Kellemes nap virradt rám. Mint kiderült, a környék egyik legnevesebb éktermébe hívtak meg énekelni. Ezt hajnali 2-kor tudatták velem, mikor is egy mágiával foglalkozó könyvet olvastam. Nem is gondoltam volna, hogy már ennyi az idő… Meg is lepte a telefonálókat, hogy a sok bocsánatkérésre csak annyi volt a válaszom, hogy: „Semmi baj, amúgy sem aludtam!” Hehe… mivel, hogy én egy kis éjjeli bagoly vagyok. Csak azt nem értem, akkor mégis mért érzem magam most ilyen fáradtnak?
Álmosan kászálódom ki az ágyamból, és próbálom felidézni a tegnap tanult varázsigék néhányát. Emlékszem valamilyen levitációs bűbájra, meg egy telekinézisesre… A telekinézises jobban rémlik. Próbáljuk ki! Homályos tekintetemet az előttem lévő papucsra irányítom, majd felemelem az egyik kezem, és mondom a varázsigét:
- Augmentation! – Franciául ez annyit jelent, hogy „Növekedj!” ám ebben az esetben „Emelkedj fel!”-t. Na lássuk, sikerül-e!
A papucs megremeg, ide-oda forog, majd megáll, és nem csinál semmit.
- Basszus már. – dőlök hátra csalódottan, és csak ez a szerencsém, mivel a papucs ekkor nagy erővel a fejem mellé csapódik. Ejnye… megint elrontottam.
- Ismétlem: Basszus már! – morgom, és egy párnát szorítok a fejemhez. Nem lehetek ennyire béna! Vagy talán mégis? Az pech.
Pár perc múlva végre rászánom magam, hogy kimenjek a konyhába reggelizni. De sajna ebben sincs szerencsém… mivel a hűtőm tök üres. Úgy látszik, ez a nap mégsem lesz annyira jó, mint gondoltam… A reggeli ezzel ugrott. Majd akkor eszek az étterembe valamit. Bár odáig még van egy fél nap, és addig gyakorolni is kéne még egy kicsit, amit üres hassal én nem tudok! Tehát akkor, muszáj lesz leszólni a szobalánynak… Ah… pedig mennyire nem akartam én ezt! Így hát durcásan odasomfordálok a telefonhoz, és leszólok a portára. Öt perc múlva már meg is érkezik a szokott kiscsaj…
- Tessék, Daichi-sama! – tol elém egy nagy tál ételt – Kér esetleg még valamit?
- Jah. Estére töltsék fel a hűtőmet. – és a kezébe nyomok egy jó vaskos pénzköteget – Meg egy kóla most jól esne. – mintha csak erre várt volna, a köténye oldalából előhúz egy kólásüveget, a pénzt pedig a zsebébe rakja – Esetleg még valamit?
- Kösz nem… - nézek fintorogva az italra. Hol lehetett ez még? – Elmehetsz. – a lány meghajol, majd az ajtó felé indul, de útközben még megáll.
- Daichi-sama!
- Hm? – pillantok rá immár a konyhapult mögül. A szöszi lány erre kissé elpirul, és a földet kezdi bámulni.
- Nem lehetne, hogy én este… mármint délután… amikor ráér…
- Talán majd máskor. – vágom a szavába, mire csak szomorkásan bólint, és távozik – Vagy soha. – kortyolok egyet a kólámból, mikor már messze jár. Az agyamra mennek ezek a szobalányok! Mindegyik le akar feküdni velem! De, hogy miért? Hát, hogy közben kirabolhasson! Most biztos úgy tűnik, üldözési mániám van… Pedig nem! Sokszor lovasítottak már meg tőlem pár ezret, és valamelyikhez még szex sem kellett… Rémes ez a mai világ! Na mindegy.
Gyorsan bepakolom a kaját, aztán magamra kapok valami ruhát, és a dolgozószobámba sietek. Ezt nem tudom, miért éppen „Dolgozószobának” neveztem el, mivel lehetne akár „Könyvtár” is, vagy „Énekterem”… Mivel, hogy itt minden van. Az énekcuccoktól kezdve a varázslós kellékekig, a sima könyvektől a karaoki lemezekig. Minden egy helyen. Nem túl nagy rendben… Na de én nem is a „rendességemről” vagyok híres. Hanem az énektudásomról! Hehe!
Tehát oda is készülök az énekcuccos részleghez, hogy áténekeljem a dalokat, amiket aznap délután elő fogok adni. Csodásan megy. Mint mindig! Hát igen, ebbe profi vagyok…
Az órák hamar elmennek, így mire észbe kapok, már indulhatok is a műsorra. Milyen nagy szerencse, hogy maradt pénzem taxira… Miután mindennel elkészültem, hívok is egyet. Villámgyorsan összepakolom a kottáim meg az öltönyöm, aztán már rohanok is le. Épp időben érkezem. Beülök az autóba, és megadom a címet. Az út alatt még átnézem párszor a szöveget, de aztán a táskám mélyébe süllyesztem. Nem aggódom. Hiszen én profi vagyok!
Az étterem elé érve látom, egész szép kis tömeg gyűlt össze. Nagy, piros betűkkel pedig ott a nevem a napi kínálat tábláján… Heh. Többre nem futotta?
Benn egész szép környezet fogad. Tiszta puccos és giccses ugyan minden, de nem kellemetlen. Ahogy a pultokhoz érek, az étterem tulajdonosa köszönt.
- Jó napot Mr. Daichi! El sem tudja képzelni, mennyire örülök magának! – rázza meg buzgón a kezem a férfi. Geh… ez most buzi vagy hiperaktív?
- ’Napot, én is nagyon… - törlöm meg a ruhám oldalába a kezem. Nem akarok belegondolni, miket fogdoz ez a vén öreg tata! – Hol találom az öltözőket? Szeretném átnézni még a szöveget, mielőtt kezdődik az előadás. – emelem fel a fejem hiún. Ez persze ugye nem igaz, csak el akarok szabadulni a hülyétől…
- Öhm… balra, a második folyosón… - válaszol zavartan a papa. Gondolom, valami jól nevelt kis ficsúrra számított, aki majd dicséri a kecóját, meg arról áradozik, mennyire nagy megtiszteltetés neki, hogy meghívták. Hát nagyot tévedett! – Alice majd megmutatja. – int egy barna hajú lány felé, aki éppen a zongoránál ül, és egy darabot játsszik a néma billentyűkön – Így tudják egyeztetni az akkordokat is…
- Remek. – bólintok a tulaj felé mosolyogva, majd intek, és már faképnél is hagyom. Egyenesen az Alice nevű lányhoz megyek. Mikor odaérek elé, ő kérdően mered rám.
- Hello. Josh Daichi vagyok, az énekes! – mutatkozom be – Meg tudnád mutatni, hol vannak az öltözők? – Ugyan nem szoktam ilyen közvetlen lenni az emberekkel, de ez a lány kifejezetten tetszik. Van benne valami, ami különlegessé teszi… Némán feláll, és bólint.
- Erre. – indul el az egyik folyosó felé. Hú, de beszédes! Dicséretes, legalább nem száradok ki mellette. Persze ha meg is akarok vele ismerkedni, akkor nem előnyös a fapofa…
- Te vagy a zongorista, ugye? – kérdem, miközben utána baktatok.Nem mintha nem lenne nyilvánvaló, de valahogy kezdeményezni kell!
- Igen. – jön a tömör válasz.
- Játszottad már a darabot? – kérdezősködöm tovább. Kíváncsi vagyok, ideges természet-e!
- Igen, én javasoltam ezt. – kapok válaszul egy rövidke mondatot. Ez már egy taggal hosszabb, haladok!
- Valóban? – elmosolyodom – Akkor gondolom, nem kell félnem attól, hogy elrontod.
- Nem. – pillant fel rám ridegen a lány – De öltöznöd kéne. – Ezt nevezem én lepattintásnak!
- Igazad van. – kacsintok felé, majd az előttem lévő ajtó felé sétálok – Akkor viszlát a műsoron! – fordulnék hátra, hogy elköszönjek, de a lány ekkor már nincs mögöttem – Hm, furcsa. – állapítom meg fej vakarva, majd végül csak vállat vonok, és bemegyek átöltözni. Kb. negyed óra múlva végzem is, így már rögtön mehetek fel a színpadra. Szememmel Alicet kezdem keresni. Meg is látom a sarokba a zongoránál ülve. Remek. Díszvilágítás bekapcsolva. Mikrofonok rendben. Kezdődjék a műsor!
Éneklem az első számot, amit még jó egy tucat követ. Aztán kis pihenő, és megint éneklés. Így megy ez 6-ig, mikor is végre leváltanak…
- Huh… - fújom ki magam a pult elé ülve – Ez fárasztó volt.
- De nagyon megérte. Gyönyörűen énekel! – tol elém egy pohár kólát a pultos lány. Köszönően bólintok. Bár ezt az elismerő tapsból is kitaláltam… A tulajon is látom, hogy roppant elégedett, így már nem is aggódom a teli hűtőm miatt. Valószínűleg még vissza is hívnak egy párszor. Szóval tripla siker. Csak természetes! Miután megittam az italt, elindulok, hogy megkeressem Alicet. Meg akarom hívni valamire. Bár ez idegen tőlem, de… gratulálni akarok neki. Nagyon szépen játszott, és egyszer sem tévesztett. Majdnem olyan jó volt, mint én!
Mikor az épületben nem találom, az étterem környékén kezdem el keresni. Mivel neki még nem ért véget a műszaka, elmenni nem mehetett el. Szóval itt kéne lennie valahol… Végül meg is látom egy sikátorban. Beszélget valami sötét alakokkal. Wrr, de rossz aurájuk van. Aztán az alakok lökdösni kezdik, és a táskájáért nyúlnak. Na meg a nyakában lógó nyakláncért… Azt eddig észre sem vettem. Szép darab. De azt azért mégsem engedhetem, hogy kirabolják, szóval…
- Hé! – húzódom ki a fal mögül, hogy a sikátorban lévők jól lássanak – Ti meg mit csináltok? – nézek kérdően a srácokra, mire azok meglepetten összenéznek.
- Na mi az Alice, csak nem új barátod van? – pillantanak röhögve a mellettük álló lányra. A barna csak szikrázó tekintettel néz vissza rájuk, majd szemei rám tévednek. Nem változtat a nézésén. Sőt, mintha még keményebb is lenne!
- Tűnj el innen! – kiabál oda nekem – Meg tudom védeni magam! – erre a mellette lévő fiúk felnevetnek.
- Azt látom. – suttogom halkan, majd a környezetet kezdem szemlélni. Kis idő múlva megállapítom, hogy tökéletesek a feltételek a levitációs bűbájom kipróbálására. Eme felfedezés után ismét Alice-ék felé fordulok, akik eközben folytatták a dulakodást. Ch, de szánalmas! Nincs annál szégyentelenebb dolog, mint egy nőt bántani.
- Allez loin cette voie! – mondom ki a varázsigét, mire a sikátorban lévő dobozok felemelkednek, és nagy erővel a fiúknak csapódnak. Nagy szemekkel bámulok magam elé. Tényleg sikerült volna..?
- Ne bambulj, inkább csak gyere te hülye! – ragad meg az eközben mellém szaladó Alice, és húzni kezd el a sikátorból.
- Láttad ezt? Sikerült! Tényleg megcsináltam! – kezdek bele az ujjongásba futás közben. Alice válasza csak egy halk morgás volt. Jah, hogy most lelepleztem varázsló mivoltam? Talán nem bírja a fajtám… Az nem előnyös.
Hamarosan egy nyugisabb helyre érünk, ahol kicsit kifújjuk magunkat. Miután már rendesen kapok levegőt, összeszedem magam, hogy feltegyem a fejemben motoszkáló kérdést Alicenek:
