- Nem lenne szabad ezt tennünk. –hangom érzékivé vált és egyáltalán nem akarok most uralkodni, bár elégé bennem van az, hogy én vagyok felül. Viszont a látsat ellenére elégé perverz és imád kukkolni.

- Miért nem? –Kérdi fülembe suttogva érzékien miközben újra hajamba túrva húz le magához és nyakamra kezd finom csókokat ontani. Behunyom szemem és egy halkabb nyögés hagyja el ajkaim cselekedetére. Pirulva harapok ajkamba és mellkasán pihen még mindig kezem. Ujjammal cirógatom mellkasát és egy finomabb harapást adok vállára miközben csípõm akaratlanul is megmozdul, ágyékommal megsimítva lágyékát.

- Alig ismersz még. –Suttogom és érzem, ahogy testem egyre inkább lángolni kezd a rám törõ vágyaktól és ennek õ az oka. Behunyva szemem lassan.

- Ne hogy azt hidd, hogy csak te kutattál utánam… Attól hogy ebbe a testbe kerültem mindig is figyeltettelek. Nem akartam, hogy bajod essen én kicsi rókám. –Szusszanja fülembe, amire szemeim kipattannak és felegyenesedve nézek szemeibe.

- Micsoda?? –Kérdem kicsit megdöbbenve.

- Jól hallottad Eiji… nem akartam, hogy bajod legyen ezért megkértem a barátaim, hogy vigyázzanak rád. –Mondja, szemeimbe nézve én pedig elképedek.

- De az akkor se ugyan olyan…-Mondom kicsi gondolkodás után.

- Sok mindent tudok rólad. Bár meglepett, hogy ilyen hosszú idõ után, még mindig engem keresel és, hogy szíved engem választott… - mélyen nézek a szemébe és ajkamba harapva próbálom feldolgozni a dolgokat.

- De akkor te is… Már azelõtt, hogy bizonyítani akartam volna?

- Nem Eiji… nekem addig az a kislány voltál, akit meg kell védenem… nem tudom miért éreztem ezt a kényszert, de még most is meg foglak védeni, még ha tudom, hogy nem minden esetben van rá szükséged. –Simítja meg nyugtatásként arcom én pedig kicsit oldalra biccentem fejem.

- Te teljesen más vagy, mint azok, akik az Alvilágban vannak. Te… tényleg gondolsz a védtelenekre. Na meg persze egy perverz ezüst róka. –Húzom ajkaim fél mosolyra és melleim alatt fonom keresztbe kezeim.

- Én perverz?! –Kérdi elvigyorodva és könnyedén dönt vissza az ágyra és felém támaszkodva nézi arcom és simítja meg combomat mialatt keze szép lassan nyúl a pólója alá. Végig simítja oldalam és derekamon pihen meg keze.

- Igen te perverz! –Mondom szemeibe nézve mosolyogva.

- Na várj csak ezért még kapsz! –Mondja játékos fenyegetéssel és finoman, de határozottan fogja össze fejem felett kezeimet. Könnyedén össze tudja fogni és hiába próbálkozok, szabadulni nem igazán tudok. Erõsebb tõlem. Szabad kezével, ami a derekamon pihent húzza fel a pólót rajtam és finoman fogja meg feszes mellem és én fülig vörösödve nézek rá és próbálok szabadulni.

- Héé! Ezzel is csak azt erõsíted, hogy perverz vagy! –Mondom zavartan és felnyögök, mikor mellbimbóm simítja meg. Egész testem összerezzen az élvezettõl. Combjaimat összeszorítom, mert érzem, hogy odalent is kezd forrósodni a helyzet.

- Mond azt, hogy nem élvezed kicsi rókám. –Suttogja érzékien fülembe és finoman csípi meg mellbimbóm, ami már elégé kihegyesedett. Ajkamba harapva szakad fel torkomból egy halk nyögés.

- Pehh… perhverz –Nyögöm kéjesen, igyekszem vissza fogni hangom és kezem még mindig fogásából próbálom kiszabadítani. Kurama szemeimbe néz és mosolyogva figyeli arcom.

- Milyen szép vagy így. –Mondja egy széles mosollyal arcán. Hasam végig simítva indul keze kalandozásra.

- Mith… mihht csináhhlsz? –Nyögök fel érintéseitõl, mert minden érzék szervem fokozott állapotba kerültek és ismét ajkamba harapok.

- Felfedezek. –Suttogja, és hosszan tapad ajkaimra miközben keze eléri combom és finoman csusszan két lábam közé ahol kényeztetni kezd finoman.

Kínzásától az ablakon koppanó kavicsok mentenek meg. Elszakadva a csókból néz az ablakra és újabb kavics koppan az ablakon.

- Ki lehet az? –Sóhajtja lemondóan és elengedve áll fel és megy oda az ablakhoz. Én pedig kicsit megkönnyebbülten szusszanok, és lehúzva pólóm próbálok lenyugodni, bár elégé nehéz dolgom van.

-Üdvözlöm asszonyom a nevem Toranaga Eiji. –Mutatkozom be és zavartan egyenesedek fel és nézek a kedves arcú nõre, aki odalépked hozzám.

- Had nézzelek meg. –Mondja mosolyogva és finoman megfogva kezem fordít meg és szembe tûnik neki a hegyesebb fülem. Mosolya egy pillanatra lelankad és fiára néz.

- Suichi… beszélhetnénk kicsit négy szem közt? –Kérdi anyja érdeklõdve és megfogva Kurama kezét húzza magával át a másik szobába.

Zavartan nézek utánuk és magam elé pillantva kicsit eltûnõdöm a dolgokon. Nem tudom, mi lehet a gond, de úgy érzem a fülemnek van köze hozzá. Megfogom a fülemet és lassan nézek szét a házban, de nem mozdulok. Érdeklõdve szinte gyermeki tekintettel fürkészem az új környezetet. Anyám sokat mesélt róla, de azok a mesék máshogy írták le a helyet. 

Lassan lépek arrébb és mély levegõt véve nézem meg az egyik képet amin Suichi és az édesanyja van. Nekem ilyen képem nincs anyuról és rólam.  Lassan visszateszem a képet és a kis csecsebecséket kezdem el nézegetni. Odakint rõl hangokat hallva lépek az ablakhoz és nézek ki. Érdeklõdõn figyelem a kint játszó gyerekeket. Emlékeket ébreszt és elmosolyodom a gyerekek láttán. Nem tudom meddig lehetek magamra hagyva mikor visszatérnek.

-Eiji...-szólit nevemen Kurama és mögém lépve finoman ölel át. Vállamra helyezi a fejét.

-Én... én nem ide tartozom. -Mondom halkan és hangomban most elõször halható némi félelem.

- Akkor nem mondod ki, de én nem fogom. –Vigyorog tovább és látszik szemeiben, hogy élvezi ezt a kis macska egér játékot. Behunyom a szemem és mély levegõt veszek.

- Eleinte csak… felnéztem rád, de idõvel ez átalakult és… és… - Fülig pirulok. Nem tudok a szemébe nézve és finoman szakadok ki az ölelésébõl és az ajtó felé indulok. Megfogja a kezem, én pedig féloldalasan nézek vissza rá.

- Most mégis hova mész? –Kérdi felvont szemöldökkel

- Pihenned kellene, holnap mérkõzésetek lesz… - Mondom szemeibe nézve.

- Van még idõm… Szeretném hallani tõled. Mivé alakult?

- Csak nem hagyod annyiban? –Kérdem zavartan és összeszorítom szemeim, úgy fordulok el, majd feladva nézek magam elé. Kezem még mindig fogja. –Amióta megmentettél én… téged kerestelek. Eleinte, hogy köszönetet mondjak, de ahogy figyeltelek és kutattam utánad ez átalakult… szeretetté. –Mondom ki és nagyot sóhajtok. Érzem ahogy visszahúz és maga felé fordítva néz a szemeimbe. Ismét megsimítja arcom. Az utóbbi idõben ez igen kedvelt mozdulatává vált.

- Nézd Eiji én emberi testben vagyok, és csak olykor tudom vissza venni eredeti alakom. Így is képes vagy elfogadni?

- Ha nem így lenne, nem lennék itt és nem akartam volna bizonyítani neked, hogy nem az a kislány vagyok már, akit megmentettél. –Mondom kicsit morcosabban. –Nem mellesleg én se teljes szellem vagyok… - Mondom õszintén a szemeibe, amin látható a megdöbbenése.

- Akkor… hogy- hogy itt laksz az alvilágban?

- Anyám vörös róka démon a Toranaga családból. Még annak idején Raizennel együtt mászkált az emberi világban, és mikor 21 évvel ezelõtt állapotos lett vissza jött az alvilágba. Raizenék persze továbbra is ott maradtak. Ez a része lényegtelen. A lényeg az, hogy én csak fél szellem vagyok. –Mondom mellkasát megsimítva.

- Nos a harc után én visszatérek az emberi világba és nem szívesen hagynálak itt…- Jelenti ki engem figyelve és megsimítja vállaim.

- Nem ismerem az emberi világot.

- Majd én megmutatom neked.

- És hol aludnék? –Kérdezem meg és szemeibe nézek elmosolyodva.

- Hát nálunk. Anyám biztos örülni fog neked.

- Jah örül, hogy a fia egy fél szellembe szeretett bele. –nevetek fel kínosan. –Ideje mennem…

- Nem akarom, hogy elmenj. –mondja miközben ismét vállam simítja meg. oda hajolva hozzám ajkaimra ad egy finom, puha csókot amit szinte azonnal viszonzok. – Miért nem maradsz ma este velem.

- Persze hogy rögtön megkaphass mi? –Mondom kicsit bosszúsan és szemeim hunyom be. –Nem… az még korai, hogy veled aludjak… szóval ideje mennem. –Szemeibe nézek és megsimítom az arcát.

- Köszönöm Eiji, de nem csak ezért jöttél igaz? –Teszi fel a kérdést, de ekkor Kuwabara, Yusuke és Hiei közeledik a folyosón a szobám felé. Nevetve piszkálják Kuwabarát. Oda pillantok, ahogy Kurama is.

- Nem… csak ezt akartam. –Mondom és újra Kuramára pillantok, és egy pillanatra elmosolyodok. –Sok sikert holnapra. –Mondom, de ekkor Yusuke észrevesz, ahogy Kuramával beszélgetek, és odarohanva hozzám karol át.

- Eiji!!!! Hát te? Mit keresel még itt? Nagyon ügyesen harcoltál meg kell hagyni, de Kuramának nem vagy ellenfél. –Nevet és felvonom a szemöldököm. Megragadva karját könnyedén csavarom ki hátra. Gyorsan tettem mindezt és mosolyogva hajolok Yusuke füléhez.

- Yusuke Urameshi… elfelejted, hogy engem is apád emberi tanítottak. –elengedem õ pedig karját fogva néz rám.

- Jól van na… de Kuramának akkor se vagy ellenfél…

- És ki mondta, hogy az vagyok? Ki állította? –Teszem csípõre a kezem. –Elismerem, van még hova fejlõdnöm, de a fõ okot te úgy se értenéd. –Mondom kicsit ridegebben és Kuramára pillantok. Tekintetem elárul, de ezt Yusuke nem veszi észre. Ajkaim kicsit résnyire nyílik.

Kuwabara veszi észre elrejtett érzéseim és ujjával rám mutatva kezd el hebegni, habogni.

- Ku… Ku… Kurama! Ez a lány! Na neeeeee! –teljes döbbent arc. Egy gyilkos pillantást vetek Kuwabarára és keresztbe fonom a kezem.

- Valami problémád van Kuwabara??

- Nem! Nincs! – megvakarja a fejét zavartan én pedig mély levegõt veszek. Kurama csak felkuncog és ismét össze borzolja a hajam. Morgósan nézek rá.

- Ezt ne csináld! –Csattanok rá és fogaim összeszorítom.

- Mert miért ne? –Mosolyogva néz rám és összehúzva ajkaim harapok bele és nézek a szemébe.

- Mert nem szeretem…- Mondom, és kicsit durcásabban vonom el a fejem. Kurama kicsit közelebb hajol hozzám és mosolyogva néz rám én pedig nem értem most miért ilyen. Nagy levegõt véve nézek rá mélyen szemeibe.

- Mi? Mi van? –Kérdi Yusuke és csak kapkodja a fejét, mert nem tudja mi is van pontosan.

- Te még mindig ostoba vagy Yusuke…- Szólal meg kimérten Hiei és elindul a szobája felé.

- Jut is eszembe srácok! Holnap 11-kor harcunk van. –Szól oda Kurama és Kuwabara húzza el Yusuket tõlünk. Ismét kettesben maradunk. –Nos? Meddig ácsorgunk ide kint? –Teszi fel a kérdést, amire kicsit meglepõdök és Kurama szemébe nézek.

- Nem is tudom… talán inkább pihenned kellene. –Mondom kicsit eltûnõdve és magam elé nézve veszek egy mély levegõt. Nem hagy azonban más választást. Megragadja kezem és úgy húz be a szobájába. Becsukja mögöttem az ajtót és neki támasztja a hátam úgy néz  mélyen a szemeimbe.

- Eiji… kérlek… mond el õszintén, miért volt neked annyira fontos, hogy bizonyíts nekem? –Teszi fel a kérdést én pedig zavartan nézek rá és elpirulok a közelségétõl. Oldalra fordítom a fejem és nem tudom mit is kellene tennem konkrétan.

- Én… én…

- Igen hallgatlak. –Monda miközben megsimítja az arcom amitõl csak még nagyobb zavarba jövök.

- Én… mióta… szóval… izé… -Nem tudom megfogalmazni õ pedig finoman fordítja maga felé arcom és néz a szemeimbe.

- Nem változtál sokat Eiji… még mindig az a könnyen zavarba jövõ kislány vagy, annyi, hogy már valamennyire meg tudod magad védeni. –Mondja elmosolyodva és továbbra se enged el, viszont a kijelentése feldühít.

- Nem vagyok kislány! –Csattan a hangom, de arcom már teljesen vörös.

- Akkor miért nem tudsz ellépni elõlem? Érzem tested rezdülésén, hogy nem tudsz ellépni, vagy csak nem akarsz? –Teszi fel a kérdést, amire ajkamba harapok és egy mélyebb levegõt véve igyekszem még tartani magam. –Vagy félsz tõlem? –Kérdi és oldalamon simít végig, amibe bele borzongok.

- Ku… Kurama…- suttogom nevét és ajkaim finoman válnak el egymástól és önmagamban kezdek vívódni. Szeretem, de nem akarom, hogy könnyedén kapjon meg. Vörös arccal nézek szemeibe. Most elõször nem tudom mit kellene tennem. –Nem félek tõled…- suttogom és kezeim mellkasára helyezve próbálom eltolni, de õ nem igazán akarja. –Eressz… pihenned kell.

- Jobb kifogásod nincs? –Kérdi elmosolyodva, és ekkor viszi be a „megsemmisítõ” csapást. Odahajolva hozzám arcom megsimítva fogja meg állam és emeli fel maga felé és finoman tapasztja ajkait enyéimre. Szemeim elkerekednek és teljesen az ajtóhoz nyom testével enyémhez simul év pirulva kikerekedett szemekkel megdermedve állok. Szemeim meglepetéstõl csillognak. Nem tudom ezt most mire vélni, ám mégis jól esik. Lassan kezd lecsukódni a szemem és végül behunyva lassan viszonzom csókját. Lassan szakad el tõlem én pedig még sokáig behunyt szemmel állok elõtte. Résnyire nyitom ki a szemem és pillantok övéibe és egy nagyobbat szusszanok. Kezeim még mindig mellkasán pihennek.

- Mi… miért? –Teszem fel a kérdést vágytól csillogó szemekkel.

- Beszélni akarok veled! –Mondom kissé mérgesen és látom Kuramán, hogy nem igazán akar kijönni, de nem tágítok, végül kijön és egy nyugodtabb helyre megyek és felé fordulva mérges vagyok rá.

- Mit szeretnél? –Kérdi ridegen.

- Miért segítettél?! –Csattan hangom, de mégis fojtott. –Le tudtam volna gyõzni! –Mondom határozottan és nem értem miért csinálta. Mélyen nézek a szemeibe. –Miért??

- Én nem segítettem. –Mondja ridegen és szemeimbe néz kimérten.

- Soha nem fogod hagyni, hogy bizonyítsak igaz?  Soha nem fogod hagyni, hogy bebizonyítsam neked, hogy sokat fejlõdtem… hogy vagyok olyan erõs, mint te…

Ekkor hallatszódik, hogy meg van az újabb sorsolás a holnapi harcokra és a mi csapatunk fog az õ csapata ellen küzdeni. Behunyom a szemem és ajkamba harapok kicsit kelletlenül és lassan kinyitva nézek újra rá.

- Holnap… holnap talán már hagysz bizonyítani… találkozunk a küzdõ téren. –Mondom komolyan és ott hagyva fáj, hogy az õ csapata ellen kell küzdenem, de nem fogom elúszni et a lehetõséget. Nem mond semmit csak vissza megy a csapatához.

~o~

Másnap délre van kiírva a meccsünk. A fiúk elégé feszültek és érzik a vesztünk, de én nem szólalok meg. Keresztbe font karokkal állok meg a küzdõ tér mellett mikor mi következünk és komolyan pillantok Kuramára. Ajkaimmal szavakat formálok, de nem jön ki hang. Az elsõ meccsen Kuwabara közdött az egyik gyengébbik harcosunnak, talán én vagyok köztük a legerõsebb Másodiknak állok fel a harc térre amire Yusuke és Kuwabara nemet mond a csatára, mondván hogy nõt nem ütnek meg.

- Én leszek az ellenfele. –Szólal meg Kurama és fellép a harctérre. Mélyen nézek a szemébe.

Ahogy fellép megsimítom karomat, majd eddig nem látott technikám húzom elõ. Egy jég kardot fogok meg a kezemben.

- Kezdhetjük…- Mondom szemeibe nézve. –Bizonyítani fogok. –Mondom õszintén határozottan.

- Mégis miért akarsz bizonyítani?

- Mert… azt szeretném, ha nem kislányként tekintenél rám. –Mondom ki õszintén a dolgot és elkezdõdik a harc.

A csata során végig koncentrálok, és ugyan sok sérülést kapok, de érzem, hogy finomkodik velem. Be kell vallanom eddig én is finomkodtam, de elég volt. Nem veszi elég komolyan. Én pedig eddig nem tudtam volna neki ártani, de mérges vagyok rá. Egy újabb jég kardot húzok elõ a levegõ párájából, és mint ha egy közvetlen támadást akarnék bevinni iramodok meg amire ostorával válaszol, de elmosolyodok és a kardot feláldozva apró jég tõrt dobok felé és arcát sikerül megvágnom. Arcára döbbenet ül ki.

Gyorsan mozdulok el, mert újra támadni készül és mögé kerülve fagyasztom le a talapzathoz a lábát és ugrok el ismét.

- Len tudsz mozogni… milyen káár. –Mosolyogva nézek szemeibe és ismét csap az ostorral és látom a filózást a szemében, Kiszabadítja a lábát és újra harcba lendül, Sok találatot sikerül bevinnem, de a jég technika használata jelentõsen kimerít, így a végére mikor õ lendül komolyabb támadásokba már csak menekülni van elõle erõm és végül legyõz. Térdre rogyva kapkodva a levegõt támaszkodok meg. kezem véres és lassan emelem fel rá a tekintetem.

- Feladom… te… te nyertél…- Mondom ki és ez szinte ólomként nehezedik a szívemre, mert nem sikerült bebizonyítanom neki, hogy már nem vagyok kislány, hogy végre észrevegyen. Kihirdetik a gyõztest és elõre csuklik a fejem. Ajkamba harapva lassan állok fel és megyek le a ringrõl. Egészen a falig és ott dõlök annak. Az égre pillantok és szemeimbõl egy könnycsepp gördül le. –Nem sikerült bizonyítanom…