- Csak hogy tudd. Most veszítetted el ellenem a harcot! – Mondja démoni fél mosollyal egyenesen rám nézve. Felvonom szemöldököm és tudom, hogy teljesen lebecsül.
Urahara csap kettőnk közé és én a kardomat tartva nézek egyenesen rá.
- Ezzel elkéstél. –mondja monoton hanggal és látom, ahogy néz valamit, azonban én csak őt figyelem. Alsó ajkam harapom be és mikor Urahara-sama a bolti dolgokkal távozik és hagy kettesben Kurosakival teszem el a kardomat. Urahara után nézek, majd a másik férfira, akiben jelenleg koránt sem bízok. Urahara előzetesen meg kért, ne sértsem meg és ne öljem meg, de iszonyatosan viszket most a tenyerem, hogy az örök harcmezőkre száműzzem. A baj csak az, hogy kell a test amit ural.
Elindul a másik szobába és én vele megyek, bár magam se tudom miért. Talán, hogy rajta tartsam a szemem ezen az alakon. Félig ülve fekszik el a futonon és egy szakét vesz el a kisasztalról.
- Mi a neved? – kérdésére felvonva szemöldökkel, jeges ábrázattal ülök le elé. Hirtelen hajtja fel a pohárka tartalmát, ami engem koránt sem érdekel.
- Ranmyaku vagyok. –mondom el neki keresztnevemet. Nem többet, csak mit kérdezett.
- Úgy hangzik a neved mint egy rovar írtó. – jegyzi meg csipkelődő hangnemben, ami nekem koránt se tetszik. Igyekszem hidegvéremet megőrizni és úrrá lenni másik énemen, aki igen csak háborog.
- Hogy mersz sértegetni?!- tör utat magának mégis egy pillanatra a második énem.
- Úgy ahogy nekem jól esik.- hangja semmit mondó és rendkívül unalmas ám épp eléggé irritáló másik énem számára.
- Mi az hogy jól esik neked te beképzelt felfújt hólyag? – fakadok ki hirtelen és szemmel láthatólag nem is érdekli.
Hirtelen kerül arca teljesen az enyém elé. Kicsit hátrébb húzódva nézek szemeibe. Mint aki csak végig akar nyalni arcomon ám csak szemeimbe néz, és mikor már annyira kezd zavaróvá válni közelsége, hogy vörösödni kezd arcom akkor fekszik vissza. Ahogy vissza dől az orrom elé tart egy szakés poharat.
- Igyál ... arra hogy találkoztunk. – teszi hozzá és nagyon jól tudom, ha nem fogadom el, azzal megsértem az illemszabályokat.
Megfogva a poharat nézek a szemeibe és jól láthatóan elvigyorodik. Valamit forral. Nos ha le akar itatni akkor nem jó lóra tett, ugyanis bírom a szakét. A főnököm Kyoraku-sama aki igen csak sokat itatott velem, hogy edzze a koncentrációmat és a másik énem feletti uralmam. Nem könnyű ennyi külön személyiséggel egy testben lenne.
- A találkozásra, ami egy oldalú örömöt okoz. –mondom és felhajtom a pohár szakét. Lerakva oldalra döntve fejem nézek szemeibe.
- Ohhh biztosíthatlak, hogy az-az oldal a tiéd. –vágja a fejemhez vigyorogva.
- Akkor egyik oldal sem örül, a találkozásnak. –javítok válaszomon. Térdemre rakva a kezem figyelem minden egyes mozdulatát. Nehéz vele szemben türtőztetni Feni uralóját. Eléggé nagy koncentrációt vesz tőlem még ez is igényben. Plusz fenn tartani a maszkom. Hajaj… nem könnyű, de akkor is megbirkózom vele. edzésnek kitűnő a társasága. Mély levegőt véve ülök egyenesen, mint a feszüle
- Ne légy már olyan, mint aki karót nyelt! –morran rám elégedetlenül és egy újabb szakés poharat dug az orrom elé. –Lazulj el szivi!
~Szivi a jó édes apukád az! Ne nevezz engem szivinek, mert itt helyben kasztrállak, aztán szivizhetsz másokat, mikor nem áll fel mikor kellene, te kiherél kappan!~
Nyelek egy nagyobbat társam gondolataira és elveszem a poharat, amit újra töltött.
- Ha leitatásommal próbálkozol, jelzem nem fog sikerülni, vagy csak nagyon nehezen. Nem mellesleg megkérlek… ne nevezz szivinek, mert nem vagyok a cica babád, sőt… senkid nem vagyok. –mondom jeges ábrázattal kimérten.
~Eressz ki és laposra verem! Eressz ki mert itt fogok beszélni a fejedben a gondolataidban kizökkentve téged a szerepedből! Fejezd be ezt az álszenteskedést és tanítsd móresre! Verd már agyon! Jóóóó agy helyen, mert láthatóan agya sincs!~ Háborog bennem másik énem, aki tényleg a káosz maga.
~Felejtsd el! Hidegvér kell ide nem indulat vezérelte harag!~ Próbálom nyugtatni kevés sikerrel, csak tovább mondja a magáét, amiből kifelé igyekszem nem mutatni semmit. Behunyom a szemem és felsóhajtva lassan nyitom ki.
Magának is tölt eggyel és szemmel láthatólag, vagy csak nem adja jelét annak, hogy látja a szememben azt, amit mások nem. Hogy ketten vagyunk. Na jó négyen.
- Éééén leitatni? Ugyan kérlek! Én a nélkül is meg kaphatlak cica babám! –vág vissza önelégült mosollyal, amire persze miért ne odabent csak még jobban háborognak a tüzecskék.
- Mondtam nem vagyok a cica babád. –mondom ugyan olyan kimérten.
~ Had verjem szét, had verjem szét! Fogj le Hisui! Had verjem szét, had verjem szét!
~ Elég!~
/Szín magyarázat: Kék a jég éne a karakteremnek. A tűz éne a karakteremnek. Fenikusu a főnix zanpaktou. Hisui a jégmadár zanpaktou. Így különböztetem meg mikor melyikük beszél gondol. /
- És mit tettél volna mitugrász, ha nem eresztem el? –
Pici és idegesítő mint egy kis bolha esküszöm...
Nem bírom az ilyet...
- Kénytelen lettem volna én magam kiszabadítani azzal, hogy búcsút mondhatsz egy karodnak. –mondom megvetően röhögés közben. Ez már gyerekesen szánalmas.
- Ne nevettes! Azt hiszed félni fogok egy olyan kis apróléktól mint te? –
- Nézz le nyugodtan, de nem vagyok oly védtelen, mint hiszed. – Néz mintha komolyan is venném bámiikor is... majd segít a " sérültnek " akit csodálkozok, hogy nem ájult el.
...
De még így is nagy a szája.
- Erős vagy, de koránt se vagy olyan erős, mint a test igazi gazdája volt. –
Ez már tényleg túlment minden határon!
Tudja, hogy miről szólt az esküm, és még is így irritál... próbálgat, hhogy mikor van az a pont, hogy tényleg megölöm... de ez egyre közelebb van.
Újra nyúlnék felé, hogy kicsit jobban meg tépjem, mikor is egy gyengécske kard penge csúszik csuklóm húsába.
Élvezettel mosolyodoom el...
- Csak hogy tudd. Most veszítetted el ellenem a harcot!
Mondom démoni félmosollyal a lánynak.
Urahara kettőnk közé kap hirtelen, próbálva elkerülni a felfigyelést, és legyezőjével felcsapja a karom.
- Ezzel elkéstél.
Mondom monoton, míg élvezettel nézem végig, hogy a kék,és vörös vér keveréke miként folyik végig észrevétlenül a penge teljes hosszán, majd hogy nyeli be azt a kard, mint ha ott sem lenne.
Csupán szemét kötöm le ennek a nőnek sem nevezhető tökmagnak, de ha észre is veszi ha nem, már semmi nincs ami lemoshatná már lelkéről a nevem.
Urahara csak sóhajtva kéri távozásunk, ürüggyel, hogy dolog van az áruházban, és pedig szívéjesen lépek be a szobai részre apró kísérőmmel.
Kellemesen félig felülve fekszem el a futonon, míg az előttem lévő kis asztalról megkínálom magam egy kis szakevel.
- Mi a neved? - Invitálom hogy üljön le elém, s amint ezt megteszi fel is hajtom a kis pohárka tartalmát.
- Ranmyaku vagyok. -
- Úgy hangzik a neved mint egy rovar írtó.- Csipkelődök vele, de van azért bőr a poficskáján és csak vissza szól.-
- Hogy mersz sértegetni?!-
- Úgy ahogy nekem jól esik.- Mondom semmit mondón, majd miközben pampog még szépen egy sort és megunom.
Hirtelen egy pillanat alatt közelebb hajoltam hozzá, mint ha csak végig akarnám nyalni az arcát. Látszik rajta, hogy meg van lepve, s a pillanatok tellése után arca színe elváltozik.
Ezt tapasztalva csak elmosolygom magam, és hirtelen visszaülve orra elé tartok egy poharat.
- Igyál ... arra hogy találkoztunk. -
Egy koccintást vérigsértő vissza utasítani, és akkor senki nem szólhat ha kinyirom, vagy ha elfogadja ... akkor kezdődhet a játék.
Szerkesztve Lyghnit által @ 2015. 03. 10. 19:46:12
Az emberi világba küldtek engem, hogy Kurosaki Ichigo helyébe lépjek, hiszen őt elveszítve lidérccé vált. Már egy pár napja itt vagyok és Urahara-samanál szálltam meg. Eléggé érdekes egy férfi, de azért kedvelem, bár ezt sose vallanám be neki. Egyik nap viszont másabb, mint az eddigi. Vendéget vár, ami igen csak meglep, de nem ellenkezem.
Már egy ideje beszélgetünk mikor felállva kér tőlem elnézést, mert megérkezett az akit várt. Természetesen elengedve én magam is felállva indultam meg kifelé. Ahogy kifelé indulok egy résnyire hagyott ajtó mögül hallom meg a vendége és az ő beszélgetését. nem sokat hallok belőle, pusztán csak azt, hogy az illető Kurosaki-san. Hirtelen hallom elhallgatni Urahara-samat amire odakapva tekintetem látom amint felemelve nyakánál fojtogatja. Adok neki némi időt, arra, hogy eleressze, de mivel nem teszi hirtelen lépek közbe.
Felkarját megragadva szorítom meg és komolyan mégis ridegen nézek a Hollow szemeibe.
- Ereszd el…- szólítom fel, de addigra el is engedi és engem mustrál szürke szemeivel. Kihúzva magam igyekszem nagyobbnak látszódni, de ez nem sikerül. Szemmell láthatólag nem hatja meg a jelen létem.
- És mit tettél volna mitugrász, ha nem eresztem el? –teszi fel a kérdést szemrehányóan.
- Kénytelen lettem volna én magam kiszabadítani azzal, hogy búcsút mondhatsz egy karodnak. –mondom, miközben szememmel jelzem neki, hogy nézzen csak le a másik kezemre, ami épp a katanámon pihent. Szemembe röhögve rántja ki a kezemből övét.
- Ne nevettes! Azt hiszed félni fogok egy olyan kis apróléktól mint te? –teszi fel a kérdést még mindig nevetve túlvilágias hangján.
- Nézz le nyugodtan, de nem vagyok oly védtelen, mint hiszed. –jegyzem meg és Uraharához térdelek le. Megfogva a vállait nézem meg jól van-e. Fel állva köszörüli meg a torkát és vigyorogva néz Kurosakira.
- Erős vagy, de koránt se vagy olyan erős, mint a test igazi gazdája volt. –mondja piszkálódón, amire ismét megragadná a nyakát, de gyorsabb lévén kardom kirántva csuklója mellett állítom meg a kardom. Kissé bele mélyesztem, hogy érezze, ha nem állítom meg egy kézzel most kevesebb lenne neki.
Hosszú ideje már, meg sem tudnám mondani a pontos napot, hogy mikor volt az a pillanat, hogy meguntam a bénázását, és már úgy értékeltem, hogy túl sokat is engedtem eddig neki.
Hát eljött a pillanat mikor a lóból lett a király.
Eddig is elvolt gyengülve, de ez már túlment minden határon!
Így hát tettem amit kellett, és tejhatalmamat építettem ki efelett a test felet. Persze még néha felordít bennem, ha úgy látja, hogy megszegném az ígéretem, d eén persze csak nevetek rajta, semmi több.
Most is az ő alakjában járom az utam, teljesen céltalanul, mikor a lábam végül csak egy helyen köt ki végre.
Tudom, hogy valamit akartam a kalapostól kérni, de az égért sem vallanám be, hogy már fogalmam sincsen arról, hogy mit is kértem tőle.
De miért is kellene ennek lényegnek lennie?
Úgy is tudni fogja.
Otthonosan nyitom ki az ajtót, és helyezem magam kényelembe, és közben hallom hogy valakivel társalog, ámbár nem túlzottan érdekel, így inkább csak a plafont kezdem el bámulni.
Fekvésemből csak az előtt ülök fel, mikor érzem hogy valaki közeledik.
lélekenergiából sajnos még nem tudom megmondani, hogy ki az ellenség, és ki az "ő" barátja.
Pontosabban barátai.
De kellemsenek nem mondhatóan csalódok, mikor a kalapost találom magammal szemben.
/ és az épen becsukódó ajtó mögött félig látok vélni egy alakot. Nem túlzottan erős, sőt... így nem ralálom túlzottan érdekesnek./
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁh Kurosaki- kun, látom jött a megbeszéltek szerint - Nagy vigyorát legszívesebben moost törölném le az öklömmel, ám inkább csak figyelmen kívül hagyom, és csak az jár a fejemben, hogy:
- Hisz emgígértem, nem?
-De-de igaz ami igaz, és te kurosaki-kun, te mindig megtartod a szavad nem igaz?
* nem feleltem... már is kezd idegesíteni... mindig ezt csinálja Kurosaki-kun így , kurosaki- kun úgy... agyon verem a kurosakijával*
- Óh igen Kurosak-kun ... ugye reménykedhetek abban, hogy semmilyen léleknek nem fog hirtelen lába kelni. Ugye ÍGY LESZ... Ku-ro-sa-ki-kun?
* Ennyi, kész nem bírom! Felpattanok, a helyemről, és úgy torkon fogom, hogy csak hebeg meg habog. Tudja, hogy komolyabban nem fogom bántani, és ezt mindig kihasználja.
Bár úgymond megbeszéltük, legalább is megtiltottam neki, hogy így hívjon, de most aztán megkapja érte a magáét.
Nem fogom eltörni a nyakát, ezt tudja, de kicsit hadd szenvedjen. Hadd fulladjon meg kicsit a markomba.
Érdektelen arcal nézem elégedetten vergődését, mikor hirtelen kinyílik az az ajtó ahonnan a kalapos belépett. Egy kis csajszi... na, hát kellett ennél több nekem?... el is felejtettem hogy itt van valaki.
Biztos hogy nem.
De nem is hat meg. Tovább tartom markomban, mire a csaj megfogja a felkarom, és én lassan elengedem az ellilult fejűt.
És szemügyre veszem a kis pontocskát.
Jóval magasabb vagyok nála.
Lehetséges, hogy kimaradtam valamiből, mert mikor kilépek szobám ajtaján csak sejtelmesen vigyorgó bolttulajdonost látok, aki mindent tudóan figyeli a zavart Ayasegawat és most már engem is. Értetlenül állok az eset előtt, miközben a fekete mellettem inkább dühkitörés felé kezd hajlani az érzelmeket illetően. Na mi van, csak nem félre értették a reggeli akciódat, Ayasegawa?
-Oh! Így már érthető, miért érzi ilyen jól magát… maga is olyan jó kedvű Hisagi-san? – kérdezi felém fordulva Urahara-san.
-Nem igazán. Az éjszaka kimerítő volt, így egy kicsit fáradt vagyok. – válaszolom egy kedvűen, figyelembe se véve mondatom kétértelműségét.
-Biztosan mindkettőjüknek izgalmas éjszakája volt… - azt hiszem, mégis foglalkoznom kell a félreérthetőséggel, mert Urahara-san úgy látszik igencsak töröni akar vele, viszont halálisten társamnak nem akaródzik leesni. Na mindegy, hát nem most fogom felvilágosítani, bár ha későbbre halasztom, akkor bizony annál nagyobbat fog koppanni. Igen, későbbre halasztom, az, az arc minden pénzt megér, hogy lássam Ayasegawa elkerekedett szemeit.
-Majd legközelebb. – adom meg a kegyelemdöfést. Bizony ám, túl csinos ez a pofi ahhoz, hogy ne lássam különböző intimhelyzetekben. Bár érdekes, eddig fel se merült bennem, de ez a reggeli kis pirulós bámulós incidens és Urahara-san felettébb támogató megjegyzései megváltoztatták nézeteimet. No meg azt a könnyű kishabtestet se felejtsük el, amit volt szerencsém tegnap karjaimba tartani.
-Meg hiszem azt…. – válaszolja majd az intermezzo után komolyra váltva folytatja – a tegnapi hollowok lélekenergiája más volt, mint a többié. Ezek még reggel itt kóricáltak, mikor mi még csak bemérni sem tudtuk őket. Úgy gondolom, hogy a mostani hollowok valamilyen módon el tudják rejteni a reiatsujukat, így nehéz őket megtalálni. Ezekkel itt, sokkal könnyebb lesz rájuk bukkanni. Sok szerencsét! – mondandója végén lehajtom a fejem, hogy a kezünkbe nyomott két kis elektronikus szerkezetet közelebbről is megvizsgálhassam. Mint egy játékszer.
-Urahara-san… miért kell a hollowoknak ilyen fölösleges dolog? – a kérdés jó, Ayasegawa. Erre én is kíváncsi lennék.
-Nyilván ők is olyan jól akarnak szórakozni, mint maguk ketten… - nah ja. A baj, hogy mi még nem szórakoztunk semmit, mivel kedves társam volt szíves hárítani a dolgot egy rögtönzött sérüléssel. – Jó tanulást! Vigyázzanak a hollowokkal és egymással! – értem én, értem. És ezennel utunkra is vagyunk engedve.
Úgy tűnik valakinek itt nagyon sietős lett, mert úgy húz el mellőlem Ayasegawa, hogy fel kell gyorsítanom magam, hogy beérjem.
Engem méregető íriszei már lyukat égetnek belém. Na mi van, csak nem leesett?
Szemeiben kérdés csillan és van egy olyan érzésem, hogy én bizony tudom is rájuk a választ. De halljuk, nyögd ki végre, mi piszkálja a csőrödet.
-Valami baj van, Ayasegawa?
-Csak a véleményedet szeretném kikérni… - azt hiszem nehezebben fog ez menni neki, mint gondoltam, vagy mint ő gondolta. Az arcára szökő pír pedig már magában igen kecsegtető. Szabályosan helyes ezzel az árnyalattal, de biztos vagyok abban, hogy képes ennél mélyebb színre is. – szerinted hozzám melyik szexuális irányultság illik? – a kérdés kissé lesokkol, azt hittem Ikkaku mellett ezzel már tisztában van, de ezek szerint a pletykákkal ellentétben fiatal társam még szűz.
-Hmm… nos, ezt több féleképpen is kideríthetjük… - felelem elmélyülten, mintha csak sorolnám a fejemben az ötleteket. Csak félig vagyok őszinte, hiszen a lehetőségek már mind listázva állnak lelki szemeim előtt, de az igaz, hogy akár több módszert is választhatunk. Fél szemmel sandítok Ayasegawára, felcsillanó szemei, pedig rögtön egy ferde mosolyt csalnak az arcomra. – mint mondtam, ennek több módon is utána járhatunk, de van egy lehetőség, ami például azonnali eredményt is produkálhat. - heves bólogatásba kezd, vigyorom pedig kiszélesedik.
Villámsebesen váltok át egy ragadozó stílusára, és úgy kerítem hatalmam alá, mint egy ártatlan őzikét. Kezemet derekára vezetem, így hátrálunk egy pár lépést, míg megállásra nem ösztönzi a háta mögött lévő fal.
-Hi…Hisagi-san… de hát mit… - hangjában csepp arrogancia sincsen, ellenben egy jó nagy adag meglepettséggel és némi értetlenséggel, a zavart a szemében pedig már figyelembe sem veszem.
Nem erőszakosan, de ahhoz elég határozottan tartom a falnak háttal, hogy ne gondolkodjon el a lehetséges megoldásokon és menekülni se akarjon. Akkor fognak a leginkább kiderülni a reakciói, ha váratlanul éri egy ilyen „próbatétel”, hogy felkészületlenül érje. Remélem ezt meg fogja érteni, azt hiszem, van ennyi agya, ha nincs, akkor szívesen elmagyarázom, bár ez esetben nagy az esélye egy rossz válasz reakciónak, de kivételesen ezzel most nem kívánok számolni. Ő volt a kíváncsi, most majd megtudja, mire is számíthat, legalábbis nagyjából körvonalazom számára az opciókat.
Egyik kezemmel vékony derekát fogom, míg másikkal ajkán simítok végig, közvetlen az előtt, hogy birtokba venném az enyémmel. Kedves vagyok és gyengéd, szinte becézgetem, finoman ízlelgetem érdekes valamiféle kesernyés gyümölcsre emlékeztető száját. Isten ments, hogy elijesszem már most az elején, hiszen a tervem, hogy a későbbiekben is eljátsszuk ezt a „vajon melyik nemmel is kéne nekem szexuális kapcsolatot létesítenem?” dolgot.
Megszeppenve áll, talán még fel sem fogta igazán mire is kérdezett rá az imént, ráadásul kitől, de ez engem csak még inkább felbátorít, főleg ha belegondolok mennyi új dolgot is taníthatnék ennek a kis lila szemű egoista fiúcskának. Sóhajtva hunyja le a szemét, nem is tudva mennyire szexi, ahogy elfogadja és egyben tovább is engedi kettőnk közt lévő gyengéd játékot. Lágyan csusszan be nyelvem meleg barlangjába, és keresi meg az övét, hátha kapható lesz egy könnyed táncra. Lehet csak reflexei teszik, de olyan jól ráérez, hogy ezzel még engem is meglep. Hogy lehet, hogy eddig nem vettem észre milyen rejtett képességek lappangnak a tizenegyedik osztag hatodik tisztjében.
Mivel nem kívánom megdönteni az utca kellős közepén, ráadásul ez most csak egy felmérő volt, hiszen lehet Matsumoto-san méretes adottságai jobban érdeklik, ezért úgy döntök, hogy most lezárom első tesztünket, ráadásul egy eredménnyel is számolhatok, még pedig egy zöld pipával, mi szerint az alany tökéletesen teljesített, további próbára alkalmas.
Elégedett mosollyal az arcomra húzódom el tőle, miközben végig a felnyíló ködös szemeit nézem. Ha tisztában lenne képességeivel és nem csak pufogásra használná arcának lágy vonásait, hanem tegyük azt a csábítás legelemibb trükkjeit tanulná és fejlesztené, nagy bajban lennék, bizony Soul Society egyik legveszélyesebb ragadozója válhatna belőle. De így még csak egy ártatlan szárnyait éppen felfedező színes madárka, akinek meg kell adni a kezdő lökést, hogy eltávolodhasson a biztonságot jelentő lomboktól. Vajon Ikkaku mért nem csapott le még rá?
-Nos Ayaswgawa, úgy vélem ez most elég volt így elsőre. Gondolkozz egy kicsit. Aztán majd mond el mire jutottál. – suttogom ajkai közé, és még egy utolsó a viszontlátásig járó csókot lehelek a még mindig nyitva felejtett ajkakra.
Magabiztos mosolyom még akkor is arcomon van, mikor végleg ellépek tőle és kezét megfogva kezdem elhúzni magam után legalább a kereszteződésig, az iskola felé, ahonnan azt hiszem, elkésünk. Igaz, ha ezen múlik, elkések minden reggel, ha cserébe ilyen és ehhez hasonló fontosabb elfoglaltságaim lesznek, még az a sipítozó tanárnő sem érdekel.
Idővel Ayasegawa is kezdi összeszedni magát, bizonyítja ezt a tényt az is, hogy már egyedül jön magától mellettem, bár ahogy látom, egyelőre esze ágába sincs hozzám szólni. Érdekes, nem hittem volna, hogy ennyire magába száll ettől az apró jelenettől. Nos, rajtam ne múljon, én hagyom gondolkodni, addig majd százszor pörgetem vissza az elmúlt tíz percet.
Remélem kivételesen nem lesz unalmas az óra, mert jobban örülnék ha valami elvonná a figyelmemet Ayasegawaról.
Úgy látszik csodás szépségem megint hatni látszik a pornépre, hiszen Hisagi-san bólintva engedelmeskedik intésemnek, ami megint csak azt bizonyítja, milyen nagy hatással is vagyok én a sötétségben élők szerencsétlenekre! Ím beragyogom az eget csodálatos kisugárzásommal, de úgy, hogy az a lángoló tűzgolyó sem versenghet gyönyörűségemmel…. A vak is látja, milyen csodás vagyok…hahh…
Még jó, hogy Hisagi-san ebből a szempontból biztos megbízható, hiszen… ha a 11. osztagban valaki is megtudná, milyen borzalmakat rejt a kardom, ami megjegyzem felér egy többszöri orgazmussal, olyan szépséges, akkor minden bizonnyal egyesével tépnének szét, amit nem engedhetek, mert túl rusnya halál lenne Zaraki kapitány kezétől meghalni… én valami szebbre gondoltam… mondjuk megölne a tükörképem! Ohh igen… az méltó lenne a szépségemhez!
Bár ha jobban belegondolok, akkor élve többet rénké, és több értelme is van, lévén, hogy holtan foszladoznék, ami nem túl bőrbarát… nekem pedig elég szép kültakaróm van ahhoz, hogy még hordjam egy darabig, szóval… éljen, hogy élek! Éljen a szépség maga, vagy is én!
Már mennék is diadalom ittas öntudattal, mikor is Hisagi-san úgy gondolja, hogy szeretne még gyönyörködni bennem, ugyan is olyan helyes mozdulattal ragadja meg csodás, de sérült karomat, hogy legszívesebben felsikítanék fájdalmamban, de szerencsére csak egy büszke szisszenésre futja, ami még így is túl kifejezőre sikerült… ha most itt lenne Ikkaku konfettit csinálna belőlem, és a darabjaimat elszórná Soul Society felett, mint egy a gyengeség védjegyeként… de hát ha egyszer természetfölötti vonzó erővel találja meg azt a pontot, ami fáj…. TÚL SZÉP VAGYOK ÉN A FÁJDALOMHOZ!!
- El kell mennünk Uraharához. Majd ő meggyógyít. – állapítja meg nagyon okosan, s nekem csak egy biccentésre telik, mert félek, ha csodás számat szólása nyitnám, vagy a fejét és a haját kiabálnám le, vagy sikítva ájulnék el… az az ocsmány hollow fajzadék jól megtalálta, hogy mit kell rajtam bántani ahhoz, hogy utána ne legyen kedvem mosolyogni… persze ez mind meg sem kottyanna, ha Hisagi-san nem próbálna meg kínzó mestert játszani. Mindegy… jól vagyok… még…
Persze ha nagyon őszinte akarok lenni, minimum azt várim, hogy valaki a térdem elé borulva ajánlja fel a hátát, hogy azon juthassak haza… ez kijár nekem ezután a gyönyörű győzelem után…
Ám hiába várom azt a hős lovagot, az csak nem érkezik, hiába szuggerálom fél percenként a levegőt… hát jó! A szépség legyen velem…mint mindig… hahh…
Hangtalanul indulok el, egy szó sem esik köztünk, s ha most nem lennék elfoglalva vékony karom egyre erősödő nyilalló pulzálásával, akkor biztosan kínosnak ítélném a csendet, vagy az egyik kirakatban figyelném a hajam állását, de így hogy minden lépésre eszméletlen fájdalom hasít vállamba kicsit nehéz… ráadásul a vér meleg patakként csurran végig egész karomon, ezzel azt jelezve, hogy nem csak egy kis horzsolást szereztem, hanem sokkal komolyabbat. Persze mivel csodás szépségemhez ész is társul, és Ikkaku jó párszor próbababaként szolgált, így tudom, hogy maximum csak kiugrott, és talán egy mélyebb vágás van rajta, de így, hogy ilyen pocsék állapotban vonszolom magam, egy világ dől össze... az a világ, amit eddig szépségem ragyogása tartott össze!
Levegőért kapkodva támaszkodok meg az épp útba akadó falnak, s szemeimet behunyva szívom be élesen a levegőt… azt hiszem pár bordám is tört, mert levegőt vennem is nehéz… vállamra markolok karcsú kezemmel, hátha ezzel enyhítem a fájdalmat, de a reflexen kívül semmit nem kapok. Újabb nyilallás, és kezdem úgy érezni, hogy ez nem is kis pályás sebesülés…vagy csak éppen nagyon jó helyet talált el… HA MÉGEGYSZER TALÁLKOZOK AZZAL A RONDA DÖGGEL KIFILÉZEM! De… már megöltem…AKKOR SZÉT GYALÁZOM GONDOLATBAN!! Igen! Ez megfelelő! Elég büntetés egy olyan ocsmány valaminek, ha maga a megtestesült esztétikai csoda így lesújtja véleményével!
Hirtelen emelkedek el a földtől, s egy percre azt hiszem, hogy szárnyiam nőttek de mihelyt, egy izmos mellkas kúszik be látóterembe rájövök, hogy valami egész másról van szó, nem pedig arról, hogy végre valaki angyali szépségemhez szárnyakat is adott… először meglepetten pillantok a komoly arccal engem hurcoló Hisagi-sanra, majd duzzogva villantom rá legcsúnyább és szemrehányóbb tekintetemet, miszerint ha belehalok is, 11. osztagos vagyok, és előbb vérzek el, int hogy valaki így segítsen rajtam… ez megalázó… ez nem méltó az én nagyságomhoz!
Ilyet még életemben nem tettek vele, de mivel egy cseppet már kábulok, és személetemnél maradni is nehéz, ezért hagyom neki, hogy meglepő könnyedséggel vigyen el Urahara-san boltjához… furcsa, nem hittem volna, hogy ilyen könnyű vagyok… vagy csak Hisagi-san ilyen erős? Nem mondom van mit az erőlevesbe aprítania, az tuti.. ezek a karizmok akkorák mint a fejem… persze én a karcsúságommal is meg vagyok elégedve, hiszen tökéletességem így tündöklő, de azért… nem semmi… nem hiába kapitány, elismerem… de attól én még mindig sokkal több két b-s dolgokkal rendelkezem mint ő… hehe…
És ami a legviccesebb, hogy még meg sem látszik rajta, hogy erőlködnie kellene… tényleg igaza van Ikkakunak, és olyan vagyok mint egy nádszál legény… de nem baj! A ropiságnak is meg van az előnye! Karcsúság és formás test! Hah! Ha magamba szerethetnék megtenném! Hahhh…
Ahogy megérkezünk ő a szobámba visz, én pedig kis híján a sötétség szélén engedem, hogy finoman letegyen futonomra, ahol két másodperc múlva Vészhelyzetes képet idézve libben be Urahara-san és Tessai-san és ugrálnak körül, amiből én már csak keveset észlelek… hehe… szép a sötétség… milyen szép vagyok belülről…a szemhéjam alatt is…
*
Másnap már teljesen frissen és szépségesen szemlélem meg magam a tükör előtt, amit a kis vörös szörnyeteggel hozattam magamnak, és aki még mindig itt szenved, hogy tartsa nekem, ugyan is én szeretem magamat 360%-ban látni… hiszen mindenütt ugyan olyan tömör gyönyör a látványom! Hahh!
Morgolódik egy sort, de elég egy csúnya pillants, ami magát a Sátánt idézi, amire ő újabb morgással válaszol, de legalább hallgat, ami nagy előny… úgy látszik rá is hat a birkák ereje…. Avagy én a pásztor szépségem botjával csapok le rá, ha rosszalkodni mer… vagy rászabadítom Ikakkut, aki örömmel fogja megmoleszterálni… hehe…
És azt nem fogja túlélni…
- Csodálatos…- sóhajtom, ahogy konstatálom, hogy igen én ebben a földi borzalomban is tökéletesen festek… kiemeli a fenekemet, ami formás akár két szabályos félgömb, ami nem is csoda hiszen rajtam van…
Na jó, azt hiszem ideje lesz kedvesnek lennem, és elmenni Hisagi-sant riadóztatni, mielőtt elkésünk, és az a halandó nőszemély megint kérdőre merészel vonni engem, hogy hol a fészkes fenében voltam… pedig semmi joga nincs hozzá! Örülnie kéne, hogy ott emelem a színvonalat a jelenlétemmel! Bah!
Óvatosan, hangtalanul, csodás macska léptekkel osonok be Hisagi-san szobájába, és amivel elsőként szembesülök az az, hogy ez a pasi még álmában is a kardját szorongatja, ami már nem normális dolog… persze az én kardom is csodás, és hozzá fogható sértődékeny, de elképesztően ízléses darabot nem hordott még hátán a föld, attól én még nem aludnék vele… még a végén éjszaka féltékeny lenne a szépségemre, amit alvás közben nyújtok…
Mindegy… Hisagi-san egy nagyon furcsa pasas, az egyszer biztos. Hahh, nem méltó arra, hogy ilyen figyelmes legyek vele! Persze ezt csak azért kapja, amiért tegnap megtisztelhette magát azzal, hogy elhozott ide, de hogy megköszönjem neki, az nem történhet meg… előbb harapom le azt a csinos nyelvemet…
Én csak magamnak köszönök meg dolgokat, és egyszer-kétszer Ikkakunak, de másnak soha! Arra nem méltó a por nép és a többi…
Közelebb settenkedek, csupán halkan sétálok, s közben őt figyelem… olyan mogorva az arca még most is. Meg kéne neki mosolyin, hogyha mosolyogna szebb lehetne! Persze nem szebb nálam, de hát ez egyértelmű, biológiai képtelenség lenne…hah…
Azonban mihelyt elég közel kerülök szépségem auráját , mint a szalámit szeletelő kés, úgy vágja meg kardja, ami hirtelen indiszkrécióval vetül mellkasomnak, nagyon barátságtalanul… hogy meri rám fogni a fegyverét?! HÁT NEM LÁTJA, HOGY EGY ILYEN SZÉPSÉG NEM EZT ÉRDEMLI???
Azért az elgondolkoztató, hogy Hisagi-san ilyen éberalvó lenne…. Vagy Urahara-san beleépített a karjában egy önvezérlő hadonászó gépet, ami minden egyes fél méternél közelébe kerülő tárgyat azonnal kockákra vág, vagy szimplán ő még az alvás fogalmát sem ismeri… hahh! Milyen ostoba! Tudhatná, hogy az alvás szépít, és ha minél mélyebben teszi, annál csodálatosabb lesz! Hah!
Én még aludni is fenségesen tudok, és ezt a reggeli tündöklésem után már senki sem meri megkérdőjelezni…
Felemelem kacsóimat, hogy jelezzem, a még mindig csukott szemhéjú férfinak, hogy szép vagyok nem ellenség, így nem kell leszabnia belőlem egy gyönyörűséges darabot… azért szemeimmel reflexszerűen ellenőrzöm hajamat, és kifogástalan szépségemet, s miután csak elkönyveltem, hogy még mindig tündöklök, akár a napsugár, csupán akkor szentelem ismét becses figyelmem a lassan magához térő Hisagi-sannak…
- Csak én vagyok az Hisagi-san, Ayasegawa. – mutatok rá csodás személyemre szerényen, csak hogy felfogja, kit is akar éppen leszúrni, ő pedig morcos arccal, összehúzott szemekkel mér végig, mintha nem lenne azzal tisztában, hogy megtisztelés, hogy én vagyok az első dolog, amit meglát, amikor feléred…. Ettől minimum örömtáncot kéne járnia!
Így már érthető miért nincsen egy nő vagy hímnemű egyed sem a közelében… Rangiku-san hintette el csupán egyszer, hogy ez a férfi, olyan mint egy seprű meggörbítve, de az a halvány kis hajlítás is a girbe-gurba hajlamai miatt maradt meg benne… amúgy olyan, mint egy katona, akinek bébi papi helyett lőport adtak reggelire…attól függetlenül keringnek róla pletykák dögivel… de mivel én nem tartom méltónak ezt a szokást a csodálatosságomhoz, ezért általában szelektíven eleresztem a fülem mellett…
De azért néha nem ártana figyelnem…
Mikor végre leteszi kardját, akár egy lassított felvételbe rakott főszereplő, megkönnyebbülten sóhajtok fel… túl jó vagyok én ehhez a fazonhoz, pedig nyilvánvaló, hogy még értékelni sem tudja! Dettó, mint Ikkaku… az a hülye, kopasz, kuglihibrid…
- Te mit keresel itt, Ayasegawa? – morran halkan egyáltalán nem valami szívderítően, körülbelül úgy, mint az egyhetes mosott szar…ez a férfi, tényleg borzasztó… de nem próbálom meg a helyes útra téríteni, mert a végén én húznám a rövidebbet, nekem pedig ma fontos dolgom van egy szépségszalon nevezetű helyen… Orihime-chan szerint, nagyon jó hely, és biztosan megkapom, amire vágyom… a gyönyörűség elismerését és önzetlen ápolását! Maga a mennyország!
- Hétköznap reggel van. Iskolába kell menni. – közlöm vele a nyilvánvaló tényt, és látom már rajta, hogy egyáltalán nincs ínyére a válasz. Nekem sincs! Lenne ezer jobb dolgom, de én mégis szokatlan módón önfeláldozó vagyok, és elgyönyörködtetem őket a szépségemmel! Hahh!
Úgy látszik ezt ő is megkívánja tenni, hiszen meglepő gyorsasággal szabadul meg ruhájától, anélkül, hogy akár engedélyt kért volna arra, hogy előttem mutogassa magát, a mami valljuk be nem túl illendő… azt egy log, hogy Ikkaku meztelenkedik előttem, azt már40 éve viselem, és ő már 40 éve tüzetesen kifejtette, hogy ő nem kér engedélyt rá, hanem üt ha beszólok neki… na de… ez…
Nagyra tágult szemekkel figyelem, ahogy izmos teste villog előttem, ráadásul mlg csak észre sem veszi milyen indiszkréten bámulom… úristen… milyen erős férfi… olyan érzésem támadt tőle, hogy akár itt helyben össze is roppanthatna…
Persze én szebb vagyok, de meglepettségem most nagyobb hiúságom öntudatánál, így csak állok, mint borjú az új kapu előtt, és nézek, mint aki még nem látott hímnemű Adoniszi testtel… na ez az állapot, amit én sosem fogok elérni. Persze nyilvánvaló, hogy nincs is szükségem rá, hiszen így is gyönyörű vagyok, és így is omlik tőlem a ronda nép szépségre szomjazva, de attól még…még…akkor is…
Érzem szép pofimra költözni azt az enyhén erős vöröses színárnyalatot, amit eddig jó, ha ötven évben egyszer előcsalogatott valaki belőlem, és meglepően kényelmetlen érzés… ég az arcom, akár a tábortűz, vagy Ikkaku, mikor Yachiru-cahn játszik az Orihime-chantól kapott öngyújtóval… egy szót sem bírnék kinyögni, de hozzám méltatlan bambulást sem bírnám abbahagyni, mert szemeim úgy tapadtak rá, akár borzra a szaga…
Yumicihika ne bámuld! NE BÁMULD MÁR, AZ ISTEN SZERELMÉRE, TE SOKKAL SZEBB VAGY ENNÉL!
Végül is győz bennem a szuggerálás, és úgy kapom el róla tekintetem, s kezdem inkább a tatamit fixírozni, mint egy szűz kis fiú, holott egy harcos nem jön zavarba, és másik harcostól! Pláne nem ha azonos neműek… Yumichika szedd már össze magad!
Úgy van! Egy hozzám hasonló csodás lény ennél azért jobb!
- Ne haragudj Ayasegawa, de meg vársz kint, amíg elkészülök? Addig szólj Uraharának. – kér halkan, én pedig gondolkodás nélkül spurizok ki, és csak reménykedek benne, hogy nem vette észre mélységes zavaromat, mert akkor meg kéne hogy öljem. Senki sem szerezhet arról tudomás, hogy a csodás Yumichika, így bepánikolt egy majdnem meztelen férfitól, aki ráadásul csak öltözött előtte…
Nem…. Hisagi-san nem fog erről szólni senkinek, sőt még csak fel sem fogja emlegetni, mert ő egy olyan merev ember, hogyha a szép háromszor többször hagyja el a száját, akkor meghal… persze nyilvánvalóan elvárom tőle, hogy az egeik magasztaljon, főleg a tegnapi teljesítményem miatt, amely persze fölényes, gyönyörűséges győzelem volt, így kijár nekem a csodálat… Igen! Be is fogom hajtani! Leróhatja az adósságát, amiért csodás testemet érinthette, amíg elcipelt idáig!
- Oh Ayasegawa-san! Jó hogy megtaláltam! Jöjjön, oda adom az új hollow-keresőt.- integet mosolyogva legyezőjével Urahara-san, aki hirtelen, csak úgy a semmiből bukkant fel, akár egy lidérces álom főszereplője, aki ráadásul két perc után kíváncsian legyezgetve magát veszi észre arcomon a már hála istennek múló pírt, de azért még közbe szúrja kérdését… pukkadnál meg Urahara-san… egy ilyen indiszkrét nézés, egy ilyen gyönyörűlénynek, mint én! Felháborító!- mondja csak Ayasegawa-san, biztos hogy jól van? Egész piros az arca!
Mint, akihez egy hevesen lángoló fadarab közelít, úgy ugrok hátra, nyúlkönnyű szökkenéssel, amivel nem kis meglepetését váltom ki a bolt tulajdonosának, amit csupán tanácstalan fejvakarással könyvel el. Könnyedén, csodálatos kézmozdulattal lebbentem meg hajkoronám szépséges tömegét, ezzel is jelezve, hogy a világ harmóniája helyre állt, az én nyugalmammal együtt is, hogy semmi bajom sincs…ha megtudná, hogy mi az, mai rápirult az arcomra, akkor garantáltan röhögő estet rendezne a tiszteletemre… én pedig ennél sokkalta többet érek, és nem méltó hozzám…
Meg persze… ki tudja, milyen téves következtetéseket vonna le! A pletyka pedig egy hozzám méltatlan dolog…
- Ugyan! Semmi bajom! Hiszen láthatja!- mosolyodom el bájosan, ami ahogy elnézem még mindig nem nyugtatja még, és nem altatja el gyanakvását, pedig lilás szemem minden csillogása is benne van, amitől minimum minden ember ájultan heverne a gyönyörűségsokktól… de ő csupán sokat sejtetően mosolyog nem létező bajsza alatt, mikor Hisagi-san is kisétál a szobából, majd ahogy mellém ér ugyanolyan komoly arccal, mint eddig, Urahara-san szája olyan görbületeket vesz fel, amik már egy perverz öregemberével határosak…
nem nagyon értem, hogy mi verte ki nála a biztosítékot abban, hogy csodás rózsás pofival libbentem ki Hisagi-san szobájából, ő meg ki jött utá…nam… most már tudom….MÁR A FELTÉTELEZÉS MAGA, HOGY ÉN, VELE!? Ugyan… hiszen, ha én egyszer egy férfival kezdenék, nyilvánvalóan egy a földi mesékbe illő szőke herceget keresnék magamnak, aki csodás hercegnőként cipelne a fehér lován, és nevetve, egy karlendítéssel mészárolna mindenkit a pór népből, aki szépségem tényét cáfolni meri…
Persze a nemi indíttatásaimon, és a hajlamaimon még komolyabban sosem gondolkoztam el... a nőket általában vagy irigylem, vagy le szólom, a férfiak iránt közömbös vagyok…. Olykor-olykor megnézek magamnak egyet, de itt késsz… vagyis… melyik nemhez is vonzódok? Nincs erre egy teszt? Talán ki kéne próbálnom, hogy melyik értékeli jobban a szépségem… majd meg kérdezem Hisagi-sant, Rangiku-san úgy is azt mondta, ő szakértő az „ilyen” dolgokban… hmm…
Nem baj! Én szebb vagyok!
- Oh! Így már érthető, miért érzi ilyen jól magát… maga is olyan jó kedvű, Hisagi-san?- érdeklődik nagyon indiszkréten Urahara-san, és én egy percre nagy kísértést érzek, hogy az ellenem irányuló szervezkedésbe beleszóljak, de jelenleg túlságosan is el vagyok tévelyedve a gondolataim útvesztőin… vajon ha veszek olyan hajklakk félét, akkor jobban megáll a hajam?
- Nem igazán. Az éjszaka kimerítő volt, így egy kicsit fáradt vagyok. – válaszol Hisagi-san, s én csak most, egy csepp fáziskéséssel pillantok csak a két eszmecserét folytató férfira, akik közül a szőke arcán egyre szélesedő baljóslatú mosoly bontakozik ki. Ilyenkor vajon mit gondolhat?
Úgy látszik jelenlegi partnerem sem érti a helyzetet, ugyan is felhúzott szemöldökkel figyeli a magéban örülő bolt tulajdonost, aki legyezőjével felénk söpörve a legyezőt próbál utalni, arra, hogy ő igen is tudja, hogy miről van szó, holott ha az én gyönyörűséges személyem sem tudja, akkor nincs az az isten, aki igen…
- Biztosan mindkettőjüknek izgalmas éjszakája volt…- kuncog halkan, sokat tudóan a szőke férfi, de nekem még mindig nem esik le, hogy a félreérthető dogokon belül, vajon mire is célozhat még, ami még rosszabb, de úgy látszik egyedül maradtam, mert a Hisagi-san arcán megjelenő először szörnyű fintor szerűségből átváltó hamiskás mosoly nem nyugtat meg, és arra enged következtetni, hogy itt csupán én vagyok az, aki nem ért semmit…
Mindegy! Elég ha tündökölök köztük, akár egy villanykörte! Így is megéri szépnek lenni…
Különben is… Zaraki kapitány kedvenc mondása, hogy amit nem tudunk az nem fáj másoknak… ezt általában Ikkakunak szokta hangoztatni, egy-egy totálisan taroló küldetés után, ahol annyi épp föld terület marad, amennyi élő hollow… kevés…
- Majd legközelebb. – válaszol most már halvány kis mosollyal Hisagi-san, s szeme sarkából rám sandítva művel valamit, amit én nem bírok felérni ésszel… bahh… tipikus pasis nézés… Ikkaku is ezt csinálja, mikor akar tőlem valamit, ami legtöbbször az, hogy legyek a próbababája. Ez az a nézés, amit az én csodás szemeim nem engednek meg maguknak… ahhoz túl szépek! Elég ha bájosan rebegtetem őket…
- Meg hiszem én azt…- nevet halkan ismét, majd egy másodperc után elkomolyodva nyújt át nekünk két telefon szerű kütyüt, amit én karcsú kezembe véve rögtön méregetni kezdek.- a tegnapi hollowok lélekenergiája más volt, mint a többié. Ezek mér reggel itt kóricáltak, mikor mi még csak bemérni sem tudtuk őket. Úgy gondolom, hogy a mostani hollowwok, valamilyen módon el tudják rejteni a reiatsujukat, így nehéz őket megtalálni. Ezekkel itt, sokkal könnyebb lesz rájuk bukkanni. Sok szerencsét!- vigyorodik el ismét, ám bennem még egy kérdés felmerül. Minek a hollowoknak elrejteni a reiatsujukat?
- Urahara-san… miért kell a hollowoknak ilyen fölösleges dolog? – süllyesztem zsebembe a kis kütyüt, ő pedig egy ismét szélesedő mosollyal adja meg a választ, amit én nem nézek jó szemmel, lévén, hogy nem méltó a szépséges aurám tündökléséhez… ez a sötét, piszkos fantáziát sugalló felleg elnyomja a ragyogásom…
- Nyilván ők is olyan jól akarnak szórakozni, mint maguk ketten…- hinti el rébuszokban beszélve, amit én egy értetlenül felvont szemöldökkel jutalmazok… elvesztettem a fonalat, és nem bírom megtalálni… Én nem szórakoztam jól, mivel egész este kómában haldokoltam… Hisagi-san meg a kardjával enyelgett, szóval nem értem mire céloz… nem is várja míg lereagáljuk a helyzetet, intve küld minket az ajtó felé, akár egy gondoskodó szülő…- Jó tanulást! Vigyázzanak a hollowokkal és egymással!
Meg sem próbálom felfogni… inkább a saját problémámmal foglalkozom… ergo, hogy milyen nemi irányultságom van, amit jó lenne megtudni, mivel szeretnék egy hű imádót, akit részesíthetek a szépségemben, és aki feltétel nélkül csodálja az egómat és csodás adottságaimat…
Hajamba kecsesen beletúrva lépek ki a bolt ajtaján, s könnyed léptekkel indulok el az iskola felé, ahol ismét emelni fogom a színvonalat jelenlétemmel, amit az a szemüveges hárpia szemmel láthatóan nem nagyon tud értékelni… pedig kéne neki! Hiszen mindenki vesse rám tekintetét! Nálam csak a napfényesebb, de az is csak addig, míg el nem mosolyodok bájosan!
Erre a szememre meri vetni, hogy miért kések… bah… tudatlan és vak nőszemély! Erősebb szemüveget neki…
Nyilván azért kések, mert sokkal szebb vagyok én annál, mintsem hogy csak úgy elsétáljak a kirakatokban rám kacsintó tükörképem elől! Ez egy nagyon fontos dolog, és előnyös is, tekintve, hogy minden méternél megszemlélhetem tökéletességemet!
Hisagi-san is hamarosan beér, nem kell neki sok, és már mellettem sétál olyan nyugalommal, ami az előző Urahara-sannal történi kis jelenete után, meglepő…
Most itt az alkalom, hogy megkérdezzem tőle… ő biztosan megtudja mondani, hiszen érett férfi, és Rangiku-san szerint a girbe-gurba hajlami már elég tapasztalttá tették őt az ilyesmihez… tehát, csak bátorság Yumichika! A szépség legyen veled, mint mindig!
Csupán csak egy cseppet szuggerálom feltűnően oldaláról, és lehet, hogy egy fél fejjel alacsonyabb vagyok nála, de ő így is észreveszi, hogy lila íriszeim őt fürkészik indiszkréten… Lepillant rám, mint aki már rögtön tudja, hogy mit fogok mondani, de először megvárja, hogy én nyögjem ki mit akarok… biztosan sejti, hogy mit szeretnék tőle megtudni… azért van ott az a halvány kis görbület a szája szegletében…hahh…
- Valami baj van, Ayasegawa?- érdeklődik higgadtan, ám sötét íriszeiben látom csillanni a mindentudás fényét… akárcsak Urahara-san… ijesztő a hasonlóság.
Nagyot nyelek, mielőtt még feltenném a kérdést, szemeimet lesütve kerülöm tekintetét, arcomra érzem, jól látható pír kúszik, olyan kínosnak érzem ezt a kérdést… ha Ikkakut kérdezném egy másodperc sem telne bele és már röhögne rajtam, majd vagy piszkos dolgokat művelne velem, vagy biztatásként kedvesen elpáholna… hülye kopasz…
- Csak a véleményedet szeretném kikérni…- kezdek bele bátortalanul, majd egy jó adag friss oxigént legyűrve légcsövemen pillantok fel egyenesen az engem fixírozó szemekbe komolyan, illúzióromboló pírral pofimon… hahh még így is meseszép vagyok!- szerinted hozzám melyik szexuális irányultság illik?
A reakció egy perces hatásszünet, majd döbbenet… talán még sem erre számított…
Nem baj! A szépség mindent megér, és a hódolók is… hahh…
Ideiglenes szállásom ajtaja előtt állva, kezemet már a magasban tartom, hogy bekopogjak miközben az elmúlt napok eseményein gondolkodom. Az emberek világában vagyok már jó egy hete. De néha azt kívánom, bár ne lennék. Nem a helyzet, vagy a küldetés a baj, csupán, csak ha lehet, elkerülöm a csatákat, nem szeretek harcolni, pláne ha használnom kell a kardomat. Mostanában pedig rendszeresen elő kell húznom egyszerű hétköznapi hüvelyéből, bár aminek örülök, hogy a Bankai formájára még nem volt szükség.
Fáradtan lépek be a Jinta-kun által már kinyitott ajtón. Urahara elégedett vigyorral az arcán és az elmaradhatatlan legyezője mögül előbújva üdvözöl. De két percbe sem telik mire már el is komorul az arca beszámolómat hallgatva.
Gondterhelten felsóhajt, én pedig ugyan olyan komoly arccal várom a további utasításait, illetve a híreket Soul Society-ból. Most ő a kapitányom.
- Holnap érkezik az erősítés Soul Society-ból. Addig pihenj le Hisagi-san.
Kezdem úgy gondolni, hogy Urahara valójában direkt van Karakurában és nem csak úgy eljött, ezzel elárulva a Tiszta Lelkek Városát. De ez csak feltételezés és nem egy kedvelt téma, még a kapitányok között sem, ráadásul kapitány híján nem tudom megbeszélni senkivel. Vajon kijön? Kapitányt nem hiszem, hogy küldenek, de talán egy hadnagyot… talán Izuru. Vele szívesen találkoznék, régi jó barátom és ivó társam és van hogy még annál is több, kellemesen eltöltjük az időt, akár hármasban is Rangiku-sannal. Urahara közben még magyaráz pár dolgot, hogy mire figyeljünk és hasonlók, amikor egy vékonyka hangfoszlányocska száll be a szobába és tekergőzik fülünkbe. Jinta-kun megy ki üdvözölni a betolakodót, aminek meg is van a következménye, kisebb ramazúri tör ki az ajtóban. Urahara-t magam elé engedve követem a bejárathoz érdeklődve, hogy mi történhetett. Kilépek az ajtófélfa takarásából és kalapos bolt tulajdonos háta mögül nézek az enyhén meglepődött és elkerekedett szemű Ayasegawa Yumichika-val farkasszemet. Ezek szerint ő sem tudta, hogy a társam lesz. Szóval nem Kira lesz velem, teszem meg a nyilvánvaló megállapításom egy keserédes sóhajjal is Ayasegawa-t bámulva. Emlékszem a régebbi harcunkra, akkor még észre sem vettem azt a már egyértelmű tényt, hogy ő legalább annyira érdekes személyiség, kívül-belül, mint Kira volt amikor még csak elkezdtünk iszogatni járni, azóta persze bizonyos helyzetekben jobban ismerem mint ő saját magát.
- Hisagi-san…?
- Ayasegawa? Te lennél a társam? – úgy tűnik, mind kettőnket sokkol ez az új helyzet.
- Nagyon úgy tűnik, Hsaigi-san… Nem hittem, hogy pont téged fognak velem elküldeni… erősebb harcosra számítottam. – válaszolja mélyen szemembe nézve.
Mégis mit képzel magáról? Ő egy 5. tiszt, még ha hadnagy lenne viszonylag elfogadnám, pimaszságát, de így? Nem tud rólam semmit lehet, hogy nagyobb az ereje annál, amit megmutat, de én sem csak úgy jófejségből lettem a kapitány után a második. Egyre keményebb szemkontaktusunkat és a levegőben feszülő indulatokat végül Urahara töri meg.
- Jól van emberek! Azt hiszem ideje lenne megkapniuk a mesterséges testüket… jöjjenek! – kerülöm Yumichika-t és a fenn héjázó modorát. De sajnos jelenleg társak vagyunk, ezért együtt kell lennünk. Nem szívesen hagynám magára, annak ellenére, hogy ő nagyon le akar rázni magáról.
Amikor csak teheti meglép, de teljesen –bármennyire is azt hiszi- soha nem tévesztem szem elől. Hiába tart fel Kurosaki, akkor is látom, ahogy Ayasegawa elsompolyog a megérzett arrancar reiatsu-jának forrása felé. Igazi 11. osztagos módjára viselkedik, azzal, hogy csak magának akarja. Egy kis időbe beletelik, mire meggyőzőm Kurosaki-kunt, hogy hagyja ránk és inkább a saját sebeivel törődjön, amik még mindig nem gyógyultak be teljesen. Késve érkezem érzem. Sejtésemet igazolja a látvány, ami fogad, Ayasegawa fél térden a már teljes erejét elengedett arrancar előtt. Arcán egy fájdalmas villanás suhan át, ahogy karját erőtlenül leengedi, szóval megsérült. Nesztelenül lépek mögé, és kezemmel határozottan fogom le, visszatartva őt attól, hogy lendületet vegyen és megtámadja ellenfelét. Egyértelműen ellenvetéssel van dolog ellen, ki se kell nyitnia a száját, mert szemiben csak úgy örvénylik a felháborodás, ami persze nem csak nekem szól, de a fel-felcsapó hullámok engem is ugyan úgy elérhetnek, ha nem vigyázok.
- Maradj hátul, Ayasegawa. Elintézem. – mondom mély halk hangomon, melyre nem éppen várt reakcióját kapom.
- Nem! Ez az én dolgom! – felpattan, kezemet mely a meglepettségtől csak úgy van és semmire nem funkciónál, nemes egyszerűséggel löki el magától. – nem hittem volna, hogy ismét ehhez kell folyamodnom, de úgy tűnik, hogy a helyzet nem hagy választást…
- Ayasegawa, te meg mi a fenét… - teszem fel kérdésem elejét, de ő csak felemeli kezét, így int csöndre, mint valami lepcses szájú kisgyereket.
- Sakikurue, Ruri’iro Kujaku… - hagyja el száját az a vezényszó, melyet egyszer már én is hallottam, és utána csak neki köszönhetően élek még most is. Némán, az elém táruló látványra teljesen rá csodálkozó szemekkel figyelem a kidou típusú zanpaktou elterelő hadműveletét, mellyel észrevétlenül csalja törbe áldozatát, jelenesetben egy arrancart.
- Ha ezek a virágok kinyílnak, meghalsz… de nyugodj meg! A legszebb vég lesz a tied, amit csak ember kívánhat. – csakhogy ő nem egy ember. Tehát ezt a halált sem kívánhatja, de ez már nem számít, mert a szirmok élettől duzzadóan nyílnak szét. Gyors és halálos, nem is értem miért csak most használja.
- Ayasegawa… Miért nem cselekedtél előbb? – teszem fel azt a kérdést, ami most legjobban foglalkoztat.
- Te ezt nem értheted Hisagi-san… az én osztagomban nincs kidou. – ez nem magyarázat. Ha majd Soul Society léte múlik rajta akkor sem használná, vagy egy társa élete? Elfordul, és indulna, mikor hirtelen meggondolja magát.
- Ez a kis affér maradjon kettőnk között, rendben? – kérdezi, amolyan szemmel rábeszélősen, miközben ujja selymesen érinti szóra nyíló számat, ezzel betapasztva a kikívánkozó szavakat. Csak lintok, hisz kinek is jelenthetném, hacsak nem Yamamoto- főkapitánynak, akinek kisebb gondja is nagyobb ennél, marad Ayasegawa kapitánya, Zaracki Kenpachi, akivel meg - őszintén megmondom – szívesen kötnék közelebbi ismeretséget. És úgy tudom őt aztán a legkevésbé sem érdekli mi történik az osztagában.
Elégedetten indulna, de én nem hagyom. Megfogom a karját mire fájdalmasan felszisszen. Úgy látszik még sem olyan kis sérülést szerzett, mind amilyenek én hittem.
- El kell mennünk Uraharához. Majd ő meggyógyít. – Bólint.
Gondolataimba merülve, némán haladunk egymás mellett, de egyre sűrűsödő zihálása semmi jót nem sejtett. A falnak dől és erőtlenül fogja meg vállát. Köpenye elázott a vértől, arcának egyébként is fehér bőre még jobban elsápad. Szó nélkül kapom ölbe, ami szemeit elnézve nem igazán tetszik, neki de már ahhoz sincs elég ereje, hogy tiltakozzon ellene. Villám léptekben sietek vele a kisbolthoz. Kellett neked egyedül szembe szállnod azzal az arrancarral fedem meg gondolatban. Berontok a kereskedésbe és egyből az egyébként is Ayasegawa számára előkészített szobába viszem. Urahara sebbel-lobbal jön utánam és biztosít, hogy most már nyugodtan rábízhatom. Később meg tudom, hogy sok vért vesztett, de ezt már helyre is állították, és hogy egyébként semmi baja nincs. Stramp csávó ez az Ayasegawa, de azért most rám hozta a frászt.
Nem megyek be hozzá, gondolom az egója nem bírná a tudatot, hogy ilyen állapotban látom, még ha nincs is közünk egymáshoz, az önimádatát ismerve ez majdnem egyenlő lenne a katasztrófával, hát méh ha Ikkaku itt lenne.
Hanyatt fekve az ágyon bambulom a plafont és csak az a jelent lebeg előttem, ahogy arra kér, hogy hallgassak titkáról. Egy lepke szárnyához lehetne hasonlítani, annyira könnyű és kecses, beleborzongok, ahogy hozzám ér. Felsóhajtva ülök fel az ágyban és sietősen nyúlok shinigami köpenyemért, hogy aztán kardomat ővének tartójába helyezve, ugorjak ki az ablakon és munkámat végezve végezzek a lidércekkel. Hosszú egyben fárasztó is volt ez az éjszaka. Mint egy zsák, úgy esem be az ágyamba, miután csak úgy biztonságból benéztem az alvó Ayasegawához.
A reggelek soha nem tartoztak a kedvenc napszakjaimhoz, pláne ha egy átivott és szeretkezett este áll mögöttem. És akkor sem szeretem, amikor éppen megzavarnak az alvás nyújtotta élvezetemben. Már pedig az, hogy néznek kifejezetten irritálni szokott. Villám gyorsan kapom elő kardomat és becsukott szemmel oda szegezem a fölém magasodó ismeretlen mellkasnak. Az ismerős reiatsu csak most tűnik fel nekem, de kardom még mindig nem veszem el, nem szerettem ha settenkednek.
- Csak én vagyok az Hisagi-san, Ayasegawa. – összehúzott szemekkel mérem végig shinigami társamat. Felemelt kezekkel áll, védekezve.
Most már tudod, hogy az alvás egy szentdolog és úgy tiszteljük, hogy nem zavarjuk meg. Megvárja, amíg teljesen felébredek és realizálom a helyzetet. Talán még a szokásosnál is lassabban teszem el a kardomat.
- Te mit keresel itt, Ayasegawa? – hangom még számomra is túl fáradt. Vajon hány órát aludtam? 2-öt, 3-at?
- Hétköznap reggel van. Iskolába kell menni. – soha nem értettem, hogy nekem mi közöm ahhoz az intézményhez.
Leveszem az shinigami ruhámat, éjjel még arra sem volt elég erőm, hogy átöltözzek. Előkeresem nadrágomat. Mikor felnézek Ayasegawa még mindig ott áll ahol eddig, elpirult pofival, lesütött szemekkel, zavart arcán tisztán látszik, hogy nem sűrűn kerül ilyen helyzetekbe és most nem nagyon tudja mit kéne tennie. Nocsak?! Ez érdekes… én azt hittem Ikkakuval már elég közeli kapcsolatba kerültek. Mindenki tudja, hogy a kezdetektől fogva közeli jó barátok és bajtársak, és kettőjük személyisége annyira ellentétes, hogy már szinte tökéletesen összepasszolnak.
Jól áll neki ez az enyhe pirosas árnyalat, jobb mint az a lilás ami akkor fedi csodás pofiját, amikor majd kipukkad a méregtől. El tudnám még nézegetni ezt a halk szerény kis fiúcskát, de most tényleg mennünk kell.
- Ne haragudj Ayasegawa, de meg vársz kint, amíg elkészülök? Addig szólj Uraharának. – küldöm ki finoman persze csak az ő érdekében…
Kényelmesen sétálok végig a 11. osztag folyosóján, oldalamon egy helyes kis pokollepkével oldalamon, ki hozzám hasonló vidámsággal szeli keresztül a másnapos tisztekkel teli területet, ahol hegyén-hátán, seprűre támaszkodva álldogálnak az emberkék, ugyan is tegnap fesztivál volt Soul Societyben, aminek persze sok részeg férfi lett a vége temérdek szépségemhez egyáltalán nem illő szemétel, amiben most is szinte térdig gázolok, mint figyelmetlen utazó a futóhomokban...
Én viszont túl szép vagyok ahhoz, hogy egy halom sakes üveg okozza a halálomat, aminek nyilvánvalóan nem örülnék... és persze... ez a sok félkómás, jobbra élőhullát idéző alak sem emeli az osztag színvonalát, ami csak azért tündököl, mert én is itt vagyok! Hát ki ne lenne boldog, hogy engem maga mellett tudhat! Boldog a nap is! Azért süt ennyire!
Csak be ne göndörödjön a hajam, mert ideggörcsöt kapok...
- Gyerünk! Felkelni emberek! Ha nem lesz itt minden kristálytiszta mire vissza érek, mindenkit megölök! – intek egyet orromat jó magasan tartva, és ahogy morgolódva felpattannak már tudom, hogy szót fogadnak, mert először én majd sorban a többi félelmetes, kétes kilétű alak is jön, hogy végül csengővel beharangozó halál is felbukkanjon, Zaraki kapitány képében... micsoda gyönyörű gondolatvezetés! Hahh... csak is tőlem származhat!
És most, hogy végre több hét unalma után, végre felfrissíthetem csodás küzdő hajlamaim, boldogabb vagyok, mint valaha! Mázli, hogy mindenki más olyan másnapos, hogy lábra állni sem tud... így én megyek az élők világába meghatározatlan időre, hogy a helyes kis arrancarokat irtsam, mint rotációskapa a kukacot...
Mondjuk az azért érdekelne, hogy ki jön velem... ugyan is a kapitánynyögdécselt valami olyasmit, hogy kísérőd lehet de az is lehet hogy csupán azt hitte kísértet vagyok... nos... igazából járok, mint a szellemek, és néha nem állok távol ettől az állapottól... azért remélem falakon átjárni még nem tudok...
Hahh... mindegy! A földön olyan jó szépségápolási cuccok vannak... Rangiku-san egy csomóhelyet felsorolt, ahova el kell mennem! És most, hogy végre Ikkaku sem bűzölög mellettem, és az a flúgos fiú sem fog zaklatni a kendoval, nyugodtan tölthetem a látszólag iskolás életem, és szabadidőm, és ha jön majd egy vállalkozó szellemű szerencsétlen Hollow ivadék, meggyepálom és hawaiizok tovább!
*
- Urahara-saaaaan! – kiáltok be a kis bolt ajtaján igen,igen boldogan, lévén, hogy ingyen szállásom mostantól itt lesz, és itt fogom növelni s színvonalat szépségemmel és csodás társaságommal, melyet minden bizonnyal ez az idegesítő, vörös kis rém is becsülni fog, aki épp most szökell elém, s egy seprűvel kis híján kiböki szépséges szemem világát. Felvont szemöldökkel figyelem az előttem lelkesen kalimpáló, vérmes kis jószágot, ki furcsa szitokszavakat hajtogatva próbál komolyabb fizikai károkat okozni bennem, amit én lassanként, arcomra való súlyos veszély miatt megelégelek, s a takarítóeszközt megkaparintva, térdemen félbe törve búcsúztatok hangos reccsenéssel... MÉGIS MI A NÉNIKÉMET KAPÁLÓZOIK MÁR? HÁT MAJDNEM MEGKARCOLTA A POFIMAT! BORZALOM! Meg kéne ölnöm érte... Hahh...
- MIT CSINÁLSZ TE TRASZVESZTITA?!- rivall rám a kis vörös, én pedig összehúzott szemekkel, felháborodva hajolok le hozzá, és ruháját megragadva részesítem, olyan poklian dühös nézésben, amitől még a fán üldögélő kis madarak is rántottát tojnak ijedtükben... MIT MONDOTT, TRANSZVESZTITA? ADOK ÉN NEKI OLYTA, HOGY MENTEN KIS LÁNY LESZ!
- HOGY MI VAGYOK ÉN? MEGÖLLEK! HALLOD? KICSINÁLLAK!- rikácsolom, s úgy kezdem el rázva idegtől eltorzult arccal, mintha egy zsák kurmpli lenne, amitől azt várom, hogy eme rázás hatására sült krumplivá válik...
Mégis, hogy meri ez a kis kerti törpe megkérdőjelezni szépségem nyilvánvaló tényének fényességét? Kis taknyos! Azt is megemlegeti, hogy valaki volt olyan hülye és nem engedte a bokáján lefolyni!
Ilyet még soha senki nem mondott nekem! Most aztán felkaptam a fizet! ÉS NEM IS RAKOM LE!
- Mi folyik itt? Á, Ayasegawa-san! Örülök, hogy megérkeztél! Már vártunk téged! – hallok meg egy mélyebb hangot, mely egy percre el vonja figyelmem a fiú nyakának karcsúsításának tervétől, s mihelyt vékony ujjaim el is engedik említett testrészét, kómásan enyhén spirálokat rajzoló szemekkel terül el a földön, most már valóban hasonlítva egy zsák krumpli szellemi- és állagi szintjéhez...
Nah végre! Engem így megváratni? Ez bűn…
Ha előbb jöttél volna Urahara-san, lehet, hogy kis segéded most nem lenne olyan állapotban, mint Zaraki kapitány csengők nélkül… jéézusom…wrr… borzalmas! Egyszer láttam , és azóta is látási zavarokkal küszködöm…
- Urahara-san! Mi az, hogy vártak...?- érdeklődöm kérdőn a szőke férfi felé fordulva, ki legyezőjével magát jókedvűen takargatva int a szoba felé, ahonnan két perc múlva egy roppant érdekes alak bukkan elő, kire először csak kitágult szemekkel bambulok, mint Bori a mozira... Hisagi-san??? Ő lesz… a társam, amíg itt vagyok? Naneee…
Mondjuk… semmi probléma nincs vele. A teljesen normális, hogy az én csodálatos szépségemhez nem ér fel, mert az olyan magas, hogy senki még csak rakétával sem érne fel oda, de azért… azt hittem, hogy valakit az osztagból kapok, ha véget érte az alkohol mérgezési szezon… mert az lehet, hogy most olyan a 11. osztag folyosója mintha egy sorozatgyilkos ment volna keresztül rajta, de attól még a legerősebb és…és… hogy őt? Miért őt? Hmm…?
Sosem kedveltem… mindig olyan merev, mintha seprűt dugtak volna a fenekébe, és kábé két mimikát ismer a nem mosoly meg a halvány mosoly… és persze én szebb vagyok… meg okosabb… meg erősebb… meg aranyosabb, meg egy csomó dolog van, amiben tuti nálam van a két bééé és nem nála…
Felháborító! Hát miért nem magamat küldték magammal? Olyan önimádó vagyok, hogy csupán az egómmal kiszorítom fél Karakurát… Ikkaku szokta mondani, hogy én és az egóm elszívjuk a légteret.. hahh! Csak féltékeny! Sosem lesz olyan csodásan selymes hajzuhataga mint nekem! Már csak azért is, mert egy ideje én teszek róla, hogy ne nőjön a haja… hehe…
- Hisagi-san…? – tör belőlem ki a nagyon értelmes kérdés, s felegyenesedve, még mindig kérdő tekintettel figyelem a fekete hajú férfit, ahogy tetőtől talpig szerény személyemet végig mérve gondolkozik el olyan nagyon, hogy azt sem veszi észre, ahogy Urahara-san szeme sunyin villan, nem sok jót sejtetve… nos…. Ez nem sok jót jelent, azt hiszem…
- Ayasegawa? Te lennél a társam? – kérdez vissza, mintha nem látná a nyilvánvaló tündöklést személyemben, ami úgy világítja meg ezt a poros kis boltot, mint nap az eget! Sőt! Olyan fényes vagyok és sziporkázó, hogy még magát az a rohadt izzó tűzgömböt is elvakítom! Hahh… miért nem állítanak szobrot a szépségemért?
Borzalom…
Végül, hogy rendezzem vonásaimat, amiknek a meglepettség egyáltalán nem tesz jót, mert attól félek rajt ragad, halvány, önimádatomtól túlduzzadó mosollyal túrok hajamba, s úgy ásom lilás íriszeimet Hisagi-san láthatóan még mindig egy kőkeménységével bíró íriszeibe, hogy köszöntésképpen élvezhesse épp ésszel felfoghatatlan gyönyörűségemet…
- Nagyon úgy tűnik, Hisagi-san… Nem hittem volna, hogy pont téged fognak velem elküldeni… erősebb harcosra számítottam. – vetem még oda foghegyről, egómat csillogtatóan mosolyogva, szemeimet a hatás kedvéért behunyva, hogy tökéletes beállásomat csodálva ismerhesse el, hogy igen én bárkinél szebb vagyok…
Az egy dolog, hogy ő már hadnagy, de én is csak azért vagyok ötödik tiszt, mert annak szebb az írás jele… könyörgöm! A ötös olyan szép írásjel! Határozott, mégis lágy vonású! Hahh… és különben is…. Csodás személyem, már egyszer fél kézzel legyűrte ezt a fickót, így nem értem, hogy mért küldték pont velem… van benne valami, ami nyeri el a szépséginátoromat… olyan mint a radar, és pittyeg, mikor valami egészen elképesztően szépet lát, és figyelmeztet, hogy gyorsan öljem le, vagy büszkeségemen csorba esik…
Persze kijelentésem, ahogy elnézem nem nagyon tetszik neki, mivel olyan csúnyán néz rám, és olyan kicsi szemrésen, hogyha fehérre festetné a haját, simán elmehetne Ichimaru Gin 2.0-nak, és egészen biztosan sikere lenne…
Hát mi ez a morcos nézés? Én csak simán kijelentettem, hogy nem csak erős, de még zsenikocka is vagyok… hát, milyen őrült az, aki utánam küldi őt, hogy pátyolgasson míg kaszálóm az arrancarokat?
Vagy lehet, hogy tévednék? Áh! Az kizárt… mert én sosem tévedek… Soha! Ezt Ikkaku is elismeri azóta, amit megismertettem vele, milyen is az, mikor az ideggörcs kerülget, ha nem úgy vannak a dolgok, ahogy én akarom…
Kihívóan viszonzom pillantását, már csak azért is, hogy lássa nem ijedek meg tőle, még akkor sem, ha a felettesem… keh… én szebb vagyok… és már csak azért is nekem kell dirigálni!
- Jól van emberek! Azt hiszem, ideje lenne, megkapniuk a mesterséges testüket… jöjjenek!- int Urahara-san legyezőjével, ezzel némileg csitítva a kettőnk között lassanként kialakuló nagyion-nagyon feszült légkört, amit én csak egy aprócska gonoszocska mosolyocskával jutalmazok… én győztem…hehe…
Mint, ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva…
*
Zilálva, fél térdre ereszkedve törlöm le ajkaim sarkán kicsorduló vér csíkocskát, miközben próbálok uralkodni fájdalomtól lüktető vállam remegésén. Kiugrott… az is lehet, hogy eltörött… mindenesetre ezt a nagydarab valami, elég rendesen elintézte… francba!
Túl szép vagyok ahhoz, hogy ez az izé legyőzzön! Hülye rondaság…
Mindenesetre, a jobb karom késsz… megmozdítani sem bírom teljesen…
Fogaimat összeszorítva erőlködök, hogy egy kicsit is megmozdíthassam, de csupán keservesen nyögök fel a belenyilalló elviselhetetlen kíntól… francba! Francba! Francba!
- No lám! Mit hittél? Egy ilyen gyenge, kis senki le tud győzni? Ne nevettess!- mordul a nem sokkal előttem átváltozottan, kardját már rég feloldozottan áll, s rusnya arcán megvető vigyorral figyel engem, olyan lenézéssel, ami már sérti a büszkeségem… ez…EZ TÜRHETETLEN! EZA RONDASÁG, MÁR HOGY NÉZHET RÁM ÍGY! SZÉTSZAGGATOM!
- Hogy mered…- kezdeném, ám hosszú ujjak nehezednek vállamra, ezzel elvonva figyelmemet, arról a nemes tényről miszerint én itt most kicsinálom ezt a barmot, még ha beledöglök is… már csak azért is, mert ez az izé megsértette a szépséges lelkivilágom csodás békéjét…
Kitágult szemekkel fordulok hátra, s döbbenetem csak még jobban nő az ellenséget komoran méregető Hisagi-san láttán, ki vállamat szorítva még mindig, tart sakkban.. álljunk meg… azt hittem, hogy leráztam az iskolában… mikor megéreztem az arrancart, ő épp Ichigoval szenvedett… én meg leléptem… hogy-hogy itt van? Miért?
Egyedül is el tudom intézni! Nem kell segítenie! Egy 11. osztagos nem fogad el segítséget!
- Maradj hátul, Ayasegawa. Elintézem. – közli nemes egyszerűséggel, nekem pedig vezényszóra villan harag lilás íriszeimben, s ugyan ezzel a hirtelenjött, vulkánként kirobbanó dühvel álok fel, fittyet hányva a testemben végigcikázó fájdalommal, lesöpörve erős, férfias kezét vállamról… nem! Nem engedem! Az én prédám, és nekem is kell legyőznöm!
- Nem! Ez az én dolgom! - taszítom el tőlem biztos távolba, rá sem bagózva meglepettségére.- nem hittem volna, hogy ismét ehhez kell folyamodnom, de úgy tűnik, hogy a helyzet nem hagy más választást…
- Ayasegawa, te meg mi a fenét…- kezdene bele, ám én kezemet felemelve szakítom félbe. Én jövök… ha kell, akkor így fogok győzni!
Könnyedén, lehelet könnyen simítom ujjaimat kardomra, s halvány mosollyal adom meg magam… hát jó… ha nincs más választásom…
- Sakikurue, Ruri'iro Kujaku… - mondom lágyan, s egy pillanat alatt támad hatalmas, türkiz fényesség, mely beborítja a látóteret…
csillogó, vakító indák robbannak ki zanpakutoumból, s úgy fonódnak az ellenfélre, mintha gyilkos, halálos kígyók lenének… megbilincselik, meglepettségre bírják. Feszeng, de semmit nem ér el vele.- Ha ezek a virágok kinyílnak, meghalsz… de nyugodj meg! A legszebb vég lesz a tiéd, amit csak ember kívánhat…
S milyen igazam van… a szépséges kis virágocskák kinyílnak, s az arrancar úgy hullik a földre, mintha nem is létezett volna… így már pofon egyszerű volt… keh…
Hát igen… a szépség győz a csúfság fölött… jó az nem vagyok, így azt nem mondhatom… mindegy… a lényeg, az hogy így is én győztem…hehe…
- Ayasegawa…- hallok meg egy kellemes mély hangot, s vállam fölött hátra nézve, hunyom be szememet… hoppá… másodsorra lepleződtem le előtte. Kínos…- Miért nem cselekedtél előbb?
- Te ezt nem értheted Hisagi-san… az én osztagomban, nincs kidou. – sóhajtok halkan, s halvány kis mosollyal sütöm le szemeimet, enyhén dühös tekintete elől. Nincs kedvem most komoly beszélgetésbe elegyedni vele… és persze…piszkos vagyok, le kell fürödnöm, hogy újra csodás lehessek.
Csak még egy utolsó dolog…
Villámgyorsan termek a fekete hajú shinigami előtt, s karcsú ujjaimat szájára simítva, pillantok fel rá bájosan. Ez muszáj lesz…
- Ez a kis affér maradjon kettőnk között, rendben?- kérem halkan, hüvelykujjammal száját befogva. Remélem másodszorra is jó titoktartónak bizonyul…
