddig nem lettem volna. Hisz első csókjait is csak nem rég kapta meg előttem. Ez látszott a reakcióiból. Mindkét tenyerem hasára simítom, majd szabályosan le és fel mozgatva kezeim simogatom hasát, ezzel ellentétes irányban fokozatosan számba engedem a kis édest. Nem szégyellem, nagyobbakhoz vagyok szokva, így az övé teljesen könnyedén fér egész valójával a számban. Testem lángol, már csak ettől is, pedig ilyen hatást máskor még nem tapasztaltam. Végig vállamat tolja lefelé kezeivel, de erősen tartom magam, így nem tud kizökkenteni.
Néha nevemet próbálja nyögdécselni, de ha el is csuklik hangja, így is szörnyen élvezem, hogy hallhatom a szófoszlányokat. Lábai csúszkálnak, feszengnek alattam és mellettem, kezeinek tolása is egyre gyengül, de hiába nézek fel, feje teljesen hátra van feszítve, s testének rándulásából érzem, hogy ide-oda veti néha. Mikor látom is, hogy ezt teszi, a libbenő tincsek ragadják meg tekintetem. Istenem milyen szép…
Lefelé simítom tenyereimet kényeztetése közben, végighúzva oldalán, combjának külső felén, majd benyúlva formás kis popsija alá. Csak élvezettel markolászom, talán kicsit meg is elemem, s ahogy kényelmese elérem, ujjaim bejáratánál kezdenek el cirógató körözésbe, de mást nem teszek.
- Toh… Touhi-sempaii – ezt hallom folyamatosan, olykor meg-megszakítva, nyöszörögve, remegő hangon. Lassan halkulnak a szavak, teste remegése egyre intenzívebbé válok, és a lüktetésből érzem, már nem kell sok hátra. Szakadozva, eltátott ajkacskákkal, nyöszörög, majd egy hangos sikoly félével feszül meg teljesen teste, lekapja rólam kis kezeit, és azonnal szájára tapasztja, úgy domborodik teljesen felfelé, számban szétterjed íze, élvezettel nyalogatom le az utolsó cseppeket, amiket le is nyelek. Elernyedve ereszkedik vissza fekvő helyzetbe, kezei még mindig keresztben vannak száját, s szemei kancsítanak, majd lehunyja pilláit. Nem bírom megállni kuncogás nélkül, annyira aranyos. Gyönyörű látvány volt ez, megért nekem bármit.
S bár testem sokkal többre vágyna, mint általában, most magamban megelégszem ennyivel. Óvatosan húzom fel rá a nadrágot, a zárakat nyitva hagyva , legörgetem pólóját, s közben hallgatom zihálását. Még megnyalintom egyszer ajkam, majd lágyan nézek le pozsgás arcára.
- Mára ennyi, piroska – húzom kedves félmosolyra számat, majd visszahajolva rá ölelem át, igyekszem nem ránehezedni, majd nyakába csókolok, és vállára hajtom fejemet.
Be tudom bizonyítani, hogy képes vagyok visszafogni magam, akkor is ha veszettül fel vagyok izgulva… mert nekem többet ér ez a kis mütyür, mint a saját sóvárgásom.
Már jó ideje idekint üldögélek, de nem jutottam semmire. Csupán azt értem el, hogy kezeim és lábaim teljesen lefagytak. Lassan már mozgatni sem bírom őket. Be kéne menni… de… akkor szembe kéne néznem Sempaiial és az nem biztos hogy menne… azok után amiket hallottam.
- Végre megvagy – mi? Döbbenten ülök föl. Ilyen gyorsan megtalált? Azt hittem legalább még egy kicsit gondolkodhatok. Ki kéne találni valamit… mondjuk hogy rosszul voltam, és muszáj volt kijönnöm… vagy…
-Sempai… - kezdenék bele, de rám dob egy takarót, majd jól bele is csavargat. A meglepetéstől bennem reked a szó… de legalább már nem fázok.
- Ha így folytatod, csak még jobban megbetegszel – összerezzenek ahogy mellém ül. Akaratlanul is a telefonbeszélgetés ugrik be… ha igazat mondott, akkor csak arra kellek neki.
- Mi a baj, Akai?
- Semmi – átölelem térdeim, és igyekszem nem ránézni. Mégsem mondhatom el, hogy „Bocsi, de a volt legjobb haverom azt mondta csak le akarsz fektetni”. Kicsit furán jönne ki. De akkor meg mi a fenét kéne csinálnom?!
- Gyere, nem hagyhatom, hogy kihűlj – olcsó kifogás arra hogy magához öleljen. Annyira megnyugtató… nem akarom hogy elmenjen… de ha Sawadának van igaza, akkor…
Kiszabadítom magam karjai közül, majd szembefordulok vele. Ő sem öltözött föl túlságosan. Még ha át is akar verni, azért nem kéne lebetegednie.
- Te is vegyél fel valamit Sempai, meg fogsz fázni.
- Nekem csak te kellesz – ezt nem akartam hallani. Elfordítom a fejem, hogy még véletlenül se lássa tekintetemben a szomorúságot. Hazudik… illetve nem… csak ő teljesen máshogy gondolja ezt, mint én… elvileg.
- Mit mondott már neked megint Sawada? – azonnal visszafordulok. Honnan tud ő erről? Hallgatózott? Hogy lehet valaki ilyen… az egy privát beszélgetés volt… szörnyű alak…
- Nem hallottam semmit… csak azt, hogy vele beszélsz – leguggol, hogy tekintetünk egy szintben legyen. Oké… bár nem tudom most mennyire mond igazat… - Elmondod nekem?
Idegesen harapok ajkaimba, tekintetemet a földre szegezve. Nem akarom elmondani. Félek hogy azt mondja igaz az egész, és most hogy lebukott nem kell tovább játszania és… itt hagy… A gondolatra ökölbe szorulnak ujjaim.
Viszont ha pont az ellenkezője van… ha pont Sawada hazudott, akkor tisztázni kell a dolgot… mert akkor itt marad velem… jó esetben… Mit kéne csinálnom? Most vesd be a nagy tudásod Akai.
– Kérlek... – ez adja meg az utolsó löketet. Hangja olyan… olyan… aggódó… vagy nagyon jó színész, vagy komolyan tudni akarja.
Halk sóhajjal húzom lejjebb a takarót, és igyekszem összeszedni minden bátorságom. Akármi lesz, nem fogok sírni. Ezt más most eldöntöttem.
- Azt… azt mondta… csak játszol… velem… - ahogy kimondom a szavakat, csak még jobban fájnak. Ez már önkínzás.
- Mégis miért tennék ilyet? – nyugodt… nyugodt… nem hiszem el… akkor lehet hogy tényleg ez az igazság.
- Azért… Azért… - nem megy… nem tudom elmondani… Jobban rászorítok takarómra, de nem sírok… még… - Azért… - pár levegő vétel és kicsit jobban vagyok. Gyerünk. - Mert ezzel azt akarod… bizonygatni, hogy… te bárkit megkapsz magadnak – kész… megtettem. Fölemelem fejem, hogy lássam reakcióját, de csak komolyan csillogó liláskék szempárral találkozom. Közelségétől máris arcomba lódul a vér.
Egy darabig csak támaszkodik fölöttem, majd megkeresi kezemet, és mellkasára simítja. Először nem igazán értem, de ahogy megérzem forró bőre alatt dübörgő szívét, rájövök. Legalább annyira szeret mellettem lenni, mint ahogy én élvezem a közelségét… akkor…
Elvörösödve nyitnám ajkaim, hogy mondjak valamit, de… most nem megy.
- Szerinted… ezt meg lehet játszani? – hangja végigsimogatja gerincem. Jajjj… - Az a kis haverod nem is tudja mennyit megszenvedtem azért, hogy én is elfogadjam ezt… - akkor nem hazudott… vagy… mégis? Muszáj rájönnöm…
- De… de… Olyan… olyan hirtelen változtál meg… - adom ki magamból utolsó aggályaimat is. Most már úgy is teljesen mindegy. Tisztázni akarom a dolgot végre. Tenyere arcomra simul, s én legszívesebben beledörgölném a fejem, de megállom. Nem… várjuk ki a végét.
- A hirtelen változásomnak… te vagy az oka. Miattad változtam meg. Mert rájöttem, hogy te nem szeretnéd azt az énem, aki voltam… és én sem akarok már olyan lenni… csak arra volt jó, hogy ne unatkozzak… hogy ezzel fejezzem ki a saját lázadásom ami mindenkiben van – Kopp. Valaki legyen olyan szíves és keresse meg az állam. Nem igazán értem.
- Ha kell megesküszöm neked, hogy nem játszom. Nem hagyom, hogy Sawada elvegyen tőlem.
- Ne… nem kell – komolyan megtenné? Értem? Ezek szerint hazugság volt. A boldogság apró villámként cikázik át testemen, fölvillanyozva minden porcikámat.
Szembefordít magával, és óvatosan hátradönt. Nem szakítom szét tekintetünk. Liláskék szemei vonzzanak akár molylepkét a lámpafény.
- Szeretlek téged… baka – szeret… szeret… szeret!!! Csak ez a szó visszhangzik a fejemben, de nem tudok betelni vele. Szeret… engem…
- Sempai… - suttogom, és már várom a puha csókot, de megáll. Mi történt? Pedig mostam fogat…
Értetlen tekintetemre egy mosolygó fejrázást kapok. Kielégítő válasz, köszönöm.
- Mikor tanulod már meg a nevem? – a… a ne… nevét? De hiszen ő a sempaiom és… én… - Hívj végre a nevemen, és folytatom… - ez… zsarolás. Tudja hogy mennyire akarom… ő mindig kitalálja az ilyet… - Mondd szépen utánam… To-u-hi…
Tanácstalanul pislogok csillogó szemeibe. Mit kéne tennem? Ha kimondom, akkor… olyan, mintha elismerném, hogy mi… hogy mi… Viszont ha nem mondom ki, akkor talán megsértődik… azt pedig nem szeretném, így is elég fejtörést okoztam ár neki. A legnagyobb kérdés itt az, hogy én ki akarom mondani? Akárhogy töröm a fejem, úgy is az fog a válasz maradni, mint most. Igen.
Megnyalom ajkaim, és megpróbálom összeszedni a bátorságom. Csak egy szó, sikerülni fog Akai.
- T… Tou… Touhi… - suttogom halkan. Kimondtam… nem hiszem el… a nevén szólítottam Sempait, és… és… annyira jó érzés. – Touhi… - ízlelgetem csendesen a nevét. Láthatólag tetszik neki, hiszen mosolyogva hajol hozzám, megadva amire vártam. Puha, forró ajkai gyengéden simogatják az enyémeket. Lehunyom szemeim és átengedem magam a kellemes érzésnek. Csak simogatásaival foglalkozok. Annyira… még mindig nem hiszem el. Komolyan itt van velem, pedig sosem hittem volna, hogy pont ő…
Befészkelődik mellém a takaró alá, magához szorít, és apró puszikat hintve bőrömre fúrja arcát vállgödrömbe. Készségesen bújok hozzá. Keze hátamat simogatja, néha-néha lejjebb csúszva, de igyekszem nem foglalkozni vele. Ez… ez most már elvileg teljesen normális, mert együtt vagyunk… ugye? Istenem… muszáj lesz fölhívnom hugit… én annyira nem értek az ilyesmihez.
Szótlanul fekszünk, csak a mélyebb sóhajok, és az éjszaka hangjai törik meg a nyugalmas csöndet. Igazából az így a tökéletes. A beszéd csak elrontaná. Szerintem mind a kettőnkre ráfér a gondolkodás, még akkor is ha ilyen hideg van. Tényleg. Most hogy így gondolok rá, tényleg nagyon fázok. Főleg a lábaim, mert azok még ki is lógnak a takaró alól. Megpróbálom beljebb ügyeskedni őket, de a mozgolódásra már Sempai is fölfigyel.
- Mi a gond Pumukli?
- Csak… csak fázok… - motyogom kíváncsi szemeibe nézve. Megértően bólint, majd fölül, húzva magával engem is.
- Jobb ha bemegyünk, már így is örülhetünk ha nem betegszel vissza. Ráadásul a finomság is kihűl, amit készítettél – készítettem? Értetlenül figyelem mosolygó arcát, míg le nem esik a dolog. A sütemény! Már biztosan hamuvá égett. Istenem.
Ijedten pattannék föl, de elfagyott lábaimnak nem tetszik az ötlet. Amint rájuk helyezem súlyom, összerogynak, mintha csont se lenne bennük. Igazán vicces a dolog, legalábbis az lenne, ha nem közeledne ilyen gyorsan a föld. Szerencsére Sempai még idejében elkap, átkarolja derekam, és szép lassan betámogat a házba.
- Hogy veled mennyi gond van – jegyzi meg halkan, de nem igazán törődöm vele. Nem gondolja komolyan… öhm… azt hiszem. Elbizonytalanodva pillantok oldalra, de arcáról nem túl sok mindent lehet leolvasni. Éljen a tökéletes pókerarc. Kéne valami kézikönyv Sempaihoz, úgí talán könnyebb lenne… vagy csak én vagyok ennyire tapasztalatlan?
Óvatosan leültet a kanapéra, rám terítve a takarót, én pedig fázósan tekerem magam köré. Már kezdem érezni a lábaim. Kicsit fáj, ahogy a vérkeringés próbál bennük helyrerázódni, de már határozottan jobb. Küldök egy hálás mosolyt Sempai felé. De fura… ki nem néztem volna belőle, hogy ennyire gondoskodó… bár lehet hogy csak velem ilyen… mi van ha tényleg azért, mert… Fejrázással próbálom kizavarni fejemből Sawada szavait. Nem… már eldöntöttem, hogy nem fogok neki hinni.
- Hozok egy kis süteményt rendben? – és már el is tűnik a konyhában. Ezek szerint ő kivette a sütőből. Hála az égnek. Azt azért remélem, hogy megtalálja ami kell. Vajon mennyire mozog otthonosan a konyhában? Na ezt egyszer majd kiderítem… persze csak akkor, ha van poroltó a közelben.
Vigyorogva döntöm fejem a háttámlára, és elmerengve nézem a plafont. Ha az iskolakezdésnél azt mondja valaki, a suli legrámenősebb sráca fog nekem sütit felszolgálni a házamban, valószínűleg hatalmasat nevetek rajta, és ajánlok neki egy kiváló pszichiátert. Most komolyan… ez volt az utolsó dolog, ami megfordult a fejemben.
Kis idő múlva Sempai visszatér két tányér süteménnyel. A nagyobb adagot átnyújtja nekem, a másikkal pedig helyet foglal mellettem. Ahogy megcsapja orrom a finom eper illat, beugrik hogy ma még alig ettem. No hát, akkor lássunk is neki.
Mindig gyorsan eszek, de most a szokottnál is hamarabb eltűnt a süteményem. Lenyelem az utolsó falatot, majd lenyalom ajkaimról az ottmaradt eperhabot. Istenem, de jól esett. Olyan szívesen ennék még, de azzal elrontanám a gyomrom… na majd holnap reggel.
- Köszönöm szépen – nyújtanám vissza a tányért, de tanácstalanná válok ahogy ránézek. Még hozzá sem nyúlt az ételhez. Tényleg nem szeretni? – Mi a gond vele? – kérdem legörbülő szájjal. Pedig én tényleg csak jót akartam. Nyáááhh… mindent elrontok.
- Ugyan dehogy, csak én mással szeretném kezdeni – eh? Valószínűleg elég vicces arcot vághatok, ugyanis halkan fölnevet, lerakja tányérját a földre, majd óvatosan hátradönt a kanapén. Csak tanácstalan pislogásra vagyok képes, közben érzem, ahogy egyre inkább elvörösödöm. Ezek szerint rendben van a keringésem… csodás. Mire pislogok egyet, már ajkaimra tapad. Fogalmam sincs mit tervez, de… nem is érdekel… vagyis… dehogynem…
Kifordítom oldalra a fejem, és motyogva próbálok összerakni egy értelmes mondatot.
- Semp… Tou… Touhi… én…
- Cssss…
Ha közelségem mintha összezavarná, motyogni kezd.
- Majd… majd… meglátod, meglepetésnek szánom – válaszol hebegve. Annyira aranyos így, meg akarom zabálni… most azonnal. Már épp ajkaira hajolnék, amikor elfordul tőlem, s meghökkenve dermedek le, ahogy feláll mellőlem – Akkor menjünk – és most úgy hadar, mint akit kergetnek. Mi a baj? Szó nélkül követem, de ránézek az ő tálcájára is.
- Alig ettél valamit – jegyzem meg vonakodva.
- Nem vagyok éhes – rendezi le egy vállrándítással, majd elhagyjuk végül az éttermet.
Az utcán megint megragadom a kezét, így sétálunk vissza egészen a házukig. Idő közben észre sem veszem újabb zavarát, amit nem én okozok, hanem a tömeg. Én már hozzászoktam ezekhez a pillantásokhoz, már csak a megjelenésemmel is, de elfeledtem, hogy ő még egyáltalán nem tapasztalta meg, s ezt csak akkor veszem észre, mikor már majdnem elértünk a házukig.
Beérünk a házba, látom csendes feldúltságát, s hogy igyekszik csillapítani dühét, aranyos duzzogó arca van.
Levetjük a kabátokat, majd ahogy ismét szabadabban mozoghatok kabátka nélkül, sóhajtva túrok hajamba, hogy visszarendezzem tincseimet. Lesandítok rá, és látom, hogy kis csillogó szemekkel figyeli minden mozdulatomat.
- Csukd be a szád, pumukli – vigyorodom el elégedetten, hisz az érzés, hogy elérhetek nála ilyen hatást, valami csodás.
- Én… előkészítem a vacsorát, addig… mondjuk… keress egy filmet, jó? – tereli el gyorsan a témát.
- Rendben, - egyezem bele – de igyekezz – túrok bele puha tincseibe, hogy mellette elhaladva összeborzolhassam buksiját, végül helyet találva magamnak kapcsolom be a készüléket.
Már egy jó ideje kattintgatok, de nem találok semmi érdekeset. Már épp azon vagyok, hogy felkelek és meglesem vajon mit készít ilyen szorgalmasan, amikor megcsörren a telefon. Bosszúsan sóhajtok egyet, a kis talpak topogása azonnal megcsapja fülem, ebből hallom hogy Akai sietett be. Tudom nem illene, mert lehet megint az apja hívja, de a kíváncsiságom most sokkal nagyobb. Az ajtó mellé állok, ami résnyire nyitva van.
- Majd hétfőn. Jó hétvégét Sawada… - hogy mi?
Azonnal kikerekednek szemeim, de levegőt sem veszek, tovább figyelek. Ha bár elköszönt tőle, a hangos pusmogást még én is hallom ami a telefonból árad.
- Rendben… akkor mondd, amit szeretnél, de legyél gyors – csak rávette… vajon most mit talál ki?
- Erre… nincs bizonyítékod – azt hiszem eleget hallottam… Néma léptekkel visszavonulok, lefekszem a kanapéra, mintha mi sem történt volna, majd újra elfoglalom magam, megvárom amíg kijön. Kíváncsi vagyok az a féltékeny rohadék most vajon mit talált ki.
Újabb várakozással telik el az időm, de az órára pillantok, és ingerültebb leszek a szokásosabbnál is. Már vagy húsz perce beszélnek. Mi tarthat ennyi ideig?
Megelégelem, és benyitok a dolgozószobába, de nem találom ott Akait, csak a féltetett telefont. Vajon hová lett? Ujjaimmal megmasszírozom halántékom, és kifújok egy bosszús lélegzetet. Esküszöm kicsinálom azt az alakot, ha szembemegyek vele, biztos teletömte a fejét.
Fel alá járkálok a házban, mire végül „rátalálok”, azaz véletlenül kinézek az egyik hátsó üvegajtón.
Megvagy kicsikém.
Egy kis napozóágyon fekszik, elnyúlva, egyszerű ruhában. Még délután is hűvösebb volt normális ez? Megcsörren a sütő a konyhában, hisz az ajtaja mellett állok, de Ő nem mozdul, így úgy néz ki nekem kell kivennem. Amint belépek eperillat csap meg, krémmel vonva, s pár rongyot előkerítve kiveszem a finomságot.
Elmosolyodom.
Igazán kitett magáért, nagyon finom illata van.
Felkapom az első, kezem ügyébe akadó pokrócot, és néma csendben megindulok kifelé. Szinte észre sem veszi, hogy megtaláltam, így követlen mögé lépek, csak ez után szólítom meg.
- Végre megvagy – morgom halkan, amire azonnal ülő helyzetbe pattan, felém fordulva, szép szemei elkerekesnek.
- Sempai – hebegi édesen, én pedig csak „rádobom” a takarót, azaz körbevonom vele.
- Ha így folytatod, csak még jobban megbetegszel – sóhajtom aggodalmaskodva, majd leülök mellé, mire Ő összekucorodik. Tudtam, hogy valamit mondott neki az a pojáca.
- Mi a baj, Akai? – kérdem kíváncsian, de csak elfordul tőlem, és a takaró alatt átöleli felhúzott térdeit.
- Semmi – motyogja a takaró mögül, alig hallom meg, csak az idilli csend miatt hallottam meg én is. Újabb sóhaj hagyja el számat. Most nekem kell a legnyugodtabbnak lennem.
- Gyere – mondom halkan, és meg sem várva míg rám figyel, magamhoz ölelem, és hátához simulva ölelem magamhoz kényelmesen – nem hagyhatom, hogy kihűlj – hajtom vállára államat, és lehunyom szemem. Egy ideig nem moccan, majd némi ficergés után kiszakítja magát az ölemből.
Felállok, hisz kezd kényelmetlenné válni így féloldalt ülve, felém fordul és teljesen belekucorodva a takaróba, alóla pislog fel rám.
- Te is vegyél fel valamit Sempai, meg fogsz fázni – elmosolyodom, és felé hajolok.
- Nekem csak te kellesz – suttogom nagyon halkan, de elfordul tőlem, szemeit lesütve. Na azért az én hócipőm is betelik egyszer. Ujjaimmal orrom tövét fogom közre, s összeszorítva szemeimet morgom halkan a mondatokat.
- Mit mondott már neked megint Sawada?
- Mi? – kapja fel fejét.
- Nem hallottam semmit… csak azt, hogy vele beszélsz – vallom be, majd leguggolok elé – Elmondod nekem? – kérem nagy szemekkel.
Csak félénken csillogó szemekkel néz rám, már valamivel kényelmesebben, hisz majdnem egy szemmagasságban vagyunk, így kicsit én vagyok alacsonyabb. A takaró ráncolódik, ahogy ujjaival megszorítja, félig süti le pilláit, és nem mer rám nézni – Kérlek... – teszem még hozzá halkabban.
Vesz egy mély levegőt hosszú vívódás után, amit ki is fúj, majd állacskáját kibújtatva a takaró alól kezd bele, végig elterelve rólam a tekintetét.
- Azt… azt mondta… csak játszol… velem… - igen, valami ehhez hasonló kitalációt vártam, de már komolyan kezd túlmenni minden határon.
- Mégis miért tennék ilyet? – kérdem nyugodtan. Nem akarom megijeszteni, pedig legszívesebben összetörnék valamit.
- Azért… Azért… - akad el, majd összeszorítja szemeit, és remegni kezd mintha sírna, de könnyek nem futnak végig az arcán. nem siettetem, csak teste mellé teszem kezem, hogy közelebb csússzak hozzá – Azért… - nyugszik le egy kicsit, majd nyel egy nagyot – Mert ezzel azt akarod… bizonygatni, hogy… te bárkit megkapsz magadnak – mire befejezi a mondatát felemeli tekintetét, de addigra már teljesen felé magasodtam előre görnyedve, csak lábaim nyújtottam ki.
Megszeppenve figyel rám, teljesen ledermedt ahogy látom. Feltérdelek mellé, hogy még közelebb kerülhessek, édes illatából mélyet szívok, amitől szívem máris hevesebben kezd verni. Nem olyan rég ez még teljesen megőrjített… most is, csak egy teljesen más módon. Ezt élvezem.
Megfogom egyik kezét, és kicsúsztatom a pokróc alól, majd csuklóját szorítom meg finoman, és úgy irányítom, hogy tenyerét a mellkasomra simítsa, pontosan a szívem fölé.
Mélyen nézek szép szemeibe, hagyom hogy érezze azt, amit mutatni akarok neki. Ajkai résnyire nyílnak ki, elpirult arccal mered rám, és újból mozdulatlan marad.
- Szerinted… ezt meg lehet játszani? – kérdem halkan susogva – Az a kis haverod nem is tudja mennyit megszenvedtem azért, hogy én is elfogadjam ezt… - vallom be neki. Igen… több napig tartott mire felfogtam, hogy nem furcsa érzéseim vannak… hanem megkedveltem valakit, aki nem az a típus, akikre folyamatosan másztam.
- De… de… Olyan… olyan hirtelen változtál meg… - hebegi édesen, még mindig ezen fennakadva. Kicsit megcsóválom fejem, majd újra ránézek. Másik kezem arcára simítom, hogy érezzem a puha, finom bőrt…
- A hirtelen változásomnak… te vagy az oka – mondom mosolyogja, újabb meglepődést okozva – miattad változtam meg. Mert rájöttem, hogy te nem szeretnéd azt az énem, aki voltam… és én sem akarok már olyan lenni… csak arra volt jó, hogy ne unatkozzak… hogy ezzel fejezzem ki a saját lázadásom ami mindenkiben van – még én is meglepődöm kicsit a szavaim hallatán, de tudom, hogy igaz. Ez az amit én érzek.
Az ő kezére teszem az enyémet, az eskü jelét felmutatva ezzel.
- Ha kell megesküszöm neked, hogy nem játszom. Nem hagyom, hogy Sawada elvegyen tőlem – mondom határozottan, mégsem komoran.
- Ne… nem kell – motyogja édesen elpirulva, és oldalra nézve süti le szemeit. Elmosolyodom rajta, majd lecsúsztatom kezünket. Ujjaim közé fogom állát, magam felé fordítom, majd puhán fogva őt kezdem el hátrafelé dönteni a napozóágyon, sóvár tekintettel nézve remegő szemibe.
- Szeretlek téged… baka – susogom alig hallhatóan már szinte ajkaira, mikor már teljesen lefeküdt.
- Sempai… - susog válaszként ő is, és megállok pár milliméterre tőle – Hm? – pislog fel rám égő pofival, pislogásával fejezi ki, hogy nem érti megtorpanásomat.
Megrázom ismét fejem, és mosolyogva tekintek rá.
- Mikor tanulod már meg a nevem? – kérdezem lágyan duruzsolva, mire még mélyebbé válik a pír az arcán. Visszahajolok, alig pár milliméterre tőle mozgok felette, majd megállapodom megint ajkainál – Hívj végre a nevemen, és folytatom… - nem tud megszólalni, csak remegnek ajkai, szemei ködösen csillognak fel rám, és ez gyönyörű látvány – Mondd szépen utánam… To-u-hi…
Hirtelen hideget érzek fejemen. Brrrr… leszedte a sapkám? Ez így nagyon nem lesz jó. Szorosan magához ölel, mire vérem fölforrósodik, de ez még sem ugyanaz. Ide a sapkámmal.
- Sempai… - próbálnám rávenni, de lecsendesít. Neki pedig nem tudok ellent mondani.
- Nyugi… nem fogsz megfázni – hallom halk, megnyugtató hangját, ahogy elhalmoz apró puszikkal. Nem bírom. Sóhajtva adom tudtára mennyire jó érzés, mikor pedig eléri a nyakam legérzékenyebb pontját, már kénytelen vagyok kabátjába kapaszkodni. Nem vagyok biztos benne, hogy lábaim megtartanának. Vérem csak úgy dübörög, és ezt valószínűleg ő is érzi. Lábujjhegyre állok, hogy jobban hozzáférhessen nyakamhoz, de elhajol. Pedig… pedig olyan jó volt.
Visszakapom sapkámat, amit azonnal föl is kapok. Most nagyon vörös lehetek. Rendben, hogy itt nem láthatnak minket, hisz nagyon eldugott hely, de akkor is. Egy parkban vagyunk.
Halk köszönetemet egy csókkal fojtja belém. Először kicsit ellenkezek, de végül átadom magam puha ajkai kényeztetésének. Olyan jól csinálja, én meg… én meg csak ügyetlenkedek itt.
Elválik tőlem, de még mindig fogja karjaim. Megjegyzem, ez egy remek ötlet. Ha nem tenné, valószínűleg zsák módjára dőlnék el.
- Hidd el, nem haragszom… nincs is miért. Na de lassan menjünk visszafelé, bármennyire szép a táj, ettől függetlenül még kezdek éhes lenni. Mit szólsz? – még mindig a hatása alatt állok, így csak nehezen jutnak el hozzám szavai. Menjünk? Ohhh… részemről rendben.
- Ha gondolod, főzhetek neked, van is egy jó re – most édes ajkai helyett, ujjával hallgattat el. Miért nem engedi, hogy befejezzem a mondataim? Ez így nem szép dolog.
- Majd este… most viszont valami gyorsra vágyom. Mondjuk abba a gyorsétterembe, ahol múltkor voltunk… De előbb… légyszi vezess ki a susnyásból… sosem lehet tudni, micsoda alakok kukkolnak itt minket – ku… kukkolnak? Úgy érti lehet, hogy meglestek minket? Ijedten kapaszkodok belé, közben a bokrokat fürkészem. Ezt nem hiszem el. Azt hittem egyedül vagyunk.
- Na gyerünk – finoman elindít a bozót felé, és én nagyot nyelve verekszem át magam rajta. Szerencsére semmilyen leskelődővel nem futottam össze. Hátrapillantva bizonyosodom, hogy Sempai is élve kijutott, majd nekiindulok. Illetve indulnék, de visszaránt. Összefűzve ujjainkat fogja meg kezem, és mintha mi sem történt volna, kezd sétálni az ösvényen. Úristen. Most komolyan fogja a kezem. Touhi-sempai. Még szerencse, hogy nincsenek sokan a parkban. Így csak az alma gyönyörű piros színét veszem föl. Messze még a paradicsom.
- Arra gondoltam – érdeklődve pillantok föl rá. Mire? - mivel te már annyi mindent meséltél magadról, ezt viszonoznom kéne. Majd kényelmesen beszélgethetünk az étteremben, míg eszünk.
- Ó… Sepmai, igazán nem szükséges csak ezért. Ha nem akarod, ne mondd el, és nem akarok semmit kihúzni belőled – kezdek azonnal hárítani. Most biztos úgy érzi neki is adnia kell valamit. Pedig ez nem igaz. Tudom, hogy nem szeret magáról beszélni. Miattam nem kell megerőltetnie magát.
- Nem… én szeretném így, de szeretnék kérni valamit.
- Mit? – kérdek vissza azonnal. Egy ilyen fontos mesének biztos lesz ára.
- Kérlek… most ne edd úgy a sült krumplit, mint múltkor – csak ennyi? Ezt bőven megtehetem. Felvidulva mosolygok vissza rá. Érdekes ebéd lesz.
oOoOo
A hely szerencsére, majdnem üres, így hamar megrendeljük az ételt, és leülünk az egyik eldugott kis asztalhoz. Itt nem láthatnak minket, és ez igazán megnyugtató.
Kíváncsian pislogok Sempaira, várva a nagy monológot.
- Nos, hol is kezdjem?
- Mondjuk az elején – válaszolom át sem gondolva, és csak akkor esik le a dolog, mikor meglátom a lesújtó pillantást. Upsz…
Szinte látom, ahogy gyűjti hozzá az erőt, végül belekezd. Én pedig csüngök minden egyes szaván.
- Oké… Mikor kicsi voltam, sokat voltam én is apukámmal, még mindig emlékszem rá mennyit foglalkozott velem, anyuval együtt. De sajnos körülbelül nyolc éves koromban, elhagyott minket… Egy balesetben halt meg, ami szerintem hazugság. Emlékszem, a nyomozók mondták, hogy nem egyszerű baleset volt, sőt… De nincs se gyanúsított se tettes így anyuval beletörődtünk – ohhh… nem is gondoltam volna, hogy ez történt. Istene, annyira sajnálom. Így már értem miért nem szeret erről beszélni. És most miattam kell ezeket újra fölidéznie. Idióta Akai.
Még elmeséli, azt amit egyszer már hallottam. Az estét, mikor rányitott az anyukájára. Egyre több sajnálat gyülemlik föl benne, de inkább nem szólok semmit. Valószínűleg csak rontanék a helyzeten.
- De… miért utálod ennyire azt a férfit? – kérdem a végén. Ezt tényleg nem értem. Az a férfi nem tehet semmiről.
- Egoista, gazdag macsó… nem szeretem ezt a fajtát. Főleg akkor nem, amikor jópofizni próbál nekem, mintha az apám lenne. Bahh…
- Pedig szerintem csak kedves akar lenni… - jegyzem meg halkan. Egyszerűen Sempai nem veszi észre. Vagy csak nem akarja észrevenni. Pedig talán ha megismerné, még meg is kedvelhetné.
- Mindegy… hagyjuk… - oké, én nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Épp terelném a témát, mikor mellém csusszan, és hatalmas vigyorral arcomba hajol. - Inkább azt mondd, mi finomat főzöl majd nekem vacsira – eeeez… így nem lesz jó.
- Majd... majd... meglátod, meglepetésnek szánom - motyogom zavartan. Olyan közel van hozzám, és ez egy nyilvános hely… bárki megláthat minket… bárki. Már éppen megcsókolna, mikor elrántom a fejem. Elvörösödve pislogok az asztalra, végül fölállok a helyemről, és fölkapom a tálcát. - Akkor menjünk.
Ő is föláll, majd leadjuk a tálcákat. Még mindig lángol az arcom, így igyekszem nem rá nézni. Olyan zavarba ejtő, hogy egy nyilvános helyen ilyet tesz. Nem értem, hogy nem feszélyezi a dolog.
- Alig ettél valamit - ez teljesen jogos. Rápillantok a szinte érintetlen sült krumplimra, majd megvonom a vállam.
- Nem vagyok éhes – és ez igaz is. Nagyon fáj a fejem, ilyenkor nem tudok enni.
Nem tesz több megjegyzést a dologra, és kilépünk az utcára. Zsúfolt, tele van emberekkel, de még is megfogja a kezem. Azt hiszem, már rutinos leszek a vörösödében. Nagy sikerrel hoz zavarba. Inkább a járdát figyelem, nehogy szembetaláljam magam a csodálkozó, esetleg megvető tekintetekkel. Olyan rossz érzés kilógni. Még akkor is, ha Touhi-sempai kedvéért teszem.
Szerencsére nagyon hamar hazaérünk, s miközben remegő kézzel kinyitom az ajtót, igyekszem kiverni fejemből azt az egy-két megjegyzést, amit felénk kiáltottak. Miért kell elítélni azokat, akik kicsit mások? Gonosz dolog.
Amikor kihámozzuk magunkat a kabátból, Sempai felé fordulok. Muszáj nyelnem egy hatalmasat. Épp kócos, szőke tincsei közé túr lehunyt szemekkel. Tudom, tudom, ez egy hétköznapi mozdulat, de… mégis gyorsabban ver tőle a szívem.
- Csukd be a szád pumukli – hatalmas vigyor jelenik meg arcán, mire azonnal lekapom tekintetem róla. Úúúúúgy utálom, hogy ezt váltja ki belőlem.
- Én… előkészítem a vacsorát, addig… mondjuk… keress egy filmet, jó?
- Rendben, de igyekezz – összeborzolja hajam, majd eltűnik a nappaliban. Oké, akkor most koncentráljunk a vacsorára. Igazából főzni nem szeretnék, hiszen a tegnapihoz még hozzá sem nyúltunk. Az teljesen jó lesz. Viszont készítek egy sütit. Gyorsan összedobom, és pont megsül estére. Remélem tetszeni fog neki az ötlet.
Mosolyogva állítom be az órát, hogy figyelmeztessen, mikor ki kell vennem a finomságot. Epres sütit készítettem, mert ez a kedvencem. Ha pedig Sempainak ízlik, akkor megeszem az ő részét is. Már ha addigra elmúlik a fejfájásom.
Viszont most ideje mennem, Sempai már biztosan vár. Lemosom kezeimről a tészta utolsó makacs maradványait, de mielőtt elindulnék, megcsörren a telefon. Hajjj… ha megint apa, akkor nagyon mérges leszek. Mindent elront. Izééé.. milyen mindent? Hisz nem is történik semmi. Ajjj, összezavarodtam.
A készülék még mindig a dolgozó szobában van, így besietek, és fölkapom a kagylót.
- Atsui lakás. Kérem mondja gyorsan, mert sietek – hadarom, de nem az szól vissza, akit vártam volna.
- Akai? Sawada vagyok… - torkomba egy hatalmas gombóc gyűlik. Mi a fenét akarhat? Mindegy, bármi az várhat hétfőig. Ma már egyszer elküldtem, a másodikba sem fogok belehalni. Most… most van jobb dolgom is ennél.
- Majd hétfőn. Jó hétvégét Sawada… - mondom halkan, de belekiált a telefonba. Könyörgő hangja megállásra késztet. Istenem… meg kéne hallgatnom… annyira el akarja mondani. Lehet, hogy tényleg fontos dologról van szó. Kicsit még rágódok, végül nagy sóhajjal ülök le apa székébe.
- Rendben… akkor mondd, amit szeretnél, de legyél gyors.
- Köszönöm… Touhiról van szó – úgy tudtam, hogy ide fog kilyukadni. Ujjaim megszorulnak a kagylón, de hagyom, hagy folytassa. Talán miután elmondja, békén fog hagyni. – Nem szabad bedőlnöd neki Akai. Ő nem olyan, mint amilyennek hiszed. Csak ki akar használni, hogy bebizonyítsa magának, bárkit meg tud szerezni. Még egy olyan törékeny fiút is, mint te – micsoda? Hogy én törékeny? Oké… lehet hogy van benne valami.
- Erre… nincs bizonyítékod – motyogom, hogy Sempai még véletlenül se hallja meg a nappaliban. Nem szabad hinnem Sawadanak, hisz nincs igaza… ugye nincs?
- Akkor mivel magyaráznád a hirtelen változását? Eddig nagy, erős, jóképű fölsősöket csábított el. Te ezeknek pont az ellentéte vagy. Fiatal, tapasztalatlan és naiv. Ha bedőlsz neki, és megkapja amit akar, azonnal magadra fog hagyni. Gondold át Akai, és rá fogsz jönni, hogy nekem van igazam. Ne csinálj butaságot – olyan… olyan eltökélt a hangja. Mi van ha igazat mondott? Ha Sempai igazából… nyelek egy nagyot.
- Jó éjt, Sawada – és már ki is nyomom a telefont. Valami szép lassan görcsbe rántja a gyomrom. Mintha egyre több és több csomót kötnének rá. Remegve állok föl, és indulok a terasz felé. Muszáj… muszáj átgondolnom, és kitisztítanom a fejem. Csendesen lépkedek át a nappalin, nehogy észrevegyen Sempaiom. Ahogy vetek egy pillantást rá, még inkább összeugrik a gyomrom, s odakint már szinte erőtlenül vetem magam az egyik napozóágyra.
Nagyon hideg van, de nem érdekel. Talán most még jót is tesz. Tenyerembe temetem arcom, és próbálom összerakni a dolgokat. Amiket… amiket Sawada mondott, azok mind igaz dolgok, és… képtelen vagyok megmagyarázni a hirtelen változást. De… Sempai olyan kedves volt velem az elmúlt napokban. Elárult magáról egy csomó dolgot. Ha… ha csak játszana, akkor ezt nem tette volna meg. Vagy… vagy amiket elmesélt, azok is csak kitalációk? Alaptalan dolgok amik arra szolgálnak, hogy megsajnáljam? Már komolyan nem tudom. Egyik felem azt bizonygatja, hogy tényleg megkedvelt, a másik viszont… a másik hisz Sawadának. Hisz abban, hogy ez csak egy játék, aminek a végén én veszítem el minden életem, és game over. Azt pedig nem élném túl. Én… én… már annyira megszoktam Touhi-sempait, és… és… annyira megkedveltem. Még talán azt is kimondanám, hogy szere… Kétségbeesetten rázom meg fejem. Nem tudom… tényleg nem… Melyik felemre kéne hallgatnom?
- Örülök, hogy… ízlett… - motyogja halkan. Megcsörren a telefon, pár pillanat múlva ezt Akai is észreveszi, és ficeregni kezd alattam. Hahh… Ha már Sawada után nem engedtem, akkor legalább ide kéne. Pedig sokkal szívesebben feküdnék m ég itt vele egy ideig. Felsóhajtok, majd mellé fekszem.
- Menj csak… - sóhajom.
- Köszönöm – és már pattan is fel, és rohan ki mint akit puskából lőttek.
Párok pár percet az ágyban fekve, felhúzom térdeim, egyik lában átvetem a másik felett, és tarkóm alá hajtva karjaimat vizslatom a plafont. Még egy kis fütyörészéssel is elütöm az időt, de semmi… néma csend, már beszédhangot sem hallok. Vajon merre lehet?
Végül megunom a nézelődést, és elindulok lefelé halkan, de sehol nem látom, főként a nappaliban nem. A vezetékes telefonjuk nincs a helyén, és végre meghallom hangját is, igaz csak torzultan. Egy bezárt ajtó felé közelítek, és kisebb hallgatózás után rá is jövök mi a hosszú távollétének az oka, és nagyon úgy tűnik számomra, hogy ez nem mostanában fog véget érni. Akkor… foglaljuk el magunkat, jó kis vendég módjára, és…
Hmm… mondjuk nézzünk TV-t. Ezaz… otthon is hasonlóképp teszek, ha unom a fejem. Levetem magam a kanapéra, majd oldalt fekve és felkönyökölve a távirányítót magamhoz veszem, és kattingatni kezdek.
Hihetetlen… semmi… semmi igazán érdemleges. Nincs olyan csatorna, ahol 10 percet végig tudnék nézni. Már észre sem veszem hogy vagy a hatvanadik csatornát vizsgálom, amikor egy édes kis hang térít ki tunyaságomból, és ki is kapcsolom a TV-t.
- Sempai… - na végre… azt hittem, már soha nem fejezi be és a füléhez nő a kagyló - Nagyon sajnálom, hogy eltűntem, csak fontos telefon volt. Remélem nem haragszol, ígérem, többet nem fordul elő – úr isten… ezt meg hol tanulta? Ha nem tudnám visszafogni magam, most kiakadtak volna a szemeim - kérlek, ne haragudj… - van egy olyan érzésem, hogy ezt már évek alatt dolgozta ki, csak nekem még sohasem mutatta… Értem már, hogy a kis Sawada haverja miért volt ennyire megszállott. De mindhiába, ez a szépség már az enyém. Mosolyogva hajtom fejem előre csóválva. Nem tudom ki az aki ennek ellen tud állni, de annak tuti nincs semmi érzéke… Na mindegy.
- Na, gyere ide… - hívom magamhoz, de megrázza fejét. Na akkor most mi van?
- Megyünk sétálni? – kérdi, még mindig ugyan olyan hangon, mire csak sunyin bólintok. Ugye nem akar csőbe húzni? Lehet hogy nem is az apja hívta hanem Sawada és most ő hívta ki is? Sosem tudhatom, de ha ott leszek, akkor semmi baj nem lehet, így belemegyek - Tíz perc múlva a bejáratnál – darálja le egy pillanat alatt, majd megint futni kezd, de most felfelé, ugyan olyan sebességgel, mint két órával ezelőtt, és én csak pislogom utána, majd lassan feldolgozom az információkat amiket az elmúlt 3 percben szereztem, és felállok a kanapéról, hogy felöltözhessek.
Lesiet, felkapja ő is kabátját lelkesen, majd szinte kivezényel, végül irányt mutatva indulunk el kint az őszi rideg időben.
- Elárulod hova megyünk? – kérdem egyre kíváncsibban érdeklődve, már fúrja az oldalam.
- Majd megtudod, ha kitaláltam – he? Ezt most komolyan gondolja? Ez után jó ideig csak csendben haladunk… azaz ő megy, én meg követem minden léptét. De egy idő után kezdem unni, így egy kis gondolkodás után megtöröm a kínos csendet.
- Gyakran szoktál egyedül maradni itthon? – csóválja vörös kis fejét.
- Apa mindig magával visz. Ez az első eset, hogy itthon kellett maradnom – értem már. Tenném fel az újabb kérdést, de félbeszakít amit nem bánok, hisz magáról, és apjával való utazásairól kezd el regélni, amit mindig szívesen hallgatok. Ilyenkor annyira elkalandozott és ártatlanabb mint amúgy.
~*~
Egy idióta kutyával szenvedek meg a parkban, és a pumukli még ki is nevet…
Hehh… meglátjuk mennyire lenne vicces, ha az ő lábát kezdeké el kufircolni egy ilyen kis vakarcs dög. Gggrrr… És még fényképezett is… Hát behalok.
Egy „gyere” felszólítással megint maga után húz, és csak szótlanul követem. Ahogy észrevettem, szó sincs itt semmi rejtett találkáról, így teljesen megnyugodtam. Vajon hova akar hurcolni engem? Végül kiérünk egy peremi részre, s elsőre elcsodálkozom, hogy innen belátni majdnem az egész várost… na jó, csak a felét nagyrészt, de még így is csodálatos. Vajon régóta ismeri ezt a helyet? Én még nem találtam, igaz nem is szoktam keresni.
- Remélem nem haragszol, hogy elrángattalak ide, de… muszáj volt… megmutatnom… - makogja halkan, mintha csak egy varázsütésre visszaváltozott volna azzá, akit megismertem, majd átölel. Kár, bár nekem ez az Akai is tökéletesen megfelel… az összes rejtett kis énjét szeretem. Kicsi skizofrénem… hehe.
Elmosolyodom, a zavaró sapkát lerántom a fejéről, majd markomban szorongatva ölelem át, hajamat a vörös illatos tincseibe fúrom. Ugyan olyan illata van még, mint reggel, csak most kicsit meg lett fűszerezve a természet illatával… Igazán bódító.
Nem eresztem, s az érzésre kicsit még szorítok is ölelésemen, figyelve hogy azért a szusz benne maradjon.
- Sempai… - nyöszörgi megint, de sejtem mire gondol.
- Nyugi… nem fogsz megfázni – susogom hajába, majd lassan lejjebb hajolok kicsit, egyenesen füléhez. Orrommal elsimítom tincseit, majd haloványan lehelve egyet ajkammal megcirógatom édes kis fülét. Sóhaj szakad fel ajkaiból, amire csak vigyor kanyarodik arcomra, de nem hagyom abba ténykedésem, tényleg nem lenne jó, ha megfázna még jobban a szentem. Lassan arcára haladva hintek egy puszit, de nem állok meg, még lejjebb hajolva arcommal seprem arrébb a sálat, hogy nyakára is édes csókot adhassak. Érzem, ahogy kabátom megfeszül, mikor ujjaival mélyen kapaszkodik bele, s még fel is pipiskedik reakcióként, ahogy nyelvem futtatom végig a forró bőrön. Ha nem lenne ennyire hideg, szerintem már a fűben feküdnék vele, de sajnos ősz van, és ez ezzel jár. Legalább szép a táj. Csalódottan sóhajtva abbahagyom ténykedésem, visszaadom kis kezébe a sapkát, és lám… gyönyörködhetek kipirult arcában, amikor visszahúzza a fejére. De szeretem én ezt.
- Köszönö… - szakítom félbe egy csókkal édes hangját, először csak ajkam az övére tapasztom, majd óvatos mozdulatokkal kérek bebocsájtást kis szájába, amit kisebb „harc” után végre meg is kapok. Szeretem az ízét, szeretem érezni, és szeretem ezt a puha melegséget ami ilyenkor eláraszt. Vonakodva válok csak el tőle, felkarjait fogom óvatosan, majd mosolyogva figyelem, ahogy fokozatosan mászik ki a kábulatból.
- Hidd el, nem haragszom… nincs is miért – borzolom meg satyiját – na de lassan menjünk visszafelé, bármennyire szép a táj, ettől függetlenül még kezdek éhes lenni. Mit szólsz?
Nagy szemekkel pislog fel rám, mint aki most értelmezi a szavakat, végül bólint.
- Ha gondolod, főzhetek neked, van is egy jó re – ujjamat szájacskájára teszem, és kicsit meggörnyedek hogy felé hajoljak.
- Majd este… most viszont valami gyorsra vágyom – nézek csillogón szemébe – Mondjuk abba a gyorsétterembe, ahol múltkor voltunk… De előbb… légyszi vezess ki a susnyásból… sosem lehet tudni, micsoda alakok kukkolnak itt minket – vigyorodom el. Persze, csak ijesztgetem, ebben a kerületben nem élek ilyen alakok. Megrezzen, mintha hirtelen húzta volna ki magát, majd ruhám ujjaiba kapaszkodva kezd el körbekémlelni a bokrok között. Nevetnem kell, annyira édes.
- Na gyerünk – paskolom meg, hogy végre meginduljon, és szerencsére elérem a kellő hatást.
Kikászálódunk a levelek közül, utánam néz, hogy követtem e, és megnyugodni látszik tekintete is, amint meglát engem. Indulna is előre, hogy természetesen kövessem, hisz mindketten tudjuk az irányt, de nekem egy szimpla séta most nem elég. Csuklója után kapok, visszaperdül elém, de utána lépek. Összefűzöm ujjainkat, majd simán leeresztem kettőnk közé.
- Most már mehetünk- jegyzem meg, és el is indulok, még bezsebelem újabb enyhe pirulását, majd egymás mellett haladunk tovább. Bár lehet csak a hűvös levegő teszi, de nem hiszem. A hideg csak télen csipkedi meg az arcot, ilyenkor még nem olyan erős. Hehe…
- Arra gondoltam – töröm meg megint a csendet a lassú séta közepette, megvárom míg rám figyel – mivel te már annyi mindent meséltél magadról, ezt viszonoznom kéne. Majd kényelmesen beszélgethetünk az étteremben míg eszünk.
- Ó… Sepmai, igazán nem szükséges csak ezért. Ha nem akarod, ne mondd el, és nem akarok semmit kihúzni belőled – édes… tényleg. Jobb szót alig ha találok már rá.
- Nem… én szeretném így, de szeretnék kérni valamit.
- Mit? – tudtam, hogy ezt fogja mondani.
- Kérlek… most ne edd úgy a sült krumplit mint múltkor - mosolyodom el, felé nézve.
~*~
Úgy látszik, most kevesebben vannak, de ez így tökéletes, így le tudunk kényelmesebben ülni, egy rejtettebb kis asztalhoz. Kényelmes távolságba ül tőlem, csak pár centiméter csúszás kell nekem ahhoz, hogy sokkal közelebb kerüljek hozzá, de ezen a jó kis ülésen pár pillanat alatt megoldható ez. Viszont most jön számomra a neheze, amit csak nem rég ismertem fel magamban. Ő annyi mindent mesélt már, de én szinte semmit… Soha nem mondtam még el senkinek.
Bakker mióta vagyok én ilyen érzelgős fajta? Ja igen… mióta ezt a törpicseket megismertem.
- Nos hol is kezdjem? – sóhajtok fel egy szál krumplit elrágcsálva.
- Mondjuk az elején – szólal meg a kis okos, én pedig felvont szemöldökkel villantom rá tekintetem. Ezt valahogy én is így gondoltam.
- Oké… Mikor kicsi voltam, sokat voltam én is apukámmal, még mindig emlékszem rá mennyit foglalkozott velem, anyuval együtt. De sajnos körülbelül nyolc éves koromban, elhagyott minket… Egy balesetben halt meg, ami szerintem hazugság – muszáj egy kis hatásszünetet tartanom, és mély levegőt venni. Még soha senkinek nem mondtam ezt el – Emlékszem, a nyomozók mondták, hogy nem egyszerű baleset volt, sőt… De nincs se gyanúsított se tettes így anyuval beletörődtünk – furcsa ezeket így mind kimondani. Nem hittem volna, hogy valaha lesz valaki, akinek ezeket mind elmesélem. Aztán elmesélem újra, kicsit részletesebben azt, ahogy anyámra és azzal a tetűre rányitottam kiskoromban, végül azt vettem észre hogy a lányok nem is érdekelnek. És most itt vagyok, vele egy körszékben csücsülve.
- De… miért utálod ennyire azt a férfit? – érdeklődik kíváncsi kis hanggal. Jogos kérdés.
- Egoista, gazdag macsó… nem szeretem ezt a fajtát. Főleg akkor nem, amikor jópofizni próbál nekem, mintha az apám lenne. Bahh…
- Pedig szerintem csak kedves akar lenni… - lehet… de nem hiszem. Inkább hanyagolnám ezt a témát, mert nem szeretem.
- Mindegy… hagyjuk… - húzom el a szám, és kicsit megcsóválom fejem. Észrevétlenül közelebb csusszanok hozzá, majd arcához hajolok nem törődve azzal, hogy bárki megláthat, hisz engem egyáltalán nem zavarna, bár most úgy sincs a közelünkben senki – Inkább azt mondd, mi finomat főzöl majd nekem vacsira – vigyorodom el. Tudom úgy tűnök mint egy haspók, (ha nem is látszik meg) hogy még csak most fejezte, be az „ebédet” de már a vacsorán gondolkodom, de nagyon… nagyon kíváncsi vagyok.
Döbbenten pislogok a fölöttem térdelő Touhi-sempaira. Kezeimet leszorítja a párnára, és úgy mosolyog rám. Ez... hírtelen volt...
- Jó reggelt Akai.
- Neked is… Sempai… - motyogom zavartan, mire csak még jobban elmosolyodik. Mi olyan vicces azon, hogy teljesen zavarban vagyok? Azt hiszem, nem fogom megérteni soha.
- Remélem jól aludtál – soha jobban, de ezt nem vallanám be… semmi pénzért.
Szívem dobban egy nagyot, ahogy közelebb hajol hozzám. Talán most megtudom milyen a híres jó reggelt puszi? Lehunyom szemeim, és remegve várom puha ajkait, de… tényleg csak egy puszit kapok… méghozzá a homlokomra. Pirulva pislogok föl rá. Nem ezt vártam, de… tőle ez is kellemes volt. Éppen kérdeznék vissza, már ha megtalálom hangom, mikor valaki megköszörüli a torkát. Ijedten kapom oda fejem, és szembe találom magam Sawadaval. Már teljesen föl van öltözve, és… minket… minket néz. Mióta lehet itt? Egyáltalán mit keres itt? Ez annyira zavarba ejtő…
- Reggelt… - olyan bosszús a hangja, de én még ettől is inkább csak zavarba jövök. menj ki, menj ki, menj ki. - Azért akartam a hétvégén idejönni… Mert azt hittem mindent meg tudunk beszélni… Akai… De úgy látszik, hogy nem… Nem is zavarok tovább, hazamegyek… Köszi a reggelit – Jajjj…olyan letört volt. Nem kéne mégis beszélnem vele? Hátha csak… tényleg csak meg akarta beszélni… sőt, lehet, hogy pont bocsánatot akart kérni, én meg így bántam vele… Utána kell mennem. Próbálok kimászni Touhi-sempai alól, de ő erősen tart, sőt még egy csókkal is próbál lenyugtatni. Még élvezném is… ha nem az lenne a célja, hogy itt tartson, most inkább csak dühít a dolog. Csak akkor fejezi be a csókot, mikor Sawada már kiment a házból. Ez nagyon gonosz húzás volt.
Arcomon végigsimítva néz szemeimbe, tekintetétől lassan elpárolog haragom.
- Ne törődj vele… Hidd el… ő azért jött ide, hogy tőlem csábítson el, és én ezt nem akartam. Ha tényleg a barátságotokról akart beszélni, elintézitek hétfőn, a suliban, rendben? – szóval féltékenységből nem engedett utána? Vagy csak puszta önzésből? Egyáltalán mi a különbség a kettő között?
- Rendben – biccentek. Ebben igaza van… majd a suliban bocsánatot kérek…
- Na akkor… reggelizzünk… - ez egy jó ötlet, de ahhoz le kéne szállnia rólam, viszont nem úgy néz ki, mintha ezt akarná tenni. Tanácstalanul nézem, ahogy kézbe veszi a tányért, megszemléli tartalmát, majd elmosolyodik. És ez a mosoly nem sejtet túl sok jót…
- Segíts nekem enni Akai-kun… - hogy mi? Azt eddig is tudtam, hogy reggelente még néha homályosan látok, de hogy rosszul hallok… biztos csak egy… egy… kés kért… igen, biztosan. De azért jobb rákérdezni.
- Mi?
- Sss… - hallgattat el. Akkor… most jól hallottam? Vagy… mi van? Magyarázza már el valaki!
Persze nem magyarázza le, csak számra rak egy darabka rántottát. Bandzsítva próbálok ránézni a falatra. Ezt… most meg kéne ennem? Vagy miért rakta ide? Nincs megmérgezve, ha rajtam akarja tesztelni… ő is nyugodtan megeheti.
Végül, megkapom a választ, bár nem a várt módon. Ő maga eszi le rólam a tojást, apró puszit adva számra. Persze azonnal újra vörösödni kezdek. Simán mehetnék ráknak.
- Te leszel most a tányérom – közli teljes nyugalommal, és saját pólómmal bénítja le kezeim. Ez eléggé hülye helyzet. Ráadásul én, mint tányér? Nagyon, nagyon rossz ötlet.
- Se… Sempai! Mit csinálsz?! – rá kell vennem, hogy hagyja abba. Ez olyan… olyan… zavaró… Ismét teszek egy próbálkozást a szabadulásra, de csípőmre ülve hiúsítja meg tervem. A… azt hiszem, nagyon rossz helyen ül! Ajkamba harapva, valami menekülési úton gondolkodva figyelem, ahogy rám pakolja a rántottát. Határozottan nem áll jól nekem a sárga…
- Touhi-sempai! – próbálok meg egy utolsó kísérletet, de egy pillantásával belém fojtja a szót. Valami csillog a lilás szemekben, amiknek nem tudok ellent mondani.
- Itadakimasu – figyelem, ahogy mosolyogva hasamhoz hajol, és… ó istenem… Szemeim összeszorítva ejtem hátra fejem. Lassan nyalogatja le rólam a falatokat, testem pedig minden nyalintásra megremeg. Halkan nyöszörgök, ahogy a forróság szétárad testemben. Ismét megszűnik a külvilág, csak apró érintései maradnak meg.
- Seh… sempaih… - nyöszörögve rándulok össze, de nem zavartatja magát. Nem bírom… annyira jó… mégis megpróbálom visszafojtani nyögéseim. Nadrágom egyre szűkebb lesz, arcom pedig ugyanolyan tempóban vörösödik. Neh… neh folytassa… ha… hagydh… abbahh…
Mintha csak meghallotta volna gondolataim, visszaül csípőmre, ami most még rosszabb ötletnek tűnik, mint az előbb. Ahogy hozzáér ágyékomhoz, vissza kell fognom egy hatalmas sóhajt… nem szabad…
Érzem, hogy helyreigazítja pólómat, majd egy apró csókot kapok, amit kábán viszonzok. Teljesen elgyengültem… nehéz a tányérok élete… innentől megbecsülöm az étkészletünk összes darabját…
- Köszönöm a finom reggelit – suttogja, majd nyakam érzékeny bőrébe csókol, egy apró sóhajt kiváltva belőlem. Legalább… jóllakott…
- Örülök, hogy… ízlett… - motyogom, közben vöröslő fejjel igyekszem megnyugtatni magam… legalábbis próbálom, bár elég nehéz úgy, hogy itt fekszik rajtam. Nyelek egy nagyot. Rajtam fekszik… Touhi-sempai… ez annyira furcsa gondolat. Pár héttel ezelőtt még jót nevettem volna rajta, de most… Halványan elmosolyodom, és mélyen magamba szívom Sempai kellemes illatát. Még sosem éreztem ilyet, de most… semmi pénzért nem mondanék le róla.
Persze, ez is túl szép ahhoz, hogy sokáig tartson. A telefon kellemetlen hangja szűrődik föl a nappaliból. Ajjj… minek van egyáltalán nekünk telefonunk? Ha apa hazaér, ráveszem, hogy szüntessük meg. Jut eszembe apa… ha ő keres, akkor föl kéne vennem.
Ficeregve próbálok kiszabadulni az ölelő karok közül, végül gondolom Sempai rájön az okra, és sóhajtva enged el mellém gördülve.
- Menj csak…
- Köszönöm – makogom, és már rohanok is le a lépcsőn… illetve… az elején rohanok, az utolsó pár fokon meg már zuhanok. Nyöszörögve tápászkodom föl, és fejemet fogva veszem föl a telefont. Ennyit a remek reggelről.
- Halló?
- Akai, na, végre. Jobban vagy már? – persze, hogy apa az. Csak ő képes reggel hívni. Mindegy örülök neki.
- Persze… de mondd nyugodtan, amit szeretnél, nem kell mesét rakni köré – hallom, hogy fölnevet a vonal másik végén, és én is elmosolyodom.
- Ennyire kiszámítható vagyok? – el sem tudod képzelni mennyire, apu – no mindegy akkor térjünk a lényegre. A nagy sietségben otthon hagytam pár fontos dolgot. Megtennéd, hogy bemész a dolgozószobába, és lediktálnád őket? – fölsóhajtok. Ha apa itthon hagy pár dolgot, akkor szinte minden fontos dolgot itt felejtett, és most egy hosszú beszélgetésnek nézünk elébe.
- Persze… mondd, hogy mi az és hol van… - utasításait hallgatva vetem le magam a számítógépe elé. Ahogy sejtettem… ez hosszú lesz…
oOoOo
- Nagyon köszönöm Akai, bocsánat, hogy ezzel zavartalak, csak hát…
- Semmi gond. Valahogy számítottam rá, hogy keresni fogsz. További jó munkát apa.
- Nektek meg jó szórakozást, de azért csak óvatosan. Szia, fiam – és már le is rakja. Már… ezt úgy mondom, mintha két percig beszéltünk volna. Tényleg… meddig tartott ez az egész? Nyöszörögve nyújtózom egyet. A zsibbadásból ítélve napokig. Fanyar mosollyal pillantok az órára, és szinte kizuhanok a székből. Közel két óráig!? Ez… ez… hogy sikerült? És… Touhi-sempai? Te jó ég. Ugye nem lehet, hogy hazament? Nem sérthettem meg megint… jajjj… Kisietek az ajtón, és már rohannék is föl az emeletre, de erre nincs szükség. Megkönnyebbült sóhajjal, és halvány mosollyal figyelem, ahogy unott képpel terpeszkedik a kanapén és a tv-t kapcsolgatja. De jó… ezek szerint nem ment el… csak unatkozott, de ezt meg is értem. Már csak azt kell kiderítenem, hogy nem haragszik e. Ha igen, akkor ki kéne engesztelnem. Vajon minek örülne? Ahogy jönnek az ötletek, úgy vörösödök el egyre inkább. Oké… miért csak ilyen ötletek jutnak az eszembe? Jó tudom… mert ezek engesztelnék ki. De ilyet mégis hogy várhatok magamtól? Kezdek megzakkanni. Én még arra sem vagyok képes, hogy magamtól… öhm… megcsókoljam… pedig legalább ennyit kéne tennem nem? Vagy ez, vagy az az engesztelés, amit ő talál ki.
Félrebillentett fejjel gondolkodom egy darabig, de igazából egyik ötlet se tetszik. Végül a „B” terv mellett döntök. B, mint bűbájos, bűntudatos, bocsánatért esedező boci szemek.
- Sempai… - szólok kicsit hangosabban, hogy meghalljon a tv-től. Azonnal kikapcsolja a készüléket és kíváncsian felém fordul. Hát akkor… gyerünk… - Nagyon sajnálom, hogy eltűntem, csak fontos telefon volt. Remélem nem haragszol, ígérem, többet nem fordul elő – mondom halkan, a legbűnbánóbb hangon, amire csak képes vagyok, közben persze hatalmas csillogó szemeimmel pislogok rá. Kezeim összekulcsolom a hátam mögött, meztelen lábfejemmel pedig zavartan piszkálom a szőnyeget - kérlek, ne haragudj… - teszem hozzá végül. Na, ennél többet nem tudok tenni. Maximum reménykedni, hogy nála is beválik. Apa például sosem tud ellenállni… és Sawada sem… éééééés Sempai sem. Mosolyogva figyelem, ahogy megcsóválja fejét, de ő is mosolygott, láttam én, nem verhet át. Rám nem lehet haragudni, akárki akármit mond.
- Na, gyere ide… - sóhajt föl, de én csak megrázom fejem. Döbbent arcán megint csak mosolygok. Nem erre a válaszra számítottál ugye? De hát, még nem ismersz Sempai. Fogok én még meglepetéseket okozni. A mai nap biztosan.
- Megyünk sétálni? – kérdem jókedvűen. Összehúzott szemekkel néz rám, de lassan bólint. Biztos nem tudja hova rakni a viselkedésem. Pedig az igazi Akait is meg kell ismernie egyszer.
- Tíz perc múlva a bejáratnál – és már megyek is föl a lépcsőn. Megyek… inkább lebegek. A kedvem és a tervem, most semmi nem teheti tönkre.
Gyorsan átöltözöm és beveszem gyógyszereim, bár ez üres gyomorra talán nem a legjobb ötlet… most már mindegy. A biztonság kedvéért egy vékony kabátot is fölveszek, fejemre húzok egy sapkát, nyakamba csavarom a sálat, és már kész is. Így talán nem fázom meg még jobban. Zsebre vágom az elmaradhatatlan fényképezőgépem, és lent is vagyok az ajtónál. Sempai már ott álldogál, és látom rajta, hogy nem tudja, mit gondoljon. Jó érzés, hogy egyszer végre én irányítok. Denki büszke lenne rám.
Belebújok cipőmbe, majd enyhe pírral ragadom meg Sempai kezét és kihúzom az utcára. Nagyot szippantok a friss levegőből. Napok óta nem voltam kint. Elképesztő milyen gyorsan lehűlt a levegő… és a fák is már egyre színesebbek. Nagyon szép.
- Elárulod hova megyünk? – hallom meg a kérdést, de csak megrázom fejem.
- Majd megtudod, ha kitaláltam – furcsállva néz rám, de ez az igazság. Egyelőre tényleg nem tudom hova menjünk, de az biztos, hogy jó lesz. Muszáj kárpótolnom.
Jobb ötlet nem lévén a park felé veszem az irányt. Talán még pár szép képet is tudok készíteni. Várjunk… tudom is hova fogom magammal elvinni.
Csendben sétálunk egymás mellett, végül szerintem Touhi-sempai megunja a szótlanságot, és inkább kérdez. Megértem, már engem is kezdett zavarni a kínos csönd.
- Gyakran szoktál egyedül maradni itthon? – megrázom fejem.
- Apa mindig magával visz. Ez az első eset, hogy itthon kellett maradnom – magyarázom elgondolkodva, majd hogy elkerüljem az újabb csöndet, elkezdek az utazásainkról mesélni. Megtehetném, hogy kérdezek tőle, de tudom, hogy nem szeret mesélni… megint csak elszomorodna, és azt nem akarom. Főleg ma nem. Én pedig úgyis imádok mesélni…
oOoOo
- Menj már innen, Te buta dög! – nevetve figyelem Sempai-om szenvedését. Oké, nem szép dolog, de mikor ennyire vicces… Tenyeremet a számra szorítom, de… nem bírom. Előkapom fényképezőmet és készítek pár fotót. Ezt muszáj megörökíteni. Egy aranyos kis spániel… hogy is mondjam… nagyon megtetszett neki Touhi-sempai lába, és Sempai képtelen lerázni magáról… pedig már percek óta ez megy. A rövid kis „szerelemnek” a kutyus gazdája vet véget. Sűrű bocsánatkérések közepette csatolja pórázra a kutyát, és elrángatja a csalódott állatot. Kár… pedig szép pár voltak…
Gyorsan elfojtom halk kuncogásom, amikor a lilás íriszek felém fordulnak. Ehh… nem tűnik túl vidámnak.
- Nem volt vicces – szól rám fintorogva. De igen… nagyon is az volt.
- Bocsánat… talán féltékenységi rohamot kellett volna kapnom? – kérdem mosolyogva, mire csak egy fáradt sóhajt kapok. Na, jó… ez nem Touhi-sempai napja, az biztos. – Gyere… - ismét karon ragadom és húzni kezdem a kedvenc helyem felé. Ebben az időpontban a legszebb, pont ezért megyünk csak most oda. Eddig inkább csak sétáltunk és én meséltem… meg persze fotóztam. Megint sikerült csinálnom egy csomó új képet.
Elindulok az egyik domb tetejére, út közben egyre kevesebb emberrel akadunk össze, és már a bokrok sem olyan szép rendezettek, mint a park népesebb részén. Lekanyarodok az útról és átvágom magam egy sárguló levelekkel teli bokron, Touhi-sempai pedig követ. Kész csoda… azt hittem aggódni fog a ruhája miatt, de nem panaszkodik.
A bokorsor túloldalán megtorpanok, és gyönyörködve élvezem a kilátást. Nem hiába ez a kedvenc helyem. Innen rálátni a külváros elég nagy részére. A nap pont most áll úgy, hogy nem vakítja el a nézelődőt, mégis megvilágítja az épületeket, fénye megcsillan az elhaladó pár autón. Órákig el tudnám nézegetni. Bár a legtöbb ember nem lát benne semmi különlegeset, de… engem valamiért megfogott. Ha Touhi-sempainak sem tetszik, akkor legalább sétáltunk egy jót. Lehunyom szemeim és élvezem a hideg szellő cirógatását az arcomon.
- Remélem nem haragszol, hogy elrángattalak ide, de… muszáj volt… megmutatnom… - gyerünk Akai… legalább ezt hozd össze… ennyi bátorságod még neked is van. Nagyot nyelek. Oké… gyerünk… Odalépek Sempaihoz, és szorosan átölelem. Már érzem is, ahogy elvörösödöm. Már ennyitől is zavarba jöttem… azt hiszem így nap végére visszatért a teljesen szerencsétlen, zavarba esős kisiskolás énem… üdv újra köztünk…
