Reggel 5:30 és reggeli után már indultam is a szalon felé. Útközben benéztem a kedvenc kisboltomba ahol mindig megveszem az ebédemet, hogy ezzel a délután ne kelljen bajlódnom. Teljesen nyugodtan sétáltam a fülesemet a fülembe téve mikor észrevettem egy új árupakolót.. vagy lehet eddig is itt dolgozott csak én nem tudtam?
Természetesen bementem és keresni kezdtem a kedvenc kis finomságomat
-A negyedik sor, és akkor a harmadik polc. - mormolom magamban, hiszen sose tudhatja, az ember mikor helyeznek át máshová valamit.
Gyakran járok úgy, hogy nem ott van az áru ahol múltkor, de persze most ez nem így volt viszont olyan, nincs, amit én szeretnék.. sóhajtok egyet fáradtan mikor az egyik dolgozó oda jön, hozzám én pedig ránézek.
Kérdezi, tud e valamiben segíteni. Szemeimmel végig mérem nem annyira magas, kékszemei egyszerűen megfognak olyan csodásak. Barna tincsei kissé arcába lógnak, de még így is szép.
-Áh igen! – térek magamhoz – Ugyan ezt a terméket keresem csak teljesen más ízben. –mutatom, majd kedvesen bólint és elmegy.
Tovább nézelődök, hiszen nem adtam fel a keresést, ő pedig gondolom, elment megnézni van e raktáron. Talán megnézi, van e raktáron.
5-6 perc múlva vissza is jön. Sajnálatomra nincs majd egy biccentéssel és egy mosollyal meg köszönöm végül a kasszához vonulok.
***
Reggel 7 és a fodrászat már nyitva van, én pedig egy kék V nyakú pólóban beszélgetek a társammal. A vevőket várva tudom meg, hogy a főnök áttette az időbeosztásom, vagyis csak péntektől hétfőig kell bejönnöm, na, ez remek!
Hamar el is kezdenek szállingózni az emberek a szalonba így a neki látunk a feladatainknak.
Karakter: Elliot Grand Megjegyzés: (Fodrászomnak ~ Ereninek)
- Abbahagynád a rinyálást? Te provokáltad ki, hogy ez legyen, legközelebb majd nem erőszakolsz másra ilyeneket! – lép hozzám közelebb, hogy jobban szemügyre vegye mit is csinált. Remélem, nem kezd neki az örömujjongásnak, mert ki fogom tépni a nyelvét az egyszer tuti. Most túl mérges vagyok ahhoz, hogy bármi szépet mondjak, bár amúgy sem lennék boldogabb.
- Rinyálást? Te tényleg nagyon hülye vagy, ha ennyire nem tudod, mi a jó! – mondom neki a magamét, de ahogy látom nem hatja és nem érdekli. Öreg kezdesz feldühíteni.
- Figyelj – elkapja a galléromat maga elé húzva. - A következő lesz: kihívom a mentőket, azt mondom az olló véletlenül esett le az asztalról, te pedig jókisfiú módjára bólogatsz, és nem teszel semmit. Ha ebben megegyezhetünk, ígérem, nem foglak feljelenteni szexuális zaklatás miatt – közli velem a tényeket, de ezt még meg fogja keserülni. Nem fogom annyiban hagyni a dolgokat. Ha kell akkor zsarolás útján fogom megszerezni, amire szükségem van.
- Én is feljelenthetnélek testi sértés miatt! – morgolódok, de tényleg kell a kúrva mentő, mert már így is kezdek kicsit rosszul lenni. - Csak hívd már a tetves mentőket!
Elvigyorodik a kis hülye, majd felkapja a telefont és már hívja is. Nem sokkal később meg is érkeznek. Na végre erre vártam már. Azt hiszi nyert ügye van, pedig nem.
A mentősök elkezdik faggatni, hogy hogyan is került az a hülye kés a combomba. Elkezdi magyarázni, hogy lesett a az asztalról és pont az én lábamba, de a hülye is érzi, hogy hazudok. Magától egy kés soha nem fog ennyire a lábamba fúródni. Ezzel a mentősök is így vannak. Viszont én biztosítok a mentősöket, hogy így történt. Megnyugodva jelentem ki a dolgokat, de közben széles vigyorral nézek édes kis áldozatomra.
- Fáj még? – kérdezi, miközben haza fele segít, mert hát meg kell mondani nem éppen a leg fájdalom mentesebb utam ez most. De ahogy a mondás tartja, minden rosszban van valami jó. Így legalább a hátsó lökhárítóját teljesen feltérképezhetem.
- Nem, kifejezetten kellemes – ironizálok, amiből sejti, hogy élvezem, na meg, hogy nagyon is tervezek valamit.
- Örülök – leszedi a kezemet magáról, de mivel ő támogat, így nem tud eltávolodni és vissza is tudom helyezni. - Mért védtél meg az orvosok előtt?
- Nem nyilvánvaló? Kötöttél velem egy alkut, amit be is tartottam. De most az én alkum jön – ördögi vigyor jelenik meg az arcomon. És hogy az nekem milyen jó lesz?
- Nem fekszem le veled – mondja határozottan, de az én mosolyom, csak még szélesebb.
- Nem is ezt kérem. Ha te nem akarod élvezni a társaságom, az a te bajod. Én viszont szívesen élvezném a tiéd… - remélem, érteni fogja ennyiből is, hogy mi a helyzet.
- Magyarul? – miért kell mindig rám cáfolni?
- Magyarul: szopj le, és akkor nem uszítom rád a zsernyákokat. – mondom ki őszintén, amit akarok, ha már a burkoltságból nem jött rá.
- Hogy mi? Nem lehetsz ekkora bunkó! – förmed rám, de látom, hogy nagyon zavarban van. Csak nem attól, amit olyan komolyan és egyenesen kimondtam? Mindegy az a lényeg, hogy tisztában van most már ő is mit kockáztathat, ha nem teszi meg.
- Én nem kényszerítelek rá. Felőlem jöhet a zsarus megoldás is. Nekem az már nem fáj – ironizálok tovább, miközben elég fancsali képet vág. Na, végre én fogok győzni.
Végül csak megadóan sóhajt egyet. Ez az. Nyert ügyem van.
- Rendben. Megteszem. – ahogy meghallom a szavakat magamnak örömujjongásba kezdek és örülni, mint majom a farkának.
- Látom végre beláttad, hogy mi a jó neked is. – mondom vigyorogva.
- Csak a zsarolásod miatt teszem meg. Nem mert jó kedvem van. – magyarázza durcásan. Jaj de kis durcik vagyunk.
- De meglásd, be fogod látni, hogy mennyire is élvezed a társaságomat. – válaszolom vigyorogva, majd lassacskán meg is érkezünk.
- Na essünk túl rajta, ha már itt vagyok. – mondja, de csak elvigyorodok.
- Ne olyan gyorsan. Nem azt mondtam, hogy most már is meg kell csinálnod. Majd szólni fogok, amikor kell, amikor már annyira felhúzol, hogy nem bírok meglenni nélküled. – mondom vigyorogva, de amennyire látom, kicsit elvörösödik. – Szóval nem most kell megtenned most még elmehetsz, de majd idővel úgy is megfoglak keresni. – mondom neki komolyan.
- Nagyon elmeroggyant vagy. – mondja, de csak bóknak veszem.
- Köszi, akkor majd találkozunk édes. – mondom vigyorogva, majd mielőtt feleszmélhetne magamhoz húzva adok neki egy csókot, mire kicsit mérgesebben és erősebben tol el magától.
- A másik lábadba is ollót akarsz? – kérdezi mérgesen, amire elvigyorodok.
- Még egy szopást akarsz? – kérdezem, de folytatom is. – Bár a következő inkább lenne dugás, mint szopás. – adok hangot perverz gondolataimnak.
- Te nagyon megbuggyantál. A soha viszont nem látásra. – mondja, és már elfordulva távozik is.
- Fogsz még látni egyetlenem. – mondom ördögi vigyorral ajkaimon, majd bebicegek, be elég nehézkesen megy.
Ahogy beérek a házba, nagyapám fogad, és már osztana is le, ha éppen nem azzal lennék elfoglalva, hogy meg tudjak állni az ép és nagyon fáradt lábamon.
- Veled meg mi történt? – kezd el aggódni.
- Nyugi minden rendben van. – mondom neki, majd lassan elmesélem a baleset históriáját, nem akarom, hogy olyat tegyen, ami nem lenne helyes. És megígérteti velem, hogy holnap vigyem el ahhoz a fodrászhoz. Egyből a villany meggyullad a fejemben. Muhahaha. Neked annyi lesz kisöregem.
~*~
Másnap reggel mikor felkelek nagyapám egy mankót ad a hónom alá, hogy tudjak járni. Legalább így bármikor közlekedhetek a városban, bármikor, amikor szeretnék, bár az órákat le kell mondanom, de az a kisebb gondom. Megreggelizek, majd szépen elindulunk a kicsikém boltjába, hogy végre kiélvezhessem a látogatás örömeit.
Belépünk, én megyek elől, de szokásához híven nem nézi meg kilép be.
- Foglaljon helyet, nem sokára megcsinálom. – hallom hangját, ami mintha teljes nyugodt lenne. Nem sokáig lesz az.
- Le akarsz rendezni engem is? – kérdezi vigyorogva, mire rám néz kerek szemmel és végül nagyot sóhajt. Az arcáról le tudom olvasni, hogy nem számított rám egyáltalán és azt akarja, hogy tűnjek el innen most azonnal.
- Már megint itt vagy? – kérdezi, és nem veszi észre a nagyapámat.
- Úgy látom nem számítottál rám. – mondom kedvesen, majd mielőtt válaszolhatna, a mellettem álló öregemberre mutatok. – had mutassam be a nagyapámat. Beszélni akart a nagy fodrásszal. – mondom vigyorogva és csak reménykedni tudok, hogy jó leosztás lesz mindkettejük részéről.
- Chrispin? – kérdezi a nagyapa, mire kezd rossz érzésem lenni.
- Kenvel bácsi? – hallom felismerő hangjukat. Ahh. Szóval akkor még sem úgy fognak történni a dolgok, ahogy én azt gondoltam.
- Chrispin. De régen láttalak. Hogy van édes apád? – na neeeeee. Remélem nem fognak elkezdeni báj vigyorogva beszélgetni? Mindjárt elhányom magam. – Unokám mesélte, hogy milyen baleset történt… - kezdi el mesélni én meg a fejemet fogom. Ahhh. Ez nem kellett volna. Ha tudtam volna, hogy ezek valahonnan ismerik egymást eszem ágába ne lett volna elhozni ide.
Most ástam meg a saját síromat. Ügyes vagy Elliot.
Szerkesztve oosakinana által @ 2011. 06. 10. 17:46:40
Karakter: Chrispin Ewart Lambert Megjegyzés: (Ellimnek és Nanának)
Végre végzek, úgy két óra túlóra után. Most mondjam azt, hogy 14 óra hajvágás nem fárasztott ki? Hazudnék… már azt sem vagyok képes tudomásul venni, milyen dologban sántikál ez az ördög, akit a pokol volt olyan kedves rám küldeni. Csak pihenni akarok már ember… nagy kérés talán?
- Te is akarsz még esetleg valamit? - kérdem két ásítás között, de ügyfeleknek nem szoktam mutatni a gyengeségem. Többnyire…
- Ami azt illeti igen. Akarok valamit - sétál közelebb, én pedig automatikusan hátrálni kezdek. Ez az akarok dolog valahogy igen gyanús. Én pedig semmi olyat nem akarok.
- Mit akarsz? - kérdem végül, bár pontosan tudom. Az ilyen macsó gyerekek azt hiszik, mindent megkaphatnak. Kaphat majd jó pár pofont, ha nagyon elragadtatja magát.
- Hát hogy is mondjam, azt hiszem téged - vigyorog. Hogy tudtam.
- Azt lesheted - lököm el, és mennék tovább, de ő visszaránt magához.
- Pedig milyen szép munkát és pénzkeresetet hoztam neked - kezdi mézédes hangon, és hiába tudtam, hogy ezzel fog zsarolni, mégis feldühít.
- Kértem? Nem, akkor meg nem tartozok neked semmilyen hálával vagy egyéb dolgok - feszengek tovább, de nem nagyon hatom meg az elutasításommal, csak még szélesebbre húzódik a vigyor a képén. Ah, miért pont én?
- Tetszik a hevességed. Máshol is hasznát vehetnénk inkább, mint, hogy most jártatod a szádat.
- Dögölj meg. Nem kellesz te nekem sehogy sem. Hagyj békén - menekülnék, de ő nem enged, próbál megcsókolni, de csak harapást kap viszonzásul.
- Áucs. Látom, vad kiscica vagy, akit be kell törni. Helyes. - A fenekembe markol, mire még hevesebben tiltakozom, de mit sem számít, gyenge vagyok hozzá képest.
- Engedj el, hagyj békén!
- Mondtam már, hogy a feles energiádat inkább másra és máshol használd. - A falnak nyom, és a nyakam kezdi csókolgatni és nyalogatni. Ezzel szerencsére jól elfoglalja magát, és esélyt ad rá, hogy az asztalon fekvő olló után nyúlva én is támadásba lendüljek. Gondolkodás nélkül vágom belé az eszközt, erre már meg is tántorodik.
- Magadnál vagy? - kiabál, és leül egy székbe. Opszi, talán kicsit túlzásba vittem?
- Valahogy le kellett, hogy állítsalak - kiabálok vissza. Mégis mit gondolt, hogy majd hagyom magam megbaszatni? Végül is majdnem ott tartottunk.
- És pont úgy, hogy egy kibasszott ollót kúrsz a combomba? Te nem vagy magadnál ember! - Még ő van felháborodva, mikor engem bántalmazott szexuálisan? Mégis hol él ez a faszkalap? - Meg se tudom mozdítani a lábamat. Meg ahogy látom kinyírni is akarsz, mert az sikerült az ütőeremet is eltalálnod, mert veszettül vérzek!
- Abbahagynád a rinyálást? Te provokáltad ki, hogy ez legyen, legközelebb majd nem erőszakolsz másra ilyeneket! - lépek hozzá közelebb, hogy megnézzem, mit is alkottam az előbb. Tényleg nem semmi, de azért ezt előtte nem fogom elismerni. Most a legfontosabb, hogy orvoshoz juttassam ezt a marhát.
- Rinyálást? Te tényleg nagyon hülye vagy, ha ennyire nem tudod, mi a jó! - méltatlankodik továbbra is, de már nem nagyon érdekel.
- Figyelj - kapom el a gallérját, és magam elé húzom. - A következő lesz: kihívom a mentőket, azt mondom az olló véletlenül esett le az asztalról, te pedig jókisfiú módjára bólogatsz, és nem teszel semmit. Ha ebben megegyezhetünk, ígérem, nem foglak feljelenteni szexuális zaklatás miatt - közlöm a tényeket, és ha van egy kis esze nem vitatkozik, lévén, hogy már tényleg elég sok vért vesztett.
- Én is feljelenthetnélek testi sértés miatt! - morgolódik, de látszik rajta, hogy tisztában van a helyzetével. - Csak hívd már a tetves mentőket!
Elégedett képpel lépek a telefonhoz, és villámgyorsan kirendelem a mentőket. Pár perc múlva már itt is vannak. A faszkalap eltűni kegy mentőautóban…
De sajnos a dolgok közel sem mennek olyan egyszerűen, mint gondoltam. Az idiótát ellátják ugyan, azt viszont, hogy hogyan került ennyire mélyre az olló, már nem hiszik el. Ennek ellenére Elliot továbbra is a balesetes szituációnál marad, és ez nagyon nem jó hír nekem, azt jelenti, tervez valamit. Azóta már megnyugodott, és ugyanolyan jóllakott vigyorral nézeget, mintha nem vágtam volna belé egy ollót, és még mindig meg akarna dönteni. Fenébe, hogy nekem is pont egy ilyen mazohista állatot kellett kifognom. Pedig milyen jó lett volna, ha ettől kiábrándul belőlem!
- Fáj még? - kérdem, miközben hazafelé segítem ezt a bunkó barom idióta hülye fasz undorító… ki hitte volna, hogy ilyen könnyen meg lehet utálni egy embert?
- Nem, kifejezetten kellemes - ironizál, és most nem tudom, ez válasz volt-e a kérdésemre, vagy azt fejezte ki, mennyire élvezi a seggem tapizását.
- Örülök - szedem le a kezét magamról, de mivel nem én támogatom, nem mehetek tőle túl messzire. - Mért védtél meg az orvosok előtt?
- Nem nyilvánvaló? Kötöttél velem egy alkut, amit be is tartottam. De most az én alkum jön - ördögi vigyor kúszik az arcára, amitől elkap a hányinger. Bah, de szeretem.
- Nem fekszem le veled - szögezem le itt és most. Inkább a feljelentés, az is százszor jobb lesz.
- Nem is ezt kérem. Ha te nem akarod élvezni a társaságom, az a te bajod. Én viszont szívesen élvezném a tiéd… - Ez a burkolt beszéd már most gyanús. Naggyon rosszat sejtet.
- Magyarul?
- Magyarul: szopj le, és akkor nem uszítom rád a zsernyákokat. - Mi ez? Nem is alku! Sokkal inkább fenyegetésnek tűnik! Túl SZÓKIMONDÓ!
- Hogy mi? Nem lehetsz ekkora bunkó! - förmedek rá, de azért nem leplezhetem sokáig zavarom. Ez a leszopás… tényleg ez a jobbik választás? Bár, a jóhírem múlik ezen… ezt ez a szemétláda is tudja pontosan. Hú, de utálom!
- Én nem kényszerítelek rá. Felőlem jöhet a zsarus megoldás is. Nekem az már nem fáj - ironizál tovább, én pedig fancsali képpel nézek magam elé. Fenébe, tényleg sarokba szorított. Mi lenne most a helyes cselekedet? Gah, miért pont én…
Karakter: Elliot Grand Megjegyzés: (Fodrászomnak ~ Ereninek)
Mikor én következek felállok, majd beülök a székbe. Rám teríti a köpenyt, majd érdeklődve és kíváncsian néz rám.
- Nos, mit szeretnél? – kérdezi és látom, hogy a hajamat veszi szemügyre. Nem utolsó darab az tény és való. Mindenki irigyli a színét, amit sajnos attól a mihaszna apámtól örököltem, de hát legalább ezért hálás lehetek miatta, ha másért nem is.
- Csak igazítsd ki. De el ne rontsd nekem! – mondom neki, mert nem szeretném, ha más formája lenne, pont ilyet akarok, csak éppen egy kicsit rövidebbet. Megforgatja a szemeit, majd csak nagyot sóhajt.
- Oké – előkészül, majd neki is lát a hajamnak. Nagyon merem neki remélni, hogy nem rontja el, mert azt nem akarom. - Mi a neved? – kérdezi a hosszú kínos csend után, ami ránk telepedett.
- Elliot. A tiéd? – kérdezem kivételesen kedvesen, mert tényleg érdekel a neve.
- Chrispin.
- Pipike… - kuncogok fel, bár látom, hogy neki nem tetszik,de hát kit érdekel, majd idővel hozzá szokik milyen is vagyok én.
- Inkább Chris – elmosolyodik. Tényleg most egyelőre jobb vele nem kikezdeni, mert a hajam van a kezébe, amit ha elbétáz, akkor jobban kicikizem.
- Ühüm. Én Elliot. – mondom neki, hogy még véletlenül se jusson eszébe becézgetni, mert azt ki nem állhatom csak pár haveromnak meg nagyapámnak tűröm el a becézgetést. Ahogy csinálja a hajamat még a tükörből azért figyelem és stírölöm nem gyengén. Túlságosan tetszik nekem ez a srác, ahhoz, hogy elengedjem.
- Kész vagy – leszedi rólam a köpenyt, mire kicsit megnézem magamat a tükörben. - Remélem, elégedett vagy. Máskor is várlak! – mondja mosolyogva, miközben én még a hajamat figyelem, de nem találok benne semmi hibát, mintha csak az előző fodrászom vágta volna, ha nem jobb. Megér egy köszönömöt.
- Köszi – mondom, majd kifizetem, végül elmegyek, és csak gondolkozok, miként jöjjek én ide vissza holnap, mert jó lenne látni megint nem is kicsit. Meg valahogy be kell nála vágódnom arról nem is beszélve, hogy ha fel akarom szedni jobban meg kell ismernem, csak hogy a nyavalyába?
~*~
Másnap reggel ördögi tervvel rukkolok elő. Felveszem a telefonomat és minden haveromat körbe hívom, hogy ma fodrászhoz fognak menni, amire meglepődnek, de nem kérdeznek semmit, csak rábólintanak. Ez jó lesz. Zárás előtt ér oda mindenki, ami a legjobb így legalább hátha teljesen kifárad és én fogom haza vinni. Ördögi mosoly jelenik meg az arcomon és bemegyünk az üzletbe.
Szerencsére kihúzza magát, mert a többiek segítenek neki, de nézze a jobbik oldalát így legalább több keresetük lesz, aminek igazán örülhetne legalább egy kicsit.
Én csak mosolyogva állok és figyelem Chris-t, miközben haverjaimat igazítja el. Lazán a falnak dőlök, és úgy élvezem a látványt. Egyszer csak tekintetünk találkozik. Látom, ahogy elgondolkozik. Vajon azon, hogy ide jöjjön vagy, hogy éppen mivel hálálhatná meg? Lenne rá pár ötletem, de nem szabad egyből elüldözni a vadat. Elég szépen be kell édesgetni, majd utána szabad rávetni magam és egyből megdönteni.
Nagyon is tetszik a gondolat és az ötlet, hogy alattam nyögdécselve élvezkedik, de előtte még meg kell neki mutatnom, hogy mi is vagyok. Nem vagyok annyira érzéketlen bunkó, mint azt hiszi, csak hát a látszat kell, ha már mindenki ezt várja el tőlem.
Csak mosolyogva állok és figyelem, ahogy vágja a haverjaimnak a haját. Nagyon jó őt figyelni és csak mosolygok folyamatosan.
Nem tudom mennyi idő, amíg végez mindenkivel, de jó bőven záróra után van. Haverok folyamatosan csordogáltak, míg a fodrászok is és csak a végére ketten maradtunk az üzletbe, amire ráfordítom a zárat.
- Te is akarsz még esetleg valamit? – kérdezi tőlem és mintha kicsit nyűgösnek vagy fáradtnak látszana.
- Ami azt illeti igen. Akarok valamit. – közelebb megyek hozzá. Elkezd hátrálni. Gondolom sejti, mit szeretnék, vagy rosszul sejti. Nem tudhatom.
- Mit akarsz? – teszi fel a kérdést. Ezek szerint nem tudja, majd mindjárt felvilágosítom a dolgokról.
- Hát hogy is mondjam, azt hiszem téged. – mondom vigyorogva.
- Abból leshetsz. – mondja és ellök magától, de megfogom a kezét és magamhoz rántom.
- Pedig milyen szép munkát és pénzkeresetet hoztam neked. – mondom neki mézes-mázosan.
- Kértem? Nem, akkor meg nem tartozok neked semmilyen hálával vagy egyéb dolgok. – vágja oda, amire csak tovább vigyorgok és egyre ördögibben, mert iszonyatosan tetszik az ellenállása, amit velem szembe tanusít. Bár nem hiszem, hogy sokat akarnák így ismeretlenül is megdugni.
- Tetszi a hevességed. Máshol is hasznát vehetnénk inkább, mint, hogy most jártatod a szádat.
- Dögölj meg. Nem kellesz te nekem sehogy sem. Hagyjál békén. – próbál menekülni karjaim közül, de nem hagyom és tovább fogom és magamhoz rántom, majd megpróbálok ajkaira tapadni, de ráharap a számra, amire felszisszenek.
- Áucs. Látom vad kis cica vagy, akit be kell törni. Helyes. – mondom vigyorodva, majd fenekébe markolok bele. Próbál ellökni magától, de érzem, hogy semmi energiája nincs, és ezért sem mozdulok semerre.
- Engedj el, hagyj békén. – hajszolja és próbál állandóan ellökni magától, de akkor sem fogom, engedi, hogy bár mit is tegyen, amit én esetleg nem akarok.
- Mondtam már, hogy a feles energiádat inkább másra és máshol használd. – megfordítom és a falnak nyomom, majd a nyakát kezdem el csókjaimmal kényeztetni és csókolgatni. A nyelvemet is végig húzom rajta párszor. Próbál kapálózni, hogy kiszabaduljon, de erősebb vagyok, így esélye nincsen.
Annyira lefoglal a kényeztetése, hogy észre sem veszem, ahogy felvesz valamit, csak annyit látok, hogy lendíti a kezét és a lábamba szúrja, amire felkiáltok, és egyből elhátrálok tőle.
- Magadnál vagy? – ordítok rá és leülök a székbe, de nagyon belém vágta igen csontot is ért, mert nem tudom mozgatni a lábamat.
- Valahogy le kellett, hogy állítsalak. – válaszolja nekem ugyan olyan hangnembe.
- És pont úgy, hogy egy kibasszott ollót kúrsz a combomba? Te nem vagy magadnál ember. – mondom még mindig kikelve magamból. – Meg se tudom mozdítani a lábamat. Meg ahogy látom kinyírni is akarsz, mert az sikerült az ütőeremet is eltalálnod, mert veszettül vérzek. – mondom neki a tényeket.
Iszonyatosan fáj. Ezért még meg fog keserülni, hogy ezt tette velem. Pedig én csak egy kellemes estét akartam neki nyújtani, de látom semmire sem vevő, csak arra, hogy kinyírjon és ne csak a szemével, hanem most már tettekkel is.
Az órám csipogására ébredek. Nagyot ásítva nyomom ki, majd a tarkómat vakarva oldalra fordulok, és kikászálódom az ágyból.
Ásítozva indulok el a fürdő felé, majd mikor beérek, szépen elrendezem magam. Fogat és arcot mosok, majd miután kiválasztom a mai napi ruhám, le is zuhanyzom. Felöltözés után a hajamat rakom rendbe, bár nem kell sokat bűvészkedni vele, az idők során már elég rendesen beállít.
Mikor mindennel végzem, összepakolom a fodrász cuccom, és elsétálok a szalonomba. Szerencsére nincs messze, így nem kell sokat menni, hamar odaérek.
Kipakolom a felszerelést, aztán már érkezik is az első vendég. Egy középkorú férfi, Nakajima-san, ő már régóta a kuncsaftom, és eddig még sosem panaszkodott. Nem, mintha panaszkodott volna bárki is rám.
Mikor elvégzem az igazításokat a frizuráján, gyorsan elszelel, és tekintve, hogy ő üzletember, ez nem is olyan meglepő. Biztos nagyon elfoglalt. Bár ki nem az a mai világban?
A következő vendégem egy három gyerekes anya, aki balszerencsémre mind a három gyerekét magával hozta. Csak a viszonylag nyugodt természetüknek köszönhetem, hogy nem csináltak annyira nagy felfordulást. De nem volt semmi meló. Egyszerre háromfelé kellett figyelnem.
A hajvágásra, a tényleges munkámra, aztán a kölykökre, hogy le ne verjenek valamit, és végül még az anyára is, mivel közben eléggé elmélyülten ecsetelte a családi problémáit. Mit ne mondjak, nem tűnik valami kedves embernek a volt férje. Na de nem is fogott meg annyira a történet.
A délelőtt utoljára egy fiatal lény jön, ő most lehet főiskolás, ha jól tippelem, szóval kábé ugyanannyi idős, mint én. Vele egészen jóba vagyok, nem terheli az agyam semmi hülyeséggel, csak érdektelen dolgokról szoktunk beszélni.
Soha nem kérdez semmi személyeset, és éppen ezért én sem kérdezek. Gondolom ő a bajait nem a fodrászával, hanem mondjuk a barátjával vagy a barátnőivel tárgyalja ki. Ilyenkor szomorít el kicsit, hogy nekem kevés van belőlük. De nem érzem magam magányosnak. Tényleg nem…
Mikor ő elmegy, kicsit bezárom a boltot, hogy rendet rakjak, na meg kimenjek ebédszünetre. De ahogy ezekkel végzek, rögtön nyitok is. Nem szeretek sok időt elpazarolni.
- Viszlát, Hirata-san! Jöjjön máskor is! - intek az elmenő vendégemnek, majd a következőhöz fordulok, aki már előttem ül a székben. Ekkor nyit be a szalonba egy számomra ismeretlen srác, aki figyelmesen végigkémlel minket. Remek, egy új vendég sosem árt.
Ha szerencsém van, még másokat is vonz ide.
- Jó napot, miben segítetek? - szólítom meg a fiút.
- Jó napot, hajat vágatni jöttem - válaszol elég bunkó stílusban, amit nem nagyon díjazok így munka közben. Munkán kívül se, de ezt a hétköznapi életbe nem teszem szóvá, tekintve, hogy a szalonon kívül nem nagyon beszélgetek senkivel.
- Várjon a sorára, és majd sorra kerül egyszer, ha kicsit jobb lesz a modora - vágok vissza, mire érdeklődve pillant rám.
- Ja, akkor te csak a jó modorú embereknek vágod le a haját, értettem - indulna kifelé, de még időben utána szólok. Nem akarom elszalasztani. Ez a srác nagy partyarc lehet. Csinálhat nekem forgalmat, és ezt a lehetőséget ki kell használni!
- Csak ülj le, és simán várj a sorodra - fordulok vissza a másik vendégem felé, aki kezd már kicsit nyűgös lenni. Ezt nem szeretem én az emberekben. Túl sok figyelmet igényelnek!
De ezután már nyugtom van, és simán be tudom fejezni a munkát. Persze tisztában vagyok vele, hogy az a tolakodós jómadár egész idő alatt engem stírölt, és nem akarom tudni, mik jártak a fejébe. Valahogy érzem, hogy meg fogom még bánni, amiért nem küldtem el.
De a megbánás jöjjön később. Első a munka.
Mivel ő következik, leül elém a székbe, én pedig ráterítem a fodrászköpenyt, és kérdően nézek le rá.
- Nos, mit szeretnél? - kérdem, a haját kívülre véve. Egészen szép színe van, és már elég hosszú. Tényleg elkellett neki egy fodrász.
- Csak igazítsd ki. De el ne rontsd nekem! - Unottan megforgatom a szemeim. Nem jó a felszedési taktikája. Túl sokat nézett ahhoz, hogy azt hihesse, ronthatok. Én a munkám mindig tökéletesen végzem el. Kivétel nélkül.
- Oké - előkészítem a kellékeket, aztán nekilátok a nyirbálásnak. - Mi a neved? - kérdem egy idő után, mikor már kicsit kezd kínossá válni a csönd.
- Elliot. A tiéd? - Jé, most nem volt bunkó, csoda.
- Chrispin.
- Pipike… - kuncog fel, én meg csak képzeletben fejbe verem magam. Hülye. Mért kellett elkiabálnod?!
- Inkább Chris - mosolyodom el, egyet nyisszantva a fürtjeiből.
- Ühüm. Én Elliot. - Kissé feladó fejjel meredek bele a tükörbe. Értem én, szóval nem becézhetem, de ő azért fog engem, közbe pedig bunkó marad, de még azért csorgatja is a nyálát rajtam egy kicsit. Ez a sok dolog nagyon nem függ össze.
Fura ez a srác. És fura, hogy ezt épp én mondom!
- Kész vagy - szedem le róla a köpenyt, mikor elkészülök. - Remélem, elégedett vagy. Máskor is várlak! - mosolygom rá, miközben ő kritikus szemmel méregeti magát. Csak ne merj leszólni, mert a türelmemnek azzal vége lenne.
- Köszi - csak ennyit mond, aztán már megy is el. Elgondolkodva nézek utána, és valamiért úgy érzem, nem most láttam utoljára. De nincs időm nekem ilyesmire. Vár a munka!
A másnap ugyanúgy telik, mint a többi, jön pár vendég, mindegyikük igényeit ellátom, és úgy délután felé egész jól utol is érem magam. Már csak pár óra van zárásig, és azt hiszem egy előre beírt vendég, aztán mehetek haza. Megkönnyebbülés, most kicsit elfáradtam. Szükségem van némi pihenésre.
És valószínűleg nagyon ellenem dolgozik az ég, mivel ekkor egy csapat fiú nyit be a szalonba, legutolsónak pedig Elliot lép be. Meglepett képpel nézek végig a kis bandán, majd rajta.
Oké, amikor azt kívántam, vonzzon ide pár embert, akkor nem úgy értettem, hogy egyszerre tizenötöt, ráadásul zárás előttre!
Még megszólalni sem tudok, mikor hirtelen mindenki elém tornyosul. Szerencsére a többi fodrász még nem ment el a szalonból, így ha esetleg mindegyikük akar valamit, nem egyedül kell megbirkóznom az óhajokkal.
Miután eligazítom a fiúkat, elkapom Elliot tekintetét is, aki vigyorogva bámul rám a falnak dőlve, karba tett kézzel. Olyan furcsa fény van a szemében… most azt várja, hogy én köszönjem meg neki a reklámot? De gyanítom, egy sima köszönömmel nem érné be. A szeme mást sugároz. Nem is tudom, minek néz engem. Lehet, hogy kicsit feltűnő a hajam, de attól még nem szoktam az utcasarokra járni vele. Sőt, nem kifejezetten vagyok benne az egyszeri alkalmakba. Amúgy sincs időm rájuk.
Ha engem akar magába habarítani, az sajnos nem lesz olyan könnyű, mint azt ő hiszi.
Karakter: Elliot Grand Megjegyzés: (Fodrászomnak ~ Ereninek)
Már megint egy újabb edzés a kölykök már alig várják, csak azzal nem számolnak, hogy én leszek ma az oktatójuk, mert tőlem félnek mit ne mondjak. Meg is mosolyogtat kicsit a gondolat, de hát vannak ilyen emberek, ma viszont örülhetnek, csak kicsit fogom megkínozni őket, mert jól keltem fel. Szerencséjük van mondhatni.
Beállnak a helyükre, majd mikor meglátnak eléggé érdeklődve néznek rám, majd elkezdjük az órát, mikor megszólal az egyik tanítvány.
- Elliot hol van a nagyapád? – kérdezi, mire rá nézek.
- Most éppen pihen, de nem ő az oktatótok, hanem én. Ő csak akkor van, amikor én éppen nem érek rá. – válaszolom, majd elkezdünk edzeni. Beállnak párosával és úgy gyakoroltatom őket, mert egyedül nem nagyon lehet ezt a technikát gyakorolni.
Ahogy körbe-körbe járkálok, nagyon jól haladnak tegnap jól haladtak nagyapámmal, ami csak jó, mert így legalább el tudom őket vinni versenyre, ami egy hónap múlva lesz.
- Josh. Emeld fel a fejedet és ne az ellenség lábát nézd! – kiabálom neki oda, majd folytatom. – Peter, ha nagyot akarsz ütni, akkor karból tedd ne csuklóból. – osztom a tanácsokat, hogy mit hogy kell csinálniuk és szerencsére mindenki figyel, így nem kell megint elismételnem.
Addig, addig gyakorolnak vért izzadva, amíg vége nincs az órának. Az órára nézve látom, hogy már el is jött. Gondolom ők örülni fognak nekik. Megmondom nekik és hogy holnap találkozunk, amire boldogan mennek öltözni. Megvárom, amíg az utolsó ember is elmegy a teremből, végül bezárom az ajtót, majd nagyapám jön be.
- Ell, biztos, hogy jól bánsz velük? – kérdezi, mire felé fordulok és meghajolok.
- Nagyapám keményen kell velük bánni, ahhoz, hogy jussanak valamerre. – válaszolom tisztelettudóan, amire csak nagyot sóhajt.
- Rendben nem szólok bele, hogy tanítsd őket, de azért néha elengedhetnéd magadat, mert a végén olyan leszel, mint az apád. – mondja, mire felkapom a vizet.
- Nekem nincs apám. Számomra meghaltak a szüleim. – mondom komolyan, és bunkón.
- Elliot Grant vigyázz a szádra. – szól rám erélyesen.
- Ne haragudj Nagyapám. – mondom bűnbánóan, de csak a hangnem miatt. – Elmegyek fodrászhoz. – mondom, mire csak int, hogy mehetek.
Elindulok a megszokott fodrászomhoz, de ahogy sétálok, meglátok egy ígéretesebbnek tűnő fodrászt. A kíváncsiságom győz a testem felett. Bemegyek és körbe nézek. Nagyon szép díszített szalonba megyek be, ahol egy nagyon aranyos és számomra érdekes férfi vágja a hajakat és beszélget a vendégekkel.
- Jó napot miben segítetek? – kérdezi, ezzel is kizökkentve gondolkozásomból.
- Várjon a sorára és majd sorra kerül egyszer, majd ha kicsit jobb lesz a modora. – vágja vissza, amire felhúzom a szemöldökömet.
- Ja, akkor te csak a jó modorú embereknek vágod le a haját értettem. – mondom, és mikor mennék, kifele rám szól.
- Csak ülj le és simán várj a sorodra. – mondja, mire elvigyorodok, majd leülök és még ketten voltak előttem.
Nem csinálok semmit, csak csendben ülök és szinte a szememmel szuggerálom hátulról, mert nagyon tetszik. Figyelem munkáját és minden egyes mozdulatát szemmel követem, és meg kell állapítanom, hogy nagyon lágy és gyengéd mozdulatai vannak. Olyan csábítóak.
Elvigyorodok, és csak azon kapom magam, hogy azon fantáziálok, milyen lenne, ha alattam nyögdécselne. Még szélesebbre húzom a mosolyomat és csak tovább figyelem, miközben elképzelem, ahogy lecibálom róla a ruháit és az ágyamban fekszik teljesen meztelenül.
Meg fogom magamnak hódítani ezt a srácot az egyszer már tuti, mert nekem nagyon kell és ezen semmi nem fog változtatni. Ha törik, ha szakad, minimum egy éjszakára tudni akarom az ágyamba, a többit meg majd meglátjuk, hogy mi fog kisülni a dolgokból.
Ez az első napom a gyakorlati helyemen, és szeretnék nagyon jó benyomást kelteni. Egyszerű türkizkék pólóm és fehér nadrágom veszem fel. Tudom, hogy jól áll, de mégsem hivalkodó. Azt nem szeretem. Belépve az üzletbe kellemes hűvösség fogad, ami jól jön, ha azt nézzük, hogy kint legalább harminc fok van. Vajon ki mellé leszek beosztva? Tanácstalanul álldogálok, majd amikor meglátok egy hosszú szőke hajú férfit, odamegyek hozzá.
-Jó napot kívánok. A nevem Nobuyuki Sora, és itt töltöm a gyakorlatomat.
-Á, szia Sora-chan! Az én nevem Kinichi Shigehito, és mellettem fogsz dolgozni. Örülnék, ha tegeződnénk. - mondja, végigsimítva a karomon. Én, mint akit darázs csípett meg, ugrok félre. Ő csak mosolyog, és valahogy furcsán méreget. Zavarba hoz. Inkább munkához látok, és elkezdem az ecseteket rendezgetni. Amelyiket szükséges kimosom, és kirakom a speciális szárítóra. Ilyen kora reggel még nincsenek sokan, így van időm belerázódni.
-Elég gyér ma a forgalom, de legalább megfigyelhetem, ahogy Shigehito-san mesteri mozdulatokkal vág, vagy szárít egy-egy frizurát. Vajon én is lehetek ilyen jó? Öröm nézni, ahogy biztos kézzel dolgozik. Az én kezem még meg-megremeg, félek, hogy sikerül elrontanom valamit. Lelkem mélyén tudom, fölösleges aggódnom, hiszen az iskola a legtehetségesebb diákot küldi a legjobb helyre. De akkor is… sajnos önbizalom hiányos vagyok.
A nap hamar eltelik, szinte észre sem veszem, de besötétedett. Még segítek fölmosni a szalont, és rendbe tenni az eszközöket, majd kabátom fölvéve kimegyek az utcára. Bátyám még nem ért ide értem. Remélem, nem felejtette el. Tudja, hogy az eset óta nem szívesen mászkálok sötétedés után, ráadásul most még a hó is szakad. Megpróbálom fölhívni telefonon, de persze ki van kapcsolva. Biztos a barátnőjével van. Olyankor megszűnik számára a külvilág.
Minden bátorságom összeszedem, és elindulok haza.
Alig teszek meg pár lépést, amikor egy elegáns kocsi fékez mellettem, és meglátom mesteremet, amint szélesen mosolyogva néz rám.
-Gyere Sora-chan, elviszlek. – nem tudom, be merjek-e mellé ülni. Bár ma nagyon kedves volt, de én tudom a legjobban, hogy egy mosolygós arc, micsoda romlott lelket takarhat. De még mindig jobb, mintha egyedül kéne megtennem ez a hosszú utat. Gyorsan behuppanok mellé, mielőtt meggondolnám magam.
-Nagyon köszönöm Shigehito-san. –suttogom.
-Na de Sora! Megbeszéltük, hogy tegeződünk, nem? Hívj csak Kinichinek.- mosolyog felém. Ez a férfi mindig mosolyog? Kissé zavaró. Megpróbálok belepréselődni az ülésbe, és a lehető leg kisebbre összehúzódni. Sajnos észreveszi… nem akarom megbántani, de az érzéseimen nem tudok változtatni.
-Mi a baj? –kérdezi gyöngéden. Félsz tőlem?- én csak zavartan lehajtom a fejem, és a hajam eltakarja piruló arcomat.
-S… sajnálom. –lehelem. Nem akartam megbántani. Talán jobb lenne, ha gyalog mennék.
-Ne butáskodj. Mi lenne, ha meghívnálak valamire? Még nagyon korán van. –ijedten rázom meg a fejem, és összébb húzom magamon a kabátot.
-Nekem sietnem kell haza… a szüleim aggódni fognak értem.
-Ugyan már! Csak megiszunk egy üdítőt, és utána hazaviszlek. Szeretném megismerni az új segédem. –olyan bánatos arcot vág, hogy nincs szívem nemet mondani. Annyit elérek, hogy a hozzánk legközelebbi helyre üljünk be. Megrendeljük az üdítőket, és kedélyesen elbeszélgetünk.
Nagyon szórakoztató férfi, egyszer csak azt veszem észre, hogy megállás nélkül mosolygok. Már régen éreztem magam ennyire jól. Észre sem veszem, hogy átül mellém. Csak arra riadok föl, hogy kezével már az arcomat simogatja.
-Sora-chan. Nagyon jól áll neked, ha mosolyogsz. Ezen a gyönyörű arcon nem szabad szomorúságnak ülnie. Csak mosolynak, és édes pírnak. – felém hajol, és megcsókol. Megmerevedek, rémületemben azt sem tudom, mit csináljak. Egész testem remegni kezd, szívem őrült iramban kezd dörömbölni mellkasomban. Szemeimben megjelennek az első könnycseppek. Amikor sikerül kiszakítanom magam öleléséből, mindnet hátra hagyva rohanok el. Nem érdekel az sem, hogy a kabátom is ott hagytam.
-Úgy rohanok végig az utcán, mint akit kergetnek. Tudtam, hogy kár megbíznom ebben az emberben. Minden férfi csak azt akarja. Az összes kegyetlen, és gonosz. Nem tudom, hogyan értem haza, csak arra eszmélek, hogy az ajtónk előtt állok. A nappaliban ott az egész családom, arcukon aggódás. Édesanyám felém siet úgy kérdezi:
-Hol voltál eddig, kicsikém? Már nagyon aggódtunk érted…- bátyám arcán bűntudat, valószínűleg anyáék már leszidták, de engem most semmi sem érdekel, felrohanok a szobámba, és magamra zárom az ajtót. Nem akarom, hogy sírni lássanak. Már így is annyi gondot, és aggodalmat okoztam nekik. Levetem magam az ágyamra, és újult erővel tör ki belőlem a zokogás. Nem értem, miért engem bánt mindenki? Az egyetlen vágyam a normális élet. Nemsokára halk kopogtatást és egy aggódó hangot hallok:
-Édes kisfiam? Bemehetek? Mi történt veled? Nem vagy éhes? – nem válaszolok, most nem lenne erőm beszélgetni. Inkább alvás színlelek.
Egész éjszaka szinte szemhunyásnyit sem alszom, az agyam egyfolytában jár. Mivel érdemeltem én ezt ki? De sajnos az ébresztőóra kíméletlenül megszólal. Nincs menekvés, ideje fölkelni. Hideg vízben lezuhanyozom, és magamra kapom az első kezem ügyébe akadó ruhadarabot. Úgy vánszorgok le a lépcsőn, mint valami száz éves öregember. Az étkezőben csak anya ül, de amint meghallja lépteimet, aggódva fordul felém.
-Mi a baj Sora? Nagyon rosszul nézel ki. Csak nem vagy beteg? – teszi kezét homlokomra. Most annyira jól esik az érintése, hogy kisgyermek módjára simulok hozzá.
-Jaj, kincsem, mi történt veled? Nem mondod el anyának?- mosolyog rám szelíden. Ő az egyetlen a családból, aki ismeri a titkomat.
-Nincsen semmi baj anyu, csak nem érzem jól magam. De sietnem kell, mert elkések. –ahogy felállok, érzem, hogy a talaj kicsúszik a lábam alól. Sikerül megkapaszkodnom az asztal lapjában, így nem vágódom el, de ez épp elég volt arra, hogy anya aggódó szülő üzemmódba váltson.
-Menj föl a szobádba, és feküdj vissza. Majd beszólok a gyakorlati helyedre, hogy nem vagy jól. Szeretnéd, ha itthon maradnék veled? – kapok egy puszit az arcomra.
-Semmi szükség, rá, jól vagyok, csak kimerültem. Egy kis alvás, és kutya bajom se lesz. – bíztatóan mosolygok rá, és elindulok az emeletre. Nemsokára anya is követ, hogy elmondja, beszélt a szalonnal, és pihenjek nyugodtan. Kapok még egy puszit a homlokomra, majd elindul dolgozni.
Álmomból a csengő ver föl. Megpróbálok róla tudomást sem venni, de kitartó az illető, így kómásan levánszorgok. Ennek az állapotnak tudható be, hogy szokásommal ellentétben nem nézem meg ki a látogató, csak egyszerűen kitárom az ajtót. Azonnal meg is bánom tettemet, hiszen a küszöbön Shigehito-san áll, kezében a kabátommal. Sajnos gyorsabb, mint én, és mire becsapnám az ajtót, ő már bent is terem. Megpróbálok hátrálni, de a kanapé utamat állja, és sikerül ráesnem. Rettegve húzom össze magam kicsire, és úgy nézek föl rá.
-Azért jött, hogy befejezze azt, amit tegnap elkezdett?- hangom borzasztóan remeg, alig bírok értelmes szavakat formálni. Tehetetlenül nézem, ahogy egyre közeledik, majd amikor már előttem áll, ajkaim sikoly hagyja el.
-Ne! Ne bántson!- gyorsan leül mellém, és a karjaiba vonja reszkető testem. Agyamig nem jutnak el szavai, csak az álmosító mormogás, és a lágy cirógatások.
