|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Hentai Chibi | 2011. 09. 26. 22:41:08 | #16921 |
Karakter: Shiawase Abigél
Megjegyzés: drága Ryo-nak
Szokásomhoz híven korán kelek. Egy kellemes meleg zuhany, majd öltözködés, és hajszárítás után fodrászkodás. Mikor elkészülök jöhet a reggeli és irány a munka. Ma is biztos sokan fognak eljönni jósoltatni. Általában ilyenkor mindig sokan vannak. Sok kíváncsi ember. Nem értem mi a jó nekik ebben. Mindenesetre én szeretem ezt a munkát.
Megérzésemhez képest kevesebben vannak, így vannak nyugisabb időszakaim.
Pakolgatok, mikor a csengő megszólal. Újabb vendég. Vajon ki jött? Mosolyogva fordulok az illető felé.
- Mit parancs ... ? - azonban itt elakadok. A sárkányos fiú!! Mit akar itt? - Mit akarsz, - nem tudom mennyire látja rajtam a rémületet, de nem is érdekel, csak rámolni kezdek. Azt hiszem ma korábban zárok.
- Álmodtam az éjszaka. Szeretném meg tudni mennyi köze van ennek az álomnak hozzám. - szinte elejtem kezemből a tárgyat. ne! Ilyet ne. Jobb amíg nem tud semmit és én sem akarom látni újra azokat amiket akkor láthattam.
- Nem tudom miről beszél kérem hagyjon békén. Nem érek rá.- de ő megragadja a karomat és nem ereszt. Mit akar? Kezdek egyre jobban félni.
- Figyeljen rám! Maga tud a sárkány tetoválásról a hátamon, rémület és kétségbeesés tükröződött az arcán. Nem érdekel milyen módon, az sem kihez kell fordulnia, de azt akarom, hogy mondja el nekem amit tud! Magának ez kötelessége! Az álmomba szerepelt egy fiatal nő, aki a pagodánál állt, ami egy tóra nyílt ki. Háttal állt nekem és a nevem mondta: Ryu. Tavasz volt, mert cseresznyefák nyíltak. Szerintem maga tudja ki voltam előző életemben nem árulok zsákba macskát én is tudom: Ryu Serizawa egy sárkány harcos, aki oly sok mindenkivel megküzdött. - nem szólok, csak nagyokat pislogok. Fáj! Nagyon fáj, eresszen el!! Annyira durva! - Szellemek, szörnyek, halandók, nagy harcosok senki sem menekült. Volt egy társa egy sárkány, amit egy pecsét zárt le, volt egy rettegett kard a Ryu Buredo ezek szerepeltek az álmomba. Most pedig dalolja el nekem szépen mit tud! - szinte követeli ami megrémít. Most olyan más ... Miért? Én ... Tényleg félek tőle. Tőle is és Ryu Serizawa-tól is ...
- Én ... Én nem ... - dadogom. Mit mondhatnék neki. - Én tudtam. Tudtam ki vagy, előre láttam már, hogy ide jössz, de többet én sem tudok. Kérlek eressz el. - erre persze lazul a szorítás, míg el nem enged. - Köszönöm. Akkor hogy is volt ez az álom? - ő ismét mesélni kezdi, én meg igyekszem értelmezni.
- Akkor? - kérdezi.
- A lány nyilván Serizawa-hoz köthető, de mivel ő is így tuti hogy a lány is reinkarnálódhatott. Szerintem ő az akit meg kell majd védened. Azt hiszem, majdnem azt az utat kell majd járnod mint Ryu-nak. - nézek a szemébe. - Mutasd a tetoválást. - kissé furcsállja a kérésemet, de így tesz. Végig simíttok a jelen. - Bocsánat ha hideg a kezem. - pirulok kissé, ami nem szokásom. Csak a sárkányt érintve várom az égi jelet, hogy most minek is kellene történnie. Ryu Serizawa ... Annyit olvastam róla kislány koromban ... Lehunyom a szemem és megpillantom őt. Valakit csókol, valakire rámosolyog ... Úgy érzem szereti ... Boldog mégis rossz érzésem van és a következő pillanatban már vért látok. Kinyitom szemem és hátrébb lépek. Kezem remeg.
- Mit látott? - néz rám érdeklődve. Ez a fiú ...
- Legyél nagyon óvatos fiú. Nem tudok mást mondani, vagy hogy mire kellene figyelned, csak ezt. Legyél óvatos, de nagyon. Ne ess Ryu hibájába! - figyelmeztetem, de mielőtt még bármit kérdezhetne újabb vendégek jönnek. Hál' istennek.
|
| Hentai Chibi | 2011. 09. 15. 02:25:34 | #16681 |
Karakter: Shiawase Abigél
Megjegyzés: Ryo-nak ~ Silvana-nak
Reggel már korán kelek, hogy elkészüljek a mai napra. Nem csak testileg kell rendbe szedni magam, de lelkileg is. Ha külsőre rendezett vagy legyél belülről is az. És valami azt sugallja ma így kell lennie. Általában mindig így van, de a mai munkanapra valahogy sokkal több figyelmet fordítottam, mint szoktam. Különös. Valami fog történni, de hogy mi azt nem tudom.
Bent meggyújtom a füstölőket és mivel még sehol senki van időm igazítani külsőmön. Hosszú hajamat mégsem hagyom kiengedve, hanem felfogom. Sminkem nem sok van, valami kis halvány de szinte észrevehetetlen és még öltözetem is elég egyszerű. Nem kell sok idő és az első vendégek már meg is érkeznek Kedvesen mosolyogva fogadom őket, érdeklődök, majd jósolok nekik. Annyira változatosak, annyi mindent tartogat a mai nap. Van aki érzelmi mélyponton lesz, van aki pedig teljesítő képességének csúcsát járja majd be. Sikerek és tragédiák, öröm, bánat, új szerelem vagy épp egy rossz kapcsolat záródása. Szeretem ezt csinálni és azt hiszem tényleg velem született tehetségem van hozzá.
Délután is eljön már, nekem meg csak egy röpke pillanat jut ebédszünetnek. Szép mit ne mondjak. De nem is igazán bánom, csak örültem volna egy kicsivel hosszabb pihenő időnek. az én életerőm is véges, fáradok, mert ez az egész sok energiámba kerül.
Egy csapat érkezik, hiszen a csengőre felkapom a fejemet. Fiúk, fiatalok még. Csak nem ők is jövőjükre kíváncsiak? Végig nézek rajtuk és egyikőjüknél egy pillanatra elidőzök. Ez a fiú! Nehezemre esik leplezni mit is érzek. A lapok mára váratlan látogatót ígértek. Ő lenne az? Elfordítom fejem, hogy ne lássa a reakciómat és egy időre is is tűnök.
Semmi baj Abigél, szedd össze magad! Nyugtatom saját lényem és igaz pár perc elteltével, de használ. Csak ezután vagyok képes vissza térni hozzájuk.
- Miért jöttetek? – kérdezek rá. Kezd egyre jobban érdekelni mit is akarnak ennyien.
- Jósoltatni szeretnénk. – a fiúra nézek aki megszólalt. Elég kis helyeske és fiatal. Nem hiszem, hogy őt bármi baj fogja most érni, legalábbis ez az érzésem és a megérzéseim a legtöbbször jók, a kártyák csak megerősítik ezeket.
- Kivel kezdjem? – kérdezek rá helyet foglalva és jelzem nekik, hogy aki jön majd szintén így tegyen.
- Ryoichi. – ahogy elnézem szinte feláldozzák a különös fiút. Szóval vele kezdjem? Hát ha valóban szeretne jósoltatni ...
- Hagyjál, megyek magamtól. - megáll előttem. - Én lennék az. – és helyet foglal velem szemben ahova mutattam. Kártyák és rúnák kerülnek elő. Ismét rá nézek. Kicsit értetlen, látszik hogy nem tudja hogy is zajlik itt egy ilyen. Két gyertyát gyújtok meg, négy kártyalapot fordíttok le, mindegyik mellé rúna kerül; kettő kék, egy lila és egy fekete. Furcsállva vizsgálom. Hm ... Ez különös, fölöttébb érdekes ... Húzok egy ötödik lapot is. Most ezzel foglalkozok, de aztán leteszem a paklit és rá nézek. Megint megszólalok.
- A négy rúna a közeli jövődet jelképezi. A kártyák elárulják ki vagy és mi a feladatod, szóval egyfajta életcélt mutat. – jelentem ki. – Lássuk. – forgatom fel a kártyákat. Két sárkány, egy kard, virág és gyűrű ... Sötétségből kinyúló kéz ... Ha most valami olyan lenne nálam tuti kiesett volna a kezemből. Rémisztő! Ez a fiú ... - Oh. - nyögöm ki de hamar észbe kapok. Nem szabad érzelmet bele vinnem, pártatlannak kell maradnom, vagy hogyan is írhatnám másképp.
- Mi baj van asszonyom? – kérdez rá. – Jól van?
- Igen… - felelem. Nem szabad kimondanom, hogy felzaklatott amit látok. Csak megijeszteném. – A kártyák és a rúnák különös múltat és jövőt mutatnak meg neked fiú… - kezdek bele.– A rúnák azt mutatják, hogy harmóniában élsz önmagaddal szóval baj az nem érhet, de nagy csaták várnak rád, meg kell küzdened az ellenfeleiddel. A két sárkány az egy szimbólum. –jegyzem meg. – A kard az erő, egy fajta fegyver. A gyűrű a rózsával az egy jelkép a szerelem jelképe, hiszen valakit védeni fogsz az életed árán is egy kötelék születik köztetek. Az utolsó kártya pedig az ellenfeled jelképezi, aki olyan lesz, mint a sötétség, készülj fel, hogy a legrosszabb rémálmodba jelenik meg csak olyan alak… - és a hideg futkos a hátamon ettől. Ilyen jóslat még soha sem volt senkinek. Tényleg nagy bajba kerülhetett ez a fiú ... Ryoichi ha jól emlékszek... – A tetoválásod. Sárkányt ábrázol ugye? – állok fel. Nyugi Abi, mély levegő. Ennyi elég is volt mára azt hiszem. Elalszanak a gyertyák a fiúk meg besorakoznak egymás mellé. Ez megszokott, de az hogy a fiú ezt a jóslatot kapta egy cseppet sem az.
- Kinek jósol most? – jön a kérdés az egyik sráctól. Ennyire szeretnék? Hát most nem fog menni. Túl sok volt az információ.
- Senkinek, most menjetek el. - mondom határozottan. Lesz nekem elég sietős. Le kell pihennem, vagy itt esek majd össze még egy ilyen után.
- Hogy? – kérdez vissza. Milyen értetlen fiú!
- Jól hallottad most nem tudok nektek jósolni. Majd talán legközelebb, holnap gyertek vissza. – a fiúra nézek akinek jósoltam és ismét érzem a félelmet. Inkább gyorsan távozok és az sem érdekel, hogy nem fizettek.
Elnyúlok a kis kanapén,ez most tökéletes, hogy lepihenjek egy kicsit. Szinte azonnal elnyom az álom. Még ilyenkor sem vagyok képes azonban teljesen lazítani, mert a fiút látom régen és most. Aki volt... Elég homályos a kép, pont mint a jövője. A jelennek él, veszélyesen és nagy feladat vár még rá. Nekem is ilyet jelőlt, valami fontos utat. De vajon mi az ővé és mi az enyém? Mit kell tennem és tényleg közöm van hozzá? A kérdések álmomban is és ébredésem után is foglalkoztatnak. Úgy érzem bele őrülök, ha nem tudom meg.
Hiába ébredek korábban, inkább úgy döntök bezárok. Majd holnap picivel tovább maradok ha sokan lesznek.
Otthon lerakom cuccaimat és a forró fürdő során is már majd bealszok a kádban így nem is csoda, hogy vacsora nélkül fekszek el ágyamon és alszok ismét el. Ma nehéz napom volt és holnap is az lesz.
Másnap délután vissza tér a furcsa csapat, de az a sárkányos fiú nincs velük.. sorba jósolok mindegyiknek és ők a végén fizetnek. Azt hiszem elégedettek, megkapták amit akartak. Meggyőződöttek életük zökkenőmentességéről. Bezzeg szegény fiú ... Rá nagy küzdelmek várnak és megpróbáltatások. Ha csak rá gondolok is össze szorul a szívem ... Miért?
|
| oosakinana | 2010. 11. 10. 17:34:35 | #9230 |
Karakter: Wolf
Megjegyzés: (Haru-nak)
Reggel felpezsdült vérrel ébredek, már alig várom, hogy a pályán lehessek és repeszthessek 150-nel vagy még annál is többel is. Imádom motorozni, ezért is jelentkeztem motor versenyzőnek, bár néha az emberek is elcsodálkoznak, hogy tudok ilyen sokáig élni. De egy ideig mindig eltűnök, és utána mikor visszatérek, úgy vannak vele, hogy valamelyik fiam vagy unokám tért vissza, hogy folytassa pályafutásomat, aminek én csak örülök, legalább nem kutakodnak a múltam után. Bár az újságírók megpróbálják, de soha nem sikerült nekik, aminek én csak nagyon örülök.
Gyorsan kipattanok az ágyból és elkezdek öltözködni, hogy minél hamarabb mehessek versenyezni. Bekapok pár falatot, majd felpattanok a saját mocimra és már repesztek is a pályára. Már messziről hallják, hogy jövök, mert megbőgetem a motort. Bemegyek és mindenki mosolyog, meg a fejüket rázzák. Most mi van? Szeretek motorozni egy olyan nagy baj?
Előkészülök és lassacskán a tömeg is kezd gyűlni, amire elmosolyodok. Szeretek nagy tömeg előtt poverkodni, főleg, hogy tudok is.
Mi is elkezdünk felülni a motorokra és beállunk a kezdő pozícióhoz. Indítjuk a motorokat, viszont hirtelen meg állapodik a tekintetem egy nagyon gyönyörű és szemre való teremtésen. Nagyon gyönyörű ezüst fehér haja van és az arca is olyan igéző. Kicsit meg is állapodik a tekintetem rajta. Na de ideje a versenyre koncentrálni. Éppen zöldre vált a lámpa mikor odanézek, és már repesztek is.
Azt hiszem jól megfogtam a kezdést és nem is baj, mivel sietni kell. Egyből az első helyre ugrok és uralom is nem kicsit. Nyomatom neki rendesen a gázt és nem is sajnálom a benzint se a motort, de hát ez egy ilyen játszma, ahol nem lehet finoman bánni a járgánnyal, mert akkor utolsó leszek.
Egy óra hajtás után vége van a versenyre, ahol első helyezettnek tüntetnek ki. virul a fejem nem is kicsit és örülök a győzelemnek. Igaz már sokadik, de nem tudom megunni. Kicsit több tapasztalattal is rendelkezek, mint a többiek, de nem különösebben érdekel. Átveszem, a kupát addig ünnepelnek, majd egyszer csak eltűnök a szemük elől, amit annyira nem is bánok. Gyorsan kisietek az erdőbe. Ledobálom a cuccaim egy helyre és már vetődök is be az erdő sűrűjében, farkas alakomban. Vonyítok is néha és iszonyatosan jól érzem magam. A fákon is mászok kicsit, ahogy a lendület engedi.
Ahogy szaladgálok, és ujjongok, magamban megérzek egy ismeretlen illatot. Megállok és elkezdek szimatolni. Érzem, hogy közeledni kezdek a szaghoz, majd mikor egy tisztásra kerülök azzal a fiúval, akit a versenyen is kiszúrtam magamnak meglepődök. Visszabújok, az erdőbe lehasalok és csak onnan figyelem a történteket.
Nem sokkal később meglátom, hogy egy farkassá változik ő is át. Teljesen meglepődök, de azért felpattanok. Odasietek hozzá és ráugatok, mire megfordul, és egyből elkezd vicsorogni. Megállok tisztes távolságban és lehajtom a mellső lábaimat vele együtt a fejemet is tartom vele a szemkontaktust, hogy tudja, nem akarok balhét és nem fogok vele megküzdeni. Nem is vicsorog többet. Felállok és ránézek. Megfordulok és intek a fejemmel, hogy jöjjön utánam.
Néha hátra nézve bizonyosodok meg róla, hogy valóban jön. Mikor a ruháimhoz érünk, megállok, majd visszaváltozok és érzem meglepett szemét hátamon. Felveszem a ruháimat és leülök egy fa tövében.
- Láttam ki vagy. Láttalak a versenyemen is. – mondom neki, mire nagy nehezen visszaváltozik és ugyan azzal a gyönyörű arcú sráccal találom szembe magam.
- Honnan tudtad? – kérdezi értetlenül, amire csak elmosolyodok.
- Megéreztem az illatodat követtem a szagokat és akkor láttalak meg mikor átváltoztál. – kezdem el neki magyarázni.
- Szóval meglestél. – jegyzi meg.
- Ezt nem így nevezném. Itt ebben az erdőben szinte senki nem jön, mert félnek tőlem, de te ezt nem tudtad. – magyarázom neki.
- Ezt nem értem, ha félnek tőled a pályán hogy hogy nem félnek? – kérdezi.
- Mert a farkastól félnek. Nem tudják ki és mi vagyok. – magyarázom neki. Egy ideig csak csendben figyeljük egymást és kicsit méregetem is. látom, hogy én sem vagyok neki közömbös, de azért csak haladjunk szépen sorjában.
- Elárulod mi a neved? – teszem fel neki a kérdést és mélyen a szemébe nézek, hogy megtudjam a kérdésemre a választ, mert már annyira érdekel, hogy mi a neve.
|
| yoshizawa | 2010. 02. 15. 22:08:21 | #3676 |
Karakter: Sora (F37)
Én drága BF-emnek XDXDXD (nagyon, de nagyon szeretlek :D )
- Mielőtt „köszöntenéd” őket, hallgassuk meg, mit akarnak. – suttogja halkan, hogy csak én halljam. Grrr. Már most érzem, hogy semmi jót, és azt is, hogy mesterem is feszült, nem csak én.
Egyre közelebb és közelebb érnek, már-már nyugtalanító távolságba, de Souta-mester még mindig nem adott parancsot a támadásra. Helyette inkább őket próbálja meg faggatni:
- Titeket meg ki küldött? – uhh… De ez a hang, amivel teszi... Annak ellenére, hogy tudom, nem rám ideges, az összes pikkely felállt a hátamon, és már a lábam is remeg.
Némán könyörgöm a sárkányok Istenéhez, hogy adja meg azt, hogy ne legyen már ez a két vámpír ennyire fatökű, mert nem szeretném, ha Souta-mester ennél dühösebb lenne. Habár... Ereje vibrálásából érzem, hogy már mindegy.
- Kérdeztem tőletek valamit! Nem? – de igen. És jobban tennék, ha válaszolnának, mert különben...
Mi a fene ez?! Sok vámpír, nagyon sok vámpír erejét érzem. És... Az a jövevény is... Mit néz ott hátul??
Félek. Ennyire még talán még akkor se féltem, amikor az a két sárkány meg akart ölni.
Szárnyaim maguktól mozdulnak, és emelnek fel a levegőbe.
Innen körbenézve pedig... Rá kell döbbennem arra, hogy a helyzet rosszabb, mint sejtettem. Ösztöneim most is jól működtek. Vagyis... Ők már mielőtt körbenéztem volna, tudták, ami számomra most lett egyértelmű. Ennyi vámpírral se én, se mester nem fogunk elbírni.
De... Most hiába lenne rá esélyem, nem futhatok el. Mesternek szüksége lesz rám. Nem lehetek hálátlan. Tehát innen vagy vele távozok, vagy sehogy se távozok.
Ráadásul... Érzem a klán vezérének erejét is. Ő is jön, életesélyeimet latolgatni sincs időm. Ezt mindenképp tudatnom kell Souta-mesterrel is.
Dühösen és zavarodottan ereszkedek vissza a földre, leszállásom közben félresöpörve utamból a mellé lépett vámpírt. Ez a hír valószínűleg nekik már nem újdonság, de a mester számára az lesz. Egy új, nagyon rossz hír. Hiszen a vezérével még ő se ellenkezhet, fel kell készülnie arra, hogy akár neki, saját kezűleg kell megölnie engem, ha azt kívánja.
És... Van egy olyan érzésem, hogy megtenné.
Egyszer találkoztam még csak eddig azzal a vámpírral, de annyi bőven elég is volt belőle. Félelmetes... Ráadásul... Mintha direkt élvezte volna, hogy kínozhat már azzal, hogy a közelemben szabadon eresztette erejét, amitől én nem kaptam levegőt.
- Nyugat felől érkezik a klán nagy vezére is. – súgom a fülébe. És... Várom parancsát. Hiszen ismerem. Nem lenne képes arra, hogy maga mellé kényszerítsen, amikor tudja, hogy értem jönnek. És... Azt is tudom, hogy előbb ölné meg magát, minthogy engem bántson. A vele együtt töltött idő alatt már nagyon jól kiismertem.
Pedig lehet, hogy egyszerűbb lenne neki, ha tényleg eltenne láb alól, vagy hagyná, hogy elhurcoljanak. Mondjuk... Az biztos, hogy másoknak nem engedelmeskednék. Csak akkor, ha Souta-mester azt kérné tőlem.
- Repülj el az északi határvidéken fekvő barlangomhoz, s bújjál meg ott! - ránt ki gondolataimból. És mi előtt ellenkeznék vele, hogy miért nem jön velem, vagy hogy vele mi lesz, még egyszer rám kiált.
Kiadott egy utasítást - kétszer is - tehát nem tétovázhatok tovább. Szomorúan suhogtatom meg szárnyaimat, és emelkedek vissza a magasba, a felhők közé. Pedig... Szívem szerint mellette lennék, hiszen nem akarom, hogy miattam, vagyis csak azért, mert elküldött, sérüljön meg.
De a parancs az parancs. Muszáj elmenekülnöm, mert ő kérte.
***
Szomorúan szárnyalok már egy ideje, de utam a barlangok felé csak félbe kell szakítanom. Ugyanis megérzek valamit... Megtorpanok a levegőben, majd amikor rájövök, kinek a hangját hallom, visszafordulva, őrült tempóban repülve közeledek mester felé. Küzd...
És ha nem érek oda időben, talán meg is ölhetik. Azt pedig nem engedhetem. Semmiképp!
Végre elérek a csata színteréhez, de itt le kell szállnom, és amennyire csak tudok ettől az ormótlan testtől, el kell rejtőznöm. Hiszen... Mester már nyert, nincs rám szüksége. És tudom azt, hogy nem kéne fölöslegesen feldühítenem azzal, hogy határozott kérése ellenére visszafordultam.
Reménykedek abban, hogy nem vesz észre, de sajnos érzékei messze jobbak az enyémeknél.
- Sora, bújj elő! – kiált rám mérgesen, ezért a szó szoros értelmében fülem-farkam behúzva lépek ki az eddig takaró bokor árnyékából.
- Itt vagyok! – nyögöm ki neki szégyenkezve, lehajtott fejjel, és annyi bűnbánással a hangomban, amennyivel csak tudom.
Remélem, nem haragszik rám nagyon. Bár nem értem még mindig, miért is jött utánam. Az előtte fekvő vadászduónak lehet ehhez köze?
- Remélem tudod, hogy haragszom rád! Megmondtam, hogy hova menj el. - igen, tudom mester, de veszélyben éreztelek, és nem akartalak egyedül hagyni. Magyaráznám neki, de nem akarok a szavába vágni. Látom rajta, hogy csak egy kis hatásszünetet tart.
Igen. Jól ismerem. És már folytatja is:
- Miért fordultál vissza? – miért? Inkább kiért! Érted, miattad! Mindenképp vissza kellett fordulnom..
- Hallottam a hangod, és visszafordultam, mert valami rossz érzés kerített hatalmába. – vallom be neki őszintén, miközben végig őt nézem, és ettől végre egy kicsit enyhül tekintete. Tudja jól, hogy nem szoktam neki hazudni, megbízik bennem.
- Na jó, látod, nincs semmi gond, így most kell, hogy menj. – jajj, nee... Miért tartunk már megint itt?! - Majd holnap én megyek hozzád. De ígérd meg, hogy megtartod alakod reggelig. – bosszúsan sóhajtva egyezek bele, de még mielőtt hozzátenném azt, hogy vigyázzon magára, vagy azt, hogy siessen hozzám vissza, egyedül hagy. Pedig most legszívesebben őt is elbújtattam volna magam mellett, szárnyaim alatt, legalább addig, amíg a klánja vezére el nem vonul várából.
Szomorúan nézek utána még egy darabig, majd fejem megrázva tárom ki szárnyaim. Tovább kell indulnom.
Ettől az előző kis hajszától elfáradtam ugyan egy kicsit, de nem vészesen, meg különben is. Kellett már egy kis edzés, és majd a barlangban úgyis kialszom magam.
Ugyanis... Azért valamennyi előnye ennek az alaknak is van, még úgyis, ha ezt nehéz is beismernem. Az alvás is könnyebben megy így, sárkányként, amellett, hogy csak nagyon speciális fegyverekkel tudnak egyáltalán áthatolni kemény bőrömön.
Vonz a barlang, és egyben az alvás tudata. Úgyhogy nagyot rugaszkodok, és felemelkedek a levegőbe. Repülve sokkal gyorsabban ott lehetek.
Vagyis lehetnék. Ugyanis a föld felett nem sokat töltök. Összesen talán fél pillanatot.
Ezután visszahuppanok a földre, ugyanakkora fájdalommal, és ugyanakkora robajjal, mint legelső repülésemkor, amikor lezuhantam, mert nem úgy próbáltam landolni, ahogy azt mondták nekem...
Bár ez a mostani földre csapódásom nem oktalanságom miatt történt. Valaki visszarántott egy hurok segítségével...
És... Ráadásul úgy, hogy még most sem érzem az erejét, hiába próbálok rákoncentrálni egyre fogyó energiáimmal. Pedig... Amilyen gyorsan most felálltam, még sérüléseim ellenére is, olyan sebesen kéne ellenfelemre visszatámadnom is, még azelőtt, mielőtt újra ő kezdeményezne támadást ellenem. Vagy mielőtt még jobban legyengítene kötele...
Siker... Hála a sok havi, évi edzésnek, sikerült végre bemérnem fejvadászom a légzése alapján.
És most, hogy már a hurkot is leügyeskedtem magamról, teljes erővel viszonzom „baráti” üdvözlését. Aminek nem igazán örül, de hát ez van. Ha nem bántott volna, most én se bántanám. De... Megölni semmiképp se fogom. Én nem. Abba Mester biztos, hogy nem egyezne bele, akármilyen alantas is ez a vámpír. Élnie kell. Hiszen Souta klánja csak még mérgesebb lenne rám, ha én itt ritkítanám soraikat, ráadásul Mester tudta nélkül.
Tüzet a körülöttünk lévő erdő miatt nem fújok rá. A füst talán még több vadászt csalna ide. Nekem pedig... Még ez az egy is majdnem sok.
A fűben fekvő, erősen ziláló testhez lépek. Én se vagyok sokkal jobb állapotban, mint ő, de nyertem vele szemben. Megúsztam a harcot pár vérző sebbel, és azzal, hogy iszonyatosan elfáradtam.
- Add fel, vadász! – lépek rá a vámpír hátára, úgy hogy az ne tudjon felkelni, de épp csak annyira, hogy súlyomtól azért ne is rokkanjon meg. – Most én nyertem, engedj utamra.
Nem bólint, nem is válaszol, hanem hangosan kezd el nevetni.
Épp azon gondolkodok, hogy jól van-e, vagyis hogy ennyire sikeresen megütöttem-e a fejét, amikor végre megszólal. De válasz helyetti gunyoros kérdése meglep.
- Nem ölsz meg, sárkány? – nem és nem, és nem. Főleg, ha nem kaptam rá parancsot mesteremtől.
- Nem. – tisztázom a tényeket vele is. – Ha nem provokálsz harcot, VÁMPÍR, akkor meg se támadtalak volna, ugyanis nem kaptam erre a harcra utasítást. Úgyhogy sérüléseid köszönd csak magadnak.
Erre megint nevetni kezd...
Mit mondtam? Mit mondhattam már megint olyat, ami ennyire vicces?! Zavarodottan lépek inkább hátrébb, majd megunva a gúnyos kacagást, inkább elindulok Souta-mester barlangja felé.
Már nagyon rám férne a pihenés, és szívem szerint már az álmok országában járnék, de nem aludhatok el itt. Mester már biztos, hogy ott van, és az is biztos, hogy vár. Nem szeretném, hogy aggódjon, oda kell érnem minél hamarabb.
- Meg ne moccanj, sárkány, mert véged! – kiált rám az előzőtől egy kissé eltérő hang... Ráadásul ez... Valahonnan a nyakamtól jön... És szavait hitelesítve... Hideg fémet érint hozzá. Döbbenetemben majdnem lélegezni is elfelejtek egy pillanatig.
A beálló csöndet egy darabig nem is töri meg más, mint az előbbi vámpír gúnyos kacagása, valamint lépteinek zaja. Ő is elindult felém.
Én pedig elszomorodva, és kissé felébredve szidom magamat. Nem értem, az előbbi elrejtett, erős rám támadás után hogy lehettem ennyire óvatlan.
Főleg miután Mester megtanított arra, hogy OKOS VADÁSZ NEM JÁR EGYEDÜL. Hogy felejthettem ezt el?!
- Ne félj, nem ölünk meg! – hallom meg most érkező támadóm hangját, de szavai még lágy hangja mellett se tűnnek hihetőnek. Főleg nem úgy, hogy pengéjét még egy centivel se emelte odébb nyakamtól.
- Ugyanis – hagyja abba a nevetést, és paskolja meg mellső lábam a közben mellénk ért. – Mi arra kaptunk utasítást, - utánozza gunyorosan előző szavaim - hogy harcban teszteljünk, és csak akkor öljünk meg, ha veszélyesnek ítélünk. Valahogy ellenőriznünk kellett Souta azon állításának igazát, miszerint te ok nélkül nem támadsz. – na jó. De miért így? És egyáltalán... Hihetek nekik?
Kezdek egyre jobban összezavarodni. Ehhez nem tudok hozzászólni, idegesen toporgok.
- Ha azt láttam volna rajtad, akár egy pillanatig is, hogy meg akarod ölni az öcsém, akkor már nem élnél, hidd el. – szólal meg már megint a későn jövő. És valamiért - talán ereje miatt - ezt most elhiszem neki.
- De most, hogy tudjuk, bízhatunk bennetek, jöjj velünk! – folytatja, én pedig még jobban összezavarodok. Mit kéne tennem? Mester azt mondta, hogy menjek a barlangokhoz. Ugyanakkor, ha nem tenném azt, amit ezek ketten mondanak, lehet, Mester többet már nem is látna viszont élve.
Idegesen hátrálok egy lépést, és zavarodottan próbálom meg még mindig eldönteni azt, hogy mit is tegyek, amikor megint szoborrá merevedek. Csak most a félelemtől.
E-e-ezek a fiatal vámpírok a klánvezér fiai lehetnek, hogy már most ilyen erősek?! Mondjuk... Ha jobban belegondolok, az megmagyarázná azt, hogy miért is tudták elrejteni erejüket.
- Nyugodj meg, sárkány! – ugrik fel - rémületem kihasználva - mindkettő a hátamra. – Mesteredet értesíteni fogjuk arról, hogy hol vagy.
- Köszönöm! – nyögöm ki csüggedten, majd megrázom fejem, hogy elmúljon idegességem. Fülem is megvakarnám, mert nagyon viszket, de erre már nem hagynak időt.
- Indulj már, te dög! – nyomják hideg fegyverük bőrömhöz. - Tudod, hogy merre kell menned! – igen. Bosszúsan sóhajtok, és felemelkedek. Sajnos nagyon is jól tudom, hogy merre. De a félreértések elkerülése végett:
- Sora! – kiáltom hátra repülés közben.
- Hogy mi? – kérdik szinte egyszerre. – Mit akarsz ezzel?
- Sorának hívnak, és nem dögnek! – most ezen mit kell nevetni?!
- Rendben. Akkor Sorának fogunk hívni, sárkány, amíg „vendégül látunk”. – szólal meg végre az idősebbik testvér. – De most légy szíves igyekezz, hogy még világosodás előtt odaérj!
- Sietek! – sóhajtom beletörődően, és tényleg megpróbálok gyorsabban repülni.
De ez ténylegesen csak próba. Olyannyira lefáradtam már, hogy még az is csodának minősül, hogy még egyáltalán a levegőben vagyok.
Végre, ideértünk. Leszállok az udvaron, ügyelve arra, hogy tartásom büszke, és méltóságteljes legyen, még fáradtságom ellenére is. Ezzel rémületet keltve a nemrégiben visszatértek között.
Az egyik terhem máris leugrik rólam, de a másik még mindig kordában tart éles kardjával.
- Mire véljem ezt, fiaim?! – lép elém a klánvezér. – Ez miért van még életben?! És ami fontosabb... Mit keres itt?!
- Majd mindent elmagyarázunk később. Most ne kérdezz semmit, helyette küldj el valakit Soutáért az Északi-hegyek irányába.
Bosszúsan sóhajt egyet az öreg, majd teljesítve fia kérését, elindít egy futárt mesterért.
Szomorúan nézek utána. Souta-mester mindenképp segíteni fog. De... Már csak este, hiszen lassan hajnalodik.
Mondjuk addig, ha már nem tudok elé menni, aludnom kéne egy kicsit, hogy gyorsabban teljen az idő.
Ledőlök ott, ahol vagyok, de mivel szúrós fájdalom hasít hátamba, muszáj kinyitnom szemeim, hogy a rajtam trónolóra nézzek. Aki meg se várva kérdésem, magyarázza tettét, még azelőtt, hogy a füst mellett tüzet is fújnék felé.
- Változz át emberré, és kövess a számodra kijelölt cellába. Ott majd aludhatsz estig, nincs kedvem itt, a napfényes udvaron figyelni rád.
- Értettem! – morgom, majd lerázva őt hátamról, mielőtt ezért rám támadna, változok át emberi alakomba, vagyis egy nálánál kisebb, sápadt, beteges fiúvá.
Csodálkozva néz egy ideig támadás helyett, és én ezt kihasználva kiengedem szárnyaim, hogy meglepettségét kihasználva visszatérjek Mester kastélyához, de a vámpírka apja, a klánvezér úgy hátba vág, hogy hasra esek.
És mire nehézkesen fölkelek a fiú már újra mellettem, és fegyvert szegez rám, testvérével együtt.
- Ne tévesszen meg az alakja, fiam! – kapja meg egyből az okítást az a vadász, aki majdnem elengedett. – Attól, mert így néz ki, még ugyanaz a nyomorult gyík. - most egy öklöt kapok a magyarázat végére gyomromba. – Akit vigyetek is a szemem elől, mielőtt megölöm, meg se várva magyarázatotokat.
- Gyere! – húz magával komoran a tőlem kikapott, amikor újra felkelek. A másik testvér elsiet apja után, hogy még lefekvés előtt elmagyarázza neki, miért nem öltek meg.
Mondjuk ezt nem értem. Kitől kaptak akkor arra utasítást, hogy ne öljenek meg, ha az apjuk ennyire ki nem állhatja jelenlétem? Vagy csak nekem hazudtak, és egész eddig saját szakállukra dolgoztak?
Sötét és nyirkos helyre hoztak, de legalább végre ledőlhetek aludni. Fáradtan hunyom is le egyből szemeim, eldőlve a koszos padlón.
Még talán sose voltam ennyire kimerülve. Többszöri kiabálásra és rázogatásra nyitom a szemeim, és ekkor is csak kedvetlenül, résnyire.
De egyből felébredek, amikor meglátom az ismerős, barátságos arcot fölém hajolni. Souta-mester áll előttem! Eljött értem! Visszaölelem, és magamhoz szorítom, miközben szólongatom, és elmondom neki, hogy mennyire hiányzott.
Valamint magamban hálát adok azért Istennek, hogy nem gyújtottam lángra, hanem előbb megnéztem, ki is zargat.
- Hozod már azt a dögöt?! – hallom meg a ketrecen kívülről a klánvezér hangját, amitől még jobban felébredek, és felállva, egy hatalmasat tüsszentve engedek szabadjára egy kisebb lángcsóvát. Ami „véletlenül” pont felgyújtja a hólyagvámpír ruháját.
- Huppsz... Bocsánat! Fölkelés után egyszerűen nem tudok uralkodni az erőmön! – kérek nevetve elnézést, miközben ő eloltja lángoló nadrágját. De bocsánatkérés ide vagy oda, Mester már fejbe is vág, figyelmeztetőn megvillantva szemeit.
Franc... Túl régóta ismer, észrevette, hogy direkt gyújtottam föl.
- Ne szórakozz! – sziszegi, miközben elindul velem börtönömből kifelé. – Most nem kéne. – miért? Mi van? Miről maradtam le már megint?!
- Mondtam már ezerszer, hogy nem ajánlatos nem a nevén szólítani, mert arra érzékeny. – szólal meg újra, amikor a klánvezér mellé érünk. – Ha nem adott volna rá okot, akkor tényleg nem támadott volna, még véletlenül se. – neeem, neeem. Áhh... Valami okot azért csak találtam volna, ami miatt nekimehetek.
Próbálok nem hangot kiadni, valamint fájdalmas arckifejezésem elrejteni mind mesterem, mind a vezére elől. Most az előbbi gondolataimért szoríthatta meg ennyire a vállam?
Biccentés. A francba. Tehát igen. De tudhatná, hogy ez így, amikor emberi alakban vagyok, még jobban fáj, mint egyébként.
- Menjünk! – int a vámpírvezér, és elindul kifelé. Két fogságba ejtőm mellettem és Souta-mester mellett lépkednek, figyelmeztetően fegyvereiken tartva kezüket.
Én pedig egyre idegesebb leszek. Mi van itt? Mi ez a szigorú őrizet?
Kilépve a hűvös éjszakába már nem is kell magyarázat, magamtól is megérzem, miért tartanak ennyire őrizet alatt. Kívül, a falak mentén sokkal több vámpír gyűlt össze, mint amennyi értem jött Mester kastélyához. És erejük idegesítően hullámzik mindenhol...
Lehet, ha Souta-mester nem tartana kezei között, már rég elrepültem volna, hiszen zaklatott kedélyállapotom miatt még szárnyaim is előbújtak.
- Nyugodj meg, nem fognak bántani. Már nem. – súgja mesterem közelebb hajolva fülemhez, majd mivel a klánvezér és a mellette álló hadvezérei dühödten mordulnak, újra elindulunk feléjük, követve őket a hatalmas épületbe.
- Nos... – nyitja meg a tanácskozást a mesterem vezére, amikor minden hatalmasság helyet foglal, és én is megállok „kíséretemmel” az ajtó közelében. – Tudjátok, miért vagyunk itt.
A válasz erre a kérdésre egyszerre több helyről jövő suttogás, ami el is hal, amikor a vezér magasba emeli a kezét, hogy folytatni tudja.
- Souta úgynevezett segédje miatt, akinek lett volna rá lehetősége, és mégse akarta bántani fiamat. – megint izgatott suttogás, részemről egy hatalmas ásítás.
- Csend legyen! – kiáltja el magát az egyik buzgómócsing, amire megint elhallgat a tömeg.
- Köszönöm. – fordul felé nyájasan „szerető” vezére, de mielőtt hányásra emlékeztető hangot adnék ki, mesterem megint megszorít. Mintha előre tudta volna reakcióm. – Úgy döntöttem, a sárkányt – legnagyobb megdöbbenésemre egyből javítja magát, amikor Souta-mester krákog egyet – vagyis Sorát nem végezzük ki, ha hajlandó vagy arra, Souta, hogy kölcsönadd néha-néha a klánnak, egy-egy kisebb feladatocskára. – gyomorforgató beszédétől egyre jobban erősödik hányingerem, valamint szavai dühöm is szítják. Mesternek természetes, hogy segítek, hiszen tartozom neki. De ők... Mi az, hogy adjon kölcsön?!? Mi vagyok én? Valami haszonállat?!
- Én csak Souta-mesternek teszek meg szívességeket. És azokat se azért, mert a gazdám, hanem azért, mert nagyra becsülöm, amiért megmentette az életem! – mordulok fel haragosan, de mesterem csendre int.
- Természetesen hajlandó lenne ő is segíteni, de ha valóban azt szeretnék, hogy bármit is tegyen, akkor arra nem engem, hanem őt kéne megkérni. Nem valami kis házi jószág, akit én birtoklok, saját akarata van.
Bőszen bólogatok mesterem szavaira, de a klán több alvezérének mérges pillantására, és a suttogásra, hogy mégiscsak jobb lenne őt megölni, ügyet sem vetek.
És igen. Három és fél óra unalmas tanácskozás után vééégre elmehetünk, elengednek minket.
Ahogy kilépek az épületből, egyből szárnyra is kelek, nehogy véletlenül újra szónokolni kezdjenek nekem, vagy visszazárjanak abba a dohos cellába. Igaz, hogy innentől minden olyan ügyben segítenem kell a klánt, ami Souta-mestert is érinti, de most ez se tud lehangolni. Kint vagyok, szállhatok. Ráadásul vele.
Igaz, hogy útközben nem beszélünk sokat, de már nem feszélyezi egyikünket se annak a rengeteg vámpírnak az ereje.
Annyian voltak. Mintha... Mintha valamiféle támadást akarnának kezdeményezni.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2010. 02. 24. 18:07:55
|
| yoshizawa | 2009. 08. 26. 12:32:44 | #1655 |
Karakter: Sora
Visszafelé, kastélyunk felé tartok a gazdám által rám bízott küldetésből, kimerülten repülve a felhők között. Igaz, hogy kérte már egy párszor Souta-mester, hogy ne szólítsam gazdámnak, de tényleg nagyon hálás vagyok neki azért, amiért megmentette az életem, attól a két, nálam jóval erősebb szörnyetegtől.
Nem ismert, így akár ott is hagyhatott volna. Vagy… simán végignézhette volna azt, ahogy darabokra szednek, vagy akár engem is megölhetett volna, a két másik sárkánnyal együtt.
Elvégre… a sárkányok és a vámpírok nem igazán puszipajtások. És fajának hatalmas örömet okozott volna az, hogy az egyik legerősebb faj példányaként, egyszerűen eltűnök erről a világról.
De ő… ahelyett, hogy megölt volna, testi épségének kockáztatásával mentett meg. Mindezek után… nem ellenkeztem, nem is ellenkezhettem vele. Kérésére, vagyis… inkább parancsára hozzá költöztem, és azóta is igyekszem neki hálám kimutatni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a segítségére legyek. Bár… úgy érzem, kevés lesz az a pár ezer év, vagyis szánalmas életem maradéka, hogy szívességét valaha is viszonozni tudjam.
Ráadásul, azzal, hogy maga mellé vett, gazdám a többi vámpír haragját is kivívta. Szinte naponta látogatja valaki a klánból, kérve őt, hogy öljön már meg, mert ha erősebb leszek, nem tud majd irányítani, és akár meg is ölhetem.
Pedig én sose merném, és soha nem is akarnám bántani Souta-mestert, és ezt ő is nagyon jól tudja. Meg különben is. Nem irányít, önszántamból teljesítem azt, amit kér. Ezt is mindig mondja fajtársainak, de úgy tűnik, egyes vámpírok felfogása sokkal nehezebb, mint a sárkányoké.
Egyre fáradtabb vagyok, és ráadásként, mivel régen is változtam át eredeti alakomba, fáj minden tagom. De végre, már látom kastélyunk tornyait. Addig már nem fogok több pihenőt beiktatni. Erős vagyok, ezt a kis távot már anélkül is ki fogom bírni.
Így is sok ideig voltam távol, mert gazdám toronyszobájának az ablaka nyitva van. Ez jelzi azt, hogy már vissza kellett volna érnem.
Arrafelé veszem az irányt, az udvar helyett, mielőtt teljesen besötétedne, és mester a keresésemre akarna indulni.
Már majdnem odaérek, amikor hirtelen nagyon erősen hasít belém a fájdalom, és zuhanni kezdek. Aúú. Pedig most egész sokáig bírtam. Miért pont most? Miért nem várt még egy kicsit ez a fájdalomhullám? (A kicsit alatt heteket, hónapokat értek.)
Amilyen gyorsan csak tudom, olyan gyorsan vonom uralmam alá a testem gyötrő kínt és emelkedek vissza a levegőbe, mielőtt a földnek csapódnák. Huhh. Még jó, hogy nem ájultam el. Nem éppen lett volna szerencsés.
Ez egy igen meleg helyzet volt. Amilyen gyorsan csak tudok, úgy szállok be mesterem szobájába, hogy végre biztonságos talajt érezzek lábaim alatt, de remegésemen még így se tudok uralkodni.
Már farkincám is elő bukkant, szárnyaim se tudom visszahúzni, de úgy érzem, mindez most nem fontos. Szemeim lehunyva rogyok le és lihegek. Még mindig sokkos állapotban vagyok, de azt hiszem, ez nem csoda. Az előbb, én, én…. majdnem meghaltam.
- Üdv újra itthon! – hallom meg Souta-mesterem mély hangját, amire összerezzenek, és megpróbálok felkelni.
Döcögősen, de azért csak-csak sikerül összekapnom magam, és meghajolnom előtte.
- Üdvözletem gazdám. Teljesítettem a feladatom, vagyis sikerült a hegy lábánál fekvő faluval megállapodnom. Megveszik terményeink azon részét, amit el akarunk adni. – számolok be neki küldetésem fejleményeiről. Csak ezután emelkedek újra fel, és nézek rá.
Nagyon reménykedek abban, hogy nem látta „kis” zuhanásom. Akkor már megint sárkány testbe kényszerítene. Pedig nagyon tudja, hogy útálom azt az alakomat.
- Minden rendben ment? – néz végig rajtam, gyanúsan méregetve. Nem merek szemébe nézni, így cipőjét fixírozva kezdek bele egy gyors hadarásba:
- Igen, minden rendben ment, egyszer se támadtak meg, így az erőm se kellett használnom. Viszont, megyek aludni szobámba, mert nagyon kifárasztott ez az egész napos repülés. – ökölbe szorítom közben kezeim, hogy ne látsszon annyira az, hogy előző ijedelmem óta még mindig remegnek.
- Igen. Látom rajtad hogy fáradt vagy. – mondja, majd egy villanással eltűnik szemem elől. Az évek alatt már megtanultam, hogy ilyenkor reflexszerűen ugorjak egyet hátrafelé, hogy ne tudjon elém kerülni. Huppsz, már lesz is köztünk egy kis tér, nem pont előttem fog megállni. Hehe. Sajnálom mester, de gyorsan tanulok.
Hééé… Hhát ez? Mi ez? Mi történt? Nyüssz. Miért vagyok a mester ölében? Mikor került mögém és kapott fel– ez így nem ér. Ezt a támadását nem tudtam kivédeni. Miért nem azt csinálta, amit szokott?
Félek, és próbálkozok a szabadulással, mert pontosan tudom, mit akar velem tenni. Van egy olyan sejtésem, hogy mégiscsak láthatta zuhanásom. Sápadtan nézem, sötét tincsekkel keretezett arcát, amiről mint mindig, most se tudok érzelmeket leolvasni.
Azt szeretném, ha elengedjen, nem akarom, hogy kényszerítsen már megint arra, hogy felvegyem sárkány alakom. Ha alszok, akkor simán bírom még egy pár napig, anélkül is, hogy átváltoznék. A fájdalom meg nem számít. Inkább elviselném, még akkor is, ha sokkal nagyobb lenne.
Útálom azt az alakom, ezt ő is tudja. Nem is értem, miért jó neki, ha úgy lát.
- Maradj nyugton, ne ficeregj, mert ledoblak! – adja ki nekem az utasítást, amire sajnos fel kell adnom, eddig is hasztalan menekülési kísérletem. Nem ellenkezhetek vele, és most szabadjára engedett bénító erejével. Duzzogva fordítom el tekintetem immáron vörös szemeiről, és hagyom, hogy a levegőbe emeljen. Nem akarom, hogy dühös legyen rám, de nem ellenkeznék vele ilyenekben, ha nem kezelne úgy mint egy gyereket. Tudom én magam is, mi a jó nekem. De az az alak. Egyáltalán nem tartozik a jó dolgok közé.
Az udvar közepén enged el, majd arrébb lépve tőlem, várakozóan néz rám, rálátást engedve ijesztő szemfogaira.
- Tudod, miért hoztalak ide ugye? – Kérdi fenyegetőn. Miért is? Ja igen megvan.
- Igen mester! – hajolok meg előtte mosolyogva, majd felállva folytatom. – Innen már nagyon közel van a szobám, úgyhogy el is mentem aludni. Jóéjt! – köszönök még hátra vállam felett, gyors léptekkel elindulva a lakrészemnek kijelölt torony felé. Viszont, amikor pont belépnék, elkapja csuklóm, és arra kényszerít, hogy dühös tekintetébe nézzek.
- Nem talált. Ne játszd a hülyét, mert nagyon nem áll jól neked. Tessék átváltozni, de lehetőleg még addig, amíg türelmes vagyok! – beletörődően sóhajtok egyet. Azt nem szeretném, hogy haragudjon rám. Akkor inkább megteszem amit kért. És minél hamarabb, valamint kevesebb ideig, annál jobb. Dühösen rántom ki kezem keze szorításából, és lépek tőle távolabb.
Aztán, még egy bosszús sóhaj kíséretében, szabadon engedem erőm. Nem akarom, és nem is lenne tanácsos megváratnom mesterem.
Nem telik el sok idő, és nőni kezdek, valamint érzem, ahogy ember testben elgémberedett tagjaim új erőre kapnak. Megszűnik a fájdalom is testemben. Magamra se kell néznem ahhoz, hogy tudjam, hogy a sápadt, gyenge fiúcska eltűnt. Helyét egy erős, csontos-bőrfényű sárkány vette át.
- Meddig kell így maradnom? – dörmögöm Souta-mesternek méllyé vált hangomon. Útálom ezt, hogy még nyafogni se tudok rendesen.
És ő… Nem elég, hogy nem válaszol semmit először, még ki is nevet. Dühödten kapnék szárnyra, hogy reggelig valahol máshol legyek, de ereje már megint lebénít. Ormótlan fejemhez lép, és simogatni kezdi. Mrr. Ez annyira jól esik. A fülem is tartom neki, mert az a legjobb, amikor ott vakargat.
- Bírd ki reggelig! – hallom meg gyengéd hangját, de ettől most csak még jobban kétségbe esek. Nem akarok reggelig így maradni!
Viszont, ha tovább csinálja, hogy hhhhaaahh ottott, igen, ottt. Szóval, ha reggelig vakargat, akkor kibírom így, ebben az alakban is, egye fene. De csak akkor.
Most, hogy átváltoztam, nyugtom lesz fájdalmaimtól megint egy pár hétig. Furcsa, és jó érzés, hogy nem fáj semmim, de nem lenne mellettem mester, biztos vagyok abban, hogy csak a legvégső pillanatokban változnék vissza, addig semmiképp.
Kéjesen morogva fúrom fejem még közelebb testéhez. Mrrr. Ezért a vakarásért éri meg igazán szót fogadni neki. Annyira szeretem. És… most, ha tudnék dorombolni... Viszont mester hangja visszaránt a valóságba.
- Látjátok, mennyire kezelhető? – hee? Hirtelen kapom fel fejem, hogy lássam, kikhez is beszélt, ilyen hangsúllyal.
Két közeledő árny tart felénk. Mikor tűnhettek fel ezek az idegen vámpírok? És miért nem vettem őket én is észre? Dühödten mordulok egyet, csak a miheztartás végett. Fegyverek vannak náluk, azokat pedig ki nem állhatom. Igaz, hogy nem vagyok olyan könnyen megsebesíthető, vastag bőröm miatt, de akkor se szeretem, ha szurkálnak.
Azonban, mielőtt tüzet fújhatnék rájuk, Souta-mester figyelmeztetően csíp belém.
- Mielőtt „köszöntenéd” őket, hallgassuk meg, mit akarnak. – suttogja halkan, hogy csak én halljam. Grrr. Már most érzem, hogy semmi jót, és azt is, hogy mesterem is feszült, nem csak én.
|
|
