Rohanok. A karomba fájdalom nyilall, ahogy eldurran a fegyver és eltalálnak. Érzem a golyót, ahogy behatol. Másik kezembe fogom a fegyverem és visszatüzelek. Egy sikátorba rohanok, embereim valahol rég elhagytam. Négyen követnek futó léptekkel. Innen nem tudok hová menekülni. Fegyverem elrakom, úgysem tudom használni, és sérült karomat szorongatom. Üldözõim megállnak velem szemben és vigyorogva méregetnek, kibiztosított fegyverrel a kezükben. Örülnek, mert sikerült elkapniuk Hiroyama Akihitot, õk legalábbis azt hiszik. De nem lennék Tokió legerõsebb maffiacsaládjának feje, ha hagynám magam, és harc nélkül adnám fel.

 Már épp elhatároznám magam, amikor hirtelen zajt hallok tõlem nem messze. Valami gurul a földön. Üldözõim is odakapják a fejüket, én pedig egy kezet érzek, ami beránt a sikárban álló kukák mögé. Meg sem tudom rendesen nézni, ki az, mert megmentõm a szájára teszi a kezét, jelezve, maradjak csendben és int, kövessem. Szinte hason csúszva állunk odébb, bár kissé megalázónak érzem a dolgot, azonban nem szólok.

Arrébb taszít pár olajos hordót, majd bemászunk. Mikor már benn vagyunk valahol, õ visszaigazít mindent. Körülnézek. Kis hely, egy ágy van benn egyedül, rajta kopott lepedõ, párna és takaró. A helyiség kicsi, de szépen rendben tartott. Leültet az ágyra, majd elém térdel és rám néz. Arra vár, hogy megmutassam a sebem? Biztosan, mert mikor felé nyújtom a karom, õ feltûri a ruhaujjamat és egy viszonylat még tisztább ronggyal beköti a sebem. Azután felállít és megmutatja a hátsó kijáratot. Közben sikerül jobban megnéznem a fiút. Alacsony, vékony, inkább vézna kis teremtés. Gyönyörû, inkább nemesi arcvonásai vannak, fehér bõre, fekete, hosszú haja és fekete szemei. A ruhái ugyan rongyosak, ócskák, mégis viszonylag tiszta, ami szokatlan egy hajléktalantól. Nem tudom, mit kereshet egy ilyen gyerek az utcán. Ránézésre se lehet több tizenhatnál. Megfogja a kezem és vezetni kezd. Érintése puha, selymes, apró keze egészen elveszik az én hatalmas tenyeremben. Szerencsére senki sem jár kinn, szabad az út.

Alig teszünk meg pár száz métert, amikor Kinot látom szaladni felém az embereimmel együtt. Megállnak elõttem, és meghajolnak. Látom, hogy szörnyen restellik, amiért nem voltak mellettem, de ráérek késõbb is letolni õket.

-         Fõnök, rettenetesen sajnáljuk a dolgot! – hajol meg Kino. – El sem tudom képzelni, hogy történhetett ez meg. Egyszerûen…

-         Elég! – intek, majd felszisszenek, mire Kino aggódva pillant a karomra.

-         Megsérült, fõnök?! – fogja meg a karomat, majd a többiekre néz. – Matsuyama, Harada, azonnal hívjátok az orvost!

-         Nem szükséges – hárítom el. Ekkor veszem észre, hogy kis kísérõm eltûnt. – Kino! Keress meg egy fiút. Alacsony, hosszú fekete hajú, vékony kölyök. Õ mentett meg. Hozd ide!

-         Igenis! – hajol meg Kino.

Már nem furcsállja az ilyesfajta kéréseimet, hanem rohan. Engem pedig embereim kísérnek a kocsihoz. Útközben megtudom, sikerült visszaverni a támadást, az Okubo-klán tagjai végül visszavonultak, igaz, nehéz harc árán. A klán három tagja veszett oda, az ellenség tagjai közül azonban tízen. Ez jó arány, habár embereim vesztesége kikerülhetõ lett volna. A családjaikat értesítenem kell, és tisztességes temetést kell adnom nekik. Természetesen a családok kártérítésben részesülnek. De tisztában vagyok vele, a feleségeik és gyermekeik büszkék arra, hogy embereim értem áldozták fel magukat. Ez a becsületrõl és a családról szól.

Épp beülök a kocsiba, amikor Kino is visszaérkezik, karjaiban tartva kis megmentõmet. A fiú nincs magánál, és így még összetörtebbnek, még apróbbnak látszik. Emberem berakja mellém a kocsiba, én pedig ölembe húzom a gyerek fejét. Nem tudom ki õ, honnan jött, de hálával tartozom neki, amiért segített rajtam. Embereim is beszállnak, és már indulunk is.

~*~

Végre itthon. Mielõtt a doki engem vizsgálna meg, megkérem, vessen egy pillantást az én kis õrangyalomra. Matsuishi-sensei ugyan megemeli a szemöldökét, de amikor meglátja a fiút, azonnal munkához lát. Megméri a pulzusát, vérnyomását, meghallgatja a szívét, és minden vizsgálatot elvégez. Majd a fejét csóválja.

-         Komoly a baj? – kérdem.

-         A fiú anorexiás – mondja. – De egészséges, már amennyire egy anorexiás hajléktalan az lehet. Nincsenek tetvei, bolhái, sem kiütései. Nem régóta élhet az utcán. Testileg tiszta, de nem ártana egy átfogó vizsgálat. Még jó, hogy van nálam infúzió, rákötöm – mondja és így is tesz.

-         Meggyógyul? – igyekszem, hogy hangom ne tûnjön aggódónak, de öreg orvosom már túl jól ismer engem.

-         Az anorexiások többsége nem ismeri el, hogy beteg – magyarázza. – Mert azt hiszik, ez számukra normális. Kövérnek látják magukat, így nem esznek. Ennek azonban vannak hátulütõi, mert a legyengült szervezet sokkal könnyebben betegszik meg. Azt javaslom, naponta egyszer mindenképpen próbáld megetetni, hacsak pár falattal is legalább addig, míg lábra nem tud állni. De ne erõltesd, ha nem megy neki pár falatnál több.

Bólintok. Orvosom még egyszer ellenõrzi a bekötött infúziót – ezt mindig tart a házban, mert ki tudja, mikor lehet nekem is rá szükségem -, kitisztítja, beköti a sebemet, majd meghajol és távozik. De a lelkemre köti, hogy vigyázzak a fiúra, vagy vagdalthúst csinál belõlem. Nem kételkedem benne, hogy képes lenne rám, hiszen már az apja, sõt a nagyapja is a családomban szolgált. Ahogy az orvost Kino kikíséri, én leülök a fiúcska mellé és csak nézem õt. Egészen elveszik a hatalmas ágyban, fekete haja szétterül a párnán, arca sápadt, szinte világít, lélegzése lassú és egyenletes. Amikor Kino visszajön, utasítom, hozasson be innivalót, mert ha a kis beteg magához tér, lehet hogy szomjas lesz.

-         És szólj a konyhának, készítsenek valami könnyû ételt – mondom. – De ne sokat, mert nem fogja megenni.

-         Igenis, oyabun – hajol meg, majd hangtalanul távozik.

Megérintem a fiú homlokát és megsimogatom. Enyhén meleg, de nem lázas. Ez inkább hõemelkedés. Csak ülök mellette. Olyan gyönyörû, mint egy angyal. Ha õ nem lett volna, én már halott lennék.

Csak valamivel éjfél után mozdul meg, én pedig feszülten figyelek. Lassan nyitja ki a szemét, mint aki fél, majd becsukja és végül újra kinyitja. Látom, hogy nem tudja hol van, szemecskéi csodálkozva bámulják a plafont, majd kalandozni kezdenek. Kis fejecskéje elõbb az ágyat tanulmányozza, majd végül észrevesz engem és rám fókuszál.  Szemei kerekre tágulnak, és azonnal próbálna felülni, de nincs annyi ereje. Gyenge sóhajjal hull vissza a párnára.

-         Ne erõlködj! – mondom lágyan. – Szomjas vagy?

Gyengén bólint egy aprót, mire töltök neki egy kis narancslét és óvatosan fejecskéjét felemelve a poharat a szájához teszem. Gyengén, lassan iszik néhány kortyot, látszik, hogy még ki van merülve szegénykém. A pohár fele még tele van, de õ jelzi, nem kér többet, így visszafektetem az ágyba. Bizalmatlanul, talán kissé félve néz rám, amikor visszatelepszem mellé.

-         Ne félj, nem akarlak bántani – biztosítom. – A neve Hiroyama Akihito. A tiéd?

-         Ha… Ha… na… - suttogja erõtlenül.

-         Hana – ismétlem halkan és elmosolyodom. – Illik rád.

-         Hol… vagyok? – kérdi gyengén.

-         A házamban. Elájultál és idehoztalak. Meg akartam köszönni, hogy megmentetted az életemet – válaszolom. – Köszönöm, Hana-chan!

A fejét rázza, mint aki jelzi, nem érdemli meg a köszönetet, hiszen õ nem tett semmit. Pedig ez nem igaz. Õ mentett meg engem. Nemsokára kopogást hallok és Kino lép be, aki értesít, ha nem lenne baj, és a fiúcska felébredt, hozna neki enni. Észreveszem, hogy Hana az étel említésére megrémül. Hiszen anorexiás, azt hiszi kövér, de én nem mutatom, hogy észrevettem volna. Az infúziót is észreveszi, de nem szól semmit, amit nem tudok értelmezni. J

Kino végül behoz egy apró tányért, rajta alig néhány falat almával és reszelt répával. Átveszem tõle a tányért és Hana felé fordulok.

-         Nem… nem vagyok… éhes… - suttogja megszeppenve, ám kis gyomra ekkor kezd korogni.

-         Csak pár falatot, jó? – nézek rá kérlelõen. – Ez orvosi elõírás. Ha nem eszel, az orvos nagyon dühös lesz mindkettõnkre. És ha nem erõsödsz meg, nem tudlak elengedni – mondom komolyan. – Ha jó fiú leszel, akkor amint lábra tudsz állni, elmehetsz. Megegyezünk ebben?

-         Ígé…ri? – kérdi akadozva.

-         Ígérem – bólintok komolyan. – Becsület szavamra.

Végül aprót bólint. De látom, nincs ínyére, viszont azt is, hogy szeretne minél elõbb elmenni innen. Ahhoz azonban kicsit fel kell épülnie. Óvatosan ismét ülõ helyzetbe rakom, a párnával megtámasztom a hátát és lassan etetni kezdem. El is jutunk az ötödik falatkáig, amikor eltolja a kanalat, jelezve, elég volt, nem fér belé több. Az orvos is mondta, hogy ne erõltessem, mert abból nagy baj lehet. Még adok neki egy kicsit inni, aztán lefektetem és betakarom.

-         Most pihenj, jó? – mondom. – Ha reggel felébredtél, majd beszélgetünk. Jó éjszakát, Hana!

-         Jó… jó éjszakát… Akihito… san… - suttogja, de szemecskéi már lecsukódnak, õ pedig álomba merül.

Csak nézem, ahogy szuszog, és elmosolyodom. Segíteni akarok rajta, meg akarom hálálni neki az életemet. Megfogom a tányért és halkan, óvatosan elhagyom a szobát. A szoba elé két emberemet rendelem, hogy ne zavarhassa senki az én kis angyalomat, amíg alszik. Néhány emberem az ablak alatt vigyázza Hana álmát.

Épp kis vackomat takarítom, amikor kiabálásra, és fegyverdörgésre leszek figyelmes. Kidugom a fejem az ajtóként használt kis résen, és még a szám is tátva marad. Jó pár, marcona kinézetû férfi sarokba szorított egy ötödiket. Látszólag teljesen egyedül van, és a karját is furcsán tartja, valószínûleg megsérült. Közelebb óvakodok, hogy jobban lássak. Belém szorul a levegõ.

A csapdába csalt férfi lélegzetelállító. Arcáról, tekintetébõl még ebben a helyzetben is csak úgy süt az elszántság. Valahogy segítenem kell rajta, hisz látom, eléggé reménytelen a helyzete. Hirtelen ötlettõl vezérleve megragadom az egyik földön heverõ, üres konzervdobozt, és minden erõmet összeszedve igyekszem a lehetõ legtávolabb dobni. A zajra mind odakapják a fejüket, így pont annyi idõm van, hogy a kukák mögé rántsam az ismeretlent. Ujjamat szám elé téve jelzem, hogy maradjon csöndben, és kövessen. Szinte hason kúszva érünk rejtekhelyemre.

Arrébb taszítom a régi, használt olajos hordókat, hogy beférjen, majd amikor már biztonságban vagyunk, visszaigazítok mindent. Leültetem menedékem egyetlen ülõalkalmatosságára, majd elé térdelek, és várakozásteljesen nézek rá. Nem szólalok meg, de testtartásomból látszik, hogy sebét szeretném megnézni. Bár, látszik rajta, hogy furcsállja a helyzetet, de felém nyújtja a karját. Szerencsére nem súlyos a sérülés, a golyó simán átment rajta, de nem ártana, ha látná egy orvos. Én sajnos nem sok mindent tudok tenni. Keresek egy tiszta anyagdarabot, és a seb köré csavarom, majd felállítom, hogy megmutassam neki a másik kijáratot. Így könnyen elmenekülhet, biztonságban. Arcomra halovány mosolyt varázsolok, megragadom a kezét, és úgy vezetem. Az utcán szerencsére nem jár senki, így szabad az út.

Elkísérem még egy darabig, majd amikor emberei szaladnak oda hozzá, kihasználom a zûrzavart, és kereket oldok. Amilyen vékony és apró vagyok, ez nem okoz gondot. De azért még a közelben meglapulok, és figyelem. Látszik, hogy mennyire tisztelik, és aggódnak érte. Ez valamiért jó érzéssel tölt el. Ezután végleg hátat fordítok, és elmegyek. Már nincs rám szüksége. Visszatérek menedékembe, és elheveredek ágyacskámon, fájó mellkasomhoz szorítva egyetlen párnámat. Még sosem volt rám ekkora hatással egy ember sem, mint ez az idegen. Nem tudok róla semmit, mégis segítettem neki, tõlem szokatlan módon, tehát elvesztettem az irányítást önmagam felett. Ezt nem engedhetem meg, így kénytelen vagyok megbûnhõdni.

Összeszedem magam, és a legközelebbi pékséghez araszolok. Remek, épp most sült ki egy adag kenyér… nagyokat szippantok a finom illattól terhessé vált levegõbõl, és élvezem, ahogy gyomrom picike csomóvá ugrik össze. Igen, ilyenkor érzem, hogy ura vagyok tetteimnek, és gondolatimnak. Amikor már lábaim remegve készülnének összecsuklani, hazafelé veszem az irányt, de kicsit elszámítottam magam. Régóta éheztetett szervezetemnek ez sok volt, nem bírja tovább, és lábaim kicsúsznak alólam, én pedig erõtlen rongybabaként fekszem a hideg betonon egy sötét, néptelen sikátorban.