|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Kita | 2011. 04. 25. 00:35:23 | #13177 |
 Karakter: Maximillian Karce
Megjegyzés: Lö-sama Damienjének~
-
- H-hé, nem ott van az a kávézó, amit… - nézek ki az ablakon, az agyamon hirtelen megannyi lehetőség szalad át. Ez egy strici aki elrabolt, meg akar ölni, erőszakolni és társai… elsápadva nézek rá.
Az angyalarcú férfiak mindig gonoszok? Ez valami regénybeillő fordulat?
Az édességem kipottyan remegő ujjaim közül, felnyikkanok. Ezért elrágja a torkom, hogy lehetek ilyen szerencsétlen?
- Ha összekened az ülést, megharaplak.
- Sajnálom, sajnálom, sajná… ó a fenébe – fakadok ki full vörösen. Ez annyira überciki már, hogy beleolvadok a bőrülésbe.
De az is drágább, mint az én bőröm, úgyhogy csak ülök szerencsétlenül, keservesen nézve a cukorforrás röppályáját, ki a kocsiból… nyalóka…
- Szerencsére most nincs nálad a festékes törlőrongyod, így nem tudod kidekorálni a kocsimat is.
- Sajnálom- nyelek egyet szégyenkezve. Igaz, igaz, de ha akkor nagyfőnök, akkor mi dolga egy suttyó kis művészetissel?
Mit akarok én egy nagykutyától?
Természetesen lefesteni, megörökíteni a szemeit, az arcát, ahogy meglibben a haja, miközben beszáll a kocsiba… azt, hogy ilyen természetadta tökéletes vonások nincsenek minden ajtó alatt, ezért nem hagyhatom, hogy elszaladjon mellettem ez a lehetőség!
Megyünk valamerre, kerülöm átható pillantását. Ha a szemébe nem merek nézni, hogy fogom megkérdezni, hogy leülne e nekem pár órára, amíg megcsinálom a képet… felkapom a fejem, amikor a motor halk duruzsló dorombolása elhallgat.
Hol vagyunk? Micsoda ez a hely?
Az normális, hogy kezdek pánikolni?
- Remélem, éhes vagy, mert én egy lovat is meg tudnék enni.
- Izé, hát én azt hittem csak kávézunk – nyelek egyet. Még… élni akarok, enni nem igazán, a gyomrom szerintem meghazudtolja egy borsó átmérőjét is. Minimalizálódott. – Úgyhogy ettem otthon sajn…
- Miért mondod olyan gyakran, hogy sajnálod? – emeli fel az egyik szemöldökét.
Ez a mozdulata belevésődött a koponyámba, az biztos, annyira… annyira… leírhatatlan volt.
Ha nem is áll nekem modellt, ezt mindenképp le fogom otthon rajzolni.
Többször is. Nem érdekel.
- Sajnálo…mmfff…
Meglepetésemben csukva maradtak a szemeim, de az ütő megállt bennem a szívemmel együtt, az agyvérzésem viszont telibe elindult az útján.
Most… most… most…
Megcsókolt?
Ez… most… mi… és hol és miért és… mikor?
Engem megcsókolt?
Ki?!
- Ezt… ezt… miért? – dadogom, az ajkaim annyira remegnek, mintha rázna a hideg.
- Mondtam, hogy megharaplak, ha összekened az ülést, csibe. Összekented. Megharaptalak.
Annyi gondolat cikázik az agyamban, hogy az leírhatatlan. Amit először is sürgősen meg kellene vele osztanom, minimum hogy like-olja, hogy én igazán rettenetesen és überbrutálisan sajnálom, de nem vagyok meleg. Legalábbis tudtommal nem, és ha én jól tudom, akkor az úgy van… nem? De… vagy mégsem?
Ezzel a húzásával kisütötte az értelmi rendszeremet, lefagytam, mint egy számítógép, úgyhogy engedek a húzásának, ahogy befelé terel.
De én nem vagyok egy ilyen puccos helyre öltözve, festékfoltos a nadrágom… a nyakamon is hirtelen érzem, hogy szárad, szebben mondva sistereg a festék…
- Én… nem vagyok egy ilyen helyre öltözve – nézek rá rémülten.
- Ne foglalkozz vele – legyint nyugodtan, kicsit rám villantva egy félmosolyt. Nincs vér az arcomban… el fogok ájulni?
- D-de…
***
Ülök, fészkelődök, ideges vagyok és fülig zavarban, vagy melegem van, vagy megfagyok, de a pillantásától legszívesebben elhantolnám magam.
Légy hős… légy bátor, Max! Festeni akarsz, nem?
- Hmm… Damian… lehetne egy… kérésem? – dadogom. Most már vörösen.
- Azt még meglátom, csibém. Mondd – int, ujjai között egy borospohárral. Erre a mozdulatra kicsit eltátom a számat. Ezt is, ezt is!
A csók hirtelen sokkja teljesen… jelentéktelen lett. Festeni, rajzolni akarom!
- Szeretnélek… lerajzolni… esetleg lefesteni. Ha hajlandó lennél… modellt ülni nekem én tényleg, igazán nagyon hálás lennék – nézek a szemeibe. Fellelkesülök a gondolattól, hogy igen, talán megengedi, talán leülne nekem, amíg lerajzolom, lefestem…
- Hálás? Valóban? – egyenesedik kicsit fel, megnyalintva az ajkát. – Bizonyítsd!
Ezt a mozdulatot is lefestem!
|
| Levi-sama | 2011. 04. 10. 11:46:04 | #12891 |
 Karakter: Damian a vérfarkas
A klán ügyei mindennél fontosabbak. Armand, a királyunk ma megint rosszkedvű, így a szokottnál is lassabban halad előre a megbeszélés. Amikor végre befejezzük, bőven délután van. Éhes vagyok, morcos vagyok, és már szeretném látni a tegnapi kis tündérkét. Újabban körülöttem mindenki szerelmes, a király is megtalálta a társát. Én meg unatkozom. Nincs semmi, amivel elszórakozhatnék, így kénytelen vagyok én keresni magamnak kis játszótársat, mákomra tegnap bele is szaladtam. Mármint inkább ő belém. Micsoda képet vágott... hehe.
Lezuhanyzom és átöltözöm. Világoskék ing és farmer. Orromra menő napszemüveget teszek, szőke hajam szokásos copfban verdesi hátamat. Csábító félmosoly. Irány a játszótér.
A piros porsche motorja feldorombol, majd kilő. Szeretem a sebességet, és amióta vérfarkas vagyok és a reflexeim gyorsabbak mint egy emberé, azóta még inkább szeretem.
Meglátom a tegnapi kis tündérkét egy kirakat előtt. Satufék. Duda. Halálra rémisztem, muszáj vigyorognom ezen az arckifejezésen. Kilököm az anyósülés melletti ajtót és intek neki.
- Gyere már, Csoki! – Tök jó becenevet találtam neki. Leveszem napszemüvegem, hogy jobban láthassam.
- Hát... – motyogja, kezével bénán szorongatja nyalókáját. Ajkát harapdálja félszegen, nyilván rémlik neki, mit is tanított anyuci az idegen kocsikról.
- Ugyan, ugorj be. Nem érek rá egész nap.
- Oké...
Beteszi formás kis hátsóját a verdámba végre. Gázra lépek és nyomás.
- H-hé, nem ott van az a kávézó amit... – mutat bizonytalanul az elsuhanó tájra. Kiejti kezéből a nyalókát, és felsikkant.
Egy piros lámpánál megállok, és vigyorogva figyelem, ahogy szerencsétlenkedik.
- Ha össze kened az ülést, megharaplak.
- Sajnálom, sajnálom, sajná... ó a fenébe!
Fülig pirulva, bűnbánóan meresztgeti rám babakék szemeit. Sóhajtva veszem el tőle a nyalókáját és kihajítom az ablakon.
- Szerencsére most nincs nálad a festékes törlőrongyod, így nem tudod kidekorálni a kocsimat is.
- Sajnálom... – motyogja lehajtott fejjel. Nagyon kis aranyos, nem lehet rá haragudni. Végre megérkezünk a kedvenc éttermemhez. Leparkolok, és felé fordulok, mélyet szippantok illatából. Nagyon finom.
- Remélem éhes vagy, mert én egy lovat is meg tudnék enni.
- Izé, hát én azt hittem csak kávézunk, úgyhogy ettem otthon, sajn...
- Miért mondod olyan gyakran, hogy sajnálod? – kérdezem tőle egyik szemöldökömet felvonva.
Megszeppenve szorítja össze szemeit.
- Sajnálo....mmfff...
Édesek és puhák az ajkai. Összeszorítja őket, így nem tudom rendesen megkóstolni. Kár. Finoman megharapdálom az alsóajkát, és elégedetten dorombolva fonom karomat dereka köré. Remeg a kis barackos csokigombóc a karjaimban. Olyan kis aranyos. Elválok tőle, és mosolyogva nézem tulipiros arcát. Felnyílnak égkék szemei.
- Ezt... ezt miért...? – dadogja.
- Mondtam, hogy megharaplak, ha összekened az ülést, csibe. Összekented. Megharaptalak – súgom a füléhez hajolva, és azt is finoman megkarcolom fogaimmal. Ahogy összerándul, meg kell zabálni.
|
| Kita | 2011. 03. 07. 21:03:04 | #12061 |
Karakter: Maximillian Karce
Megjegyzés: Lö-sama Damienjének~
-
- Bocsánat – nyögöm ki olyan rohadt magas hangon, mint egy szoprán. Az istenit, nekem is egy ilyen olajmágnást kell kifognom, akinek még az alsógatyája is ezresekből áll…
A csokim…
- Oda akarsz gyógyulni a betonhoz? – kérdezi, de a hangja metssz, hogy feláll a szőr a hátamon. Elmondhatatlan… juj. A szemei hasítanak, a hangja mint a gyémántszilánk és valami absztrakt kubista műhez hasonlít az ingén lassan terjengő folt. Picasso után szabadon.
- Izé… nem – nyelek egyet. Ha ennek vége, bemászok a takaróm alá és ki se dugom a seggem, az hétszentség, így megkoronázni a napot… elharapja a nyakam, még a szemfoga is tuti megvan hozzá, szekrényben őrizgeti vagy valami… felém nyújtja a kezét, zavarban nyakig úszva fogadom el. – Sa-sajnálom, nem figyeltem és… tudod, egyszerűen csak ilyen a természetem, folyton bajba kerülök, mert… Jaaaaj… - sápadok el. Ha még egy kis vér kimegy a fejemből, elájulok. Oda se figyelve kezdem el leitatni az ingjéről a csokifoltot, ami egy üstökösforma lett, és mivel szerencsésen nem figyelek, a rongy csupa festék volt: sikerült egy kész univerzumot kennem.
Remek. Csodáááálatos. Körülnéz, én pedig hullasápadtan, ujjaim között tartva a rongyot remegek. Levágja a fejem, felnégyel, beperel, a nagyi…
Na ő hiányzik, most komolyan végem.
- Én lettem az új műalkotásod? Nagyon kreatív.
- Nem, nem volt szándékos, esküszöm! – jajdulok fel, szórva a csoki és piros meg kék foltokat mindenfelé. Meghalok… jaj de nagyon meghalok. – Jaj, nagyon sajnálom, de tényleg, én… én kifizetem a tisztíttatási költségeket, vagy… veszek másikat… jó?
Lazán megmoccan, és hosszú, ezüst hajáról lassan letörli a cseppeket.
Ez a mozdulata megragad. Ahogy megcsillannak a haján a cseppek… festékért kiált. Talán nem is lehet ilyen árnyalatot keverni… de meg akarom festeni. Mindennél jobban! Szinte fizikai fájdalom mar a hasamba, amikor megrágom a számat, mert tudatosul a dolog, hogy ennek olyan kicsi a valószínűsége… ezek után…
- Hogy hívnak? – kérdezi, miközben leguggolok, és gyorsan összekapkodom a könyveim és a füzeteim. Felpillantok, a nyakamba halmozott cuccommal, és maikor látom, hogy kezet fogna, zavaromban vörös arccal szórok el ismét mindent… kezet fogok vele.
- Maximillian… - dadogom.
- Damian.
- Na-na-nagyon örülök…
Most meg sok a vér a fejemben. Felrobbanok…
- Tartozol nekem egy inggel, Max – vigyorodik el. Több vér már nem fér a fejembe, ne ha-ha-haragudj…
- Milyen méretű? – pislogok zavartan, a papírt, a tollakat és a könyveket a nyakamba szórva.
- Tudod mit? Most nincs időm és kedvem erről beszélgetni ilyen nyakig csokisan. Találkozzunk holnap délután itt a sarki kávézóban, jó? – mondja sebesen és oldalra lép, el tőlem.
- Izé… jó… - akadnak össze a szemeim.
Egy piros Porschehoz lép, kinyitja az ajtót… és ahogy meglibben a haja, ahogy beül, lehajtja a fejét, mégis szemeivel a szemeimbe mélyed… Arohadt.
Illegális, hogy valaki ilyen penge.
Amint elhajt, ismét térdre rogyok, a papírok kipotyognak a kezeim közül. Mély sóhaj szakad ki a mellkasomból, és megdörzsölöm a fejem. Ha ezt nagyikának elmondom…
***
Otthon az ágyamon fekszek, a számból egy gumikígyó lóg ki, elmélyülten tanulmányozva a semmit vegetálok, mint egy paradicsom az üvegházban.
Nem is. A holnapi izén gondolkodok.
Hogy jöhetett ez össze? Hogy sikerült nekimennem? Damian… micsoda név!
Hogy lehet valakinek ilyen kemény a mellkasa?!
A plafon egy pöttyétől várom a választ, egy aprócska pókot figyelek a sarokba. Hm. Le kellene pókhálótlanítani.
Na akkor a holnap, Maxie, hmm… erősen gondolkodok, hogy lehet, hogy bár a fejemmel játszok, megkérem, üljön nekem modellt… ha lefestem kétszer, egyet nekiadok, már ha fog kellene neki a mázolmányom, de egyszer, magamnak, mindenképp kell!
Az a mozdulat, ahogy beszállt a kocsiba… hajaj, ecsetért ordított.
Az oldalamra fordulok és izgatottan megborzongva szorítom magamhoz az egyik párnám.
***
Másnap suli után kivételesen elmegyek megmosni a kezem és az arcom, helyrerázom a ruhámat, színes, fekete-sárga-kék-piros, vizes kezem a farmernadrág zsebébe törlöm, belerázok a hajamba is. Azért ha jó képet nem is, valóságosat mutat a tükör.
Szinte átszökdécselek az utcán, a számban egy nyalókával, elmélyülten állok meg egy képgaléria előtt, tanulmányozva egy nagyon jó hamisítvány ecsetvonásait.
Épp csak a sárga színárnyalatát nem találta el a tag, de állat…
Egy éles dudaszóra rezzenek meg és olyan hirtelen fordulok meg, hogy az ablaküvegnek nyomódik a hátam. Majdnem beleseggelek a kirakatba…
Újra a piros Porsche, kinyílik az első ajtó és látom bent a tagot… Damiant. Felém int a kezével, hívva, hogy üljek be.
Nem tartom jó ötletnek…
- Gyere már, Csoki! – szól ki, én pedig lehajolok a kocsi tetejére támaszkodva lesek be rá.
- Hát… - bizonytalanul rágom a szám szélét. Az orromba kúszik az új bőrülés illata…
- Ugyan, ugorj be. Nem érek rá egész nap – néz rám szép ívű szemöldöke alól és… ha nem akarom megkockáztatni, hogy ne festhessem le…
- Oké – dünnyögöm és besurranok mellé, szinte elfolyva a kényelmes ülésen. Mennyország.
Feldorombol a motor és elindulunk. Mintha szállnánk.
|
| Levi-sama | 2011. 03. 02. 19:50:18 | #11877 |
Karakter: Damian a vérfarkas
Megjegyzés: ~Kitának
Kakaó. Édes és cukros. Talán finom is, de í bőrömön nincsenek ízlelőbimbók.
A méregdrága ingem elején egy nagy barna folt, előttem a földön pedig egy ijedten pislogó fiú, hatalmas tengerkék szemekkel.
Lassan leveszem a fejemről a kis papírpoharat, és próbálom elképzelni magam, mennyire röhejesen festhetek nyakig kakaósan. Picsába.
- Bocsánat... – suttogja, teljesen be van tojva tőlem. Nem lep meg, hidegkék szemeim és intenzív, energikus megjelenésem félelmet keltőek, de ezt általában ellensúlyozom simulékony modorommal, ha kedvem van. Most nincs. Kinyútjtom felé a kezem, hogy felsegítsem, de csak hátraretten tőlem.
- Oda akarsz gyógyulni a betonhoz? – kérdezem tőle érdeklődve, miközben végigpillantok rajta. Nagyon szép, farkas szaglásom pedig tájékoztat, hogy nem csak szép, de finom is. Kis gyümölcsillatú fiúcska, finom harapnivaló nasi.
- Izé, nem... – dadogja, elfogadja a kezem és feláll. – Sa-sajnálom, nem figyeltem, és... - Valahonnan előkerít egy rongydarabot, szétkeni vele az ingemen lévő barna foltot, miközben folyamatosan fossa a szót. - ...tudod egyszerűen csak ilyen a természetem, folyton bajba kerülök, mert... Jaj!
Sikkantását látva elszakítom szemeimet bájos kis pofijáról, lepillantok az ingemre, amely most már inkább tűnik absztrakt festménynek a rengeteg színes folttól, mint fehérnek. A kezében lévő rongyra nézek, majd a földön szétszóródott cuccaira. Egy művészeti egyetem előtti parkban vagyok, nem is kérdéses, kibe botlottam bele.
- Én lettem az új műalkotásod? – mosolyodom el hidegen. – Nagyon kreatív.
- Nem, nem volt szándékos, esküszöm! – hadarja lelkesen hadonászva, és így a rongyon lévő festékes kakaólé felém fröcsköl. Oké, most már a nadrágom is olyan lett. – Jaj! Nagyon sajnálom, tényleg! Én... én kifizetem a tisztítási költségeket, vagy... veszek egy újat, jó?
Nem tudok rá haragudni, olyan kis helyes így. Előveszek egy papír zsebkendőt, és a hajamról leitatom a nagyját.
- Hogy hívnak?
- Maximillian – válaszolja, és ahogy tekintetünk találkozik, elpirulva guggol le fölszedegetni a cuccait. Gyorsan felnyalábolja, majd megdöbben amikor meglátja a felé nyújtott kezemet. Újra leejt mindent és megfogja. Nevetve rázom meg.
- Damian.
- Na-na-nagyon örülök. – Hát nem vörös lett a füle? Megzabálom.
- Tartozol nekem egy inggel, Max – vigyorodom el szélesen.
- Milyen méretű? – látom hogy fejben számol, nyilván nem engedhet meg magának nagyobb kiadásokat, mert ő amolyan átlagos kispénzű diák.
- Tudod mit? Most nincs időm és kedvem erről beszélgetni ilyen nyakig csokisan. Találkozzunk holnap délután itt a sarki kávézóban, jó?
- Izé... jó...
A tűzpiros porsche ajtajához lépek, kinyitom még rámosolygok mielőtt elhajtanék.
- Akkor holnap, Max!
|
| Kita | 2011. 02. 26. 00:59:08 | #11712 |
Karakter: Maximillian Karce
Megjegyzés: Lö-sama Damienjének~
Reggel, amikor felkelek, mi csiklandozza meg az orrszőreim? A reggeli ínycsiklandóan kellemes és édes, ragadós, csöpögősen mézillatú illata, istenem… Ezért érdemes élni!
- Max, reggeli! – kopog be a nagyi és azonnal lerúgom magamtól a kockás takarómat.
- Felkeltem! – kiabálok vissza, a fejem a fürdőben a csap alá dugva, hogy felkeljek. – Kérek puszedlit!
- Ha nem érsz le időben, nem marad! – hallom tompán a konyhából, mire sikolyba fullasztom ijedtségem.
- Neee!!! – kiáltok és majd a nyakam töröm, hogy idejében leérjek a konyhába. A kék pizsamanadrág alól kivillan a felhúzott piros zokni… hát igen, felemáshogy öltözök, a zokni hamarabb akadt a kezembe, mint a nadrág.
- A nyakad ki ne törd, drágám – szól rám a nagyi és megsimogatja a fejem. Keverek magamnak egy bögre cukros tejet és a pöttyös kanna fölött kukkolom a nagyit, miközben magyaráz az egész napos tennivalókról. Csak csorog le a torkomon, nyelni nem is nagyon kell.
- Ha végeztél és indulsz, vidd ki a szemetet, drágám – mondja, miközben mosogat. A tányérom a csap alá tartom meg a bögrét is, és biccentek.
- Oké. Majd még szólj rám, hogy ne felejtsem el – kuncogok, mire vizes kezével megpaskolja az arcom, hogy az orrom is habos lesz.
- Na öltözz át rendesen! – szól rám és elindít felfelé. – El fogsz késni.
***
- És most, hogy átérzik Gogh művészetének kőkemény realitását, a szimbólumokat, az érzéseket, melyeket az ecsetvonásokkal vitt át egy fehér vászonra… látják? Itt a fáknál, a gyökereket oly erős ecsetvonásokkal és vastag festékréteggel nyomatékosította, hogy valóban… masszív gyökerek legyen! – magyarázza a tanár gesztikulálva, miközben a vetítő távirányítójával hadonászik, vagy hatodszorra a vászonhoz vágva a műanyagot… felkuncogunk, amikor van Gogh hiteles festészetének nyomatéka hullámozni kezd, mint egy tengeribeteg gyomra.
Amikor elmagyarázta kellőképp az anyagot és kitesz az asztalra egy adag napraforgót, meg miután a fél osztály tengeribeteg lett, hogy a cápák fintorogva piszkálnák félre őket, nekilátunk festeni. A zene halkan szól, egy ecset a számban, a fülem mögött egy darab szén… majd amikor a festékhez érek, már a nadrágomon és az arcomon is sárga festékfoltok.
- Karce, több a festék a ruhádon mint a vásznon! – szól be egy srác. Csak megfordulok és a gumicukorral a számban hátralépek, megnézve a napraforgóit.
- Lehet, de inkább, mint a te vásznadon! – öltök rá nyelvet, felé tartva a sárgálló ecsetet. Látom, hogy vörösödik, de mit lehet tenni, ezt az egyet utálom; tehetek róla? Festékes leszek. Kézzel szoktam maszatolni, ahol úgy érzem, hogy szükség van rá.
És ha viszket az orrom akkor megvakarom és ebbe senki sem szólhat bele!
***
Órák után csendesen lépek ki a suliból, fülig merülve egy kis adag, öklömnyi pohár krémes forró csokiban és egy galériás könyvben, a sárga festéket vakargatva az orromról, lassan ballagva.
Ez a módszer nem is olyan rossz… Befordulok egy sarkon, a park felé igyekszem, jó lenne felülni egy kicsit egy faágra és lóbálni a lábam, nyalakodni a csokiban…
Hirtelen, túlzás nélkül nekimentem egy falnak, kiáltva esek hátra, a hátsó részem is alaposan megismerkedik a betonjárdával, a könyvem és a csokim két irányba repül… A kezem a szemeim elé kapom, nem is tudom miért, óvatosan lesek ki az ujjaim között.
Nem falnak mentem neki, de hogy lehet valakinek már ilyen… kemény a mellkasa? Reszketve nézek a fehér ingen terjengő sötétbarna foltra, ami anno a csokim volt, és akárhogy is próbálom menteni a menthetőt, amikor a kis papírpoharat meglátom az illető fején, csak nagyon nyelek. Hosszú, ezüst hajáról lassan csöpög le a csoki, végig az arcán, a nyakán, az ingén…
Még nagyobbat nyelek, a fejem a vállaim közé húzom.
A pillantása… jaj nekem…
|
| oosakinana | 2010. 10. 30. 10:27:34 | #8936 |
Karakter: Horacio
Megjegyzés: (Fehérkémnek~Makame-nak~)
Reggel mikor felébredek, teljesen jól indul a napom. Kinézek, az ablakon a nap süt, a madarak csiripelnek. Elmosolyodok, és egy kicsit élvezem ezt a csodálatos látványt.
Mikor befejezem a nézelődést a ruhás szekrényemhez megyek és a sok fehér öltönyöm közül ki választok egyet, ami olyan jól mutat rajtam és belebújok, mert ma egy fontos tárgyalást kell lerendeznem és itt az ideje, hogy a bankom is még többet nyerjen, ha tud. Bekapok gyorsan egy kis reggelit, majd beszállok szép fekete 56-os Jaguár sport kocsimba. Imádom ezt a kis szépséget, és főleg, akkor, amikor hasít a szélben.
Igyekszek bemenni, hogy ne késsek, mert az még is milyen lenne. Amint leparkolok, sietek be és az ügyfelek utánam érkeznek meg 2 perccel. Úgy néz ki ezt ki számoltam rendesen. Üdvözlöm őket és beinvitálom őket a tárgyaló terembe, ahol nyugodtan és kényelmesebben tudunk beszélni, mint az irodámban.
Ahogy elkezdünk beszélgetni, rendelek egy kis inni valót magunkat, amit a titkárnőm elég csábosan hoz is be, de amikor a gondolatait meg hallom, egyből nevetni támadna kedvem, de valahogy nem akarok hülyének tűnni. Velem próbálna kikezdeni ha, tudna, csak hogy engem nem érdekel ez a nő, meg alapjáraton a nők nem érdekelnek. Inkább vagyok férfi párti, mint nő párti. A nőkben már csalódtam párszor, mert hűtlenek és így őket inkább lapátra teszem és megpróbálok boldogságot találni a saját nememnél.
Mindent megbeszélünk. Meg is egyezzünk sikeresen így a bankomnak lesz már is 30 ügyfele, aminek én csak nagyon örülök, mert így legalább tuti, hogy lesz pénz a háznál és fent fogok maradni, nem úgy, mint a többi megbízhatatlan bank a környékünkön. Ezért szeretnek engem, mert ha én mondok valamit, akkor az úgy is marad. Betartom a szavaimat és nem szeretek hazudozni.
Amint a vendégek távoznak, egyből bulit rendezünk és meg ünnepeljük a dolgokat, amiknek mindenki örül. Egy kicsit ittas állapotba kerülök, de hát, na, ilyen örömhírre ki nem kezdene el inni? Úgy döntöttem inkább gyalog próbálok meg haza menni, ami remélem sikerülni is fog.
Elindulok, de valami oknál fogva, egy erdőben lyukadok ki? Körbe nézek, de semmi sem ismerős így teljesen el vagyok veszve és nem tudom, mit kezdhetnék a dolgokkal és a legfontosabb, hogy merre menjek. Ahogy sétálok, próbálok hangokat kiszűrni a háttérből, de csak morgásokat hallok, amikre kicsit megijedek, de nem tudom, hogy mi van.
Próbálom gondolatolvasásos képességemet bevetni, de eddig még állatoknál soha nem sikerült, jobban szólva nem is próbálkoztam. De nem hallok semmit, csak az állat zajokat, hangokat. Egyre jobban kezdem összerakni a gatyámat, de hát nem tehetek róla, félek a kutyáktól egy régi emlékem miatt, amikor megharapott egy kutya a lábamnál.
Ahogy csak sétálok egyre több neszt hallok és egyre közelebb. Nem tudom mire vélni a dolgokat. Ahogy kapkodom a fejemet az egyik irányban csak két nagy hatalmas szemet látok, meg amik olyan sárgán villognak, hogy olyan érzésem van keresztül lát rajtam, pedig nekem van képességem nem neki. Elkezdek hátrálni, de ő csak közelebb jön hozzám, és ahogy feltűnik a fekete bundája a sötétségben és a magassága, mindjárt teli rakom a gatyám.
- Hagyj békén! – próbálok rá hatni, de csak mintha elmosolyodni látnám, majd rám ugrik, amire elkezdek kiabálni, majd érzem, hogy a torkomnál megharapni. Irtózatos fájdalom hasít végig a testemen. Egy fehér valamit látok meg elsuhanni, ami leszedi rólam a fekete borzadályt, majd nem is tudom mi történt, de csak annyit érzek, hogy a testemben éget a fájdalom. Felkap valaki a hátára, majd elkezd vinni. Pár perc múlva pedig a teljes sötétség hull rám.
~*~
Mikor felébredek, a szememet kezdem el nyitogatni, mert a fény miatt vissza is kell csuknom. Verőfényes napsütés van, megint ahogy érzékelem. Mikor nagyjából kezdek hozzá szokni a fényhez körbenézek, de sehol nem látok senkit. Felülök, de nagyon nehezen megy, fáj minden porcikám és a fejemet is nagyon nehezen tudom csak mozgatni.
- A nyakam. – jut eszembe, majd odakapok ahol egy kisebb forradás található. – hát nem álom volt. – jegyzem meg halknak, mire egy hang szólal meg mögöttem.
- Végre felébredtél. – odakapom a fejem és egy gyönyörű férfival találom szembe magam. Vállig érő hosszú fehér haj, gyönyörűen vékony arc és test, már amennyit a ruha látni enged, meg a szép barna szemeiről nem is beszélve.
- Te mentettél meg? – kérdezem tőle, mire csak a bólint egyet. Lehajtom a fejemet és elkezdek gondolkozni. Mi ő és ki ő? Mit láttam én akkor meg mi történt azóta velem? – Öhm. Köszönöm szépen. – nézek új fent megint rá, mire csak egy halvány mosolyt ejt meg, de még azt is meglehet látni tökéletes arc vonásain.
- Nincs mit nem hagyhattam, hogy bántsanak. – válaszolja és elkezd pakolászni.
- Mi volt az állat? Mi volt, azaz eszeveszett fájdalom, amit éreztem, amikor megharapott? De a legfontosabb, te ki vagy és mi vagy? – teszem fel neki a kérdéseket és csak reménykedni tudok, hogy egyszer az összesre választ fogok kapni, mert annyira szeretném tudni az igazságot, és hogy ki is ő. Nem tudom mi, de valami megfogott benne. Talán a kisugárzása és a gyönyörű teste. Ahogy a válaszra várok csak folyamatosan őt figyelem és próbálok beleolvasni a gondolataiba, de mintha az övébe nem tudnék vagy nincsenek gondolatai. Ezt még pontosan ne értem vagy a harapás miatt vesztettem volna el a képességemet? Ez olyan frusztráló kicsit, és ezért most türelmesen várok, hogy még is mi fog kisülni a végéből, mert nagyon érdekel és érdekesnek találom a dolgokat, de főleg őt.
|
| timcsiikee | 2010. 05. 17. 09:46:18 | #5032 |
Karakter: Peter (Ariananak)
Peter:
Tiltakozón nyomja oldalra fejét, de ennek ellenére puha bőrét kezdem el kóstolgatni, nyalogatni felkészítve magamnak előre a terepet. Persze nem csak a bőr felett, hanem alatta is… Mindig is imádtam a szexuális vágyból forró vért, hisz ha izgul a test, sokkal több vér száguldozik az erekben gyorsabban, benne hordozva mindent… Vágyat, fájdalmat, minden érzést… Csodálatos… és meg fogom kóstolni.
- Neee… kérlek… - tiltakozik nyöszörögve, de lassan már inkább nyögésnek hangzik ezzel csak még jobb an szítva bennem a vadat.
Végignyalva elől nyakát megállok állánál, majd felhajolok közvetlen arca elé.
Mélyet szívok a levegőből, a fülledt aurából ami körbevesz minket, s halk, elégedett morgást hallatok.
- Félj csak… - kuncogom el magam tengermély hangomon, vigyorom egyszerűen levakarhatatlan, ettől még jobban remegni kezd, és én csak élvezem.
Végigsimítok testén, mire csak egyre jobban feszegetni kezdi feje felé szorított kezeit, de semmire nem megy vele… sokkal erősebb vagyok, mint hinné. Csoda, hogy nem töröm el a csuklóit, pedig olyan könnyen menne, mint neki egy ropit eltörni.
Kutakodó tenyerem lassan leér ágyéka felé, és úgy megfeszül, mintha ő lenne az íj húrja.
- Ne – vékonyodik el hangja – Ott ne… - egyre jobban reszket, félelmének szaga megrészegít, és mély hangomon csak dorombolva figyelem.
- Most hol van az a felvágott nyelved kicsike? – kérdem kaján vigyorral, de amikor rámarkolok erősen farkacskájára, csak egy sikkantásra telik tőle. Ó igen…
- Ne… Ne, kérlek… hagyd abba – könyörög könnyekkel telt szemmel, de nem igazán tud meghatni vele… csal egyre jobban élvezem ettől az egészet… Imádom ezt, nem is tudja mennyire imádom.
- Jól hallom? „Ne hagyd abba”? – suttogom vissza, de elkezdi fejét rázni, ajkaira harap ahogy combja belő felé húzom végig karmaimat, vékony csíkokat húzva. Milyen szép mintázat… kár, hogy szex után majd el kell rejtenem őket, azaz begyógyítani, mert túlságosan feltűnő lenne egy modellnél. Térdhajlata alá nyúlva azonnal felrántom lábát, közé térdelek, hogy véletlenül se tudja összezárni őket.
Hangos sikoltás, rimánkodást hallat, ficánkolni próbál ahogy felszabadítom a zipzáram alatt lakó fenevadat, és amikor meg is látja, csak lesokkoltan mered rá. Tetszik mi? Ízlelni szeretnéd, vagy érezni? Teljesen mindegy, hisz itt én diktálok, és az lesz amit én akarok. És mivel… már alig bírom tartani magam, kicsit gyorsabban is vége lesz a szórakozásnak.
Hidd el neked is jobb lesz így kiscsibém.
Övemet kihúzom a nadrágból, és azzal kötözöm meg csuklóit az ágytámlához, hogy szabad legyen mindkét kezem, két oldalt magam mellett térdhajlatai alá nyúlva a magasba emelem, majd izgatni, kóstolgatni kezdem rózsaszín kis ánuszrózsáját. Vajon szűz még? Ha igen akkor én vagyok a legnagyobb mázlista. Sikolyai nyögésekbe fulladnak, ahogy szakértő nyelvcsapásokkal izgatom. Lásd, hogy kedves is tudok lenni… bizony. Olyan két percig.
Végezetül végignyalok finom farkacskáján, és lejjebb emelem, majd ahogy pihegve lehunyja szemeit, már azt hinném elaludt, esetleg azt hinné hogy vége, de közel sincs így… Ébredj picinyem, most jövök Én…
Csípőmmel lökdösöm magasba tartott fenekét, fokozatosan bejáratához igazítva farkamat, és amikor végre a síkos terület középpontjába találok, a legforróbb részre, egy morgással azonnal tövig merülök benne.
Fájdalmas sikoly hagyja el ajkait, rángatni kezdi kezeit, de nem sokra megy vele, ráng egész testében, de én csak vigyorogva figyelem vergődését. Nyugi… mindjárt nem fog fájni.
Mozogni kezdek benne, élvezem a szűk és forró izmokat vágyam körül, a rángó ütemet, a vér illatát… valami csodálatos, és őrjítő az aura.
Nem is figyelek már igazán rá, elfoglal a saját kielégítésem az ő teste használatával, bár amikor egyre jobban belemerülök, kinyitom szemem, és kipirult arcát látom meg. Újabb vigyor, majd felé hajolok, egyik kezem a dereka alá simul. Kezded élvezni mi? Ahh… Jól van csibém, majd meglátod, hogy egy vámpír csókja hozza el neked életed legnagyobb gyönyörét… Talán még rá is szoksz. Hehe…
Szabad kezemmel merev, ringó kis farkát fogom meg, gyakorlott mozdulatokkal verem ki neki, egyre hangosabban nyögdécsel. Nyakívére hajolok, élveteg nyalogatással merülök el forró testében újra és újra, várva a megfelelő pillanatot. és amikor az orgazmus villámló, tomboló felhője végigcsap testünkön, akkor harapok a finom érre, a száguldozó vér magában hordozza az ő orgazmusát, a vágyát, a fájdalmat, és a félelmet… egyszerűen észbontó, számomra ezerszer jobb bármilyen drognál. Hosszan élvez rá Ő is kezemre, hasára és ahova csak jut, és pedig belé eresztem magomat, majd egy utolsót lökve rajta kihúzódóm belőle.
Felegyenesedem, és végigmérem pihegő testét a véres, verejtékes és ondóval mocskolt lepedőt. Micsoda illatok… Mélyet szippantok a szoba légköréből, majd egy halk, elégedett sóhajjal állok fel az ágyról. Kieresztem csuklóit, és amint ezt megérzi, azonnal összekucorodik. Nem tudom mi járhat a fejében, de nem igazán érdekel. A lényeg most az, hogy ki kell törölni az emlékezete egy részét. Milyen kár… nem szeretem, ha elfelejtenek… hehe…
Fejére teszem kezem, halvány fénnyel világít fel erőm, majd testének remegése teljesen alábbhagy, szó szerint elájul. Végigsimítom testét és begyógyítom a sebeket, és emlékezetébe piszkálva álomként tüntetem fel aktusunk kis részét. Az már elkerülhetetlen, hogy ne emlékezzen vámpír mivoltomra, de talán az erőszak részét el tudom fedni.
Felnyalábolom kis testét, majd a fürdőszobában befektetem a kádba, rá engedve langyos fürdővizet. Egy fél óra, és biztosan újra magához tér. Addig lesz időm eltakarítani az ágyát. Hahh… milyen fárasztó is ez a része a dolgoknak.
Ahogy végzek, visszamegyek a fürdőbe, de még mindig alszik… hihetetlen, azt hittem mér ébren lesz. Félmosolyra húzom szám, és beállok a zuhanyba, hogy lemossam saját testemet is.
Amikor már a habot öblítem le testemről, hangos víz csobogása üti meg érzékeny füleimet, és oldalra sandítva körvonalát észlelem ahogy a kádban kapálózik.
Elzárom a vizet, majd kilépek a zuhanyból, és a legközelebb lévő törülközőt derekamra csavarom.
- Felkeltél picinyem? – azonnal felém kaja fejét, és amikor meglát, paprika pirossá válik arca.
- Nyugi, egy kád vízbe egyedül nem tudsz belefulladni – jegyzem meg halkan, és elsétálok mellette, hogy a tükörhöz lépjek.
Na most ugrik a kismajom a vízbe. Sikerült álommá avanzsálnom emlékeit? valószínűnek tartom. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mire is emlékszik.
|
| timcsiikee | 2010. 04. 09. 13:59:59 | #4599 |
Karakter: Peter (F38)
Peter:
Felkel az ágyból, és elhalad mellettem.
- Hová mész?
- Fürödni! – válaszol egyszerűen, majd eltűnik és nagy dörrenéssel csapja be az ajtót.
Hehh… kezd kiismerhetetlenné válni ez a fiú számomra.
Lemegyek a nekem szánt helyre, és elnyúlok, megpróbálok pihenni.
Nem telik el csak körülbelül fél óra, lefelé jön, kajtatni kezd én meg csak mozdulatlanul hallgatom.
Betámolyog a konyhába, és amikor csörömpölést hallok ,azonnal felpattanok, meglátom a csempén feküdve, a szilánkok között.
Nevemet igyekszik kinyögni, reménytelenül.
- Nagy lázad van! – állapítom meg, és a tünetekből ítélve érzékeny rá. A fenébe…
Lecsúszik róla a törülköző, és láthatom teljes valójában épp a karjaimban, de most nem zökkent ki ez sem, visszaviszem a szobájába.
- Fá… fázok – nyöszörgi.
- Hívok orvost – jelentem ki egyszerűen. Mivel most nem tettem semmit, így nyugodtan hívhatom, nekem nem lesz bajom belőle… sőt…
~*~
Az orvos elment, és a menedzsere jelent meg, így együtt állunk az ágya felett. Én kíváncsi vagyok mikor ébred, a faszi pedig aggódik.
- Mit mondott a doki? – kérdezi halkan, miközben mereven figyeli a fiút.
- Szerinte túlhajszolta magát, és izgatott volt valami miatt, vagy csak ideges… pihennie kéne – mondom halkan, persze a felét eltitkolva a valóságnak. Ez talán mind igaz, de van, amit kihagytam… Persze én majd kihasználom mindezt.
Érdekes aurája van a fiúnak, és egyre ínycsiklandóbbnak tűnik, de ez a balek még itt dekkol… addig nem tehetek semmit, pedig már teljesen rá vagyok éhezve.
Amikor felül kiáltva, akár csak éjjel egy rémálomból, és tovább figyelem komoran, a pasi pedig felé veti magát.
Unottan hallgatom, ahogy megbeszélnek egy hetes pihenőt neki, élvezettel hallgatom faarccal, hogy végig itt kell lennem „mellette”.
Tiltakozni sincs ereje, csak rábólint, de mivel a menedzsernek sok dolga van, így hamar elhúz, kikísérem.
Mire visszaérek teljesen begubózva fekszik, halkan nyikordul az ajtó, ahogy fokozatosan kitárom. Délután van, a sötétítők behúzva, hogy ne bántson engem se a fény.
- Kimennél? Pihenni szeretnék – morogja halkan, de szó nélkül hagyom. Közvetlenül az ágyához, lépek, és élveteg vigyorral állok felette.
- Peter – fordul meg kómásan, és meg is adja nekem a löketet, azzal, hogy félig kitakarózik fordulása közben.
Teljesen lerántom róla a takarót és a földre dobom, megragadom csuklóját, és felé térdelek, bezsebelhetem nyikkanását.
- Mi a fenét csinálsz? - kiált rám, de csak elvigyorodom.
- A doki elég sok mindent mondott nekem – morgom halkan.
- Igen? És mit? És miért így kell közölni? – hadarja idegesen.
- Azt mondta… - hajolok közelebb – hogy elfojtasz magadban valamit… talán vágyat? – kérdezek tippelve, és érzem, hogy megremeg.
- N-nem… az nem lehet – dadogja halkan.
- Ó igen? - duruzsolom a fülébe, majd nyelvemmel végigívelek nyakán, és egy gyönyörű sóhajt csalok ki belőle – A tested elárul… - csókolom bőrébe a szavakat.
- Franc… - bosszankodik halkan, nagyon édes.
- És valamit olyasmit is mondott, hogy magas vérnyomásod volt… nos – hajolok felé – ezt mindjárt leteszteljük – szemeim vörösen villannak fel, vigyoromból kibukkannak éles fogaim.
Hatalmasra kerekedett szemekkel néz fel rám, ajkai remegnek, mint aki rémeket lát… Nos, nem is csodálom.
- Te… te vámpír vagy! – rikkantja, sőt sikítja, és egyre erősebben próbál kiszakadni karmaimból, de mindkét csuklóját erősen szorítom a párnába.
- Igen, eltaláltad… és most segítek a kis problémáidon – lassan hajolok visza felé, ajkam megnyalva.
- Menj innen! Ne közelíts! Nee! – rikácsolja el-elfúló hangon, lábaira ráültem, így nem tud rugdalózni sem – Ha meg mersz harapni, elárulom mindenkinek, hogy vámpír vagy! – Kiáltja utolsó mentsvárként, zene füleimnek ez a hang, és a fenyegetése… nem igazán hat meg.
- Valóban? Akkor én azt árulom el, hogy összefeküdtél a testőröddel –duruzsolom ajkaira hajolva.
- De hát ez nem is igaz! – vág vissza, és teljesen abbahagyja a mocorgást.
- Igen… Még… - válaszolom sejtelmes mosollyal, és visszahajolok nyakára, nyalogatással előkészítve magamnak a terepet.
|
| timcsiikee | 2010. 03. 09. 10:43:39 | #4141 |
Karakter: Peter (F38)
Peter:
Végül feláll a helyéről, magához veszi a kis poharat. Látom, hogy meginog, de amíg nem esik el, addig nem kapok utána. Felesleges mozgás lenne, és amúgy sem szokásom az aggódás. Felőlem akár itt el is taknyolhatna, de a munkám része, hogy mindentől megvédjem. A konyha felé megy, de az utolsó centiméteren még visszafordul felém, mint akinek most jutott az eszébe valami.
- Te kérsz valamit inni esetleg? – hogyne picinyem… a véredből csapolnék egy kicsit, tisztán és nem keverve. Hehe… De mindennek eljön majd a maga ideje. Egy idő után te magad fogod felkínálni nekem.
- Nem, köszönöm! – válaszolok, és el is tűnik az ajtó mögött. Jobb ha utána megyek, a végén a csempén esik össze, és nem nézné jó szemmel a főnök, ha az ügyfelem a mosogató csapban loccsantaná szét a fejét, a jelenlétemben.
Nesztelenül lépkedek be, látom hogy nekem háttal áll, nyakának kecses ívére tapadnak íriszeim, s egy pillanatra felvillannak szemeim.
Hiába ittam most egy kis vért, a minőséget semmi sem pótolhatja igazán. Azok a silány barmok, szart se értek az éhségem ellen.
Amint megfordul pattanva egyet vesz észre, és szívéhez kap.
- Pfúúhh..ne hozd rám a szívbajt! – már ettől megijedtél kicsikém? Akkor mi lesz később? Halálra rémülsz? A nekrofil vért nem szeretem.
- Ohh, elnézést, nem állt szándékomban – hehe… Még hogy nem. Édes a pofija ilyenkor.
- Felhívom Felixet, hogy mi történt. Tudnia kell róla – jelenti ki. Még válaszomat sem várja meg, csak ellép mellőlem, egyszerűen kikerül. Szó nélkül, lassan, kényelmesen haladok utána. Előveszi a telefont, tárcsáz, addig én visszaülök a kényelmes fotel puhaságába.
- Muszáj? – hallom nyafogó hangját, és arcomra azonnal egy vigyor terül szét. Ó igen… - Mindegy, Szia! – és azzal le is csapja a telefont – Itt vagy? – fordul egyet, és persze azonnal meglát a fotelban. Sóhajából ítélve az következik, amit sejtettem is - Felix azt mondta, hogy maradj velem éjszakára! – helyes… én is így gondoltam.
- Remek! – mondom, ajkaimon visszafogott vigyorral.
- Na jó megyek lefürdök! Te pedig találsz a kanapé ágynemű tartójában takarót, párnát ha álmos lennél. De itt alszol a kanapén! – sejtettem, de nem gond, hozzászoktam. Sőt…
Egy szekrényből felém dob ingerülten egy törülközőt, durcássága nem akar csillapodni, látszik mennyire eleven lett, pedig nem rég majdnem elhurcolták, ha nem figyelek eléggé.
- Majd jövök! Utána te is lefürödhetsz ha szeretnél, bizonyára téged is lefárasztott ez a mai nap.
- Köszönöm a fürdő jól fog esni – nyálas közhelyek… blöe… de utálom ezeket a formalitásokat, de kénytelen vagyok mégis alkalmazni. Másképpen hogy férkőzhetnék a bizalmába, ha nem viselkedem barátságosan?
Bevonul picsásan a fürdőbe, és becsapja, majd be is zárja maga után az ajtót. Chh… Látszik rajta, hogy a modellvér mégis csak megvan benne. Sebaj, majd én kikupálom. Avagy… kikúrálom belőle… szó szerint. Wehehe…
Levetem zakómat, s megágyazom magamnak a kanapét, kényelmesen. Ingem sorra kigombolom, majd a konyhába megyek, hogy magamnak is töltsek egy pohár vizet. Elidőzök a körbenézéssel, s mikor meghallom a zár kattanását, kényelmes, ragadozó léptekkel közelítem meg. Tekintete végigfut rajtam, még élveteg mosolyom sem veszi észre, amiből kibuknak fogaim.
- valami probléma van? – kérdem tőle kissé gunyoros hangon. Úgy ledermedt, mint a borjú aki gyapjú pulcsit lát.
- Jah… - kap észbe – nem, semmi! – hebeg halkan. Hát nem zabálnivaló? – megyek és alszok, majd reggel találkozunk – hadarja végül, és be is robog a szobájába. Most már azt is tudom, hogy melyik ajtó rejti az ő kis szentélyét.
Bevonulok én is a fürdőbe, hogy jéghideg vízzel marassam végig testem, s lehűtsem magam.
Csak tiszta fejjel megy igazán a gondolkodás. Az alváshoz túlságosan eleven vagyok, hisz éjszaka van, vadászni nem mehetek, mert nem hagyhatom felügyelet nélkül. Belőle még nem ihatok… Bassza meg…
Ki kell bírnom még egy napot, vagy…
Nem… Ma már egyszer belepiszkáltam a tudatába, ha még egyszer megtenném, nem tudom é se mi lenne a következménye. Amúgy sem használhatom ezt sokat egymás után, tartalékolnom kell.
Elzárom a csapot és letörlöm testemet, majd belebújok boxerembe. Meleg este és még melegebb szoba előnye… Hehe…
Bosszúsan túrok tincseim közé, s a fürdőszoba tükör előtt állok meg, s belevigyorgok, szembenézve magammal. Sármos mosoly nemde? Ellenállhatatlan, akár csak a friss fincsi vér, ami olykor rátapad. A gondolatra körbe is nyalom ajkim, s felvillannak vörös szemeim egy pillanatra.
Nem figyelem, hogy vajon mióta időzhetek itt a fürdőben, de biztos jó ideje. Kimegyek, és nesztelenül közelítem meg szobáját. Semmi neszezést nem hallok, így a kilincsre terelem kezem, s az ajtó könnyedén kinyílik. Ehh… csak nem számított rám a kis cukorfalat? Talán többet kéne kinéznem belőle mint ami látszik… lássuk, meddig mész el kis vérbankom.
Benyitok, ügyelve hogy az ajtó nyikordulása ne keltse fel. Csettintek egyet, s a kinti lámpák leoltódnak, teljes sötétség borul a házra. Én a sötétben is tökéletesen látok, nincs szükségem effélére. Meglátom őt, ahogy nyugodtan fekszik az ágyon, válla már kibukik a takaró alól, egyenletesen szuszog.
Az ágy végében állok meg, s végigmérem törékeny testét, újra meg kell nyalnom kiszáradt szám szélét. Meglátok egy széket, s egy intéssel magam alá pördítem, végül kényelmesen ülök le rá, végig őt figyelem, mintha az álmát őrizném. Csak az kéne még… a fantáziámat csiszolom látványával, de kínzom is magam.
Egy idő után forgolódni kezd, s ahogy nyöszörög, hallani lehet a félelmet hangjában, rájövök hatalmas önkínzás volt bejönni, ágyékom már fájdalmasan feszül és lüktet… hahh… Vajon milyen hangja lehet, ha alattam visítozik… Na jó ebből elég.
Felriad, és azonnal felül, amint meglát engem, felvisítva csúszik egy pillanat alatt az ágy támlájához.
- Nyugi kölyök, csak én vagyok – látom, ahogy halántékán egy verejtékcsepp gurul végig, fél arca a takaró mögé van rejtve, s görcsösen szorongatja, reszkető ujjakkal – csak rosszat álmodtál… - mondom nyugtató mély hangon – kíváncsi vagyok, hogy vajon mit láthatott.
- Mit keresel itt? – kérdi ugyan olyan reszkető hangon, mint ahogy az előbb nyöszörgött… érzéki orgia füleimnek.
- Csak felügyelek rád, amúgy is nyitva hagytad az ajtót… álmos sem vagyok – magyarázom ki magam halkan, természetesen apró mosoly ül ajkamon.
- De… - elakad a szava, ahogy meglátja, hiányos öltözetem… nos, igen, talán ez az egyetlen, amit nem tudok igazán megmagyarázni, de nem is kell. A „fantáziájára” bízom. Én csak figyelem, nem teszek semmit… még… hehe…
|
| timcsiikee | 2010. 02. 12. 09:32:57 | #3618 |
Karakter: Peter (F38)
Peter:
Még mindig nem figyel rám, de amíg az ablakon les ki, addig legalább szertelenül végig tudom mérni kis testét. Igazán kis kívánatos alkat, van egy olyan érzésem, hogy nem fog előlem menekülni… hehe…
Mire megint arcához érek fel tekintetemmel, azt veszem észre, hogy viszonozza pillantásomat. Kicsit összeszűkülnek szemeim, s így nézek vele „farkasszemet”, s olyat látok mint még soha. Állja a pillantásomat, nem is akár hogy. Ritka egy példány, hisz még egy nagyobb darab munkatársam is behúzza fülét farkát a tekintetemből, főleg akkor, amikor dühös is vagyok.
Tetszik a fiúcska.
- Na jó, elmondom az egészet! De még a nevedet sem tudom! – mondja végre megszakítva a keletkezett hosszú csendet köztünk, s egyszerűen képtelen vagyok vigyoromat visszatartani, de csak egy mosolyba fojtom.
- Elnézést, Peter a nevem – igen… a menedzserének illett volna rendesen bemutatni engem, de mindegy… ez a helyzet elkerülhetetlen volt, bár egyre feltörekvőbb a jókedvem, már nem elég a mosoly, csak csukott szájjal vigyorgom rá. Én mondtam, hogy szóra bírom, és még nem is kellett semmit sem bevetnem ehhez… zseni vagyok hehe…
- Xavier – mutatkozik be gyorsan, mintha nem hallottam volna pont az érkezésekor… semmi gond, legalább a fejembe vésődik, bár egy ilyen ritka nevet nem nehéz megjegyeznem - Na szóval, az a helyzet hogy a város legnagyobb yakuzája vetett rám szemet és nyíltan kijelentette hogy addig nem hagy békén amíg az övé nem leszek – yakuza? Na nem… azok nem csapnak ekkora felhajtást egy ilyen dolog köré. Ismerem mindet, s ha valamit akarnak nem kertelnek, megszerzik maguknak erővel vagy mással. Viszont ettől függetlenül ez a fenyegetés nem veszélytelen vagy semmit mondó. Valaki szórakozik - Azt mondta ha egyszer elkap akkor nem szabadulok. Két nappal ezelőtt kaptam egy fenyegető levelet. Szerintem nem fog már sokáig várni hogy lecsapjon – mondja határozottan, s ha nem dolgozna a fejemben a sok információ meg is mosolyognám, de tartom magam. Kis édes…
- Mi állt a levében? – kérdezem tovább, hátha ebből kideríthetném, hogy ki lehetett.
- Az állt a levélben hogy....hogy... – mint egy jó kis színész a határozottból félénkbe vált úgy süti le szemeit – „ADDIG FOGLAK KEFÉLNI MÍG A NEVEMET NEM FOGOD KIABÁLNI!”
Igen… kétség kívül ez nem egy yakuza lesz, vagy ha mégis akkor egy baszott nagy idióta lehet.
Egy szerencsétlen idióta, aki bele van zúgva a kicsikébe azt hitte, ha egy yakuza nevében próbál rárontani, nem mer majd semmit tenni és inkább odaadja magát, de baromi nagyot tévedett. A testőrök felbérlése ilyenkor elkerülhetetlen, akkor is ha yakuzáról van szó. Ha a rendőrségnek nem is szólnak (mert felesleges lenne) legalább egy testőrt fogadnak, ez lennék én. Balszerencséje van annak a tökfejnek, mert a többiektől is jobb vagyok, és van amiben tapasztaltabb is. Xavieren látom, hogy elég zavarban van attól, hogy ezt mind el kellett mondania, na de most jöjjön a jó kis testőr bácsi énem, ki megnyugtatja… szabály… chh…
- Az a dolgom hogy megvédjelek! Úgyhogy ne félj nem lesz semmi baj! – mondom határozottan.
- Hát de te egyedül vagy, azok viszont ha jönnek akkor nem egyedül fognak – mondja elesetten.
- Bízz bennem! – höhö… ha tudnád kicsikém… hogy azzal az idegennel jobban járnál mint velem… nem nyugtatna meg az érintésem amikor a válladra teszem a kezem.
- Megérkeztünk! – dörmögi a sofőr. Franc…
~*~
Egészen a házáig megyek vele a limóval, majd vele együtt szállok ki. Az utolsó pillanatig szemmel kell tartanom őt, nem csak azért mert így áll általában a szerződésekben, hanem mert már mikor megállt a kocsi éreztem a baljósnak mondható jelenléteket a közelben.
- Te mivel mész haza? – kérdi kedvesen, majd édesen pirul el, ahogy meglátja felé irányuló éhes tekintetemet.
- Fogok magamnak egy taxit, ne aggódj! – nyugtatom meg. Ha kéne innen két perc alatt haza tudnék futni a különleges sebességemnek hála.
- De van nálad pénz? Mert ha nincs, adok szívesen – pislog rám értetlenül, de egy fejrázással lerendezem - Jól van akkor, az ajtómig már el tudok menni egyedül is, nem lesz semmi bajom. Úgyhogy köszönöm a mai munkádat! Szia! – és már hátat is fordított.
- Jó éjt! – mondom határozottan bariton hangomon, majd a támadókat is becsapva én is sarkon fordulok, majd elindulok „hazafelé”. Mikor meghallom a kiáltást egy pillanat alatt termek a kapuban, s meglátom a két maszkos alakot. Hehh… sejtettem, sőt inkább tudtam.
Egy pislogás alatt termek az egyik mögött, akit neki csapok a másiknak, miközben Xavier arcára nyom egy kendőt, aki a földön fekszik.
- Most meghaltok picinyeim – morgom szinte csak magamnak, majd feléjük közelítek, s mindkettőt a nyakánál fogva emelem fel, magammal szemben.
- Melykőtök volt? – kérdem vicsorogva, mire az egyik visongani kezd, hogy a másik ötlete volt, és szinte mindent kitálal… a levelet, a fenyegetést, az egész eltervezését… Szánalmas…
Lecsapom a földre azt, aki kussban volt eddig, a másikat pedig egyszerűen csak felfalom, majd ahogy az utolsó csepp vért is kiiszom belőle, mocskos teste porrá válik.
- Úhhh....uristen.....te vámpír....vagyhh! – hallom meg a nyöszörgést az ajtó felől, majd mikor oda is nézek, látom hogy összezuhan… Na jó, veled később foglalkozom kicsikém.
Visszafordulok a maszkos alak felé, aki épp megpróbálja összekaparni magát, de nem hagyok időt neki. Felemelem megint, majd lerántom róla a maszkot. Egyáltalán nem ismerős, valami kis piti nyáladzó pincsi lehet, aki nap mint nap a magazinokban rárántott a kicsikémre, majd nem bírta tovább és mű popsi helyett igazit akart, nem is akármilyet.
- Velem aztán pórul jártál haver – vigyorogva nyalom meg ajkaim, hogy nagyjából eltűntessem a maradék vért is ami az előző falatozásomból maradt meg – Mondd, komolyan azt hitted, hogy ennyivel megúszod? Egy híres modellről van szó te szerencsétlen – okítom ki utolsó pillanataiban komoran – Remélem megbántad – vigyorodom el újra, majd magamhoz emelem, közben hallgatom az éktelen nyivákolását.
- Ne! Kérlek! Megbántam, nem teszek ilyet, csak hagyj életben! – és még hasonló finomságok… imádom a félelem szagát, annyira bódító és izgató.. waah…
Jólesőt harapok nyakába, minden tiltakozása ellenére, hisz hiába egy sportos alkatú emberről beszélünk, én sokkal erősebb vagyok nála, könnyű szerrel tartom vissza.
A vére teljesen semleges, csak arra jó, hogy egy időre elnyomja a vérszomjam, de nem valami érzéki kuriózum. Porrá válik kezeim között, majd csak ruhája maradványa marad nálam. Hmm… hogy is próbálta tanítani a távoli rokon? Ja igen…
A pokol legmélyebb bugyraira vidáman gondolva engedem el a ruhacafatokat, amik lángba borulnak, ezzel az utolsó bizonyítékot is eltűntetem, ügyelve hogy semmi nyoma ne maradjon a támadásnak sem. Felnyalábolom a kicsikét, könnyedén tartom karjaimban, hisz pille kis teste van… Ilyenek a modellek, bár azt hittem ő is soványabb kis alkat lesz, de kicsit kellemesen csalódtam.
Ahogy látom még a kulcsait is az ajtóban hagyta, pont akkor támadtak rá, így mázlimra azt is ki tudom nyitni, majd bezárni. Ahogy belépek megkeresem a lámpát, hogy jobban lássak. Mert az egy dolog, hogy vámpír szemeimmel élesebben látok a sötétben is, de azért szeretnék rendesen körbenézni. Ahogy látom nem kicsi a lakás, bár ezt alapból gondoltam, hogy megengedheti magának. Lefektetem a kanapéra, édes arcát nézem, és egyre perverzebb kis gondolatok pattannak ki a fejemből. Na de elég a fantáziálásból, előbb rendezzük sorainkat.
Meglátott vámpírként, ami egyelőre nem jó, még túl korai. Fejére simítom kezem, majd finoman borzolva haját halovány színű fény sugárzik fel tenyerem alatt, behatolva fejecskéjébe. Kitörlöm az egyetlen képet emlékeiből, mikor látja ahogy felfalom a csávókát, majd ezzel le is tudom az egyik gondom… Közelebb hajolok arcához, kissé felmordulva az érzékek kavarodásától. Ha egy sima perverz idióta lennék, most álmában letámadnám, de abban nincs semmi élvezetes.
Egy szippantás és érzem az ő finom illatát a kábító anyaggal keveredni. Bármelyik gyógyszertárban beszerezhető egyszerű kis anyag, ebből is látszik, hogy közemberekről van szó. Egy yakuza nem csinál feltűnést… Ha rá egy olyan alak vetett volna szemet még engem felbérelni sem lett volna idő, már kiláncolva feküdne egy szatén ágyneműn és kéjesen nyögdécselne egy nagy test alatt. na jó inkább nem izgatom a saját fantáziámat, hanem előkészítek neki egy pohár vizet, mert biztosan szörnyű szájízt fog érezni a kábító után. Megtalálom egy pillanat alatt a konyhát és mellé a kis asztalra ki is készítem a vizet, majd tisztes távolságban lecsüccsenek a fotelban, pihenve körbekémlelve a nappalit. Szép, igazán rendezett kis lakás, el sem hiszem hogy egyedül él.
Az egyik polc tele van mappákkal, majd találomra leveszek egyet, és kinyitom. Hmm, micsoda csini portfólió. Elvigyorodom úgy lapozgatom tovább a mappát és nézegetem a képeket. Nem csodálom, hogy az a csóka így belehabarodott a kicsikébe, igazán szemrevaló, ráadásul a képei is szebbnél szebbek.
Nem tudom mióta merülhetek el a portfóliók nézegetésében, de mikor mocorgást hallok felőle, leteszem az asztalra, és őt kezdem figyelni. Kicsiket pislog, nyöszörög valamit, majd ahogy nyammog, úgy fintorodik el… hehe… mondtam, hogy ez a kábító cucc szar szájízt hagy maga után.
Észre vesz engem is, majd egyre éberebben pislog.
- Hol vagyok? – nyöszörgi álmosan, majd körbenéz és megnyugodva hunyja le szemeit, mikor látja, hogy a saját lakásában – álmodtam? – fintorodik el megint édesen, majd mikor meglátja a pohár vizet, felül és magához veszi, hogy nagyokat kortyolva hamar el is pusztítsa a tartalmát.
- Nem… tényleg megtámadtak – jegyzem meg komolyan, elkényelmesedve a fotelban – de nyugi, elintéztem őket nem fognak többé ők zargatni.
- És tényleg annak a yakuzának az emberei voltak? – hmm… jó kérdés. Most vagy tovább hitegetem, és addig lehetek a csinos kis seggében míg nem akarom, vagy elmondok mindent és a menedzsere felesleges pénzköltés néven elhajt a picsába… Nos akkor inkább az első verziót választom… hehe…
- Igen, de nem fognak zavarni.
- Én nem hiszem… Ha egyszer megpróbált elrabolni, akkor nem nyugszik míg nem kap meg – igen, tudom ám mi állt a levélben, és ezt ki is fogom használni.
- Ezért vagyok itt én, hogy ezt ne hagyjam neki.
- Tényleg – kapja fel kis fejét hirtelen, de meg is szédül a gyors mozdulattól így maga mellett megkapaszkodik a kanapéban – Azt hittem elmentél, hogyhogy ott voltál mikor megtámadtak? – tehát nem emlékszik arra, hogy felfaltam… helyes. A memória törlésem, ezzel sikeres volt.
Csak elmosolyodom kérdésén.
- A testőröd vagyok, és nem a dajkád. Nem vagyok köteles neked is beszámolni arról, hogy miként védelek meg – válaszolok határozottan, mire durcás arcot vág. Hehe… sejtettem hogy fel fog háborodni, de még így is édes. Összefűzöm ujjaim és úgy pihentetem kezeim az ölemben, végig őt figyelve. Egy tény még mindig nem változott… Itt vagyunk, a lakásában kettesben, az éjszaka közepén. Mrr… ha lehetne, most azonnal magamévá tenném egy kis kóstolóval, de még veszélyes lenne… ráérek, majd kihasználom a tökéletes pillanatot.
|
|
