Karakter: Hayate ezredes
Dühösen felszisszenve roskadok le íróasztalom mögé a bőrszékbe. Fájó bal térdem teljesen bemerevedett az egész napos álldogálástól. Ha fáj, akkor a szokásosnál is ingerlékenyebb vagyok, ezért dühösen felmordulva szólok ki az ajtón amikor kopogtatnak.
- Szabad!
Félénken kukkant be rajta az irodalom tanár.
- Ööö... jó reggelt ezredes úr! Azért jöttem, hogy...
- Tudom - csikorgatom a fogaimat dühömben. A kurva életbe, hogy nincs egy perc nyugalmam sem.
Az asztalon nyugvó tányérsapkámat a fejemre helyezve követem őt, bicegve.
Az udvaron már katonai alakzatba fejlődve állnak a diákok, készen az évnyitó beszédre. Az erős napfénytől hunyorogva pillantok végig rajtuk. Elöl állnak az elsősök. Még a tojáshéj a fenekükön van, de már egyenruhát adnak rájuk. És négy év múlva... a hazájukért halnak hősi halált a harcmezőkön. Addigra méltóak lesznek rá, hogy viseljék ezt az öltözetet, most még csak egy rakás mihaszna kölyök.
Felbicegve az emelvényre, komoran mérem végig őket. Főleg az első sorban állókat. Idén három elsős osztályt indítunk, és ebből az egyiket én magam vállaltam el. Nem szeretem a kicsiket.
- Üdvözlök minden tanulót az új tanév kezdetén! - emelem fel mély hangomat.
- Erőt, egészséget! - zengik egyszerre, kivéve az elsősöket, akik még nem ismerik a protokollt.
Elmondom főbb vonalakban az új fejleményeket, felolvasom egy papírról az osztályfelelősök neveit, majd tisztelgek egyet.
- Az elsősök kivételével oszolj! - dörrenek, és elhagyom az emelvényt.
Megállok a kicsik előtt, kezeimet hátam mögé téve, türelmesen várok. Jeges tekintetemmel végigpillantok rajtuk, majd a saját osztályom kivételével elengedem a többi tanárral őket.
Az új osztályom. Húsz kis vékonyka, reszkető kölyök. Szánalmas.
- A nevem, Okashi Hayate ezredes. Én vagyok az igazgató és a közvetlen felettesetek is, mától hozzám tartoztok. A hadgyakorlatokat, testnevelést és a matematikát fogom nektek tanítani. Hogy az ostobák is megértsék, én vagyok az osztályfőnökötök. Vi-gyázz! - dörrenek, és azonnal kihúzzák magukat.
Lassan, lábamat kissé húzva sétálok el előttük, alaposan megszemlélve mindet. Mind sápadt, és némelyiknek még a remegését is látom. Kis nyomoroncok. Pfeh.
- Azért vagytok itt, hogy méltóvá váljatok arra az egyenruhára, amelyet viseltek. Kemény kézzel foglak majd titeket, és mire végzünk, igazi katonák lesztek. Nem tűröm a hibákat, a hanyagságot és a lustaságot. Kemény büntetés vár azokra, akik áthágják a szabályokat.
A sor végére érve megtorpanok. Egy vékonyka, törékeny fiú, hófehér porcelán bőrrel, hatalmas éjsötét szemekkel. Gyönyörű...
Kifejezéstelen arccal mérem végig, hideg szemeim elől nincs semmi amit elrejthetnének. Látom, hogy kezei finomak és ápoltak, tehát valamelyik magas rangú tiszt gyermeke. Nem betegesen vékony, és a ruházata is rendezett. De a cipőfűzője...
Lejjebb hajolok hozzá, így kényszerítve hogy a szemembe nézzen.
- Neved?
- Yamada Hachiro... - válaszolja lágy hangján. Dühösen felmordulva vágom visszakézből képen, és ő a földre hanyatlik, döbbenten fogva arcát, vérző száját.
Fenyegetően magasodom fölé. Kis szaros.
- Ha a feletteseddel beszélsz, mindig szólítsd uramnak! - dörrenek rá. - Kötsd meg rendesen a cipőfűződet!
Elfordulok tőle, és hátratett kezekkel pillantok végig a többin.
- Aki rendezetlen ruházattal jelenik meg legközelebb a szemlén, azt nagyon megbüntetem. Világos?
- Igen, Uram! - kiáltják egyszerre. Jól van.
- Holnap reggel, pontosan hat óra harminc perckor sorakozó lesz az étkező előtt! Most menjetek a hálókörletetekbe, és pakoljatok ki. Oszolj!
|
