|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Rauko | 2010. 09. 26. 23:18:48 | #8168 |
Karakter: Milo
Megjegyzés: ~Vyvykémnek
Borzalmasan unatkozom. Kegyetlen ez a helyzet, már végeztem a feladataimmal, a hatáskörömbe tartozó tengereket ellenőriztem. Épp készülök fogadni a természet rendjéért felelős manót. Még nem találkoztam vele, korábban a többi sellő intézte, mióta pedig egyedül vagyok, most kaptam annyi kegyet a Földanyától, hogy küldjön egy vezetőt. Tiszteletére átnéztem a tengert, ahol találkozunk, rendeztem a halakat, a korallt, és próbáltam eltakarítani a halandók mocskát is. Halott nem volt, balesete sem szenvedett senki, jó hetet zártam.
Találtam egy szép kagylót, azt szeretném neki adni. Azt mesélték, hogy csodálatos lány. Viretius a neve, és olyan, akár maga a természet. Haja aranyló, szemei maga az óceán, olyan, mint a megtestesült nyugalom. Sosem hallották,hogy kiabál, mindig kedves. Így nem tartok tőle túlzottan. De van egy olyan érzésem, hogy nem lesz minden zökkenőmentes. Nem tudom például, hogy milyen alakban kellene megjelennem előtte… Maradjak sellő? Vagy jobban szereti, ha emberi alakban parádézok előtte? Végül is… ő is halandó testet ölt, legalábbis látszatra. Akkor nekem is illene. Igen.
Kiülök egy kőre, és kicsit süttetem magam. Élvezem, ahogy a napfény leszárítja testemről a makacs vízcseppeket, mintha attól félne a sok víz pöttyöcske, hogy nem térek vissza a vízbe. Előttem néhány delfin úszkál, saját nyelvükön szólok hozzájuk, miközben farkammal csapkodok a kövön, ahol épp fekszem. Így játszunk, ők élvezik, én pedig örülök, hogy boldogok. Nehéz nekik is. Sok társul áldozatul esik a halandóknak… a szívem szakad m,eg értük, de sajnos nem tehetek semmit. Én kevés vagyok ahhoz, hogy a halandók hozzáállásán változtassak. Még maga a Földanya sem tud mit tenni. Csak özönvizeket, és egyéb természeti katasztrófákat küld rájuk, de nem térnek észhez. Bár egy nagyobb áradás után több az én feladatom is, segítenem kell a halaknak visszajutni lakóhelyükre, mielőtt az emberek rájuk találnak.
Az óceánok számtalan olyan kincset rejtenek, ami a halandók számára tiltott kell, hogy maradjon. Élőlények, helyek, amik egyszer eltűntek, és nem szabad újra előbukkanniuk, hiszen ezek a kezek csak rombolni képesek. Istenem, mennyi szépséges szigetet tettek már tönkre az önzőségükkel és a telhetetlenségükkel.
Hirtelen eszembe jut, hogy elfelejtettem valamit. Azonnal visszaugrok a vízbe, és a mélybe merülve keresem a kagylót, amit Viretiusnak szántam. Egy különleges csiga hagyta hátra, és nem költözött bele senki. Vártam, de nem kellett, így ez volt a legalkalmasabb, hogy egy olyan fontos valaki ajándéka legyen, mint a természet rendjéért felelős manó. Egyébként… nem tudom, hogy ők manók e valójában. De mindenki tündéreknek hívja őket, szerintem viszont a manó kedvesebb.
Visszaindulok a felszínre, de ahogy kiemelkedek a vízből, már emberi alakban lépkedek. Kicsit megszeppenek, mikor előttem áll valaki. Végigpillantok rajta, persze csak gyorsan, nem akarok illetlen lenni. De a látvány, ami fogad, nem engedi tekintetemet. Lábai csodálatosak, én pedig bolondulok a szép és formás lábakért. Ahogy feljebb haladok, szembeötlik felsőteste… csodálatos. Arcát maszk fedi,de így is látom, hogy mennyire szép. Nem tudom leszakítani róla a tekintetemet, de csak ekkor jut el a tudatomig, hogy fehér ruhám teljesen átázott, így láttatni engedi testemet. Pirulva pillantok fel rá, majd visszaereszkedek a vízbe.
- Sajnálom, nem akartam illetlen lenni egy olyan fontos manóval, mint ön, Viretus… - mondom lehajtott fejjel, majd meghallom, hogy felnevet.
- Kérlek, ne legyél ennyire hivatalos. - Felpillantok, és bár nem látom jól arcát, de mosolyog a szívem is. - Jól hallottam, hogy manónak hívtál? - kérdezi.
- Istenem, kérlek, ne haragudj, kicsúszott a számom - kezdek mentegetőzni, mire megint meghallom csilingelő hangját.
- Kérlek, semmi baj. Ez nagyon kedves. Gyere, ülj ide mellém, és mesélj nekem a területeidről - kér kedvesen, mire pirulva kúszom még lentebb a vízben.
- A ruhám teljesen átázott, és illetlenség lenne így mutatkoznom egy olyan fontos… - Félbeszakít, de annyira kedvesen, hogy nem tudok ellenállni a mosolygásnak.
- Csak Viretius, rendben? - szólal meg kedvesen. - Gyere, ülj ide, engem nem zavar, ha láthatom a testedet - fejezi be mosolyogva, mire nyakig elpirulok. Mi ez a furcsa érzés a mellkasomban…?
______________________________________________________________
______________________________________________________________
Szerkesztve Rauko által @ 2010. 09. 26. 23:23:28
|
| Hiyahiya | 2010. 02. 26. 21:53:02 | #3869 |
Karakter: Aku (L-samának)
Aku:
Úgy érzem, hogy szétszakadok belülről...mintha valaki milliónyi kést mártana a szívembe, s addig halmozná őket, míg bele nem halok a fájdalomba. Mindig ezt érzem, mikor megölök valakit. Én nem akarok bántani senkit, nekem mindig azt mondták mások életét elvenni bűn, mert azt csak a természet veheti el, az ami adta... én mégis elveszem másokét... a saját kezemmel... mert még arra sem vagyok képes, hogy tiltakozzam...
Néha, mikor visszatérek a testembe undorodok magamtól. Oly sok vércsepp ragad a kezemhez, hogy tükörbe nézni sem merek... undorodom magamtól... attól, amivé lettem...
Ki akarok szabadulni...! Nem akarom az életemet így leélni! Egy bábként... egy tárgyként... szeretet és kötelékek nélkül...
Minden egyes nappal egyre mélyebbre süllyedek a kétségbeesésben. Már abban sem vagyok biztos, hogy újra a testemben szeretnél lenin... nem biztos, hogy képes lennék együtt élni azokkal a borzalmakkal, amiket elkövettem...
Porcelánbabáéhoz hasonlatos tekintetemet kifejezéstelenül összpontosul az előttem ülő varázslóra, Neosra, ki a kocsi ablakán át kémleli a tájat... milyen szerencsés... irigylem. Még a tájad sem nézhetem, mert még nem utasítottak, hogy fordítsam el a fejem.. szánalmas...
Biztos egy kis féreg lehetek a szemében. Egy semmirekellő, magatehetetlen, gyenge kis senki... hozzá képest egy senki vagyok...
Sírni akarok, ám egy könnycsepp sem szabadul ki szemeimből, mert azok szárazak, akár egy babáé. Pedig ég a lelkem, és annyira fáj... még sem látom homályosodni a szememet. Mert még azt sem érezném...
Ahogy megérkezünk mechanikusan követem új gazdámat és Neost, háta közepét kémlelve, mert épp az van szemmagasságban. Arcomon halvány mosollyal, akár egy kis kutya, akit pórázon rángatnak, úgy loholok a nyomukban, még fáradtságot sem érzek. Pedig már négy napja nem engedtek aludni. Nem mondták, hogy megtehetem, ezért nem tettem. Pedig... érzem... érzem itt is, hogy mindenem nehéz... vajon a testem is az? Vajon az is kimerült, vagy csak a lelkemmel érzem ezt? Nem tudom... nem szoktam hozzá, hogy a testemben legyek...
- Aku, kövesd Neost. Neos, vedd ezt magadhoz. De ne merészeld használni!- utasítja Amund Neost, s én mint akit dróton lógatnak úgy indulok el a nyakláncomat kezében tartó férfi után. Milyen erős... érzem a belőle áradó mágikus erő fenyegetését, amire nem sokak képesek. Hihetetlenül hatalmas lehet... mégis ő is legalább olyan szerencsétlen, mint én. De irigylem.
Szabadon veszi a levegőt, saját akaratából nyitja ki az ajtót, s meghajolva lép be rajta, én pedig utána, persze körbenézni nem tudok, mert túl széles a háta, s mivel moccanni sem lehet, míg nem parancsolja csak állok és bámulom a háta közepét...
Olyan...olyan szánalmas vagyok...
Csupán azt hallom, ahogy a víz csobog, kellemes hangja betölti füleimet, de az illatát, a víz jellegzetes nedves illatát nem érzem... úgy ahogy azé a virágét sem, ami a lassan feltáruló szobában van...pedig milyen szép... olyan gyönyörű, ahogy a napfény megvilágítja, s szirmain ezerfelé törik a fény... csodaszép...
Meg szeretném érinteni... kezeim mégis mozdulatlanok.
- Foglalj helyet Aku az asztal mellett – utasít mély hangján szinte simogatóan kedvesen, szinte simogatva engem... olyan... gyengéd a hangja... miért ilyen kedves velem? Pedig nyilván egy kis féregnek tűnhetek a szemében... hozzá képest én csak egy...báb vagyok. Még attól sem voltam képes megvédeni magamat, hogy megátkozzanak...
Mégis, ahogy automatikus, szaggatott mozdulatokkal az asztalhoz sétálva elcsigázott mozdulatokkal leülök a székre, s karcsú kezeimet térdemre simítva emelem rá tompán csillogó szemeimet, látom arcán azt a meleg, gyengéd kifejezést, amit már olyan régóta láttam...halvány kis mosolyt, melytől minden apró kis vonás jóképű arcán szebb, barátságosabb lesz, úgy sugározza a törődést, akár a nap a meleg aranysárga sugarait... olyan... olyan boldog vagyok... hogy így néz rám... sok éve ő az első, akinek a szemeiből nem az vetül rám, hogy egy tárgy vagyok... hanem ember...egy élőlény... aki érez...
Most először érzem azt, hogy az arcomra fagyott mosoly talán őszinte. Mert ha tudnék, most mosolyognék, és megköszönném neki...
Kis táskáját az ágyára hajítja, mely tompa puffanással landol a sokszor használt ágyneműn, hatalmas, szépen megmunkált varázsbotján a falnak támasztja, s a fehér vakolaton annak narancsos csillámijai vetülnek százfelé...
Napnyugtához hasonlatos íriszeivel óvatosan mér végig, s én tisztán ki tudom venni belőlük a sajnálatot, amit a legtöbb emberben ébresztek... gondolhattam volna. Szánakozik, sajnálkozik, ezért teljesen egyértelmű, hogy gyengécske kis senkinek tart engem. Látom az arckifejezését, szemöldökének ráncolásán, hogy igazam van. Hogy is hihettem hogy valaki emberként bánik majd velem?
Apró kis örömöm egy csapásra foszlik semmivé, hogy helyére ismét a kétségbeesett önsajnálat költözzön, amit már megszoktam. Kezdem elfogadni, hogy nekem ez jutott, s szinte törvényszerű, hogy ne járhassa át más azt a picike kis részemet, ami még érez. Olyan egyértelmű...
- Maradj itt, hozok valami ételt.- csendül mély hangja, én pedig tehetetlenül követem minden mozdulatát, ahogy hatalmas alakja megfordul, kinyitja az ajtót, s eltűnik a vastag falap mögött. Ametisztszín íriszeimmel már-már próbálkozom rajta átlátni, úgy ülve akár egy szobor, egy porcelánszépségű szobor, kinek ajkain halvány mosoly mutatja, hogy milyen üres is valójában...
Óráknak tűnő percek után tér vissza csupán, s én mint aki nem is őt várta bámulom tovább az ajtót, s mikor ő takarja el, akkor a mellkasát. Kezeiben tányérok gőzölögnek, fehéres gőzük felfelé szálldogálva mutatják, hogy milyen melegek is valójában. Nem tudom mikor ettem utoljára.... talán két napja... talán három... nem tudom, nem érzem, hogy éhes lennék. Nem érzek semmit...
Csupán akkor fog minden érzékem tapasztalata rám zúdulni, mikor ismét a testembe kerülök. Hálás és fájdalmas pillanatok azok, legtöbbször azokban a percekben inkább visszakívánkoznék a nyaklánc hideg kövébe, csak hogy ne keljen befogadnom mindazt a testi érzést, behatást, ami ért... a fizikai fájdalmat, a sebek lüktető égését, szúrását, az éhség nyilallását, a szomjúság csípő szárazságát a torkomban, a fáradtságot, amitől mozdulni sem bírok... a gyengeséget. Szörnyű, mikor ismét önmagam vagyok... egy gyilkos, vérrel mocskolt börtönben... mégis, boldog vagyok. Mert érzem hogy fáj mindenem, mert a hasam korog az éhségtől, mert megszólalni nem bírok, olyan száza a szám... szeretem, még ha belehalok is egy kicsit közben.
Fejemmel követem mozdulatait, ugyan is tekintetemet vonzza a nyaklánc hordozója, akárki legyen is az. Nagy kezében egy tányér pihen, melyet elém letéve egy kanáltáraságában hagy ott, hogy előttem helyet foglalva lásson neki a saját ételének.
Üres tekintettel figyelem, ahogy határozott mozdulatokkal szedi első falat levesét kanáljára, könnyedén, finoman... irigyelem...
- Egyél, Aku. Jó étvágyat.- kezdi el vacsoráját, s ahogy utasít agy mozdul egyik karcsú kezem, lassú mozdulataival emelkedik fel térdemről, hogy találomra fonjam karcsú ujjaimat a kanálra. Halk vizes csobbanásszerű hang üti meg fülemet, innen tudom, hogy a levest találtam el nem az asztalt.. hogy a tányérba merítem a kanalat és nem mellé... szánalmas vagyok...
tekintetem arcára fagyott, nyugodt vonásait firtatja, a sok tetoválás mögött, sötét hajkoronája takarásában...
Kezem automatikus emelkedik, vontatott mozdulatokkal, mintha tényleg egy báb lennék... semmi emberi nincs abban, ahogy felemelem a kanalat, s szaggatottan a számhoz közelítem... nem látom mi történik, csupán kézfejem úszik ametiszt íriszeim elé, innen tudom,hogy legalább a kezem felemeltem, ha mást nem is... szám halvány kis mosollyal marad nyitva, hogy beletaláljon az a pár csepp leves,a mi még a kanálon maradt... mert hallom, ahogy csöpög cseppenként az asztalra. De képtelen vagyok letörölni, másképp csinálni, másképp tartani a kezem... semmit sem érek... semmit...
- Állj. – hallom meg mély hangjának dallamos utasítását, ahogy megszakítja „étkezésemet”, arca közelebb kerül, s én azt figyelem bambán, kísértetiesen mosolyogva. Letisztítja a levest a falapról, amit ezek szerint sikerül kilöttyintenem... hogy is lehetne másképp? Hiszen még enni sem tudok egyedül... etetni kell, mint egy csecsemőt, aki nem képes magáról gondoskodni... mint egy újszülöttet... olyan...olyan borzalmas... csupán azt látom, hogy a fémes evőeszköz, már erős ujjai között csillog, mert még a hiányát se érzem bőrömön... - Etetni szoktak téged?
- Néha. – válaszolom lágyan, akár egy halk fuvallat, egy halk és jeges fuvallat... utálom a hangom. Nincs benne semmi emberi, egy árnyalatnyi érzelem sem fedezhető fel rajta, csupán halk suttogás, ami talán belőlem jön... nem vagyok már biztos benne, hogy én vagyok az. Azt sem tudom már, hogy az én hangom-e...
- Ereszd le a kezed, Aku – nyomja le levegőben megdermedt, mozdulatlanul álló karomat az asztalra, én pedig tiltakozás nélkül, egy árva szó nélkül fektetem aprócska tenyerem a fa lapra.- Majd én megetetlek. Nyisd ki a szád.
Mosolyogva nyitom ki neki, s engedem, hogy lassanként kanalazza ajkaim közé a levest, én pedig számolom hányszor teszi meg ezt a mozdulatot... 25...26...
Ha még azt sem érzem, ahogy lefolyik a torkom, akkor még is csak el kell terelnem a gondolataim a csalódottságról... ezért számolok. Hány falat, hány korty, hány kanál étel vagy ital került a számba... mert ez kitölti azt az űrt, amit ilyenkor érezek.
Mennyire utálhat... csak teher vagyok számára, egy kölyök, akinek ezentúl ő lesz a helyettes anyukája, hogy etesse, itassa, mosdassa...senki, még csak elképzelni nem tudja, milyen megalázó ez...hogy egy felnőtt fiú, még csak enni sem tud, hanem úgy kanalazzák belé az ételt... ha a nyelés nem menne magától, még azt is parancsolnia kéne...
Lenézhet... csak teher vagyok neki, egy fölösleges púp a hátára, még akkor is, ha ilyen gyengéd velem... felismerem az emberekben a sajnálatot, és a szánalmat. Ha mást nem is, ennyit legalább megtanultam. Tudom, mi az az apró szikra, ami akkor csillan a szemükben, mikor realizálják mi is vagyok. A szánalom... mert szánalmas vagyok...
- Az átok ami sújt téged... nos, tudok róla egy s mást. Tudom hogy érzel és gondolkozol a nyaklánc börtönében, ezért elmondok neked néhány dolgot. Az én nevem Athaneos, és varázs-rabszolgája vagyok a te tulajdonosodnak, Amund-nak. Még csak ideiglenesen sem adhatom vissza a lelkedet, ezt csak az a mocsok vénember teheti meg, de ígérem hogy vigyázni fogok rád. Jó lenne tudni... Jó lenne tudni mivel érdemelted ki ezt a legsúlyosabb büntetést, amelyet bűn kiróni bárkire is, akármit is tett az illető. El tudod árulni nekem? – kérdezi mély hangján olyan szelíden, ami mégis rossz emlékeket idéz bennem... a mester is így beszélt velem mindig. Kedvesen, gyengéden, végtelen törődéssel, elnézve minden hibámat, és a sok bajt, amit okozta... mégis egy nap, eltűnt előle minden emberség, nyoma sem volt annak a régi imádott embernek, akiért az életemet adtam volna, akit szinte második apámként szerettem...
Egész lelkem belesajdul a csalódottság és a fájdalom keverékébe... nem szeretek emlékezni. Mindig a borzalmak jelennek meg a szemeim előtt, csupán a sok vérre, könyörgő emberekre, nőkre és férfiakra emlékszem, akiket elpusztítottam... csak az eddig gazdáim diadalom ittas lenéző mosolyára, hogy engem méregetnek, és a hideg, tárgyilagos parancsokra, melyekből mellőzve volt minden emberség... az emlékezés... szörnyű dolog. Eszem juthatnának a szép, vidám képek is, de olyan sok borzalmat láttam, hogy már nem is emlékszem milyen igazán boldognak lenni... nem tudom milyen érzés nevetni... elfelejtettem...
- Igen. – ejtem ki ez az egy szót halkan, rezzenéstelen arckifejezéssel. Annyi mindent szeretnék elmondani... de a torkom kiszárad, mikor azt szeretném mondani, ami fontos, és ami másokat érdekel... mikor mesélni szeretnék... képtelen vagyok többet mondani, mintha csak erre az egy szóra lenne elég levegő a tüdőmben. Holott tudom, hogy lélegzek... hiszen élek még, nem igaz?
- Akkor mondd. – de nem mondom. Képtelen vagyok válaszolni, mert nem mondta, hogy mit kéne elmesélnem. Belesajdul mindenem, mert ordítanék, sikítanék, elsírnám neki minden borzalmamat, amit eddig átéltem de nem nyílik szóra a szám, nem hagyja el egy hang sem torkomat...- Miért vették el a lelkedet?
- Büntetésként.- válaszolom lassan formálva a betűket, finom hangom akár egy jégcsap, úgy cseng. Pedig... milyen, de milyen kedves is tud lenni. A mester egyszer azt mondta, hogy annyi érzelem gyülekezik bennem, hogy azzal bárki lelkét megszelídíthetem... milyen ironikus, hogy neki, akinek egy sem volt, pont ő tette ezt velem...
Igen... megbüntetett, mert szerencsétlen és esetlen voltam. „Mivel ez nagy bűn, mert kárba vész a tehetség. Ha esetlen vagy és gyenge, hát olyanná kell tenni, ami ezt mellőzi, Erőssé, sérthetetlenné. Lelketlenné.” Ezt mondta nekem, mikor megátkozott. Minden szavára tisztán emlékszem, és minden szava tőrként hatol szívembe, még most is... pedig öt év telt el.
Nem szeretek emlékezni... szörnyű dolog.
Halkan sóhajtva fújja ki a magában tartott feszült várakozás levegőjét, hogy ismét nyugalmat nyerve veselkedjen neki a faggatózásnak. Kitartó férfi, és ezt értékelem benne. De nem tudok neki semmit elmondani így, mert képtelenség. Legalább... legalább érdeklődik felém. Kedves tőle, de biztos vagyok benne, hogy nem azért teszi, mert másképp tekintene rám, mint a többi. Pedig a világot jelentené, a reményt, ha végre jönne valaki, kibe kapaszkodhatok, akire a lelkem bizalommal tekinthetne...
- Mit követtél el, amiért büntetésként elvették a lelked? – érdeklődik tovább, s talán most először gondolkozik el a testem is. Talán a csontjaimba ivódott az emlék, ezért még azok is elméláznak ezen, s megfontolják okos dolog-e felidézni a régi sebek fájdalmát. Rövid nyomasztó s várakozó csend áll be közénk, ametiszt szín íriszeim mozdulatlanul vetülnek arcára, olyan hatást keltve, mint egy élettelen tárgy...
- Ügyetlen voltam. – engedelmeskedik végül a kérdés parancsának szám, ami valódi égető szenvedésemet mit sem mutatva engedi útra a választ. Nehéz beszélnem erről, talán azért, mert eddig senki sem kérdezte. Eddig senkit sem érdekelt, hogy egy ártatlan emberrel miért művelnek ilyesmit, eddig mindenkit csak az izgatta fel igazán, hogy talált egy játékot, amit kedve szerit irányíthat következmények és okozat nélkül. Bűntudat, együtt érzést nélkül...
Megrázza válaszom, minden vonását hatalmába keríti a meglepett leszörnyülködés, narancsos íriszeibe sajnálat és döbbenetlángja pislákol, mint aki elhinni sem képes, hogy fordulhat elő ilyesmi... én sem tudom elhinni. Sosem tudtam, és nem is szeretném. A válaszok csupán még több csalódást okoznának, amiből nekem jutott elég.
Nem tesz fel több kérdést, néma nyugalommal lát neki, hogy eltűntesse vacsoráját, én pedig mozdulatlanul figyelem minden egyes rezdülését... látom, neki is elege lett a hasztalan fecsegésből. Nos igen... legtöbbször ez történik... senkit sem érdekel mit gondolok. Mert azt hiszik, hogy nem gondolkodom nem érzek, s hogy a nyaklánc csupán díszpéldánya a hatalom szimbolizálásának. Pedig nem az... az a kis kavics az egyetlen jele, hogy létezem.
Hangtalanul fixírozom, s mikor a vacsora befejeztével ágyamhoz kísér engedelmesen fekszem le, szemeimet rászegezve, arcára melyen gondoskodás melegsége ül, ahogy erős, hatalmas kezeivel betakargat, mintha tényleg féltene, s úgy dédelgetne akár egy kis gyermeket... jól esik látnom, hogy törődik velem. Évek óta ez az első alkalom, hogy valaki betakar, s ilyen óvatosan bánik velem, mintha tényleg porcelánból lennék, s bármikor összetörhetnék, megsérülhetnék... annyira örülök... olyan boldog vagyok, hogy sírni szeretnék. Megölelni őt, és megköszönni, hogy ilyen figyelmes velem és megengedi, hogy aludjak...
Mágiájának bizsergetését, még a nyakláncon keresztül is tisztán érzékelem, ahogy gondoskodva békés éjszakánkról von védő burkot ránk... milyen erős... tehetséges... hatalmas... én azt hiszem, magamtól, ha nem bábként harcolnék, képtelen lennék megcsinálni... hozzászoktam ahhoz, hogy mások megmondják, mit s hogyan csináljak... azt hiszem így minden sokkal egyszerűbb. De én szeretnék küzdeni, próbálkozni, csalódni, elesni és újra talpra állni, sikert tapasztalni!
- Aludj, Aku... Jó éjt.- köszön el, mikor már ő is ágyába elveszi a szobácska egyetlen fényforrását, s szemeim a sötétségtől megvakulva engedelmeskednek neki. Szemhéjaim lecsukódnak, s végre én is alhatok... álmodhatok... reménykedhetek...
Valahogy, érzem, hogy most más lesz, mint ahogy lenni szokott. Érzem, hogy változni fog az életem, mert ez a férfi lehet, hogy csupán teher vagyok számára, s sajnál, akkor is fénysugarat nyújt nekem a kétségbeesésben... különleges és kedves férfi. Athaneos...
*
- Ébredj, Aku. – hallok meg egy mély hangot, s személyeim szinte azonnal felpattanva, mechanikusan mozdulnak, ametiszt íriszeim rögtön rátalálnak a fölém hajoló alakra, kinek narancsos íriszei ábrándozva figyelik pofimat, ujjbegyeit veszem észre arcbőrömön, melyek apró mozdulatokkal cirógatják arcomat. Milyen kedves tőle, hogy így ébreszt... megsimogatja az arcom, mintha érezném. Kedves tőle... hálás vagyok neki, ugyan is lehet, hogy csak pár órája ismerem, mégis eddig életem legszebb pillanatit adta nekem. Megetetett.... lefektetett, s olyan gyengédséggel kelt, amitől ismét pityeregni lenne kedvem...
Persze mindez egy vonásban sem látszik rajtam, mert a maszkszerű kifejezés mely ott honol, oda fagyott, beleivódott bőrömbe, mint egy betegség... még tükör benézni sem merek, mert tudom, hogy nem az néz vissza rám, aki én vagyok. Megijedek saját magamtól... olyan szánalmas... a saját szemembe sem merek nézni, mert félek, hogy csak ürességet látnék... abból pedig elég, ha érzem legbelül.
Mozdulatlanul fekszem az ágyban, szinte pislogás nélkül legeltetem rajta üvegszerű íriszeimet, ő pedig elgondolkozva, halk sóhajjal hunyja be szemeit, s masszírozza meg halántékát, melyből kiindulva homlokán mély ráncok keletkeznek gondterhelt kifejezést aggatva rá... igen... teher vagyok neki. Látom, hogy próbálja titkolni, de mindhiába... lesül róla, hogy a háta közepén sem élhetnék meg, s hogy legszívesebben itt hagyna magamra... csupán a sajnálat ragaszkodása dolgozik benne...
Óvatosan indul keze testem mellé, nem látom hogy hova, mert kívül esik látóteremen, ám mikor egyik vékony, hófehér kezemet felemeli, s aggodalmasan méri végig a rajta lecsorduló rubint szín vércseppeket, már tudom mit vett észre... a tegnap esti seb... nem gyógyult be, és fertőződik...
A mély sebre szegezem tekintetem, üresen, halványan mosolyogva, mintha mulattatna az apró kacskaringós vérpatakocskák folyama figyelem a sérülést... nem érzem. Biztosan égetően fájhat, lüktethet és minden mozdulatra ezernyi tű szúrhat bele... a meleg vértől borsódzhatna bőröm, de még sem teszi. Erősen koncentrálok a fájdalomra, megpróbálom elképzelni milyen is az, mikor belesajdul mindenem a kínba... hiába töröm magam, s szuggerálom apró tenyerem képtelen vagyok emlékezni milyen lehet az, mikor valami valódi hatás ér, mint a fájdalom... nem tudom...
Bárcsak...bárcsak pokolian fájna...
- Nagyon csúnyán fest a sebed, Aku. Lefertőtlenítem neked, hogy ne fertőződjön el, mert biztosan fájhat...- harapja el a mondat végét mélyen magába tartva a levegőt, mit a folytatáshoz vett, szemeit lehunyva. Igen... azt hiszem fájhat. Nem tudom, hogy képes a testem érzékelni az ilyesmit. Talán igen, de ha még így is van, nem jelent semmit.
Látom, hogy megbánta előző kijelentését, s hogy nehéz hozzászoknia egy hozzám hasonló bábhoz, aki csupán abban tér el egy babától, hogy vannak szükségleti, amit ha engedik kielégít. Ha engedik eszem, ha engedik iszom, ha engedik alszom...
Erős ujjai féltő gonddal forgatják meg kezecskémet, végig simítanak a vérző seben, s beletörődéssel konstatálják, hogy semmilyen reakciót nem váltnak ki ernyedten pihenő karomból. Lassan varázsol elő maga mellől egy üvegcsőt s egy vattapamacsot, melyre a sárgás folyadékból önt keveset, s az immár okkerszín anyaggal gyengéden a vért, a koszt törölgetve tisztítja meg átszúrt tenyeremet... minden figyelmét annak szenteli, percekig bajlódik vele, mintha egy törékeny porcelánt tisztogatna, s attól tartana egy rossz mozdulat karcolást ejthet rajta, eltörheti. Meglep figyelmessége, ugyan akkor nagyon jól esik... eddig mindig magamnak csináltam ezt, mikor felocsúdtam a sok rám zuhanó terhes érzék alól, soha senki nem törődött azzal, hogy ezeket ellássa... Athaneos egy nagyon kedves ember. Tényleg az...
Vékony gézcsíkot teker apró kezemre, szinte leveszik ügyködő, barna ujjai mögött, melyek egészséges színükkel elütnek beteges sápadtságomtól... mindig ilyen hófehér voltam, a mesterem mindig ugratott is vele, azt latolgatta talán tejbe ejtettek csecsemőkoromban...
- Kész is van. Lassan fog gyógyulni, úgyhogy ezt a kezed ne használd sokat.- utasít halkan, s felállva dobja háta mögé sötét hajkoronáját, melynek levegőben úszó fellegét figyelem arca helyett. Vajon mióta növesztheti? Biztosan régóta... gyönyörű haja van... biztosan puha és finom illatú lehet... szeretném megfogni...ám kezem a levegőben megdermedve áll úgy, ahogy azt ő a kötözés után hagyta. Meg sem moccan, mintha dróttal lenne odarögzítve... még most is furcsa... olyan... ijesztő. Félek magamtól...- Kelj fel, Aku. Hamarosan indulunk, s megismerheted az új otthonod. Nem kell félned, melletted leszek.
Gépies mozdulatokkal ülök fel, lábaimat vontatottan simítom a padlóra, szemem sarkából, még akkor hogy térdeimre szorul tekintetem, még így is látom a vértócsát melyet kezem okozott... sok vért veszíthettem, azt hiszem... lehet, hogy azért vagyok ilyen sápadt. Persze gyengének nem látszom tőle, ugyan úgy állok fel, s hagyom hogy Neos lágy hangú utasításokkal segítsen megmosakodnom, felöltöznöm, s rendbe szednem magamat.
Egy tehetetlen kisgyereknek érzem magam... tehernek, fölöslegesnek, hiába minden kedves, gondoskodó gesztusa és szava. Szánalmasnak s hitványnak tartom magamat. Mindenben haszontalan vagyok, ami a hétköznapokhoz, az emberi élethez kapcsolódik. A gyilkolás viszont már részemmé vált... ott nincs ügyetlenség... milyen ironikus. Ha arról van szó, hogy elvegyem egy ártatlan életét, nem kell parancsolni, teszem önmagamtól is...
Ki akarok szabadulni... élni akarok, élni...
- Gyere Aku, indulunk. – öleli át vállamat Neos, s az ajtó felé terelgetve irányít ki a kis szobából, hogy újdonsült „otthonomba” vihessen. Nem tudom, hova megyek, de azt hiszem már nem is számít. Mindenhol ugyan az történik. Önző módon kihasználnak, sebeket ejtenek rajtam, majd félredobnak másnak, mint egy lerágott csontot. És megint kezdőik elölről...újra és újra...
De talán most ez a férfi megváltoztatja az életem. Visz egy apró fénysugarat a kétségbeesésbe... Athaneos...
*
Nyikorogva áll meg a hintó, kerekei alatt a falevelek halkan zörögve repülnek arrébb, szél halk susogása töri meg az erdei csendet. Egy erdőben vagyunk azt hiszem, talán fákat láttam, a szemem sarkából. Nem tudtam figyelni, mert a kezeimre fagyott pillantásom, mintha oda drótozták volna. Már megszoktam, hogy a csendben gyönyörködés örömét is elvették tőlem... pedig kevéssel is beérem. Szeretnék egyszer kifeküdni a puha fűre s a felhőket figyelni, ahogy lassan szelik át az eget... milyen jó lenne...
- Vidd a szobádba Neos, nálad fog lakni. Egy órátok van pihenésre azután kotródjatok a többi adósságot behajtani. Aki nem fizet, azt Aku öli meg. Értetted? – dörren a ráncos öregember, rusnya képén gonosz vigyorral, mellyel úgy mér végig, mint egy piaci halat, akit vacsorára szánt magának. Sárga fogai undorítóan villannak ki, varangyos békához hasonlatos képén káröröm, s mikor hortyogva felnevet egész lelkem reszketésbe kezd... olyan... kegyetlen...
Féreg! Hogy kötelezhet ilyenre!
Nem akarok ölni... nem akarom elvenni mások életét... nem akarok másokat bánni, mert csak még több fájdalmat okoz...képtelen lennék elviselni még egy ember haldokló arcának látványát, ahogy minden élet kihuny belőle a kezem által... képtelen lennék elviselni a testemen a vérüket, mint megannyi pecsét, amivel gyilkosnak bélyegzem magamat... nem akarok gyilkos lenni... félek...
- Értettem. – hallom meg Neos elkomorult, mélyen dörmögő hangját, s csak ebből tudom, hogy legalább neki nincs ínyére a dolog. Talán ő sem akarja, hogy többet szenvedjek. Talán ő sem szeretné, hogy egy eszközzé váljak, ami csak mások életének levételére való...- Kövess, Aku.
Nehézkesen szállok ki a hintóból, ám ő türelmesen vár engem, hogy egyik vékony csuklómat megragadva húzhasson maga után, mintha egy kiskutyát tartanak pórázón... bár szerintem csak attól fél, hogy még arra is utasítania kéne, merre forduljak, hogy lépkedjek... lehet... talán már ennyi önállóság sincs bennem...
Széles vállaitól a nagy faház körvonalait tudom csak kivenni, ahogy félelmetesen emelkednek a zord erdő lombjai közé, elfedve azt a maradék kis fényt is, ami a levelek között szűrődik ide. Elhanyagoltnak, öregnek tűnik, korhadt öreg fapadlóval mely köszöntően nyikordul meg talpam alatt, mikor fellépek rá a lépcső után... Neos könnyedén löki be a kemény faajtót, sikolyt utánzó hangjától ijedten rezzen össze lelkem, s talán órák óta most kezdek el félni ismét... ismerős hidegség kerít hatalmába, ahogy a sötét, barátságtalan hidegnek tűnő falak között kalauzol, ahol csupán pár gyertya lobban mágiájának erejétől, s csupán az szolgáltat némi fényt, melyektől kristályszerűen csillannak meg a pókhálók a mennyezet mentén... öreg ház lehet... biztosan dohos, régi szaga lehet, mint azoknak a könyveknek, amikből régen tanultam... érezni szeretném...
Hirtelen torpan meg, s én tehetetlenül dermedek meg mögötte míg ő halk nyikorgással tárja ki az előtte lévő ajtót, hogy gyengéden bevezetve engedjen be saját „otthonába”. Egy intésére tűz gyullad a kandallóban, szikrák pattognak fel halkan, narancsos árnyékokat festve a sötét falra melyeken ezernyi mágikus tárgy csillan meg... milyen sok könyve van! Biztosan nagyon intelligens is lehet... olvashat, és saját szobája van.... szerencsés...
Fáradtan támasztja falnak botját, kabátját s táskáját ágyára dobva fordul az ajtó előtt megdermed alakomra, ki mosolyogva figyeli minden mozdulatát, rezzenéstelenül, ijesztően szép arckifejezéssel a tűz homályában... biztosan félelmet keltő vagyok... mert még magam is megijedek, mikor esetleg látom az arcomat... nem tudom miért pont ezt az arckifejezést parancsolta rám holtomig a mesterem, csak arra emlékszem, hogy mindig boldognak akart látni, még lélek nélkül is... azt mondta akkor szép az arcom, olyan akár egy angyalé, de csak akkor mikor lágyan mosolygok... ebben a groteszk maszkban, hol van a szépség? Sehol... undorító és félelmetes...
zene
- Hosszú nap áll még előttünk, Aku. Melegítek neked vizet, aztán megfürödhetsz. Addig ülj le.- int fejével az ágyra, narancsos íriszeivel végig követve szaggatott lépteimet a hatalmas ágyig, ahova kényelmesen leülve fektetem térdeimre apró kezeimet, hogy ismét őt fixírozva várjak újabb parancsra...nem látok sokat így, viszont ez a szoba sokkal szebb, mint a ház többi része... biztosan sok munkája fekszik abban, hogy ilyen barátságossá tegye. Minden olyan otthonos melegséget áraszt, melytől kedvem lenne halkan felnevetni, izgatottan mindent felfedezni s megkérdezni mi mire való... annyi érdekes dolog van itt, amelyekhez hasonlót eddig még csak nem is láttam...
Elfog a gyermeki kíváncsiság, izgatottan kapkodnám fejem, s bár nyakam nem mozdul magam elé idézem a sokféle csillogó holmit, amit futólag mérhettem csupán végig... az a sok könyv...mindet el szeretném olvasni! Talán... ha jó leszek, és minden feladatot jól elvégzek majd olvas nekem... bárcsak megtudnám kérni rá...
Gyakorlott mozdulatokkal tölt meg vízzel egy kondért, majd a kandallóba téve piszkálja meg a parazsat lágyan, amitől az apró szikrákat ereszt a levegőbe...vajon mennyi idős lehet? Mióta lehet Amund úr szolgája? Hogy lett az? És ha olyan erős, akkor miért nem tudja megtörni?
Meg tudná... és szabad lehetne. Végül is, olyan, mint én... ő is rab, és szabadulni akar. Azért én mégis csak lennék a helyében...
Könnyed léptekkel indul felém, hatalmas alakja szinte eltakarja a szobát előlem, s ahogy hasát látom csak, akkor huppan le mellém, hogy arcomat maga felé fordítva nézhessen komolyan „vidáman” csillogó halványlila íriszeimbe, vállán a ruha susogva gyűrődik meg, felkarja kinyúlik, ahogy felém nyújtja kezét, s megfogja valamim... nem tudom, hogy mit... nem érzem... nem tudom mit szorít éppen úgy, hogy ruhájából kilátszó vállán megdagad egy apró ér... - Ne aggódj, nem fogom engedni, hogy gyilkolj. Nem kell, mert úgy fogok intézkedni, hogy ne kelljen bemocskolnod a kezedet. Tudom, hogy ez teher neked, ezért nem fogsz rákényszerülni ezúttal. Nem kell vér ontanod, mert tudom, hogy a lelked nem akarja. Meg szeretnélek kímélni attól, hogy gyilkossá válj.- magyarázza óceán mély hangján halkan, duruzsolva, szinte csak úgy, hogy én halljam, mintha csak attól tartana, hogy a falaknak is füle nő, s hogy a gazdánk megtudhatja, milyen önzetlenül segít nekem...
Istenem... Athaneos... segíteni akar nekem? S ha el is késett, s már gyilkossá váltam, sírni tudnék olyan boldog vagyok, hogy nem engedi hogy még mocskosabbá váljak... el sem tudja képzelni milyen sokat jelent nekem, hogy ezt megteszi értem. Hogy nem engedi, hogy bántsak másokat... mert én nem akarok senkinek ártani...
Meg köszönhetném neki, de képtelen vagyok megszólalni, csupán mozdulatlanul engedem, kezemet elengedve tenyere mosolygó, mégis üres kifejezésű arcomra simuljon, s gondterhelt narancsos íriszei végig pásztázzák minden kisimult, mozdulatlan vonásomat... miért néz rám így? Vajon mire gondolhat? Tényleg ennyire törődne velem? Tényleg? Vagy annyira sajnál, hogy áltatni szeretne, hogy egy kis reményt adjon? Vagy annyira gonosz, hogy álmokba ringat? Nem tudom... nem vagyok képes kiismerni...
- Mióta vagy báb, Aku? – kérdezi halkan, s akár egy villámcsapás úgy vonul végig testemen a kérdésében elhangzó parancs zöngéje... azt hiszem, hogy erre tudok válaszolni... azt hiszem...
- Öt éve. – suttogom halkan, hangom akár egy lágy jeges fuvallat töri meg a szoba tűz ropogásától csendes, barátságos légterét, melytől az egyszerre groteszké válik... a hangomtól, attól a könnyedségtől és „örömteli” kifejezéstől, mely arcomon honol... undorító...
Nagyra tágulnak szemei, hogy aztán a döbbenet helyébe düh, majd szánalom költözhessen, s hogy később szemhéjaival egy sóhaj kíséretében rejthesse el előlem ezeket... talán érzi, hogy csak még több fájdalmat okoz azzal, hogy ilyen érzéseket mutat felém. Mert... nem tudom őket hogy felfogni...nem tudok mit kezdeni velük, igaz, sokan mutatták felém...
- Mennyit szenvedhettél... – búgja halkan, apró kezeimet kutatva, a fehér kötést melyen apró vércseppek ütnek át, megtörve a fehér egyensúlyát... biztos undorítónak tart. Nem vagyok érdemes rá, hogy ilyen erős varázsló így törődjön velem... mert egy haszontalan eszköz vagyok.- Nem kell félned. Amíg itt leszel, segíteni foglak, és ahányszor csak lehetséges megkíméllek, attól, hogy ölj.
Köszönöm... belefájdul lelkem ebbe az egy szóba, mert hiába erőlködöm képtelen vagyok kimondani, csak némán figyelni őt, mintha szoborrá merevedtem volna... meg akarom neki hálálni, hogy így gondoskodik rajtam és feláldozza a saját biztonságát értem... miért teszi? Miért ilyen kedves velem?
Halk bugyogó hang töri meg mély hallgatásunkat, fejét arra kapja, s lassan felállva indul a kandalló felé, hogy a kondér vizet a dézsába önthesse. Levegőben megdermedt végtagokkal, s előző helyére koncentrálva dermedek meg, s figyelem az ágy fehéres ágyneműjét, ahol ezelőtt még ő ült. Képtelen vagyok megmozdulni sem, amíg nem utasít rá...
- Kész a fürdővíz, Aku. Vetkőzz le és fürödj meg. – szólal meg határozottan, s testem minden szavának engedelmeskedve áll fel, s indul felé vontatott léptekkel, hogy mikor elé ér, hatalmas alakjának árnyékába élve kezdje meg ruhám bontását. Mellkasára szegeződik mosolygó tekintetem, karcsú ujjaim mechanikus mozdulatokkal bontják a gombokat ingemen, mely halk susogással hullik a földre, hogy kezem nadrágomra térve bontsa ki azt is, s fehér neműmmel együtt hullhasson a földre hangtalanul. Akadozva lépek ki belőle, s a dézsa szélében megkapaszkodva lendítem át egyik lábamat. Hófehér bőröm azonnal kipirosodik egy kicsit, a gőztől s meleg víz simogatásától... biztos kellemes lehet... elüldögélnék benne akár órákig is, és azt hiszem ez is lesz. Nem hinném, hogy tudok fürödni egyedül... eddig sem tudtam...
A víz lassan kezd fodrozódni, ahogy a hatalmas faedénybe ülök, s automatikus mozdulatokkal mosom egyik lábamat fel s le, fel s le meg sem mozdítva a testrészt... nem mondta, hogy mimet mossa, így most azt mosom, amit először érek, mert nem mondta, hogy mást is tisztítsak meg... tényleg olyan vagyok, mint egy gyerek...
- Hagyd, Aku. Majd én megfürdetlek.- ajánlja meg halkan, s karom rongybabaként omlik a víz alá, hogy helyére engedjék az övét, mely gyengéd mozdulatokkal lát neki mosdatásomnak... szánalmas vagyok...
Viszont ő, egy kedves ember. Nagyon kedves... Athaneos...
|
| Levi-sama | 2009. 12. 27. 14:16:49 | #3016 |
Karakter: Neos (Hiyának)
- Ne feleselj vissza nekem! - dörren rám a vén varázsló, és felém legyint. Mágiájának szele arcul csap. Könnyedén kivédhettem volna, vagy akár ellene fordíthattam volna. Volna. Volna. Volna. Mindig csak ez a rohadt volna!Mégsem tehettem meg, mert ez a kis senkiházi, akit egy ujjmozdulattal elsöpörhetnék a föld felszínéről, a gazdám. Varázspecsétje a homlokomon, és minden cselekedetem az ő befolyása alatt.
Nem válaszolok. Soha nem kértem még tőle bocsánatot, és nem is alázkodtam meg előtte. Nem fogadom el őt gazdámnak, és ezt ő is tudja jól. Óvatos is velem szemben nagyon, minden héten ellenőrzi a homlokomon lévő mágikus kötés erejét, amelyet egyenlőre még nem tudok feltörni. Ahhoz legalább egy ugyanolyan erős vagy még erősebb varázsló kell, mint amilyen én vagyok.
Belépünk a kopott kis kunyhóba, és ő leül egy székre. Engedelmesen állok mögé, akár egy kiskutya. Ahhrg...
- Nos Ardegor, miért hívattál ide? Sikerült végre elég bátorságot gyűjtened a halálhoz, vagy ismét egy szánalmas próbálkozást teszel arra, hogy megments az éréktelen életedet? Hmm?
- Ezúttal tényleg valami értékeset szereztem Amund úr… valami olyat, amit egészen biztosan még sosem láttál… - hadarja egy elhanyagolt külsejű férfi. Tudom ki ő, gazdám egyik adósa.
- Aku, gyere ide!
Elkerekednek a szemeim, amikor előlép az árnyékból egy fiatal, gyönyörű fiú. Akár egy porcelánbaba, amelyekkel a királyi udvarhölgyek játszadoznak, csak éppen nem... életnagyságban.
- Ki ez a kölyök Ardegor?
- Ő nem egy közönséges varázsló Amund úr… egy varázsló teste, lélek nélkül.
- Ez érdekes… de nem hiszek neked. Bizonyítsd be, hogy engedelmeskedik.
- Gyerünk, Aku! Döfd a kezedbe, azonnal!
Talán csak a szám nem nyílik ki mély döbbenetemben, ahogy figyelem, miközben egy késsel keresztül szúrja a saját tenyerét. Arca meg sem rezdül, szemei üresek akár egy játékbaba üvegszemei.
- Milyen ügyes játékszer… Neos, milyen erősnek érzed a fiút? - fordul felém a gazdám. Vonakodva sétálok oda a fiúhoz, vagyis Akuhoz. Kezemet óvatosan mellkasa fölé helyezem, és rezgéseit vizsgálom. Narancsos-barnás szemeimmel vizsgálom az arcát, megérintem bőrét és meglepetten tapasztalom, hogy meleg. Mit is várok, hiszen egy élő bábúról van szó.
Igen, hallottam már erről a varázslatról. Minden varázslók legrettegettebb átkáról. Borzalom. Szegény gyermek... Hogyan érdemelhette ki ezt? Kizárt, hogy létezik oly bűn, melyre ez méltó büntetés volna. Kizárt. Szomorú tekintetem elfordítom róla, úgy válaszolok gazdámnak.
- Erős, kétségkívül az. Jó képességei vannak, érzem rajta, hogy nem gyenge.
- Úgy látszik Ardegor végre valami hasznosat is láthatok tőled. Add a nyakláncot és megváltod az adósságod.
Megtörténik a csere.
- Neos, ideje indulnunk. Örömvolt veled üzletet kötni Ardegor - búcsúzik tőle Amund.
- Oh, mielőtt még elfelejteném. Nincs szükségem rád a továbbiakban. Aku, mutasd meg az új gazdádnak, hogy milyen engedelmes vagy. Öld meg.
Nem nézek oda, elég ha csak hallom mi történik.
- Amund úr… kérem! Kérem ne! Aku! Aku, ne csináld, hallod?!
- Szép munka, Aku. Gyere, indulunk.
Mégis visszafordulok a fiúhoz, és fájdalom nyilall mellkasomba a látványától. Mennyi borzalmat kellett már elviselnie eddig?! Mi vár még rá Amund mellett?!
Utunk során megpihenünk egy fogadóban, és egy szobát kapunk mi ketten.
- Aku, kövesd Neost. Neos, vedd ezt magadhoz - nyújtja felém a nyakláncot, melynek ametiszt köve felragyog a lenyugvó nap fényében. - De ne merészeld használni!
Majdnem elvicsorodom. Látom a parancsolgatás az megy neked te vén hülye.
Felmegyünk a szobába, és a kis Aku szorosan a nyomomban van. Odabent egy takaros kis szobát találunk, az ablak mellett kétoldalon egy-egy ágy, egy kis asztal két székkel, és még egy szál virág is árválkodik egy pici vázában. A nyitott ablakon madárcsicsergés és a folyóvíz halk csobogása szűrődik be. Meglebben a csipkefüggöny az ajtónyílástól.
Kissé meghajolva lépek be a szobába, mert nem az én magasságomhoz méretezték az ajtót.
- Foglalj helyet Aku az asztal mellett - utasítom őt halkan, mély hangom kedves és gyengéd vele. Kissé merev mozdulatokkal ül le, ametiszt és szürkés árnyalatú babaszemeit rám függesztve.
Vállamról lógó táskámat az egyik ágyra vetem, varázsbotomat pedig a falhoz támasztom. Elgondolkodva fordulok Aku felé. A tudat, hogy egy élettelen bábu... ráadásul ez az állandó kis halvány mosoly az arcán. Hát ha nem lennék az aki, most félelmetesnek tartanám. De így viszont csak mély sajnálatot érzek.
- Maradj itt, hozok valami ételt.
Amikor visszatérek, ő még mindig ugyanúgy ül ott. Egyenes háttal, egyenesen az ajtót bámulva ahonnan eltűntem. Kis porcelánfehér kezei a térdein pihennek, arcán semmi. Semmi!
Leteszem elé a tányért és a kanalat, majd vele szemben leülök én is a saját vacsorámmal.
- Egyél, Aku. Jó étvágyat.
Felemeli a kezét, és megragadja a kanalat. Szögletes mozdulattal meríti bele a tányérba, amelytől a leves fele kilöttyen az asztalra. Észre sem veszi, csak szájához emeli. Istenem de borzalmas...
- Állj. - Azonnal megdermed mozdulata közben, üvegszemeit arcomra függeszti. Egy kendővel letörlöm az asztalt, és kiveszem kezéből a kanalat.
- Etetni szoktak téged? - kérdezem tőle.
- Néha. - Hangja teljesen érzelemmentes, jellegtelen, mégis lágy és finom. Rádöbbenek hogy most hallom először... Néha? Ezek szerint a folyékony ételekhez kell segítség neki. Legközelebb majd szilárd ételt hozok neki.
- Ereszd le a kezed, Aku - teszem még mindig a levegőben, mereven megdermedt karjára ujjaimat. Szót fogad, mi mást tehetne?! - Majd én megetetlek. Nyisd ki a szád.
Lassan eltelik a vacsora, közben beszélek hozzá.
- Az átok ami sújt téged... nos, tudok róla egy s mást. Tudom hogy érzel és gondolkozol a nyaklánc börtönében, ezért elmondok neked néhány dolgot. Az én nevem Athaneos, és varázs-rabszolgája vagyok a te tulajdonosodnak, Amund-nak. Még csak ideiglenesen sem adhatom vissza a lelkedet, ezt csak az a mocsok vénember teheti meg, de ígérem hogy vigyázni fogok rád. Jó lenne tudni... - kanalazom az utolsó falatot a szájába, puha ajkai közé.
Elkalandozó gondolataimból azonnal visszatérek. - Jó lenne tudni mivel érdemelted ki ezt a legsúlyosabb büntetést, amelyet bűn kiróni bárkire is, akármit is tett az illető. El tudod árulni nekem?
- Igen.
- Akkor mondd. - Úgy tűnik csak a direkt utasításoknak fogad szót. Nem is szólal meg, mert nem konkretizálom mit mondjon. Türelmesen szólalok meg ismét. - Miért vették el a lelkedet?
- Büntetésként.
Sóhajtva rázom meg a fejem, de türelmem töretlen.
- Mit követtél el, amiért büntetésként elvették a lelked?
Csendben néz rám, majd végre kinyitja a száját.
- Ügyetlen voltam.
Döbbenten kerekednek el szemeim, majd uralkodom arcvonásaimon. Na jó, inkább nem nyaggatom őt, mert így hajnalig is elbeszélgethetnék vele, és valószínűleg nem sokkal jutnék előbbre. A saját vacsorámhoz fordulok, és lenyelem a kérdést, hogy vajon éhes-e még. A fenébe is, hiszen nem érez semmit.
Megeszem a vacsorámat, és hamar megszokom az engem figyelő kifejezéstelen szemek súlyát.
Később ágyba fektetem, és ő onnan figyel engem tovább, miközben varázsrúnákat suttogva megerősítem az ajtót és az ablakot, hogy nyugalmunkat és biztonságunkat biztosíthassam.
Elfújom a gyertyát és leheverek az ágyamra.
- Aludj, Aku... - utasítom lágyan. - Jó éjt.
|
| Hiyahiya | 2009. 12. 07. 21:48:23 | #2742 |
Karakter: Aku (L-samának)
Aku:
Mereven, akár egy baba nézek magam elé, mesterem széke mögül, a sötétségben megbújva, mintha egy tárgy lennék. Mert az is vagyok. Mintha nem is én lennék… mintha csak figyelnék, és ami a testemmel történne, az csak egy illúzió lenne…
Csak állok, arcomon szokásos félelmetesen bájos mosolyom, testem mozdulatlan, nem remeg, holott látom a körülöttem lévőkön, hogy fáznak, hiszen hideg tél van, és ebben a fogadóban közel sem lehet meleg… nem érzem a hideget, nem érzem, hogy lúdbőröznék, semmit sem… csak hallom, ahogy gazdám halkan felnevet, s látom, ahogy elégedetten tekint rám…
Olyan furcsa… a lelkem el van zárva, még is úgy érzem, mintha a testemben lennék, akár egy kalitkába zárt madár… olyan akár egy film… a testemből látok, hallok, de még sem vagyok ott… ezt az érzést sosem leszek képes megszokni, mert nem is akarom… el akarok szökni, vissza akarom kapni a testem, az életem, hogy ne kelljen többet gyilkolnom, és ne legyek többé egy tárgy…
Olyan… olyan borzalmas… semmit sem tehetek, csak figyelhetek… de egyszer… egyszer elfogok szökni… mert nem létezik, hogy ez örökké tartson! Mert semmi rossz sem tart örökké! Egyszer ennek is véget kell érnie… tudom… csak várnom kell rá…
- El sem tudod képzelni Aku, hogy milyen nehéz tőled megválnom… egy engedelmes, erős harcos, mindenki álma. De most az életem a tét. Az azért még is csak fontosabb…- hordozza végig rajtam kegyetlen tekintetét, de semmi reakciót nem vált ki belőlem. Csupán bámulok magam elé, mereven, élettelenül, tagjaim akár ha megfagytak volna, magam mellette, egy arcizmom sem rándul… semmi… pedig legszívesebben sírnék… ordítanék, kiáltoznék, hogy valaki mentsen meg végre, és segítsen… gondolok rá, akarom, de nem engedelmeskedik egy porcikám sem… mert nem is vagyok benne… csak úgy érzem… szabadulni akarok… nagyon…
Hirtelen nyílik ki a szoba ajtaja, s egy vén férfi lép be rajta, mögötte egy hihetetlen magas alakkal. Mind a hárman az itt lévők közül elbújhatunk mellette, olyan hatalmas, izmos és… erős… innen érzem azt a fenyegető mágikus erőt ami belőle árad, még gazdám is rettegve húzódik hátrébb, arcán megjelennek a félelem első ráncai, de én még mindig csak állok a félhomály jótékony takarásában…
Elképesztő erejű férfi… ráadásul látszik rajta, hogy körözött, magas rangú varázsló, a botja is igazolja… miért kell akkor annak az öregnek egy magamfajta?
Lelkem összerezzen, rettegés jár át, jeges félelem szorít össze, sikítanék, ha tudnék… de semmi. Az égvilágon semmi nem történik… amíg nem parancsolják meg, hogy tegyek valamit, nem fogok.
Az öreg gunyoros arckifejezéssel ül le a szemben lévő fotelhoz, s magam mögé inti a magas férfit, akár egy egyszerű szolgáló. Holott biztosra veszem, hogy egy kis ujj mozdulatába sem kerülne megölnie az öreget… sőt… egy szempillantás alatt megölne itt mindenkit. Még sem teszi… lehet… lehet, hogy ő is olyan, mint én?
Nem… látom a szemeiben, hogy érez, és dühös keserűség áramlik végig benne a vénember mozdulataira. Karja remeg, ahogy visszafogja magát…nem, ő nem bábu… milyen jó neki…
Még ha szolga is, az ő lelke legalább szabad…
- Nos Ardegor, miért hívattál ide? Sikerült végre elég bátorságot gyűjtened a halálhoz, vagy ismét egy szánalmas próbálkozást teszel arra, hogy megments az éréktelen életedet? Hmm?- vonja kérdőre mesteremet az ősz férfi, rusnya arcára, még ennél is rondább fintor ül ki, amitől egészen olyannak tűnik, mint egy vén, ráncos varangyos béka…
- Ezúttal tényleg valami értékeset szereztem Amund úr… valami olyat, amit egészen biztosan még sosem láttál…- habogja félelemmel gazdám, majd felállva igazgatja meg hosszú kabátját, s tárja ki felém kezét sietősen. Féreg… ennyire fontos neki az élete? Bár már kezdem megszokni… akár egy árucikk… szánalmas élet…- Aku, gyere ide!
zene
Elég ennyi, egy mondat és testem engedelmesen mozdul meg, mechanikusan reagálva lépek gazdám mellé, kis termetem elveszik mellette, mégis látványom letaglózza mindkét vendéget. A vénember kitágult szemekkel mér végig, s mikor arca egy porcelánbabáéhoz hasonlatos arcomon áll meg érzem benne villanni a döbbent ijedséget…
A mögötte álló férfi letaglózva szegezi rám tekintetét, mintha még sosem látott volna embert… megdermed, akár egy szobor… miért? Miért néz rám így? Percekig csak bámul, még csak pislogni sem pislog… ujjai megszorulnak varázsbotján, látom, hogy hitetlenkedve lép előre egyet, mintha attól félne, hogy nem látna jól…
- Ki ez a kölyök Ardegor? – vonja kérdőre gazdámat a vén ember karcos, reszelős hangján, amiben érződik a meglepettség… előrehajolva szemlél meg alaposan, a levegőbe szagol, s szemeit összehúzva dől ismét vissza.- egy varázsló? Minek még egy nekem, mikor Neos már hűséges kutyámként áll mellettem?
A magas hosszú hajú varázsló arca megrándul, de semmi egyéb jele nem mutatkozik annak, hogy tudomást vett volna a lekicsinylő… pedig ez nagyon gonosz volt. Ilyet egy emberre sem szabadna mondani…
Biztosan dühös lehet, és bántja…
- Ő nem egy közönséges varázsló Amund úr… egy varázsló teste, lélek nélkül. – feleli titokzatosan tulajdonosom, mire az öreg szeme nagyra tágul.- a lelkét ebbe a nyaklánca zárták, így a fiú egy bábuvá vált… élő bábuvá, ami bármilyen parancsot teljesít. Bármit. Ha azt mondom neki, hogy ölje meg magát gondolkodás nélkül meg teszi. Nem érez fájdalmat, sem érzéseket. Egy üres teste, ami nagy hatalommal rendelkezik… a…a lelkét csak a gazdája tudja a testébe engedni újra…
- Ez érdekes… de nem hiszek neked. Bizonyítsd be, hogy engedelmeskedik. – int kezével hanyagul Amund… mi…? Mit akar? Hogy érti ezt?
Mesterem kapkodva rángat elő övéből egy kést, s vékony csuklómat megragadva nyomja ernyed kezembe, de még csak megfogni sem vagyok képes…amíg azt nem parancsolja, addig még fogni sem vagyok képes… nem érzem a tőr markolatának érdességét, mintha ott sem lenne…
- Gyerünk, Aku! Döfd a kezedbe, azonnal!- utasít, majd hátralépve figyeli gépies mozdulataimat elégedetten. Öregedő arcán ronda fintor jelenik meg, diadalom ittas, elégedett, ahogy látja, hogy karcsú ujjaim engedelmesen a tőrre fonódnak. Mintha páholyból figyelnék, ahogy bántani készülök magamat…félek…
Nem akarom… ha ismét a testemben leszek, fájni fog… pokolian fog fájni… nem akarom… nem akarom bántani magamat! Hagyd abba! Ne mozdulj meg! Ne csináld! Ne mozdulj meg!
Ám nem hat rá…
Kezem felemelkedik, a penge megvillan a tűz sárgás fényében, s egy pillantás alatt merül át másik kezemben, könnyedén szeli át, s bukkan fel kézfejemen… arcomon semmiféle érzelem, ugyan azzal a mosollyal, élettelen tekintettel nyomom mélye, markolatig húsomba a kést, hallom, ahogy a vér a padlóra csöpög, de nem érzek semmit… se fájdalmat, se a penge fagyasztó hidegét, se a vár lassú folyását…. Semmit… mintha nem is én lennék… csak látom, ahogy a kés a kezemen áthatolva színeződik vérrel…
Mindkét jövevény arcára döbbenet ül ki, hitetlenség, látom rajtuk, hogy azt hitték, hogy csalás az egész, és nem igaz… és most, hogy egy árva hang, arcrebbenés nélkül megtettem, csak most hiszik el…
Amund arcán a világ legsátánibb vigyora terül el, elégedettségében kigúvadnak szemei, hurkás ujjai megszorulnak a szék karfáján… a mögötte álló férfi pedig nagyra tágult szemekkel szegezi tekintetét vérző tenyeremre, majd mozdulatlan arcomra… szuperálja mimikámat, változást vár tőle, de csupán mosolyogva meredek magam elé, tenyeremben még mindig ott a tőr, amit görcsösen markolva nyomok bele még erősebben…
- Milyen ügyes játékszer… Neos, milyen erősnek érzed a fiút?- vakkantja a hosszú hajú varázsló felé az öreg, ő pedig közelebb lépve érinti meg hatalmas tenyerével arcomat, narancsos szemeivel magasról pillant le rám koncentrálva, mágiája felpezseg a levegőben, de én semmit sem érzékelek. Ellökném magamtól, elfutnék, sírnék… de nem mozdulok… ugyan úgy állok tenyeremben a késsel, akár egy szobor… egy bábu, akit zsinóron rángatnak…
A Neosnak nevezett férfi percekig csak figyel engem, narancsos íriszei mintha már nem is azt fürkésznék, mait parancsoltak neki… vonásaimat figyeli, egyik ujja megmozdul, mintha megsimogatná orcámat… nem tudom, nem érzem… csak látom, hogy kézfején mozdul mutatóujjának csontja…
- Erős, kétségkívül az. Jó képességei vannak, érzem rajta, hogy nem gyenge. – válaszol végül, mély hangja betölti az egész szobát, félelmetes visszhangot keltve, majd hátra lépve mér végig alaposabban. Régen, pár évvel ezelőtt a mesterem is ezt mondta… tehetséges vagyok, erős lehetek, csak gyakorolnom kell hozzá… éjt –nappallá téve küzdöttem, hogy jó legyek, mégis mindig, valahogy elszúrtam… elnézte nekem, és én nagyon szerettem érte. Legalábbis azt hittem, hogy elnézi… egy nap azonban nagyon eltoltam a feladatot, amit rám bízott. Azt hittem csak nevetni fog rajta, de nem tette… akkor rettegtem életemben először… bezárta a lelkem a nyakláncba, és bábut készített belőlem... a testemmel gyilkolt, ölt, kegyetlenül, én pedig nem tehettem semmit…
Pont úgy, ahogy most… egy tárgy vagyok, amitől még a lelkét is ellopták… annyit öltem már, annyi lény, ember és más vére tapad a kezemhez, hogy néha tükörbe nézni sem merek… szégyellem magam, amiért nem tudok megszabadulni ettől az átoktól…
- Úgy látszik Ardegor végre valami hasznosat is láthatok tőled. Add a nyakláncot és megváltod az adósságod.- nyújtja vén, aszott kezét a férfi s gazdám engedelmesen, remegve emeli ki nyakából a kis ékszert, melynek ametiszt fénye szikrázóan csillan meg a pattogó tűz fényében… szinte megvakulok tőle, mégsem mozdulok.
Neos még mindig előttem áll, megfejthetetlen tekintettel fürkész engem, de mintha tudomást sem vennénk róla. Mellkasának egy pontját bámulom, azt ahova eddig is meredtem… érzem, hogy itt van, hallom, ahogy lassan veszi a levegőt, látom, ahogy mozog mellkasa… de keze már nincs arcomon, így nem látom az övét sem… szánalmas lehet az ő szemében. Egy kölyök, aki még csak annyira sem tudta magát megvédeni, hogy ezt elkerülje… szánalmas vagyok…ügyetlen… gyenge… esetlen…
- Neos, ideje indulnunk. Örömvolt veled üzletet kötni Ardegor. – hallom a vénember hangját, ki elégedetten akasztja nyakába a nyakláncot. Egy percre rándulok csak meg, az ametiszt vakító fénnyel izzik fel, ahogy felismeri új gazdáját, csupán ennyi az egész, és már más tulajdona vagyok… újra és újra mások között vándorolok, mint egy darab rongy… egy játék baba a kis gyerekek között… szinte már kezdem megszokni…az öreg elindul ki felé, volt gazdám felsóhajt, ám mikor újdonsült tulajdonosom megtorpan ereiben megfagy a vér, s döbbenten pislog nagyokat.- Oh, mielőtt még elfelejteném. Nincs szükségem rád a továbbiakban. Aku, mutasd meg az új gazdádnak, hogy milyen engedelmes vagy. – kegyetlen vigyorra húzódnak aszott ajkai, szemei sötéten villannak, hideg, élvezettel teli kegyetlenséggel…- Öld meg.
Elég ennyi, hogy cselekedjek. Neos hátra lép, döbbentnek figyeli, ahogy egy hang nélkül kitépem kezemből a tőrt, megfordulok, s ugyan azzal a mosollyal kezdek, lassan, elnyújtott mozdulatokkal régi gazdám felé sétálni. Rettegve kezd hátrálni, hiszen tudja, hogy ellenem, neki nincs esélye, ha egyszer parancsot adnak…nem akarom… nem akarom megölni… nem akarok ölni…
Erőlködök, próbálok arra gondolni, hogy álljak meg, hagyjam abba, de nem megy… mozdulok, automatikusan, úgy,a hogy azt elvárják tőlem…
- Amund úr… kérem! Kérem ne!- kiáltja kétségbeesetten Ardegor úr, de a vénember csak felnevetve áll hátrébb, mintha közönség lenne egy színi előadáson… élvezi, látszik az arcán, hogy ínyére van az áldozat rettegése.
A falnak lapul, szemei megtelnek félelemmel, úgy figyel engem, én pedig merev arccal, mosolyogva emelem fel kezem, ő pedig a padlóhoz fagy… lábán jég virágzik, nem bír mozdulni, akár egy sarokba szorított zsákmány állat úgy könyörög az életéért… sírnék, kiáltanék, hogy befejezhessem, de képtelen vagyok rá…
Mintha nem is én lennék… de látom, hallom, és fáj…
- Aku! Aku, ne csináld, hallod?!- kiáltja szinte hisztérikusan Ardegor úr, ám már késő…elég ujjam egy intése, s az imént leejtett tőr, amit a kezembe döftem felemelkedve talál rögtön volt gazdám szívébe…szemei fennakadnak, szája szélén bíboros vérpatak indul meg, mellkasához kap, s hitetlenkedve figyeli az onnan lassan szétterjedő vérfoltot…
Annyira sajnálom…
- Szép munka, Aku. Gyere, indulunk.- hangzik el a távozás végszava, és én engedelmesen megfordulva indulok meg új gazdám után…
Ahogy elhaladok Neos mellett, látom még döbbent, sajnálkozó tekintetét, látom, hogy mondana valamit, de felesleges… nem érdemes. Nem érne semmit. Hiszen úgy sem fogok rá válaszolni… nem tudok. Amíg nem mondják, hogy beszéljek, nem fogok. Milyen jó neki…
Irigylem…
Ahogy az ablak mellett lépek el, még látom benne tükörképem… ijesztően szép mosoly, porcelán arc… mintha nem is én lennék… mert nem is az vagyok.
|
|
