Csöndben állunk, és nem pörög az agyam. Valamiért leállt. Amint Hisagi feláll, megcsap az illata, és a hasam görcsbe rándul. Ilyet nem kellene csinálnia. Vagy ha ezt teszi, az azt jelentené?
- Gyógyuljatok meg, gyakoroljatok most egy kicsit a társaitokkal, hogy miben lettetek jobbak, min kell még javítani, és pénteken megbeszéljük, mi a helyzet, oké?
- Oké.
Renjin látszódik, hogy nem igazán érti, mi is van valójában. Nem is baj.
- Nem igaz, hogy leszek én így él tanuló?!
- Te? Sehogy, ha még nem is vettek fel a legjobbak osztályába, azaz hozzánk.
Renji vigyorog, Rukia meg csapkodja a kezével.
- Na, ha már itt vagyunk, akkor együnk.
- Éhenkórász – húzza el a száját Rukia, de látszódik rajta, hogy õ is benne van a dologban.
- Én, ha nem haragudtok, ezt most kihagynám, és visszamennék a koliba. A hasam nem hiszem, hogy be bírná fogadni a kaját.
Megfordulok, és elindulok a kijárat felé. Visszaintek, de már nem is izgatnak. Gondolják csak azt, hogy az alkohol egy idõre elvette mindennemû élelmiszertõl a hangulatomat. Nem érdekel. Más érdekel. Az, hogy lezavarjam azt az apró kis vitát a fejemben, pont azt…
A koli épületének a lépcsõjén megszédülök. Hol máshol, mint éppen a második emeleten. Felnyögök, de amilyen gyorsan csak tudom, folytatom az utamat. A szobánkhoz érve elõkotorom a zsebembõl a kulcsot, és kinyitom. Az ajtót óvatosan bezárom, és ráfordítom a zárat. Legalább legyen egy kis idõm összeszedni magam, mielõtt Renji beront a szobába.
Leveszem a cipõm, majd lefekszek az ágyra. Becsukom a szemem, és máris hallom a hangokat.
Próbálok elvonatkoztatni a péntektõl, de nem megy…
A szüleim mit gondolnának? Nem, õk nincsenek itt, és nem is lesznek itt, innentõl kezdve mindegy a feltételes mód. Az a lényeg, hogy én mit szeretnék, és miért.
Jó lenne vele együtt lenni, mert végre lenne valaki, aki közel áll hozzám, és nem lennék teljesen árva. Tényleg, õ honnan származik? Soha nem hallottam volna, hogy a családja hírneve miatt került volna elõrébb. Lehet, hogy õ is árva? Amekkora szerencséje van…
Nézzük, milyen érdekbõl lehetnék vele. Egy nagyon jó barát az osztagoknál (legalábbis a többiek ezt látnák), akinek számít a szava. Az elõrejutás úgymond elintézve. Csak én erre nem vágyom. Más haszon, ami miatt érdekem lenne? Azt hiszem, nincs, és ezek kihúzva.
Csak az az érzés, ami az étkezõben megcsapott. Az nyugtalanít… De miért? Még csak nem is a kellemetlen részeket elevenítette fel az agyamban!
Az arca, amikor velem volt…
De biztos, hogy rám vágyik, hogy nem csak valami szórakozás volt? Igaz, a szemei nem ezt mondták, és a reggeli viselkedése sem ezt sugallta, de ki tudja? Ismerem én annyira, hogy tudjam, ez nem csak valami kitaláció volt, vagy egy fogadás része?
Kell nekem a hülyeségekre gondolnom, mikor nyilvánvaló, hogy szeret.
De mit szeret bennem? Biztos a lidérctámadás, amiatt ment el az esze. Mikor fejbe kapta az egyik, engem látott volna meg elõször? Mint valami szerelmi bájital, mikor errõl szó sincs. Nem, akkor még azt se tudta, hogy kik vagyunk. Csak elsõsök voltunk a szemében, na meg feladat. Aztán a támadásunk, ami az én ötletem volt legjobb emlékeim szerint… annyira nem tiszta. Mert ha tényleg én találtam ki ezt a gyakorlásos dolgot, végül is én sugallhattam neki bizonyos érzéseket.
Csak azt akartam, hogy ne legyen egyedül…
Egy test csapódik az ajtónknak, majd jön a testhez tartozó hang is.
- Miért zártad be ezt a rohadt ajtót?
És meg a kérdés közben csak annyit gondolok: Basszus, miért pont most?

A percek egyre csak peregnek, órákat alkotnak, majd végül napok formájában elmúlnak. Továbbra se tudom, mi is legyen. Kettõn áll a vásár, nemde?
Csütörtökön az elsõévesek úgy viselkednek, mint akik megkergültek. Egyedül én vagyok az, aki még csak el sem mosolyodik azon, hogy házi verseny lesz. Csak egy újabb értelmetlen feladat. A gyõzelmi esélyek a magasban, ahogy Renjinél is. Rukiából sem nézem ki, hogy egybõl össze fog esni harc közben.
Nézzük, kinek mi az elõnye és a hibája. Az elõnyöm, hogy jó a démonmágiám. A rossz, hogy nem használom. Renji jól harcol, és most ráadásul ez a lényeg, mivel nem lehet egy lánglabdát sem belelõni a másikba. Rukia átlagosan teljesít, de mindenképp jobban, mint azok, akikkel egy osztályba jár. Vajon nem lehetne átpakolni hozzánk? Nem, ahhoz fejesnek kellene lenni egy rokonának az akadémián. De hát rokonai sincsenek, és egy ismerõse volt, mikor idejött: Renji.
Nézegetem a többieket, ezt már úgyis régen tettem. Nem harcolok velük, órákon is inkább azt elevenítem fel magamban, hogyan küzdtünk a tisztáson egymással…
Ekkor vált át az agyam a képzeletbeli Hisagiról a valóságosra. A teremben van. Vajon miirõl beszél a sensei-jel?
Nem… lenne szabad… rá figyelnem… és vonzz… a tekintete… a szemébe… akarok… nézni…
Miért nincs egy kicsi hang a fejemben, ami azt mondaná, hogy te idióta?! De ideje a harcra figyelni. Az elsõ ellenfelem az osztály egyik legrosszabb tanulója. Legyõzöm, ez nem is kétséges.
Az ott tényleg egy vágás tõle?
Gyorsan összeszedem magam, és beviszek egy találatot. Én jutottam tovább az elsõ körben.
Utána meg ment szépen minden addig, amíg már végképp nem tudtam figyelmen kívül hagyni Hisagit, és kaptam a karomra egy igen szép vágást. Megadóan felemelem a kezeimet, és feladom a küzdelmet. Néhányan döbbenten néznek rám, és közéjük tartozik Renji is. Csak megrázom a fejem, felemelem a hüvelykujjam, és sok sikert kívánok neki. Leülök szépen, és Hisagi felé nézek, közben meg néha Renji felé pislogok. Most épp õ küzd az elsõ helyért, de hát úgyis nyerni fog, utána meg majd verni fogja a mellét, hogy milyen nagymenõ õ… Én is az lennék, könyörgöm, de most valahogy mindez olyan nehéz feladatnak tûnik. Az eredményhirdetés után felállok, és elindulok Hisagi felé. Mintha riadalom futott volna át az arcán, utána felpattant, és lelépett. Én meg azt se tudom, mit is akartam mondani neki. Talán semmit, csak odamenni hozzá, és megcsókolni? Nem, biztos nem ennyire ostoba a tudatalattim. Mégis hogy történt meg az egyáltalán, hogy elindultam feléje?

Aztán jött az egész csütörtök este, most meg értetlenül állok Hisagi ajtójában már vagy tíz perce. Egész este azon a meginduláson gondolkodtam, meg azon, hogy mit is érzek iránta. De sajnos tudom, és azért is vagyok most itt…
Bekopogok, és várok. Néhány másodperc múlva nyílik is az ajtó, és Hisagi néz a szemembe.
- Hoy… Kira.
Csak nézek a szemébe, és nem tudok mit mondani, egyszerûen csak bólintok a köszönésre, majd nagy nehezen kiköhögöm neki:
- Bemehetek?
Hisagi bólintott rá, kicsit hátrébb állt, hogy beférhessek a szobájába, és miután beléptem, bezárta az ajtaját. A kulcs nem fordult el a zárban, vagy ha igen, én azt nem hallottam. Elsõ pillanatban ránéztem az ágyra, majd nagy erõfeszítések árán sikerült leülnöm rá. A hajam a szemembe lógott, és nem emeltem fel vagy egy percen keresztül a fejemet, és nem néztem rá. Nem hallottam, hogy megmozdult volna – talán kõvé meredt, annyira meglepõdött, hogy itt talál? Végül nagy nehezen rászánom magam, hogy felemeljem a fejem, és belenézzek Hisagi szemébe. Õ várakozóan néz rám, én meg nem tudom, mit is mondjak.
Amúgy is, azzal kezdõdött az egész, hogy idejövök, és majd lesz valami. Ha akar tõlem valamit, úgyis a szemembe mondja, legalábbis így ismertem meg. Most azonban csöndben van, és csak néz rám a szemével. Nem tudom, mégis mit mondhatnék neki, talán azt, hogy szeretem?
- Hisagi… mit gondolsz…?
Tudom, ez a kérdés önmagában nem is számít kérdésnek, de jelen pillanatban mást nem tudtam mondani. Látom rajta, hogy õ se nagyon érti, mire gondolok, emiatt gyorsan felteszem másképp.
- Mire gondolsz? Mármint… ami a múltkor volt. Az egyszeri, vagy…
A szavaim elcsuklottak, majd nagy nehezen kinyögtem a mondat végét.
- … vagy többszöri.
A kezét karba fonta a kérdés hallatán, és nekidõlt a szekrénynek. Szemöldökét kicsit összehúzta, majd úgy válaszolt az elõzõ mondatomra.
- Tudod, Kira, ez nem csak rajtam múlik… és én soha nem fogok olyat erõltetni, amit nem akarsz.
A hangja nem volt haragos, de nem is volt olyan határozott, mint amilyennek megszoktam. Inkább csak kijelentõ, és az egészben azt éreztem, hogy rám hagyja, úgy, ahogy van a dolgot. Azonban egy probléma van: én soha nem szoktam meg, hogy valamiben én döntsek, mégpedig egyedül. És mégis ezt várja el tõlem. Nem ismer, ennyire nem ismer… Mégsem tudom felvetni ellene. Elvégre én sem ismerem õt egészen. Valami tévképzet volt az egész, hogy ki tudom õt ismerni. Nem, ez nem így van, és erre csak most döbbenek rá.
- Értem.
Nem épp a legjobb válasz, meg ha nem is mondom, úgyis tudja, hogy felfogtam, amit mond, de ezzel is nyertem egy kis idõt magamnak, hogy tudjak gondolkozni. Mennyivel egyszerûbb lenne megint részegen hemperegni, és azt se tudni, hogy hol vagyok.
- Van valami tömény italod?
A lehetõ leggyávább húzás tõlem, mivel még az is egyszerûbb lett volna, ha fogom magam, és kisétálok az ajtón.
- Akarsz valamit, Kira? Inni, aztán öntudatlannak lenni, hogy aztán megint mentegetõzhess, mikor megint mellettem ébredsz? Ha tudatosul, hogy már megint olyat tettél, amit mások nem tolerálnak?
Rám néz, de egy szót se bírok szólni, majd már folytatja is.
- Ha kérdezni akarsz, kérdezz. Ha mondani akarsz valamit, mondd. De légy szíves, most az egyszer állj ki magadért.
Lehajtottam a fejemet, mint egy diák, amikor a tanítója leszidja. Nagyjából tényleg ez volt a valós helyzet, és semmi más. Most talán el kellett volna mennem, de nem akartam. Azt tudom, mit nem akarok, de azt nem, hogy mit igen… Nem akarom elveszíteni, ez világos. Mégis, ez esetben mit mondjak? Sajnos csak egy kétértelmû válaszom van rá, amit valójában ki akarok mondani, az valószínûleg nem menne.
- Szeretnék itt maradni, ebben a szobában.
Engem figyel, hogy akarok-e még valamit mondani. De én nem tudom, ennél többet mit lehetne mondani. Nem érzek elég bátorságot magamban ahhoz, hogy odamenjek, és megcsókoljam, pedig az lenne a legegyszerûbb. Nem kellenének szavak, hogy kifejezzem magam, csak egyszerû tettek. Ha elkezdenék levetkõzni, csak egy ribancnak nézne, még ha nem is nõinek, de az tényleg azt sugallná. Csak a testi vágy, de én nem testit érzek. Azt soha nem is éreztem. De minden más, ami benne van…
A tenyerembe temettem az arcom, és éreztem, ahogy megindul pár könnycsepp a szemem sarkából, és belefolyik a tenyerembe. Az egész annyira érzelgõsnek tûnik, de ha úgy le tudnám õket törölni, hogy nem veszi észre, elvégre még nem sírok, még nem rázkódik a hátam, és nem mutatja meg, mennyire arra vágyom, hogy valaki átöleljen. Megpróbálom a hajam fedezékében a kézfejemmel letörölni a könnyeimet, amiket nem is tudom, miért ejtettem pontosan, majd újra ránézek. Azonban már nem is volt a szobában, a konyhába ment ki. Addig szerencsére össze tudtam szedni magam, legalábbis nagyjából. Két pohárral tér vissza, majd a kezembe nyomja õket. Tûnõdve nézem õket, de valahogy most már semmi kedvem nincsen használni õket. Miközben a két poharat nézem, Hisagi letérdel mellém az ágyra, és az afölött lévõ polcon keres valamit. A két poharat a lehetõ legnagyobb tisztelettel helyeztem a földre, és úgy várakoztam. Hogy mire? Az isteni csodára vagy közbeavatkozásra, vagy mit tudom én…
- Hát ez kissé erõsebb, mint amit legutoljára ittunk, de én szeretem.
- Mi van benne?
- Egy gyógynövényes keverék az emberek világából. Nyugtatóan hat az idegekre.
Majdnem megkérdeztem, hogy van-e benne alkohol, de ha azt mondja, hogy erõsebb, mint amit a múltkor ittunk, akkor valószínûleg van.
Felemelte a földrõl a két poharat, és elém tartotta, én pedig óvatosan kibontottam az üveget, és töltöttem. Az illata egészen kellemes, de ez valamiért nyugtalanítóan hatott rám. Én kértem italt, de ha ilyen lenézõen reagált arra, hogy egybõl azt kértem, akkor mégis mit vár? Hogy ezután majd iszok? Visszacsavartam a kupakot, és átvettem Hisagitól a felém nyújtott poharat.
- Egészségedre.
Hisagi egybõl lehúzta, én meg még mindig némán meredtem a sajátomra. Aztán nagy levegõt vettem, és én is lehajtottam. Az íze jobb, mint a szákénak, az biztos, és az alkoholt is érzem, ahogy végigmarja a nyelõcsövem. Az biztos, hogy nem vagyok hozzászokva.
Jó, ennyi elégnek kell lennie, ittam is, meg nem is. Egy pohár önmagában még nem ártott meg soha senkinek semmibõl, kivétel, ha színtiszta alkoholról van szó, de esetünkben ez nem így van.
- Hisagi, nekem fogalmam sincs, hogy ki is vagyok pontosan. Az önismeretem a nullával egyenlõ, és én is.
Rövid csend után Hisagi szólal meg.
- Miért érzed magad ilyen szerencsétlennek?
Mert az vagyok – de aztán ezt nem vágom rá, mert neki vannak rosszabb élményei is, mint nekem. Vagy legalábbis az övéi frissebbek, mint az enyémek. Van különbség a hetek és az évek között.
- Soha nem volt olyan problémám, amit valahogy ne tudtam volna megoldani, és most nem tudom, mégis hogyan fogjak hozzá. Ne vedd sértésnek a probléma szót, tényleg. Csak…
Felsóhajtok, mint ezalatt a rövidke idõ alatt már oly sokszor megtettem, és csak meredten nézek magam elé. De végül is, van, aki jobban kezelné nálam ezt a helyzetet? Biztosan, csak én lehetek ilyen béna. Felemelem az üveget, hogy újratöltsem a poharakat.
- Tudod, én egész héten azt vártam, hogy most itt legyél…
Ebben a pillanatban görcsbe rándult a gyomrom, és mintha az ereimben lévõ vér jéggé hûlt volna. Az üvegbõl csak folyt az ital, és alig tudtam átemelni a másik pohár fölé, hogy ne a földre csurogjon a színültig megtelt pohárból a többi ital.
- Mert ez annak is a bizonyítéka, hogy nem tettem olyat, amitõl undorodnál…
Egy furcsa kis fintor jelent meg az arcomon, de szerintem ezt még õ sem tudja beazonosítani, hogy minek szól.
- Hogy nem gyûlölsz mindazért…
Ugyan, miért gyûlöltem volna? Erõs késztetést éreztem rá, hogy átöleljem a vállát, de valamiért mégse tettem meg. Fogalmam sincs, ilyen szavak után hogy kell viselkedni, soha nem voltam még senkivel.
- Nincs okom gyûlölni érte, hiszen a legjobb emlékeim szerint én húztalak újra a lépcsõ felé, hogy menjünk a te szobádba.
A hangom teljesen színtelen, amíg ezt elmondom, utána meg felsóhajtok. Ennyi sóhajtozás egy kupacban, hogy miért nem bírok értelmesen viselkedni. Legyél kemény belül, viselkedj értelmesen. Ne úgy, mint aki most akar idegileg összeroppanni. Csak kibírom valahogy azt is, ha elküld a fenébe. Mennyivel egyszerûbb lenne mindkettõnknek… De most nem az egyszerûség miatt vagyok itt. Ha azért lennék itt, akkor el se jöttem volna ide, hanem meghúzom magam, vagy felküldöm Renjit, hogy mondja meg Hisaginak, nem megyek többet az edzésekre.
Oldalra sandítottam, és csak azt láttam, hogy Hisagi néz maga elé, majd felemeli a teljesen tele lévõ poharat. A másik csak a feléig lett töltve, és úgy néz ki, az lesz az enyém. Nem is baj…
- Igen… annak… az volt a legjobb.
A szavaiból ítélve csak arra tudok gondolni, hogy ez az érzés nála már régebb óta tart. Nálam meg… fogalmam sincs.
- Szeretnéd most is…? Ne aggódj, nem mentegetõznék utána. Akkor… nem tudtam még, akarok-e bármit is…
Kissé meggondolatlan lépésnek tûnik így belegondolva, ennek örömére lehajolok a poharamért, és elkezdem a benne lévõ italt úgy mozgatni, hogy körbe-körbe forogjon. A figyelmem csak eköré épül, és nem is igazán gondolkodok máson, csak hogy ne menjen ki belõle az ital egy rossz mozdulatnál.
- És most…? Te… te szeretnéd…?
Most miért kellett visszakérdezni?
- Hümm… - azzal fogom magam, az ég felé emelem a poharam, és lehúzom a tartalmát. Remélem, egyértelmûnek veszi, hogy magunkra iszok. – Csak ne fájjon.
Halványan elmosolyodom, és várom, mit lép. Lépni persze nem lép, ugyanúgy ül az ágyon, ahogy eddig. Az itala maradékát megissza, majd óvatosan lerakja a földre a poharat.
Nem tudom, mennyi kedve van hozzá. Lehet, hogy el fog taszítani magától, hiába vágyik rá, mivel azért ez így mégis milyen. Feljövök, megbeszéljük a dolgokat, és máris ágynak is esünk. És ha most nem fog menni egyikünknek se? Vagy csak megjön majd hozzá a kedve? Egyáltalán én miért vágyok arra, hogy alatta legyek? Nem akarok lent lenni!
De biztosan élvezné, csak el kell engednem magam, meg figyelnem kell arra, mit hogyan csinálok. Mit is tennék, hogy én élvezzem, de vajon neki is az lenne jó, mint ami nekem?
Nem kéne az idõt húzni, a végén még tényleg elküld a fenébe.
A háta mögé mászok az ágyon, és a nyakánál átkarolom, majd megpróbálom széthúzni a ruháját. Ha segít, ha nem, megszabadítom tõle. A kérdés egyedül a lenti masni, hogy szétoldódik-e magától, õ oldja ki, vagy nekem kell a nyakába ugranom hátulról, de nem hiszem, hogy azt értékelné. Vajon mennyire cselekvõképes?
Ha akarja, úgy is megteszi… Igen, és már látom is, ahogy megindul a keze, hogy kioldozza az anyagot, és hogy tovább vetkõztethessem. Hideg ujjaim óvatosan érnek a bõréhez a mellkasán, hagyom, hogy ingerelje, én pedig próbálok az ösztöneimre hallgatni. Megcsókolom a nyakát, és reménykedem, hogy úgy éli meg, mintha tüzes vasat nyomtak volna rá – hogy ott maradjon az emléke, és mindig érezze…

Hiába próbálja leplezni, látom, hogy közelében sincs annak a harcmodornak, amit eddig használt. Ejnye, senpai, ennyire nem kellene lesajnálni. Persze, nem vicces, hogy ennyire gyengék az ütéseim, meg az se, hogy még bénább vagyok, mint eddig, de nem kell úgy bánni velem, mint valami kis porcelánbábbal. Egy pillanatra látom, hogy elkalandoznak a gondolatai, amit nem igazán lehet megengedni harc közben, még akkor sem, ha egy olyan szerencsétlennel küzd, mint én. Lendítem a kardot, és lám!, majdnem el is találtam. Kis meglepõdöttség Hisagi arcán, de meg is érdemli.
Folytatódik a harc, és mindegy, hogyan támadok, még a közelében sem járom egy vágásnak. De ez így még rosszabb, mint a múltkor, amikor lezúzta a kezem. Még most is érzem azt a csapást, és fárad is a jobb csuklóm… nem állapot, még egy fásli réteget rá lehetett volna tekerni. Akkor stabilabb lenne a kezem, igaz, kevésbé tudnám mozgatni is.
Nem baj, meg tudom oldani. A mai cél a büntetés, hogy így nem lehet bánni velem. És csodálkozik, ha az ilyen küzdelmek után még lentebb megy az önbecsülésem?!
Bal oldalt jön a következõ támadás. Egy próbát megér, elvégre, ha nem figyel, biztos, van valamennyi kis esélyem… Megfogom a markolat végét a bal kezemmel, a jobb lábammal kissé elõrébb lépek, és beleállok a kardütésbe, amit Hisagi indított. A kardok összeérnek, de érzem, hogy nem fogja olyan erõsen a kardot. A kardok el se válnak egymástól, úgy indul meg Hisagi pengéje visszafelé, az enyém pedig elõre. Már várom, hogy ellépjen a kardom elõl, de semmi reakciót nem látok az arcán, hogy feltûnt volna neki, hogy veszélyben lenne a karja egészsége.
A fém elbújik a ruha alatt, és megkóstolja a vért. Mintha valami elszakadt volna bennem egy másodpercre. Jól esõ érzés, hogy végre eltaláltam, másfelõl viszont a körülmények lelomboznak, hogy ilyen béna küzdelemben sikerült csak ezt elérnem. De jó lenne tovább hasítani, csak hogy ne kezeljen úgy, ahogy a mostani harc folyamán eddig a pillanatig…
A kardom visszahúzom, és csodálkozva nézek a rajta lévõ piros cseppekre. Vér… jó lenne még többet látni rajta… Mit csinálok? Hogy jutnak ilyenek az eszembe? Biztos a kevés alvás, vagy valami rosszat ettem… Eh.
Felnézek a kardomról Hisagi karjára, és egyre boldogabb leszek. Fájdalom okozása nem volt a tervben, de a megsebesítés igen. És lám, folyik a vére, átitatja a ruhájának az anyagát, és egyre többet hódít meg magának a vörös nedû a ruha szövetébõl.
- Na ez szép volt, Izuru – mondja, és mosolyogva fordul felém, és mintha kicsit meg is lenne lepõdve.
Persze, meglepõdve…
- Váú, senpai, annyira meglepõdött, hogy már nem is Kira vagyok? – A kis kérdésemet egy gyönyörû mosollyal toldom meg. Nem vagyok hozzászokva ehhez az Izuruzáshoz tõle. Renji-éktõl más, de tõle…
- Na, gyere. Nézzük meg Abarait, akarok kérdezni valamit tõletek.
Beszélgetés nélkül indulunk el a gyengélkedõ felé. Kissé le vagyok lombozva, de ezt nem mutatom ki. Maradjon meg csak abban a hitben, hogy ezzel jót tesz nekem, én meg majd megoldom valahogy.

- Igen, sikerült betalálnom! Emlékszel, hogy leszólt azért, mert két kézzel harcoltam? Erre most nem úgy találtam be nála? – lelkendezek Renjinek, és próbálok tényleg vidámnak tûnni. Igaz, valóban örülnöm kéne ennek az eredménynek, még akkor is, ahogyan sikerült elérnem. Végül is: õ nézett le annyira, hogy azt hitte, megengedheti ezt magának.
- Ne már! Az elsõ igazi vágás, amit a senpai-on ejtettünk! És én nem láttam!
Vigyorgok Renjire, és még véletlenül se gondolok arra, hogy el kellene mondanom neki a körülményeket. Egye csak meg a fene, hogy õ ezt nem tudta elérni.
- Hát ez van. Ennek örömére lenne kedvetek iszogatni egy kicsit?
Iszogatni? Hogy kocsmába menni? Annak nem lesz jó vége, ezt már most látom.
- Hát… nem is tudom, senpai… Nem lesz belõle gond? – Kérdezi Rukia, és mélységesen egyet értek vele.
- Miért lenne? Szerintetek tiltják az alkoholfogyasztást?
- Hát az Akadémia területén nem is lehet… - Próbálok kifogást találni, de Hisagi elsõ körben leszavaz az érveivel.
- Jóvan, nem is azt mondtam, hogy az igazgató ablaka alatt kell megejteni a dolgot. A szabályzat lényege az, hogy az iskola területén ne. Viszont a kimenõt el tudom intézni nektek, a kollégiumvezetõ jó ismerõsöm.
Megborzongok, és végigfut az agyamban az összes negatív lehetõsége az estének. Úgy beseggelünk, hogy haza se tudunk jönni, valahogy arra csöppen egy ismerõs az akadémiáról, és beárul minket… Vagy annyira másnaposak leszünk, hogy az enyhén szólva nyilvánvaló lesz a tanároknak.
- Akkor én simán megyek! – vigyorodik el Renji, mire bennem (lassan) kikristályosodik a vérem. A megfagyás még nem állt be, de érzem, ahogy a kis szúrós valamik karcolják belül az érfalakat.
- De téged most begyógyszereztek, nem?
- Igazából csak kenõcsökkel kezeltek, meg a fájdalom ellen adtak gyógyszert, viszont nem fáj úgy, hogy be is vegyem. Ha meg mégis, legalább nem a koliban töltöm a péntek estét…
- Hát… Végülis…
- Így van, Rukia! Ezt a lehetõséget nem szabad kihagyni! Na és te, Izuru?
Ha Rukia igent mondott, égõ lenne nem belemenni. De ha õ is jön, rá is kellene vigyázni, a végén még mindenki rá fog mászni, az meg nem kellene…
- Öhm… - Rövid kis szünetet hagyok, és tényleg megfontolom, hogy azt mondjam: nem, az istenekre mondom, de nem megyek, inkább húzom meg magam! De beletörõdök a halálos ítéletbe. – Felõlem oké.
- Oké, akkor este olyan hétre gyertek az Akadémia elé. Remélhetõleg még elõtte elintézem a kimenõtöket, ha nem, akkor azt még gyorsan lezavarjuk és megyünk.
Már indul kifele, és hagyom, hogy az agyam elterítse a káosz sötét felhõje, amikor az ajtóban nagy vidáman megáll, és visszafordul.
- Ja, és még valami. Tekintve, hogy semmilyen órabért nem számolok fel az edzésekért, azt hiszem, igazán elvárhatom, hogy pár körre meghívjatok az este, igaz?
Az még belefér, lévén, hogy honnan származok… ezzel sem kellene felvágni. De legalább nem fognak be dolgozni minket, hogy legyen mibõl megadnunk a tartozásunkat.
- Naná, senpai, ez csak természetes azért, mert már névrõl ismernek itt az orvosok.
Rövid mosolyszünet következik, és kezdem megfontolni, hogy csak úgy teszek, mintha fogyasztanék is valamennyit a piából.
- El is vártam. Vacsorázzatok be rendesen!
Hogy legyen mit kihányni? Heh, inkább egy kis rizs vagy pár szem keksz, és békésen meglesz a gyomrom.
Hisagi elment, és már csak hárman maradtunk a szobában.
- Én most visszamegyek a szállásba, lefürdök, meg átöltözök. Este nem hiszem, hogy részegen beállnék a zuhany alá, a végén még ott esnék össze. Renji, mikorra érsz fel?
- Még vagy fél óráig tuti, itt fogok egy helyben élvezkedni, utána már csak elengednek.
- Annyi elõny elég is lesz. Akkor majd hatkor megyünk vacsizni, utána meg… - újra megborzongok, és nem bírom befejezni a mondatot. Ez égõ lesz, fõleg, ha nem fogom bírni a piát. Kínos.
Felállok, meghajlok Rukia irányába, Renjinek meg egy intéssel köszönök, és elindulok a kollégium felé.

A gõzölgõ zuhanyzóból egy szál törölközõben lépek ki. Számításaim szerint még van idõm Renji hazaérkeztéig, addig meg enyémnek tudhatom a szobánkat.
- Ki van itt! – ordít fel valaki, miközben csapódik kifele a szoba ajtaja, és belép nagy életvidáman Renji.
- Az anyádat! – Szalad ki a számon, ami az átlagos higgadt viselkedésem ellenére eléggé meglepõ. Renji szemei el is kerekednek, miközben én mindkét kezemmel azt a rohadt törölközõt fogom a derekamon. – Tûnjél lefürdeni!
- Na, Izuru, csak nem mást vártál, hogy így kicsípted magad?
Legszívesebben hozzávágnám az elsõ kezem ügyébe esõ tárgyat, de mivel ez a törölközõm, nem teszem meg, csak a szemeim villannak meg kéken, mire Renji megvonja a vállát, és besétál a zuhanyzó részlegbe, ahonnan enyhe párafelhõ kúszik be az ágyak fölé. Két ajtó is záródik, az egyik a fürdõé, a másik a szobánk ajtaja.
- Hagytál egyáltalán meleg vizet? – Hallatszódik át Renji hangja az ajtón át. Hozzávágom az ajtóhoz a törölközõmet, és dühös léptekkel kezdek el ruhadarabokat elõkotorni a szekrényembõl. Miután felöltöztem, felveszem a földrõl a törölközõm, és kiterítem az egyik székre. Na igen, kultúráltan berendezett kolink van: emeletes ágy, egy pici asztal, két szék, meg ruhásszekrény. Meg egy kis zuhanyzó. De legalább az adott körülményekhez képest jó. Persze otthon minden más, jobb, kényelmesebb, de nem lehet panaszkodni. Renjinek is elõszedek pár ruhadarabot, hogy ne kelljen ugyanazt megélnie, amit nekem. Nyitnám ki a fürdõszoba ajtaját, hogy berakjam neki a ruháját, de az ajtó újra eltûnik, és nagy vidáman lép ki a célszemély.
- Ezt nézd! – Mondja nagy vidáman, és az oldala felé bök, aztán mikor tudatosul benne, hogy az ajtó elõtt álltam, szélesen elvigyorodik.
- Na, úgy látom, mutogatnom sem kell, láttad már eleget.
A számára elõkészített ruhadarabokat a kezébe nyomom, és hátat fordítok neki. Eddig még nem volt elegem belõle a mai napra, de lassan eléri a határokat.
- Öltözz, aztán menjünk enni. Ha késünk, és velünk akarja kifizettetni az emiatt pluszban megivandó szakéit, te fogod kifizetni.
- Mintha neked nem telne rá.
Egy percig annyit lehet hallani, ahogy Renji szöszmötöl a háttérben, majd szól, hogy kész van, mire egy kis pénzt veszünk magunkhoz, hogy ne kelljen külön felrohanni érte.
Az épület elõtt találkozunk Hinamorival. Vele is milyen rég beszélgettünk már huzamosabb ideig! Megkérdeztem, merre tart, és a válasza az volt, hogy vacsorázni. Gyorsan rávettük Renjivel, hogy jöjjön csak velünk, ne legyen egyedül a mai este folyamán. Legalábbis vacsoránál. Valahogy nem fûlik a fogam ahhoz, hogy velünk jöjjön a kocsmába. Nem egy Rukia.
Amikor megvagyunk mind a négyen, elindulunk az étkezõ felé. Röviden megkajálunk, közben érdeklõdünk Hinamori hogy léte felõl, és mikor befejezzük az étkezést, elindulunk, hogy találkozzunk Hisagival. Hinamori azonban hamarabb elválik tõlünk; azt mondja, meg kell látogatnia valakit.
- Rendben, Hinamori-san, vigyázz magara!

- Ne bánkódj, Renji.
- …
- Lesz még elég alkalmad arra, hogy leidd magad.
- …
- A lányok amúgy se bírják a részeg udvarlókat.
- Nem a csajozás volt a célom.
- Hanem a pasizás…? – Kérdez közbe Hisagi, mire mindhármunknak elkerekedik a szeme. – Csak viccelek.  – Vigyorodik el, majd úgy hátba veregeti Renjit, hogy én hallom a tüdõje rezonálását.
- Nahát, senpai, nem is hittem, hogy van ilyen oldala is. Valahogy edzésen ez nem tûnt fel. – Kezdek bele a szívózásba, amit Renji szépen folytat is.
- De ne izguljon, mi elfogadjuk így is…
- Most hagyd abba, Abarai, mert erõvel itatok veled valami kurvaerõs szakét.
- Jól van, na, nem kell itt pánikolni.
- Hörrr… - Fûzi hozzá kreatív véleményét Hisagi, amin elvigyorodok.
Rövid séta után megérkezünk a kocsmához. Odabentrõl nevetgélés, néha felhangzó énekszó, és egy-egy ordítás hallatszódik ki. Sandítva nézek rá Renjire és Rukiára, akiken nem látom azokat a tüneteket, amiket magamon érzek. Jó, származásukból adandóan õk az ilyen helyekhez jobban hozzá vannak szokva, mint én…
Hisagi lép be elsõként, és miután nagyjából tisztának ítélte meg a terepet, int nekünk, hogy lehetünk elég bátrak, és bemehetünk.
Odabent az orrom megcsapja a tömény alkohol párája, és már most elkezd forogni a gyomrom. Egy idõvel el fog múlni, mert az ember orra nagyon fáradékony, de most még erõsen kell küzdenem, hogy ne piálás elõtt adjam ki magamból a vacsorát.
A sarok felé haladunk, ami a lehetõ legszimpatikusabb ezen a helyen. Maximum két irányból tudnak részegek arra vetõdni, nem pedig négybõl, ahogy mondjuk a terem közepében lenne rá esélyünk. A sarokban három idõsebb férfi ül, az egyik kopasz, a másik fekete hajú, és eléggé ki van gyúrva, a harmadikat meg ahogy meglátom, leesik az állam. Eddig úgy hittem, nincsenek melegek a mi világunkban, de õ… Lassacskán odaérünk, mivel nehezítõ tényezõket is kerülgetni kell: asztal, szék, földön fetrengõ emberek… De nem sok, legalábbis lesz még több is, amihez képest ez még kevés.
- Hoy.
- Hát helló Shuuuuheeeei!!! Igyál! – ordít a kopasz, miközben már egy poharat nyom Hisagi kezébe, aki a pohárral együtt letelepszik az asztalhoz. Már azt hinném, hogy csöndben mi is leülhetnénk, de ekkor a kopasz vág egy hátraarcot, és újra „megszólal”.
- Ti vagytok Shuuhei tanítványai? Jaaaajjj, egyem meg…!
Az asztalnál ülõk röhögésben törnek ki, én meg önkéntelenül is hátrébb lépek egy lépést. Gyorsan felmérem a csoportunk állapotát: Rukia amióta belépett a helyiségbe, azóta néz ki egyre rosszabbul, és most látom rajta, hogy tényleg nem igazán tudja, hogy is került ide, míg Renji viselkedése szerencsére megnyugtatóbb: õ még ember a talpán.
A következõ pillanatban csak annyit látok, hogy mozog a „szépség” szája, de egy hangot se hallok belõle. Aztán egy mondat csak eljut a fülemig.
- Gyertek ti is nyugodtan, 11-ig nem veszélyes mellé ülni.
- Onnantól meg fusson, ki merre lát… - szól közbe a kopasz, mire újfent feltámad a röhögés az asztalnál.
Az asztalnál a hosszabb, fekete hajú fazon mellé kerülök, aki röviden elmondja nekünk, hogy ki kicsoda az asztalnál.
- Az én nevem Yumichika, a kopasz az Ikkaku, õ meg Iba – a két megnevezett személynél az ujjával bök feléjük. – Hány szakét kértek így elsõ körben?
- Õk ketten isznak, én meg nem. Rohadt gyógyszerek. – Renji arca kissé dühödt arckifejezést vesz fel, mire Ikkaku rákérdez, hogy mi a jó égért vett be gyógyszert, ha tudta, hogy ide fog jönni. Ezután beindult a beszélgetés és az ivászat.
A legszembetûnõbb Rukia viselkedése volt. Olyan módon beszélt, ahogy még soha, és ezen meglepõdtem még az alkohol hatalma alatt is. Nem ismertem azelõtt, hogy ide került volna, úgy, mint Renjit sem, de a vörös mesélt arról, hogy milyen is volt régen Rukia. Hát, most elõjött belõle az igazi énje, és eléggé furcsa.
Egy ideig még ott voltak, aztán eltûntek. Most meglepõdve nézem, hova tûnt Renji, meg Rukia, hiszen az elõbb még mindketten itt voltak…
- Eltûntek…
- Kik tûntek el?
- Õk… a többiek… érteeed? – Kérdezem Yumichika felé, mire mindenki nevetni kezd, és én is. Egy másodperc alatt elfelejtem, hogy Rukiáék egyáltalán velünk voltak az éjszaka folyamán. A képek töredezettebbé válnak, és az alkohol se marja úgy a torkom, mint a legelején, amikor legszívesebben kiköptem volna az egészet.
Valami hang kitör a torkomon, azután csak annyit hallok hol hangosabban, hol halkabban, hogy azt mondom:
- Szédülök…
Elég furcsa egy szón belül hallani a halkabb-hangosabb kapcsolást, de ehhez hozzátartozik a környezet hangereje is. Próbálok stabilitást találni az óriási magasságokba törõ párnán – az a kemény öt centi magasság, még annyi se -, és a jobb kezemmel belemarkolok a szövetbe.
- Majd a következõtõl elmúlik! – Kiált fel vidáman Ikkaku, és már vágja is le elém a következõ szakés poharat. A bal kezemmel nyúlok felé, de ekkor Hisagi hangját hallom meg a távolból.
- Jól van, kölyök, gyere… elég lesz az így elsõre – azzal megfogja a vállamnál a ruhámat, és próbál felrántani. A kezem egy ideig még fogja a párnát, majd mikor rájövök, az már nem ad stabilitást, a legközelebb esõ élõlénybe kapaszkodom, hogy két lábon maradjak, és ne forogjon annyira durván a világ. Az agyamban átvillan, hogy annyira ki fogom nyújtani Hisagi ruháját, hogy azt is kifizetteti velem, mint a piát.
- Máris mentek?! Hiszen fiatal még az este!
- Én asszem, elértem a határaimat, aztán csak segítek már Kirának hazajutni…
Érzem, ahogy Hisagi átkarol, és úgy próbál kitámogatni az akadálypályáról a friss levegõre. Amikor kiérünk, nagy levegõt veszek, majd mikor kifújom, megremeg a testem.
- Friss… hideg… Hideg! Menjünk vissza! – Fordulok szembe Hisagival, mire komoran néz a szemembe, és azt mondja, nem.
- De hát miért? Csak a melegért!
- Akkor sem.

Csöndben indulunk el az instabil világban, és néha elõfordul, hogy valamelyikünk megbotlik. Azt hiszem, többször botlok meg.
- Csillagok… csillagok… csillagokat látok…
Érzem, ahogy a két lábam összecsuklik, majd Hisagi felránt a földrõl, és megyünk tovább olyan szédítõ sebességgel, mintha a pillanatfelvételben szeretnénk meglátni a mozgást.

- Innentõl hazajutsz?
- Igen. – Amint érzem, hogy Hisagi elenged, megfordulok, és a kocsma irányába indulok.
- Ez mégse fog menni.
Újra magamon érzem Hisagi érintését, és elindulunk megint a kollégium felé. Ne már, miért nem mehetünk vissza inni? Az sokkal jobb volt!
- Melyik a te szobád, Izuru?
- A szobám? Hát az nem csak az én szobám… Renji is ott lakik… - nyögöm ki nagy nehezen azt, ami elõször eszembe jut.
- És mi a szobaszáma a ti szobátoknak?
Egy pillanatra olyan sötét lesz, hogy azt hiszem, megvakultam, de aztán egy kis fény mégis eljut a szemembe, így a pillanatnyi kétségbeesés után megpróbálok válaszolni.
- Hát… kettõ…
A teljes mondatot azonban nem tudom összerakni, hogy a kettõ az az emeleté…
- Kettõ? Érdekes, régen az valamelyik alkalmazott szobája volt…
A közeli ajtóhoz lépkedünk, és látom, ahogy lenyomja a mellettem lévõ a kilincset, és az agyamat valami pokolian erõs fájdalomérzet keríti hatalmába.
Ez nem jó hely… Ne nyisd ki!
Azonban a gondolataimat nem hallja meg, és dörömbölni kezd az ajtón, és beordít.
- Abarai! Kinyitnád?
- De ez nem az én szobám… - nyögöm ki nagy nehezen, és próbálok eszméletnél maradni. Egy szakéval biztosan több ideig egyben maradtam volna…
- Mi?! – Fakad ki Hisagi, és próbál a szemembe nézni, ami fizikai képtelenség, mivel túl közel vagyok hozzá, hogy ezt meg tudná tenni.
- Én a hatvankilencesben lakom… - teszem hozzá minden erõmet felhasználva a mondat érthetõsége érdekében.
- Mi a kurva anyátok van már megint?! Elmúlt éjfél, ti kis köcsögök!!! – hallatszódik az ajtó mögül a bizalomgerjesztõ hang.
Eltûnik a föld a lábam alól, és valami kellemetlen rázkódást érzek minden porcikámban. Ez leginkább a gyomrom tájékán válik bosszantóvá. Egyre gyorsabb a rázkódássorozat, majd megint talajt fogok – nem éppen kellemes módon, mindkét térdem megrogy, és ha nem lenne ott a fal, már rég a földön csücsülnék. Lezárom a szemem, a számon át próbálok lélegezni, hogy kitisztuljon valamennyire a fejem, de az esélyem annyi rá, mint egy gyufa lángjának szakadó esõben.
A fejem…
- Na, gyere Aranyom… Még ne aludj el… - Újra érzem az érintését, és hogy próbál arrébb ráncigálni. Elegem van ebbõl a ráncigálásból, nem csak egy test vagyok!
- Nem alszok… be… - motyogom halkan, és érzem, hogy állunk, és stabil a világ. Ilyet is de rég éreztem már. Akkor mégse vinne a szobám felé? Kezemmel megkapaszkodom Hisagiban, mivel a falat nem érzem eléggé biztonságosnak, és most már minden erõmet arra fordítom, hogy ne boruljak el.
Egy gyengéd simítást érzek a nyakamon, de nem tudok sok mindent tulajdonítani neki. Éreztem én már ilyen a mai este folyamán, nem is egyszer, hogy éreztem, de mégse…
Aztán a csók, meleg és édes, alkohol illatú, és érzõdik a kinti friss levegõ is a légtérben. Elfelejtem, ki is vagyok, hol vagyok, és mit akarok kezdeni magammal a világban. Eddig még volt valami cél, eljutni a szobába, aludni, de mostanra már az sem. Nem húzódom el, inkább megölelem a másikat, és kezeimmel erõsebben kapaszkodok meg benne, mint eddig valaha is…
Megszûnik a csók, és csukott szemeimet nem bírom kinyitni, csak hajtom a fejemet abba az irányba, amerre Hisagit sejtem, majd újra összeérnek a szájaink. Õ is közelebb húz magához, és az eddigi részeg-álmos állapotot átveszi a részeg-pörgõ állapot.
Nem tudom, gondolok-e valamire, csak azt veszem észre, hogy húzom Hisagit a lépcsõ irányába. Mi van a lépcsõ tetején? Az ösztön hajt felfele, nem az agyam… A fokokat meglepõen ügyesem veszem, miközben a jobb karom valahol mögöttem, és fogja Hisagi ruháját. Csak ne hagyjon egyedül, legyen mellettem úgy, ahogy még soha senki.
Egy ajtó elé érünk, amit elõször csak úgy értelmezek, egy ajtó. Utána, hogy Hisagi próbálja kinyitni, már tudom, hogy az ajtóról van szó. A háta mögé állok, úgy ölelem át a nyakánál, és ott kezdem csókolgatni, hátha attól lenyugszik, és könnyebben tud koncentrálni a feladatára. Mikor az ajtó kinyílik, beránt a szobába, és egybõl nem tudom, mi a fent és a lent, és mi a különbség a vízszintes és a függõleges között. Érzem, ahogy Hisagi újra a számhoz ér, mire én hagyom szétnyílni…
Csókolva vezet át a szobán, majd finoman az ágyra dönt, ami kis ideig rugózik alattunk, amitõl újra enyhe émelygés fut át a gyomromon, de nem törõdök vele. Egy pillanatra megszûnik a nyomás, és ujjaim fürge táncba kezdenek a ruhámon, hogy minél gyorsabban megszabadulhassak tõlük…
Két test feszül egymásnak, az egyik vékony, de akaratos, a másik erõsebb, és azt sem tudja, mit kezd valójában. Csókok, simítások, a halk nevetésem, ahogy megtöltik a környezetet az illatok, a fény megtörése az ajtó kilincsén… mindenbõl egy-egy kis apró darabka marad meg a fejemben…
Egy pillanatra megfeszül a testem, amikor hozzá ér. Egy apró sóhaj hagyja el a számat, mire fentebb csalom Hisagit, hogy adjon egy újabb csókot, mert megérdemli…
Felnyögök, amikor máshova nyúl… Tûnj onnan – mondanám legszívesebben, de nem jön ki hang a torkomon. A nyakam kiszolgáltatva, és amikor hozzáér, egybõl elfeledkezem arról, mit csinál odalent, és hogy utána mit akar majd csinálni… Ellazulok a csókok özönében, és erre még rátesz az alkohol hatása is… Mi lesz, ha múlni kezd? Nem érdekel…
Belém hatolt… a szemem üresen néz a mennyezet felé, a testem úgy megfeszül, hogy még levegõt se bírok venni, és mikor elkezd mozogni – bennem! -, az ujjaim karmokká görbülnek, és végigszántják a hátát. Lehet, a bõrt teljes mértékben lemartam róla, de ez fáj! Próbálnék arrébb húzódni, de amikor meg szeretne csókolni, nem törõdök a lenti fájdalommal, a fenti élvezetre próbálok figyelni. Átkarolom a nyakát, majd lábammal a csípõjét, hogy még jobban élvezhesse a helyzetet… annyira már nem is fontos, hogy mi fáj, és mi nem…  Egy idõ után még jól is esik, és élvezni kezdem a dolgot.
Megundorodok magamtól, de ez nem tart sokáig. Ahogy néha ajkaink elhagyják egymást, Hisagi arcát nézem, és azt, mennyire nyugodt, és hogy ennyire felhõtlennek még sose láttam az arcát.
Amikor elõször elmegy bennem, megnyugszok. Legalább erre jó vagyok, ha másra nem is…
Kezdõdik az újabb menet, aztán a következõ, és az utáni… Elmerülünk az élvezetben, abban, hogy nem számít, mi a jó és a rossz, minek számít az, hogy együtt vagyunk, és milyen nemû a másik…
A harmadik menet elõtt megijedek, mert Hisagi eltávolodik a számtól. Azt hiszem, hogy el akar küldeni, hogy tûnjek a szobámba, és emiatt felülök az ágyon. Mikor a tekintetünk találkozik, nem látom benne azt a haragot, amire számítottam volna. Lehajol, hogy a szájába vegye a farkam. Melegség önti el a testem, amikor mozogni kezd rajta, majd nyalogatva folytatja az izgatásomat. A kezemmel a hajába túrok, ami nedves az izzadságtól, és az enyém is valami ilyesmi állapotban lehet…
Telnek az órák, és egyre több és több örömteli pillanatban lesz részünk. Azonban jön a hajnal, és a fáradtság úrrá lesz rajtunk és a testünkön, és egymáshoz bújva elalszunk…

Vizet.
Nem bírom ki, vizet.
Ahogy felkelek az ágyból, azt érzem, hogy zúgnak a harangok, közvetlenül a fejem mellett. Vibrálás, elképzelhetetlen hangzavar és fájdalom. Mitõl van ez?
Szinte nem is látok a fényben, annyira élesen világít, hogy nem bírom ki. Vagy csak a szemem szokott el tõle? Megyek arra, amerre a zuhanyzónak kellene lennie, meg a csapnak, hogy ott tudjak inni egy kis falat, de amikor kutató ujjakkal pásztázom a falat a kilincs után, és nem találom, összeszedem az erõmet, és jobban kinyitom a szemem, hogy jobban lássak.
Elõttem tényleg a fal van, és az ablak is annyira furcsa helyen van… a mi szobánkban nem ott van…
Egyáltalán hogy jöttem haza?
Hisagi kísért, de, utána semmi…
Az ágyra nézek, amin ott fekszik Hisagi teljesen meztelenül. Szerencsére a hasán…
Hogy kerültem én az õ szobájába?!
Odamegyek az ágyhoz, de inkább szétnézek a szobában. Két ajtót látok: az egyikben kulcs pihen, a másik résnyire nyitva. Az ajtón belesve a fürdõszobát találom, és a csaphoz sétálok, majd iszok, annyit, amennyi belém fér. Megmosom az arcom, élvezem a víz simogatását, majd amennyire tudom, a kezemmel letörlöm.
Hisagi ágyához sétálok, majd leguggolok az ágy mellé, és onnan bököm meg.
- Keljél fel… Ébredj fel, csak egy rövid idõre… térj már magadhoz!
A hangom elõször halk, majd kicsit ráerõsítek, de még akkor sem éri el a normális hangerõmet. Tovább bökdösöm a hason fekvõt, majd a kitartó munkám elnyeri sikerét: résnyire nyitja a szemeit, majd érdekes hang kiadása kíséretében a szeme elé rakja a kezeit.
- Fáj…
Valami ilyen reakciót vártam.
- Hogy kerültem ide, Hisagi-senpai?
Semmi reakció, csak kicsit mocorog az ágyon, hogy kevésbé fájjon…
- Hogy kerültem ide, Shuuhei?
A hangomban van egy kis lágyság, hogy ne hasogassa úgy a fülét, és ennek hatására tényleg felém fordítja a fejét.
- Megint velem vagy?
Nem értem a szavait, biztos még félálomban van.
- Nem, most vagyok itt, és hogy kerültem ide?
Hisagi felül, mire elém tárul a farka, és egy emlékkép villan be valahonnan az elmém mélyérõl. Ül törökülésben, hátát a falnak vetve, én pedig a mellkasát csókolgatom, míg odalent a kezemmel izgatom. Fázni kezdek, pedig a szobában eléggé meleg van.
- Újra jöttél, hogy fájdalmat okozzál nekem, amikor a valóságban vagyok? – kérdezi suttogva, és álmodozó szemekkel néz bele az enyéimbe.
A mondat azonban túl bonyolult, nem bírja feldolgozni az agyam.
- Ha már álom, bújj mellém… - Hallatja újra hangját Hisagi.
Mikor nem mászok be mellé az ágyba, elõbb meglepõdik, majd zavarodottság jelenik meg az arckifejezésében.
- Mi van…?
- Azt én is szeretném tudni – súgom felé, és mikor látom kikerekedni Hisagi szemeit, elõször fel se fogom, hogy miért. Utána végignézek magamon, és ráeszmélek, hogy nincs rajtam ruha. Elpirulok, majd próbálom leküzdeni az ájulásra való vágyakozásomat. Nem kellene pedig tenni érte, csak az érzésre kellene gondolnom, és már a padlón hevernék, és guggoló helyzetbõl még nagyot se koppannék.
- Mi történt este? – nyögi Hisagi, és újra végignéz a testemen, mire én meg egyre jobban zavarba jövök.
- Fogalmam sincs… - és tényleg nem tudom, de az a kép annyira ott van a fejemben, és tudom, az a megoldás ahhoz, hogy kerültem ide.
Eltelik egy perc, majd még egy, és az estébõl egyre több pillanat ugrik be, de egyik sem deríti fel a szívemet. A másnaposságomat nem is érzem már , a fény se bántja a szememet, és olyan képek peregnek le a szemem elõtt, amiket el se hiszek egybõl, de lassanként beletörõdök, és szánakozok magamon, hogy hogyan lehettem ilyen szerencsétlen, hogy még nemet sem bírtam mondani.
- Azt hiszem, felráncigáltál a szobámba, utána pedig… köhm… - mondja Hisagi.
Tekintetem úgy fordítom Hisagi felé, mintha magával a halállal néznék szembe. Amikor látom Hisaginak a karját, ahogy a takaró felé nyúl, hogy magára húzza, még közelebb húzódok az ágyhoz, hogy még véletlenül se kerüljön a szeme elé, majd araszolva indulok meg a tegnapi ruhámhoz, ami még mindig bûzlik a szakétól. A nadrágomat nagy nehezen felveszem, és Hisagi arcát nézem, aki kõvé váltan néz le a testét fedõ takaróra.
- Vissza kell mennem a szobába – mondom automatikusan, felállok, majd lehajolok, hogy a ruhám felsõ részét is felvegyem.
- Ha most kimész, mindenki látni fog. Hétvége van, nyüzsgés.
A kissé szomorkás hangot nem tudom mire vélni. Sokféleképpen hallottam már beszélni, de így még soha. A másnaposságot, és a viszolygásomat legyûri a kíváncsiság, hogy miért ilyen a hangja, ahelyett, hogy kiátkozna a szobájából.
- Ülj le, nem mászok rád.
Nem merek ellent mondani neki, így végül leülök az ágy azon végébe, amelyik Hisagi-mentes. Csöndben ülünk, majd az órára sandítva azt látom, hogy még csak nyolc óra van. Általában tizenegy körül ürül ki teljesen a kollégium, és majd kettõ körül tér vissza mindenki. Addig még van három óra…
- Mi lesz, ha Renji keresni kezd, és feljön ide? – Töröm meg a csendet pár perc némaság után.
- Akkor feljön, és kit érdekel. Nem volt semmi. Csak nem tudtad elmondani, melyik a te szobád, és ide jöttél aludni.
Bólintok, majd felhúzom a térdeim, és átkarolom õket. Ahogy az adrenalin szintem kezd lejjebb menni, úgy tûnik fel a semmibõl a másnaposság második hulláma, erõsebb fejfájással, mint amilyen nemrég volt.
Vagy negyed órája ülünk, amikor Hisagi közelebb húzódik hozzám az ágyon, továbbra is a takarója alatt. Mintha megint elaludt volna pár percre, és újra félálomban támadna felém.
- Ha már itt vagy újra, mi lenne, ha még egyszer…
Felsóhajtok, és tudom, nem sok választási lehetõség van. Az emlékeim azt mondják, élveztem este, és ha most is élvezném…
De hiszen õ a senpai-om!
De az kit érdekel…
A takaró kezd kijönni alólam, ahogy Hisagi teljesen mellém ért. Karjaival átkarol a nyakamnál, mire egy fáradt sóhajtást akarok. Bárcsak bennem lenne még az alkohol hatása!
Mivel nem öltöztem fel teljesen normálisan, könnyedén le tud öltöztetni Hisagi, majd a nyakamat kezdi csókolni. Elnyúlok hason az ágyon, és remélem, a másnaposság marad meg ebbõl a napból negatív élményként, és nem más…

Háromnegyed tizenegy, és kopognak az ajtón. Újra ruhában díszelgek, nagyjából öt perc óta, és minden vágyam, hogy a szobámban lezuhanyozzak. Újra kopogás.
- Hisagi-senpai! – Hallatszódik be Renji hangja.
Lefekszek a földre, mire Hisagi megy ajtót nyitni. A fejemet fogom, amikor bejön a vörös.
- Izu… Áh, Izuru! Mit keresel te a földön?
- Hagyj békén, fáj a fejem…
- Nem tudtam, mi a szobátok száma, Kira meg nem tudta elmondani. Miután majdnem benyitottam a kettes szobába, inkább úgy döntöttem, nem játszunk ilyet, és inkább aludjon itt.
- De a földön?
- Mit hittél, beengedem az ágyamba? Aki ennyit iszik, vessen magára.
Pont, mint amit nagyjából megbeszéltünk. Renji sóhajt egyet, majd segít felállni két talpra, és egy köszönet kíséretében kisétálunk a folyosóra. Bírnék egyedül is menni, de akkor az túlságosan feltûnõ lenne. Pár órája ébren vagyok, és még nem mentem le…
- Meddig maradtatok még a kocsmában, miután leléptünk Rukiával?
- Fogalmam sincs, de ittam helyetted is… - Enyhén elvigyorodok, de hamar eltûnik a számról. Ez a lépcsõzés kikészíti a fejem.
A szobánkba érve elõkészítek egy adag tiszta ruhát, majd bemegyek a fürdõbe, hogy lemossam magamról mindazt, amit az este folyamán összeszedtem.
A vízcseppek játszadozva gurulnak le a testemen, és változtatják meg a hajam kinézetét. Teljesen elázik, majd sampon és tusfürdõ kíséretében teljesen megtisztulok. Testileg.
Nem igazán kérettem magam az este folyamán, semmire sem. De ott voltam, szólhattam volna, hogy nem akarom. Gyenge lennék? Ennyire? Hogy harcolni nem tudok, még rendben van, de hogy még magamért se tudjam megtenni? Ha azt mondom a legelején, hogy kérlek, ne, biztos megtette volna.
A szomorú hanglejtése a szobában. A sebek a hátán, amiket láttam reggel… Én okoztam õket, valóban?
Annyira zavaros minden… Nem bírok gondolkodni…
Elzárom a csapot, megtörölközök, és belebújok a tisztákba.
- Menjünk ebédelni? Esetleg gyömbért hozzá?
Renji ugratására fel se figyelek nagyon, csak egyet rándul fáradtan a testem.
- Menjünk, de ne siessünk…
Az étkezõben találkozunk Rukiával, aki nagyjából úgy néz ki, mint én. Borzalmasan. Õ még többet is aludt, mint én, és nem hiszem, hogy olyan óriási izomláza lenne, mint nekem.
- Lesz ma edzés vagy valami? – Kérdezi Rukia, mire megszédül a fejem, és minden gondolat kiúszik belõle.
- Nem hiszem, a senpai se nézett ki valami fényesen. Majd holnap biztos lesz valami.
- Ja, berúgunk megint, csak hogy vicces legyen a hétfõ…

Egész éjszaka forgolódtam, és mostanra se jutottam elõrébb. Ha ilyen történik, el kell gondolkodni azon, hogy mi okom volt erre, és egyáltalán volt-e okom rá. Csak az élvezet, az új dolgok kipróbálása, vagy valami érzés hajtott elõre az éjszaka folyamán. Valamennyi érzelem volt, csak már elfelejtettem. Amikor visszajöttünk a küldetésrõl, annyira szomorú volt a barátai miatt, ezért is csapódtunk mellé, hátha fel tudjuk vidítani. Tegnap délelõtt ugyanolyan volt a hangja, mint az eset után… ugyanolyan szomorkás, összezavarodott… Nem tudta, mihez kezdjen ezek után.
Én se tudom, mihez kezdjek ezek után. Idõsebb nálam, de ha azt vesszünk, ne rengeteggel, de hát ugyanúgy pasi, mint én! Ha lenne barátságon túlmenõ kapcsolatunk, az sem lehetne éppen valami nyilvános.
Azért bénázott, mert bejövök neki?
A felismerés elemi erõvel hat rám, és felülök az ágyamban. Odakint még éppen, hogy feljött a nap, de már arra gondolok, mi lesz, ha elmegyünk a tisztásra négyesben. Ott lesznek a többiek, de ezek után elborítékolhatom, hogy semmiképpen sem fog ellenem normálisan harcolni? Ez nem lesz így jól, nagyon nem…
Vissza kellene feküdnöm, hogy aludjak, de az agyam nem bír leállni. Arra gondolok, hogy egyedül van fent a szobájában, és ha most lelépnék, és még a közelébe se mennék, az egy újabb – barát? – elvesztését jelentené. Egyáltalán annak tart? Hiszen szinte semmit sem tudunk a másikról, hogy melyikünk honnan jön…
Talán nem is fontos annyira, csak az, hogy összetartozunk? Milyen összetartozásról beszélünk? Mert ez minden, csak nem… szerelem. Vonzódás a másik iránt, mert valamiért az kell. Lépni a szabályok ellen, élvezni, amit mások elképzelni sem tudnak. De melyik az igazság?

- Ma nem megyünk harcolni.
- De hát senpai, ezt nem teheti velünk! – tör ki Renji az eddigi nyugodt hangulatából.
- Ha belebökök az oldaladba, ordítasz. Kirának ha jobban megütöm a kardját, újra tropára megy a karja. Rukiát pedig nem akarom lezúzni.
- Azért ennyire nem vagyok szerencsétlen! – fakad ki Rukia, és nagyon is egyet értek vele. Megint más, hogy a támadásai lassúak, amikor pedig nem használ teljes kötéseket, akkor nem sokra megy egy hatodévessel szemben.
- Inkább pihenjétek ki magatokat ezen a hétvégén, jövõ pénteken meg majd úgy jöttök ellenem, ahogy akartok. Nincs vita!
- De hát miért? – kérdezi Rukia kissé lehiggadva.
- Csak. – Hangzik a mindent megoldó válasz.
Még csak felém se néz, én pedig, meg se tudok szólalni. Ha felém nézne, mi lenne a tekintetében? Nem is akarom tudni…

- Jóvanna... mindjárt, csak kicsit fogd be a szád...
Ez az elsõ mondat, ami eljut az agyamig. Amióta idejöttünk, csak az jár a fejemben, hogy vajon hogy fogja ezt Hisagi lereagálni. Hiába tudom, hogy erõs jellem, akkor is megvan bennem a félsz, hogy egy pillanat alatt összeroppanhat. Azonban ezek, amikre gondolok, egyáltalán nem látszódnak meg az arcán, így próbálok lenyugodni - nem sok sikerrel.
- Menj csak, Abarai - majd rám pillant. - Szerintem ezt a harcot most inkább hagyjuk, majd bepótoljuk valamikor.
Huh... igen, így a legegyszerûbb. Hátha fejlõdök idõvel annyit, hogy kihúzzam teljes egy percig. 
- Akkor mi megyünk, szia, Izuru, viszlát Hisagi-senpai!
Renji is morog valami köszönés-félét, majd hamar eltûnnek a szemünk elõl. Látom rajta, hogy nem tetszik neki, hogy nem látja, ahogy könnyed mozdulatokkal végeznek velem. Egyszer úgy is látni fogja. De minnél késõbb, annál jobb. Utol fogom érni Hisagit. Példakép nem lesz, de jó ösztönzési alap lesz. Várjunk csak... rendben, hogy eljött velünk, de ezek után a barátjainak fog tekinteni minket? Nem tudom. Egyáltalán mennyi lehet az idõ? Mindenképp menni kellene.
- Senpai... Nemsokára tényleg kezdõdik az órám, szóval lassan visszamehetnénk...
Egy aprót bólint, amit egyértelmû jelként értelmezek, és elindulunk. Leginkább csak az ösvényt nézem, meg az apró kis fûszálakat, de ennél komolyabb gondolatmenetet egyszerûen nem tudok folytatni, hiába is próbálkozom.  
- Milyen órád lesz? - néz rám Hisagi egy kis érdeklõdéssel.
- Kardforgatás. 
Ebben csak annyi a vicces, hogyha más óránk lenne is most, akkor is ugyanezt csináltuk volna Renjivel. 
- Értem - elõre néz, és egy ideig nem is szól semmit. A hallgatást nem nagyon tudom hova eltenni, de biztos van rá oka. Mondjuk ha megszólalna, és mondana valamit, lehet, azt se tudnám... - Igaz is, év végéig meg kell tudnotok a kardotok nevét.
- Hát igen... Sokáig tartott felébreszteni az elsõ alakot, senpai?
Kíváncsian fürkészem Hisagi arcát, és azon gondolkodok, hogy nem tegezem, a múltkor meg meg se említette. Kezdek becsavarodni. Nem kezdek és pont.
- Nem igazán. Én elég hamar meglettem vele, de ezt a többiekrõl nem mondható el... Szerintem az elhivatottság kérdése az egész. De nem kell izgulnod, ha nem sikerülne év végéig a shi-kai, de minden másban a maximumot nyújtod, nem kell évet ismételni. Ilyenre majd minden évben van példa. Ebben az esetben plusz egy évet kap a delikvens erre a feladatra, bár a tanárok beleegyezése is kell hozzá.
Ezen elgondolkodom egy másodpercre. Lehet, hogy neki nem volt sok idõ, de mire én megtalálom a saját lényem értelmét, addig vajon mennyi idõ fog eltelni? Na meg a többieknek... vajon a legjobbakból összeállított csoportnál elvárás csak ez, és ha nem jön össze, lehet, hogy átpakolják egy gyengébbe, mint ahova Rukia jár?
- Ilyenrõl még nem is hallottam!
Szinte reflexszerûen bukik ki belõlem, még bõven aközben, hogy gondolkodom. Lehet, le kellene szokni errõl. Renji rámragasztja a hamariságát.
- Hát igen... Ilyesmivel azért nem szoktak dicsekedni. Így volt ezzel Aoga is...
Egy pillanatra megbicsaklik a hangja, de lehet, hogy csak odaképzelem.
- ... Szerencsére, mind a varázslatok, mind a kardforgatás és az elmélet terén nagyon jók voltak az eredményei, úgyhogy átengedték másodévbe. Egész nyáron gyakorolnom kellett vele. Végül persze sikerült, de már kedvem lett volna megfojtani a végére...
Rámosolygok, majd besétálunk a fõépületbe. Kicsit sietõsebbre fogom a lépteim, és azt veszem észre, hogy Hisagi továbbra is jön velem. Picit meg is lepõdöm rajta, de nem fûzök semmilyen kommentárt a dologhoz.
- És amúgy... a te kardodnak milyen az elsõ alakja, senpai?
Kíváncsian nézek rá, és látom, ahogy elvigyorodik. Már így ezen önmagában meglepõdök. Talán csak én vagyok olyan, aki beképzeli azt, hogy az emberek elõtte nem tettetik magukat? Vagy õ most tényleg így érez?
- A kardomé? Nagyon szép... És borzasztóan veszélyes. Majd egyszer megmutatom.
Elmosolyodok a válaszra. Na igen, az érdekesen nézne ki, ha hirtelen elõkapná a kardját, és teljes bemutatót tartana a fõépületben. Utána meg rendberakhatná az egészet.
Végre elérjük a gyakorlótermet. Látom, hogy már szinte mindenki itt van, és csak egy vörös hajú egyéniséget nem látok, akinek már rég itt kellene lennie. De lehet, hogy még nincs itt egy ember. Ejnye, hát vannak, akik késnek?
- Jajj, Kira-kun, de jó, hogy megjöttél. Már rég el kellett volna kezdõdnie az órának.
- És a sensei? - Kérdezek vissza Hinamori kijelentésére.
- Még nincs itt szerencsére... Abarai-kun hol van? Nem veled volt?
- De, csak volt egy kis dolga. Remélem, nemsokára befut...
Ha meg nem, úgy kell neki. Látom, ahogy Hinamori egy pillanatra megdermed, majd meghajol Hisagi felé, és köszön neki tiszteletteljesen. Ezt egy pillanatra el is felejtettem. Vajon hogy nézhet ki, ha egy hatodéves és egy elsõéves egyszerre jönnek, ráadásul egymás mellett? Évfolyamokat átívelõ barátságok nem igazán szoktak kialakulni. Hisagi közben természetesen visszaköszön neki.
Bemegyünk a terembe, és el is helyezkedünk. Hisagi arrébb húzódik, és letelepedik az egyik padra, majd pár pillanattal késõbb befut Renji is kissé kipirulva.
- Olyat sprinteltem a végén, hogy azt hiszem, nemsokára csillagokat fogok látni. Rukia úgy lekötözött, hogy utána alig tudtam kiszabadulni. De morcos vagyok rá...
Elmosolyodom, és közben elképzelem, milyen Renji belsõ lelkiállapota jelenleg. Szerintem ha két perccel több ideje van, simán fejbecsapja Rukiát, hogy hogyan lehetett ilyen felelõtlen, hogy ennyire erõsre kötötte õt.
Közben befut a sensei, és egybõl Hisagihoz megy oda, így Renjinek marad még egy kis ideje morogni. Egy pillanatra elgondolkodom, mennyire bevett szokás, hogy egy felsõbb éves bejöjjön órára megfigyelõképpen. Végül is, nem nagy dolog, annyi, hogy eggyel többen nézik, ahogy harcolunk.
Mikor a sensei elénk áll, elkezd rendezõdni az osztály, én pedig meglepõdve látom, hogy aki velem szokott lenni ilyen alkalmakkor, sehol sincs. Röviden összefoglalva a jelenlegi helyzetet: ilyen nincs.
A sensei odajön mellém, és röviden összefoglalja, hogy a párom nem is fog megjelenni, majd int, hogy menjek vele. Kissé felvonom a szemöldököm, mikor Hisagi felé megyünk, és érzem, hogy itt valami nem stimmel.
- Hisagi-kun - áll meg legújabb ismerõsöm elõtt a sensei. - Az a helyzet, hogy egy diák gyengélkedik, így páratlanul vannak a srácok. Besegítenél? Így jobban tudom felügyelni a többieket.
- Persze, sensei. 
Feláll, és a sensei arca is felderül. Komolyan mondom, egyre jobban érzem, hogy bepánikolok.
- Nagyon jó! Akkor Kirával lesztek párban, rendben?
Ahogy belegondolok, egyáltalán nem jó. Sensei, ez élve feldarabolna, ha nem tudná a nevemet! Jobb lenne, ha lehiggadnék, mert így meg végképp nem fogok tudni koncentrálni.
- Arrébb menjünk egy kicsit?
Hisagi kérdése valószínûleg semmi rejtett szándékot nem takar, ezzel szemben én mégis fenyegetésként élem meg. Mi van velem? Délután még minden olyan békés volt...
- Hé, nyugi, nem fogok ártani neked, csak majd kicsit megkergetlek.
Összeszûkül a szemöldököm, majd a jobb oldalit felvonom, és kérdõ tekintettel nézek rá.
- A fogadást ezzel kiegyenlítettnek vehetjük?
Hisagi elmosolyodik, és ahogy nézem, tényleg nem akar ártani nekem.
- Akár. Sõt, Renji is láthatja majd, hogy megküzdünk.
A csoport kivonul a szabadba, majd elhelyezkedik mindenki a számára megfelelõ helyen. Mi kissé szélre tartunk, de még így is észreveszem, hogy néhányan kérdõ tekintettel néznek felénk.
- Szerinted miért  küdenek meg egymással?
- Hol van Koninobu?
- Miért nem a sensei-jel küzd?
- Talán õt is be akarják venni valamelyik osztagba?
Efféle sugdolózást hallok, ahogy áthaladunk a párok között. Felvesszük a kezdõ harci pozíciót, majd várunk a sensei indítására.
- Találatonként megy a pontozás, ne feledjétek, és legközelebb ezek a pontok alapján állnak fel a párok. Ha felkészültetek, akkor kezdhettek.
Két kézzel markolom meg a kardom, míg Hisagi csak a jobb kezével tartja a kardját. Igen, valószínûleg õ egy kézzel is tud akkorát ütni, mint én. Abba bele se merek gondolni, hogy nagyobbat is...
- Három...
Behajlítom a térdeim, és felveszem a köztes állapotot. Ha õ támad, akkor még lejjebb eresztem a súlypontomat, ha nem, akkor nekem kell mennem.
- Kettõ...
Ránézek Hisagira, aki vízszintesen rakja ki magával szemben a kardját, majdnem a vállával egy magasságban. Akárhogy is nézem, ez nem támadó állás.
- Egy...
A hatásszünet, amit a sensei ezúttal is belerak a visszaszámlálásába, ezúttal nagyon csúnyán felgyorsítja a szívverésem. Egy átlagos gyakorlásnál nem viselkednék így, de ez most sokminden, csak nem átlagos. Simán el fog páholni, és még az lesz a szerencse, ha nem fog a földre küldeni, és nem szegezi a torkomnak a kardját. Mostmár az is jobb lenne, ha megszólalna a sensei, hogy igen is kezdhetjük, de még mindig nem... Ez nem hosszabb, mint amúgy szokott lenni, de annak élem meg.
- Kezdhetitek!
Látom, hogy Hisagi nem mozdul, majd érzem, ahogy egy másodpercre megremeg a lábam. Szerencsére ez a ruha alatt nem látszódik, de ha nem hagyja abba nagyon gyorsan, a mozgásomon látszódni fog. Megindulok Hisagi felé, és a jobb vállam fölé emelem közvetlenül a pengét, így ha kell, gyorsan le tudom majd húzni a pengét, hogy védhessem magam. Mikor odaérek elé, a jobb vállát veszem célbe, amit könnyedén hárítani fog, de hát valahol el kell kezdeni a harcot. Ahogy sejtettem, tényleg egymásnak csapódik a két penge, de Hisagi egy kicsit meg is ferdíti a pengét, és egy kis erõt is ad bele, amitõl a kardom félrepattan, így pedig sebezhetõvé válik a jobb oldalam. Hátrébb lépek, kitérve egy lassú lendítés után, de egybõl tudom, hogy esélytelen vagyok. Hisagi mozdulatán látszódik, hogy visszafogja a kard sebességét, hogy egyáltalán le tudjam reagálni a mozdulatot.
Egy pillanatra beugrik a hollowos este. Nem is értem, akkor hogy sebesült meg...
Újra támad, és két kézzel fogva a kard markolatát, és úgyhárítom a csapást. A kezem beleremeg, és közben mintha azt látnám átfutni Hisagi arcán, ahogy azt fontolgatja, milyen erõvel sújtson le a pengéjével. Nem is nagyon törõdök azzal, hogy min gondolkodhat Hisagi, inkább a helyzetet mérem fel. Õ sokkal mozgékonyabb, mivel egy kézzel fogja a kardját, míg én muszáj vagyok két kézzel harcolni. Persze apróbb kitéréseknél elengedhetném, de ki tudja, milyen gyorsan tudna bevágni elém.
Az a legnagyobb baj, hogy még mindig tartok attól, hogy bele fog lendülni. Ráadásul a lehetõ legnagyobb hibát követem el: nem mozdulok. Szerencsémre Hisagi azonban nem támad.
- Nyugodj le, és gyere! Úgy harcolok majd, hogy fejlõdj, de ne sérülj.
Ez aztán megnyugtató. Bár inkább megalázó. Közben hallom a sensei utasításait, ahogy a párok között halad el, és tudom, hogy mutatnom kellene nekem is valamit.
Akkor támadni kell.
Vágásokkal próbálkozok, amiket Hisagi könnyedén hárít, de közben érzem, hogy néha kicsit keményebben fog rá a kardjára. Mikor visszapattintja a kardom, mindig támad, de a kardjának az élezetlen részével suhintja meg a ruhámat, nehogy maradjon valami vágás. A többiek szerencsére nem veszik észre ezeket a kardfordításokat, de a sensei valószínûleg látja.
Gondolkodok, hogy mi lenne, ha egy kézzel megpróbálnék beszúrni Hisagi védelme mögé, de sajnos akkor még könnyebben félreütné a kardomat, és õ szúrna be. Van egy olyan érzésem, ha állatian nagy hibát követnék el, akkor tényleg odasózna a kifent élével a kardnak.
Mégis megpróbálkozok egy beszúrással. A próbálkozásom tetszik neki, de arrébb húzódik, és megvágja a lábamnál a ruhát.
- Egy.
De csak mert jószívû, ha tényleg küzdene, akkor már rég a gyengélkedõn vagy a négyes osztagnál feküdnék, attól függõen, mennyire súlyosak a sérüléseim.

Miután eltelik a másfél óra, a sensei befejezettnek tekinti az edzést, és mára az egész napot. Mielõtt elhagynánk a gyakorló helyet, egy lapra felírja mindenkinek az adatát, hogy hány sérülést szenvedett el. Mikor Hisagival odamegyünk hozzá, a sensei egybõl a hatodévesre néz.
- Milyen volt? Mennyit írjak neki?
Rámnéz, majd rövidke gondolkodás után odalép a sensei mellé, és azt nézi, hogy ki mennyi sérülést gyûjött be.
- Tizenegyet.
Na igen. Nagyjából annyi vágás van tényleg a ruhámon, de hogy a bõrömön lesz néhány lila csík, az is biztos. Kicsit finomabban is csapkodhatott volna. De még így is jól jártam.
Felpillantok, és látom, hogy a sensei beírja a tizenegyes számot a lapra, majd elbocsát minket.
Miközben sétálunk az étkezõ felé, meglátom magunk elõtt Renjit és Hinamorit.
- Ugye tudod, hogy néhányan azért néha-néha azt nézték, hogyan küzdünk.
Megalázó.
- És kívülrõl nézve hogy teljesíthettem?
Csak elmosolyodik, és nem mond semmit. Lehajtom a fejem, és úgy megyek tovább teljesen egyenesen.
- Na, milyen volt? - Kérdezi Renji, és beleboxol a vállamba, amit enyhén szólva orv támadásként vehetek. Igaz, erre csak utólag jöttem rá, mikor már felemeltem a fejem, és eljutott a fájdalom az agyamig. Felpillantok, és amikor Renji meglátja az arcomat, látom, ahogy kiül rá a meghökkenés. Nem válaszolok, és szerencsére Hisagi se fûz semmit a kérdéshez, és csak annyit mond, hogy:
- Inkább menjünk enni.

* Aznap este *

Nem bírok elaludni, hiába hallom azt, ahogy a többiek hortyognak. Kivétel Renji, õ leginkább üvöltve horkol. Lekászálódok az ágyamról, és Renjit az oldalára fordítom, mire tényleg elhalkul a srác. Visszamászok az ágyamba, és csak nézek ki nyitott szemmel a sötétségbe. Furcsa volt ez a nap, akárhogy is veszem. De ha elaludnék, akkor meg még furcsább lenne. És mi van akkor, ha valójában ez volt álom? Méghogy Hisagi hatodéves létére velünk beszélgessen, és ráadásul még be is jött hozzánk órára? Egyszerûen nem bírja befogadni az agyam. Felemelem a jobb kezem, behajlítom a könyököm, és elnézem a lila csíkszerû zúzódásokat a felkaromon. A bal kezemmel végigsimítok az egyiken, és érzem, ahogy belenyilal a fájdalom. A lábamon is ilyenek vannak, meg néhány bordámon is oldalt. Legalább hason és háton bírok majd feküdni és aludni. Már ha tudnék aludni, és nem zsongna a fejemben megannyi gondolat a mai nappal kapcsolatban.
Elnehezedik a fejem, és minden hang tompa zümmögéssé válik.

Sötét van, és megint az emberek világában vagyunk. Hisagi ott áll szemtõl szemben az egyik hollowval, és én egyedül állok, és nézem, ahogy egyre közelednek felé.
Körbenézek, de csak én vagyok ott. Hinamori és Renji sehol. Újra felé fordulok, és elkezdek rohanni, miközben azt látom, hogy megállít egy újabb csapást. Akárhogy futok, túl lassúnak érzem magam az eseményekhez képest. Végül mégis odaérek Hisagi mellé, és felfogom az elsõ ütést, ami az irányomba érkezik. Egy halk nyögést hallok magam mellett, és mikor oda fordulok, azt látom, hogy a barátom ott fekszik, és alatta vértócsa kezd kialakulni. Letérdelek mellé, és elkezdem mondani a démonmágia egyik legalapvetõbb gyógyítási módszerének a szövegét, de hamar rájövök, hogy ezzel nem menthetem meg. Közben eltûnnek a környezetembõl a hollowok, és csak mi ketten vagyunk ott, én pedig tovább próbálkozom a gyógyítással. Nem folyik több vér belõle, de már így is túl sokat veszített el.
- Ne...
Suttogom bele az éjszakába, mire kinyílik Hisagi szeme, és egy idõ után kitisztul a tekintete. Kedvesen elmosolyodik, majd látom, ahogy megemeli a kezét. Nem tudom mire vélni a mozdulatot - talán a kardját keresi? De aztán hozzáér a kezemhez, és megfogja.
- Hagyd abba, ne merítsd ki magad...
A hangja teljesen megtört, és borzasztóan szívet tépõ. Még mindig nem értem, hogy mi van. Ekkor egy sötét árnyékot látok meg, ami eltûnteti a szemem elõl Hisagi testét, majd érzem, ahogy megrázkódik a sajátom.

Ijedten pattan fel a szemhéjam, és egy pillanatig azt se tudom, miért keltem fel. A testem teljesen meg van merevedve, és nem bírom mozdítani a végtagjaimat. Azután bevillan az álom néhány részlete. Pár perc el is tellik, mire teljesen össze tudom rakni.
Biztos a délutáni harc miatt van az egész. De hogy miért éppen ezt álmodtam... te jó ég... én aludni akarok, nem gondolkodni, és nem ilyeneket álmodni.

Végre eljött az az idõ, amikor átmehetünk az élõk világába, és az elméleti tanulást átvihetjük a gyakorlatba. Lélektemetés... Vajon hogy fognak viselkedni a lelkek, mikor megjelenünk elõttük, és közöljük velük... vagy csak én közlöm? Végül is, ez csak egy személyes munka. Akkor meg tényleg egyedül közlöm vele, hogy õ most egy másik helyre fog kerülni, ahol biztonságban van, és ahol új életet kezdhet, és majd lesz esélye idõvel összefutnia a többi rokonával, ismerõsével, barátjával.
Érdekes lesz. Elméletileg felsõbb évesek fognak velünk jönni, de hogy kik, az csak akkor fog kiderülni, ha ott leszünk a kapunál.
- Renji!
Igen, végre megvan az elsõ ismerõs arc a tömegben. Na meg hát vele jóban is vagyok. Elmosolyodok, és úgy nézek rá.
- Tudjuk már, hogy kikkel megyünk az emberek világába?
- Fogalmam sincs.
Na igen, Renjit ezért bírom. De hogy minek gondolok erre, mikor ez már két hónapja elfogadott tény, hogy mi barátok vagyunk. Bár a megismerkedésünkön még mindig nem tettem túl magam.
- Elõször is bemutatkoznék: A nevem Hisagi…,
Mégis honnan jön a hang? Meg egyáltalán mi van? Ja… igen, megvan. Hu.
- …a hatodik évfolyamból. A kicsike mögöttem Kanisawa, és a másik Aoga. Mi hárman leszünk a kísérõitek ma...
Ezt nem is gondoltam volna. Még hogy õ fog velünk jönni? De hát õ nem is illik ide, hogy õ kísérjen el minket. Vagy az osztagánál elvárják, hogy elvállaljon ilyen felelõségteljesebb feladatokat? Biztos, hogy errõl lehet szó...
- Ezek a senpai-ok ilyen híresek, vagy mi?
- Ne mondd, hogy nem ismered õt?! Az a középsõ srác nem egyszerûen híres!
Nem lennék kiakadva, tényleg, de Renji, ez alapvetõ információ, ezt mindenki tudja! Nem, ezt így nem vághatom az arcába, inkább megpróbálok megnyugodni valamennyire, és csak finomabban válaszolni neki. Mégse lenne jó, ha megsüketíteném.
- Évek óta az elsõ, akit még azelõtt kihelyeztek a 13 õrosztagba, hogy végzett volna az iskolával, és ez azt is jelenti, hogy már egy elég szép pozíció biztosítva is van neki.
Mellékelt információt vajon mondjak-e vagy sem. Attól függ, mit...
- Ohh...
... reagálsz.
- Egyébként... kétszer megbukott a jelentkezési vizsgán. Innen nézve a tudásom sokkal jobb, mivel osztályelsõ vagyok...
Na igen. Eleget gyakorlok ahhoz, hogy jó legyek, és megteszek mindent, hogy egyszer nem is épp a legjobb harcos legyek, de tudjak annyira jól küzdeni, hogy ne legyen szégyenkezni valóm.
- Most pedig rendezõdjetek három fõs csoportokba...
Vajon ki a harmadik? És a második? Végül is, lessük meg, mi van Renji lapján. És... igen, õ az egyik társam, huh. Nem ismeretlenekkel kell dolgoznom, ami hát megkönnyíti valamennyire a dolgomat.
- Ö...Örvendek a találkozásnak...
Igen, õt még valamennyire ismerem is már az órákról...
- Ha? Ez Hinamori-san... Szia!
Jó, ez jó csapat lesz. Menni fog minden. Ha meg nem, akkor majd segítek nekik, hogy menjen. Esetleg õk segítenek nekem. Nem, az képtelenség, még hogy Renji valamiben jobb legyen nálam. Talán egyszer a harcban... de másban nem.
- Akkor gyerünk!
Hisagi hangja az egész teret betölti. Vajon ha lesz visszhang, az mikor ér ide?
- Menjünk mi is akkor... - mondom, mikor már jó néhány csapat átlépte a kapu határát.

***

- Na lássunk neki.
Jól van Renji, akkor kezdjél hozzá. De szerintem nem ártana, hogyha elõtte keresnénk egy lelket, akit át kell küldeni a másvilágba. Ha elkezded böködni a levegõt a kardod végével, sírva fogok fetrengeni a földön, és nem biztos, hogy a röhögéstõl.
- Nézzétek, ott van egy!
- Hol, Hinamori?
- Abban a sikátorban láttam az elõbb, de már elment. Utolérjük?
- Akkor kapjuk el!
És elindul a vadászatnak éppen nem nevezhetõ tevékenység. Elvégre az.
Á, már én is látom. Egy huszonegynéhány éves lány. Mikor meglát minket, egy pillanatra megdermed, utána pedig reszketni kezd.
- Kik vagytok? – A hangja ugyanúgy remeg, ahogy õ maga.
- Ne félj, segíteni jöttünk. Mi nem fogunk bántani, nem úgy, mint a nagy csúnya szörnyek, akikkel találkozhattál.
Renji, ez a magyarázat komolyan engem vág haza. A lány arcán is inkább a döbbenetet látom, mint a megnyugvást. Remélem, nem néz minket teljesen õrültnek.
- Átküldünk téged oda, ahol új életet kezdhetsz, de a régi ismerõseiddel, barátaiddal, és családoddal is összefuthatsz. Megengeded, hogy segítsek neked?
Nem én vezetem a csapatot, általában pedig én szoktam. Ez teljesen új érzéssel párosul. Végül is, ha bekerülünk a tizenhárom õrosztag sorai közé, akkor ott is alárendelt szerepben leszünk. De ezt egyes számban is végig gondolhattam volna.
Hinamori közben átsegítette a lelket a Soul Society-ba, mi meg mehetünk másik lelket keresni.



A történet alapját a 17: "Vezessük fel a kóbor csillagokat..." címû extra Bleach fejezet adja.
Forrás: http://www.bleach-anime.gportal.hu/