Kicsit unatkozom hogy ennyire nem lehet semmit sem csinálni. Az én divatbemutatóm mindenki csodálattal nézi a ruháimat. De ez így az én szemszögömbõl elég unalmas.

Kisurranok hátha nem vesznek észre mire nekimegyek egy kisfiúnak.

- Sajnálom, nem vettem észre. – kezd el mentegetõzni.

- Semmi baj, én nem figyeltem. Kérlek, hadd hívjalak meg egy kávéra, ha már miattam kiöntötted. – kérnek bocsánatot de úgy látom nem nagyon érdeklem.

- Nem fogadhatom el a meghívást, majd esetleg máskor. Különben is, Ayu már biztos aggódik miattam, hogy hol vagyok. – nos hát jól kerüli a témát de ha nem akarja nem kényszeríthetem.

- Akkor legalább a neved mondd meg. – ha összefutnánk valaha még az életben tudjam kinek tartozom.

- Hiroshi Miku. És téged? – mien aranyos a neve!

- Daisuke. – mondom lágy hangon és kiegyenesedem. Mien kis alacsony.

- Hát, örülök, hogy beszélgettünk, de én most mennék. Szia. – köszön el és sebesen el is tûnik a tömegbõl. Nagyon félénk de ilyenek a tíz évesek.

A tömeg azonnal felismert és a lányok sikítozva próbálnak becserkészni. Szerencsémre néhány biztonsági õr pont idõben ugrottak a megveszett tömeg elé. Most megúsztam. Több õr társaságában térek vissza a helyemre és hallgathatom szüleim aggodalmas jajveszékelését hogy bajom is eshetett volna vagy ha nem figyelek valaki elrabol meg ilyen szokásos szülõi maszlagok.  Nem is értem hogy engedhetnek engem iskolába védelem nélkül ha a plázában 10 õr társaságában kell járkálnom.

Miután vége a bemutatónak kimegyek a színpadra és megköszönöm hogy végignézték és hogy megveszik a ruháimat, leírják az újságokban, stb…stb….

Beülünk a kocsiba és hazamegyünk.

A szobámban egy halom terv van szétdobálva és ruhák elkészített prototípusai hevernek szanaszét. Nem izgat, a takarító jön ha már nagyon bosszantana. A fejemben csak a kis Miku képe van olyan aranyos. Mi vagyok én pedofil?!

Miku képe sehogy sem megy ki a fejembõl…szóval igaz….de jó!...

Feltápászkodom az ágyamról és kisurranok az ablakon. Szerencse hogy van itt egy fa vagy ha kiugranék belehalnék. Mit szólnának a szüleim mikor mondja a kertész hogy felkapart a fûbõl? Szívrohamot kapnának….

Lemászom a fán és kisurranok a kapun. Kint a kapucnimat a fejemre húzom és a napszemüvegem is felveszem. Remélem nem ismernek fel.

Visszamegyek a plázába és csodálkozva veszem étre hogy a bolt félig már ki van fosztva és sorok állnak. Körbenézek és egy nõ társaságában látom meg a kicsi Mikut. Szerintem az anyja vagy a nõvére de inkább a második. És most simán menjek oda vagy mi? Hááát ez jó…oda se merek menni…mien nyuszi vagyok.

Leülök egy padra és várok . Ha nem beszélhetek Mikuval legalább had lássam. Nem kell sok idõ és felém jönnek. Miku felismert ahogy látom mert mereven bámul. A nõ mellém rohan és pofátlan módon lehúzza a kapucnimat és elõvesz egy képet. Gondolom én vagyok rajta. Nem teszek semmit csak be fogom a száját és visszahúzom a kapucnim.

- Hölgyem tegye meg hogy nem kiáltja ki a világnak hogy itt vagyok. – bólint egyet és elengedem a száját.

- Miku igaz? – nézek rá.

- Igen. – bólint egyet és elfordítja a fejét.