Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

1. <<2.oldal>> 3.

Levi-sama2010. 01. 06. 13:25:26#3175
Karakter: Hayate ezredes (Zsebinek)





 
Amikor óvatosan megmozdítja ő is a nyelvecskéjét, és viszonozza tétováb, bénácskán élete első csókját, halkan felmordulok. Úristen de rohadt finom!
Nyílik az ajtó, és Hachiro összerezzen a karjaimban. Nem izgat, még bejezem amit elkezdtem. Mm... finom. Lágyan fektetem vissza kipirultan pihegő kis áldozatomat a párnák közé. Valami észbontó látvány így. És mától ő az enyém. Most, hogy tudom: neki sincs ellenére a közöttünk gerjedt vonzalom, így könnyű dolgom lesz. Rávigyorgok a döbbent nővérkére, majd visszafordulok a kis édeshez.
- Most mennem kell. Pihenj, de holnap ismét benézek hozzád és folytatjuk. - Búcsúzóul végigsimítom arcocskáját, adok neki búcsúpuszit és kibicegek megnyugodva a nővérszobából. Jól van, él és egészséges lesz hamarosan. Mi több, mától a szeretőm.
 
***
 
A reggeli sorakozót könnyedén lezavarom. Miután reggelizni zavarom őket, elindulok az orvosi szobába. Kíváncsi vagyok, van-e már olyan jól Hachiro, hogy esetleg velem reggelizzen a kantinban.
Az orvosi szoba kong az ürességtől, és csodálkozva lépek ki ismét az üres folyosóra. Fojtott nyögés és neszezés hangjait szűrődnek ki egy ajtó mögül. Teketóriázás nélkül benyitok, és elkáromkodom magam.
- Suzuki! - dörren mély hangom, és grabancánál fogva ragadom meg, hogy felrántsam a földről. Nem tudom melyik kiskatonán élvezkedik épp, de ezt akkor sem engedhetem.
- Ez volt az utolsó dobásod - penderítem a falhoz. - Világosan megmondtam neked legutóbb, hogy...
Belém rekednek a szavak amikor lepillantok a földön fekvő, félmeztelenre vetkőztetett fiúra.
- A kurva életbe! - hördülök fel. Feltódul bennem a pipa, és Suzuki felé fordulok. - Te mocsok!
Bumm.
Öklöm is belesajdul, akkorát bemostam neki, de megérdemelte. Betört orral, vérezve rogy össze, de még nem ájult el. Dühösen fogom rá a pisztolyomat.
- Itt és most fejbe kéne lőnöm téged, amiért kezet emeltél a tisztiszolgámra. Nem ismered a szabályt? Máséhoz nem nyúlunk, főleg nem ahhoz ami az enyém!
Azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy a szeretőmhöz. Nem kell szétkürtölni...
- Bo...csánn...
- Tűnj innen. Egy óra múlva várlak az irodámban.
 
Visszafordulok a földön csendben kuporgó fiúhoz.
- A rohadt életbe - szitkozódom halkan, és hosszú kabátomat levéve takarom be vele, majd a csomagocskát a karjaimba veszem. - Nyugodj meg kicsike - dörmögöm neki lágyan.
Kilépek vele a folyosóra, és az orvosiba viszem, az ágyába fektetem. Alaposan betakarom és sóhajtva ülök le mellé.
- Melletted aztán nehéz unatkozni... Hogy érzed magad?
Megrázza a fejét, és ajkába harap. Jaj sírni ne kezdjen nekem itt. Nem bírom a könnyeket.
- Megütött? - újabb fejrázás. Megnyugszom. Szerencsére odáig még nem jutottak el, de nem sok híja volt. - Az a szemét. Na majd én egy életre móresre tanítom. Hol a picsában van az ápolónő?
Nyílik az ajtó, és végre belép az emlegetett liba.
- Máris visszajöttél? - csodálkozik ránk.
- Miért? Elengedte őt? - kérdezem.
- Igen, mert már jobban volt.
- Értem. Ez esetben nincs is rá szükség hogy itt aszaljuk. Viszlát.
Felnyalábolom őt az ágyból, és kisétálok vele, egyenesen ki az épületből, keresztül a hátsó udvaron a tiszti szállóig. A lakosztályomba érve végre lecsillapodok.
- Hova... viszel? - suttogja halkan. Na végre hogy megszólalt.
- Szerinted?
A hálószobám ajtaján is belépek, és lefektetem őt az ágyamba. Kicsomagolom és alaposan megvizsgálom. Csuklóin foltok vannak ahol megszorította erősebben, és szép fehér bőrén néhol harapások nyomai. Dühösen felmorranva simítom meg a fognyomokat. Szerencsére nem túl mélyek, így nem marad meg a nyomuk. Még jó. Akkor aztán a fejét veszem Suzukinak.
Lerántom róla a nadrágot, és birtoklóan győződöm meg arról, hogy a tulajdonomban nem tettek-e kárt.
- Itt nem ért hozzád ugye? - Nem válaszol. Miért nem? Állát megfogva kényszerítem szemkontaktusra, szemeim elsötétülnek a haragtól.
- Csa-csak a kezével... - suttogja. Összeszorítom dühösen a számat, és popsijának vágatát végigsimítom. Kicsit nedves, de egyértelműen nem mentek messzire. Jól van. Erősen magamhoz szorítom őt, és ahogy nyakamba szuszog, behunyt szemekkel sóhajtok fel. Lassan nyugszom meg, de sikerül.
- Jól van. Most már vége - súgom, és puha hajára simítom arcomat.
- Úgy féltem... - suttogja halkan, érzem nyakamban a meleg könnycseppeket. Most mi a fenét csináljak? Hogyan vigasztaljam meg? Ráadásul totál pucér, és izgatóan remeg a karjaimban is. Azért az én tűrőképességemnek is van határa. Elengedném hogy visszafektessem, de nyakam köré fonja karjait, majd szorosabban hozzám simul.
- Hékás. Pihenj le, nyugodj meg aztán majd...
Ajkai fojtják belém a szavakat, ahogy megcsókol. Először a döbbenettől lefagyva hagyom magam, de aztán végigvág egész testemen a forró vágy. Egy gyönyörű, reszkető és pucér fiú a karjaimban... Nem vagyok fából. Kibaszottul nem, a fenébe is.
Mohón dugom nyelvemet a szájába, és egy gyors és egyszerű mozdulattal magam alá teperem. Végigsimítom karjának, oldalának és combjának puha, bársonyos bőrét. Élvezem ahogy megrándulnak az izmai ujjaim alatt, és belesóhajtok a csókba. Elszakítom a számat tőle és hallom ahogy lesöpri fejemről az ezredesi kalapot, ami tompa puffanással érkezik a szőnyegre. Nem zavar, egyszerűen a nyakára vetem magam.
- A tűzzel játszol kiscsillag - mormogom a fenekébe markolva. Kéjes kis nyögéssel feszül meg, és végigpillantok rajta. Szép, sötét szemei homályosak a vágytól, arca kipirult, ajkai nedvesen csillognak. Szép testét végigsimogatom parázsló tekintetemmel, és elmosolyodom amikor meglátom ágaskodó farkacskáját.
- No lám... - dörmögöm lágyan. - Valaki itt nagyon örül nekem.
Ujjaimmal megcirógatom a kis aranyost, amivel kicsalok belőle egy kéjes kis nyögést. Összerándul a herezacskóm ettől a hangtól. Öregem... életemben nem volt még ennyire érzéki, szépfiú az ágyamban...
- Micsoda kéjes kis tested van... elképesztő. Nem csoda, hogy megőrjíted a férfiakat magad körül.
- Hogy... hogy én? - suttogja csodálkozva.
- Fel sem tűnt, hogyan bámulnak téged a tanárkollégáim és az idősebb diákok? - kérdezem tőle türelmes mosollyal, miközben ujjaim kis herezacskóját cirógatják finoman. Kis aranyos labdacs...
- Azt hiszem... azt hiszem észre vettem valamit...
- Mondtam neked, hogy ne legyél ennyire aranyos. Nem hallgattál rám, viselned kellett a következményeit. De ennek mától vége.
- Hogy érted ezt?
Fölé hajolok, és megcsókolom. Mohón kap a szám után, és hajamba túrva viszonozza édesen bénácskán. Aranyos.
- A szeretőm tabu - válaszolom egyszerűen. - Mindenkinek.
- Te-tessék...?
- Jól hallottad - nyalom végig halvány mosollyal a mellkasát, és egyik mellbimbóját finoman megszívom. Felsikkantva feszíti ívbe a testét, akaratlanul is csodás látvánnyal jutalmazva engem. Mennyire érzékeny... elég csak hozzáérnem, és ő elkábulva nyöszörög. Őrület.
- Talán van valami kifogása ellene, katona? - vigyorgok le rá.


zsebike2009. 12. 23. 20:30:25#2941
Karakter: Hachiro



Karjaiba kap, és elindul velem a hideg folyosón. Alig van erőm, de azt a picikét s arra használom, hogy tiltakozzak. Jó volt nekem az ágyban pihenni…

-         Ne, ne... tegyen le... –erőlködésem hasztalan, így feladom. A világ kezd elmosódni, a színek tompulnak. Vagy csak én vagyok tompa? Nem tudom. Egész kellemes ebben az állapotban. Nem fáj semmi, nem fázok, és könnyűnek érzem magam. A távolból hangok úsznak felém, de túl halkan, így képtelen vagyok felfogni értelmüket, és fárasztó ezen gondolkozni, így teljesen az öntudatlanságba süllyedek.

 

Lustán nyitogatom szemeimet, majd pislantok párat, hogy kitisztuljon a kép. Hol is vagyok? Lassan fölülök, úgy kémlelek körbe magam körül. Ez... ez a gyengélkedő. Agyam erőltetve próbálok rájönni, hogyan is kerültem ide. Valami kezd derengeni… Hayate ezredes… a szobámban... Majd kicsit később erős karjaiba emel… tehát Ő hozhatott ide. Hírtelen hűvös tenyé érintését érzem homlokomon, majd egy kedves hang szól.

-         Végre felébredtél, és a lázad is szépen lement. Helyes. Eléggé kimerültél, pihenj kicsit és kutya bajod se lesz. –helyez ölembe egy tálcát, melyen sűrű leves illatozik.

-         Nekem most el kell mennem, addig egyél szépen, utána aludj. –adja ki az utasításokat, és már ki is libben az ajtón. Megpróbálom számhoz emelni a kanalat, de ez a egyszerű művelet most meglehetősen nagy feladatnak tűnik. Semmi erőm sincs, olyan, mintha kiszívták volna. Viszont éhes vagyok, így tovább próbálkozom. Észre sem veszem, hogy kopognak, csak amikor megismétlődik, ezúttal erősebben. Kiszólok, és belép az ezredes. Tisztelegnék, de megállít a mozdulat közben.

-         Maradj nyugton –szól tengermély hangján. Levetkőzik, majd leül mellém az ágyra. A gyomrom ezzel a lendülettel ugrik a torkomba. Igyekszem nem mutatni a félelmet… ami, most hogy belegondolok nem is félelem már... talán megbántottság? Nem tudom.

-         Hol van a nővér?

-         V-vacsorázni ment. –válaszolok neki bizonytalanul.

-         Értem. Na és hogy vagy? Lement a lázad? Fáj valamid? –lehajtom a fejem. Szégyellem magam, dereng, hogy miket hordtam össze, és csak ababn bízhatok, hogy csak álmodtam, hogy velem volt akkor. Kiterítettem a kártyáimat, most már azt kezdhet velem amit csak akar, nyitott könyv előtte a lelkem.

-         Jobban vagyok...

-         Helyes. Egyél csak nyugodtan. –parancsának engedelmeskedve igyekszem a kanalat számhoz emelni, de nehezebben megy, mint az előbb. Most már nem csak a gyengeségtől remeg a kezem, hanem az Ő jelenlététől is.

-         Az ápolónő látta, hogy ennyire gyenge vagy? Miért nem etetett meg?- hangjából kihallatszik a düh. Vajon miért? Miért is érdekelné egy olyan egyszerű kis kadét jólléte, mint én vagyok? Mindenesetre ijedten rezzenek össze hírtelen dührohamától, és bizonytalan kezeim között tartott kanalam tartalmát sikeresen magamra öntöm. Nem kiált rám bénázásom miatt, csak szó nélkül felkapja a tányér mellett pihenő szalvétát és letörli a foltot.

-         Add ide azt a fránya kanalat. –utasít.

-         Nem... köszönöm, uram... de ez igazán... –nem hatja meg halk dadogásom, kiveszi kezeim közül, és etetni kezd. Szép lassan belém kanalazza az összeset, majd, amikor elveszi előlem a tálcát, én bágyadtan hanyatlok vissza a párnára. Nagyon elkapott az álmosság. Lehunyt szemekkel pihegek, egészen addig amíg meg nem érzem meleg leheletét közvetlenül ajkaimon. Kipattannak a szemeim, és belenézhetek Hayate ezredes parázsló tekintetébe. Nem tagadhatom tovább, szeretném ha megcsókolna, magáévá tenne… igen azt hiszem szeretem Őt! Bár azt is tudom, hogy sok szenvedéssel fog járni ez az érzés. Figyelem, ahogy még közelebb hajol, orrával megérinti az enyémet…de ekkor kimondja, amitől féltem.

-         Szóval mindenedet odaadtad volna nekem? Nos, kicsikém... ha felépültél, lesz rá bőven lehetőséged. –bekövetkezett, amitől tartottam. Hallotta szavaim, melyeket nem az Ő fülének szántam. De tudom, hogy nem szívhatom vissza, így csendesen beletörődöm. Utolsó mondata felgyújtja bennem a remény szikráját, talán az ezredes is hasonlóképp érez, mint én. Ekkor... megcsókol. Erősen, keményen, de nekem jól esik. Igen... nyelvével ellentmondást nem tűrve tör előre, fogaival felkarcolja ajkam érzékeny bőrét, de nem bánom. Tőle bármi jól esne. Hagyom, hadd szorítson magához szorosan, préselje ki belőlem a levegőt, hiszen milyen szép halál is lenne... karjai közt. Lassacskán én is bátorságot nyerek, nyelvemmel óvatosan simítom meg az övét, puhán, tapogatózva. Édes csatánknak az ajtó nyikorgása vet véget. Rémülten húzódnék hátra, de ezredesem még mindig átölelve tart, és csak óvatosan enged az ágyra, mintha nem zavarná a belépő nővér döbbent tekintete. Felé küld egy ragadozó mosolyt, majd ismét felém fordul.

-         Most mennem kell, pihenj, de holnap ismét benézek hozzád, és folytatjuk. –simít végig az arcomon, majd csóktól duzzadt ajkamra nyom egy puszit, és kimegy, mintha mi sem történt volna az előbb.

 

A kelő nap első sugarai már egyenruhámban találnak. Egy kis betegség nem ok arra, hogy elhanyagoljam kötelességeimet. Köszönök a nővérnek, és elindulok a sorakozóra. Még van annyi időm, hogy odaérjek. Lépteim kissé sietősebbre veszem, csizmám sarka meg-megkoppan a hideg kövön, visszaverődve a falakról. Talán ez miatt nem veszem észre, hogy követnek. Csak arra eszmélek, hogy valaki megfogja a vállam, és teljes erővel a falhoz nyom. Rettegve nézek föl támadómra, aki nem más, mint… Suzuki százados? De mégis mit akarhat tőlem?

- Végre kettesben vagyunk gyönyörűm. –lihegi a fülembe, nyelvével nyálas nyomot húz nyakam érzékeny bőrére. Elfog az undor, legszívesebben hánynék, és ez az érzés erősödik, amikor rámarkol férfiasságomra.

- Igen, ezt akarom! –szorítja meg. – Eddig csak távolról csodálhattam hófehér testedet, de most az enyém leszel. – kezdi letépni rólam a nadrágot, majd letaszít a földre. Minden erőmmel azon vagyok, hogy megszabaduljak tőle, de sajnos a láz még nem múlt el teljesen, gyönge vagyok, és ezen a kihalt részen hiába is kiáltanék segítség után. Csak az jár a fejemben, hogyha bemocskolnak, akkor Hayate ezredesnek nem fogok kelleni. Túl jó Ő ahhoz, hogy egy tönkretett „áruval” vesződjön. Összeszorítom a szemeim, és Isten kezébe adom a sorsom…

 



Levi-sama2009. 12. 20. 18:16:44#2900
Karakter: Hayate ezredes





 

Figyelem ahogy kimenekül a hálószobámból. Dühösen horkantva vetődöm hanyatt a párnámra, és karjaimat fejem alá fűzöm. Lepillantok ágyékomon dudorodó törülközőmre, és elmosolyodom. Megveszek a kissrácért, nincs mese.

 

*

 

Végigfuttatom szigorú tekintetem az osztályomon. A sorakozó időpontja szigorú, és ha nincs jelen egy diák, azt nem tűröm.
A tizedes zengő hangon olvassa fel a neveket, a diákok pedig hangos „jelen”-el igazolják vissza magukat.

- Yamada Hachiro! - Csend. - Yamada Hachiro!

Egyik diák kilép a sorból.

- Jelentem, Yamada Hachiro kadét nem érzi jól magát, uram!

 

Mi a faszom?

A tizedes felé fordulok.

- Kezdjétek el, mindjárt jövök.

Magamban dühösen puffogva, lendületes nagy léptekkel sietek a hálókörletbe. Tudom hol az ágya, meg is találom azonnal. Durván rántom le róla a takarót, és dühösen rádörrennék, ha...

Nem meztelenül kuporogna alatta, picire összehúzva magát. Valóban rosszul lenne?

Lerántom bőrkesztyűmet a kezemről, és homlokára teszem kezemet. 

Megrebbennek szemhéjai és felpillant rám szénfekete szemeivel.

- Kadét - morgom visszafogottan. - Nem voltál a reggeli sorakozáson. Mivel tudod megmagyarázni ezt a hanyagságot?

Elhúzódna, de ebben a pillanatban felfogom, hogy homloka tűzforró.

Könnybe lábadt szemekkel szólal meg, hangja elhaló.

- Mit vétettem neked? Tegnap... tegnap mindenemet odaadtam volna...

 

Mi van?!

 

Döbbenetemben még a szám is tátva marad, de észhez kapok. Állát megfogva kényszerítem hogy a szemembe nézzen.

- Kérem... kérem menjen most el. Nagyon fáj...

 

Összehúzza magát megint olyan kicsikére, és könnyei záporozni kezdenek.

 

Miért érzem magam egy mocsok szemétnek?

 

Köpni nyelni nem tudok, de nem is érdekes. Megragadom a takaróját, alaposan bebugyolálom, és felnyalábolom.

- Ne, ne... tegyen le... - ellenkezik gyengécskén.

- Pofa be - morgom halkan. Végigsietek vele a folyosókon, szinte nem is érzem a fájdalmat a térdemben. Végre berúgom a gyengélkedő ajtaját.

- Nővér! Nővér! - dörren mély hangom és az egyik ágyhoz sietek. Előkerül az ápolónő végre, és miközben kis kadétomat gyengéden lefektetem az ágyra hozzá beszélek.

- Lázas. Rosszul van. Csináljon vele valamit, most azonnal.

 

Az ágy végében állva figyelem ahogy megmérik a lázát, belediktálnak egy tablettát és vizes ruhákkal borítják be a testét.

- Most már jól lesz - nyugtat meg az ápolónő egy idő után, és megnyugodva fújom ki a levegőt, miközben a sápadt kis arcocskát figyelem. Szemei behunyva, szénfekete, hosszú szempillái árnyákot vetnek bőrére. Valami hihetetlenül szép... és a szavai az elevenembe vágtak. Félre beszélt, az biztos... de ezer százalék hogy a szívéből beszélt.

 

Felhorkantva robogok ki a gyengélkedőből. Kurva szar kedvem van.

 

*

 

Este csak bekapom a vacsorámat, és a gyengélkedőbe sietek. Sűrű napom volt, jöttem volna hamarabb is.

Kopogok és belépek. Ő az ágyon ül, épp az ölében lévő tálcáról kanalazza magának a levest. Amikor meglát, leteszi a kanalat, de felemelem a kezem.

- Maradj nyugton - dörmögöm. Hosszú kabátomat ledobom a székre, melléhajítom a sapkát és a bőrkesztyűimet, majd egyszerűen leülök mellé az ágyra.

- Hol van a nővér?

- V-vacsorázni ment.

- Értem. Na és hogy vagy? Lement a lázad? Fáj valamid?

Lehajtja fejét és kerüli a tekintetem. Puha hajtincsei a szemébe hullanak. Bárki másnál azt gondolnám, hogy hosszú a haja és le kell már vágatni, de nála csak azt, hogy milyen selymes és dús... és hogy úgy beletúrnék.

- Jobban vagyok...

- Helyes. Egyél csak nyugodtan - intek neki, és ellazulva nyújtom ki fájó lábamat. Megnyugodtam, mi több megkönnyebbültem, most hogy itt lehetek vele. Aggódtam érte.

Remegő kezével bénázik és én összeráncolt szemöldökkel figyelem.

- Az ápolónő látta hogy ennyire gyenge vagy? Miért nem etetett meg? - morgom dühösen, és ő összerándul, kanaláról a leves a kórházi hálóingére csöppen. Felveszem a tálcán lévő szalvétát és letörlöm neki. - Add ide azt a fránya kanalat.

- Nem... köszönöm, uram... de ez igazán... - dadogja.

- Csend legyen. Egyél.

Nyugodtan megetetem őt, miközben péniszem kőkeményen felágaskodik nadrágomban. Ennél érzékibb látványban ritkán részesül a magamfajta kemény katona. Egyik válláról lecsúszott a hálóing, haja borzos, arcán halvány pír... és ahogy a kanalat óvatosan a szájába veszi mikor felé nyújtom... Uhh.

Zokszó nélkül megeszi az egészet, és végre elvehetem előle a tálcát. Amikor visszaülök mellé, ő már a párnán fekve piheg. Jól láthatóan kifárasztotta az evés. Fölé hajolok, mert nem bírom megállni. Lehelete arcomat cirógatja, finom szappanillata orromba kúszik...

Felnyílnak a szénfekete szemek, és az én hideg tekintetembe fúródnak. Enyhe rémületet látok bennük, de mást is. Valami olyat, ami nagyon is ínyemre való.

Halvány mosollyal érintem orromat az övéhez.

- Szóval mindenedet odaadtad volna nekem? - dörmögöm halkan. Figyelem ahogy ajkába harap és mélyen elpirul. Hehe... mire nem jó a lázas félrebeszélés?! - Nos kicsikém... ha felépültél, lesz rá bőven lehetőséged.

Buja, lágy ajkaira pillantok amelyek megremegve nyílnak résnyire. Ahhrg... ez felhívás keringőre kisszívem.

Mohón vetem rá magam, és felhorkanva szorítom számat az övére. Alsó ajkát a fogaim közé véve harapom meg, majd nyelvemmel a szájába törve mélyítem el a csókot. Nem vagyok durva... csak erőteljes, férfias. Soha nem csíptem a finomkodást. Hajába bújtatom ujjaimat, másik kezemet háta alá csúsztatva ölelem őt magamhoz szorosan. Szívem szinte dübörög mellkasomban, légvételeim felgyorsulnak amikor nyelvecskéje végre találkozik az enyémmel.

Ó igen.



zsebike2009. 12. 03. 19:30:45#2699
Karakter: Hachiro



Egész eddigi kiképzésünknek ez a legnehezebb része, hiszen itt nem csak önmagunkért kell helyt állnunk, csak együtt vehetjük sikeresen az akadályt. Minden csapatot úgy válogattak össze, hogy mindhárom tag másban legyen jó. Egyik társam kitűnően tájékozódik, a másik pedig az álcázás mestere. Össze kell dolgoznunk a továbbjutásért. Egyszerűen nem eshetek ki, hiszen megígértem a családomnak, és önmagamnak. És én betartom az ígéreteim. A szerep borzasztóan nehéz, tele láthatatlan csapdákkal, és bukatókkal.
Egész szépen haladunk, már majdnem visszaérünk az akadémiára, mikor is Akimoto egyszer csak eltűnik mellőlem. Megállok és körülnézek, de csak a lassan köde burkolózó erdőt kémlelem, mikor is egy halk, elhaló nyögés üti meg fülemet közvetlenül mellőlem.
Lenézek, és meglátom társam egy mély gödör legalján. Végigfut rajtam a hideg, vajon hogyan segíthetnék neki? De nincs időm pánikolni, így egy, a táskám mélyéről előbányászott kötél segítségével kihúzzuk onnan. Szegény elég rossz állapotban van, így nincs más lehetőség, ha mihamarabb szakavatott kezekben szeretném tudni, kénytelen leszek az út további részében a hátamon cipelni. A lehető legóvatosabban tornázzuk föl viszonylag kényelmes pozícióba, majd útnak indulunk, nincs vesztegetni való időnk! 

Szerencsére alig teszünk meg pár órányi utat, szemünk előtt lassan kibontakoznak az akadémia körvonalai. Lépteinket sietősebbre fogjuk, így röpke fél óra alatt oda is érünk. Pórul járt társunkat egyből a gyengélkedőre visszük, utána pedig a szobánkba vonulunk, hogy lemossunk magunkról a próbatétel fáradalmait, hiszen, mocskosan nem jelenhetünk meg osztályfőnökünk előtt. Gyorsan összekapjuk magunk, és elindulunk az eredményhirdetésre.  Az orvos ott akart engem is fogni, mondván nekem is kéne a pihenés, de nincs időm. Majd pihenek este, nem szeretnék csalódást okozni Hayate ezredesnek. Mire odaérek, már szinte mindenki ott áll a sorakozóban, némelyek egyenes derékkal, de a többség lehajtott fejjel hallgatja az értékelést.

-         Szánalmasok voltatok. Szívem szerint a diákok kilencven százalékát kivágnám innen –borotva éles tekintetétől a hideg szánkázik végig gerincemen.

-         Csak két csapat jött rá, mi a világon a legfontosabb. Nem az a győzelem, hogy mindenáron végrehajtjuk a ránk bízott feladatot, hanem a csapatunk. Egymás védelme, az összetartás! –ökölbe szorított kezét a magasba lendíti, szavaiban pedig annyi erő és tőz ég, hogy elszorul a torkom. Szemeimben áhítattal figyelem ezt az erőtől duzzadó, könyörtelen férfit.

-         Ettől hadsereg egy hadsereg! Ettől vagytok katonák, és ez tesz emberré benneteket! Ha a cél érdekében odadobjátok társaitokat, nem vagytok semmik! –igen! Nagyon is igaza van, hiszen a harctéren egymásra vagyunk utalva, egyedül senki nem nyerheti meg a háborút, csak akkor, ha mindannyian egyként, a közös célért dolgozunk, tudásunk legjavával, társainkat segítve.

-         Legalább most az egyszer, életetekben ez egyszer végre tanultatok valami fontosat az emberségről. A bajtársiasságról. Ötös csapat és kilences csapat ittlévő tagjai, lépjenek előre. –megilletődve teszek pár lépést előre. Nem szeretem ha velem foglalkoznak, de azért fejemet fölszegem és egyenesen felettesem metsző tekintetébe fúrom a szemem.

-         Büszkék vagyunk magukra. –kezét tisztelgésre emeli, mi eddig automatikusan viszonozzuk. Mellkasom dagad a büszkeségtől. Ő, a példaképem megdicsért!

-         Oszolj! – kapjuk meg a parancsot, de nekem még beszélni valóm van az ezredessel, így megvárom, amíg lebiceg a pódiumról.

-         Uram! Jelentkezem önnél a tisztiszolgai feladataimért! –hiszen megbízott ezzel a feladattal, így nincs kifogás, teljesítenem kell a parancsot. Tekintete elgondolkozva siklik végig egész testemen, majd a karomon állapodik meg.

-         A sérülésed komoly?

-         Csak egy kis vágás, de már ellátták, holnap már a kötést sem kell viselnem, uram –azért ennyire nem semmiség, de nem is olyan dolog, mely megakadályozna a munkám teljesítésében.

-         Jól van. Egyenlőre pihend ki magad. Holnap, vacsora után jelentkezz nálam. Mehetsz. –búcsúzóul tisztelgem, és elindulok szállásom irányába.

 

 

Gyorsan eltelik a nap, pedig nem is csináltam szinte semmit az alváson kívül. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kimerültem. Álmosan pillantok az órára, majd rémülten veszem tudomásul, hogy nemsokára jelentkeznem kell az ezredesnél. Gyorsan összekapom magam, és elindulok. Az ajtaja előtt megállok és veszek egy mély lélegzetet. Valahogy úgy érzem most magam, mint egy nyuszika az oroszlán barlangja előtt, mely érzésem csak elmélyíti éhes tekintetem mellyel beléptemkor ajándékoz meg. Nagyot nyelve vágom magam vigyázzba. Nem szeretném, ha észrevenne valamit baljós gondolataimból. Bizonyára csak kimerült elmém űz velem tréfát.

-         Gyere ide – utasít.

-         Tisztában vagy a feladataiddal? –kérdezi, miközben a pohara szélét simogatja, mintha a szeretője testével játszadozna. Ettől a gondolattól fülig vörösödöm. Honnan jutnak eszembe ilyen dolgok? Eddig még nem gondoltam ilyesmikre. Nagyot nyelve koncentrálok a kérdésre.

-         Nem igazán, uram. – szép, férfias arcán elmélyülnek a fáradság barázdái, de nekem azért türelmesen válaszol.

-         Csak tedd, amit mondok. Ott a sarokban vannak a fegyvereim és a csizmám. Tisztítsd meg őket.

-         Igen, uram! –azt hiszem, ez menni fog. Gyorsan hozzá is látok. Mindent a legjobb tudásom szerint teszek, de amikor meglátom kézi pisztolyát, elbizonytalanodom. Nem szeretnék kárt tenni benne, nagyon szép darab, és ahogy az állapotát nézem, kedves lehet gazdájának. Az ezredes észreveszi zavarom, és magához hívat.

-         Gyere ide Hachiro. Egyszer megmutatom hogyan kell...- alig mondja ezt ki, már előtte is állok, ás árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát.

-         Jól figyelj. Itt kipattintod, itt lenyomod és szétcsúsztatod. A tár mindig legyen üres. A csövet ugyanúgy tisztítod, mint a puskát, az agyat pedig csak olajos kendővel törölheted át, ennyi. Menni fog?

-         Igen, uram. - válaszom magabiztos. Szerencsére könnyen tanulok, minden mozdulata belevésődött az agyamba.

-         Lássuk. –dől hátra, és én pedig az előbb látott mozdulatokat utánozva kezdek dolgozni.

-         Jól van. –elégedett dörmögése olyan számomra, mintha hájjal kenegetnének. Elég fukar, ha a dicséreteket kell osztania, ezért olyan becses számomra minden kis dicséret morzsa.

-         Miben lehetek még szolgálatára?

-         Az ott a hálószobám. Vesd meg az ágyamat, és alaposan rázd fel a párnát. –fülig vörösödve sietek teljesíteni a rám bízott feladatot. Bent meglepően kellemes környezet fogad. Egyszerű, de kényelmes berendezés, A szoba nagy részét egy hatalmas ágy foglalja el. Éppen végzek, amikor belép, csodás testén csak egy törülközőt visel, meg néhány kósza vízcseppecskét, melyek vidáman játszanak izmos mellkasán, és versenyt szánkáznak le kockás hasfalán, hogy a törölköző puha anyagában leljék halálukat. Amikor észreveszem tekintetét, hírtelen menekülhetnékem támad, de Ő csak odabiceg az ágyhoz, és végigheveredik rajta.

-         Csukd be a szádat, kadét. – ha lehet, még pirosabb színt öltök. Ez nagyon kínos, hiszen fiú létemre egy férfi testét csodálom nyál csorgatva.

-         Mi... mi történt a lábával... uram? – kérdezem meg, hiszen lehetetlen nem észrevenni a rengeteg sebhelyet, melyek végigszántják a lábát.

-         Egy társamat mentettem ki az aknamezőről. Hát... nem volt szerencsém. –látom, már nagyon fáradt, de addig nem hagyhatom magára, míg nem utasít, így hát igyekszem észrevetetni magam.

-         Khm.

-         Elmehetsz. Köszönöm a munkádat. –tisztelgek, és végre menekülőre fognám a dolgot, de előtte még ki kell mondanom azt, ami a szívemet nyomja, tudnia kell, mennyire megtisztelve érzem magam, hogy tőle tanulhatok.

-         Uram... Ön egy igazi hős... Örülök, hogy a keze alatt tanulhatok.

-         Gyere ide –kéri. Nem parancsolja, hanem kéri. Ilyet sem hallottam még tőle, biztosan a lába fáj ennyire. Odasétálok az ágy mellé, és tanácstalanul bámulom. Kinyújtja felém a kezét, és én hatalmas, kérges tenyerébe csúsztatom az én, övéhez képest aprócska kezemet. Egyet ránt rajtam, és már az ölében is ülök. Meglepetésemben nem tudok megmozdulni. Józan eszem ellökné, de vadul dobogó szívem maradásra bíztat. Teljesen összezavarodtam, minden érzés annyira új nekem…

-         Egy jótanács... Hachiro. Ne legyél ennyire aranyos. Az aranyos fiúcskák mindig pórul járnak... mindig... –beleharap cimpámba, amitől vad remegésbe kezdek, de nem a félelemtől. Ez… olyan forró remegés. Sosem tapasztaltam ezelőtt ilyet. Nem sokáig élvezhetem a kényeztetést, mert hírtelen eltaszít magától, és rám mordul.

-          Tünés. –könnyes szemekkel menekülök ki, és meg sem állok az udvaron álló kis erdőig. Szabadidőmben gyakran tanultam enyhet adó, dús lombú fái alatt, és most is, öntudatlanul itt keresek vigaszt.

Mikor már elfogy a levegőm, lerogyok az egyik öreg fa tövébe, és égő szemeimmel meredek a sötét semmibe. Nem tudom, mit csinálhattam rosszul. Talán valami miatt így akart megbüntetni? Sajnos még nincsen semmi tapasztalatom, így nem tudom mire vélni a viselkedését. Kezemmel végigsimítok kemény ágyékomon, de rögtön elkapom onnan kezemet, mintha valami bűnös dolgot készülnék tenni, de túl nagy a kísértés, kezeim önmaguktól mozdulnak, és szabadítják ki nadrágom börtönéből merevségem.
Gyakorlatlanul simítok végig teljes hosszán, miközben azt képzelem, hogy ezredesem kezei cirógatnak, az Ő ajkai érintik nyakam érzékeny bőrét, és tőle kapom az első csókom. Magam előtt látom parázs tekintetét, amint éhesen pásztázza végig csupasz testem, forró leheletével tovább hevíti lángoló bőrömet. Hála ezeknek a képelnek, hamar kezemre élvezek, miközben szemeimből még mindig ömlenek a könnyek. Miért érzek így? És tulajdonképpen mit is érzek pontosan? Erre nem tudok válaszolni, így nagyjából letakarítom magam, majd visszamegyek a szobámba. Az ágyamra vetem magam, és anyaszült meztelenül belegubózok a takarómba. Szinte le sem ér fejem a párnára, máris mély álomtalan alvásba zuhanok.

 

 

Másnap reggel szobatársam ébresztgetésére eszmélek.

-         Hachiro. Ébredj gyorsan, mindjárt névsorolvasás, és tudod mi lesz azzal, aki nem jelenik meg? – Őszintén? Valahogy most nagyon nem tud érdekelni. Fejemről le sem húzom a takarót úgy válaszolok.

-         Ma nem megyek. Rosszul érzem magam. –rekedt hangom hallva ezt könnyedén el is hiszi, majd elindul, én pedig még kisebbre gömbölyödöm össze.

 

 

Nem tudom, mennyi idő telik el, de következő ébresztőm sem kellemesebb az elsőnél. Valaki lerántja rólam a takarót, hideg kezek érnek a homlokomhoz, mire kipattannak szemeim, és Hayate ezredes kérdő pillantásával találkozom.

-         Kadét, nem voltál a reggeli sorakozáson. Mivel tudod megmagyarázni ezt a hanyagságot? –sajnos egy hang sem jön ki összeszorult torkomon, ajkaim megremegnek, és az a veszély fenyeget, hogy bármelyik pillanatban elbőghetem magam. Isten nem szerethet engem, mert amint ezt kigondolom, már el is kezdenek potyogni forró könnycseppjeim, arcomat igyekszem a takaróm mögé rejteni, de nem járok sikerrel. Kitépi gyenge kezemből, és állam alá nyúlva emeli föl fejemet, így kénytelen vagyok a szemébe nézni.

-         Mit vétettem neked? Tegnap... tegnap mindenemet odaadtam volna… - lehelem elhalóan, észre sem véve, hogy letegeztem. –Kérem…kérem menjen most el. Nagyon fáj. – kucorodom össze.



Levi-sama2009. 10. 12. 09:45:09#2114
Karakter: Hayate ezredes (II. vh)





Komoran figyelem az osztályomat. Keményen hajtottam őket, de így is lesznek akik elbuknak majd. Tekintetem önkéntelenül Hachirora siklik. Ha elbukik, nagyon morcos leszek. Kurvára.
Felolvasom a feladataikat, és útjukra indítom őket.
A terepre én nem mehetek velük, a térdem sajnos nem bírná. A picsába.
 
Három rohadt nap után végre felbukkan az első csapat. Vagyis csak egy diák. Társai hátramaradtak sérülések miatt. Az egészségügyi osztag indul a keresésükre. Befutnak a további csapatok is.
Hm.
Idén nagyon nehéz feladatokat kaptak, mert mind nagyon megviseltnek tűnik, ráadásul szinte az összes csapat hiányos.
Egy csapat jött eddig teljes létszámmal vissza.
De Hachiro hol a picsában van?
 
Egyre szarabb hangulatban figyelem a gyülekező diákokat, mellettem álló helyettesemmel.
- Már csak az ötös csapat hiányzik - jegyzi meg halkan. Halkan káromkodva suhintok lovaglópálcámmal a csízmámra, ezt csak akkor teszem ha feszült vagyok. Ha megbukik az a kis szaros, kitekerem a nyakát!
- Nézze, uram! - mutat helyettesem a távolba. Két bicegő alak közeledik, egyikük valamit cipel a hátán. Ő az! És a hátán cipeli a harmadik társukat. Elégedett, halvány mosoly játszadozik ajkaim körül. Jól van Hachiro... nem csalódtam benned.
 
A beregisztrálással foglalkozó tiszthez kellene sietniük, de Hachiro nem ezt teszi. Egyenesen az egészségügyisekhez biceg, és óvatosan adja át nekik a társát, majd amikor meggyőződik róla hogy jól van, csak utána siet másik társával beregisztrálni az érkezésük időpontját.
 
- Az én diákom - morgom elégedetten, majd elszakítva róla szemeimet, végigmérem a tömeget. Hát siralmas látvány.
 
Egy órával később, már kimosakodva, tiszta egyenruhában állnak a főtéren. (Már akik nem a gyengélkedőn szenvednek.) Hachiro bal karja felkötve, mégis itt van. Helyes.
Helyettesem felsorolja a bukottak neveit, majd átadja a helyét nekem. Az emelvény közepére bicegek, a mikrofonhoz. Mindenki tiszteleg nekem, én is vissza, és elkezdem.
- Szánalmasok voltatok. Szívem szerint a diákok kilencven százalékát kivágnám innen - morgom jéghideg tekintettel végigpillantva a szégyenkező diákokon.
- Csak két csapat jött rá, mi a világon a legfontosabb. Nem az a győzelem, hogy mindenáron végrehajtjuk a ránk bízott feladatot, hanem a csapatunk. Egymás védelme, az összetartás!
 
Szenvedélyesen emelem fel kezemet és szorítom ökölbe.
 
- Ettől hadsereg egy hadsereg! Ettől vagytok katonák, és ez tesz emberré benneteket! Ha a cél érdekében odadobjátok társaitokat, nem vagytok semmik!
Hatásszünetet tartok, és végignézek rajtuk. Látom az arcokon a döbbent megvilágosodást, ami örömmel tölt el.
- Legalább most az egyszer, életetekben ez egyszer végre tanultatok valami fontosat az emberségről. A bajtársiasságról. Ötös csapat és kilences csapat ittlévő tagjai, lépjenek előre.
 
Lepillantok rájuk. Egyenesen kihúzva magukat állnak előttem, a maréknyi kis igazi katona.
- Büszkék vagyunk magukra - mondom nekik komolyan, és tisztelgek nekik. Azonnal visszatisztelegnek.
- Oszolj! - zárom le a rendezvényt, és lebicegek az emelvényről.
 
Odalent megvár engem Hachiro. Nocsak...
- Uram! Jelentkezem önnél a tisztiszolgai feladataimért!
Tekintetem a bal karjára siklik.
- A sérülésed komoly?
- Csak egy kis vágás, de már ellátták, holnap már a kötést sem kell viselnem, uram.
- Jól van. Egyenlőre pihend ki magad. Holnap, vacsora után jelentkezz nálam. Mehetsz.
- Köszönöm, uram - tiszteleg, és elindul. Kerek kis seggére tapadnak a szemeim. Esküszöm megdugom, ha folyton így riszál nekem...
 
*
 
Elégedetten törlöm meg a számat szalvétámmal, és végigpillantok a vacsorám maradékán. Ma egész jó étvágyam volt. De még éhes vagyok. Finomságra vágyom. Harapnivalóra...
És már kopog is az ajtón a desszertem.
Vaníliafagylalt fehérségű bőrén a lámpák árnyéka játszadozik, szemei csokoládéöntetként csillognak.
Tiszteleg nekem egy hangos, formális köszönéssel.
- Gyere ide - utasítom, miután viszonoztam neki. Szót fogadva torpan meg az étkezőasztalomnál. Csodálkozva mér végig, hiszen most lát először egyenruha nélkül. Egyszerű fehér ingben és vászonnadrágban vagyok.
- Tisztában vagy a feladataiddal? - kérdezem a borospoharam karcsú szárát simogatva hosszú ujjaimmal, közben őt figyelem. Ahh baszus, kurva jól néz ki. Egyszerűen szebb lett, ha lehet ilyet mondani.
- Nem igazán, uram. - Sejtettem. Belekortyolok a borba, és mélyet sóhajtva masszírozom meg az orrgyökömet. Kimerültem... hosszú volt ez a nap.
- Csak tedd, amit mondok - válaszolom halkan, türelmesen. - Ott a sarokban vannak a fegyvereim és a csizmám. Tisztítsd meg őket.
- Igen, uram!
Elsiet a feladatai után, csendben figyelem ahogy csinálja. A csizmával kezdi, azt villám gyorsan megcsinálja, csak úgy ragyog, olyan fényesre tisztította.
A puskát szépen megcsinálja, ahogy tanulták a lőgyakorlatokon, de a pisztolyomat megfogva már tanácstalanul pislog. Na igen, maroklőfegyverről még nem tanultak.
Leteszem a poharamat.
- Gyere ide Hachiro. Egyszer megmutatom hogyan kell... - Hozzám siet a pisztollyal, és leteszi elém a tisztítószeres dobozzal. - Jól figyelj. Itt kipattintod, itt lenyomod és szétcsúsztatod.
A három darabra szedett fegyvert leteszem az asztalra.
- A tár mindig legyen üres. A csövet ugyanúgy tisztítod mint a puskát, az agyat pedig csak olajos kendővel törölheted át, ennyi. Menni fog?
- Igen, uram.
- Lássuk - dőlök hátra mosolyogva és a mellettem lévő székre mutatok. Szót fogadva ül le, és nekiveselkedik.
Sápadt, karcsú ujjai, akárha zongorán játszanának, olyan finoman munkálkodnak a pisztolyomon. Kissé gyakorlatlanok a mozdulatai, de határozottak és hatékonyak. Néhány perc múlva már kész is. Ahogy szétszedtem, ő úgy rakja össze. Milyen kis kreatív. Ez tetszik.
- Jól van - dörmögöm elégedetten. Hű de nehéz a fejem. Talán a fájdalomcsillapítómmal karambolozott a bor, de nem érdekel. Legalább nem fáj most olyan kurvára.
- Miben lehetek még szolgálatára?
Egy ajtóra mutatok.
- Az ott a hálószobám. Vesd meg az ágyamat, és alaposan rázd fel a párnát.
Figyelem ahogy besiet. Hm. Csak nem elpirulni láttam? Ehh a bor... Az üvegre pillantok és elhúzom a számat. Annyira figyeltem a kölyköt, hogy közben megittam majdnem egy egész üveggel. Nem szoktam ennyit, csak egy pohárral. Na szép.
Kibicegek a fürdőszobába, és lezuhanyzom. Ettől legalább felfrissül a fejem egy kicsit, és lehűtöm magam. Még a végén rámászom a kis taknyosra... feh.
Egy törülközővel a derekamon cammogok vissza, és visszafogott is vagyok, lévén hogy meztelenül alszom. A térdem rohadtul lüktet... a picsába.
Ahogy belépek az ajtón, az ágyhoz vonszolom magam és leülök végre. Felpillantok rá, és épp elküldeném, ha nem bámulna engem tátott szájjal. Nocsak... Felnevetek, és pasis vigyorral támaszkodom a párnákra, majd fájós lábamat feldobom az ágyra.
- Csukd be a szádat, kadét - mondom kedvesen, és a kislámpa fényében is tisztán látom ahogy paprika pirossá pirul. Hát nagyon édes.
- Mi... mi történt a lábával... uram? - kérdezi félénken. Elkomorulva pillantok a rengeteg hegre ami a combomtól lábszáramig húzódik, a térdemen pedig szinte egybefüggő kusza képet alkot.
- Egy társamat mentettem ki az aknamezőről. Hát... nem volt szerencsém - húzom el a számat.
Elgémberedett nyakamat megropogtatva nyúlok az éjjeliszekrényen lévő fájdalomcsillapítóért. Muszáj aludnom, és így nem tudok.
- Khm - hívja fel magára a figyelmet diszkréten. Ja igen.
- Elmehetsz. Köszönöm a munkádat.
Tiszteleg, és az ajtó felé indul. Ah picsába... és én csak hagyom kisétálni...
Felmordulva csapom vissza a dobozt a szekrényre. Ő a diákom. A diákom! A kurva életbe!
- Uram... - hallom a tétova hangot, és felpillantok. - Ön egy igazi hős... Örülök, hogy a keze alatt tanulhatok.
Elmosolyodom. Kis édes... Azt hiszem most váltottál belépőt az ágyamba.
- Gyere ide.
Mellém lép, és megpillantva arcomat, elpirul. Parázsló tekintettel simogatom végig szép kis arcát. Még a ruháján keresztül is látom, milyen szép teste van. Sokat erősödött...
Kinyújtom felé a kezemet, és ő tétován csúsztatja karcsú, puha ujjait a tenyerembe. Csak egy könnyed rántás, és már az ölemben is ül. Még a sapkája is leesik a hirtelen mozdulattól. Meztelen mellkasomra támaszkodik remegő kis kezeivel, ahogy átölelem fél karommal a derekát.
- Egy jótanács... Hachiro - dörmögöm halkan a fülébe. - Ne legyél ennyire aranyos. Az aranyos fiúcskák mindig pórul járnak... mindig...
Megharapom lágyan a fülcimpáját, és szinte beleőrülök a tudatba, hogy a karjaimban remeg és sóhajtozik.
Összeszorított fogakkal, erővel feszegetem le róla a karjaimat, és mielőtt olyat teszek amit nagyon megbánnék, elengedem és talpra állítom.
- Tünés.
 


zsebike2009. 10. 11. 19:11:25#2110
Karakter: Hachiro



Tanácstalanul ácsorgok az ajtóban, nem tudom, mire számítsak. Valószínűleg, most ne fogom megúszni a büntetést. Hozzám vág egy fehér inget, melyet hálásan fogadok, tekintve, hogy nincs rajtam semmi, és elég hideg van a helyiségben. Vizes testem miatt alig tudom fölrángatni, de végül csak sikerül. Egyenes tartással állok, felettesem szemébe nézve.

-         Leülni! –parancsolja, melyet én késlekedés nélkül teljesítek. Mögém áll, hosszú, erős ujjai a hajamba mélyednek, szinte gyengéden cirógatják a fejbőröm, melytől testemen úrrá lesz a remegés. Érdekes, már nem fázom annyira, kellemes az érintése. Ki sem néztem volna belőle ezt a gyengédséget, de nem ítéljünk elhamarkodottan.. amíg én ezen gondolkozom, Ő kérdéseket tesz föl nekem.

-         - Nem rúgtak hasba ugye? Eltört valamid? –most, hogy abbahagyta a vizsgálatot, ismét visszatér a remegésem, reszketve ölelem át magam, hátha így sikerül kis meleghez jutnom. Ekkor észreveszi a karomon lévő sebet. Előveszi az elsősegélydoboz, majd alaposan lefertőtleníti. Iszonyúan csíp, de nem szisszenek föl. Nem szeretném, ha anyámasszony katonájának tartana. A művelet után alaposan bekötözi a karomat, majd ellátja a számon lévő sebet is. Hamar végzünk, és végül is, nem volt olyan vészes.

-         Soha nem fogsz tudni beilleszkedni, ha nem figyelsz oda másokra. Hiába vagy a legokosabb az osztályban, az arroganciádnak köszönhetően kerültél ebbe a helyzetbe. Máskor ne villogj annyira a tudásoddal, inkább próbálj segíteni a butábbaknak. Ettől épül a csapat. –hangja feddő, de mégis figyel rám, hiszen csillapíthatatlan reszketésem látva ad egy takarót, melyet én azonnal magamra terítek. Máris jobb… Mos határoztam el magam. Igen, olyan katona szeretnék lenni, mint az ezredes, és addig nem nyugszom, amíg valóra nem váltom a tervem!

-         Siess vissza a hálókörletedbe, és alaposan szárítkozz meg. Nem tűröm a betegeskedő kadétokat

-         Igen... uram... – mondom, és már készülök elhagyni a szobát, amikor ism ég utánam szól.

-         Most nem kapsz büntetést. Tünés.

 

Gyorsan visszatérek hát a szobámba, ahol a többiek bűnbánó arccal fogadnak. Mindannyian elmondják, mennyire sajnálják, amit tette, és remélik, nem haragszom rájuk. Én persze megbocsátok, senkivel sem szeretek haragban lenni. A béke édes érzésével fekszünk le pihenni.

 

Ahogy telnek a napok, egyre jobban összetartunk, már vannak közös bolondságaink is, amiket persze szigorúan őrzünk.  Ha látjuk, hogy valamelyikünk gyengébb, mint a többiek, igyekszünk neki segíteni, és ez kölcsönös. Ennek hála, mi lettünk a leggyorsabban fejlődő csoport. 

Történtek persze más dolgok is, amik eléggé zavarba hoztak. Pár napja az egyik kadéttársam szerelmet vallott nekem. Hirtelen az sem tudtam, mit reagáljak, annyira új nekem ez az egész. Persze azt sem vallhattam be neki, hogy az én gondolataimat egy bizonyos személy tölti ki, aki nem más, mint az ezredesünk.

 

Újabb izgalmas órának nézünk elébe, így már elég hamar igyekszem a tantermébe jutni, ami, rajtam kívülálló okok miatt nem következhetett be.

 A folyosón ugyanis észrevettem, hogy egy nagydarab, mafla osztálytársam épp bántalmazza a másik osztály legkisebb, leggyengébb tagját. Én sem vagyok egy nagy darab, erős fiú, de a máik még nálam is kisebb, és törékenyebb. Muszáj valamit tennem. Odasétálok, de mivel többször felszólításra sem hagyja abba a kicsi püfölését, így kénytelen vagyok testi erőszakhoz folyamodni. Egy erős jobbegyenessel leküldöm a padlóra, de mire egy újabb ütést bevihetnék, már észhez is tér, és duplán viszonozza. Verekedésünknek csak a csöngő hangja vet véget, rohanunk be az osztályba. Épp hogy beérünk, Hayate ezredes már meg is jelenik, persze azonnal kiszúrja véres ruhánkat, és feldagadt képünket.

- Hachiro kadét. Kohaku Tokoro. Miért véresek és szakadtak? Verekedtek?  - persze egyikünk sem válaszol, és észreveszem, hogy felettesünket ezzel eléggé kihozzuk a béketűréséből. De akkor sem mondunk semmit.

- Szóval nem válaszolnak? Rendben. Tanítás után mindketten jelentkeznek az irodámban. Leülni. - végigszenvedem az órát, bár sérült arcom rettentően lüktet és ég, de ezt a világ minden kincséért sem vallanám be… Most valahogy nem várom a nap végét, de eljön.

 

Óvatos, mégis erőteljes kopogással jelentkezem ezredesem ajtaján, mire azonnal bebocsájt.

-         Hívatott, uram! –mondom neki tiszteletteljesen.

-          Pihenj.

-         Hallani akarom a te szádból, mi történt. És azt ajánlom ne hallgass el előlem semmit... - nagyot nyelek, és, bár igyekszem magabiztosnak látszani, érzem, hogy minden szín elhagyja az arcomat. Mégis, erős hangon kezdem a beszámolót. Minden részletet megemlítek, mégsem túlzok el semmit, hiszen nem szeretnék bajba kerülni, sem azt, hogy mást sodorjak bajba, de ha megparancsolják, akkor teljesítenem kell.

-         Tokoro kadét a gyengébbeket terrorizálja. Ezért te, csak úgy önkényesen magadra öltötted az igazságosztó szerepét.

-          De... de én csak... segíteni akartam... uram. - basszus, most ez úgy hangzott, mintha magamat mentegetném, pedig nem. Ha szükség lenen rá, ismét megtenném. Lovaglópálcája végével az állam alá nyúl, így kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek.

-         - Te nem vagy ostoba. Pontosan tudod, mi ilyenkor a hivatalos eljárás. Halljam…

-         A szabálysértésről tudomást véve, a legközelebbi felettes szóban tájékoztatása... –mondom fel betűről- betűre a tanultakt. Akkor is tudnám, ha álmomból ébresztenének, ez volt az első, amit belénk vertek ebben az iskolában.

-          Okos fiú. És most a te szádból akarom hallani, miért érdemled meg a büntetést. –ismét a szemébe nézek, hiszen nem tettem semmi rosszat, csak úgy cselekedtem, ahogy véleményem szerint helyes volt. És én bármikor kiállok a döntéseim mellett.

-         Erkölcsileg vitathatatlan, amit tettem, uram!

-          Én is így gondolom - biccentek. - Tovább.

-          A büntetést azért érdemlem, mert megszegtem a szabályzatot, uram! –ekkor egy hatalmas pofon csattan az arcomon, akkora, amekkorát ki sem néztem volna ebből az emberből. Fejem hátracsuklik, de ugyanolyan egyenes tartással állok, tekintem még mindig az övébe fúrva.

-         Köszönöm, uram!

-         Kölyök… – mondja, és leül a székre. Arcán egy pillanatra fájdalom fut át, de olyan gyorsan eltűnik, hogy én magam sem vagyok biztos benne, hogy jól láttam- e.

- Mit fogsz tenni, ha legközelebb megismétlődik a dolog?

- Uram! Ismét megverem a kadét társamat, utána szólok a legközelebbi felettesemnek, uram! – ekkor az történik, amire végképp nem számítottam. Az ezredes teljes szívből, hátravetett fejjel kacag, még szinte a könnye is kicsordul, miközben én csak döbbenten nézem.

- Tűnj a szemem elől! Holnaptól te leszel a tisztiszolgám. Ebéd után nálam jelentkezel.

- Igen, uram!

 

 

 

 

A boldogságtól szinte lebegek, hogy ekkora tisztesség érjen engem, egy kis kadétot! El sem tudom ezt hinni, arcomról le sem lehet fagyasztani a mosolyt. Visszatérek a kollégiumi szobámba. Bent gyászos hangulat fogad. Kifaggatom a többieket, mire közlik, hogy holnaptól három napig terepgyakorlaton leszünk az erdőben, és mindenkinek feladatokat kell megoldania. Aki kiesik, azt kizárják az akadémiáról. Ez rossz hír. Ráadásul egész hétre esőt mondanak, így még nehezebb lesz a saras terepen boldogulni. Állítólag lesznek velünk kiképzőtisztek, de csak, mint megfigyelők, és nem is fogunk velük érintkezni, mindenben magunkra leszünk utalva. Még élelmet sem kapunk.

 

Másnap már korán reggel útra készen állunk, osztályfőnökeink kiosztják a feladatokat, és minden osztályt háromfős csapatokra bontanak. Én két gyengébb fiúval kerültem össze, és mi lettünk az 5ös csapat. Furcsa nekem ez az egész, hiszen hiába vagyunk együtt, mégis külön- külön értékelnek minket. Attól, hogy a másik kettő elbukik, a harmadik még továbbjuthat.  Megkeresem társaimat és nekivágunk az útnak.



Levi-sama2009. 09. 29. 00:00:15#1969
Karakter: Hayate ezredes



 
 
Figyelem ahogy futnak. Szánalmas banda, alig bírják.
 
Otthagyom őket, a tizedes úgyis gondjukat viseli. Besétálok a tiszti étkezdébe, és elfogyasztom a reggelimet.
 
Bebicegek a tanterembe, és a névsorolvasás után elkezdem az órát. Nincs finomkodás, bele a sűrűjébe. Ontom rájuk az anyagot. A kis renittens az első padsorban ül. Haja izzadtan, csapzottan hullik arcába. Egy verejtékcsepp a halántékán, arcán és nyakán végigcsurranva tűnik el az ingének gallérjában...
- Hn... - fordulok el tőle, és a táblára rajzolok egy vázlatot, majd folytatom tovább. Amikor óra végén visszakérdezgetem a sok értelmi fogyatékostól az anyagot, csak ő képes tisztességes válaszokat adni. Meglep, de még a legelvontabb következtetésekre is rájön. Nocsak. Tehetséges és okos. Ezt már szeretem. A végén még igazi embert faraghatok belőle, talán még katonát is.
 
- Mára ennyi - veszem kezembe az osztálynaplót, és ők felpattanva tisztelegnek. Viszonzom és kibicegek a tanteremből.
 
*
 
Behozatom a vacsorámat a tizedessel, és amíg a lakosztályom étkezőjében elfogyasztom, az ő napi beszámolóját hallgatom.
- ...a 11. osztály C csapata pedig...
 
Sürgető kopogás zavar meg minket.
 
- Szabad. - Komoran figyelem a belépőt, egy másodévest. Tiszteleg, és hadarni kezd a tizedesnek. Rendbontás a fürdőben, verekedés. Méghozzá nem is akármelyik osztály... az enyém. Hogy az a... Felém fordul a tizedes, tiszteleg.
- Engedelmével távoznék, uram!
- Nem. Én megyek - morgom, és fogcsikorgatva állok fel ahogy térdembe nyilall a fájdalom. Hű de dühös vagyok! Fejemre teszem kimért mozdulattal a sapkámat, és az ajtó felé indulok.
 
Amit ezért kapnak, azt nem vágják zsebre a kis szarzsákok.
 
*
 
A fürdőben már csak az én osztályom van, a többiek elmenekültek, hiszen ismerik a szabályokat. A félelem pedig a büntetéstől nagy úr. Pláne ha a büntetést én szabom ki.
 
Ahogy sejtettem. Többen vernek egyet. Lerántom az egyiket és félrehajítom, mintha csak egy játékbaba lenne. Így teszek a következővel, és hangom keményen dörren.
- Nem tűröm a rendbontást a körzetemben! - Megmerevednek, és rémülten pislognak fel rám. - Egy csapat vagytok, az életetek múlik a másikkal való viszonyotokon. Nem hagyhatjátok, hogy egy ostoba nézeteltérés közétek álljon. Ezért holnap hajnalban mindannyian jelentkeztek nálam.
A földön fekvő fiú felé fordítom tekintetem. Hn... még szerencse hogy a csinos pofiját nem törték össze. Akkor nagyon dühös lennék.
- Te pedig velem jössz. Úgy ahogy vagy. Számodra van egy különleges büntetésem.
Megmarkolom a felkarját, és magam után cibálom.
 
Végre megérkezünk, és belököm az ajtón. Meglepetten pislogva forgolódik, amikor rájön hogy hova hoztam. A gyengélkedőn már nincs itt az ápoló, de nem baj. Egy köpenyt levéve az egyik polcról felé hajítom.
- Leülni! - dörmögöm, egy székre mutatva. Vacogva, víztől csöpögve rángatja magára a fehér vászoninget és szót fogad. Állát megragadva hajolok fölé, alaposan szemügyre veszem arcát. Semmi komoly, a szája felrepedt és vérzik. Vizes hajába bújnak ujjaim, fejbőrét vizsgálva, dudort keresve ami esetleg koponya sérülésre utal. Semmi. Közben nem tudom figyelmen kívül hagyni, milyen selymes a haja, és kellemes virágillata van.
- Nem rúgtak hasba ugye? Eltört valamid?
- Nem... uram - válaszolja, fogai összekoccannak, dideregve öleli át magát. Karján látok egy sebet, ezért csuklóját megfogva fordítom a fény felé. Vérzik, de nem mély. A szekrényhez lépek, és az elsősegélyládát előveszem, majd egy széket teszek elé, és vele szemben, izgató közelségben telepszem le. Remegő kis lábai az enyémek közé kerülnek. Ahogy engedelmesen tartja nekem a karját miközben a csípős jóddal kenem le sebét, jobban szemügyre veszem. Alacsony és törékeny. Most látszik igazán, hogy mennyire is az. Nem baj, majd az edzésprogramtól megerősödik ő is, ahogy a többiek. Szívós kis kölyök ez, nem lesz benne hiba. Nem sziszeg, nem nyavalyog, pedig biztos fáj neki a sebellátás. Bekötözöm a karját, majd az állát megragadva tartom meg fejét és a száján lévő sebet is bekenem. Puha és telt ajkak... bőre selymes és puha... mennyire remeg.
Elsötétül tekintetem a vágytól.
 
A kurva életbe.
 
Elengedem és felállok.
 
- Soha nem fogsz tudni beilleszkedni, ha nem figyelsz oda másokra. Hiába vagy a legokosabb az osztályban, az arroganciádnak köszönhetően kerültél ebbe a helyzetbe. Máskor ne villogj annyira a tudásoddal, inkább próbálj segíteni a butábbaknak. Ettől épül a csapat.
Felkapom az egyik ágyról a takarót és felé hajítom. Elkapja és remegő kezekkel borítja magára.
- Siess vissza a hálókörletedbe, és alaposan szárítkozz meg. Nem tűröm a betegeskedő kadétokat.
- Igen... uram... - citerázza fogaival. Félmosolyra húzódik a szám, ahogy végigpillantok rajta. Aranyos.
- Most nem kapsz büntetést. Tünés.
 
*
 
A lakosztályomba visszatérve a tizedest és a kihűlt vacsorámat látva elszáll a jókedvem. És a térdem is megsajdul. Feh... az előbb meg sem éreztem, annyira lefoglalt a kis lurkó.
Sóhajtva ülök vissza az asztalomhoz.
- Mától tartsd a szemed a kis Yamada Hachiro kadéton. Vigyázz rá. Nem eshet baja.
- Igen, uram!
 
*
 
Telnek a hetek, és elégedetten figyelem ahogy az osztály kezd összekovácsolódni. Gyakorlatokon támogatják egymást, és Hachiro kadét az egyik legkedveltebb személlyé vált mára. Más osztályokból is lettek barátai, sokszor látom őket együtt tanulni a könyvtárban.
Nem csak nekem tűnt fel mennyire szép, már a tanáriban is hallom a kollégákat pusmogni. Nem tetszik ez a fejlemény.
A másik fejlemény sem, mely szerint nem egyszer vele álmodok, mondanom sem kell, hogy nem éppen sakkozom vele olyankor. Tanórákon, amikor néha rajta felejtem szemeimet, olyan fájdalmasan megkeményedik a farkam, ami már kezd kellemetlen lenni.
 
Belépek a tanterembe, és ők felállva üdvözölnek, tisztelegve és Jó reggelt, Hayate ezredes úr! - szöveggel. Az íróasztalomhoz bicegek, és viszonzom a tisztelgést.
- Leülni. - Végigpillantok rajtuk, és elkomorul a tekintetem. - Hachiro kadét - szólalok meg vészjóslóan halkan. Azonnal felpattan és vigyázba vágja magát.
- Igen, uram!
Összeszűkült szemekkel pillantok végig az osztályon ismét.
- Kohaku Tokoro. - Ez a szólított is felpattan. - Miért véresek és szakadtak? Verekedtek?
Csendben vannak, csak lesütik tekintetüket. A kis Hachiro rosszabbul fest, és még a szája is feldagadt. Bosszantó. Ha elcsúfítják nekem, kibaszottul pipa leszek!
- Szóval nem válaszolnak? Rendben. Tanítás után mindketten jelentkeznek az irodámban. Leülni.
 
*
 
Komoran dőlök hátra a székemben, úgy hallgatom a tizedest.
- A két diák azért verekedett, mert Tokoro kadét bántalmazott egy fiút a 9. B osztályból. Hachiro kadét pedig a védelmére kelt.
- Önjelölt kis igazságosztó, mi?
Vigyorogva biccent. Látom neki is bejön a fiú. Mi tagadás, van valami ebben a kölyökben...
- Tokoro kadét szigorú büntetését rád bízom. Küldd be Hachirot.
- Igen, uram! - tiszteleg, és elhagyja a szobát. Pár perc múlva halkan kopognak.
- Szabad - szólok ki, és kifejezéstelen arccal figyelem a belépő kadétot. Az ablakon besütő délutáni napsugarak felragyognak szemeiben, és a függöny csipkéjének árnyéka sötét mintázatokat rajzol fehér bőrére. Képzeletemben meztelenül hever az ágyamban, és egész testén játszadozik a fény és az árnyék...
- Hívatott, uram!
- Pihenj. - Parancsomra enyhe terpeszben megáll, kezeit a háta mögé teszi, ahogy szokás. Felállok, és fájó lábamat megmozgatom kissé, mielőtt elindulok felé. Körbesétálom, alaposan végigmérve őt. Kezd izmosodni, csinos arcáról eltűnt az örökös bizonytalanság és sebezhetőség. Szemei tisztán és őszintén tekintenek a világra. Jót tett neki ez az iskola.
- Hallani akarom a te szádból, mi történt. És azt ajánlom ne hallgass el előlem semmit... - Hangom halk és fenyegető, és ő elsápadva biccent.
Belekezd a kis meséjébe, én pedig elé állva pillantok le rá, úgy hallgatom. Kezeim játszadoznak lovaglópálcámmal...
 
- Hn... - morgom, amikor befejezi a beszámolót. - Tokoro kadét a gyengébbeket terrorizálja. Ezért te, csak úgy önkényesen magadra öltötted az igazságosztó szerepét.
- De... de én csak... - dadogja zavartan - ...segíteni akartam... uram.
A pálca végével álla alá nyúlva emelem fel a fejét, hogy a szemeibe nézhessek.
- Te nem vagy ostoba. Pontosan tudod, mi ilyenkor a hivatalos eljárás. Halljam.
- A szabálysértésről tudomást véve, a legközelebbi felettes szóban tájékoztatása... - kezdi felmondani a szabályzatot szó szerint. Megvárom amíg befejezi a hosszadalmas blablát, és leengedem a lovaglópálcát.
- Okos fiú. És most a te szádból akarom hallani, miért érdemled meg a büntetést.
Nagyot nyelve, bátran néz a szemembe. Végre egy gerinces ember.
- Erkölcsileg vitathatatlan amit tettem, uram!
- Én is így gondolom - biccentek. - Tovább.
- A büntetést azért érdemlem, mert megszegtem a szabályzatot, uram!
Biccentek.
A következő pillanatban egy éktelen pofont kap, visszakézből. Soha nem ütném meg őt ököllel, a kis pofiját nem csúfítom el. A falnak tántorodik, és lecsúszik, fájó arcára szorítva kezét. Néhány másodperc múlva már talpra is áll, és kihúzza magát vigyázzállásban. Jól van. Stramm kölyök vagy. Lovaglópálcámmal a tenyerembe ütök, és keményen mérem végig.
- Köszönöm, uram! - zengi katonásan. Elmosolyodom, és az íróasztalomhoz sétálok.
- Kölyök... - mormolom elégedetten, majd ledobom magam a székemre, és fájó lábamat kinyújtóztatom. Nah mára ennyi, így is már túlságosan felizgatott. Az asztalra könyökölök, és összefűzött ujjaim felett pillantok rá kifejezéstelen arccal.
- Mit fogsz tenni, ha legközelebb megismétlődik a dolog?
- Uram! Ismét megverem a kadét társamat, utána szólok a legközelebbi felettesemnek, uram!
 
A pofám leszakad!
 
Hátravetem a fejemet, és mély hangomon felnevetek. Eszméletlen ez a taknyos!
 
- Tűnj a szemem elől! - intek a döbbenten figyelő kölyöknek. Már megfogja a kilincset, amikor megállítja a hangom. - Holnaptól te leszel a tisztiszolgám. Ebéd után nálam jelentkezel.
- Igen, uram!
Mosolyogva figyelem ahogy becsukódik utána az ajtó, még látom kerek kis seggét.
 
- Hn... 


zsebike2009. 09. 15. 20:04:20#1848
Karakter: Hachiro



Lassan sétálunk. Ő nem siet, én pedig nem ismerem a járást. A gyakorlótérnél lyukadunk ki, ott, ahol társaim már róják a köröket fáradhatatlanul.

-         Látod a társaidat? Büntetést kaptak ők is. – ajjaj. Ennek nem lesz jó vége. Érzem, még kapni fogok tőlük ezért-. Lelkiekben megerősítve magam nézek felettesem szemébe. Talán, ha sikerül enyhítene ma büntetésükön, nem kapok akkorát.

-         Uram... a hibát én követtem el. Akkor miért? –fagyos tekintetétől bennem reked egy pillanatra a mondandóm, de tudom, ha most gyávának könyvel el, az is maradok a szemében, bármit is teszek.

-         A csapatszellem. A harctéren életek múlnak azon, hogyan támogatják egymást a katonák. Senki nem keresett téged, nem mentek érted. Ezért kapnak ők is büntetést. –értem én, hogyne érteném. De akkor is én kapom majd a nagy verést, pedig nem én tehetek a dologról. Végül is jogosan bűnhődnek, ha nem kötöznek az ágyhoz, én is időben a helyemen vagyok, és az egész meg sem történik.

-         De…

-         Kuss…

-         Igen, uram! – egy jó kadét tudja, mikor kell elhallgatni., és teljesíteni a feljebbvalója parancsát.

-         Te is ötven kört futsz. Aztán kezdődik a tanítás. Ebéd után a pihenőidődben pedig az osztálytermet takarítod ki ezentúl minden nap. Tanítás után pedig, a délutáni szabadidődben a tizedesnél jelentkezel önkéntes munkára. –ez azért kemény büntetés. Nem lesz egy perc szabadidőm se. Megpróbálom nem mutatni rémületem.

-         Világos?

-         Igen, uram! –hangom magabiztosan, erősen cseng. Ha ez a büntetésem, akkor büszkén vállalom, és hibátlanul teljesítem is! Ez a jó katona dolga.

-         Tünés. – tisztelgek, majd nekiiramodok teljesíteni a feladatom. Hát, akkor kezdődjön a menet!

 

 

Persze, hogy már a futás alatt kipécéztek maguknak… Már nem is számolom, hányszor löknek föl, vagy rúgnak belém. Csak a cél lebeg a szemeim előtt, hogy nem adhatom fel, bár gyengécske tüdőm erősen tiltakozik az igénybevétel ellen. Karomon, lábaimon egyre csak szaporodnak a sebek, de nem érdekel. Magamban számolok: Már csak tíz kör… kilenc… nyolc. Amint befejezem, az órára sandítok. Már nincs idő lezuhanyozni, kezdődik a tanítás. Úgy ahogy vagyok, büdösen, izzadtan vonulok be, és ülök le a helyemre, ami persze, hogy az első sorban van. A mai órák Hayate ezredessel lesznek, staratégia tudomány, és fegyvertan.

Olyan furcsa érzésem van, mintha az ezredes folyamatosan engem bámulna, de amikor odakapom a tekintetem, mindig más irányba néz. Óráján még a légy zümmögését is hallani lehet, hiszen tudjuk, komoly megtorlás jár a rendetlenkedésért. Szinte iszom a szavait, és bármelyik kérésére tudok válaszolni, legyen az a leg elvontabb felvetés, vagy egy bonyolult stratégia levezetése. Büszke vagyok magamra, így nem veszem észre ahogy a többiek összesúgnak mögöttem.

 

A vacsoránál gyanúsan nyugodta a hangulat, gyorsan vacsorázunk, hiszen a mai fárasztó nap után már mindenki szeretne az ágyában lenni. Evés után a közös zuhanyzóhelyiség felé vesszük az irányt. Szép, katonás rendbe hajtogatom a ruháim, ahogy szüleim tanították, magamhoz veszem a szappanom, és beállok a langyos vízsugár alá. A külvilágról elfelejtkezve szappanozom magam, amikor árnyék vetül rám, és mire kinyitom szemeim, az összes fiú fenyegetően fölém magasodik. Én vagyok a legalacsonyabb, és a legvékonyabb az egész évfolyamban, így könnyű prédának számítok, de nem adom olyan könnyen magam. Ha harcolni akarnak, én készen állok!

- Szóval itt a kis spicli stréberke anyámasszony katonája? – egyre csak közelednek, észre sem veszem, hogy már a hideg csempével borított falnál vagyok. Ekkor egy gyomrost kapok, de nem esek össze. Büszkén állom a tekintetüket. Egyszerre vetik rám magukat, mindenki ott üt, ahol ér, nem is figyelnek kezükre, egyetlen céljuk van csupán: fájdalmat okozni. Amíg van erőm, visszaütök, és megpróbálom kivédeni a csapásokat.

Ekkor az épp engem püfölő fiú rám esik, és feltűnik Hayate ezredes dühödt arca.

-         Nem tűröm a rendbontást a körzetemben! Egy csapat vagytok, az életetek múlik a másikkal való viszonyotokon. Nem hagyhatjátok, hogy egy ostoba nézeteltérés közétek álljon. Ezért holnap hajnalban mindannyian jelentkeztek nálam. Te pedig –bök rám – velem jössz. Úgy ahogy vagy. Számodra van egy különleges büntetésem.  – ezzel karon ragad, és anyaszült meztelenül végigrángat az egész épületen.



Levi-sama2009. 09. 13. 22:53:42#1834
Karakter: Hayate ezredes




Kibaszottul fáj a lábam. Utálom, hogy nem tudok aludni tőle. Kimerülten ingerlékenyebb vagyok az átlagnál.

Utálom a fájdalomcsillapítókat.

 

Halk nyögéssel dőlök a forró zuhany után ágyamba, és fáradtan pillantok le szétzúzott térdemre, az én nyomorúságos sorsom eldöntőjére. Ha... csak két másodperccel korábban indulok rohamra, akkor nem történik meg... Ehh. Inkább gondolj másra.

 

Hátradőlve párnámon, behunyom a szemem, hogy szokásom szerint végigfuttassam magamban a napi eseményeket. Semmi extra, de azonnal kitisztul a kép, és a sötét szemek, a fehér bőr kitölt mindent.

 

- Hn...

 

***

 

A hatharmincas sorakozó névsorolvasásán egy hiányzót jelentenek. Bosszúsan ráncolva szemöldökömet nézek végig a társaságon.

- Yamada Hachiro! - ismétli meg a tizedes, de semmi válasz.

Gonosz mosoly játszadozik a szám sarkában, és végigsétálok a sorfalon.

- A hadseregben - dörren mély hangom keményen. - A társainkon múlhat az életünk, ahogy az ő életük a miénken. Egy csapaton belül a csapatmunka a legfontosabb. Eszetekbe sem jutott, hogy a hiányzó társatokat megkeressétek, felébresszétek?

 

Néma csöndben, sápadtan merednek maguk elé.

- Hát persze hogy nem - dörmögöm komoran. Önző kis elkényeztetett kölykök. Felcsattan a hangom. - Éppen ezért, ma erősítem bennetek a csapatszellemet. Nem csupán késő társatokat várja komoly büntetés, de az egész társaságot. Most azonnal futólépés a gyakorlótérre, és ötven kör erőltetett futás. Nincs reggeli.

 

Sugdolózás és düh az arcokon.

- Megértették? - dörrenek rájuk, és azonnal vigyázba vágják magukat. Tenyerembe suhintok a lovaglópálcámmal. Na azért.

- IGEN, URAM! - ordítják kórusban. Nah ezt még gyakorlni fogjuk, amíg egyszerre nem megy.

A tizedes felkiált hogy indulás, és ők elrobognak, én pedig a hálókörletek felé indulnék, de már látom is a barakkok között elsuhanó álomszuszékot. A legénységi étkezdéhez rohan teljes erőből.

Az ajtónál érem utol, és megragadom csuklóját. Hm. Milyen karcsú.

- Mit keresel itt ilyenkor? - firtatom halkan. - Csak nem egy kis rendbontóhoz van szerencsém?

Sápadt arcocska fordul felém, sötét szemekben félelem csillog.

- Nem... - suttogja, és én megsuhintom fenekét. Kis szaros.

- Nem hallottam jól, mit is mondtál? - hajolok le hozzá pár centinyit, tüntetően, arcom kifejezéstelen, pedig kibaszottul jól szórakozom.

- Nem, uram - néz egyenesen a szemembe. Látom megemberelted magad. Jól van. Talán mégsem vagy akkora selejt, mint első látásra tűntél.

- Helyes, látom tanulékony vagy - biccentek. - És most kövess. Megtanítom neked, mit kap az a kadét, aki nem engedelmeskedik a feljebbvalója parancsának.

 

A szabványbüntetést választom.

 

A gyakorlótér szélén megállunk, és én hátratett kezekkel, komolyan figyelem a futókat.
- Látod a társaidat? Büntetést kaptak ők is.

- Uram... a hibát én követtem el. Akkor miért? - kérdezi, és ahogy felé villannak szemeim, idegesen nyel egyet. Fél tőlem, de mer kérdezni. Ezt már szeretem.

- A csapatszellem. A harctéren életek múlnak azon, hogyan támogatják egymást a katonák. Senki nem keresett téged, nem mentek érted. Ezért kapnak ők is büntetést.

- De...

- Kuss.

- Bocsánat... uram.

Hideg tekintetem ismét a csapatra szegezem, úgy sorolom kíméletlenül a büntetését.

- Te is ötven kört futsz. Aztán kezdődik a tanítás. Ebéd után a pihenőidődben pedig az osztálytermet takarítod ki ezentúl minden nap. Tanítás után pedig, a délutáni szabadidődben a tizedesnél jelentkezel önkéntes munkára.

 

Elhaló nyöszörgés.

 

- Világos?

- Igen, uram! - mondja hangosan. Vetek rá egy oldalpillantást, és elszántan csillogó szemek, ökölbe szorult kezek láttán megenyhül az arcom.

- Tünés.

 

Tiszteleg nekem, igenuramozik, és már szalad is csapatához. Tekintetem végigsilik rajta, kis fenekén megállapodva.

 

- Hn.

 


zsebike2009. 08. 27. 20:13:35#1665
Karakter: Hachiro



Ez az első napom a Katonai Akadémián. Nagy reményekkel érkeztem ide, megfogadtam, hogy a családom, főleg apám büszke lesz rám, és ezért mindent meg is teszek. Rengeteg egyenruhába öltözött fiatalt látok, akik kisebb csoportokba verődve beszélgetnek. Mind olyan magas, és jó felépítésű… szinte elveszek közöttük. De majd itt… itt megerősödöm. 
Ekkor felhangzik a harsona, ami jelzi, megkezdődött a tanévnyitó ünnepség. Kissé elveszettnek érzem magam, azt sem tudom, hova álljak. Lassan kezd kibontakozni a sorrend, mely szerint az elsősök állnak legelöl, mögöttük a másodikosok, és így tovább. A nap száz ágra süt, és nekem ugyancsak melegem van az egyenruhában. Biztosan a többieknek is, de semmit nem látok rajtuk. Szálfaegyenesen állnak, fejüket büszkén fordítják az emelvény felé, ahol megjelenik egy díszegyenruhába öltözött férfi. Érzelemmentes arckifejezéssel néz végig rajtunk, szinte látom, hogy magában megjegyzi, kit tart érdemesnek arra, hogy e nagy hírű és múltú intézményben tanulhasson
 
Szólásra emelkedik, mély, zengő hangja betölti a teret. Ideges borzongás fut ét gerincemen, gyomrom apróra zsugorodik össze.
- Üdvözlök minden tanulót az új tanév kezdetén!
- Erőt, egészséget –hangzik föl mindenhonnan, egyszerre. Tehát ez a hivatalos köszöntési forma. Nem árt megjegyezni.
 
Felvázolja előttünk a tanév menetét, és azoknak neveit, akikhez panaszainkkal fordulhatunk. Tömör, és lényegre törő tájékoztatás, pont olyan, amilyet egy katonától elvárnak. Végezetül tiszteleg, és mindenkit útjára bocsát. Mindenkit, kivéve az elsősöket, és kez olyna balsejtelmem támadni, hogy Ő lesz az osztályfőnököm. Akkor pedig nincs kegyelem. Látszik rajta, hogy kemény, erőszakos férfi, aki nem retten vissza semmilyen kegyetlen módszertől, hogy az ő diákjai legyenek a legjobbak.
 
Félelmem beigazolódni látszik, minden osztály elvonult, már csak mi maradtunk, és nézünk szembe vele. Arcáról csak úgy süt a lenézés, és az, hogy nem nézi ki belőlünk, képesek vagyunk haza szerető katonákká válni. Közelebb jön, és ránk dörren azon a borzongatóan mély hangján, miközben jeges tekintetét ismét rajtunk nyugatija.
- A nevem, Okashi Hayate ezredes. Én vagyok az igazgató és a közvetlen felettesetek is, mától hozzám tartoztok. A hadgyakorlatokat, testnevelést és a matematikát fogom nektek tanítani. Hogy az ostobák is megértsék, én vagyok az osztályfőnökötök. Vi-gyázz! –mindenki egyszerre húzza ki magát, a lehető legtöbb tiszteletet mutatva feljebbvalónk felé. Nem tűnik olyan embernek, akivel érdemes ujjat húzni.
- Azért vagytok itt, hogy méltóvá váljatok arra az egyenruhára, amelyet viseltek. Kemény kézzel foglak majd titeket, és mire végzünk, igazi katonák lesztek. Nem tűröm a hibákat, a hanyagságot és a lustaságot. Kemény büntetés vár azokra, akik áthágják a szabályokat. - lassan sétálva magyaráz, és most tűnik föl, hogy sántít. Annyira belefeledkezem a bámulásába, hogy észre sem veszem, amikor elém ér. Így közelről még magasabb, és félelmetesebb. Komolyan, kezdek rettegni tőle, de ezt a világ minden kincséért sem mutatnám ki. Nagyon fontos az első benyomás, nem akarok az emlékezetében mihaszna, buta gyerekként megmaradni.
Közel hajol hozzám, szinte érzem friss leheletét az arcomba csapódni.
- Neved?
- Yamada Hachiro... –erre egy hatalmas pofont kapok, remegő lábaim képtelenek megtartani, így a földre zuhanok. Kezemet arcomra szorítva nézek rá.
- Ha a feletteseddel beszélsz, mindig szólítsd uramnak! . Kösd meg rendesen a cipőfűződet!- már a többiekhez beszél, így nem látja, ahogy remegő kezemmel bekötöm fűzőmet.
 
- Aki rendezetlen ruházattal jelenik meg legközelebb a szemlén, azt nagyon megbüntetem. Világos?
- Igen, Uram! –hangzik ismét, és én is a többiekkel együtt mondom. Egyszer hibáztam, de többször nem fogok!
- Holnap reggel, pontosan hat óra harminc perckor sorakozó lesz az étkező előtt! Most menjetek a hálókörletetekbe, és pakoljatok ki. Oszolj!
Szétszéledünk, és mindenki a szállása keresésére indul. Beiratkozásnál kaptunk egy lapot, melyen szerepelt a körlet és a szoba száma, valamint a szobatársak nevei. Mivel nem túl jó a tájékozódási képességem, így jó fél óra bolyongás után találom csak meg a számomra kijelölt részt. Már mindenki kipakolt, így választási lehetőség nem lévén, az egyetlen szabad ágyra telepszem, ami közvetlenül az ajtó mellett van. Nem túl kellemes, hiszen ébresztőnél mindig az ott alvó fülébe ordítanak. De ki vagyok én, hogy kötözködjem? Ebben a szobában én vagyok az egyetlen elsős, a másik három fiú, nagydarab és magas. Megesznek vacsorára, ha beszólok nekik. Beletörődve sorsomba kezdem kirámolni csekélyke holmim, majd fáradtan az ágyra dőlök, és elnyom az álom.
 
Az ébresztő koránt sem kellemes hangjára ébredek, és ahogy kómásan körülnézek, észreveszem, hogy ki vagyok kötözve az ágy vasrácsához, ráadásul anyaszült meztelenül. Nem lesz ennek jó vége! Idegesen rángatom köteleim, mire nagy nehezen engednek, így ki tudok szabadulni. Magamra kapom egyenruhám, és rohanni kezdek a sorakozóhely felé, de ott már nincs senki. Sikerült elkésnem! Hogy mit fogok én ezért kapni osztályfőnökömtől? Már előre látom, amint élvezettel kegyetlenebbnél kegyetlenebb büntetéseket eszel ki, csak hogy fitogtassa erőfölényét. Most már csak az kéne tudni, merre van az ebédlő. A többiek biztosan ott vannak, és talán fel sem tűnik senkinek, ha belopózom. Nagy nehezen megtalálom, de pont, amikor megkönnyebbülve a kilincsért nyúlnék, valaki megragadja hátulról a kezem, és megcsavarja. Fájdalmasan kiáltanék föl, de amint meglátom, ki kapott rajta bennem reked a levegő… Vészjósló arcáról leolvasom, hogy ige kemény fegyelmezésben lesz részem.
- Mit keresel itt ilyenkor? Csak nem egy kis rendbontóhoz van szerencsém? –hangjából csöpög a gúny.
- Nem…- lehelem alig hallhatóan, mire a kezében tartott pálca meglendül, és végig vág a hátamon.
- Nem hallottam jól, mit is mondtál?
- Nem, Uram. – emelem föl a tekintetem, és nézek a szemébe. Nem akarom, hogy gyengének lásson.
- Helyes, látom tanulékony vagy. És most kövess, megtanítom neked, mit kap az a kadét, aki nem engedelmeskedik a feljebbvalója parancsának.



Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 09. 10. 07:20:50


1. <<2.oldal>> 3.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).