- Készen vagyok, köszönöm szépen – mondom, és elindulok felé. Valahogy maguktól visznek a lábaim közvetlenül elé. Annyira közel van, hogyha magam előtt próbálnám összezárni a szárnyaimat, ő köztük lenne.
- Semmiség – válaszolja és int, hogy álljak még közelebb. Meg is teszem, és ő… ezt hívják ölelésnek? A feje a hasamnál van, kicsit talán fentebb. Karjai a fenekem felett ölelnek, de még nem a derekamat. Juj, de fura érzés ez!
- Mit szólnál hozzá, ha eljönnél velem a sportcsarnokba?
- Hová? - kérdezek vissza értetlenül. Sport… micsodába? Biztosan hallottam már ezt a szót, de mit is jelentett…?
- Ahol az emberek sportolni szoktak. Én úszni járok oda. Eljönnél velem? - Ja, igen! Tényleg! Láttam is ilyet! Nagy, ijesztő épület- De… úszni?
- De... én... nem tudok úszni – dadogom köldökig pirulva. Milyen kellemetlen ez… oké, hogy ő vízdémon, és biztosan otthon van a vízben, de akkor is!
- Megtanítalak. Nem nehéz. – Arcomra simít, miközben mosolyog. Olyan szép a mosolya… de mi van, ha…
- És ha...
- Én pedig vízdémon vagyok, nem engedem, hogy bármi bajod essék. Először elmegyünk, veszünk neked egy fürdő alsót. Hidd el, nem lesz semmi gond, sőt, élvezni fogod. - Fürdő alsó? Akkor… nem nadrágban leszek…?
***
Azt mondja, boltba megyünk. Igen, igen! A bolt tudom, hogy micsoda, sokszor figyelem az ilyen helyeket. De… ilyenben még nem voltam, csak kintről láttam! Sok ruha… ruhásbolt. De belül olyan muris minden! Van itt forgó… ahh, mi a neve azoknak a nem igazi embereknek, amiket felöltöztetik? Nem fog eszembe jutni!
PRÓBABABA! Igen! Szóval itt az még forog is! Nagyon jó! Csupa, színes fény minden és szebbnél szebb ruhák vannak! Néha Loren azért szól, hogy ne maradjak le. Nem tudom, itt mindenki olyan kedvesnek látszik. A férfiak és a nők is kedvesen mosolyognak, némelyik bólogat is, miközben végignéz rajtam. Először ijedten néztem oldalra, hogy talán nem rejtettem el a szárnyaimat?! De… elrejtettem őket. De akkor miért bámulnak? Mindegy.
Az alsó, amit közösen választunk fehér, és citromsárga virágon vannak rajta. Nagyon vicces és kifejezetten kényelmes is! Sőt, azt hiszem, jól áll, bár nem nagyon volt még rajtam ilyen emberi ruha. Loren szerint köntös is kell, mert megfáznék, de amikor ezt mondta, olyan furán csillogott a szeme… hm. Biztos ez a sok fény zavarja szegény!
Aztán azt mondja, hogy menjünk a városon. Én persze boldogan bólogatva egyezek bele, és ahogy kilépünk, engedelmesen megfogom a kezét. Meglepetten pillant rám, én pedig mosolyogva nézek fel rá.
- Így nem tudok elkóborolni - mondom neki, kicsit oldalra billentve a fejem.
- Igen, igazad van - helyesel, és erősebben szorítja a kezem. - Mióta élsz az emberek világában? - kérdezi kicsit halkabban.
- Hát… nem is tudom. Egy ideje már. A testvéreim szerint az volt a legésszerűbb, hogy én jöjjek ide, mert én vagyok a legártatlanabb. - Kicsit szomorúan folytatom. - De azóta nem is látogattak meg, és haza sem mehetek - sóhajtok fel. - Mindig csak rossz szellemek és démonok vesznek körbe. Néha akad egy-két angyal, vagy jószívűbb démon, mint te. - Hálásan nézek fel rá. - Az Úr mindig azt mondta, hogy én veszélyes vagyok - sóhajtok fel, ahogy eszembe jut a sok rágalom, amit a társaimtól kaptam. - Azt mondták, hogy azért, mert ilyen tiszta a szívem, engem a legkönnyebb megfertőzni az angyalok között. Szerinted is így van? - nézek rá újra.
- Nem tudom. Az biztos, hogy a démonoknak jó, ha olyan ártatlan lényeket cserkésznek be, mint te. Ezért is lenne jobb, ha egy darabig velem maradnál - mondja bölcsen, de nekem eszembe jut valami.
- De, Loren. Te is démon vagy. Te nem akarsz becserkészni?- kérdezem, az ő szavát használva a dologra, ő pedig megáll. Kíváncsian, félrehajtott fejjel pislogok rá, ő pedig eleinte kicsit meglepetten néz rám, de aztán felnevet.
- Nekem nincsenek ilyen céljaim - mondja, miután kinevetgélte magát. Megnyugodva, vidáman lépkedek utána.
Nem sokkal később, miután megcsodáltam egy pár színes, mozgó kirakatot, megpillantom azt a nagy és félelmetes épületet, de belépve már nem is olyan rossz. Hatalmas terek, oszlopok, díszek, kifejezetten szép minden, és kellemes, megnyugtató idebent. A levegő is más. Talán nem is tudom… otthon is vannak ilyen, kicsit párás helyek, de ez kifejezetten kellemes. Loren egy asztalhoz sétál, gondolom, most fizet. Én addig elmerülök az oszlopok tanulmányozásában. Kifejezetten tetszenek!
- Gyere - szólít meg halkan, mire engedelmesen indulok meg utána, gondolom, most megyünk az öltözőbe. Szeretem kihallgatni a halandókat, de csak az utcán, Belépni nem szoktam sehova, mert sosem tudom, hogy mit látok, és leskelődni nem szeretek.
Miután átöltöztünk, Loren megy elöl. Olyan jól áll neki ez az alsó… csodálva, csillogó szemekkel figyelem izmos lábait… hasfalán pedig már kicsodálkoztam magam az öltözőben. Olyan szép lény. Hihetetlen, hogy ilyen külsővel valaki a démonok családjába tartozzon!
- Itt is vagyunk - szakít ki gondolataimból Loren, talán kicsit későn, ugyanis nekimegyek. De mivel megfordult, már a mellkasának. Juj, de izmos, és milyen selymes a bőre!
Először megkér, hogy üljek a medence partjára. Ő beáll elém, de a vízben, és finoman locsolja a lábamat, és a testemet, mert ez a víz egy kicsit hidegebb, és nehogy megfázzak. Én már most nagyon jól mulatok, mosolygok rá, hagyom, hogy simogasson, bár tény, hogy már nyakig pirultam, olyan jó érzés, ahogy hozzám ér. Aztán egyszer csak közli, hogy most beleemel a vízbe, de ne rémüljek meg, csak ne engedjem el a nyakát. Nos, ez meg is történik, de azért kicsit megijedek, mikor nem ér le a lábam.
- Loren - nyöszörgöm a nyakába kapaszkodva, de ő ölel, tart, így még csak a nyakam sem éri víz. Most viszont legalább egy magasak vagyunk.
- Mondtam, ne félj - suttogja megnyugtatóan. - Fogd a kezem erősen, és próbálj mozogni a vízben.
És így megy el a nap! Egy idő után sikerül feloldódnom, és már nevetgélek, sőt, siklani is tudok, hála neki! Bár igaz, hogy kicsit fura érzés volt, hogy a derekamat ölelte, néha a fenekemre vezette a kezét, de ez biztos a gyakorlatok miatt kell! Igen! Teljesen biztos! De egyidő után érzem, hogy kicsit fázok, ezért szívesen megmosnám magam a zuhanyzóban meleg vízzel. Ezt jelzem is Lorennek, aki beleegyezik, és én elsietek a mosdók felé.
Benyitok, és ami fogad, azt nem tudom megemészteni azonnal, sőt, felfogni sem. Két férfi… azt hiszem, ez a csók. És milyen szépek mindketten. Olyan… furcsa érzés. Rám pillantanak, és mosolyogva csalogatnak, de megijedek. Loren! Rohanok vissza megmentőmhöz, és meg is találom. A medence szélén ülve vár. Meglepem, amikor a nyakába ugrok, és ölelem… ölelem…
- Mi történt, angyal? Bántottak? - kérdezi. - Üldöz valaki? - Megsimogatja a hátamat, mire felnézek rá.
- A mosdóban volt két férfi és azt hiszem, csókolóztak, de… - Megfogom a kezét, és minden teketória nélkül vezetem az ágyékomhoz. - Miért lett megint ilyen? - kérdezem könnyes szemekkel. Még sosem éreztem ilyet, ehhez hasonló volt a lakásán, de soha, senki nem beszélt nekem erről, csak azt mondták, hogy tudni fogom, ha eljön az ideje. De mi ez, és mit kellene tennem, hogy jobb legyen? - Olyan fura… ki akar ugrani a szívem, és ott lent is… keményebb… és… mit csináljak, Loren? Megígérted, hogy beszélünk erről - szipogom elkeseredetten. - Ez ugye nem betegség?
- Nekem nincs otthonom – suttogja halkan, elszontyolodva, mire feltekintek az égre, és úgy válaszolok.
- Mindenkinek van egy otthona. Csak te még nem találtad meg – reszketegen felsóhajt, mellkasomhoz bújva azonnal el is nyomja az álom.
Elmosolyodom, és megcirógatom kis arcát, ahogy hazafelé viszem, ruganyos, könnyed léptekkel, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Otthon Esmus szabályosan beleereszti az összes körmét a lábamba, így kezemben az angyallal, és lábamon a macskámmal megyek a hálóba.
Átöltöztetem gyenge kis testét, és az elém táruló látvány erős remegést kelt bennem. Milyen gyönyörű, hihetetlen, sehol egy folt, karcolás, arányos kis test, édes és törékeny... Szakértő mozdulatokkal átöltöztetem, és betakargatom, majd elszaladok adni Esmusnak enni, mivel az angyal ruháit kezdte el rágni.
Visszajövök, és látom, hogy még mindig alszik. Arca kisimult és nyugodt, egyetlen sötét árny sem telepedett arcának makulátlan fehérségére. Próbálom hűteni arcának bőrét, és kellemes hűvöst szétárasztani testében. Így ülök mellette egész este, vigyázva álmát, gyönyörködve szépségében.
- Felkeltél, angyal? - kérdezem, mikor fejét mozgatni kezdi. Megijed közelségemtől, és hátrálna, vagyis inkább csúszna, de fájdalom csap fel végtagjaiban s hasában, így nyögve visszahullik a paplanra.
- Ne mozgolódj, még nem vagy teljesen jól – suttogom, mire kis teste megremeg, és összébb húzódik egy pillanatra. Halványan elmosolyodva simítok végig pillanatokra az arcán. - Nem foglak bántani, ne félj tőlem.
- Ki vagy te?
- A nevem Loren. Vízdémon vagyok.
- Vízdémon? Azt hittem, te is angyal vagy. Olyan szép vagy... - vallja be őszintén, én pedig mosolyogva mérem végig. Bókot kaptam, egy igazit, őszintét.
- Köszönöm, de az én külsőm a tiédhez nem ér fel. Hogy szólíthatlak?
- Akari vagyok, a tisztaság és derű angyala. És köszönöm a bókot.
- Tisztaság? Akkor ezért éreztem olyan kellemesnek az erődet – felelem, majd felállva az ágyról lepillantok rá. Ezüstös haja elterül a párnáimon, szinte egybeolvad a takaróval, ami Őt simogatja minden egyes mozdulatánál.
- Hozok neked inni. Addig ne mocorogj sokat – kérem meg, nem azért, mert nem szeretném, ha összevérezné a lepedőt, hanem azért, mert nem akarom, hogy rosszul legyen.
Mikor visszajövök, látom, hogy az arca tiszta vörös, én pedig meghökkenek egy pillanatra. Láza nem lehet, kigyógyítottam belőle, és ha nincs valami mágikus sérülése is, akkor nem szabadna, hogy vörös legyen...
- Itt van a... Mi a baj? Vörös vagy, és...
- Te levetkőztettél engem – suttogja, mintha valami szörnyűséget követtem volna el.
- Csupa mocsok és vér voltál. Sajnálom, nem volt választásom. Ennyire zavar? - odamegyek az ágyhoz, kezemben a pohár vízzel, és érdeklődve figyelem vörös kis arcát.
- Ne... nem... csak én még soha... senki előtt...
- Létezik, hogy ezt a szép testet én láttam először teljesen meztelenül? - kérdezem teljesen meglepve, és mikor pirulva bólint egyet, felvillannak a szemeim. Egy igazi, ártatlan szépség... - Ennek örülök.
Leülök mellé, óvatosan, hogy lehetőleg ne dobódjon fel súlyom miatt a plafonra, és a poharat felé nyújtom. Ha ennyire ártatlan, akkor nem akarom, hogy félreértsen esetleg olyat, amit nem kellene.
- Víz, idd meg.
Odanyúl a sebes kezével, de várom, hogy mit szeretne, de ennek az eredménye majdnem a pohár összetörése volt. Reflexeimmel elkapom, és megtartom, kilötykölődni pedig akkor sem fog, ha fejjel lefelé tartom. Egy vízdémonnal ekkora csúfság nem fog megesni. Másik kis kezével is nyúlna utána, de lágyan visszanyomom az ágyra, és halk sóhajt elnyomva odahajolok fölé, hogy megitassam.
- Megitatlak. Utána már meg tudod gyógyítani magad, ugye? - látom, hogy kapkodja a tekintetét, és különösen remegni kezd, szemeiben felcsillan valami, amit tuti, hogy félreértek, ezért meg is kérdezem. - Jól vagy?
- Ne... nem tudom. Én... - megfogja a kezem, és a hasára teszi, mire a vállam megrándul, de mással nem mutatom ki, hogy mire gondoltam helyette. - Itt... furcsa. De nem a seb miatt, nem fáj. És lent... ott is.
Na most... Nem tudok mit reagálni. Ennyire... ártatlan? Lehetetlen, lehetetlen, hogy még senki sem szerezte meg magának. Semmivel sincs tisztában, még a tünetekkel sem? Uram ördögöm, hát én mindjárt... Döbbenetemnek nincs határa, és mielőtt még valami mást is csinálnék, amit nem kellene, elveszem kezem a hasáról, s felegyenesedve szólok hozzá:
- Erről... beszélünk máskor, rendben? - hangom rekedtes, szemeim vágyakozón csillannak rajta végig.
- Rendben. Sajnálom, ha gondot okoztam – feleli aranyosan, én pedig veszek egy mély, lélektisztító levegőt. A démoni felem évek során sikerült elnyomnom, de a gondolataim képesek beszennyezni a cselekedeteimet. Csöndesen megitatom, de annyira édesen szerencsétlen, hogy sikerül egy szabad csíknak elszabadulnia, és ahelyett, hogy erőmmel leröppenteném hibátlan bőréről, kihasználom a lehetőséget, és ujjammal letörlöm.
- Kimennél? - fordul el hirtelen, én pedig megérzem aprón terjengő vágyának illatát. Nem kell kétszer mondani vagy megkérni rá.
***
Kint leülök a fotelbe, Esmus ronda dorombolást kiadva felugrik az ölembe, én pedig gonosznak és aljasnak érzem magam. Ennyire tapasztalatlan lenne? Ez még egy angyaltól is borzasztóan meglepő, hiszen ők vannak a legjobban tisztában azzal, hogy mi hogyan történik, nem csak a testiség, hanem a tünetek... Mielőtt még úgy érezném, hogy eldobom az agyam és az eddig szerzett tapasztalataimat az angyalokkal kapcsolatban a kukába, az ajtó lassan kinyílik, a macska pedig fújva leugrik az ölemből, mintha valami rosszat csináltam volna.
Nagyszerű.
Kilép, pelyhes szárnyaival próbálja takargatni magát, de nem sikerül, és így csak még jobban kívánatossá teszi egész lényét, ahogy a hófehér tollak közül kibukkan egy fedetlen bőrfelület... Megbolondulok.
- Szépek a szárnyaid. Ritka, ami ennyire hófehér – bókolok neki kedvesen, mire büszkén megsimogatja az említett végtagokat. Mert az.
- Igen, köszönöm. A testvéreim is gyakran mondják, hogy az erőm miatt ilyenek. Ha… adsz valami ruhát, akkor én már… megyek is – persze, eresszem ki a frissen felépült báránykát a farkasok közé.
- Szó sem lehet róla. Szeretném, ha itt maradnál, és… - kezdem határozottan, de mégsem kemény hangot megütve, mikor észre veszem, hogy a piszok macska már piszkálgatni is kezdi. Csúnyán néznék rá, de nem is zavartatja magát, hanem totál megbízva Akariban hasra dobja magát.
Még én sem szereztem meg ilyen könnyen a bizalmát.
- Ne haragudj – lépek oda szinte rögtön. Még az kellene, hogy megkarmolja, ha olyan kedve támad. Kiszámíthatatlan egy állat. Felkapom a karomba, mire ismét a ronda dorombolását produkálja. Mindjárt fültövön vágom. - Néha nagyon illetlenül viselkedik.
- Semmi baj, nagyon aranyos állat – mosolyog rám, és már éppen mondanám, hogy téves elgondolás, mikor Esmus csak úgy, önként odaugrik Akari karjaiba. Azt tudom, hogy az én erőm kissé maró, az angyalé meg lágy és tiszta, de ilyen könnyen félredobni... Megáll az eszem.
- Nagyon barátságos állat – teszi hozzá, mire teljesen elképedve túrok a hajamba.
- Arra sem emlékszem, mikor volt ilyen utoljára... De várj, add ide, nehéz... - igen, nem a pehelysúlyú birkózók csapatát erősíti. Az áruló már bele is nyomta a pofáját Akari mellkasába, mire elnyomok egy féltékeny horkantást.
- Elbírom. Köszönöm, hogy megmentettél – néz rám, és leteszi a macskát. Ahh, helyes, nem bírtam volna tovább nézni az élvetegen csillogó sárga szemeket. Elém lép, és karcsú, vékony ujjas kezét a mellkasomra simítja. Tisztító erőt érzek meg magamban, ami végigcsorog rajtam, andalítóan, mámorosan, és hátrahajtom a fejem, hogy könnyebben felérjen a fejemig...
Két karom a derekára fonom, de nem húzódik el, ami meglep. Tovább élvezem a lágy erőt, ami körülleng, nagyszerű, ahogy gondtalanít... Hamarosan megszűnik a kellemes érzés, Ő pedig pirulva, zavartan áll karjaim börtöne között.
- Ennyit tudok adni, hálám jeléül – közelebb húzom magamhoz, érezni akarom még ereje kilengését a bőrömön. Annyira megnyugtató és mégis izgató, fenomenális ez a kettősség.
- Ez több volt, mint amit megérdemeltem. Köszönöm – figyelem a szivárványhártyájában megbújó, apró fénypontokat, és teljesen elmerülök szemeiben. Furcsamód már-már sóváran nézi a számat, mire gyorsan témát váltok. - Szeretnél lezuhanyozni?
- Öhm… ha lehet, akkor szívesen – rögtön fogom magam, és az egyik szekrényből halászok neki valamit, addig, ameddig a régebbi ruhadarabjait meg nem kapja.
- A ruháidat kimosom, majd visszakapod őket, rendben?
- Persze, köszönöm!
- Ott a fürdő, gyere, megnyitom a vizet – kezdem el vezetni a zuhanyzó felé, de ügyelek rá, hogy még véletlenül se időzzek bent pár másodpercnél tovább. Kimegyek, hogy keressek neki egy törölközőt, mert nekem sosem kell, ugyanis egy intés, és már száraz is vagyok.
Odabent már csobog a víz, én pedig nagy levegőt véve nyitok be, hogy a szennyeskosár tetejére rátegyem a ruhákra a törölközőt, de akaratlanul is meglátom a nagy párafelhőben karcsú testét, és a rajta végigömlő vizet, ami szinte simogatja...
Paff.
Becsukom magam után az ajtót, és levágom magam a fotelbe. A szívem szaporán dobog, el sem hiszem, hogy majdnem rávetettem magam... Veszek egy nagy levegőt, és megpróbálom az elmémet kitisztítani, hiszen csak nem tehetem tönkre a tisztaság és derű angyalát, még akkor sem, ha Ő partner lenne ebben...
Már pedig hogy partner lenne, az ezer százalék...
Francba.
Amikor kecses alakja megjelenik a nappaliban, nem tudom eltakarni vágytól égő szemeimet. Annyira megkapó látvány, annyira... akarnám...
- Készen vagyok, köszönöm szépen – közeledik felém, és végül a lábaim előtt áll meg, én pedig szinte sandán pillantok rá a fotelből. Édes Istenem, nem tudom mit vétettem, de szerintem már régen vezekeltem érte, mivel érdemeltem ezt ki?
- Semmiség – felelek rekedtes hangon, mire látom, hogy borzongás fut végig a gerincén, én pedig legszívesebben... Intek, hogy lépjen közelebb, amit tétován és mégis kíváncsian teljesít, én pedig magamhoz ölelem kecses kis alakját, fejem testéhez fúrom.
Olyan jó illata van, a fenébe is...
- Mit szólnál hozzá, ha eljönnél velem a sportcsarnokba? - kérdezem, és karjaim lassan leengedem róla, de nem teljesen.
- Hová? - halvány mosollyal konstatálom, hogy halkan piheg.
- Ahol az emberek sportolni szoktak. Én úszni járok oda. Eljönnél velem?
- De... én... nem tudok úszni – hebegi szégyellősen, én pedig elnevetem magam. Hát persze, egy égi lény minek tanulna meg úszni? Ez annyira logikus... De legalább ez hasznot hoz számomra, kicsit tovább marasztalhatom nálam.
- Megtanítalak. Nem nehéz – mosolygok rá, megsimogatva az arcát, mire fejét a tenyerembe hajtja.
- És ha...
- Én pedig vízdémon vagyok, nem engedem, hogy bármi bajod essék – mondom könnyedén, mire elpirul. - Először elmegyünk, veszünk neked egy fürdő alsót. Hidd el, nem lesz semmi gond, sőt, élvezni fogod.
***
A boltban az elvarázsolt öcsémnek nézik, ugyanis kértem, hogy mutassa meg a lényét a halandóknak is, ugyanis magamban beszélgetni nem igazán kellemes. Bár mondjuk imponált, hogy csak én láthatom, így sokan megbámulják. Az üzletben nem megy el messzire, de sokszor maradt le nézelődni, én pedig mosolyogva noszogatom tovább.
Egy fehér, citromsárga hawaii-mintás halásznadrág fazonút szereztünk be neki, meg egy köntöst is. Amilyen kis érzékeny, simán megfázhat, bár akkor az csak növelné a nálam töltött idejét.
Mióta vagyok én ilyen taktikusan aljas?
Szentisten.
- Gyere Akari, gyalog megyünk, hogy láthasd a várost – fogom meg kezét, és kivezetem az üzletből, és hallom még, ahogy boldogan integetve elköszön az árustól, aki csak gyönyörködve nézi őt.
Izgatottan pislogok körbe. Voltam már Eskütételen, de ezt valahogy izgalmasabbnak érzem. Megint egyedül jöttem, mert ki kísért volna el? Mióta az emberek világában vagyok, sohasem találkozom a testvéreimmel… elfoglaltságra hivatkoznak, sok munka, és kevés idő. Persze, egy halhatatlannak mindig kevés az ideje. Pláne ha rólam van szó. Felsóhajtok, de azért… szomorúságom ellenére mosolyogva pillantok mindenkire.
Hirtelen meglátok valakit. Emberi ruhában van, az ereje egy démoné, a teste pedig… hah. Lélegzetelállítóan férfias a megjelenése! Démoni erőt érzek benne, mégsem tudom levenni a szemem kék tincseiről, izmos hátáról, lábairól. De rég láttam ilyen kellemes külsejű lényt… pedig nem fordult felém, mióta itt van. Hát persze, hiszen neki sem számítok, ahogy senkinek sem. Könnyeimet elrejtve, csendben hagyom el az ünnepséget. nem akarok közöttük lenni. Magánya vágyom, hiszen úgysem vagyok fontos senkinek sem.
Az utcákat járom. A halandók nem látnak, így nyugodtan sétálgatok. Az égen nincsenek csillagok, nekem pedig ilyenkor még jobban vérzik a szívem. Már épp pihennék, amikor félelem járja át a testemet. Hátrapillantva meglátok valakit. Halandó külsőbe bújtatta magát. Egyenesen rám néz, majd elvigyorodik, felölti démoni alakját, és elém ugrik. Hátrálok, de a hasamba vágja körmeit, majd, mikor védekezően magam elé emelem a karomat, ott is megvág. Egy pillanatra rászabadítom erőmet, mire összerezzen, de aztán üvölteni kezd, hogy meg fog enni engem. Rohanni kezdek, amerre a lábam visz. Már épp feladom a reményt, mikor valaminek nekiütközöm.
Félve emelem fel a fejem, és tüdőmben reked a levegő. Ez az a démon… az ünnepségről! Olyan kékek a szemei, hogy azonnal bűvkörükbe vonnak, és ha akarnék, sem tudnék szabadulni pillantásától. Szinte lelkembe lát, ahogy meglepetten pislog rám. Aztán meghallom újra a démon hangját és összerezzenek. Vajon ő megment…?
Felszólítja, hogy menjen el tőlem, de ő ránéz, majd rám. Végignéz rajtam, majd az arcomhoz hajol. Összerezzenek a közelségétől. Mit akar?!
- Nyugalom, most már itt vagyok - suttogja mosolyogva, majd maga mögé tol, és felveszi a harcot a támadómmal. Nem merek odanézni sem, az erőből tisztán érzem, mi történik. Minden olyan gyorsan történik, én pedig rettegek, mikor megérzem a démon messzire szálló lelkének szagát. Büdös és ocsmány… Még ez is borzalmasan megijeszt, hiszen nem tudhatom, hogy mit akar tőlem ez a kék hajú idegen. Még akkor sem bízhatok benne, h ennyire szép. Mégis… akaratlanul markolászom ruhájának alját, akár egy gyermek. Hirtelen fordul meg, én pedig meglepve ugranék hátra, de megszakad a seb a hasamon, és könnyek gördülnek le arcomon. Akaratlanul is utána kapok.
- Ne mocorogj, csak még több vért vesztenél. – Milyen kedves… milyen szép és milyen erős. De nem hihetek neki! Mindig a legördögibb lélek bújik meg a legszebb arc mögött. De talán ő más… ezekben a szemekben nem látok gonosz szándékot, mégis, mikor karjába vesz, felnyögök ijedtemben.
- Ne aggódj nem foglak bántani. Segíteni akarok... - Hangja kedves, figyelmet és őszinteséget hallok benne.
- Se-segíteni? - kérdezem meglepetten, de ekkor sebembe fájdalom nyilall, és összeszorítom szemeimet. Mikor megérzem ujjait hasfalamra simulni, rémülten pislogok újra. - Ne! Ne... - kérem egyre elhalóbb hangon. Nem akarom, hogy ő is olyanokat akarjon, amit a többi démon, ha segít nekem. Neki sem fogom odaadni magam!
- Csss... - kedveskedik, majd egyik kezéből… mintha hűvös, tavaszi eső hullana, egyenesen hasamra, ezzel enyhítve a fájdalmat. Csak egy kicsit… pihenni… és akkor már meg tudom magam gyógyítani. De nem pilledhetek el. Tudnom kell, hová visz.
- Hová megyünk...? - kérdezem, szívem összeszorul. Senki sem mentene meg, ha ez a démon meg akarna ölni engem. Senki sem segítene…
- Haza– mosolyog rám, én pedig elhajolok tőle egy kissé, így felelek.
- Nekem nincs otthonom - suttogom halkan, mire keze még szorosabban ölel, megáll egy pillanatra, majd felpillant az égboltra.
- Mindenkinek van egy otthona. Csak te még nem találtad meg. - Felsóhajtok, majd újra mellkasához hajolok. Hangja megnyugtató, én pedig olyan szörnyen fáradt vagyok…
Simogatásra kelek. Már hajnalodik, a napsugarak még nem erősek. De ki simogat? Az arcomon forró ujjak játékát érzem… mégis olyan, mintha a víz érintene. Felsóhajtok, és abba az irányba fordulok, ahonnan az érintést érzem. Egy tenyér. Valaki tenyerébe fúrtam az arcomat, de… még mindig annyira kellemes. Forró, mégsem éget.
- Felkeltél, angyal? - kérdezi egy ismerős hang, mire kipattannak a szemeim, és ijedten hátrálnék, de a hasamba és a karomba fájdalom szökik, így nyögve hanyatlok vissza az ágyra. - Ne mozgolódj, még nem vagy teljesen jól - suttogja egyenesen fülembe, amitől összerezzenek. Olyan furcsa… - Nem foglak bántani, ne félj tőlem - nyugtat meg, majd ujjai ismét arcomra simulnak.
- Ki vagy te? - kérdezem halkan.
- A nevem Loren. Vízdémon vagyok.
- Vízdémon? - kérdezek vissza. - Azt hittem, te is angyal vagy. Olyan szép vagy… - vallom őszintén arcára pillantva, mire kedvesen elmosolyodik, szemeiben furcsa fény csillan.
- Köszönöm, de az én külsőm a tiédhez nem ér fel - mosolyog kedvesen. - Hogy szólíthatlak?
- Akari vagyok, a tisztaság és a derű angyala - mutatkozom be illendően. - És köszönöm a bókot.
- Tisztaság? Akkor ezért érezte olyan kellemesnek az erődet. - Feláll az ágyról. - Hozok neked inni. Addig ne mocorogj sokat - kér, majd kilibben. Körbepillantok. Ez egy szoba. Egy kedves, átlagos hálószoba. Ilyenben alszanak a halandók. És egy ágy. Ezen alszanak, és ezen… szeretik egymást. Erről jut eszembe… miért érzem ilyen kellemesnek a takaró érintését? Mintha…
Felemelem a textilt, és a tüdőmben reked a levegő. Azt hiszem, még a térdemnél is érezni, mennyire elpirultam! Egy alsó van rajtam, ami… ráadásul nem is az én alsóm! Átöltöztetett?! Meztelen voltam előtte?! Hogyan?
- Itt van a… Mi a baj? Vörös vagy, és…
- Te levetkőztettél engem - suttogom.
- Csupa mocsok és vér voltál. Sajnálom, nem volt választásom. Ennyire zavar? - lép közelebb.
- Ne… nem… csak én még soha… senki előtt…
- Létezik, hogy ezt a szép testet én láttam először teljesen meztelenül? - kérdezi meglepődve, mire még jobban elpirulok, halványan bólintok, mire neki megint furcsa fény csillan kék szemeiben. - Ennek örülök - sóhajt fel, majd leül mellém. - Víz, idd meg. - Nyúlok érte, de a fájós kezemmel, és majdnem elejtem, de szerencsére utána kap. A másikkal is próbálnám, de lágyan visszanyom az ágyra majd fölém hajol… természetes, hogy ennyire közel van hozzám? De mégis… milyen formás orra van!
- Megitatlak. Utána már meg tudod magad gyógyítani, ugye? - kérdezi, mire bólintok. Szeretném tudni, hogy miért érzem maga ilyen furcsán. A hasam… mint amikor izgatott vagyok, de ez más! És odalent… jó érzés kerít hatalmába, ahogy ajkaira pillantok. - Jól vagy?
- Ne… nem tudom. Én… - Megfogom a kezét, és a hasamra vezetem. - Itt… furcsa. De nem a seb miatt, nem fáj. - Egyenesen a szemébe nézek. - És lent… ott is. - Nyel egyet, majd elhúzza a kezét, és felegyenesedik.
- Erről… beszélünk máskor, rendben? - kérdezi rekedtesen. Beteg talán? Miért lett ilyen a hangja? És a szemei is. Érdekes démon.
- Rendben - mosolygok rá kedvesen. - Sajnálom, ha gondot okoztam. - Nemlegesen int a fejével, majd megitat. Ahogy nyelem a friss vizet, egy kis csík folyik le a szám mellett, amit, mikor elemeli a poharat, ujjával töröl le. Felnyögök, hiszen megrándult a… szóval… - Kimennél? - kérdezem elfordulva. Feláll, és elindul kifelé.
Hasamra teszem a kezem. A seb nagy része már begyógyult, biztos neki köszönhetem. Kiengedem erőmet, így pár perc múlva már a heg sem látszik, a fájdalom is elmúlt. Karommal ugyanezt teszem, így nem telik sok időbe, teljesen jól érzem magam. Felkelek, és végignézek magamon. Odalent már megnyugodtam, a hasam is rendbe jött, de… még mindig csak egy alsó van rajtam. Illetlenség lenne sikítozni, meg lehet, hogy pihen. Nem akarok bajt, nem akarok zavarni, így kiterjesztem szárnyaimat. Kellemesen rázogatom helyére a tollacskákat, majd kicsit megmozgatom, elgémberedett. Mikor végzek, magam elé vezetem őket, ezzel a felsőtestem egy részét eltakarom, és egy kicsit odalentről is.
Félve nyitom ki az ajtót, de ott ül, egy fotelban, így azonnal meglát. Kilépek, ő rám pillant, majd végigpásztázza testemet tekintetével. Karjaimat, kilátszódó mellkasomat és hasfalamat, lábaimat… zavarba is hoz a pillantása.
- Szépek a szárnyaid. Ritka, ami ennyire hófehér - állapítja meg mosolyogva.
- Igen, köszönöm. A testvéreim is gyakran mondják, hogy az erőm miatt ilyen - simítok egyik kezemmel a tollak közé, majd rámosolygok. - Ha… adsz valami ruhát, akkor én már… megyek is.
- Szó sem lehet róla. Szeretném, ha itt maradnál, és… - Valaki játszik a szárnyammal. Valaki, aki… lepillantok,és egy cicát látok. Mosolyogva mozgatom meg a tollaimat, ő pedig a lehető legnagyobb beleéléssel igyekszik levadászni őket, de persze nem engedem neki. Egy pihe kihull, azonnal utána kap, majd nyávogva fekszik hanyatt a padlón.
- Ne haragudj - lép azonnal elém Loren. - Néha nagyon illetlenül viselkedik - jegyzi meg, majd felkapja a cicát.
- Semmi baj, nagyon aranyos állat - mosolygok rá. A cica felé nyúlok, mire azonnal dorombolni kezd, és átugrik az én karomba. Elégedetten bújik a testemet fedő tollak közé, gazdája pedig kikerekedett szemekkel néz minket. - Nagyon barátságos állat.
- Arra sem emlékszem, mikor volt ilyen utoljára… - mélázik el. - De várj, add ide, nehéz… - nyúlna érte, de a macska még jobban testemhez bújik, így nem adom oda.
- Elbírom - mosolygok ismét. - Köszönöm, hogy megmentettél - pillantok rá. Lehajolok, leteszem a cicát, és elé lépek. Kezemet mellkasára teszem, és testébe vezetem erőmet. Hátrahajtja a fejét, tudom, ez kellemes. Elhesseget minden rossz gondolatot és sérelmet.
Percekig állok előtte, ő pedig kezét derekamra vezeti. Nem húzódom el, jól esik. Mikor már tisztának érzem a lelkét, elhúzom a kezem, és pirulva, félénken pislogok rá.
- Ennyit tudok adni, hálám jeléül - mondom neki, mire kicsit közelebb húz.
- Ez több volt, mint amit érdemeltem. Köszönöm - mondja kedvesen, majd mélyen a szemembe néz. Valahogy nem tudom levenni a szemem az ajkairól! Olyan szépek, és annyira hívogatóak. - Szeretnél lezuhanyozni? - kérdezi, kizökkentve bűnös gondolataimból.
- Öhm… ha lehet, akkor szívesen. - Elenged, a szekrényhez lép. Kivesz egy… hogy is mondják? Póló! Igen, ez az! Egy pólót, és egy nadrágot.
- A ruháidat kimosom, majd visszakapod őket, rendben?
- Persze, köszönöm! - válaszolom.
- Ott a fürdő, gyere, megnyitom a vizet - indul el előttem, én pedig követem.
Odabent tényleg megnyitja a vizet, majd kimegy. Azt mondta, a kezem ügyébe teszi a törülközőt és a ruhát, hogy ne kelljen meztelenül, vagy vizesen járkálnom. Én a vízsugár alá állok, és hagyom, hogy a cseppek kényeztessék a bőrömet. Van hely, így szárnyaimat is kitárom, és megmosom a tollacskákat. Furcsa hang üti meg a fülem, mint az ajtó… de ugyan ki lett volna? Ha csak nem ő. De nem hiszem, hogy kíváncsi lenne rá, ahogy mosom magam.
Mikor végzek, felöltözök, és kisétálok a szobába. Amikor meglát, furcsán éhes szemekkel kezd el vizslatni… de ez most nem zavar.
Álmomban otthon járok, a kertben, ahol az apró tavakon...
Nagy szőrös pamacsok lebegnek?
Bizonytalanul emelem fel kezem, és látom, hogy tele van szőrrel. Mielőtt még ijedtemben az egészet belélegezném, felnyílnak a szemeim, és a fürdőszoba plafonját pillantom meg, ahol a gyertyák játékos fénye cikázik, de nem sokáig gyönyörködöm a látványban.
Egy óriási, méretes és rettentően szőrös valami kúszik fel mellkasomról a fejemhez, és dorombolva megnyalja az orrom, utána rám is fekszik, hogy eldugítsa az összes légzőszervem.
- Esmos, szállj le rólam, már felkeltem – emelem meg a méretes macskát, aki akkora, mint egy kisebb kutya. Hát, keveredett belé egy kis mágikus vér is, de elnézhető. Ha mérges, képes szó szerint labdát csinálni saját magából, és elgurulni. Feltápászkodom, és kiszállok a kádból, a macskát pedig a hónom alá csapom, mire boldogan dorombolni kezd.
Lassan felöltözködöm, nemsokára éjfél lesz, és nekem jelen kell lennem egy Eskün, mint Tanú. Tulajdonképpen semmi bajom sincs ezzel, csak az angyalokkal nem igazán szeretek tárgyalni. Bármily hihetetlen is, szerintük minden démoni lény alantas, hiába kellene mindenkit feltétel nélkül elfogadniuk, ahogy az írva vagyon. Felveszek egy felsőt, és egy kék farmert, majd bezárva magam után az ajtót elindulok az előkertben.
Gyalog indulok útnak, lassan és kimért léptekkel, sehová sem sietek. A járókelőket sugárzó mosollyal ajándékozom meg, akik boldogan nevetgélve viszonozzák. Általános Embertanon hallottam, hogy már a napjuk is pozitívabban indul, ha mosolygós arcokat látnak maguk körül.
***
Mikor megérkezek, egy mágikus kapun keresztül átjutok az ellenőrzésen, és végre megláthatom a szerződő feleket. Az egyik szívélyes mosollyal siet elém, és megszorítjuk egymás felkarját, öklünket pedig a szívünkre helyezzük. A kölcsönös tisztelet, és fegyvertelenség jelei ezek, évszázadok óta.
- Loren. Hihetetlenül örülök, hogy elfogadtad a meghívásom – biccent szőke fejével, mire csak halvány mosollyal viszonozom üdvözlését.
- Különös kérés volt, hogy egy angyali Szerződéshez pont én kellettem – engedem el karját, és ösztönösen hátrébb lépek. Érzem, hogy valami tiszta, és ártatlan energia engem vizslat, de átmenetileg szemet hunyok felette, és barátomra koncentrálok inkább, szóvá téve a dolgot, tapintatosan.
- Azrael. Figyeltetnek téged? - kerülöm meg a kérdést, és szinte érzem, ahogy a lágy erő simogatja a hátam. Távolról figyel, de mégis... Mintha rettentően közel lenne.
- Nem hinném. Inkább téged – néz rám bocsánatkérőn, mire csak felsóhajtok. - Démon vagy Loren, ezen a külső valód nem tud változtatni.
- Nem is a szépség a lényeg Azrael. Mutass be a Szerződő felednek, hadd láthassam.
- Ahogy kívánod... - hajol meg aprón, és egy intéssel közelebb vezet leendő társához...
***
Az ünnepséget csöndesen ellógom, hazafelé tartok helyette, hiszen lehet, hogy Esmos már felzabálta az összes szék lábát, ugyanis az Ő gyomrának minden édes mindegy, szó szerint édes. Felsóhajtok, és az elborult eget kémlelve csillagokat keresek, de egyet sem találok. A csillagtalan éjszaka rossz ómen, baljóslatú történések hirdetője. Az esti, hideg szél befurakszik az utcába, ahol magányosan baktatok, és megdobja a hajam, megcirógatva hátam és nyakam.
Elmosolyodok a kellemes érzésre, majd mikor megérzem a Szerződésen észlelt lágy, édes erőt, lehunyom a szemem, és lábaim rögtön arra is visznek, amerre sejtem. Hamarosan egy nagyobb, vérmesebb erő löki meg a mellkasom, és azonnal felgyorsítom lépteimet, ezen pedig az erősödő vérszag még fokoz. Befordulok a sarkon, és csak annyit látok, hogy valami kék és selymes egyenesen a mellkasomnak rohan. Meglepetten kapom el, mielőtt még hátratántorodna, de annyira remeg, hogy karjaim szorosabbra fogom rajta.
Halvány kék, inkább ezüst hajzuhatag terül rám, én pedig enyhe levendula illatot érzek meg, ami kellemesen megcirógatja az orromat. Fejét felemeli, és én elámulva csodálom meg szépségét, és megigéző, tengerkék szemeit. Örvénylenek bennük az érzelmek, dúl bennük a kétségbeesés, a félelem, és láttomra most már gyanakvással vegyes remény is kerül az elbűvölő íriszekbe.
- A vacsorámat fogdosod, köcsög! - hallok meg egy mély, recés hangot, és a sötét konténerek közül kimászik egy fekete hajú, aranysárga szemű démon, akinek minden porcikájáról lerí, hogy nem jókor érkeztem. Az Ő szemszögéből. Sárga szemei vibrálnak a vágytól, karmos kezét felemeli, amin vércseppek tanyáznak, Ő pedig élvetegen nyalja le róla az édes nedűt. Felvonom a szemöldököm.
- Nemes vagy nemde? Kotródj el az angyalkától.
Nem válaszolok, helyette az apró fiúhoz hajolok, hogy láthassam, hol sértette meg. Fehér és kék ruhája vértől szennyes hasánál, bal felkarja is fel van sértve. Biztatóan rámosolygok, és óvatosan végigsimítok az arcán.
- Nyugalom, most már itt vagyok – suttogom, és a démon felé fordulok, a törékeny kis testet magam mögé tolva, gyengéden.
- Ne avatkozz bele! Kirúgom belőled még a szart is – röhög fel kárörvendően, ujjai között aranyló ostor jelenik meg, s láttán a mögöttem levő megremeg, kezdek dühös lenni. Szégyen.
Felém csap az ostorral, de lusta mozdulattal csapom arrább, nem törődve azzal, hogy felsérti a tenyerem, s a következő lendülettel megragadom, és rántok rajta egy óriásit. A démon döbbenten felém száll, mire vizet gyűjtök az ujjaim végére, karmok gyanánt, és a következő pillanatban már át is szakítom mellkasát.
- Jogosan cselekedtem, és kívánom jussomat – mondom sajnálkozó arckifejezéssel, mire elporlad, hamuval beborítva minket. Lesöpröm az arcomból a por és hamu elegyét, majd az angyalhoz fordulok, aki félelmében a felsőm alját szorongatja. Most, hogy megfordulok megrettenve lép egyet hátrébb, de a hasába nyilalló fájdalom arra készteti, hogy megkapaszkodjon a legközelebbi szilárd dologba.
Bennem.
- Ne mocorogj, csak még több vért vesztenél – csóválom meg a fejem, mire gyönyörű szemeit ismét felemeli rám. Érzem, ahogy tanácstalan, de a fájdalom nagyon nagy úr, így szót fogad. Óvatosan felemelem, és a karjaimba veszem, mire felnyikkan egyet.
- Ne aggódj nem foglak bántani. Segíteni akarok...
- Se-segíteni? - kérdezi döbbenten, de szemeit lehunyja, annyira fájnak sebei. Kezem a hasára simítom, mire riadtan pattannak ki szemei, és ijedten néz rám. - Ne! Ne...
- Csss... - csitítgatom, és elindulok vele, egyik karommal törékeny testét tartva, másikkal pedig gyógyítom sebét. Hűs, kellemes érzés vesz körül bennünket, mint az apró, de mégis domináns tavaszi zápor, ami friss és üde. Ezt az egészet bőrének érzékeny felületére szorítom, hogy ne érezze a szúrós összehúzódást.
- Hová megyünk...? - kérdezi kábán, s látom, hogy szemeiben könnycseppek gyűlnek. Tehetetlen és sebezhető, nem hagyhatom itt magára...
- Haza – felelek neki egy jóságos mosoly kíséretében.
- Most én vagyok a világ legboldogabb embere, ugye tudod? – csókolja meg az államat. Nevetve simulok hozzá. – Annyira jó, hogy magaménak tudhatlak.. Mert itt vagy velem.. a karjaim között. És nem érzem a félelmedet. Vagy túlságosan is jól leplezed.. vagy nem tartasz tőlem.
- Olyan lökött vagy – érintem össze a homlokunkat. – Nem félek tőled.. Nincs benned semmi ijesztő. Megmentetted az életemet, úgy hogy kockáztattad a sajátodat.. Nem tudnék tőled félni. – Finoman az ajkába harapok. – Szeretlek Taku.
Újabb forró csókot váltunk, majd lassan elfekszik velem a padon, szorosan ölelve. Boldogan bújok hozzá.
***
Talán két-három órát is fekszünk ott, csendben, szótlanul. Nincs is szükség szavakra… kezei finoman simogatják a bőrömet, ajkaink forró csókokban forrnak össze – és csak hallgatjuk egymás halk szuszogását közben.
Tökéletes idill…
Fogalmam sincs, hogy pontosan mikor, de lassan kezdem érezni, amint a szemhéjam elnehezül, aztán rövidesen álomba is merülök.
***
Arra ébredek, hogy Taku hirtelen felül. Fogalmam sincs mi lehet a baj, igyekszem kinyitni a szemeimet.
- Mi az Taku? – kérdezem ásítva, a szemeimet dörgölve.
- A nap cicám a nap.. – feleli, miközben letesz maga mellé.
Az álmot mintha kiűzték volna a fejemből. Úristen! Már reggel van és mi meg itt fekszünk kint! Bassza meg, de hülye vagyok…
- Menj gyorsan fel.. – szólalok meg, ő pedig már ott sincs.
Hála az égnek, hogy nem történt nagyobb baj… remélem nincs semmi baja. Magamhoz veszem a gitárját is, azzal megyek be a házba. Leteszem a nappaliban az egyik széles kanapéra, aztán rögtön nekiállok leengedni a redőnyöket és behúzni a függönyöket. Nem tudom hol van Taku, de azt azért nem várom el tőle, hogy egész álló nap egy szekrényben kuksoljon… rosszabb esetben az ágy alatt.
- Ao.. Hagyd.. Itt elleszek estig – hallatszik egyetlenem hangja a folyosóról.
Okos a kis édes, ott tényleg nincsenek ablakok. Na de hogy hagyjam? Soha.
- Te sem gondolod komolyan, hogy itt fogsz ücsörögni? Gyere leengedtem az összes redőnyt, és behúztam a sötétítőket.. Már nem jön be sehova a fény – lépek elé mosolyogva.
- Köszönöm szépen – áll fel, majd szorosan magához ölel.
Imádom…
- Nagyon megsérültél? – szemlélem aggódva.
- Dehogyis.. holnapra nyomuk se lesz – mosolyodik el, majd megajándékoz egy finom csókkal.
- Bocsánat.. Szólnom kellett volna – hajtom le a fejem.
- Ne hibáztasd magad.. Semmi gond.. nem a te hibád – csókolja meg a fejemet.
Bemegyünk a szobámba, és ledőlünk az ágyra – ahol rögvest folytatódik a kinti félbeszakadt tevékenységünk. Igyekszem a lehető legóvatosabb lenni, nem akarok neki fájdalmat okozni…
- Nem halok bele, nyugodtam rám dőlhetsz. Nem fáj – mosolyog rám.
Nekem nem kel kétszer mondani.. egyből hozzásimulok. A nyakába temetem az arcom, ujjaimmal a hajába túrok, és egész testemet átjárja a nyugalom és a szerelem. Szívesen leélném így a hátralévő életem…
A csengő hangjára eszmélek csak fel. Rögtön kiugrok az ágyból, de elgondolkozom… ki a fene lehet az? Talán anyáék? Az nem túl valószínű… de akkor ki?
- Ki lehet az? – ül föl Taku.
- Nem tudom – pislogok a lépcső irányába. Aztán felé nyújtom a kezem. – Gyere le velem.
Megfogja a kezem, majd együtt lesétálunk. Az ajtóhoz megyünk, Takum pedig behúzódik mögé a biztonságos árnyékba.
Kinyitom az ajtót, az állam pedig nagyjából az alagsorban köthet ki. Na ez meg mit keres itt?! Yukio toporog a küszöbön – a változatosság kedvéért részegen.
- Ssziiaa – „köszön” elnyújtva a hangokat.
- Szia. – Értetlenül figyelem, nem értem mit akar. – Ha anyáékat keresed, gyere vissza egy hét múlva. Nincsenek itthon.
- Egyedül vagy? – kerekednek ki a szemei.
Az arcán egy félreérthetetlenül perverz vigyor terül el, mire engem elkap a hányinger. Megköszörülöm a torkomat és lesajnálóan nézek rá.
- Nem – hangsúlyozom a szót. – Vendégem van.
Erre ha lehet még nagyobbra nyílnak a szemei. Ha így folytatja még a végén elhagyja a szemgolyóit…
- De ugye nem az a sötét fickó a klubból?
Hogy micsoda?! Tudja mikor nevezze sötét fickónak az én Takumat…!
- Nem sötét fickó, oké? – mordulok rá.
- Aoi, de hiszen te életveszélyben vagy! – szinte kiáltja.
Szánalmasan viselkedik… de alig van időm ezt megállapítani, mikor már meg is ragadja a csuklómat, hogy kirántson a házból.
Na álljon meg a menet! Én nem megyek sehová! Azzal a lendülettel ki is rántom a csuklómat a szorításából.
- Tűnj innen a francba! – morgom.
Már éppen csuknám be az ajtót, amikor a szemem sarkából észreveszem, hogy Taku szinte felrobban a méregtől, a tekintete izzik a gyűlölettől, és éppen lendületet vesz, hogy nekimehessen Yukionak… amit viszont én az ő érdekében nem hagyhatok.
Szikrázó napsütés van.
Gyors reflexeimnek örök hálát mondok, amikor sikerül becsapnom az ajtót – az utolsó pillanatban. És még mielőtt az egyetlenem feltéphetné, elé állok, és kihasználva a kilincs felé nyújtott kezét egyszerűen a karjaiba bújok.
- Hé, hé, nyugi! – mormolom a mellkasának.
- Megölöm! – morogja. – Utánamegyek és esküszöm péppé verem!
- Csss… – Végigcsókolom állának vonalát. – Normális esetben lehet, hogy még utána is engednélek.. de nem akkor, amikor hétágra süt a nap odakint. Nem ér tizedannyit sem ez a részeges szerencsétlen, mint te.
- De akkor is megérdemelné – zsörtölődik tovább, de már nyugodt hangon.
Karjait körém fonja, testtartása ellazul, így már biztos lehetek abban, hogy megnyugodott. Felmosolygok rá, nyomok egy csókot finom ajkaira, majd ráfordítom a kulcsot a zárban.
- Remélhetőleg most már nem lesz több hívatlan vendégünk – jegyzem meg.
- Hát én is. – Hirtelen egy egyszerű mozdulattal felkap, és úgy tesz a vállára, mint egy zsákot. – Na, hol is tartottunk?
Hallom a hangján, hogy vigyorog, és én sem tudom megállni nevetés nélkül.
- Tegyél le! – követelem nevetve.
- Eszemben sincs – indul el velem fölfelé önelégülten.
Követelőzően, de persze nem erősen püfölöm a hátát, próbálom csikizni, de semmi. Fölcipel a lépcsőn, be a szobámba, aztán letesz az ágyra.
- Gonosz vagy – nyújtom ki rá a nyelvem.
- Ó, valóban? – vonja föl a szemöldökét. – Na, lássuk, meg tudom e változtatni a véleményedet…
Huncut mosolyával az arcán ereszkedik rám, mindkét kezével megtámaszkodva a fejem mellett. Csillogó szemekkel figyelem őt, de nem tudom sokáig visszafogni magam, percek múlva érzem, muszáj megcsókolnom. Egyszerre mozdulunk egymás felé, ajkunk félúton találkozik.
Végignyal a nyakamon, így alig tudok a szóalkotásra koncentrálni.
- Azt hiszem így jobb – sóhajtok lehunyva a szemeimet.
Ajkaival végigsimít a kulcscsontom mentén, és szorosabban simul hozzám. Már-már kezdek attól félni, hogy a szívem elhagyja eredeti állását, és kiugrik a helyéről…
Egyik keze végigsimít az oldalamon, és az ajkamba harapva észlelem, hogy másik keze a törölközőm alá téved. Végigsimít a combomon, aztán a keze… még érzékenyebb területekre téved…
Biztos, hogy ezt a fürdőszobában kéne? Nem…
- Sama.. ne itt, kérlek – kapom el a csuklóját.
Lassan bólint majd, nyelvét végigfuttatja ajkaimon. Elindul velem a szobám felé, aztán beérve letesz az ágyra. Miközben fölfelé halad, az arcom felé, apró, égető csókokkal borítja be a felsőtestem. Nem tudom megállni élvezet teljes sóhajomat. Vadul csókol meg újra, de… véletlenül felsérti az ajkamat. Normális esetben észre sem vettem volna, de az, hogy a villám sebességével ugrik le rólam, és húzódik a legtávolabbi sarokba, magamhoz térít.
Azonnal felülök, és – miközben igyekszem a légezésemet normálisra állítani – aggódva figyelem őt. A szájába ejt néhány kapszulát.
- Gomene – sóhajt.
Fejét hátrahajtja, a szívem pedig összeszorul. Nem akarom, hogy megint önmagát marcangolja emiatt…
- Taku.. semmi baj. Nem a te hibád.
- Akkor mégis kié? – emeli fel a fejét.
- A vámpíré, ami benned van.
- Az is én vagyok.. – mordul föl.
A térdére hajtja a fejét, ez pedig újra megrendít engem. Fölpattanok, odamegyek hozzá, és mellé térdelve szorosan magamhoz húzom.
- Taku.. uralkodtál magadon.. nem bántottál. Semmi se történt – puszilom meg a fejét.
- De.. Történhetett volna.
- Volna.. De nem történt és ez a lényeg. Na, mi is volt az ötleted? – emelem föl a fejét mosolyogva.
- Menjünk ki, és nézzük a csillagokat. – Végre meglátom arcán imádnivaló mosolyát. – És mondjuk közbe.. lehetne zenét hallgatni.
- Rendben – pattanok föl. – Csak előbb felöltözök.
- Engem nem zavarna, ha így jönnél – vigyorodik el szélesen.
Játékosan megnyomom az orrát.
- Naa.. ne legyél perverz – nevetek fel.
Gyorsan összekapom a holmimat, és elindulok öltözni.
- Amíg te ott vagy, addig én áthozom a gitárom – szól utánam.
- Nehogy elmenj.. Mi van, ha addig valaki elrabol? – hülyéskedek.
- Ugyan cica.. öt perc az egész. Még a fürdőben leszel, mire visszaérek.
Halk függönysuhogás jelzi, hogy valószínűleg az ablakomat használta átjáróként. Mosolyogva kapom magamra a ruháimat, de már csak azért is sietek, hogy előbb kész legyek. És sikerül is a tervem. Ugyan nem sokkal, de megelőzöm.
Éppen abban a pillanatban ülök le az ágyra, amikor megérkezik – az ablakon át.
- Késtél – mosolygok rá.
- Oh.. Elnézést úrfi. – Leül mellém az ágyra, és kicipzározza a magával hozott tokot. Aztán vigyorogva néz rám. – Bemutatom neked a második szerelmemet.
- Szóval még egy vetélytárs? És csak most mutatod be? Na, szép.. Még egy akire féltékenykedhetek – nevetem el magam.
- Sajnálom, tudod egy kicsit szégyenlős szegényke – kacsint rám édesen. Egy gyönyörű gitárt vesz elő a tokból. – Íme, ismerkedjetek meg!
Olyan óvatosan veszem el tőle a gitárt, mintha porcelánból lenne vagy valami. Csodálatos hangszer.
- Ugye játszol nekem rajta? – nézek rá csillogó szemekkel.
- Persze, picim. Amit csak szeretnél – csókol meg.
Boldog mosollyal nézek rá.
- Akkor nyomás! – pattanok fel.
Óvatosan visszateszi a gitárt a tokjába, aztán magához veszi. Kézen fogom, és húzom magam után, meg sem állva az udvarig. A házat megkerülve jutunk el a kedvenc részemig: a hátsó udvarrészben lévő kisebb helyhez, ami az apró tavacska mellett fekszik. Egy padféleség van odaállítva – amit én könyörögtem ki apáméktól – amin két ember is kényelmesen elférhet, akár fekve is.
Odamegyek Takummal, és leülünk a kipárnázott részre, egymás mellé. A kezébe veszi a gitárját, én pedig a vállára hajtom a fejem, úgy figyelek.
- Mit szeretnél hallani? – kérdezi mosolyogva.
- Bármit!
- Akkor... – Arcára legédesebb mosolya ül ki, tekintete szeretetet sugall. – Legyen az, amit te ihlettél.
- Én? – döbbenek meg.
- Igen, te – simít végig az arcomon, aztán hosszan megcsókol.
Csillogó szemekkel nézem őt, ő pedig belekezd a játékba. Tökéletesen gitározik, és amit játszik… egyszerűen… szavakat sem tudok találni rá. Annyira gyönyörű… Még a szemeim is könnybe lábadnak, pedig meghatottságtól még soha nem tudtam sírni.
Amikor vége szakad a csodálatos hangnak, Taku várakozóan, reménykedve néz rám. Óvatosan kiveszem a gitárt a kezéből, és visszahelyezem a tokjába. Értetlenül néz rám, de én nem akarok szavakkal magyarázkodni. Elfoglalom a gitár helyét az ölében, legalább tízszer megcsókolom, aztán könnyes szemeimet a nyakába rejtem.
- Ao, kicsim.. baj van?
Bőszen rázom a fejem, de a szavakat csak később tudom kiejteni.
- Nem… csak… annyira… annyira gyönyörű volt... – Távolabb húzódok tőle, arcomat a tenyerembe rejtem. – Istenem, most biztosan túlérzelgősnek gondolsz.
- Egyáltalán nem, inkább végtelenül aranyosnak – húz vissza magához kedvesen nevetve. – Örülök, hogy tetszett.
- De még mennyire, hogy tetszett! Taku.. Taku, annyira szeretlek!
El sem hiszem, hogy kimondtam… Pedig mennyire így van, de én még soha nem mondtam ki nyíltan számára. Két kezébe fogja az arcom, úgy néz a szemembe.
- Szeretlek.. – suttogom újra.
Boldog mosolyát akkor is lehunyt szemeim előtt látom, amikor magához húz, és szenvedélyesen megcsókol.
A nappaliban unatkozva várom meg azt az egy-két órát, ami még hátra van a besötétedésig. Már alig várom, hogy újra lássam…
Sötétedés után egy 20 perccel elindulok föl a szobámba, amikor rájövök, hogy onnan is tökéletesen fogom hallani, ha csönget. Belépek a szobámba, de alig teszek egy-két lépést, az ajtó becsapódik mögöttem, és hirtelen két kéz karol át hátulról.
Levegőt is elfelejtek venni, és a szívverésem felgyorsul a hirtelen ijedtségtől. Aztán valaki a fülemhez hajol és bele is puszil.
- Vigyázzon magára, mert lehet, hogy legközelebb nem én mászok be – mondja a hang, amit ezer ekörül is felismernék.
- Takuu.. ne hozd rám a szívbajt.. – mosolyodom el.
Szembefordulok vele, és rögvest megcsókolom. Ilyenkor mindig elgondolkozom rajta, hogyan tudok akár egy pillanatra is elszakadni tőle… Amikor a közelemben van, ahogy szorosan a karjaiban tart.. létszükségletnek számít.
Percekig nem engedjük el egymást, és csak nehézkesen, nagy sóhajjal vagyok képes elszakadni tőle. Édes mosolyával az arcán, homlokon csókol, én pedig az ajkamba harapok. Mennyire szeretem…
Hirtelen felkap az ölébe.
- És.. szüleid elutaztak? – kérdezi.
- Igen, három napra – felelem.
- Óh. – Elvigyorodik, aztán belecsókol a nyakamba. – Hát, akkor jó, hogy jöttem, meghalnál itt az unalomban. És az nagy kár lenne.
- Pontosan – helyeslek, játékosan az ajkába harapva.
Egyenesen az ágyhoz megy, velem a karjaiban. Leül, aztán az ölébe ültet. Átkarolom a nyakát, és szorosan hozzásimulok.
- Hiányoztál – suttogom.
- Te is nekem, cica.
Végigsimít az oldalamon, majd ad egy puszit a fejemre. Végigdöntöm az ágyon, hogy újra megcsókolhassam végre. Megfordul velem az ágyon, és nyelvét végighúzza a nyakamon. Az ajkamba harapva folytok el egy apró sóhajt, amit a jóleső érzés váltott ki belőlem.
Taku felkel rólam, és az asztalhoz sétál.
- Ezt el is felejtettem – mondja, majd valamit felvesz az asztalról. Visszajön az ágyhoz, és elmosolyodik. – Remélem, szereted.
Aztán a hasamra teszi, én pedig megnézem mi az. Egy epres csoki. Muszáj mosolyognom, olyan aranyos. Ráadásul a kedvencemet hozta, anélkül, hogy tudta volna.
- A kedvencem – mosolygok rá csillogó szemekkel. – Köszönöm.
A kezénél fogva visszahúzom magamhoz, ő pedig a fejem mellett megtámaszkodva fekszik vissza rám. Magamhoz húzom, és hálás csókot lehelek ajkaira. Elégedett sóhajjal viszonozza a csókot, én pedig újra elcsodálkozom azon, hogy lehetek ennyire átkozottul szerencsés… hogy itt van nekem Ő.
- Nagyon szívesen. Jól tudod, hogy érted bármit – súgja a fülembe.
Forró csókokkal borítja be a nyakam, én pedig megborzongok a csodálatos érzéstől. Csókjaival kínzó lassúsággal halad föl az arcomon, és végül megállapodik a számnál.
- Olyan jó veled.. – suttogom ajkaira.
Csábítóan elmosolyodik, és egyik ujját gyengéden végighúzza az oldalamon.
- Az érzés kölcsönös.. – Egy újabb, ezúttal inkább nyugtató hatású csók után kíváncsian néz rám. – És, mi lesz a ma esti program?
Az ajkamba harapva gondolkozom el, aztán megrántom a vállam.
- Akármi. Azt csinálunk, amit csak akarunk, és nekem egészen addig mindegy, mi az a valami, amíg veled lehetek – mosolygok rá.
- Akkor ebben egyetértünk – puszil meg.
***
Végül a legegyszerűbb dolog mellett döntünk. Lemegyünk a nappaliba, hogy megnézzünk néhány filmet. Mielőtt még belépnénk a hatalmas helyiségbe, megállítom, és hozzá fordulok.
- Nézd el a fényűzést… A szüleim nem tudnak megélni nélküle. De én nem erre megyek, hidd el – mondom lesütött szemekkel.
Átölel, és az államat felemelve csókol meg gyengéden.
- Tudom, cicám.
Jól esik, hogy nem egy elkényeztetett, gazdag kis taknyosnak hisz. Hálásan rámosolygok, aztán csak-csak elérjük a célunkat. Félve nézek rá, de arcán csak egy pillanatnyi meglepettség tükröződik a látványra. Utána újra minden figyelme felém irányul, és a kezemet megfogva húz a kanapéhoz.
Szerencsére egészen hamar sikerül megegyeznünk a filmek kiválasztásában – ebben is nagyon hasonló az ízlésünk, nem csak a zenék terén.
Bár a kanapé olyan hatalmas, hogy hatan is elférhetnénk rajta, mi szorosan egymás mellett fekve nézzük a nagy képernyőt. A filmekből ugyan nem sokat fogunk fel… javarészt inkább egymással vagyunk elfoglalva, mint a filmvásznon szereplőkkel.
***
Amikor már a harmadik filmen is túl vagyunk, úgy, hogy a felére sem emlékszem, mert csak az én Takumra koncentráltam, megcsókolom, aztán fölállok.
- Most rajtad a sor. Gyorsan megfürdök, addigra döntsd el, melyik legyen a következő.. – kezdem, de nem igazán tudom, minek nevezzem.
- Aláfestés? – vigyorodik el.
- Pontosan – nevetem el magam. Lehajolok hozzá, és még egyszer megcsókolom. – Sietek!
Aztán már ott sem vagyok.
Besurranok a fürdőszobába, hogy gyorsan le tudjam rendezni a fürdést. Csak a zuhany alá állok be, és a rám zúduló meleg víz jólesően ellazít.
Amint végzek, kilépek a zuhanyzóból, és a derekamra tekerek egy törölközőt. Elgondolkozva, mosolyogva révedek előre. Már a puszta gondolat is izgalommal tölt, el hogy ez a mai este még csak a kezdet. Három napig csak vele…
Percekig csak a következő napokat tervezgetem a fejemben, és arra eszmélek föl, hogy nyílik az ajtó.
- Ao, ha végeztél, ki... – kezdi, de hirtelen elhallgat.
Ránézek, és már éppen megkérdezném, mi baja, amikor rájövök. Elvörösödve jut eszembe, hogy én még mindig egy szál törölközőben álldogálok. Hát persze.. én itt gondolkodással húzom az időt, már rég felöltözhettem volna. Valószínűleg ő is ezt hitte..
Újra ránézek, és szemében vágy csillogását látom, ahogy végigmér. Az ajkamba harapok, de még megszólalni sincs időm. A következő pillanatban már a falhoz szorítva találom magam, az ölében. Rögtön ajkaimra támad, én pedig minden ellenkezés nélkül a dereka köré fonom a lábaimat.
- Taku.. – sóhajtom.
Még egyszer vágytól izzó szemeibe nézek, aztán a nyakát átölelve viszonzom vad, követelőző csókjait.
- Szerintem üljünk le.. – mondja, így hát bemegyünk a nappaliba.
Leülünk egymás mellé a kanapéra.
- Nos?
- Hát.. Susan.. Gyerekkori barátnőm.. Mikor kicsik voltunk jártunk.. Már ha azt annak lehet nevezni.. Mindegy is. Általános után egy gimibe kerültünk.. Érettségi végeztével se szakadtunk el egymástól, tartottuk a kapcsolatot. Miután átváltoztattak, csak neki mondtam el.. Eleinte félt.. De aztán megbékélt, olyannyira, hogy azt kérte, csak az ő vérét igyam, más élő emberét ne. Ezt sikerült is betartanom.. Amíg veled nem találkoztam – mondja, majd az ölébe húz. – Miután volt az a bizonyos este.. Mondhatni rám mászott. Az ő hangjával keltem és feküdtem. Már kissé untam.. Aztán ma megcsókolt.. És csak utána esett le, hogy belém volt esve és rád volt féltékeny.. – Szorosan magához ölel, miközben befejezi. – Ennyi az egész.. Téged szeretlek nem őt.. Csak egy szimpla félreértés ő csak barát.. semmi több.
Felsóhajt, és a szemembe néz. Jaj, megőrülök érte.. Muszáj mosolyognom, karjaimat a nyaka köré fonom. Közel húzódok hozzá, ajkaink szinte összeérnek.
- Reménykedtem, hogy nem kölcsönös a dolog. Nagyon hiányoztál.. Csak te jártál a fejemben.. Veled is álmodtam.. – suttogom, aztán nem bírom tovább türtőztetni magam, és megcsókolom.
Lehunyt szemekkel csókol vissza, kezével lassan végigsimítva az oldalam. Istenem, de imádom.. Mosollyal az arcomon hozzásimulok, ő pedig a nyakamhoz hajol. A szívverésem felgyorsul, de nem a félelemtől, hanem az izgalomtól. Forró csókokkal halmozza el a nyakam, aztán újra az ajkaimat választja, nyelvével apró csíkot rajzolva rájuk.
- Annyira jó, hogy itt vagy velem. Be kell vallanom, nem bírtam, ki, hogy ne lássalak.. minden éjjel belógtam hozzád az ablakon – ismeri be.
Bűnbánó tekintetétől mosolyognom kell, de aztán eszembe jut a képzelgésem. Ezek szerint.. nem képzelődtem?
- Akkor.. nem álom? – pislogok rá.
- Hát egyszer lehet, hogy láttál – vakarja meg a tarkóját.
Elnevetem magam, annyira aranyos. Újra átölelem a nyakát, mire ő mosollyal az arcán megcsókolja a homlokom. Aztán végigfekszik velem a kanapén.
- Szeretlek – súgja az arcomat simogatva. – Nem akarlak többször elveszteni.
Istenem, ez a szó.. főleg az Ő szájából.. ahányszor csak kimondja, a szívem egészen őrültté válik. Bár ez egyébként is mindig így van, ha a közelében vagyok..
- Én se téged – csókolom meg az állát.
A mellkasára hajtom a fejem, és élvezem azt a földöntúli boldogságot, ami körülvesz. Itt fekszem a szerelmem karjaiban, és végre újra biztos lehetek benne, hogy teljes mértékben csakis kizárólag az enyém. Egyébként sem adnám semmi pénzért senkinek..
- És.. mi volt azzal a fickóval?.. – töri meg a csendet. – Hogy.. jöttetek össze?
- Hát.. – Zavartan elpirulok. – Igazából.. nem is jöttünk össze.. Csak.. látni akartam, hogyan reagálsz.
Édesen felnevet.
- Te kis bosszúálló – mondja mosolyogva, aztán megpuszilja a fejem búbját. – De azért valahogy mégis együtt jöttetek, nem?
- De igen.. Az anyám jóvoltából. Yuki apám főnökének a fia, és amióta először mondta, hogy mennyire szépnek tart, az anyám azóta össze akar hozni vele mindenáron. Ez volt a második alkalom, hogy sikerült úgy átvágnia, hogy a nevemben fogadta el a meghívását.. – húzom el a számat.
- Annyira rossz volt az első? – vigyorodik el.
- Ne tudd meg.. Részegen jött értem a kocsival.
- És te beszálltál mellé? – néz rám hitetlenkedve.
- Nem. Az anyám tuszkolt be mellé.
A tekintete rögtön elkomorul.
- Akkor már csak emiatt is meg kellett volna fojtanom azt a senkiházit... – morogja az orra alatt.
- Héé.. – mászok följebb, hogy egy vonalba kerülhessek az arcával. Aztán apró puszikat adok végig az arcára, végül pedig egyet a szájára. – Még itt vagyok.
- Ez a szerencséje – húz magához, aztán megcsókol.
De most nem szabadul tőlem olyan könnyen, tudatosan elmélyítem az eleinte csak átlagosnak induló csókot. Amikor kezeit az oldalamra csúsztatja, szorosan hozzásimulok. Elégedett morranással jelzi, hogy tetszik neki a helyzet. Kezemet az arcára simítva élvezem egyre követelőzőbb csókjait, amiket egytől egyig én is lelkesen viszonzok.
Aztán már csak arra leszek figyelmes, hogy az ölében tartva föláll a kanapéról, és a csókot meg sem szakítva bevisz a hálószobájába. Végigfektet az ágyon, majd ő is visszatér a jól megérdemelt helyére. Egyik kezével megtámaszkodik a fejem mellett, a másikkal finoman végigsimít az arcomon. Amikor ujjával gyengéden végigsimítja az ajkaimat, játékosan a fogaim közé veszem és finoman megharapom. Édesen elvigyorodik, majd mélyen a szemeimbe néz. Teljesen elveszek abban az aranytengerben… Elhúzza ujját a számtól, hogy aztán újra az ajkaival támadjon rá. Halk sóhajjal merülök el újra a csodálatos érzésben.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el ilyen édes körülmények között, de csak arra eszmélek föl, hogy lassan, kelletlenül elenged. Homlokát az enyémnek támasztja, szemeit lehunyva tartja.
- Ehhez még hozzá kell szoknom.. hogy ne akarjalak minden percben felfalni – suttogja. Végigsimítok az arcán, aztán apró puszit adok a szájára. – El sem tudod képzelni, mennyire csábító illata van a vérednek.
Kinyitja a szemeit, melyek ezúttal már vörösen izzanak. De nem ijeszt meg, láttam már így, és akkor sem bántott. Tudom, hogy most sem fog, és máskor sem. Újra megpuszilom, aztán finoman a hátára fektetem, és a mellkasára hajtom a fejem, úgy nézek föl az arcára.
- De azért ha nagyon sokáig itt maradok, életben hagysz? – mosolygok rá.
Elneveti magát, és szorosan magához ölel.
- Akkor nem hagynálak, ha el akarnál menni – feleli, mire muszáj nekem is mosolyognom.
***
Csak másnap késő délután, hosszas búcsúzkodás után indulok el haza. Boldogabbnak érzem magam, mint valaha. Amikor otthon belépek az ajtón, ezt az anyám is észreveszi rajtam. Csak kissé félreértelmezi.
- Nem kell magyarázkodnod, kincsem! – átöleli a vállam, és magához szorít. – Apáddal úgyis nemsokára elutazunk néhány napra, akkor azt csinálsz, ott, és addig, amit, amikor és ahol akarsz!
Felcsillannak a szemeim. Mindenféle magyarázkodás nélkül több napot tölteni Takuval? Ez több mint a mennyország.
***
Az a nemsokára tényleg hamar eljött. Három napot kellett csak várnom, és most már azt figyelem, ahogy az anyámék elhajtanak a ház elől. Boldogan felsóhajtok, aztán a szobámba sprintelek. Látom, hogy még csak 6 óra van. Nemsokára sötétedik.. Tökéletes.
Rávetem magam a telefonra, és már hívom is az én egyetlenemet.
- Szia – veszi föl már a második csöngésre.
Hallom a hangján, hogy mosolyog, és könnyedén magam elé is képzelem. Már ettől hevesebben ver a szívem.
- Szia – köszönök vissza boldogan. – Mondd csak, szabaddá tudná tenni a ma estéjét, és az elkövetkezendő néhány napját az én kedvenc kidobófiúm?
- Az attól függ, hogy kinek a kedvéért – feleli sejtelmesen.
- Hát... szegény kicsi Ao nagyon unatkozna a következő napokban.. teljesen egyedül a házban.
- Elintézem – vágja rá szinte azonnal.
- Már alig várlak! – nevetem el magam boldogan.
- Nem kell sokáig – válaszolja, és ismét magam előtt látom a mosolyát.
Miután letesszük a telefont, máris tűkön ülve várom, hogy végre beesteledjen.
Erősen fuldoklás közeli állapotba esek. Nagy szenvedések árán, de végül csak sikerül kiköhögnöm a félrement alkoholt, de a szemem így is könnybe lábadt tőle. Vagy nem csak attól…
- Úristen, jól vagy, Aoi? Istenem, azt hittem meg fogsz halni! – néz rám döbbenten Yukio.
Nehezen megy neki az artikuláció, de azt nagyon is remekül csinálja, hogy a következő fulladásszerű élményem az ő kezeitől legyen.
- Hagyj már békén, te idióta! – csattanok föl.
Igyekszem kiszabadulni szorító öleléséből, ami némi szenvedés árán sikerül is. Mielőtt még újra rám nehezedhetne alkoholtól bűzlő testével, felpattanok, és egyenesen a mosdóba sietek. Még hogy meghalni… azért egy korty félrenyelése még nem a világ vége. Még egy ekkora hülyét… Lehajolok a csaphoz, és némi hideg vizet locsolok az arcomra. Aztán hirtelen valaki átöleli a derekamat. Ijedten rezzenek össze, és hátranézek.
Úristen… ez.. ez Taku…
- Azt hiszed ez a megoldás cica? Hogy csak úgy beállítasz ide egy másik férfival?
Jaj, ha tudnád.. de azért köszi, hogy feldobtad a magas labdát. Csak ne lennél ennyire átkozottul jóképű..
- És te? – vágok vissza. – Előttem smárolsz azzal a csitrivel..
Szembefordulok vele, miközben válaszol.
- Na álljunk csak meg.. ő nem a barátnőm, közöm sincs hozzá.. félreértettük egymást.. De veled mi a helyzet cicabogár? Ki az a fickó odakint?
- Hát.. A.. – Ó, igen. Majd most meglátod, milyen érzés... Felnézek rá. – ..jelenlegi barátom.
- Szóval a barátod.. – Idegesen felmordul, aztán elenged. – Oké.. Akkor.. Téged is félreértettelek..
Elvigyorodik, aztán sarkon fordul, és kimegy. Na remek. Örülök, hogy ennyire boldoggá teszi, ha mással vagyok.. Akarom mondani lennék. Dühösen tépek le egy darab papírt a tartóról, és letörlöm a maradék vizet az arcomról. Éppen abban a pillanatban hajítom a szemetesbe, amikor egy szörnyülködő sikolyt hallok meg kintről. Mi a fene..
Kimegyek a mosdóból, és az állam is leesik. Yukio vérző orral fetreng a földön, Taku pedig megvető vigyorral áll fölötte. Aztán a nyakánál fogva fél kézzel könnyűszerrel megemeli, és a falnak szorítja. De úgy, hogy a lábai tehetetlenül kalimpálnak a föld fölött.
- Remélem ebből kitűnően megtanulod, hogy nem akarlak még egyszer meglátni Ao közelében – mordul rá Yukiora.
Az az idióta meg ellenkezik! Hogy lehet ekkora hülye..?! Taku megölni is képes lenne, ahogy látom.. És tényleg, a szorítása erősödik. Azt hiszem, ideje tennem valamit. De mit? Én sem tudom felvenni az erejével a harcot.. Na nem mintha Yukiot sajnálnám, csak nem akarom hogy Taku bajba sodródjon.
De várjunk csak.. megvan! Egyszer már bejött, talán most is sikerül. Remélem..
- Taku, kérlek, ne csináld! – kiáltom, miközben feléjük rohanok.
Ő rám sem néz, csak gyilkos tekintettel mered Yukiora, akinek határozottan vörösödik a feje. Ajaj..
- A.. Ao.. – próbálja kimondani a nevem.
- A szádra ne merd venni! – kiabál rá Taku.
Még egy fokkal erősebb szorítás. Akkor ideje a végső fegyvernek.. Közéjük lépek, szorosan az én imádottam elé. Lenéz rám, tekintete találkozik az enyémmel.
- Taku-sama.. – suttogom.
Aztán lábujjhegyre állok, kezemet az arcára csúsztatva magamhoz húzom, és egyszerűen megcsókolom. Bejön a megérzésem. Egy pillanatra meglepődik, de aztán szinte elejti a szerencsétlent. Yukio nyekkenve ér földet, de ez engem már a legkevésbé sem tud érdekelni.. Túlságosan leköti a figyelmemet Taku forró csókja. Csak egy figyelemelterelő hadműveletnek szántam a dolgot, mégis.. Amikor mindkét karját szorosan körém fonja, világossá válik, hogy nem tudok neki ellenállni. Istenem, mennyire hiányzott már…
Teljesen elalélva heverek a karjaiban, amikor egy érdes hang szólal meg mellettünk. Kelletlenül engedem csak el.
- Taku! – dörren ránk. Odanézek, és egy 50 év körüli, őszülő, de azért magát karbantartó férfit látok. – Nem megmondtam, hogy munka közben sen…
- Az én hibám – vágok közbe. – Nem bírtam ki.
Taku már éppen meg akarna szólalni, de a férfi megelőzi.
- És az a szerencsétlen mit vétett?
- Tőle mentettem meg. Nem szállt le róla – feleli Taku.
- Ezért is voltam annyira.. hálás – bólintok ártatlanul pislogva.
Yukio ellenkezve próbál megszólalni, de csak szánalmas krákogásra futja a hangjából. Takum egy kicsit erős lehet. Kicsit.. A férfi először gyanakodva méreget minket, de amikor legártatlanabb mosolyomat rávillantom, ellágyul a tekintete. Most már csak Takuval akarok kettesben maradni..
- És mit fogtok vele csinálni? Itt nem maradhat így – bök a fejével Yukio felé a férfi.
- Legjobb lesz, ha hazaviszi valaki – válaszolja Taku.
A férfi tekintete rám szegeződik. Igen, én tudom, hogy hol lakik, de… Á! Már tudom is..
- D-de én… Én nem merem.. egyedül maradni vele – hajtom le a fejem.
Közben Taku karjába kapaszkodok. Remélem, veszi az adást..
- Én is jobban érezném magam, ha elkísérhetném, főnök – öleli át a vállam.
Kérlelő tekintettel nézek a férfire, mire ő felsóhajt.
- Ne is lássalak. De ha holnap késel, kitekerem a nyakadat. – Megfordul, aztán el is indul, az orra alatt mormogva. – Túl jó munkaerő vagy, és ezt nagyon jól tudod is magadról..
Taku megfordul, és a karjánál fogva felrántja a földről Yukiot.
- Gyerünk, seggfejkém. Indulunk. – Yukiot maga előtt taszigálva indul el kifelé. Közben megfogja a kezem. – Gyere, Aoi.
Engedelmesen követem őket, de a kezét nem engedem el. Ahogy kiérünk a főutcának arra a részére, ahol már nem látszunk, Taku leint egy taxit. Belöki Yukiot a hátsó ülésre, aztán kérdőn néz rám. Megerőltetem egy kicsit a memóriámat, aztán elmondom a sofőrnek Yukioék címét. Taku rácsapja az ajtót, és amint a taxi elhajt, hozzám fordul.
- Hazakísérjelek?
- Nem akarok hazamenni – nézek föl rá.
- Akkor? – vonja fel a szemöldökét.
- Menjünk hozzád.. Azt hiszem, most lenne miről beszélnünk.
Beleegyezően bólint egyet, aztán el is indulunk.
***
Hamar megérkezünk, és követem a házába. Becsukja mögöttünk az ajtót, aztán szorosan elém lép. Eszemben sincs hátrébb menni, így nézek föl rá, egyenesen aranyszínben csillogó szemeibe.
- Szóval.. akkor mi is volt a kis cicababáddal? – kérdezem.
