Mikor hazaérek, a házban már teljes a csönd és a sötétség. Már mindketten alszanak. Felsóhajtok és megrázom a fejem. Miért is gondoltam, hogy különösebben aggódni fognak értem? Holnap reggelre már emlékezni sem fognak arra, hogy nem akartak elengedni, én meg mégis elmentem.
Csendesen fölmegyek a szobámba, és szinte beesek az ágyamba. A fejemnek azért nem fog ártani némi alvás. A holnapi találkozásra gondolva, mosollyal az arcomon merülök álomba.
***
Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitom a szemem, majd’ megbolondulok az izgatott várakozástól. Még szerencse, hogy szinte reggel feküdtem le – így késő délután ébredek csak fel, és így máris közelebb kerülök az estéhez. Jaj, bárcsak már most vele lehetnék…
Ahogy sejtettem, se az anyámnak, se az apámnak nem jutott eszébe aggodalmaskodni. Na, nem mintha hiányozna. Így a legjobb, legalább bármikor az orruk alá dörgölhetem – főleg, ha esetleg máskor is vitatkozni támadna kedvük.
Amint a nap kezd eltűnni az égről, máris lázasan készülődni kezdek. A fürdőt már rögtön ébredés után elintéztem, így mostanra már csak az öltözködés maradt. Sietősen magamra kapok egy farmert meg egy pólót, aztán szinte rohanok le a lépcsőn.
- Hova mész, Aoi? – állít meg az apám hangja. Ha ezt minden egyes alkalommal megkérdezik, ahányszor kiteszem a lábam a házból, ideges leszek. Ilyenkor bezzeg egyikük sem rest aggodalmaskodni. – Ugye nem arra a szórakozóhelyre?
- Nyugi, csak meglátogatom az egyik barátomat. Baj? – pislogok rá ártatlanul.
Megkönnyebbülten sóhajt föl.
- Nem, dehogy. Menj csak.
- Szia, apa – villantok rá egy ezer wattos mosolyt, aztán már ott sem vagyok.
Teljesen nyugodt tempóban haladok, bár legszívesebben egy igazi őrült módjára rohannék. De most megőrzöm a nyugalmamat, és csak sétálok. Út közben a nap teljesen eltűnik az égről, és átveszi a helyét a sötétség.
Végre odaérek a házához, ám ott nem várt látvány fogad. Taku valami napbarnított bőrű, mézszőke hajú – és fogadni mernék, hogy kék szemű –, formás lányt kísér ki az ajtón. Aztán át is öleli, és valamit bensőségesen a fülébe suttog. Fogalmam sincs, mennyi ideig állnak úgy, egymás ölelésében, de nekem olyan, mintha ezer év is eltelne.
Csak állok ott földbegyökerezett lábakkal, és döbbenten bámulom őket. A szívemet mintha egy kéz szorongatná, egyszerre árad szét bennem a jéghideg döbbenet, és a lüktető félelem. Nem is igazán félelem, hanem a tudat, az az ismerős érzés, mintha újra elveszíteném őt.
Amikor Taku kiengedi az öleléséből a lányt, felpillant, és tekintete találkozik az enyémmel. Egy pillanatra megdermed, majd azonnal magyarázkodni kezd.
- Ao.. ez nem.. nem az amire gondolsz.
Hát persze.. Úgy érzem magam, mintha valami filmdráma kellős közepébe csöppentem volna. Bár még az is jobb lenne, hiszen az csak egy film, ez meg a valóság… De számomra túl egyértelmű volt az előző néhány perc.
Meg egyébként is, mit érek én egy ilyen csinibabával szemben? A rohadt nagy semmit..
- Öhm.. Nekem tényleg mennem kell.. Vigyázz magadra – szólal meg a lány.
Aztán sietve távozik is. Taku felém lép, én viszont ösztönösen hátrébb lépek egyet.
- Ao.. Ne csináld már.. ő csak a barátnőm.. segített nekem..
Szomorúan elmosolyodok, és lehajtom a fejem.
- Csak a barátnőd.. – motyogom.
- Ao-chan.. – szólít meg újra.
Fölemelem a fejem, de inkább kerülöm a pillantását.
- Miben.. segített? – kérdezem.
- Hát.. tudod, a sérüléseim miatt.. Ahhoz, hogy gyorsan rendbe jöjjön.. friss vérre van szükségem.
Összerezzenek. Friss vérre? Engem.. engem azért akart elhagyni – azaz hagyott is el –, mert félt, hogy esetleg nem bírna magával és megölne… és itt van ez a lány, akinek a vérét fogyasztja.. Ez egyre jobb…
- Ennek a lánynak iszod a vérét, mégis teljesen egészséges, és nincs semmi baja.. De engem képes lettél volna elhagyni, nehogy megölj?
- Én…
Úgy tűnik, ez célba talált. Nem tudja, mit mondjon.. Lemondóan sóhajtok egyet, aztán megrázom a fejem. Majd anélkül, hogy bármit is mondanék, sarkon fordulok, és lehajtott fejjel, sietősen elindulok.
Nem jön utánam..
***
Hazáig szinte rohanok, aztán valósággal beesek az ajtón.
- Hamar hazaértél, fiam – találom szembe magam az apám meglepett pillantásával.
Rövidesen anya is megjelenik. Csak ezt ne.. most nagyon nincs kedvem beszélgetni.. Így is a könnyeimmel küszködök, más se hiányozna, minthogy előhozzák belőlem.
- Valami baj van, édesem? – kérdezi az anyám.
Na nem.. Nem fogok erről beszélni.. Megrázom a fejem, és utat török magamnak kettőjük között. Aztán fölrohanok a szobámba, és kulcsra zárom magam mögött az ajtót. Nincs szükségem társaságra.
***
Verejtékben úszva ébredek föl. Nem emlékszem pontosan mit álmodtam, de az biztos, hogy szörnyű volt. Ráadásul fogalmam sincs, mi ébresztett föl. Ahogy a levegőt kapkodva kinyitom a szemem, mintha Takut látnám az ágyam mellett. Mi a…
Hitetlenkedve pislogok egyet, de a következő pillanatban, mikor újra kinyitom a szemeimet, nincs ott senki. Remek.. már képzelődök is. Egyébként is, már három nap is eltelt azóta, mit keresne itt..
Nyugtalanul hajtom újra álomra a fejem. Annyira hiányzik…
***
Az ötödik nap, és azóta sem láttam, és azóta sem tudok másra gondolni. Gyűlölöm ezt a helyzetet.. Miért nem lehet csak egyszerűen megnyomni a „Memória törlése” gombot, és elfelejteni mindent? Annyival egyszerűbb lenne..
Csak ülök az ágyon, az őt ábrázoló rajzzal a kezemben, és fogalmam sincs, mit tegyek. Legszívesebben most azonnal a házáig rohannék, és a karjaiba vetném magam.. De attól félek, talán nem is ő nyitna ajtót, hanem az a szőke csinibaba… Ezért inkább nem megyek sehova.
- Ao! Aoi! – hallom meg az anyám kiáltozását. Rövidesen be is toppan a szobámba. – Á, hát itt vagy.
- Mi az? – mormogom, miközben elrejtem a rajzot előle.
- Van egy jó hírem. – Úgy vigyorog, mint a vadalma. Lehet, hogy inkább nem akarom tudni, mit talált ki.. – Nem kell idebent kuksolnod, legalábbis ma nem. Találkozód lesz.
- Mi? – döbbenek meg. Felcsillan a szemem. Lehet, hogy Taku itt volt? – Kivel?
- Yukioval, apád főnökének a fiával.
Majdnem leesek az ágyról. Hogy micsoda?!
- Nem – vágom rá. – Anya, az a fickó tíz évvel idősebb nálam! És amikor legutóbb össze akartál vele boronálni, olyan részegen vezette az autót, hogy majdnem kinyírt mindkettőnket. Meg egyébként is folyton iszik..
- De hát annyira aranyos az a férfi! – áradozik. Persze, vagy inkább sok lesz a pénze, ha meghal az apja.. – Egyébként is, már igent mondtam a nevedben. Udvariatlanság lenne visszautasítani. Egy estébe pedig te sem halsz bele, lehet, hogy még meg is kedveled.
- Kötve hiszem – morgom.
- Na, öltözz gyorsan, mert 10 percen belül itt lesz – mondja, mintha én meg sem szólaltam volna.
Kimegy a szobámból, én pedig morgolódva felkapok magamra valami ruhát. Remélem hamar vége lesz ennek az estének. Elvisz valami szar helyre, aztán 2 óra múlva fáradtságra panaszkodva hazahozatom magam. Igen, így lesz.
A 10 percből 25 lett, amin az ajtón kilépve nem is csodálkozom. Yukio most is talajrészeg. Érdekes estének nézünk elébe… Legalább most nem kell kocsiba ülnöm mellé. Fogalmam sincs, hova akar vinni, mindenesetre csendben megyek mellette az utcákon. Egész úton önmagáról ömleng, néha-néha közbeszúrva, hogy milyen szívesen lenne velem, és mennyire összeillenénk. Hát tényleg, nagyon…
Csak arra figyelek föl, hogy mintha ismerős környéken járnánk. Aztán mintha belülről megfagyasztanának, amikor megérkezünk a célunkhoz, egy klubhoz. Vagy inkább úgy mondanám, a klubhoz. Na ne..
- Nem.. nem mehetnénk inkább máshová? – kérdezem dermedten.
- Nem, ez a legjobb hely a városban – feleli.
Félve nézek az ajtó irányába, de nem látom Takut. Istenem, csak add, hogy bent se legyen… Szinte rettegve megyek be az épületbe, és azt kell látnom, hogy újabban különösen szerencsétlen vagyok. Belépve ugyanis elég körülnéznem, hogy néhány másodperc múlva Taku pillantását érezzem magamon. Magamba roskadok, és nagyot nyelve próbálok nyugalmat erőltetni magamra. Taku közben jéghideg, lenéző pillantással méri végig a mellettem álló Yukiot. Inkább nem akarom tudni, mit gondolhat most rólam… Bár szívesen megnézném Taku reakcióját, nem akarom, hogy ez a részeg disznó elbízza magát, így a legkevésbé sem próbálok úgy tenni, mintha élvezném a társaságát.
- Hozok valamit inni – mondja, mikor beljebb megyünk.
Bólintok, de undorodva húzódom távolabb, amikor hozzám akar érni. A bárpult felé indul, amikor meglátom az est harmadik fénypontját: a pultos lány nem más, mint a szőke cicababa. Komolyan ez egyre jobb.. mi jöhet még? Aztán meg is tudom: a lány is kiszúr engem, és a hideg is kiráz attól a gonosz mosolytól, ahogy végigmér. Leroskadok egy székre. Elegem van..
Yukio visszatér, egyetlen itallal a kezében. Az udvariasság mintapéldánya. Bár most egyébként sem nagyon akarok inni – csak egy kortyot könyörgök ki tőle, hogy lenyugtassam magam. Amit ő iszik, az úgyis jó erős lehet. Odaadja a poharát, én pedig gyanakodva veszem észre, hogy a kis szőke kijött a pult mögül és a bejárat felé tart. Főleg azért gyanús, mert közben végig engem figyel, meglehetősen gonosz pillantással.
Még az italt is félrenyelem, amikor odamegy, és a szemem láttára megcsókolja Takut.
Lassan kezdek magamhoz térni. A fejemet mintha valaki ököllel verné belülről, éppen ezért hatalmas megkönnyebbülés, amikor az érzés kezd alábbhagyni. Csak egy kis tompa fájdalom marad, de ez az előzőhöz képest szinte élvezetes. De nekem most minimum félholtan kellene a betonon feküdnöm, nem? Pedig valami kifejezetten puhán fekszem..
Kinyitom a szemeimet, és Takut pillantom meg mellettem ülve. Na, ez már tényleg nem lehet. Lehet, hogy meghaltam?
- Jó estét, Ao-chan – hajol le hozzám mosolyogva, majd arcon csókol.
Igen, egészen biztos, hogy meghaltam.
- Most.. meghaltam vagy álmodom? – nyöszörgöm.
- Egyik sem, édesem. Nagyon is életben vagy, és ébren is – mosolyog továbbra is.
Behunyom a szemeimet, aztán újra kinyitom. Úgy tűnik, tényleg igaza van. Újra ránézek, és ekkor veszem észre, hogy a karja át van kötve egy törölközővel, és a válla is vérzik.
- Úristen – ülök fel azonnal. Még az sem tud érdekelni, hogy egy kicsit megszédülök a hirtelen irányváltástól. – Hiszen te megsérültél.. Nagyon fáj? Mi történt? Hogy szerezted őket?
- Ne aggódj, egy-két nap, és már látszani sem fognak. Egyet egy késtől, egyet egy pisztolytól.
- Egek.. – sápadok el. – Úgy sajnálom.. Több gondot okozok, mint jót..
- Hé, azért ne túlozzunk – simít végig az arcomon. – Igenis rengeteg jót okozol. Te magad vagy a jó..
Felnézek rá.
- Ugye nem hagysz el újra?
- Ao, én.. Komolyan beszéltem. Veszélyes vagyok rád nézve..
- Nem érdekel – rázom meg a fejem. – Nem érdekel, mert bízom benned.
- A bizalom itt sajnos nem elég..
- Nem baj. Én most önző leszek, és ezúttal csak a saját érdekeimet nézem. – Karba teszem a kezeimet, ő pedig akaratlanul is elmosolyodik a viselkedésemen. – És, ha én vállalom a kockázatot, akkor az az én döntésem.. És neked el kell fogadnod.
- Olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek – neveti el magát.
- Tudom – mosolygok. – Na, elfogadod az álláspontomat?
Néhány pillanatra elgondolkozik, aztán lassan rábólint.
- Úgysem tudnál megszabadulni tőlem. Kétszer annyiszor gondoltam rád, mint ahányszor próbáltalak kiverni a fejemből.
- Ki mondta, hogy meg akarok? – ölelem át.
Csak óvatosan ölelem, vigyázva a sérüléseire. Úgy szorít magához, hogy bőven bizonyítja vele előző mondatát.
- Tegnap éjjel óta vágyom erre..
Egy kicsit elhúzódok tőle, majd mosolyogva megsimogatom az arcát.
- És most mutasd magad.. – utasítom. Ő sokatmondóan elvigyorodik, mire én finoman az orrára koppintok. – Ne fantáziálj!
- Igenis, parancsok – tartja föl a kezeit megadóan.
Én sem tudom megállni mosolygás nélkül. És azért azt sem mondanám, hogy az én képzeletemnek vannak gátjai… Csak a sérüléseire akarok vetni egy pillantást, mégis, ahogy elkezdem kigombolni az ingét, némi piszkos gondolat szökik a fejembe. Mindenesetre igyekszem a feladatra koncentrálni.
Óvatosan leveszem a karjáról a vizes törölközőt, aztán kibújtatom az ingéből. Elém tárul meztelen felsőteste, én pedig akaratlanul is az ajkamba harapok – néhány pillanatig csak nézni tudom. Remélem ő azért nem sokat vett észre a reakciómból..
Kényszerítem magam, hogy a jelenleg fontosabb dolgokra koncentráljak – nyálcsorgatás helyett sikerül rávennem magam, hogy inkább a sérüléseire figyeljek. A vállán szerencsére nem annyira súlyos a seb, de azért nem is a legszebb, és eléggé vérzik is. Óvatosan leitatom róla a vért a törölközővel, aztán a karján lévő sérülés következik. Ez már sokkal rosszabbul fest – elég mélynek tűnik.. Finoman megtisztítom ezt a sebesülését is, és amikor fölnézek, az ő fürkésző tekintetével találkozom.
Mélyen a szemembe néz, aranyszínben ragyogó tekintete csillog – aztán arcomon végigsimítva a kezét húz magához. Mikor ajkai az én ajkaimhoz érnek, végre újra teljesnek érzem magam. Az üresség, a furcsa űr érzése, ami tegnapéjjel óta kínzott, most egy csapásra eltűnik. Boldogan csókolom vissza, a szívem gyorsabb tempóra vált.
Kiveszi a kezemből a törölközőt, és a földre dobja. Azután – mintha csak valami tollpihe lennék – fél kézzel megemel, és szemből az ölébe ültet. Egyik kezemmel átölelem a nyakát, a másikat hűvös mellkasára simítom, nehogy fájdalmat okozzak neki a vállánál. Annyira fantasztikus érzés, ahogy magához szorít, ahogy a karjaiban tart, és megőrjít a csókjaival. Imádom őt..
Addig csókoljuk egymást, míg levegővel bírjuk, aztán nagy nehezen elenged. Felhevült testem szinte remeg a karjaiban. Öleléséből nem enged ki, lehunyt szemekkel szorít magához továbbra is. Én pedig nem zaklatom fölösleges kérdésekkel – tudom, hogy ez neki most nagyon nehéz lehet, és kell egy kis idő, mire hozzászokik. De viselkedésével egyértelműen tudatja velem, hogy hozzá is akar szokni, nem fogja feladni. Engem pedig mérhetetlenül boldoggá tesz ezzel. Soha többé nem akarom átélni azt, amikor úgy éreztem, elszakadunk egymástól. Tegnap óta nem titok számomra, hogy nagyon is szükségem van rá..
Szó nélkül, hálásan simulok karjaiba, fejemet a mellkasának döntve. A kezemmel finoman simogatni kezdem a hátát, mire ő mosolyogva homlokon csókol.
- Kérdezhetek valamit? – emelem föl a fejem.
- Bármit.
Közben hátrébb csúszik az ágyon, és a falnak támasztja a hátát – engem továbbra is az ölében tartva.
- Hogyan történt? És miért?
- Az átváltozásom? – néz rám.
- Igen.
Tényleg érdekel a története, kíváncsian várom a válaszát. Egyik kezén összekulcsolom az ujjainkat, mire ő aranyosan elmosolyodik.
- Hát.. az okot igazából magamnak köszönhetem. Tizenkét éves korom óta folyamatosan dohányoztam. Miután hatodikos koromban kapásból egy dobozzal elszívtam egyetlen délután alatt, már nem volt megállás. Naponta egy, néha két dobozzal is elszívtam. – Elmerengve sóhajt föl. – Az egészségem hamar ráunt a megannyi káros anyagra, így már 20 évesen kiderült, hogy tüdőrákom van. Nem sokkal utána találkoztam egy.. khm.. örömlánnyal. Vámpír volt, és ő változtatott át azért, hogy életben maradhassak. Az életem miatt lettem vámpír, éppen ezért nem szeretek embereket ölni.
Mosolyogva megsimogatom az arcát, és nem tudok ellenállni egy csók kísértésének – odahajolok hozzá, és meg is teszem.
- Te lehettél a kiskorúak mintapéldánya.
- Na persze – mosolyodik el.
Magához von, én pedig boldogan bújok a karjaiba.
- Legszívesebben örök életemre így maradnék.
- Hát – neveti el magát –, néhány óra utána kicsit kényelmetlen lenne. Hát még néhány nap után.
- Ez igaz – mosolygok.
- A szüleid nem fognak aggódni? – simít végig a hátamon. – Már majdnem reggel van.
- De, könnyen lehet. Kicsit mérgesen hagytam őket otthon – húzom el a szám.
Velem együtt föláll, aztán letesz a földre.
- Akkor legjobb lesz, ha most hazamész, és kibékíted őket.
Beleegyezően bólogatok.
- De este találkozunk, ugye? – nézek rá reménykedve.
Imádnivaló mosoly jelenik meg az arcán.
- Addig nem nyugszom, míg a karjaimban nem tarthatlak.
- Akkor jó – mosolygok rá.
Lehajol, magához szorít és forrón megcsókol. Istenem, sosem fogok hozzászokni ehhez a rendkívüli érzéshez.. Imádom.
- Légy jó – simítja végig az arcom.
Még egyszer megcsókolom, aztán földöntúli boldogságban úszva megyek haza.
Szerkesztve makeme_real által @ 2009. 12. 03. 17:04:18
Nem bírok betelni vele, annyira fantasztikus érzéseket kelt bennem. A közelsége, az ölelése, a csókjai… Hihetetlen, hogy nem álmodom.. Hirtelen az ölébe kap, és felültet az asztalra. Lábaimat ösztönösen a dereka köré kulcsolom, úgy élvezem tovább a csókjait. Kezével végigsimítja az oldalam, aztán lassan elenged. Kipirult arccal nézek gyönyörű szemeibe, ő pedig visszahúz szorosan magához.
Nyelvét végigfuttatja az ajkaimon, aztán a nyakamon, én pedig halkan felsóhajtok az érzéstől. Teljesen kiforgat magamból.. Visszatér a nyakamhoz, és hallom, ahogy mély levegőt vesz. Aztán ajkai elnyílnak, és érzem, ahogy hegyes fogait végighúzza a bőrömön. Most.. arra készül, amire gondolok? Igaz volt a sejtésem..?
A következő pillanatban érzem, ahogy fogait a nyakamba mélyeszti. De egyáltalán nem érzem kellemetlennek, sőt.. Felnyögök a furcsa, idegen érzéstől, ujjaimmal a hajába túrok. Utána azonban tompa, szúró fájdalmat érzek. A testem összerándul, kezeim a vállaiba markolnak. Ez már kissé megijeszt.
Lassan elhúzódik tőlem, és érzem, ahogy a vérem egy forró csíkban lefolyik a vállamra. Szemei hirtelen vörössé válnak, és hátrébb lép.
- Ta.. Taku-sama.. mi.. mi van veled? – kérdezem bizonytalanul.
Idegesen nyúl a zsebébe, valamit keres.
- Jobb, ha megyek. Sajnálom.. – mondja nehézkesen.
Most még jobban megijedek – a gondolattól, hogy itt hagy. Nem akarom, hogy elmenjen.. Leugrok az asztalról, és átölelem.
- Ne! Ne hagyj itt..
Felsóhajt.
- De Ao.. Nem megy.. Olyan.. gyönyörű és finom vagy.. a bőröd.. a véred.. nem akarok fájdalmat okozni neked.
Felnézek rá, egyenesen a vörösen izzó szemeibe.
- Nem értelek.. ez csak két kis seb..
- Én nem az vagyok, akinek gondolsz..
Úgy tűnik, megtalálta, amit keresett, mert kezeit kiveszi a zsebéből. Azokból a piros pirulákból van néhány a kezében, amiket rögtön be is vesz. Ismét távolabb lép, és leül a földre, mélyeket lélegezve. Leguggolok mellé, a hátára teszem a kezem, és aggódva nézem. Aztán felnéz rám, vörös szemei az én tekintetembe mélyednek, és megszólal:
- Én.. vámpír vagyok Ao.. Nem hozzád való.. Egy félelmetes és undorító dög..
Tehát igazam volt. Jól sejtettem, most már minden stimmel. A viselkedése, hogy szűkösnek találta az időt, amíg maradhat, a szemei.. Nagyon furcsa, de egyáltalán nem kelt bennem félelmet a tudat, hogy egy vámpír ül alig egy karnyújtásnyira tőlem. Sőt.. Tudva, hogy Taku az, sokkal inkább biztonságot nyújt a gondolat, mint félelmet.
- Nem! – kezdek azonnal tiltakozni. – Ne beszélj így magadról! Biztosan vannak köztetek, akik mindezt elmondhatják magukról, bár még nem sokkal találkoztam.. azaz eggyel sem.. De abban is biztos vagyok, hogy ez rád egyáltalán nem igaz. Gondolj bele, inkább kapszulákon élsz, minthogy embereket ölj. És nem tudom pontosan mennyi ideje, de egy szobába vagyok zárva veled, és még mindig kutyabajom.
- De a nyakad…
- Az most nem számít. Meg tudtál állni, anélkül, hogy kárt tettél volna bennem. Ez nem a te jelzőidre utal..
Lehajtja a fejét, és nagyot sóhajt. Egy pillanatra összeszorítja a szemeit, majd újra kinyitja, és rám néz. Arckifejezése megváltozott, eltökélt lett.
- Mindebben igazad van, de.. soha nem tudhatod, meddig tart ez. Ha a vámpírösztöneim eluralkodnak rajtam, elég egyetlen rossz pillanat, és két percen belül holtan hevernél a földön, ha nem hamarabb.. és ezen nem biztos, hogy úrrá tudnék lenni.. és én ezt nem akarom, nagyon nem akarom..
- De…
- Semmi de – vág közbe. – Lehet, hogy igazad volt ezekben, de akkor is veszélyes vagyok rád nézve.. És nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy ártottam neked..
- De... – kezdem újra, azonban ismét félbeszakít.
- Nem, Ao.. Azt hiszem… Azt hiszem jobb, ha nem találkozunk többet..
Döbbenten figyelem, ahogy föláll, nem tudok megszólalni sem. Lassan kisétál a szobából, le a lépcsőn, aztán már csak a bejárati ajtó nyílását, és bezáródását hallom. Teljesen letaglózva figyelem a hűlt helyét magam előtt.
Nem… ez.. nem lehet igaz..
De igen. Tényleg itt volt, és tényleg elment. De miért? Én megértem, hogy veszélyesnek tartja magát, de én akkor sem érzem magam fenyegetve… Most is inkább csak a helyén érzett üresség bánt, nem az a kis harapás..
Most mi a fenét csináljak?
***
Majdnem az egész napot átaludtam, de még mindig nyugtalannak érzem magam. Unottan bámulom a fejem fölött a plafont, aztán felülök, és bekapcsolom a TV-t. De ez sem tud lekötni. És a zenehallgatás sem. Most még a rajzoláshoz sincs kedvem… maximum az egész lapot beszínezném feketére, na és azzal mit érnék el? Egy fát fölöslegesen vágtak ki.
Pedig ilyenkor este mindenhez meg szokott jönni a kedvem, most mégis távol maradnak tőlem a pozitív gondolatok.
Lehet, hogy a hiánya..? Nem. Ki kell vernem a fejemből. Muszáj..
Egy óra múlva feladom a szenvedő vergődést. Lerúgom magamról a takarót, és felöltözök. Már jó néhány órája besötétedett odakint, tökéletes az időzítés. Nem érdekel, mit fog szólni, csak hadd lássam…
Amint elkészülök, már rohanok is le a lépcsőn – és így kis híján elsodrom az anyámat, aki éppen fölfelé indult.
- Hová, hová? – kérdezi.
- Szia, anya. Oda, ahová eddig is.
Tekintete szigorúvá válik, és lassan megrázza a fejét.
- Nem, szó sem lehet róla. Apáddal láttuk ma a hírekben, hogy valakit brutálisan összevertek ott tegnap. Semmi esetre sem mehetsz egy ilyen helyre..
Ezen egy kissé felkapom a vizet.
- Márpedig igenis oda fogok menni! Rég elmúltam 18 éves, azt csinálok, amit akarok, és oda megyek, ahova akarok. És én most vissza fogok oda menni, mert fontos dolgom van.. És ebben még te sem akadályozhatsz meg, anya!
Azzal elcsörtetek döbbent anyám mellett, és az apám nappaliból kiszűrődő méltatlankodó kiabálásával mit sem törődve rontok ki az utcára. Futva indulok meg a célom felé, úgysem érnének utol soha.
Ilyen tempóban viszonylag gyorsan odaérek. Tekintetemmel rögtön őt keresem az ajtónál, de nincs ott. Sebaj, hátha megint bent van.. Lélekszakadva rohanok be az épületbe, de bent sem találom. Alaposan átnézem a tömeget, de Takunak se híre, se hamva.
Utat török magamnak a tömegben, hátha csak figyelmetlen vagyok. Itt kell lennie.. Lehet, hogy mindjárt előtűnik a semmiből, és nevetve közli, hogy mennyire naiv vagyok, amiért elhittem a tegnapit… Ugye így lesz..?
Ehelyett hátulról kap el valaki. Egy pillanatra felcsillan a remény, de a tömény alkoholszagú lehelet erősen ellene szól.
- Most pedig szépen kijössz velem, úgy, mintha minden rendben lenne. Világos, kicsikém? – hallok egy bizonytalan hangot magam mellett.
Nyomatékul szolgál, hogy egy kés, vagy bicska, vagy tudom is én hogy mi hegye ékelődik a bordáim közé. Lassan bólintok, aztán elindulok az ajtó felé. Már nem szegez a hátamnak semmit, hiszen túl feltűnő lenne, de érzem, hogy szorosan mögöttem jön. Ez remek. Már megint sikerült nyakig süllyednem a trutyiban…
Az épületből kiérve két utcával arrébb taszigál, egy igen gyérül kivilágított kis utcába. Amikor szembefordít magával, meggyőződhetek róla: valóban a két nappal ezelőtti seggfejek egyike az. Szerencsére a kisebbik.. Így legalább van esélyem. Elég egy jól irányzott rúgás középre és..
..és már meg is jelenik a másik is.
- Helló, szépségem – jelenik meg a szokásos gusztustalan vigyor az arcán. – Hiányoztam?
- Körülbelül annyira, mint egy púp a hátamra – morgom.
Egy lépéssel mellettem terem, vastag ujjaival durván a hajamba markol, úgy rántja hátra a fejem.
- De nagy a szád, kicsike.. Szomorú, hogy most teljesen védtelen vagy, nem? A kis barátod még csak ide sem tolta a képét ma este… Pedig milyen kár érted.. a szép kis arcod biztos sok mindenkit elvarázsol.
Micsoda? Nem csak nincs itt hanem.. nem is volt? Vajon mi lehet vele? Hol lehet most? Remélem nincs semmi baja és nem ment el.. azt nem bírnám ki.
A másik disznó is beszélni kezd.
- Viszont a minap nagyon csúnyán engedetlen voltál, és mi nem szeretjük az engedetlenséget. Nagyon nem szeretjük..
A nagyobbik elengedi a hajamat, és ismét megmutatja, hogy a pofonja még mindig ugyanolyan erős, hacsak nem erősebb. Szerencsémre azonban ott van közvetlenül mögöttem a fal, így még idejében meg tudok kapaszkodni. De érzem a vér fémes ízét a számban..
Nem túl jó jel, hogy most nem a testi élvezetekre mennek, sokkal inkább arra, hogy eltegyenek az útból. Vagy a kettőt egyszerre. De akkor már inkább a másodikat… Furcsa, de még most is arra gondolok, látom-e újra Takut. Most már két dolog miatt is van okom kételkedni a találkozásban. Az egyik ő maga, a másik ezek ketten..
Kissé felbátorodok, ha már úgyis alig van esélyem ezek ellen, legalább okozzunk egy kis kárt. Mivel ismét közelebb lép hozzám, hirtelen szembefordulok vele, és teljes erőmből felhúzom a térdemet, egyenesen a lábai közé. Még a szemei is szétállnak.
- Dögölj.. meg.. – nyögi fájdalmasan.
Mielőtt elvágódna, újra a hajamba kapaszkodik, így engem is leránt magával a földre. Amilyen gyorsan csak tudom, kirántom a markából a hajamat, és elhúzódok a fetrengő szerencsétlentől. Csak az a baj, hogy egy pillanatra megfeledkezem róla, hogy ketten vannak.
Levegőt venni sincs időm, a másik máris olyan erős ütést mér a tarkómra, hogy a betont is lefejelem. És eléggé erőset ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletemet is.
Ijesztő, hogy az utolsó gondolatom is csak Ő tud lenni.
Szerkesztve makeme_real által @ 2009. 12. 01. 23:20:54
Csak nehezen sikerül rávennem magam, hogy elszakadjak a rabul ejtő tekintetétől, és arra koncentráljak, amit mond.
- Pedig már ki is szúrtak, drágám – mondja, miközben hátranéz. – De most nem adlak nekik…
Finoman végigsimít az arcomon, én pedig reflexszerűen a kezéhez simítom az arcomat. Aztán én is mögé tekintek, és látom, hogy azok ketten még mindig minket bámulnak. Egy pillanatra felvillan bennem a gondolat, hogy mit csinálnának, ha sikerülne elkapniuk…
- Mit fognak vele csinálni, ha elkapnak? – kérdezem kicsit félve.
- Semmit, ugyanis ma este biztos, hogy nem nyúlnak hozzád – feleli megnyugtatóan.
- Köszönöm.
Ösztönösen a védelmet nyújtó karjai közé bújok, ő pedig átölel. Egyértelműen úgy érzem, ezt egy életen át el tudnám viselni.
- Hogy hívnak? – néz le rám.
- Aoi Fujiwara.
- Én Takumi Asato vagyok.. de szólíts csak Takunak – mutatkozik be ő is.
Azzal lehajol és lágy csókot nyom a nyakamra – oda, ahol tegnap akart… megharapni, vagy nem tudom mit csinálni. Bizsergő érzés fut végig a testemen, és halkan felsóhajtok. Mosolyogva enged el és néz újra rám.
- Ao.. nekem dolgozni kell, de kérlek, maradj a közelemben – mondja.
Nem egészen fogom fel rögtön a szavait, kell egy kis idő, míg magamhoz térek a hirtelen jött érzéstől. De végül sikerül rábólintanom. Ő visszaáll a helyére, én pedig leülök az egyik fotelbe nem messze tőle.
Furcsa, de a két alakot nem látom többször felbukkanni. Nem mintha hiányoznának... Inkább azzal töltöm az időmet, hogy lopva Takut nézem. Amikor felém néz, elkapom róla a tekintetem, de egyébként azt figyelem mit csinál. Lenyűgöz az a hűvös nyugodtság, amivel elintézi a sok kakaskodó idiótát.
Legközelebb már csak arra leszek figyelmes, hogy előttem áll. Keze az állam alá csúszik, és felemeli a fejem.
- Ha nincs kedved táncolni, akár mehetünk is.. Hazakísérlek, nehogy beléd kössenek út közben.
Elmosolyodom, és nem csak azért, mert annyira lehengerlően néz ki – eredeti a szöveg, de nem a leg bevehetőbb.
- Mehetünk – felem.
Felállok, ő pedig fél kezével a derekamat átölelve kísér ki az épületből.
***
A hazafelé tartó út kezdeti része néma csendben telik. Nem igazán tudok mit mondani, és egyébként is lekötnek a vele kapcsolatos gondolataim.
- És.. sokszor jársz bulizni? – töri meg a csendet.
Inkább az őszinteség mellett döntök.
- Hát.. nem igazán.. nem annyira nekem való.
- És.. akkor mit szoktál csinálni szabadidődben?
- Többnyire.. – Na most meg mit mondjak… oké, maradjunk őszinték. – rajzolok.
- Oh, egy ifjú művész – vigyorodik el.
Érzem, hogy kissé elpirulok, ezért inkább lehajtom a fejem. Nem szoktam hozzá ehhez a jelzőhöz, a szüleim folytonos nógatása mellett.
- És.. te? – igyekszem terelni a témát.
- Én.. hát.. gitározok.
Felcsillan a szemem és ránézek.
- Tényleg? Milyen gitárod van?
- Akusztikus és elektromos is. Imádom őket.
Muszáj mosolyognom. Én meg őt imádom..
- Az jó. Biztosan jól zenélsz.
- Hát.. elmegy.. mondjuk.
Elhúzom a számat, amikor látom, hogy hazaértünk.
- Itt vagyunk – állok meg a kapu előtt.
- Rendben. – Karját a derekamra csúsztatja, és közelebb húzva magához hajol le. – Félsz tőlem?
Arca vészesen közel van az enyémhez, a száját mindössze néhány milliméter választja el az enyémtől, a szavakat szinte az ajkaimra súgja. És mindeközben mélyen a szemembe néz azokkal a furcsa, de mégis olyan gyönyörű szemeivel. Teljesen elvarázsol..
- Még nem tudom biztosan – felelem őszintén, elhaló hangon.
Elmosolyodik, úgy tűnik, tetszik neki a válaszom. Ajkaival egy pillanatra súrolja a számat, piercingjének hideg érintése éles ellentétben áll a bennem tomboló forrósággal.
Elhúzódik tőlem, de a derekamat továbbra sem engedi el. Rosszul érint a gondolat, hogy most elváljak tőle. Úristen, mi van velem?
De aztán felvillanyoz egy hirtelen jövő felfedezés: a szüleim autójának se híre se hamva. Eszembe jut valami, de.. Nem, nincs de. Egyszer élünk, nem?
- A szüleim még nincsenek itthon, ami azt jelenti, hogy nem is lesznek. Nem jössz be?
Aranyszínű szemei felcsillannak, de mielőtt válaszolna, az eget kezdi kémlelni. Nem igazán értem, de nem szólok semmit. Mosolyogva néz vissza rám – és az én szívem már megint kezd megőrülni.
- Még egy-két óráról lehet szó.
Az én arcomon is felragyog egy mosoly, aztán megfogom a kezét, és magam után húzom az ajtóhoz, aztán előkaparom a kulcsomat. Szégyellem a fényűzést, amiben az anyámék élnek, de nem tudok ellene tenni.. Remélhetőleg nem fog odafigyelni, és majd csak a szobámban néz körül. Az a legkevésbé sem hivalkodó.
Kinyitom az ajtót, és bemegyünk. Igyekszem a lehető leggyorsabban átvezetni a házon a lépcsőhöz, és kényszerítem magam, hogy ne nézzek hátra. Így legalább nem tudom, alaposan körülnéz-e..
Kimondhatatlanul megkönnyebbülök, amikor felérünk a szobámba. Belépek, és ő is követ. Itt már látom, hogy körülnéz, de a szobám egy átlagos 19 évesé, nem a dúsgazdag szülők 19 éves fiáé.
- Szép szobád van – mosolyog rám.
- Köszi.
Rögtön lecsap az asztalomon heverő mp3-lejátszómra, és találomra elkezdi hallgatni a zenéket. Aztán felvont szemöldökkel, elismerő tekintettel néz rám.
- Majdnem ugyanazokat hallgatod, mint én.
- Ez már remélem egy jó pont – mosolyodom el.
Visszamosolyog, én pedig kiteszem a telefonom a zsebemből a polcra.
- Hát ez mi? – kérdezi közben. – Hű…
Megfordulok, hogy megnézzem, mit talált. Érzem, hogy menthetetlenül elvörösödök, amikor rájövök, hogy a rajzomat tartja a kezében. A róla készült rajzomat..
- Semmi! – ugrok oda gyorsan és a papír után kapok. – Inkább tegyünk úgy, mintha meg sem láttad volna.
Ő azonban mosolyogva elhúzza előlem a lapot.
- Eszemben sincs. Gyönyörűen rajzolsz.
De hát őt rajzoltam le, annak ellenére, hogy.. megengedte volna, vagy mi. Ez annyira.. nem is tudom..
- Dee, add csak ide – nyúlok érte újra, de ő könnyedén a magasba emeli, ahol már nem sok esélyem van az elérésére.
Azért én csak megpróbálom. Lábujjhegyre állva nyújtózok a papírért, mire az arcán elégedett mosoly jelenik meg. Rövidesen én is ráeszmélek, hogy az arcunk így ismét túl közel került egymáshoz.
Fogalmam sincs, mi motivál, de eszembe jut valami. Egy trükk, amivel elterelhetném a figyelmét. Vagy már rég nem is arra a szerencsétlen lapra megy ki a játék? Nem tudom, de az biztos, hogy én már nem igazán a rajzomat akarom, hanem valami sokkal másabbat.
Kezemet finoman az arcára csúsztatom, hogy közelebb húzhassam magamhoz, aztán – bár a testem minden egyes porcikája még a gondolattól is remeg – eltökélten megcsókolom. Az érzés viszont olyan elképesztő hatással van rám, hogy nem is elégszem meg egyetlen csókkal. Pedig nem szoktam telhetetlen lenni, de most határozottan úgy érzem magam..
Ő először meglepődik, de aztán halkan, édesen felmorran. A rajzomat az asztalra helyezi, aztán átölel, és viszonozza a csókjaimat. Érzem, hogy a szívem eszeveszetten kalapál, én pedig csak egyetlen dolgot akarok jelen pillanatban: még többet belőle.
Körülnézek a hatalmas teremben, tekintetem bejárja az egész tömeget körülöttem. A legtöbb normálisnak néz ki, a tipikus elit családok elkényeztetett pénzszóró gyerekei. De némelyik első ránézésre igencsak elvetemült figurának tűnik. Bár az emberek nagy része egyébként is egymás után dönti le a torkán az erősebbnél erősebb italokat, de vannak, akik még ezt is felülmúlják. Látom, ahogyan az egyik sötét sarokban megbújva egy kisebb csoport tagjai egymás takarásában – mivel természetesen tiltott – veszik be a félreismerhetetlen tablettákat. Ráadásul még lányok is vannak köztük. Undorító.
És hogy mégis mit keresek én egy ilyen helyen? Természetesen a szüleim miatt vagyok itt. Kilenc éve azt hallgatom, hogy miért nem lógok a „hozzám hasonló” korombeliekkel, hát most megkapták. A város legfelkapottabb és legmenőbb helyére tettem be a lábam. Jelenleg persze a gatyájukat telecsinálva ülnek otthon, hiszen ők nem egészen egy ilyen helyre gondoltak. Nem mintha nagyon érdekelne.
Kezd elegem lenni ebből az ücsörgésből. Jól kifogtam az est programját – semmi pörgés, csak valami idióta, unalmas, és andalító zene megy. Lehet, hogy inkább fel kéne hívnom egy normális embert, hogy jöjjön ide. Még mindig jobb, mint egyedül. Sőt… jobb esetben elhív máshová, és akkor megszabadulok ettől a helytől.
Fölállok a bárszékről, aztán a mosdók felé veszem az irányt, hátha ott csendesebb. Azért nem ártana hallani is, mit mondanak a vonal túlsó végén. Már majdnem el is érném a megcélzott helyiséget, amikor egy kéz ragadja meg hátulról a karomat. Egy pillanatra megörülök, hátha egy ismerős már itt van, csak én nem tudtam róla. Ám megfordulva csalódnom kell – csak két részeg, alkoholtól bűzlő egyeddel találom szembe magam. Attól a szánalmas tablettás csoporttól váltak le. Újabb rossz pont, hogy túl közel állnak hozzám, és nemigen férnék el köztük, tekintve hogy mindkettő elég nagydarab – a tipikus, szteroidokkal felfújt vadállatok közé tartoznak.
- Helló, édes – vigyorog rám undorítóan az egyik. – Nem kérsz egy kicsit?
Jobb kezét felém nyújtja, tenyerén három apró, kör alakú, világoskék tabletta hever. Csak nem gondolja, hogy elfogadom?
- Kösz nem.
Erre a másik, aki történetesen nagyobb darab, lebiggyeszti az ajkát, de a tablettát kínáló arcán ezzel szemben ördögi vigyor jelenik meg.
- Ó… Pedig mi csak meg akartunk kímélni az esetleges kínoktól – mondja a nagyobbik.
Szemeim hatalmasra nyílnak, mire a tablettás szólal meg, hogy kiegészítse a szintén undorító haverja gondolatmenetét.
- De ha te szereted, ha fáj… úgy is jó lesz.
Aztán, mielőtt még akár meg is nyikkanhatnék, erősen megfogják mindkét karomat, és nagy röhögések közepette beráncigálnak a mosdóba. Reménykedem, hogy valaki meglátja ezt, és segít, de akkor természetesen senki nem fordul felénk.
A rémülettel vegyes döbbenettől hirtelen megmozdulni sem vagyok képes.
- Na mi van kicsikém, félsz? – kezd el nevetni a kisebbik darab.
Igyekszem rátalálni a hangomra, és bár elég remegőre sikeredik, legalább megtalálom.
- Ha.. hagyjatok…
Úgy tűnik azonban, hogy hibát vétettem. A nagyobbik felemeli hatalmas kezét és lekever egy pofont, de akkorát, hogy majdnem a fal adja a másikat – mindenesetre így is a mosdó csempéjén találom magam. Ekkor kinyílik az egyik fülke ajtaja, és hallom, hogy valaki felénk közeledik. Közvetlenül ezután egy mély hang is kapcsolódik hozzá.
- Mi a nagy helyzet?
Fölemelem a fejem és ránézek. Egy magas és különös fiú áll a két disznó mögött. Bőrnadrágban, fekete rövid ujjúban, mindkét csuklóján bőr karkötő. Az alsó ajkát egy piercing ékesíti, és arca jobb oldalán egy furcsa tetoválás is díszeleg. Felsőtestén, a két részeggel szemben, nem domborodnak fölösleges izmok, mégis valahogy… sugárzik belőle a nyers erő.
- Közöd hozzá? – lép közelebb hozzá a nagyobbik. – Keménykedni akarsz, öcsi? Oké… állok elébe.
Ő viszont hűvös nyugalommal felel.
- Ne legyen ilyen nagy a szád… Húzzatok kifelé, de mint a villám.
- Takarodjá’ az ajtóhoz, neked ott van dolgod – felesel tovább az idiótája, de ezúttal ütésre emeli a kezét.
Különös megmentőm mindkettőt megszégyenítő erővel kapja el a kezét, mielőtt az elérné őt.
- Na EZT nem kellett volna – ingatja a fejét.
Egyetlen mozdulattal a kezét hátracsavarva bénítja meg, mire a másik is ráveti magát. Azaz csak akarná, ha nem intézné el egy pofonnal. Aztán mindkettőt karon ragadja, és kiviszi őket. Én addig hatalmasakat nyelve és szaporán véve a levegőt próbálok nyugalmat erőltetni magamra.
Egy perc múlva nyílik az ajtó, és a megmentőm tér vissza.
- Jól vagy? – lép oda hozzám.
- Pe.. persze.
Felém nyújtja a kezét, én pedig a segítséget elfogadva állok fel a földről. Csak most észlelem, milyen magas, legalább húsz centivel nagyobb nálam. Már éppen meg akarnám köszönni neki, hogy segített, amikor látom, hogy a tekintete egyetlen pontra szegeződik – a nyakamra. De ha már a tekintetnél tartunk, a szemei… milyen furcsák. Ahol fehérnek kéne lennie, ott szürke, az írisze pedig aranyszínű. Nem, döbbenek meg, már nem arany. Hanem vörös.
Megigézve figyeli a nyakamat, aztán lassan lehajol. Lélegzetvisszafojtva várom, mi következik. Sikítani nem merek, sőt, valahogy nem is akarok. Kissé megrémít a viselkedése, de nincs halálfélelmem. Pedig, amikor ajkai elnyílnak, és két hegyes valami nyomódik a bőrömnek, az ösztönöm azt súgja, közel járok hozzá. Két hegyes fog?! És a szemei… Nem, az nem lehet…
Ekkor hirtelen hátralép, és megrázza a fejét.
- Bocs.
Aztán sietve a zsebébe nyúl és egy fura tartóból három szem piros pirulát vesz elő, amiket aztán gyorsan be is vesz a szájába. Aztán a földre rogy, és mélyeket lélegzik.
Piros pirulák, két tűhegyes fog, és ilyen furcsa szemek… Ez lehetetlen. Vagy mégsem?
- Talán az lesz a legjobb, ha most hazamész – zökkent ki szavaival a gondolataimból.
Addigra már előttem áll.
- Igen… Igen, azt hiszem – bólintok gyorsan.
- És máskor vigyázz az idejövetellel. Ezek a baromarcúak szinte törzsvendégek, és kétlem, hogy emiatt az incidens miatt holnap kihagynák az ittlétet – magyarázza, miközben kikísér. – Most biztosan elmenekültek, de azért jobban örülnék, ha taxival mennél haza.
- Rendben – egyezek bele azonnal.
Végig magamon érzem figyelő tekintetét, míg leintek egy taxit, és beszállok. Egészen addig, amíg el nem tűnök a látóköréből.
***
Egész hátralévő éjszaka nem aludtam, mert nem tudtam. És nem is akartam. Csak a rejtélyekkel teli megmentőmön járt az eszem, ugyanúgy, ahogy most is. A szüleim természetesen ébren várták meg hazaértemet, de nem fűlött fogam hozzá, hogy beszámoljak a történtekről. Még a végén elráncigálnának a rendőrségre, hogy feljelentést tegyek. Így hát biztosan tudom, hogy nem is fogom nekik elmondani.
Viszont abban is biztos vagyok, hogy ma este visszamegyek oda. Nem érdekel, ha szar a zene, az sem érdekel, ha hülyék az emberek, és az sem, ha ott lesz az a két elvetemült is. De ott akarok lenni, mert… Mert ott akarok lenni.
Egész nap csak fel-alá járkálok, és nem bírok magammal. Öt percenként figyelem az órát, de az idő nagyon lassan vánszorog. Azonban hamar rájövök, mivel üssem el az időt: leülök a szobámban, bekapcsolom a kedvenc zenéim közül is az egyik legjobbat. Aztán előveszek egy papírt, ceruzát ragadok, és a szemeimet behunyva felidézem magam előtt az arcát – majd rajzolni kezdek.
Teljesen belemerülök a rajzba, így észre sem veszem, hogy egy órával később kinyílik a szobám ajtaja. Csak akkor eszmélek föl, amikor megérzem, hogy valaki áll mögöttem. Gyorsan fejjel lefelé fordítva lecsapom a rajzomat az asztalra, és fölnézek. Az anyám az.
- Kisfiam, apáddal fél óra múlva vacsorázni megyünk. Nincs kedved velünk jönni?
- Nem, anya. Ma megint elmegyek.
- Megint? Oda? – sápad el.
- Igen. De nem kell aggódnod, a védelem remekül biztosítva van – mosolyodom el a gondolatra is.
- Jó, rendben… De nagyon vigyázz, kérlek. Lehet, hogy nem jövünk haza, mert apád a fejébe vette, hogy aludjunk ott egy hotelben. Tehát inkább biztos… De akkor majd holnap délután találkozunk.
Türelmesen bólogatok. Megpuszilja a fejem tetejét, aztán kimegy. Amint becsukódik az ajtó, visszafordítom a lapot. Egészen elégedett vagyok az eredménnyel. Egy kissé átalakítottam – a rajzon fenyegetően vicsorog, két hegyes foga remekül kilátszik. Még lesz rajta tökéletesítenivalóm, de nagyon élethű lett.
Ránézek az órára, és látom, hogy az már fél kilencet mutat. Gyorsan felpattanok, és feltúrom a szekrényemet. Kiválasztok egy szűk, fekete farmert, meg egy pólót, aztán zsebre vágom a szükséges holmijaimat. Szerencsére melegek az éjszakák, így nem kell különösebben felöltözni.
Meg sem várom, hogy a szüleim elmenjenek. Lerohanok a lépcsőn, ki az előszobába. Elteszek egy kulcsot, aztán bekiáltok nekik a nappaliba.
- Elmentem!
Választ sem várva megyek ki az ajtón, és a nyugodt tempónál valamivel sietősebben indulok el – így fél órát vesz igénybe, hogy odaérjek. Út közben egyetlen pillanatig sem jut eszembe, hogy az a két disznó tegnapról bárhol az utamba kerülhetne. De még a szórakozóhely előtt sem – ott ugyanis más köt le. Nevezetesen a csalódottság, hogy áll ugyan egy kidobó fiú az ajtónál, de az a legkevésbé sem Ő.
Sebaj, gondolom, próba, szerencse.
Aztán be is megyek. És csak ekkor tudatosul bennem a tegnapi incidens, ugyanis belépve azonnal meglátom a tegnap kettő állatot. Az a baj, hogy ők is észrevesznek engem, sőt, el is indulnak felém.
A következő pillanatban azonban két kéz simul a derekamra, és kicsit arrébb húzva a falhoz nyom. Fölnézek, hogy lássam ki az, és a sejtésem beigazolódik: Ő áll előttem teljes életnagyságban. Most aranyszínben csillogó szemei az arcomat fürkészik.
- Hát nem tanultál a tegnapiból? – kérdezi.
- Úgy tűnik, valami más jobban érdekelt.
Furcsa, de csak arra tudok gondolni, hogy milyen jóképű.
Szerkesztve makeme_real által @ 2009. 11. 29. 21:20:03
