Karjaiba kap, és elindul velem a hideg folyosón. Alig van erõm, de azt a picikét s arra használom, hogy tiltakozzak. Jó volt nekem az ágyban pihenni…

-         Ne, ne... tegyen le... –erõlködésem hasztalan, így feladom. A világ kezd elmosódni, a színek tompulnak. Vagy csak én vagyok tompa? Nem tudom. Egész kellemes ebben az állapotban. Nem fáj semmi, nem fázok, és könnyûnek érzem magam. A távolból hangok úsznak felém, de túl halkan, így képtelen vagyok felfogni értelmüket, és fárasztó ezen gondolkozni, így teljesen az öntudatlanságba süllyedek.

Lustán nyitogatom szemeimet, majd pislantok párat, hogy kitisztuljon a kép. Hol is vagyok? Lassan fölülök, úgy kémlelek körbe magam körül. Ez... ez a gyengélkedõ. Agyam erõltetve próbálok rájönni, hogyan is kerültem ide. Valami kezd derengeni… Hayate ezredes… a szobámban... Majd kicsit késõbb erõs karjaiba emel… tehát Õ hozhatott ide. Hírtelen hûvös tenyé érintését érzem homlokomon, majd egy kedves hang szól.

-         Végre felébredtél, és a lázad is szépen lement. Helyes. Eléggé kimerültél, pihenj kicsit és kutya bajod se lesz. –helyez ölembe egy tálcát, melyen sûrû leves illatozik.

-         Nekem most el kell mennem, addig egyél szépen, utána aludj. –adja ki az utasításokat, és már ki is libben az ajtón. Megpróbálom számhoz emelni a kanalat, de ez a egyszerû mûvelet most meglehetõsen nagy feladatnak tûnik. Semmi erõm sincs, olyan, mintha kiszívták volna. Viszont éhes vagyok, így tovább próbálkozom. Észre sem veszem, hogy kopognak, csak amikor megismétlõdik, ezúttal erõsebben. Kiszólok, és belép az ezredes. Tisztelegnék, de megállít a mozdulat közben.

-         Maradj nyugton –szól tengermély hangján. Levetkõzik, majd leül mellém az ágyra. A gyomrom ezzel a lendülettel ugrik a torkomba. Igyekszem nem mutatni a félelmet… ami, most hogy belegondolok nem is félelem már... talán megbántottság? Nem tudom.

-         Hol van a nõvér?

-         V-vacsorázni ment. –válaszolok neki bizonytalanul.

-         Értem. Na és hogy vagy? Lement a lázad? Fáj valamid? –lehajtom a fejem. Szégyellem magam, dereng, hogy miket hordtam össze, és csak ababn bízhatok, hogy csak álmodtam, hogy velem volt akkor. Kiterítettem a kártyáimat, most már azt kezdhet velem amit csak akar, nyitott könyv elõtte a lelkem.

-         Jobban vagyok...

-         Helyes. Egyél csak nyugodtan. –parancsának engedelmeskedve igyekszem a kanalat számhoz emelni, de nehezebben megy, mint az elõbb. Most már nem csak a gyengeségtõl remeg a kezem, hanem az Õ jelenlététõl is.

-         Az ápolónõ látta, hogy ennyire gyenge vagy? Miért nem etetett meg?- hangjából kihallatszik a düh. Vajon miért? Miért is érdekelné egy olyan egyszerû kis kadét jólléte, mint én vagyok? Mindenesetre ijedten rezzenek össze hírtelen dührohamától, és bizonytalan kezeim között tartott kanalam tartalmát sikeresen magamra öntöm. Nem kiált rám bénázásom miatt, csak szó nélkül felkapja a tányér mellett pihenõ szalvétát és letörli a foltot.

-         Add ide azt a fránya kanalat. –utasít.

-         Nem... köszönöm, uram... de ez igazán... –nem hatja meg halk dadogásom, kiveszi kezeim közül, és etetni kezd. Szép lassan belém kanalazza az összeset, majd, amikor elveszi elõlem a tálcát, én bágyadtan hanyatlok vissza a párnára. Nagyon elkapott az álmosság. Lehunyt szemekkel pihegek, egészen addig amíg meg nem érzem meleg leheletét közvetlenül ajkaimon. Kipattannak a szemeim, és belenézhetek Hayate ezredes parázsló tekintetébe. Nem tagadhatom tovább, szeretném ha megcsókolna, magáévá tenne… igen azt hiszem szeretem Õt! Bár azt is tudom, hogy sok szenvedéssel fog járni ez az érzés. Figyelem, ahogy még közelebb hajol, orrával megérinti az enyémet…de ekkor kimondja, amitõl féltem.

-         Szóval mindenedet odaadtad volna nekem? Nos, kicsikém... ha felépültél, lesz rá bõven lehetõséged. –bekövetkezett, amitõl tartottam. Hallotta szavaim, melyeket nem az Õ fülének szántam. De tudom, hogy nem szívhatom vissza, így csendesen beletörõdöm. Utolsó mondata felgyújtja bennem a remény szikráját, talán az ezredes is hasonlóképp érez, mint én. Ekkor... megcsókol. Erõsen, keményen, de nekem jól esik. Igen... nyelvével ellentmondást nem tûrve tör elõre, fogaival felkarcolja ajkam érzékeny bõrét, de nem bánom. Tõle bármi jól esne. Hagyom, hadd szorítson magához szorosan, préselje ki belõlem a levegõt, hiszen milyen szép halál is lenne... karjai közt. Lassacskán én is bátorságot nyerek, nyelvemmel óvatosan simítom meg az övét, puhán, tapogatózva. Édes csatánknak az ajtó nyikorgása vet véget. Rémülten húzódnék hátra, de ezredesem még mindig átölelve tart, és csak óvatosan enged az ágyra, mintha nem zavarná a belépõ nõvér döbbent tekintete. Felé küld egy ragadozó mosolyt, majd ismét felém fordul.

-         Most mennem kell, pihenj, de holnap ismét benézek hozzád, és folytatjuk. –simít végig az arcomon, majd csóktól duzzadt ajkamra nyom egy puszit, és kimegy, mintha mi sem történt volna az elõbb.

A kelõ nap elsõ sugarai már egyenruhámban találnak. Egy kis betegség nem ok arra, hogy elhanyagoljam kötelességeimet. Köszönök a nõvérnek, és elindulok a sorakozóra. Még van annyi idõm, hogy odaérjek. Lépteim kissé sietõsebbre veszem, csizmám sarka meg-megkoppan a hideg kövön, visszaverõdve a falakról. Talán ez miatt nem veszem észre, hogy követnek. Csak arra eszmélek, hogy valaki megfogja a vállam, és teljes erõvel a falhoz nyom. Rettegve nézek föl támadómra, aki nem más, mint… Suzuki százados? De mégis mit akarhat tõlem?

- Végre kettesben vagyunk gyönyörûm. –lihegi a fülembe, nyelvével nyálas nyomot húz nyakam érzékeny bõrére. Elfog az undor, legszívesebben hánynék, és ez az érzés erõsödik, amikor rámarkol férfiasságomra.

- Igen, ezt akarom! –szorítja meg. – Eddig csak távolról csodálhattam hófehér testedet, de most az enyém leszel. – kezdi letépni rólam a nadrágot, majd letaszít a földre. Minden erõmmel azon vagyok, hogy megszabaduljak tõle, de sajnos a láz még nem múlt el teljesen, gyönge vagyok, és ezen a kihalt részen hiába is kiáltanék segítség után. Csak az jár a fejemben, hogyha bemocskolnak, akkor Hayate ezredesnek nem fogok kelleni. Túl jó Õ ahhoz, hogy egy tönkretett „áruval” veszõdjön. Összeszorítom a szemeim, és Isten kezébe adom a sorsom…

Figyelem ahogy kimenekül a hálószobámból. Dühösen horkantva vetõdöm hanyatt a párnámra, és karjaimat fejem alá fûzöm. Lepillantok ágyékomon dudorodó törülközõmre, és elmosolyodom. Megveszek a kissrácért, nincs mese.

*

Végigfuttatom szigorú tekintetem az osztályomon. A sorakozó idõpontja szigorú, és ha nincs jelen egy diák, azt nem tûröm.
A tizedes zengõ hangon olvassa fel a neveket, a diákok pedig hangos „jelen”-el igazolják vissza magukat.

- Yamada Hachiro! - Csend. - Yamada Hachiro!

Egyik diák kilép a sorból.

- Jelentem, Yamada Hachiro kadét nem érzi jól magát, uram!

Mi a faszom?

A tizedes felé fordulok.

- Kezdjétek el, mindjárt jövök.

Magamban dühösen puffogva, lendületes nagy léptekkel sietek a hálókörletbe. Tudom hol az ágya, meg is találom azonnal. Durván rántom le róla a takarót, és dühösen rádörrennék, ha...

Nem meztelenül kuporogna alatta, picire összehúzva magát. Valóban rosszul lenne?

Lerántom bõrkesztyûmet a kezemrõl, és homlokára teszem kezemet. 

Megrebbennek szemhéjai és felpillant rám szénfekete szemeivel.

- Kadét - morgom visszafogottan. - Nem voltál a reggeli sorakozáson. Mivel tudod megmagyarázni ezt a hanyagságot?

Elhúzódna, de ebben a pillanatban felfogom, hogy homloka tûzforró.

Könnybe lábadt szemekkel szólal meg, hangja elhaló.

- Mit vétettem neked? Tegnap... tegnap mindenemet odaadtam volna...

Mi van?!

Döbbenetemben még a szám is tátva marad, de észhez kapok. Állát megfogva kényszerítem hogy a szemembe nézzen.

- Kérem... kérem menjen most el. Nagyon fáj...

Összehúzza magát megint olyan kicsikére, és könnyei záporozni kezdenek.

Miért érzem magam egy mocsok szemétnek?

Köpni nyelni nem tudok, de nem is érdekes. Megragadom a takaróját, alaposan bebugyolálom, és felnyalábolom.

- Ne, ne... tegyen le... - ellenkezik gyengécskén.

- Pofa be - morgom halkan. Végigsietek vele a folyosókon, szinte nem is érzem a fájdalmat a térdemben. Végre berúgom a gyengélkedõ ajtaját.

- Nõvér! Nõvér! - dörren mély hangom és az egyik ágyhoz sietek. Elõkerül az ápolónõ végre, és miközben kis kadétomat gyengéden lefektetem az ágyra hozzá beszélek.

- Lázas. Rosszul van. Csináljon vele valamit, most azonnal.

Az ágy végében állva figyelem ahogy megmérik a lázát, belediktálnak egy tablettát és vizes ruhákkal borítják be a testét.

- Most már jól lesz - nyugtat meg az ápolónõ egy idõ után, és megnyugodva fújom ki a levegõt, miközben a sápadt kis arcocskát figyelem. Szemei behunyva, szénfekete, hosszú szempillái árnyákot vetnek bõrére. Valami hihetetlenül szép... és a szavai az elevenembe vágtak. Félre beszélt, az biztos... de ezer százalék hogy a szívébõl beszélt.

Felhorkantva robogok ki a gyengélkedõbõl. Kurva szar kedvem van.

*

Este csak bekapom a vacsorámat, és a gyengélkedõbe sietek. Sûrû napom volt, jöttem volna hamarabb is.

Kopogok és belépek. Õ az ágyon ül, épp az ölében lévõ tálcáról kanalazza magának a levest. Amikor meglát, leteszi a kanalat, de felemelem a kezem.

- Maradj nyugton - dörmögöm. Hosszú kabátomat ledobom a székre, melléhajítom a sapkát és a bõrkesztyûimet, majd egyszerûen leülök mellé az ágyra.

- Hol van a nõvér?

- V-vacsorázni ment.

- Értem. Na és hogy vagy? Lement a lázad? Fáj valamid?

Lehajtja fejét és kerüli a tekintetem. Puha hajtincsei a szemébe hullanak. Bárki másnál azt gondolnám, hogy hosszú a haja és le kell már vágatni, de nála csak azt, hogy milyen selymes és dús... és hogy úgy beletúrnék.

- Jobban vagyok...

- Helyes. Egyél csak nyugodtan - intek neki, és ellazulva nyújtom ki fájó lábamat. Megnyugodtam, mi több megkönnyebbültem, most hogy itt lehetek vele. Aggódtam érte.

Remegõ kezével bénázik és én összeráncolt szemöldökkel figyelem.

- Az ápolónõ látta hogy ennyire gyenge vagy? Miért nem etetett meg? - morgom dühösen, és õ összerándul, kanaláról a leves a kórházi hálóingére csöppen. Felveszem a tálcán lévõ szalvétát és letörlöm neki. - Add ide azt a fránya kanalat.

- Nem... köszönöm, uram... de ez igazán... - dadogja.

- Csend legyen. Egyél.

Nyugodtan megetetem õt, miközben péniszem kõkeményen felágaskodik nadrágomban. Ennél érzékibb látványban ritkán részesül a magamfajta kemény katona. Egyik válláról lecsúszott a hálóing, haja borzos, arcán halvány pír... és ahogy a kanalat óvatosan a szájába veszi mikor felé nyújtom... Uhh.

Zokszó nélkül megeszi az egészet, és végre elvehetem elõle a tálcát. Amikor visszaülök mellé, õ már a párnán fekve piheg. Jól láthatóan kifárasztotta az evés. Fölé hajolok, mert nem bírom megállni. Lehelete arcomat cirógatja, finom szappanillata orromba kúszik...

Felnyílnak a szénfekete szemek, és az én hideg tekintetembe fúródnak. Enyhe rémületet látok bennük, de mást is. Valami olyat, ami nagyon is ínyemre való.

Halvány mosollyal érintem orromat az övéhez.

- Szóval mindenedet odaadtad volna nekem? - dörmögöm halkan. Figyelem ahogy ajkába harap és mélyen elpirul. Hehe... mire nem jó a lázas félrebeszélés?! - Nos kicsikém... ha felépültél, lesz rá bõven lehetõséged.

Buja, lágy ajkaira pillantok amelyek megremegve nyílnak résnyire. Ahhrg... ez felhívás keringõre kisszívem.

Mohón vetem rá magam, és felhorkanva szorítom számat az övére. Alsó ajkát a fogaim közé véve harapom meg, majd nyelvemmel a szájába törve mélyítem el a csókot. Nem vagyok durva... csak erõteljes, férfias. Soha nem csíptem a finomkodást. Hajába bújtatom ujjaimat, másik kezemet háta alá csúsztatva ölelem õt magamhoz szorosan. Szívem szinte dübörög mellkasomban, légvételeim felgyorsulnak amikor nyelvecskéje végre találkozik az enyémmel.

Ó igen.

Egész eddigi kiképzésünknek ez a legnehezebb része, hiszen itt nem csak önmagunkért kell helyt állnunk, csak együtt vehetjük sikeresen az akadályt. Minden csapatot úgy válogattak össze, hogy mindhárom tag másban legyen jó. Egyik társam kitûnõen tájékozódik, a másik pedig az álcázás mestere. Össze kell dolgoznunk a továbbjutásért. Egyszerûen nem eshetek ki, hiszen megígértem a családomnak, és önmagamnak. És én betartom az ígéreteim. A szerep borzasztóan nehéz, tele láthatatlan csapdákkal, és bukatókkal.
Egész szépen haladunk, már majdnem visszaérünk az akadémiára, mikor is Akimoto egyszer csak eltûnik mellõlem. Megállok és körülnézek, de csak a lassan köde burkolózó erdõt kémlelem, mikor is egy halk, elhaló nyögés üti meg fülemet közvetlenül mellõlem.
Lenézek, és meglátom társam egy mély gödör legalján. Végigfut rajtam a hideg, vajon hogyan segíthetnék neki? De nincs idõm pánikolni, így egy, a táskám mélyérõl elõbányászott kötél segítségével kihúzzuk onnan. Szegény elég rossz állapotban van, így nincs más lehetõség, ha mihamarabb szakavatott kezekben szeretném tudni, kénytelen leszek az út további részében a hátamon cipelni. A lehetõ legóvatosabban tornázzuk föl viszonylag kényelmes pozícióba, majd útnak indulunk, nincs vesztegetni való idõnk! 

Szerencsére alig teszünk meg pár órányi utat, szemünk elõtt lassan kibontakoznak az akadémia körvonalai. Lépteinket sietõsebbre fogjuk, így röpke fél óra alatt oda is érünk. Pórul járt társunkat egybõl a gyengélkedõre visszük, utána pedig a szobánkba vonulunk, hogy lemossunk magunkról a próbatétel fáradalmait, hiszen, mocskosan nem jelenhetünk meg osztályfõnökünk elõtt. Gyorsan összekapjuk magunk, és elindulunk az eredményhirdetésre.  Az orvos ott akart engem is fogni, mondván nekem is kéne a pihenés, de nincs idõm. Majd pihenek este, nem szeretnék csalódást okozni Hayate ezredesnek. Mire odaérek, már szinte mindenki ott áll a sorakozóban, némelyek egyenes derékkal, de a többség lehajtott fejjel hallgatja az értékelést.

-         Szánalmasok voltatok. Szívem szerint a diákok kilencven százalékát kivágnám innen –borotva éles tekintetétõl a hideg szánkázik végig gerincemen.

-         Csak két csapat jött rá, mi a világon a legfontosabb. Nem az a gyõzelem, hogy mindenáron végrehajtjuk a ránk bízott feladatot, hanem a csapatunk. Egymás védelme, az összetartás! –ökölbe szorított kezét a magasba lendíti, szavaiban pedig annyi erõ és tõz ég, hogy elszorul a torkom. Szemeimben áhítattal figyelem ezt az erõtõl duzzadó, könyörtelen férfit.

-         Ettõl hadsereg egy hadsereg! Ettõl vagytok katonák, és ez tesz emberré benneteket! Ha a cél érdekében odadobjátok társaitokat, nem vagytok semmik! –igen! Nagyon is igaza van, hiszen a harctéren egymásra vagyunk utalva, egyedül senki nem nyerheti meg a háborút, csak akkor, ha mindannyian egyként, a közös célért dolgozunk, tudásunk legjavával, társainkat segítve.

-         Legalább most az egyszer, életetekben ez egyszer végre tanultatok valami fontosat az emberségrõl. A bajtársiasságról. Ötös csapat és kilences csapat ittlévõ tagjai, lépjenek elõre. –megilletõdve teszek pár lépést elõre. Nem szeretem ha velem foglalkoznak, de azért fejemet fölszegem és egyenesen felettesem metszõ tekintetébe fúrom a szemem.

-         Büszkék vagyunk magukra. –kezét tisztelgésre emeli, mi eddig automatikusan viszonozzuk. Mellkasom dagad a büszkeségtõl. Õ, a példaképem megdicsért!

-         Oszolj! – kapjuk meg a parancsot, de nekem még beszélni valóm van az ezredessel, így megvárom, amíg lebiceg a pódiumról.

-         Uram! Jelentkezem önnél a tisztiszolgai feladataimért! –hiszen megbízott ezzel a feladattal, így nincs kifogás, teljesítenem kell a parancsot. Tekintete elgondolkozva siklik végig egész testemen, majd a karomon állapodik meg.

-         A sérülésed komoly?

-         Csak egy kis vágás, de már ellátták, holnap már a kötést sem kell viselnem, uram –azért ennyire nem semmiség, de nem is olyan dolog, mely megakadályozna a munkám teljesítésében.

-         Jól van. Egyenlõre pihend ki magad. Holnap, vacsora után jelentkezz nálam. Mehetsz. –búcsúzóul tisztelgem, és elindulok szállásom irányába.

Gyorsan eltelik a nap, pedig nem is csináltam szinte semmit az alváson kívül. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kimerültem. Álmosan pillantok az órára, majd rémülten veszem tudomásul, hogy nemsokára jelentkeznem kell az ezredesnél. Gyorsan összekapom magam, és elindulok. Az ajtaja elõtt megállok és veszek egy mély lélegzetet. Valahogy úgy érzem most magam, mint egy nyuszika az oroszlán barlangja elõtt, mely érzésem csak elmélyíti éhes tekintetem mellyel beléptemkor ajándékoz meg. Nagyot nyelve vágom magam vigyázzba. Nem szeretném, ha észrevenne valamit baljós gondolataimból. Bizonyára csak kimerült elmém ûz velem tréfát.

-         Gyere ide – utasít.

-         Tisztában vagy a feladataiddal? –kérdezi, miközben a pohara szélét simogatja, mintha a szeretõje testével játszadozna. Ettõl a gondolattól fülig vörösödöm. Honnan jutnak eszembe ilyen dolgok? Eddig még nem gondoltam ilyesmikre. Nagyot nyelve koncentrálok a kérdésre.

-         Nem igazán, uram. – szép, férfias arcán elmélyülnek a fáradság barázdái, de nekem azért türelmesen válaszol.

-         Csak tedd, amit mondok. Ott a sarokban vannak a fegyvereim és a csizmám. Tisztítsd meg õket.

-         Igen, uram! –azt hiszem, ez menni fog. Gyorsan hozzá is látok. Mindent a legjobb tudásom szerint teszek, de amikor meglátom kézi pisztolyát, elbizonytalanodom. Nem szeretnék kárt tenni benne, nagyon szép darab, és ahogy az állapotát nézem, kedves lehet gazdájának. Az ezredes észreveszi zavarom, és magához hívat.

-         Gyere ide Hachiro. Egyszer megmutatom hogyan kell...- alig mondja ezt ki, már elõtte is állok, ás árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát.

-         Jól figyelj. Itt kipattintod, itt lenyomod és szétcsúsztatod. A tár mindig legyen üres. A csövet ugyanúgy tisztítod, mint a puskát, az agyat pedig csak olajos kendõvel törölheted át, ennyi. Menni fog?

-         Igen, uram. - válaszom magabiztos. Szerencsére könnyen tanulok, minden mozdulata belevésõdött az agyamba.

-         Lássuk. –dõl hátra, és én pedig az elõbb látott mozdulatokat utánozva kezdek dolgozni.

-         Jól van. –elégedett dörmögése olyan számomra, mintha hájjal kenegetnének. Elég fukar, ha a dicséreteket kell osztania, ezért olyan becses számomra minden kis dicséret morzsa.

-         Miben lehetek még szolgálatára?

-         Az ott a hálószobám. Vesd meg az ágyamat, és alaposan rázd fel a párnát. –fülig vörösödve sietek teljesíteni a rám bízott feladatot. Bent meglepõen kellemes környezet fogad. Egyszerû, de kényelmes berendezés, A szoba nagy részét egy hatalmas ágy foglalja el. Éppen végzek, amikor belép, csodás testén csak egy törülközõt visel, meg néhány kósza vízcseppecskét, melyek vidáman játszanak izmos mellkasán, és versenyt szánkáznak le kockás hasfalán, hogy a törölközõ puha anyagában leljék halálukat. Amikor észreveszem tekintetét, hírtelen menekülhetnékem támad, de Õ csak odabiceg az ágyhoz, és végigheveredik rajta.

-         Csukd be a szádat, kadét. – ha lehet, még pirosabb színt öltök. Ez nagyon kínos, hiszen fiú létemre egy férfi testét csodálom nyál csorgatva.

-         Mi... mi történt a lábával... uram? – kérdezem meg, hiszen lehetetlen nem észrevenni a rengeteg sebhelyet, melyek végigszántják a lábát.

-         Egy társamat mentettem ki az aknamezõrõl. Hát... nem volt szerencsém. –látom, már nagyon fáradt, de addig nem hagyhatom magára, míg nem utasít, így hát igyekszem észrevetetni magam.

-         Khm.

-         Elmehetsz. Köszönöm a munkádat. –tisztelgek, és végre menekülõre fognám a dolgot, de elõtte még ki kell mondanom azt, ami a szívemet nyomja, tudnia kell, mennyire megtisztelve érzem magam, hogy tõle tanulhatok.

-         Uram... Ön egy igazi hõs... Örülök, hogy a keze alatt tanulhatok.

-         Gyere ide –kéri. Nem parancsolja, hanem kéri. Ilyet sem hallottam még tõle, biztosan a lába fáj ennyire. Odasétálok az ágy mellé, és tanácstalanul bámulom. Kinyújtja felém a kezét, és én hatalmas, kérges tenyerébe csúsztatom az én, övéhez képest aprócska kezemet. Egyet ránt rajtam, és már az ölében is ülök. Meglepetésemben nem tudok megmozdulni. Józan eszem ellökné, de vadul dobogó szívem maradásra bíztat. Teljesen összezavarodtam, minden érzés annyira új nekem…

-         Egy jótanács... Hachiro. Ne legyél ennyire aranyos. Az aranyos fiúcskák mindig pórul járnak... mindig... –beleharap cimpámba, amitõl vad remegésbe kezdek, de nem a félelemtõl. Ez… olyan forró remegés. Sosem tapasztaltam ezelõtt ilyet. Nem sokáig élvezhetem a kényeztetést, mert hírtelen eltaszít magától, és rám mordul.

-          Tünés. –könnyes szemekkel menekülök ki, és meg sem állok az udvaron álló kis erdõig. Szabadidõmben gyakran tanultam enyhet adó, dús lombú fái alatt, és most is, öntudatlanul itt keresek vigaszt.

Mikor már elfogy a levegõm, lerogyok az egyik öreg fa tövébe, és égõ szemeimmel meredek a sötét semmibe. Nem tudom, mit csinálhattam rosszul. Talán valami miatt így akart megbüntetni? Sajnos még nincsen semmi tapasztalatom, így nem tudom mire vélni a viselkedését. Kezemmel végigsimítok kemény ágyékomon, de rögtön elkapom onnan kezemet, mintha valami bûnös dolgot készülnék tenni, de túl nagy a kísértés, kezeim önmaguktól mozdulnak, és szabadítják ki nadrágom börtönébõl merevségem.
Gyakorlatlanul simítok végig teljes hosszán, miközben azt képzelem, hogy ezredesem kezei cirógatnak, az Õ ajkai érintik nyakam érzékeny bõrét, és tõle kapom az elsõ csókom. Magam elõtt látom parázs tekintetét, amint éhesen pásztázza végig csupasz testem, forró leheletével tovább hevíti lángoló bõrömet. Hála ezeknek a képelnek, hamar kezemre élvezek, miközben szemeimbõl még mindig ömlenek a könnyek. Miért érzek így? És tulajdonképpen mit is érzek pontosan? Erre nem tudok válaszolni, így nagyjából letakarítom magam, majd visszamegyek a szobámba. Az ágyamra vetem magam, és anyaszült meztelenül belegubózok a takarómba. Szinte le sem ér fejem a párnára, máris mély álomtalan alvásba zuhanok.

Másnap reggel szobatársam ébresztgetésére eszmélek.

-         Hachiro. Ébredj gyorsan, mindjárt névsorolvasás, és tudod mi lesz azzal, aki nem jelenik meg? – Õszintén? Valahogy most nagyon nem tud érdekelni. Fejemrõl le sem húzom a takarót úgy válaszolok.

-         Ma nem megyek. Rosszul érzem magam. –rekedt hangom hallva ezt könnyedén el is hiszi, majd elindul, én pedig még kisebbre gömbölyödöm össze.

Nem tudom, mennyi idõ telik el, de következõ ébresztõm sem kellemesebb az elsõnél. Valaki lerántja rólam a takarót, hideg kezek érnek a homlokomhoz, mire kipattannak szemeim, és Hayate ezredes kérdõ pillantásával találkozom.

-         Kadét, nem voltál a reggeli sorakozáson. Mivel tudod megmagyarázni ezt a hanyagságot? –sajnos egy hang sem jön ki összeszorult torkomon, ajkaim megremegnek, és az a veszély fenyeget, hogy bármelyik pillanatban elbõghetem magam. Isten nem szerethet engem, mert amint ezt kigondolom, már el is kezdenek potyogni forró könnycseppjeim, arcomat igyekszem a takaróm mögé rejteni, de nem járok sikerrel. Kitépi gyenge kezembõl, és állam alá nyúlva emeli föl fejemet, így kénytelen vagyok a szemébe nézni.

-         Mit vétettem neked? Tegnap... tegnap mindenemet odaadtam volna… - lehelem elhalóan, észre sem véve, hogy letegeztem. –Kérem…kérem menjen most el. Nagyon fáj. – kucorodom össze.

Tanácstalanul ácsorgok az ajtóban, nem tudom, mire számítsak. Valószínûleg, most ne fogom megúszni a büntetést. Hozzám vág egy fehér inget, melyet hálásan fogadok, tekintve, hogy nincs rajtam semmi, és elég hideg van a helyiségben. Vizes testem miatt alig tudom fölrángatni, de végül csak sikerül. Egyenes tartással állok, felettesem szemébe nézve.

-         Leülni! –parancsolja, melyet én késlekedés nélkül teljesítek. Mögém áll, hosszú, erõs ujjai a hajamba mélyednek, szinte gyengéden cirógatják a fejbõröm, melytõl testemen úrrá lesz a remegés. Érdekes, már nem fázom annyira, kellemes az érintése. Ki sem néztem volna belõle ezt a gyengédséget, de nem ítéljünk elhamarkodottan.. amíg én ezen gondolkozom, Õ kérdéseket tesz föl nekem.

-         - Nem rúgtak hasba ugye? Eltört valamid? –most, hogy abbahagyta a vizsgálatot, ismét visszatér a remegésem, reszketve ölelem át magam, hátha így sikerül kis meleghez jutnom. Ekkor észreveszi a karomon lévõ sebet. Elõveszi az elsõsegélydoboz, majd alaposan lefertõtleníti. Iszonyúan csíp, de nem szisszenek föl. Nem szeretném, ha anyámasszony katonájának tartana. A mûvelet után alaposan bekötözi a karomat, majd ellátja a számon lévõ sebet is. Hamar végzünk, és végül is, nem volt olyan vészes.

-         Soha nem fogsz tudni beilleszkedni, ha nem figyelsz oda másokra. Hiába vagy a legokosabb az osztályban, az arroganciádnak köszönhetõen kerültél ebbe a helyzetbe. Máskor ne villogj annyira a tudásoddal, inkább próbálj segíteni a butábbaknak. Ettõl épül a csapat. –hangja feddõ, de mégis figyel rám, hiszen csillapíthatatlan reszketésem látva ad egy takarót, melyet én azonnal magamra terítek. Máris jobb… Mos határoztam el magam. Igen, olyan katona szeretnék lenni, mint az ezredes, és addig nem nyugszom, amíg valóra nem váltom a tervem!

-         Siess vissza a hálókörletedbe, és alaposan szárítkozz meg. Nem tûröm a betegeskedõ kadétokat

-         Igen... uram... – mondom, és már készülök elhagyni a szobát, amikor ism ég utánam szól.

-         Most nem kapsz büntetést. Tünés.

Gyorsan visszatérek hát a szobámba, ahol a többiek bûnbánó arccal fogadnak. Mindannyian elmondják, mennyire sajnálják, amit tette, és remélik, nem haragszom rájuk. Én persze megbocsátok, senkivel sem szeretek haragban lenni. A béke édes érzésével fekszünk le pihenni.

Ahogy telnek a napok, egyre jobban összetartunk, már vannak közös bolondságaink is, amiket persze szigorúan õrzünk.  Ha látjuk, hogy valamelyikünk gyengébb, mint a többiek, igyekszünk neki segíteni, és ez kölcsönös. Ennek hála, mi lettünk a leggyorsabban fejlõdõ csoport. 

Történtek persze más dolgok is, amik eléggé zavarba hoztak. Pár napja az egyik kadéttársam szerelmet vallott nekem. Hirtelen az sem tudtam, mit reagáljak, annyira új nekem ez az egész. Persze azt sem vallhattam be neki, hogy az én gondolataimat egy bizonyos személy tölti ki, aki nem más, mint az ezredesünk.

Újabb izgalmas órának nézünk elébe, így már elég hamar igyekszem a tantermébe jutni, ami, rajtam kívülálló okok miatt nem következhetett be.

 A folyosón ugyanis észrevettem, hogy egy nagydarab, mafla osztálytársam épp bántalmazza a másik osztály legkisebb, leggyengébb tagját. Én sem vagyok egy nagy darab, erõs fiú, de a máik még nálam is kisebb, és törékenyebb. Muszáj valamit tennem. Odasétálok, de mivel többször felszólításra sem hagyja abba a kicsi püfölését, így kénytelen vagyok testi erõszakhoz folyamodni. Egy erõs jobbegyenessel leküldöm a padlóra, de mire egy újabb ütést bevihetnék, már észhez is tér, és duplán viszonozza. Verekedésünknek csak a csöngõ hangja vet véget, rohanunk be az osztályba. Épp hogy beérünk, Hayate ezredes már meg is jelenik, persze azonnal kiszúrja véres ruhánkat, és feldagadt képünket.

- Hachiro kadét. Kohaku Tokoro. Miért véresek és szakadtak? Verekedtek?  - persze egyikünk sem válaszol, és észreveszem, hogy felettesünket ezzel eléggé kihozzuk a béketûrésébõl. De akkor sem mondunk semmit.

- Szóval nem válaszolnak? Rendben. Tanítás után mindketten jelentkeznek az irodámban. Leülni. - végigszenvedem az órát, bár sérült arcom rettentõen lüktet és ég, de ezt a világ minden kincséért sem vallanám be… Most valahogy nem várom a nap végét, de eljön.

Óvatos, mégis erõteljes kopogással jelentkezem ezredesem ajtaján, mire azonnal bebocsájt.

-         Hívatott, uram! –mondom neki tiszteletteljesen.

-          Pihenj.

-         Hallani akarom a te szádból, mi történt. És azt ajánlom ne hallgass el elõlem semmit... - nagyot nyelek, és, bár igyekszem magabiztosnak látszani, érzem, hogy minden szín elhagyja az arcomat. Mégis, erõs hangon kezdem a beszámolót. Minden részletet megemlítek, mégsem túlzok el semmit, hiszen nem szeretnék bajba kerülni, sem azt, hogy mást sodorjak bajba, de ha megparancsolják, akkor teljesítenem kell.

-         Tokoro kadét a gyengébbeket terrorizálja. Ezért te, csak úgy önkényesen magadra öltötted az igazságosztó szerepét.

-          De... de én csak... segíteni akartam... uram. - basszus, most ez úgy hangzott, mintha magamat mentegetném, pedig nem. Ha szükség lenen rá, ismét megtenném. Lovaglópálcája végével az állam alá nyúl, így kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek.

-         - Te nem vagy ostoba. Pontosan tudod, mi ilyenkor a hivatalos eljárás. Halljam…

-         A szabálysértésrõl tudomást véve, a legközelebbi felettes szóban tájékoztatása... –mondom fel betûrõl- betûre a tanultakt. Akkor is tudnám, ha álmomból ébresztenének, ez volt az elsõ, amit belénk vertek ebben az iskolában.

-          Okos fiú. És most a te szádból akarom hallani, miért érdemled meg a büntetést. –ismét a szemébe nézek, hiszen nem tettem semmi rosszat, csak úgy cselekedtem, ahogy véleményem szerint helyes volt. És én bármikor kiállok a döntéseim mellett.

-         Erkölcsileg vitathatatlan, amit tettem, uram!

-          Én is így gondolom - biccentek. - Tovább.

-          A büntetést azért érdemlem, mert megszegtem a szabályzatot, uram! –ekkor egy hatalmas pofon csattan az arcomon, akkora, amekkorát ki sem néztem volna ebbõl az emberbõl. Fejem hátracsuklik, de ugyanolyan egyenes tartással állok, tekintem még mindig az övébe fúrva.

-         Köszönöm, uram!

-         Kölyök… – mondja, és leül a székre. Arcán egy pillanatra fájdalom fut át, de olyan gyorsan eltûnik, hogy én magam sem vagyok biztos benne, hogy jól láttam- e.

- Mit fogsz tenni, ha legközelebb megismétlõdik a dolog?

- Uram! Ismét megverem a kadét társamat, utána szólok a legközelebbi felettesemnek, uram! – ekkor az történik, amire végképp nem számítottam. Az ezredes teljes szívbõl, hátravetett fejjel kacag, még szinte a könnye is kicsordul, miközben én csak döbbenten nézem.

- Tûnj a szemem elõl! Holnaptól te leszel a tisztiszolgám. Ebéd után nálam jelentkezel.

- Igen, uram!

A boldogságtól szinte lebegek, hogy ekkora tisztesség érjen engem, egy kis kadétot! El sem tudom ezt hinni, arcomról le sem lehet fagyasztani a mosolyt. Visszatérek a kollégiumi szobámba. Bent gyászos hangulat fogad. Kifaggatom a többieket, mire közlik, hogy holnaptól három napig terepgyakorlaton leszünk az erdõben, és mindenkinek feladatokat kell megoldania. Aki kiesik, azt kizárják az akadémiáról. Ez rossz hír. Ráadásul egész hétre esõt mondanak, így még nehezebb lesz a saras terepen boldogulni. Állítólag lesznek velünk kiképzõtisztek, de csak, mint megfigyelõk, és nem is fogunk velük érintkezni, mindenben magunkra leszünk utalva. Még élelmet sem kapunk.

Másnap már korán reggel útra készen állunk, osztályfõnökeink kiosztják a feladatokat, és minden osztályt háromfõs csapatokra bontanak. Én két gyengébb fiúval kerültem össze, és mi lettünk az 5ös csapat. Furcsa nekem ez az egész, hiszen hiába vagyunk együtt, mégis külön- külön értékelnek minket. Attól, hogy a másik kettõ elbukik, a harmadik még továbbjuthat.  Megkeresem társaimat és nekivágunk az útnak.

Lassan sétálunk. Õ nem siet, én pedig nem ismerem a járást. A gyakorlótérnél lyukadunk ki, ott, ahol társaim már róják a köröket fáradhatatlanul.

-         Látod a társaidat? Büntetést kaptak õk is. – ajjaj. Ennek nem lesz jó vége. Érzem, még kapni fogok tõlük ezért-. Lelkiekben megerõsítve magam nézek felettesem szemébe. Talán, ha sikerül enyhítene ma büntetésükön, nem kapok akkorát.

-         Uram... a hibát én követtem el. Akkor miért? –fagyos tekintetétõl bennem reked egy pillanatra a mondandóm, de tudom, ha most gyávának könyvel el, az is maradok a szemében, bármit is teszek.

-         A csapatszellem. A harctéren életek múlnak azon, hogyan támogatják egymást a katonák. Senki nem keresett téged, nem mentek érted. Ezért kapnak õk is büntetést. –értem én, hogyne érteném. De akkor is én kapom majd a nagy verést, pedig nem én tehetek a dologról. Végül is jogosan bûnhõdnek, ha nem kötöznek az ágyhoz, én is idõben a helyemen vagyok, és az egész meg sem történik.

-         De…

-         Kuss…

-         Igen, uram! – egy jó kadét tudja, mikor kell elhallgatni., és teljesíteni a feljebbvalója parancsát.

-         Te is ötven kört futsz. Aztán kezdõdik a tanítás. Ebéd után a pihenõidõdben pedig az osztálytermet takarítod ki ezentúl minden nap. Tanítás után pedig, a délutáni szabadidõdben a tizedesnél jelentkezel önkéntes munkára. –ez azért kemény büntetés. Nem lesz egy perc szabadidõm se. Megpróbálom nem mutatni rémületem.

-         Világos?

-         Igen, uram! –hangom magabiztosan, erõsen cseng. Ha ez a büntetésem, akkor büszkén vállalom, és hibátlanul teljesítem is! Ez a jó katona dolga.

-         Tünés. – tisztelgek, majd nekiiramodok teljesíteni a feladatom. Hát, akkor kezdõdjön a menet!

Persze, hogy már a futás alatt kipécéztek maguknak… Már nem is számolom, hányszor löknek föl, vagy rúgnak belém. Csak a cél lebeg a szemeim elõtt, hogy nem adhatom fel, bár gyengécske tüdõm erõsen tiltakozik az igénybevétel ellen. Karomon, lábaimon egyre csak szaporodnak a sebek, de nem érdekel. Magamban számolok: Már csak tíz kör… kilenc… nyolc. Amint befejezem, az órára sandítok. Már nincs idõ lezuhanyozni, kezdõdik a tanítás. Úgy ahogy vagyok, büdösen, izzadtan vonulok be, és ülök le a helyemre, ami persze, hogy az elsõ sorban van. A mai órák Hayate ezredessel lesznek, staratégia tudomány, és fegyvertan.

Olyan furcsa érzésem van, mintha az ezredes folyamatosan engem bámulna, de amikor odakapom a tekintetem, mindig más irányba néz. Óráján még a légy zümmögését is hallani lehet, hiszen tudjuk, komoly megtorlás jár a rendetlenkedésért. Szinte iszom a szavait, és bármelyik kérésére tudok válaszolni, legyen az a leg elvontabb felvetés, vagy egy bonyolult stratégia levezetése. Büszke vagyok magamra, így nem veszem észre ahogy a többiek összesúgnak mögöttem.

A vacsoránál gyanúsan nyugodta a hangulat, gyorsan vacsorázunk, hiszen a mai fárasztó nap után már mindenki szeretne az ágyában lenni. Evés után a közös zuhanyzóhelyiség felé vesszük az irányt. Szép, katonás rendbe hajtogatom a ruháim, ahogy szüleim tanították, magamhoz veszem a szappanom, és beállok a langyos vízsugár alá. A külvilágról elfelejtkezve szappanozom magam, amikor árnyék vetül rám, és mire kinyitom szemeim, az összes fiú fenyegetõen fölém magasodik. Én vagyok a legalacsonyabb, és a legvékonyabb az egész évfolyamban, így könnyû prédának számítok, de nem adom olyan könnyen magam. Ha harcolni akarnak, én készen állok!

- Szóval itt a kis spicli stréberke anyámasszony katonája? – egyre csak közelednek, észre sem veszem, hogy már a hideg csempével borított falnál vagyok. Ekkor egy gyomrost kapok, de nem esek össze. Büszkén állom a tekintetüket. Egyszerre vetik rám magukat, mindenki ott üt, ahol ér, nem is figyelnek kezükre, egyetlen céljuk van csupán: fájdalmat okozni. Amíg van erõm, visszaütök, és megpróbálom kivédeni a csapásokat.

Ekkor az épp engem püfölõ fiú rám esik, és feltûnik Hayate ezredes dühödt arca.

-         Nem tûröm a rendbontást a körzetemben! Egy csapat vagytok, az életetek múlik a másikkal való viszonyotokon. Nem hagyhatjátok, hogy egy ostoba nézeteltérés közétek álljon. Ezért holnap hajnalban mindannyian jelentkeztek nálam. Te pedig –bök rám – velem jössz. Úgy ahogy vagy. Számodra van egy különleges büntetésem.  – ezzel karon ragad, és anyaszült meztelenül végigrángat az egész épületen.

Kibaszottul fáj a lábam. Utálom, hogy nem tudok aludni tõle. Kimerülten ingerlékenyebb vagyok az átlagnál.

Utálom a fájdalomcsillapítókat.

Halk nyögéssel dõlök a forró zuhany után ágyamba, és fáradtan pillantok le szétzúzott térdemre, az én nyomorúságos sorsom eldöntõjére. Ha... csak két másodperccel korábban indulok rohamra, akkor nem történik meg... Ehh. Inkább gondolj másra.

Hátradõlve párnámon, behunyom a szemem, hogy szokásom szerint végigfuttassam magamban a napi eseményeket. Semmi extra, de azonnal kitisztul a kép, és a sötét szemek, a fehér bõr kitölt mindent.

- Hn...

***

A hatharmincas sorakozó névsorolvasásán egy hiányzót jelentenek. Bosszúsan ráncolva szemöldökömet nézek végig a társaságon.

- Yamada Hachiro! - ismétli meg a tizedes, de semmi válasz.

Gonosz mosoly játszadozik a szám sarkában, és végigsétálok a sorfalon.

- A hadseregben - dörren mély hangom keményen. - A társainkon múlhat az életünk, ahogy az õ életük a miénken. Egy csapaton belül a csapatmunka a legfontosabb. Eszetekbe sem jutott, hogy a hiányzó társatokat megkeressétek, felébresszétek?

Néma csöndben, sápadtan merednek maguk elé.

- Hát persze hogy nem - dörmögöm komoran. Önzõ kis elkényeztetett kölykök. Felcsattan a hangom. - Éppen ezért, ma erõsítem bennetek a csapatszellemet. Nem csupán késõ társatokat várja komoly büntetés, de az egész társaságot. Most azonnal futólépés a gyakorlótérre, és ötven kör erõltetett futás. Nincs reggeli.

Sugdolózás és düh az arcokon.

- Megértették? - dörrenek rájuk, és azonnal vigyázba vágják magukat. Tenyerembe suhintok a lovaglópálcámmal. Na azért.

- IGEN, URAM! - ordítják kórusban. Nah ezt még gyakorlni fogjuk, amíg egyszerre nem megy.

A tizedes felkiált hogy indulás, és õk elrobognak, én pedig a hálókörletek felé indulnék, de már látom is a barakkok között elsuhanó álomszuszékot. A legénységi étkezdéhez rohan teljes erõbõl.

Az ajtónál érem utol, és megragadom csuklóját. Hm. Milyen karcsú.

- Mit keresel itt ilyenkor? - firtatom halkan. - Csak nem egy kis rendbontóhoz van szerencsém?

Sápadt arcocska fordul felém, sötét szemekben félelem csillog.

- Nem... - suttogja, és én megsuhintom fenekét. Kis szaros.

- Nem hallottam jól, mit is mondtál? - hajolok le hozzá pár centinyit, tüntetõen, arcom kifejezéstelen, pedig kibaszottul jól szórakozom.

- Nem, uram - néz egyenesen a szemembe. Látom megemberelted magad. Jól van. Talán mégsem vagy akkora selejt, mint elsõ látásra tûntél.

- Helyes, látom tanulékony vagy - biccentek. - És most kövess. Megtanítom neked, mit kap az a kadét, aki nem engedelmeskedik a feljebbvalója parancsának.

A szabványbüntetést választom.

A gyakorlótér szélén megállunk, és én hátratett kezekkel, komolyan figyelem a futókat.
- Látod a társaidat? Büntetést kaptak õk is.

- Uram... a hibát én követtem el. Akkor miért? - kérdezi, és ahogy felé villannak szemeim, idegesen nyel egyet. Fél tõlem, de mer kérdezni. Ezt már szeretem.

- A csapatszellem. A harctéren életek múlnak azon, hogyan támogatják egymást a katonák. Senki nem keresett téged, nem mentek érted. Ezért kapnak õk is büntetést.

- De...

- Kuss.

- Bocsánat... uram.

Hideg tekintetem ismét a csapatra szegezem, úgy sorolom kíméletlenül a büntetését.

- Te is ötven kört futsz. Aztán kezdõdik a tanítás. Ebéd után a pihenõidõdben pedig az osztálytermet takarítod ki ezentúl minden nap. Tanítás után pedig, a délutáni szabadidõdben a tizedesnél jelentkezel önkéntes munkára.

Elhaló nyöszörgés.

- Világos?

- Igen, uram! - mondja hangosan. Vetek rá egy oldalpillantást, és elszántan csillogó szemek, ökölbe szorult kezek láttán megenyhül az arcom.

- Tünés.

Tiszteleg nekem, igenuramozik, és már szalad is csapatához. Tekintetem végigsilik rajta, kis fenekén megállapodva.

- Hn.