Újabb unalmas nap az iskolában. Alig várom, hogy vége legyen, de ezt persze nem mondhatom meg senkinek. Muszáj illedelmesnek lenni, jól tanulni, jól viselkedni, és udvariasnak lenni mindenkivel. De néha jobb lenne, ha nem lennék nemesi származású.
Épp a teremben ülök, óra közbeni szünetben, és egy könyvet olvasok. Mint mindig, a kedvenc fantasy-könyveim egyikét, amelyben tündérek, sárkányok, sellők szerepelnek. Minden vágyam találkozni egy sellővel, hiszen gyönyörű lények, és nagyon kedvesek is. De mindenki csak bolondságnak véli az efféle képzelgéseimet. Mindenki kinevet, hiszen azt hiszik, bolond vagyok, gyerekes, mert hiszek az ilyesmikben.
– Mit olvasol? – lép hozzám Veronica, az egyik osztálytársam. Az apja ugyanúgy gróf, mint az enyém, és rangban egy magasan vagyunk. – Már megint valami mesekönyvet?
– Miért kérded? – nézek fel. – Nem mesekönyv, hanem fantasy.
– Mesekönyv – szögezi le Veronica, és hátralibbenti aranyszőke haját. – Tudod, hogy álmodozó vagy? Olyasmiben hiszel, ami nem is létezik. Jó lenne, ha végre azzal foglalkoznál, hogy nemesi kisasszonyhoz méltóan felkészülj az életre. Hiszen menyasszony vagy, nem? Két év múlva összeházasodsz Gregory Hamshire-el, Hamshire bárójának fiával. Bár nem értem, miért csak egy báró fia, egy gróf, vagy egy még magasabb rangú személy megfelelőbb parti lenne. Az én jegyesem a királyi család rokona – vigyorog rám.
Nem kedvelem Veronicát, mindig fennhordja az orrát, és úgy beszél másokkal, mintha alacsonyabb rangúak lennének nála. Pedig nem, sőt, vannak itt hercegnők is, akik különböző ország királyi családjának sarjai, rokonai. Inkább nem szólok semmit, csak udvariasan biccentek, és visszatemetkezem a könyvembe.
– Álmodozó liba! – vágja a fejemhez Veronica a sértést. – Ne félj, a férjed majd úgyis helyre tesz. Ha hozzámész, nem lesz időd ilyen csacskaságokra! – rám villant egy diadalmas vigyort, majd elsétál.
Nem ellenkezem vele, senki sem ellenkezik Veronica LeRoy-al, mert úgyis a rövidebbet húzza. Franciaországból importált nemesi származású kisasszony, és sosem titkolta, hogy utálja Angliát. Csak azért van itt, mert ez az iskola a legjobb Európában.
A szünetnek hamarosan vége, és becsengetnek. Kénytelen vagyok elrakni a könyvet, és felkészülni egy nagyon unalmas etikett-órára. Bár azelőtt kedveltem ezt a tantárgyat, de mióta új tanárunk van, megutáltam. Miss Amber Bayley olyan unalmasan adja elő az anyagot, hogy csoda, ha valaki ébren tud maradni az óráján. De persze, mindent meg kell próbálni.
~*~
Fél háromkor végre kicsengetnek. Alig vártam, hiszen végre mehetek haza. Nem mintha nem lennének otthon is kötelességeim, hiszen ma a vőlegényem jön vacsorára, tehát sietnem kell, rendbe kell tennem magam, de azért remélem, egy rövid sétára lesz időm a tóparton. Apám, ha jól tudom, Londonban van, és anyám sem tartózkodik otthon. Jellemző, hogy csak az utolsó pillanatban jönnek majd haza, és még ők lesznek felháborodva. Már megszoktam, és annak ellenére, hogy néha rettenetesen tudnak viselkedni, imádom őket. Hiszen mindig mindent megtesznek értem, mindig ott vannak, ha szükségem van segítségre, és mindig mindent megkapok, amit akarok. Így tényleg jó életem van, de a szüleim sem nézik jó szemmel, hogy olyasmik után vágyakozom, amik nem léteznek. Ők sem hisznek semmiben, amit nem lehet látni. Pedig, szerintem a mágia, a varázslat, és a különféle fantasztikus lények léteznek. Én tudom, de talán félnek az emberektől, ezért nem mutatkoznak.
Mire kiérek az iskolából, a kocsi már vár rám, a sofőröm nyitja az ajtót, és hamarosan indulunk is. Mint minden iskola, ez is Londonban van, és körülbelül háromnegyed órás útra számíthatok hazáig, a birtokig. Nem baj, legalább van időm rá, hogy megint olvasgassak egy kicsit. A szolgálók sosem szólnak, habár néha látom a szemükben, hogy sajnálkoznak, amiért nem tudok úgy viselkedni, mint mindenki más. Illedelmes, udvarias, tapintatos vagyok mindenkivel, de a különös lények iránti szeretetemet senki sem tudja kiölni belőlem.
Háromnegyed órával később már otthon vagyok. A sofőr ajtót nyit, majd kisegít és hozza a táskámat. Mire felérek, a komornyik nyitja az ajtót.
– Üdvözlöm itthon, Lady Middleton! – hajol meg. – Kellemes napja volt?
– Igen, Albert – válaszolok. – Kérem, gondoskodjék a szokásos csésze teámról és a süteményről a szobámban. És szeretnék megfürdeni, így szóljon Agnesnek is!
– Ahogy parancsolja a Kisasszony! – hajol meg ismét, én pedig belépek.
Hamarosan már a szobámban vagyok, és Agnes is megérkezik, aki elkészíti a fürdőt. Míg az készül, én a teámat iszogatom némi sütemény társaságában. Közben a tavat bámulom, ami a birtok határán kívül esik. Olyan gyönyörű. Talán ma is leszököm oda, amíg a szüleim nincsenek itthon. Miau Úrfi, a cicám az ölemben dorombol. Ő az egyetlen lény, aki tényleg úgy szeret, amilyen vagyok.
~*~
Fürdő után Agnes segít nekem öltözni. A kedvenc piros-sárga-narancssárga ruhámat veszem fel, amelyet annyira szeretek. Szólok Agnesnek, készítse ki az estélyi ruhámat is, amelyben majd Lord Hamshire-rel vacsorázom. Ő csak bólint, majd mikor kész van, intek, hogy távozhat. Megvárom, míg léptei elhalnak, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve intek a cicámnak, és kilesek az ajtón.
– Tiszta a levegő, Miau Úrfi, mehetünk – mosolygok rá, majd kióvakodok az ajtón.
Sehol senki, ami nekem csak könnyebbség, hiszen így észrevétlenül tudok lesurranni a lépcsőn, majd ki az ajtón a birtokra. Gyönyörű idő van, látszik, hogy jön a tavasz, mert édes illat terjeng a levegőben. Miau Úrfi boldogan dörgölőzik a lábamnak, mire felveszem. Olyan pici, biztos elveszne a végén, vagy nem tudna velem lépést tartani.
Körülnézek, majd óvatosan elindulok a tó felé. Tudom, hogy a kerítésen van egy kis hézag, amin éppen átférek. Anyámék nem tudják, hogy ki szoktam szökni, hiszen akkor a végén őriznének, és nem tudnék sehová sem menni. Így sokkal jobb, ez az én kis titkom.
Szerencsésen elérem a kerítést, bár néhányszor kénytelen vagyok egy-egy fa mögé bújni, mert néhány alkalmazottunknak a birtokon van dolga. De amikor a kerítéshez érek, simán át tudok bújni a résen. Pont akkora, hogy akadály nélkül átférek.
Már a tó terül el előttem. Gyönyörű, csillogó víztükör, a szélén ugyan enyhén mocsaras, és nádas, de pont így tökéletes. Madarak szállnak az égen, a parton vadrózsák virítanak, a tavon néhány vadkacsa és hattyú úszkál. Leülök, és csak bámulom a vizet. Miau Úrfi kimászik a kezemből, és mellém telepedik, majd összegömbölyödve bújik hozzám, és hamarosan békésen alszik.
Hirtelen, ahogy a tavat fürkészem, meglátok valamit. Mintha egy hajtömeg lenne, és egy fej. Mintha egy arc lenne. Ám mikor jobban meg akarom nézni, eltűnik. Nem tudom, mi lehetett az, de a szívem hevesen dobban. Talán… talán egy… sellő? Aztán újra látom egy pillanatra, de ismét eltűnik.
– Várj! – szólok neki. – Ne bújj el! – felállok, és közelebb megyek a helyhez, ahol láttam. – Nem bántalak, ígérem. Gyere vissza, kérlek! – kérlelem, de semmi eredmény.
Talán képzelődtem, de én nem szoktam képzelődni. Talán csak egy hal volt. De egy halnak nincs haja, pláne nem zöld haja. Biztosan sellő volt. Közelebb hajolok a vízhez, hátha meglátom. Túl közel, és mire észbe kapnék, elveszítem az egyensúlyom, és már csak azt érzem, hogy beleesek a vízbe, és lemerülök. Nem vagyok jó úszó, és most meg fogok halni! Valaki… mentsen meg! Kétségbeesetten kapálódzok, hogy a felszínre evickéljek, de semmi sem segít. Egyre mélyebbre süllyedek a vízben.
Karakter: Charlotte von Schauer Megjegyzés: \Reámnak\
Otthon morogva veszem észre, hogy a kosaram ott maradt. Sóhajtva vonok vállat, hiszen úgyis mennem kell még, megnézni Zor sérüléseit, addig pedig belenézek a könyvembe, hogy mik is a hozzávalók...
Bonyolult főzet, sok mindent kell összeszedni az erdőben, és mire megfő... Beletelik pár napba, de tökéletes sebfertőtlenítő és érzéstelenítő. Ha készen van, ilyen lila lötty lesz belőle, ami drága kincs. De Zorra használtam el az egészet, minden készletem. Így, nekiállok újat csinálni, mielőtt megint beüt a mennykő, és szétverik egymást.
De a parádés leszámolásom után kétlem, hogy olyan súlyos eseteim lesznek.
˝¨..¨˝
Éppen leülnék festeni, a színeket is kinyomtam már a palettára, amikor kopogtatás hangjai ütik meg füleimet. Nagyot sóhajtok, és leteszem az ecsetet, majd a hófehéren sikító vásznat otthagyom. Az ajtót mikor kitárom, egy vihogó arccal nézek szembe, ami arra késztet, hogy haloványan felvonjam a szemöldököm.
Vihogó farkas. Mindennapi látvány, csak nem nálam. Valami azt súgja, hogy megint balhé tört ki, de kivételesen mind a két alany képes menni.
Azonban inkább az alakot veszem jobban szemügyre, és azonnal az hasít az elmémbe, hogy albínó. Gyönyörű fehér haja van, szemei pedig pirosak. Megemelem a kezem, és megfogom az állát, hogy jobban lássam. Az átváltozás pont jókor kapta el, különben emberként hamar kimúlt volna az albínókra jellemző immun-ingadozásokkal.
- Valami gond van? - kérdi, vigyora kissé lelohadt kutató mozdulataim hatására.
- Ezt én is kérdezhetném.
- Beteg vagyok?! - ijedten cseng a hangja, csöppet sem emelkedik meg a szája sarka.
- Nem. Arra céloztam, hogy megint baj van?
- Ó, igen... Ehhe... - az élveteg vigyor szinte azonnal visszakerül arcára. - Két hím összekapott. Egy sub-hím a magasabb rangúval.
- Kérlek, várj két percet.
- Rád bármikor, Néném – mondja könnyedén, majd utánam somfordálva szétnéz a házban. Tűröm, mit tehetnék mást, nekik félig ez az otthonuk, nekem pedig félig a kastélyuk. Kölcsönösen vendégeljük meg egymást, akaratunkon kívül. Összeszedem a fioláimat, és útnak indulunk. A mellettem kullogó farkas veszettül vidám -már ha ezt az ő esetében poénmentesen ki lehet jelenteni-, és fütyörészve nézelődik.
Ha nőstényen kaptak össze, azt még megértem...
De ha megint erőfitogtatás, akkor nem fogom meggyógyítani őket.
˝¨..¨˝
Halkan beszélgetünk, kipuhatolom, hogy tulajdonképpen mi a probléma, és kiderül, hogy hogy is hívják. Anortoz... Igazán különleges név, illik is hozzá. Egy külön terembe vezet, ami nem is a „dühöngő”, inkább mondhatjuk úgy is, hogy... Mindegy. Úgy ül ott a két férfi, mintha kijelentették volna, hogy idén nincs karácsony.
A nagyobbik halkan morog, és szitkozódik, látom, hogy felületes sérülései vannak csupán, bár a szemeinek furcsa csillogását látva lehet, hogy agyrázkódást is kaphatott. Az arcára rászáradt a vér, nyilván eltörhetett az orra, a szájáról nem is beszélve. A karját tapogatja.
A másik farkast látva kishíján elmosolyodom, de végül mégis visszatartom az ingert. No lám, kit látnak szemeim. Nem szép látvány ő sem, a szemöldöke gyönyörűen ki lett csipkézve, és elég félrebillentett testtel üldögél, ami arra utal, hogy egyik bordája megrepedhetett, rosszabb esetben eltört. Ha kicsit jobban megnézem, pár zúzódása is lehet, végeredményben talán Ő járhatott rosszabbul. Hősies arckifejezéssel üldögél, meg sem nyikkan, de ellenséges és elégedett pillantásokat nem felejt el vetni a mellette jóval távolabb ülőre.
- Lám lám... - csóválom meg a fejem, de hangomról érezhető, hogy valami ilyesmire számítottam. - A két csirkefogó, akik nem bírtak magukkal...
- Néném – morogja a nagyobbik, felkapva a fejét, de utána keresztbe is állnak a szemei. Felsóhajtok, és odasétálok hozzá, a másikat figyelembe sem véve. Nekem ki lett adva parancsba, hogy mindig az erősebbet gyógyítsam meg előbb, habár az az életveszélyesebb helyzetekre vonatkozik.
- Maradj nyugton Amnus – fogom kezeim közé a fejét, és szemeim az övébe mélyesztem, hogy feltérképezzem az agyát. Jól gondoltam, nem is enyhe agyrázkódás. Megérintem az orrát gyengéden, mire bebandzsít.
Anortoz közben odasündörög a másik mellé, és letottyan hozzá. Fojtottan cseverészik vele, de a kárörvendés és az én-megmondtam arckifejezés mindent elárul.
- Csukd be a szemed – utasítom, mire engedelmeskedik is rögtön. Tenyerem az orra elé emelem, mire sárgás fénnyel gyógyítani kezdem. Mikor megérzi a kellemes forróságot, ami ezzel jár, halkan, de elégedetten morogni kezd. Ezt csupán megmosolygom. Megtapintom karját, és azzal is hasonlóképp járok el, de a fejével komolyabb problémák lesznek.
Ha nem éppen szépen akarom mondani, akkor fejtörést okoz.
- Feküdj el – kérem tőle, tagjai automatikusan mozdulnak meg, és fekszik fel. Kiveszem a kosárból a felszerelésem, és pár cseppet az egyik fiolából az ujjaimra kenek, és masszírozni kezdem a halántékát. Elmondok egy könnyebb lélegzetvételű varázsigét, mire lecsukódnak a szemei, és perceken belül hortyogni kezd.
Helyes.
- Nézzük a másik delikvenst – sétálok oda, mire Anortoz éppen el akarna szökni, de utána szólok. - Segítened kell nekem, ha már ilyen jól érzed magad.
Nyel egyet, de nem ellenkezik, odacsüccsen mellém a földre, és figyel, hogyha kérem, segíteni tudjon. Odahajolok a férfi elé, és az Ő arcára is rásimítom két kezem, hogy megnézzem, van e valami baja ott bent...
Mondjuk, aki szipirtyónak nevez, annak lehet egy alap agyi károsodása.
Mélyen kék szemeibe meresztem a sajátjaimat, és körülnézek a fejében. Nincs baja, de a fájdalom receptorai úgy üvöltenek, mint a fába szorult féreg.
- Hmmm... - közlöm, és kicsit közelebb hajolok, hogy jobban megnézzem, mi is a főbb oka ekkora fájdalomcsoportosulásnak. Szóval, csak az oldala vált ki ekkora méretű fájdalmat... Elhajolok tőle, és egy mély sóhajjal nyúlok bele a kosárba, hogy kivegyem a lila érzéstelenítőt. Álmaimban sem jósoltam volna meg, hogy azonnal szükségem lesz rá.
- A bátorságot hajszálvékony szál választja el az ostobaságtól – utalok arra, hogy ennyire elfojtja a fájdalmát. Jobb lenne ha ordítana, és akkor fele feszültség kirepülne belőle. Odaülök mellé, és gondolva, hogy nem igazán kellene mozognia, tarkójánál megtámasztom a fejét, és a szájához illesztem az üveget. Egy pillanatra rám néz, majd beletörődve sorsába megissza.
- Anortoz, segíts letenni a földre. Hasra – mondom neki, de szemöldökét még elintézem egy kis bűbáj segítségével. Látom, ahogy kék szemei kissé elhomályosulnak. Mindig is jóleső érzés követte a gyógyítást, olyan, mint egy szívmelengető jelenetet átélni. Forró és meleg, mintha kívülről simogatnák az embert.
- Igenis – pattan fel készségesen az albínó, és finoman megemeli barátját, aki nem bírja ki egy torz fintor nélkül. Sikerül letenni hatalmas testét a földre, én pedig megkérem arra, hogy emelje fel a jobb karját. Megteszi. Leszedem róla az inget, és az elszakítása mellett döntök. Nem gyötröm feleslegesen, hogy vetkőzzön.
- Ez furcsa érzés lesz, de nem kellemetlen – szólok neki előre, ugyanis sokan ugrottak meg már alattam, mikor gyógyítottam. Mindenkinél más-más érzést vált ki, ezért inkább előre szólok. Kezeimet oldalára teszem, és óvatosan gyógyítani kezdem. Nem törött el, így szerencsére nem kell megigazítanom. Azt az egyet ki nem állhatom.
Egy pillanatra megremeg, de mással nem mutat semmit sem, fejét bal oldalára fordította, így az arcát nem látom. Előveszek egy krémet, és miközben az egyik kezemmel folyamatosan gyógyítom, a másikkal bőrébe masszírozom a krémet.
Izmainak tapintása kemény és szálkás, sokat edzett férfi, az biztos. Csak a kérdés az, hogy hogyan volt annyi kurázsi benne, hogy egy nála magasabban levőt megtámadjon. Lehet, hogy Amnus provokálta, de ez természetes új hímnél. Érzem, ahogy bőre alatt futkos valami érzelem, de nincs időm se kedvem arra, hogy lenyomozzam, mi az.
- Felsegítelek – hagyom hirtelen abba, és két vállát megragadva késztetem felülésre, miközben elébe kerülök, hogy feltápászkodhasson. Meg is teszi, szemei különösen csillognak, de ezzel nem tudok mit kezdeni.
- Nem érzel fájdalmat még valahol? Minden rendben? - kérdezem, mire látom, hogy vigyor kerül az Ő arcára is, és égető kék szemei a melleimre kúsznak.
- Hát, innen jók a kilátásaim... - közli sunyi vigyorral, mire egy negédes mosoly kíséretében az egyik fiola tartalmát a fejére öntöm. Nemsokára úgy fog tántorogni, mint egy részeg szarvas, aki megitta a vadász által kitett bort. Felkelek előle, és a kosarat a karomra kapva kisétálok a teremből, ám mikor kiteszem a lábam, oldalról nyüszítést hallok meg.
- Ó, nem szabad – hajolok le érte, és felkapom a kis farkast, de a következő pillanatban megdöndül alattam a föld, én pedig az ajtófélfáért kapok. Oldalra pillantva látom, hogy egy bronzos, vöröses bunda cammog felém, de mielőtt még rendesen is megszólalhatnék, teljesen eltreffel.
- Ahh – nyögök fel fájdalmasan, mire a képem elkezdi össze-vissza nyalogatni, hálásan, és üdvözölve. Orrát a nyakamhoz nyomja, majd a hajamba, és arra kapok észbe, hogy teljesen rám feküdt, és alszik.
- Ne... csak ezt ne... - marok ujjaimmal a bundájába, hogy ébredésre és felkelésre késztessem, de a teremből jóízű, ugatásszerű nevetés hallatszik ki. - Zor, szállj le rólam...!
- Micsoda panoráma! - röhög az egyik vígan.
- Neeh, meg fogok szakadni!! Fejezd be!!
- Szerintem Ő fog megszakadni!!
Mielőtt még a lelküket is kiátkoznám néma szitkozódásommal, a folyosó végén egy erélyes hang szólal meg. Alig kapok levegőt, teljesen kiszorít, pedig ő még a legkönnyebbek közé tartozik.
- Zor! - kerül le rólam a mázsás súly, és én fellélegezhetek. - Állandóan ezt csinálja, sajnálom. De még senki arcát nem nyalta meg és nem aludt el rajta, szóval szerintem ez a hála egyik jele.
- Na ne mondd – kelek fel bosszankodva, megigazítva a ruhám, ami kissé szétcsúszott rajtam. Még jó, hogy nem szedte le rólam teljesen a felsőt. Leporolom magam, majd Yvor bűnbánó szemeibe nézek.
- Nem haragszom – mondom neki végül kedvesen, mire felragyog az arca. - De ez a két jómadár különösen jól érzi magát, a barna hajú pillanatokon belül erősen illuminált állapotba kerül.
- Berdon?
- Szóval így hívják – nézek vissza összeszűkült szemekkel, élesen.
Karakter: Charlotte von Schauer Megjegyzés: \Reámnak\
Verőfényes napsütés fogad, ahogy kunyhóm ajtaját kitárom. A kellemes meleg simogatja a bőröm, és habár a forró égitest még csak most kúszott fel a horizonton, máris energiával tölt fel. Mélyet szippantok a friss, erdei levegőből, és a palettákat kitárom, hogy az éltető fény bekúszhasson a padlón keresztül otthonomba. Kilépek a házból, hogy megnézzem az egy hete száradni kitett gyógyfüveimet, amit az egyik kedvenc tisztásomról szedtem. Szinte csak gyógynövények vannak rajta, jogosan nevezhetném a kis kertecskémnek is.
Elégedetten tapogatom meg őket. Pár idegnyugtató, láz- és fájdalomcsillapító főzet kijön belőle, ezt már már most biztosan állíthatom. Leakasztom őket, és lassan a házba sétálva egy mozsárba teszem külön-külön őket, hogy finom porrá őröljem a felét.
Halk motoszkálásra leszek figyelmes, és annyit látok csak, hogy valami ezüstös besurran a kondér mögé, és onnan próbál a közelembe férkőzni, de a sárga szemek villanását nem tudta időben eltüntetni.
- Látlak Nochtis, gyere ide hozzám – guggolok le, és hívogatom, mire a kis szőrpamacs odaugrik az ölembe, kishíján felborítva. Egészen apró farkas, még emberi alakot sem tud felvenni, olyan kicsike. Ő farkasnak született, amire büszke lehet, később. Felnyüszít, ahogy ujjaim a puha bundájába siklanak, és orrát boldogan dugja az enyémhez. Mosolyogva simítok végig a fején, mire elégedett morgás tör fel a torkából.
- Gondolom, nem egyedül jöttél – mondom halkan, mire hangos dobbanással három, majdnem kétméteres farkas dugja be a fejét az ajtón. Hát megint hívatnak? Előveszek egy nagyobb fonott kosarat, Nochtist óvatosan beleteszem, hiszen állandóan ugrál és rohangál, legutóbb szabályosan kigáncsolt. Ez az ő helye, csak az ő kosara, amibe boldogan vackolja bele magát, hiszen imád a karom alatt utazni, és közel lenni hozzám.
Kíváncsi vagyok, hogyha emberi alakot tud ölteni, vajon mi lesz belőle...
Megkeresem a másik kosaramat is, emezt pedig a könyökhajlatomba csúsztatom. Az előbbibe pár fiolát, kötszert, tűt és mindenekelőtt gyógyszereket teszek, majd egy sóhaj kíséretében kilépek az ajtón.
Tisztelettel utat nyitnak nekem.
- Sietnünk kell? - nézek rájuk, mire a fekete semleges választ ad. Fejét megingatja, majd bólint, erről azt következtetem ki, hogy neki nincs fogalma arról, miért kellett értem jönnie.
Inkább úgy veszem, hogy súlyos a helyzet, mint mindig. Gyorsra veszem az iramot, Nochtis kidugja a fejét a kosárból, nyelvét lógatva ugat és morog egyszerre a helyén, élvezve a kilátást.
˝¨..¨˝
A kastély elé érve szaporább lépteket veszek fel, a kaput őrző farkasok láttomra boldogan kapják fel a fejüket, és csaholni kezdenek. A kezemmel intek, és biccentek feléjük üdvözlően, és akik emberi alakban vannak, rögtön nyitják is előttem a kaput. Sokat köszönhetek a klánnak, rendkívül sokat, de már többeket hoztam vissza a halál küszöbéről, ezért a ragaszkodásunk s hűségünk szoros és erős.
A belső, rövid téren szinte már suhanok a föld felett, két farkas az oldalam mellett lohol, egy pedig a hátam mögött siet utánunk. A csarnok ajtaja zárva van, és amíg várakozok, hogy kinyissák, hangok ütik meg füleimet a másik oldalról.
- Néném? Biztos valami vénséges szipirtyó! - ugatós nevetése arra késztet, hogy elmosolyodjam. Ez bizonyára az új falkatag lehet, akinek érkezéséről már korábban hallottam. Állítólag eléggé sub-hím rangon álldogál, de majd meglátjuk, mikor kell helyrepofoznom. Nochtis vidáman ugat, és liheg, próbálja a ruhám pántját megragadni és lerántani magához, de csendesen nyugalomra intem. Úgyis mindjárt elengedem a szüleihez.
A nehéz vaskaput kitárják előttem, én pedig a pokrócokon s párnákon hevenyésző farkasok látványával találom szembe magam. Előttem, jó hosszan, egy óriási trónus terpeszkedik, ahol az alfahím, Waldo üldögél, könyökét a karfán nyugtatja, s megtámasztja a fejét. Nem szeretem, mikor figyel, mert az olyan, mintha parázzsal öntöttek volna nyakon. Mélységes csend lesz, a civakodó farkasok is elhallgatnak, és minden szem rám szegeződik.
Különösképp nem bánom. Inkább ők, mint Waldo. Elé érve halványan meghajolok, mire int, hogy lépjek közelebb.
- Üdvözöllek újra itt. Azért hívattalak, mert az egyik hím igen keserves állapotban van. Jól tudjuk, mit jelent ez – dörgő hangja hallatán még a legyek is elhallgatnak. Szóval súlyos.
- Én örülök, királyom. Engedelmeddel akkor... - lépek egyet hátra, Nochtist pedig leteszem a földre, aki nem felejt el a mozdulat közben a hátamra ugrani, megnyalni az arcom, és elnyargalni szüleihez, akik morgással üdvözlik.
- Természetesen, elég a beszédből – bólint, majd felszólít valakit a sorból. - Berdon! Kísérd nénénket Zor szobájába.
Egy magas, jóképű férfi sétál ki a terem végéből, amerről jöttem. Mozdulatai határozottak, és erélyesek. Haja barna és félhosszú, egy-egy tincse fellázadva lóg homlokába. Szemei világos kékek, már-már ezüstösnek hatnak és élénken csillognak. Ez lehet az új tag. Mellkasa fedetlen, így megpillanthatom a kidolgozott felsőtestet, és a hatalmas vállakat. Kissé robusztus, de minden farkas ilyen.
Ilyennek kell lennie.
- Igen, királyom – hajol meg, majd karjával int, hogy előreenged. Felvonom a szemöldököm, ugyanis ez a hang pontosan olyan, amit hallottam odakintről. Szóval, vénséges szipirtyó? Sejtelmesen elmosolyodom, és elhaladva mellette nem felejtek el inteni Nochtis szüleinek, akik fejüket lejjebb hajtják.
˝¨..¨˝
Mély csendben vezet egy szinttel lejjebb, ami az alagsor. Nyirkos a levegő, de mégis, valahonnan mégis jön a friss, harmatos fű illata. Picit zavar a farkas jelenléte mögöttem, de mivel nem szól, ezért nem fogok beszélgetést kezdeményezni. Fog még nyüszíteni nekem, mikor a sebeit varrom, mert eléggé tenyérbemászó képe van. Csodálom, hogy első nap nem páholták el, vagy esetleg... khm. Hagyjuk.
Zor szobájának ajtaja előtt egy farkas álldogál, türelmetlenül, és topogva. Haja ezüst, szemei olyan feketék, akárcsak a szemfestékem, ami igen sötét. Mikor meglát, elébem toppan, és megragadja a kezem.
- Néném, gyógyítsd meg! Szenved, vonyít, és nem tud emberi alakba változni! Kérem! - villannak szemei hevesen rám, két óriási keze között az enyém elveszik. Mikor először nem tudok megszólalni, kérlelve térdre ereszkedik előttem, én pedig megnyugtatóan kezem a fejére teszem. Hevesen vibráló, feszült aurája úgy tűnik el, mintha sosem lett volna ingerült.
- Mindent megteszek Yvor, akkor is, ha nem kérsz meg rá. Akkor is, ha utamat állod – súgom neki halkan, mire elengedi a kezem, és hálásan néz rám. Nem szeretem, mikor ennyire megalázkodnak előttem, hiszen tudják, ahogy mindig segítek.
- Köszönöm – mondja hirtelen, és az ajtó mögül keserves nyüszítés hallatszik ki. Ellépek Yvor mellől, és mikor az ajtón belépnék, még hátrafordulok.
- Bármit is hallotok, ne gyertek be utánam – mondom, és az ajtót bezárom magam mögött. A sötétben egy rozsdás vörös bunda sejlik fel a fáklyák hatására, és látom, hogy valaki ostobán bekötözni próbálta. Rémséges állapotban van, mindkét oldala szinte szét van marva, hogy a hátsófeléről ne is tegyek említést.
Valaki rendesen megerőszakolhatta, szegény pára. Ez a hónapban a második eset, ami nagyon soknak számít, ugyanis a homoszexuális beállítottságú farkasokat Waldo meg szokta ölni...
Leteszem a kosarat, mire felvonyít, és fel akarna kelni, de helyette éles karmai karistolják a kemény földet, s szinte szikrázik. Csendesen odalépek hozzá, és megsimítom a fejét, mire felmorran, és kitátja a száját, hogy leharapja a karom.
- Semmi baj, semmi baj... - suttogom halkan, és megpuszilom a fejét. - Én vagyok az, Charlotte, a nénéd. Csak én vagyok itt.
Tekintete a szégyentől ég, és a kíntól, remegve teszi mancsát az orrára, hogy ne lássam. Majd mikor látom, hogy megnyugszik, és nem fog rendetlenkedni, beadok neki egy erős fájdalomcsillapítót és nyugtatót, s nekilátok a gyógyításnak.
˝¨..¨˝
Fél óra múlva az utolsó cérnát tépem el fogaimmal, és pakolok vissza a kosárba. Ahogy a gyógyítás haladt, úgy gyülemlett bennem az indulat az iránt, aki ezt tette. Zor a legalják közé tartozik, vagyis gyenge fiú, és sokszor segítségre szorul táplálkozáskor is. De ez a védtelen gyermek nem tehet semmit sem az ellen, ha valaki így elbánik vele!
Nem szabad kimutatnom haragomat, mert arra megijed, és mozgolódni kezd, ami minden bizonnyal fájdalommal járna számára. Most már emberi alakban fekszik, és letakarom egy pléddel. Olyan kis esetlen, olyan fehér...
Megcsókolom a homlokát, és kilépek az ajtón. A retesz kattan, és kint meglátom Yvort, aki már szinte utat járt a kövezetbe. Azonnal odaugrik, szinte belelapít a falba. Tekintete cikázik, bal karja remeg. Nem ő volt. Csupán ő tette farkassá, és a kötelesség és ragaszkodás mindennél erősebb.
- Ki volt? - előzöm meg a kérdését.
- Szerintem az a tetűláda, Evran lehetett. Már régóta sündörög Zor körül – szorul ökölbe a keze, én pedig futó pillantást vetek Berdonra. - De nem intézhetem el, mert az az én halálom jelentené, és még egyszer nem fogom engedni, hogy bárki is bántsa a „gyermekemet”!
- Két napig teljes elzárás, nem kaphat semmit, csak vizet, és ezt – nyomok a kezébe egy fiolát, majd szótlanul elsietek mellette. Látom, ahogy Berdon ellöki magát a faltól, ahol eddig álldogált, és követ.
- Hogy csináltad? - szólal meg végül, mikor már majdnem a csarnokban vagyunk.
- Micsodát? - pillantok kék szemeibe, amikben egy pillanatra elveszek, de elrántom a fejem inkább. Dühöm nőttön nő... Hogy mert egy gyenge, védtelen fiút...?!
- Egy kifejlett vérfarkast megfékeztél.
- Semmiség – torkollom le, és nagy döndüléssel tárom ki a tölgyfaajtót, szabályosan belököm. Belépőm nyomán bent csend dúl, Berdon pedig előrelátóan a fal mellett marad. A kosarat a kezébe nyomom, és a csarnok közepére csörtetek. Érzem, hogy dühöm erőmmel keveredik, szinte látom magam előtt, hogy a hajam lebeg a fejem körül.
- Evran! - kiáltásom több volt, mint fenyegető és ingerült. Talán egy anya haragja visszhangzott az oszlopsorok között, a csillár vészes csilingeléssel remeg meg, a rajta levő gyertyák lángja izgatott táncot jár.
Flegmán kilép az említett a sorból, mintha semmi bűne nem lenne. Éjfekete bundája már most undort kelt bennem, hiszen a lelkében lakozó sötétségre, az ostobaságra emlékeztet. Vörös szemei gúnyosan, és mégis élvetegen csúsznak végig rajtam.
- Életet adok, de vehetek is el – mondom, szemeim izzanak. Hátracsapja a füleit, és azonnal résen van, morog, ínyét villogtatja, állkapcsát csattogtatja. Topog, karmai felmarják a díszes padlót, nyála dühödten csorog a földre. Pattanásig feszül minden ideg a csarnokban, Waldo pedig csöndesen tűri mindezt. Lehet, hogy egész végig erre várt, hogy majd én elintézem.
Evran tétován alfája felé pillant, és mikor látja, hogy nem mutat hajlandóságot a csata megakadályozására, elrugaszkodik. Varázsigét kezdek el mormolni, számukra ismeretlen nyelven, és egy lángostort hozok létre jobb kezemen. Csapok egyet, mire két oszlopot megkerülve körülöleli azokat, és elkapja a bal mancsát. Kishíján orra bukik, de másik mancsával már ágaskodik is, de azt is elkapom. Két oldalt kifeszítem a lábait, az oszlopok reccsennek az óriási súly alatt. A két ostort odakötöm másik két-két oszlophoz, és mivel így tökéletesen ki lett kötve, közelebb lépek hozzá. Ujjaim között villámlást gerjesztek, majd egy pontos mozdulattal mutató és hüvelykujjam összezárom, és a szíve felé célzok.
Vonyítás, és egy hatalmas test döndülése. Kirántotta az egyik oszlopot, és felém csap félholtan, de ekkor több morgás is felerősödik, engem pedig körbevesz egy jó pár méretes példány.
Mint említettem, életet adok, és veszek. Kölcsönösen függünk egymástól. Ők életet kaptak tőlem, egy második esélyt, ezért vagyok a nénjük, ezért hűségesek...
Ezért tartoznak.
- Elég lesz. Hadd szenvedje ki magát – hallom Waldot, aki könyörtelenül mondja ki az ítéletet. A lángostort egy intéssel megszüntetem, majd a mellettem álló farkas oldalát végigsimítva a kijárat felé igyekszem.
Senki nem állít meg, és ez így van rendjén.
- Tüntessétek el innen – csapja meg füleimet még az alfahím hangja, és a mögöttem bezáruló kapu mögött rémséges horkantásokat hallok csupán. Most fogják kivonszolni az előtérbe...
A szemei tágra nyílnak, de ösztönösen átkarolja a nyakamat, és jódarabig csókoljuk egymást. Francba, ez túl jól esik.
- Mito… - leheli pirulva. – Ezt nem kéne… hiszen éppen miattam sérültél meg és nem akarom, hogy ismét ez legyen! – szólal meg komolyan.
- Nem szeretsz? Nem volt jó a csók?! – szeppenek meg kissé, szokásom ellenére.
- Én, figyelj… - kezdi a mondandóját félszegen. – Szóval most elmondok neked valamit az erőm nem hétköznapi, hiszen tudod, hogy Lidolyinak milyen képességei voltak, szóval az én erőm a „szeretetből” és a pozitív energiából fakad. Igazából én sem tudom milyen a legmagasabb fázisa a hatalmamnak, de van egy gömb, ami felér egy atombombával és képes vagyok megtisztítani a gonosz lelkeket és bénítani is tudok. Ha a vérszívóhoz hozzá értem volna, akkor valószínűleg moccanni sem bírt volna. Képes vagyok átváltozni és akkor nem olyan vagyok amilyen most, azaz a szemem színe is megváltozik és az öltözetem is. Hiszen csak egy harcos reinkarnációja vagyok. – mosolyodik el keserűen. Csak póttestnek érzi magát, és ez elszomorít. – És Mito köszönök mindent!
- Szóval te nem érzel úgy… - állok fel csalódottan, ráadásul mintha búcsuzna... De a kezem után nyúl. – Semmi gond… - mondom halkan, majd elindulok.
- Mito- ölel át hirtelen. – Kérlek ne menj el! – könnyesek a szemei, a hangján hallom a visszafojtott sírást. – Fontos vagy nekem te is, igen mert beléd szerettem, de nem akartam, hiszen azt hittem gyűlölsz… Nem akarom, hogy még jobban bajba sodord magad miattam!
Szorosabban simul a hátamhoz, nekem meg hevesen ver a szívem.
- Értem. – fordulok meg lassan. – De Yena együtt megcsináljuk képesek leszünk rá! – fogom meg a kezét.
- De Mito… - mosolyodik el. – Judy és a többiek mit szólnak kettőnkhöz?!
- Basszus te Judy miatt aggódsz?! – nevetek fel. – Mi van akkor ha a démonok visszajönnek és megint téged akarnak az erőd és a lelked sokat ér nekik.
Nem mondom ki hangosan, meg ne sértsem, de én alapból teszek mások véleményére.
- De miért kérdeztem?! Tudsz rólam valamit, amiről én nem tudok vagy nem vagyok tisztába vele?!
- A te véred mint ahogy az enyém is, fontos a démonoknak, vámpíroknak és a szörnyeknek. Hiszen a te lelked szent és, ha egy szent azaz egy tiszta lelket kebeleznek be a szörnyek, akkor halhatatlanok lesznek. – jelentem ki köntörfalazás nélkül, de megbánom az őszinteséget, mikor ledermed.
- Fasza egy csapat korcs kerget a lelkemért. – húzza el a száját.
- Valami olyasmi… - nevetek fel, hogy megnyugtassam, majd megfogom a kezét, és elindulunk.
Haza kísérem, ő pedig elhív hétvégére, de egy puszi mellett csak annyit mondok, majd meglátjuk. Mielőtt mennék, a nyakamba ugrik és szenvedélyesen megcsókol. Micsoda vadmacska.
- Szeretlek – mondja halkan. – Te démonvadász Kamui Mito az enyém vagy! – pirul el teljesen, én pedig döbbenten nézek rá.
A szívem örülten kalapál, azt se tudom mit kéne mondanom. Rég nem éreztem senkitől ennyi ragaszkodást, féltést. Persze a nővérem és Kubara is szeret, de az egyészen más kapcsolat.
- Én is szeretlek. - húzom magamhoz, a fülébe suttogva vallomásom. Majd elengedem, és egy rövid csókot nyomok az ajkaira. Egy intés után otthagyom, elindulok Kubarához.
Tudom, hogy hibát követtem el, nem beszéltem neki a Japánba hívásról, de nem ronthatam el az örömünket.
Amint a szállásra értem, éreztem, hogy Kubara keres. Ügyesen elkerültem, mert nem akartam fejmosást a feladat elhappolása miatt.
Másnap a házuk előtt várom Yenát, aki ragyogó mosollyal repül a karjaimba. Szelíden megcsókolom, és egymás kezét fogva indulunk az iskola felé. Szótlan vagyok, és ez neki is feltűnik.
- Mi a baj? - néz rám aggódva.
- Semmi. - mosolyodok el. Megnyukszik, hisz még mindig tökéletesen leplezem érzéseimet. Előtte nem kéne, csúnya dolog, de nem akarom elszomorítani.
Az iskolában mindenki alaposan meglepődik rajtunk, és míg Yena pislogva pironkodik a tekintetek kereszttüzében, én rájuk se hederítek. Érdekel is engem, a lányok csalódott sóhaja, mikor a legszebb éppen a kezemet szorongatja.
- Mindenki minket bámul. - húzza össze magát kissé.
- Dehogy is. - nevetek fel. - Csak beképzeled.
A nap hamar elmegy, és együtt indulunk el, hogy hazakisérjem. Vidáman mesél a családjáról, én pedig egyre jobb kedvű vagyok, ahogy hallgatom. Azonban a mosolyom azonnal lehervad, mikor az egyik sarkon ismerős alakot pillantok meg.
- Nocsak, Mito. - vigyorodik el, a huszas évei közepén járó, szőke férfi. - Micsoda véletlen, hogy belétek botlottam.
Félig Yena elé állva, ellenszenvesen morranok rá vadásztársamra.
- Akera! Fogadjunk, hogy a véletlennek ehhez semmi köze.
Felnevet, és ellöki magát a támaszul szólgáló épülettől.
- Éles az eszed, mint mindig. Nem igaz, Mitoka? De tudod, még se lehetsz olyan okos, ha megtagadtad a Tanács parancsát.
- Nem megtagadtam. - húzom el a számat, oldalpillantást vetve a meglepett Yenára. - Csak még nem teljesítettem.
- Mito, ki ez? - néz rám kérdőn, kissé félve.
- Ó, minő illetlenség, be se mutatsz a barátnődnek? - nevet fel az említett.
- Yena, ő itt Genjo Akera, szintén vadász. - intek sziszegve a fiatal férfi felé. - Ő pedig pontosan tudja, te ki vagy.
- Pontosan tudja? - nyekken fel. - Mi folyik itt Mito? Milyen küldetést tagadtál meg?
- Szégyeld magad Mito. - ingatja szőke fejét a másik vadász. - Meghitt kézenfogva sétálásotokból azt szűrtem le, van köztetek valami, de még a vele kapcsolatos dolgokba se avattad be?
Kezeim ökölbe szorulnak visszatartott dühömben, de mielőtt cselekedhetnék, Yena kétségbeesett hangja megakadályoz.
- Mito? Miről beszél?
- Yena, én...semmi katasztrófális dolog, csak... - fáradtan felsóhajtok, és a hajamba túrva megrázom a fejem. - A legutóbbi parancs szerint, Japánba kellett volna vinnelek, azonnal. De nem akartalak kiszakítani a megszokott életedből, hogy a szörnyektől hemzsegő szigetre vigyelek.
- Japánba? - esik le az álla, és döbbenten szegezi rám szemeit.
- Mindig is előszeretettel tagadtad meg a Tanács parancsait, Mito. - nevet fel Akera gunyorosan. Sose voltam oda érte, ő pedig túl számító és törekvő, élvezi, ahogy szorul körülöttem a hurok. - De ezúttal a nagykutyáknak tettél keresztbe, nem fognak örülni.
Yena összerezzen, én pedig haragosa felmorranok.
- Minek vagy itt, Akera?
- Ugyan-ugyan. - emeli fel kezeit védekezőleg. - Csak figyelmeztetni jöttem, hogy ideje eleget tenni a parancsnak, neki ne ugorj a torkomnak, kicsi démon. Omnis immundus spiritus.
Fájdalmas remegés fut végig a testemen, és a földre rogyok. Összeszorítom vörösen felizzó szemeimet, és igyekszem csillapítani a bensőmet maró lángokat. Akera jegesen felnevet, és hallom amint eltávolodik.
Yena felsikít, és mellém guggolva sebesülést keres rajtam. Hamarosan összeszedem magam, és a falnak dőlve ézek fel Yena könnyes szemébe. Nem retten meg, pedig a sajátom még mindig vörös.
- Mito, mi történt? Mit csinált az a szemét?
Fáradtan elmosolyodok, és szaporán kapkodok a levegő után.
- Örülök, hogy nem nyűgözött le a sármos külsejével.
Félrehúzza a száját, és magához ölel.
Te sokkal helyesebb vagy. De mi történt? Jól vagy?
- Ühümm. Már jobban. Az utolsó szavai az démonűzés szövegéből vannak. Van bennem démon vér, de mivel nem vagyok teljesen az, ha felkészületlenül ér, jóval érzékenyebb vagyok rá. És Yena... - nézek rá bűnbánóan. - ... ne haragudj azért, mert nem szóltam Japánról. Csak téged akartalak óvni.
Félrehajtja a fejét, kerüli a pillantásom. Basszus, most nagyon elszúrtam a dolgot.
- Mito mégis mi az Istent titkolsz?! Mégis mire jó ez, hogy ilyen vagy?! – esik nekem, ami kissé ledöbbent. Mire fel ez a nagy hév? - Ne haragudj... – szégyelli el magát, én pedig felnevetek.
- Semmi baj, majd beszélnem kell veled, de ez még messze van... – komolyodok el kissé, ugyan akkor igyekszem szelíd hangnemet megütni.
- Mito én nem értelek... – sóhajt fel.
- Na mi volna az?! – kérdezek rá problémájára, habár rólam van szó, biztos van neki pár.
- Melyik az igazi arcod?! Hiszen teljesen olyan vagy mint akinek két arca lenne, egy jófej és érzelmes, vagy csak ahhoz hasonló, illetve egy arrogáns, tuskó és minden ami ebbe bele fér. – kapom a kis monológot. Sejtettem, de mégse tudok mit felelni.
- Sayena... – kezdenék köntörfalazni, de meg gondolom magam, és féligazsággal ajándékozom meg. - Tudod ne haragudj, ha megbántottalak volna, de nem akarom, hogy bárki is közel kerüljön hozzám, azaz, hogy túlságosan sok titkom tudja meg.
- Oké – feleli kissé flegmán, majd hirtelen más hangot üt meg. - Szóval, hogy van a sebed?!
- Egész jól – váltok én is kedvesebb hangra.
- Rendben, de ma van tesi te nehogy tesizzél! – adja a parancsot.
- Jól van. Csak nem aggódsz értem?! – nevetek fel, és valamiért büszkeséggel tölt el a gondolat.
- Jaj dehogy is – fordul el pirulva. - Egyébként téged nem érdekel, hiszen nem akarsz közel kerülni senkihez sem! – veti oda lazán, és visszasétál barátnőihez.
He? Na ez kissé nyers volt, még ha igaza is van. De hogy mondhattam volna meg neki, hogy már így is túl közel került. Morogva éltem túl a napot, és utolsó órán, csak azért is átöltöztem.
- Te mit csinálsz?! – támad le rögtön, amint meglát belépni a tesiterembe.
- Tesizek... – bököm ki a nyilvánvalót.
- Te hülye vagy?! – mordul fel.
- Nem Mito vagyok... – vigyorgok rá, és elkezdek kocogni. Habár a kettő közel áll egymáshoz, még se szinonimák.
Fájt a sebem rendesen, és kisé elátkoztam a makacsságom, de azért végig csináltam az órát tisztességesen. Már az óra felénél megéreztem vérem jellegzetes illatát és az öltözőben igyekeztem észrevétlenül átvenni a véres pólót. A kötés is átázott rendesen, ezért fogok kapni Kubarától.
Előbb azonban hazakísérem Yenát, és rábízom a folyton házuk előtt őrködőkre, én meg elmegyek kötést cserélni. A suli előtt vár, és ismét egy sikátoron indul el. Ilyen nincs! Azonban mielőtt leszidhatnám, a szűk utca kiszélesedik és egy parkba torkollik. Amint kilépek az utcából, letámad és magához ránt.
- Sayena?! - nyekkenem döbbenten. Nagyon közel van.
- Vetkőzz! - mosolyodik el, nekem meg leesik az állam.
- Mi- mi?! – kérdezem zavartan. – Mit akarsz itt tőlem.?! – döbbenek le.
- Csak vedd le a pólód – utasít ellentmondást nem tűrően, míg végül eleget teszek kérésének.
Leveszi rólam a kötést, és kitisztítja a sebet, majd újat tesz rá. Ügyesen csinálja, de mikor egy érzékenyebb ponthoz ér, felszisszenek a fájdalomtól, ő pedig gyengédebben folytatja.
- Sajnálom ha faj.. – mondja halkan.
- Semmi baj – nézek mélyen a szemébe, amitől kissé elpirul, és zavartan leszegi a fejét.
Segít felvenni a felsőm, én pedig hálásan rápillantok, de talán több is van a szememben mint hittem, mert zavara csak gyarapodik. A fene, tényleg ideje teljesen őszintének lenni vele. Már túl fontos ahhoz, hogy folyton hazudjak neki.
- Ye...na... – lehelem halkan, mire észbe kap és elhúzzam eddig mellkasomon pihenő kezét.
- Mito?!
Készül, hogy induljon, elpakolja a kötszereket és megfogja táskáját, én azonban mellé lépek és magamhoz húzom.
- Mito te mit csinálsz?! – kérdi zavartan és szembe fordul velem, én pedig szelíden megragadom a vállát.
- Elég legyen ebből Sayena... - mondom - Most végig fogsz hallgatni és nem szólsz közbe egyszer sem... - utasítom, ő pedig csak elpirul, nem ellenkezik.
Egy közeli padhoz megyünk, és leülve felé fordulok.
- Jól van, kezdjük velem. Elmondom az igazat magamról, te pedig eldöntöd hiszel e nekem, vagy sem.
Tétován bólint, de nem szólal meg, hagyja, hogy én beszéljek.
- Tényleg Kamui Mito a nevem, vadász vagyok ahogy mondtam, és valóban a védelmed miatt vagyok itt. Azonban…- kezdem halkan, és fáradtan az égre nézek. - …amit nem mondtam el, amit nem szívesen emlegetek, hogy félig démon vagyok.
Hallom, hogy elakad a lélegzete, felgyorsul a szívverése, de folytatom. Ha már belekezdtem, nincs visszaút.
- A klánom, a Kamuik, a vadászok legerősebbjei voltak. A vámpírok, démonok és hasonló teremtmények, mind rettegtek tőlük, ugyan akkor, a vadász szövetség se nézte jó szemmel az egyre nagyobb hatalmukat. Minden bizonnyal a Kamuik is tehették volna jobban, talán hibásak voltak, nem tudom. Minden esetre amit tettek velük az…az…
Remegni kezdek a dühtől, szemem vörösen felizzik, és le kell hunynom, mert képtelen vagyok megnyugodni, nem múlik el és nem akarom még inkább megijeszteni.
- A vadászok szövetkeztek a vámpírokkal és vérfarkasokkal, és hiába a veszély, amit a Kamuik megtámadása jelent, rengeteg jelentkező akadt. A klánom ugyanis ősi vadászok leszármazottja volt, vérünk hatalmas erőt ad annak aki meg szerzi. Sokaknak fájt rá a foguk, hát elfogadták az ajánlatot, belementek a támadásba.
Elhallgatok, és csukott szemem előtt, leperegnek annak a szörnyű éjszakának az emlékei. A sikolyok és kiáltások, a vér intenzív szaga és a fájdalom, melyet még sosem éreztem.
Sayena nem szól közbe, hagyja, hogy magamtól folytassam. Kíváncsi lennék, mire gondol most. Az ilyen dolgok egész eddig távol álltak az ő világától.
- A klánom nem számított a támadásra, hisz rengeteg vadász volt a közelben. Ők azonban, „véletlenül” nem értek oda időben. Azok a szörnyek pedig, mindenkit lemészároltak, kivéve engem és a nővérem. Őt időben biztonságos helyre dugták, én azonban súlyos sebet kaptam, és csak azért maradtam életben, mert Kubara adott a véréből. Így viszont…démon vér…van bennem.
- Mito… - kezdi tétován, mikor végre kinyitom a szemem, és az már kéken csillog, a vörösség kihunyt belőle.
- Nézd. – vágok közbe. – Bunkó vagyok, távolság tartó, kiismerhetetlen, ez mind remek jelző, sőt még sorolhatnánk. De ez mind azért van, mert nem akarok több számomra fontos személyt elveszteni. Folyton féltem a nővéremet, Kubarát, hisz…basszus a véremre még mindig pályáznak. És…most…
Fáradtan ránézek, és alig hallhatóan mondom ki, amit végül csak beismertem magamnak is.
- Te is fontos vagy nekem, Sayena. Nagyon fontos és nem akarom, hogy bajod essen miattam.
Szemei tágra nyílnak, és nem jut szóhoz, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajolok hozzá, és megcsókolom. Ezért lehet, hogy leszedi a fejem, de megérte.
Még a mindent körüllengő sötétség se pihentető, csak fájdalmat tartogat, árnyakat a múltból. Kényszerítem magam, hogy kinyissam szemeim, de a vérveszteségtől, és a sebeimet ostromló kíntól mozdulni se bírok.
- Ye…na…Saye…na… - lehelem erőtlenül mert érzem, hogy itt van valahol.
Rögtön meg is hallom, rémült, síró hangját.
- Mito?! Jól vagy?! – lép mellém, de nincs erőm moccani.
- Sayena, Say… - ismétlem meg újra nevét, mire közelebb jön, letérdel az ágy mellé.
- Itt vagyok, kérlek nyugodj meg – fogja meg kezeimet. Ösztönösen összefonom ujjainkat, és ködös tekintetemen keresztül látom, hogy halovány mosolya ellenére, peregnek szeméből a könnyek.
- Sayena annyira fél…féltettelek – nyekegem. Rá se ismerek a saját hangomra.
- Mito mond jól vagy?! – kérdezi aggódva, de kihallom hangjából a zavart.
- Jól… - végül is, miért ne lennék. Nyakamon és vállamon lyuk tátong, és hiába a vadászvér, még így se indult gyógyulásnak.
- Sajnálom, ha segítettem volna, vagy elmenekültem volna akkor nem szenvednél most ennyire. Az én hibám Mito ne haragudj! – mondja őszinte megbánással. Hülye. Nem vetted észre, ha nem lettél volna ott, nem lett volna erőm szabadulni.
- Te mentettél meg – mosolyodok el halványan, többre nem telik.
- Hogy?! Miről beszélsz?! Mond lázas vagy?! –nyúl homlokom felé, mire nem törődve a fájdalomal, félre rántom fejemet. Nem kell neki tudnia, hogy az vagyok, de rendesen.
- Nem vagyok láz…as…Csak… - tagadom az igazat állapotomról, érzéseimről pedig képtelen vagyok kimondani. – Mindegy nem lényeg… Mond jól vagy?!
- Én igen, csak a derekam lilult be, de nem vészes. Köszönöm neked Mito! – feleli hálásan.
- Nincs mit… - motyogom magam elé és úgy látom indulni készül, így ösztönösen keze után kapok. Ha elmegy…és nem leszek ott, hogy megvédjem… – Yena kérlek ne hagyj el…
- Itt vagyok! – közli kedvesen és kissé nyugodtabban. – Mito el kell, hogy mondjak majd neked valamit.
- Mi volna az?! – kérdezem halkan, terelve gondolataim a fájdalomról, de későbbre halasztaná a válaszadást. – Jellemző, az ember lerok…kan és már ő a hülye… - nyögöm morogva, hisz ő hozta fel.
- Jól van szóval… én egy csillag őrzőnek a reinkarnációja vagyok az elődöm Setsuna Lidolyi volt, aki Jerast azaz a szerelem csillagát védte, majd bennem született újjá. Én Sayena vagyok nem Lidolyi, de a tudat, hogy egy ősi harcos lelke lakik bennem az kicsit furcsa. Igazából a képességét örököltem és a könyvekbe meg volt írva, hogy egy sárkány harcosba lett szerelmes, aki egy démonvadász volt és egyszer a lány bajba került és a fiú megmentette őt, ekkor született meg a csillag Jeras, ami a szerelem csillaga. Tehát egy ősi románcból lett az erőm… - mondja végül beletörődően, én meg csodálkozva hallgatom.
Olyan veszettül nem lep meg, hallottam már tarkább dolgokat is. De nem igen tudom, milyen választ vár.
- Biztos széplány volt az a Lidolyi. – felelem, hogy egy kicsit húzzam az agyát és gyenge mosolyra húzom számat.
- Igen, de most mennem kell! – pattan fel. Talán megsértettem? Pedig ezúttal nem állt szándékomban.
- Ne… - húznám magamhoz, de nem hagyja, és kirohan az ajtón.
- Sa..Sayena.. – leküzdve a fájdalmat, talpra tornázom magam, és becélzom az ajtót. Szó szerint vonszolom magam, és ismét felnyalnám a padlót, ha nem nyílna az ajtó és kapna el a rajta belépő Kubara.
- Eszednél vagy? – cipel vissza az ágyba és szelíden lefektet. – Haldokolsz te idióta. Legalább ilyenkor maradj veszteg.
- De…Yena…e…elment…ha...megtá…
- Küldtem utána őrt. – feleli fáradtan és lehámozza rólam a felsőt, hogy hozzáférhessen a sebekhez. Mikor meglátja állapotukat, halkan felszisszen. – Nincs mese Mito, használnod kell a démon vért.
- Azt nem!- morranok fel mérgesnek szánt hangon, ám inkább csak nyögés volt. Szemeim azonban akaratlanul is vörösen felizzanak. – Inkább a halál.
- Igen? És Sayena ehhez mit szólna?
Övön aluli ütés. Kétségbe esetten emelem rá, vörös tűzben égő tekintetem. Hamar rájött, hogy Yena fontos lett nekem és be is veti ellenem.
- Minél többször használom a démoni erőm, annál inkább azzá válok.
- Én tudom, hogy képes leszel kontrollálni. – vonja meg a vállát. – Most pedig kezd gyógyítani magad, különben a lány még egyszer sírni fog miattad.
- Egy tuskónak tart.
- Annak.
- Egy bunkónak.
- Téged ismerve, van is rá oka.
- Nem hiányoznék neki.
- Na, ebben viszont tévedsz. Kedvel téged Mito, minden hülyeségeddel együtt.
- Honnan veszed?
- Nem sírt volna miattad, ha nem így lenne.
Elgondolkodva nézek a szemébe, mintha valamit titkolna. De nem mondja, én nem firtatom, ennyiben maradunk. Én pedig beadom a derekam, és némán koncentrálok az ereimben keringő démoni vérre. Felkiáltok, mikor sebeimből kiindulva, kínzó fájdalom mar végig egész testemen. Éget, perzsel, mégis gyógyít. Eláll a vérzés és már ez is éppen elég, megmaradok.
Lihegve emelem fáradt tekintetem az aggódó démonra, aki nagyon jól tudja mit éltem át.
- Rehméhlehm, mohst…öhrülsz…- azzal lecsukódnak szemeim, és elnyel a sötétség.
Arra ébredek, hogy szám száraz, mint a sivatag és tompa fájdalom pulzál gyógyuló sebeimben. Még beletelik egy kis időbe, hogy teljesen rendbe jöjjön, de már közel sem olyan vészes, mint nem rég.
Nyögve feltápászkodom, majd lezuhanyozok és hagyom Kubarának, hogy tiszta kötést rakjon nyakamra és vállamra.
- Még pihenned kéne. – néz rám rosszallóan, mikor felöltözve a suli táskám felé nyúlok.
- Ja, kéne. – válaszolom flegmán, majd vigyorogva búcsút intek és elindulok az iskolába. Valójában még mindenem rettenetesen fáj, de féltem Yenát, mellette akarok lenni.
A kapuban várom és mikor meglát, szemei tágra nyílnak.
- Mito? Mit csinálsz te itt? A sebeid…
- Megmaradok. De nem akartam, hogy továbbra is valami zöldfülű vigyázzon rád.
- Én..én…
Nem tudom mit akart mondani, de hangszínéből ítélve, nem is akarom, így közbe vágok és elindulok az osztályunk felé.
- Ígérem, legközelebb nem hagylak abban a hitben, hogy egyedül vagy. – mondom neki halkan, de életemben először, nem merek valakinek a szemébe nézni.
Nincs ideje felelni, becsöngetnek, és elfoglaljuk a helyünket.
Az órán képtelen vagyok figyelni. Nem rég bevettem pár fájdalomcsillapítót, de ha fájdalmat nem is, éberséget mulaszt, kényszerítenem kell magamat az ébrenlétre. Végig magamon érzem Sayena pillantását, de nem viszonzom, nem akarom látni benne az aggodalmat.
Szünetben kivonszolom magam a mosdóba, és hideg vizet fröcskölve az arcomba, igyekszem magamhoz térni. Kábaságom miatt, még a moblim csörgésére is összerezzenek, és szitkozódva húzom elő zsebemből.
Kilépek a folyosóra, és úgy szólok bele.
- Kubara, mit akarsz? Ne aggódj már ennyire, jól vagyok.
- Ennek örülök. – hangja fáradt, nem tetszik nekem, rosszat sejtek. – De most azért hívtalak, mert újabb parancsot kaptál.
- Mi? Úgy érted nem kell tovább védenem Sayenát. – nem tetszik a gondolat.
Nem válaszol, én pedig türelmetlenül ciccegek bele a készülékbe. Végül erőt vesz magán és kinyögi.
- Nem tudom mi az oka döntésüknek… - utal fáradtan a tanács fejeseire. - …de azt parancsolták, hogy minél előbb vidd eléjük Sayenát.
- Mi? Japánba? – kérdem elkerekedett szemekkel, habár ő ezt nem láthatja, annál inkább feltűnik, a hirtelen elém lépő Yenának.
- Yena? – nyekkenek fel, majd erőt veszek magamon, és régebbi stílusomra váltok. – Nem hallottál még személyes térről. Ne hallgatózz.
Sértődötten felhúzza az orrát, de nem tágít. Kubara pedig a parancs átadásával befejezetnek tekinti a társalgást és leteszi. Remek, és én mégis, hogy adjam be a durcás lánynak, hogy sürgősen Japánba kéne utaznunk.
Összehúzott szemmel meredek magam elé, mert valami bűzlik az utasítás háza táján, de ötletem sincs, hogy mi. Csupán az ösztöneim jeleznek, mint vészcsengők koncertje.
- Miért csodálkoztál mikor kérdeztelek Judyról?! – töri meg a csendet.
- Nem is tudom – kezdem. Talán nem kéne közölnöm vele, hogy annyira nem érdekelt a barátnője, hogy még a nevét se jegyeztem meg. - mindenre gondoltam, hogy minden féle rohadt buzi leszek. De azt nem hittem volna, hogy féltékeny leszel rám – büszkén kihúzom magam. Há, egész jó magyarázat. De ő nem így gondolja.
- Te hülye vagy?! – kérdi felháborodottan. – Ki mondta, hogy tetszel nekem és nem vagyok féltékeny világos?!
Remek, csak még idegesebb.
- Te tudod Yena – hagyom rá, majd hirtelen megállítom. – Állj!
- Mi, mi van?! – bújik mögém.
- Itt vannak… - válaszolom kitérően. Had ijedjen meg kicsit.
- Kik?! – kérdi mi közben a falakat figyeli. Vámpírokra, démonokra számít.
- Valami suttyó brigád érzem, hogy közelednek – könyörülök meg rajta.
- Jó a megérzésed?! – néz rám, majd haját hátra vetve elindul. – Jaj pár helyi tuskó engem nem fog sikátorba állítani.
Vállat vonva, útjára engedtem, meglátjuk, hogy boldogul majd.
Csakhamar, meg is hallom, amint a nevemet kiáltja. Szép lassan elindulok Yena és támadói felé.
- Mito! – hallom ismét, most már zokogós hangon, így egy szempillantás alatt mellettük termek.
- Nem meg mondták anyádék, hogy ne bántsd a védteleneket! – rúgom seggbe az egyiket.
- Te meg ki vagy?! – morran rám az egyik.
- Közöd paraszt?! – vetem oda gőgösen.
- Na most kapsz te buzi – veszi elő a kést, a társa, aki kapucnit visel.
- Én nem tenném a helyedbe – figyelmeztetem. Ne mondja senki, hogy nem vagyok kedves. Ő azonban nem hallgat rám és nekem ugrik. Csak hamar két tőrömet szegezem a torkának, ennek ellenére tovább fickándozik.
- Nem félsz?! – sziszegem, és megkarcolom az arcát. Ekkor a másik kettő is nekem ugrik.
- Yena fuss! – kiáltok oda a remegő lánynak.
- Nem hagylak itt – nyekkeni rémülten.
- Menj már…
Végül engedelmeskedik és elhúzza a csíkot. Na végre, nem kell visszafognom magam.
- Te kis szemét. – sziszegi az egyik idióta. – Miattad elmenekült a csaj, ezért most rendesen kicsipkézünk. – lendíti meg ő is a kését.
Elvigyorodom és hirtelen eltűnök a szemük elől. Démoni és vadász vérrel akartok versenyre kelni? Hülyék. Pár pillanat múlva kiütve díszítik a sikátor padlóját. Szememben még megvillan a démoni vörös, majd elindulok megkeresni Sayenát.
- Hogy fogok magamnak megbocsátani?! Hogy, hiszen miattam halt meg… Jaj ne, Mito te hülye, ha nem akartál volna megvédeni… - hallom meg már messziről a zokogását. – Te tuskó, te hülye, ha nem védesz meg…
- Akkor mi lenne?! – szólalok meg mellette.
- Mito?! – pattan fel boldogan.
- Mit kell hisztizni?! – kérdezem tőle sóhajtva.
- Mito aggódtam – ölel át hirtelen, mire kissé meglepődök, de nem mutatom.
- Veled mi van?! –nézek rá kaján vigyorral.– Ennyire aggódsz egy suttyó, hülye, bunkóért aki véd?! És mi van, ha a démonok jönnek?!
- Ez nem vicces, az más, akkor tudom, hogy ura vagy a helyzetnek.– lök el magától. Anyám, jó lenne, ha eldöntené végre mit akar.
- Különös az előbb nem így tűnt hiszti királylány –vetem oda neki, és elindulok.
- Te mekkora egy bunkó vagy! – sírja el magát ismét.
- Na, ne hisztizz már! Tudom neked miért nincs csávód, mert a hisztiddel elüldözöd őket. –morgom dühösen. Nem tudok mit kezdeni a síró lányokkal.– Ugye nincs pasid?
- Mit érdekel?! – vág vissza szipogva.
- Mert, ha az utunk eggyé nyílik, akkor illik, ha tudom a védenceim magán életét – mentem ki magam, mielőtt félre érti. Mármint, pont, hogy jól érti.
- Lehet van, lehet nincs…Az nem érdekel, hogy milyen bugyi van rajtam?!
- Tényleg milyen?! – kérdezem nevetve, és ahogy számítottam, teljesen felháborodik és háton csap. Nem kellemes érzés.
Elkísérem őt a boltba, közben pedig Japánról kérdezget. Készségesen válaszolgatok neki, amire tudok. Az átlagos életről nem igen tudok beszélni, de tájakat, nevezetes helyszíneket ismerek. Sok helyen megfordultam már.
- Sok ott a vámpír és a démon? – kérdi halkan, mikor már visszafelé tartunk.
- Nem több, mint itt, csak…- elhallgatok, de ő mindenképp tudni akarja a mondat végét, türelmetlenül néz rám.
- Csak?
- Mond csak, neked mindenről tudni kell? – sértődött pillantást vet rám, mire jobbnak látom egy fáradt sóhaj kíséretében folytatni. – Japánban a vámpírok nagyobb hatalommal és befolyással rendelkeznek, ráadásul az ujjuk köré csavarták a vadászok szövetségét is.
- Szövetkeztek velük? Kik ellen?
Összerezzenek, és a szemem egy pillanatra vörösen felvillan, keserű, vad dühvel. Hallom, ahogy ijedten benne reked a levegő.
- Sajnálom. – nézek rá, mikor szemem újra kék. Valószínűleg, őt is meglepte, szokatlanul szelíd hangom. – De erről nem szeretnék beszélni.
Némán bólint és mikor a házuk elé érünk, még mondana valamit, de hiába fordul felém, csak hűlt helyemet találja. Egy kis időre visszatérek ideiglenes otthonomba, a helyi főhadiszállásra. Lefürdök, majd alszok egy keveset, végül éjfél körül újra a Yenaék háza előtti fán ücsörgöm.
Már minden ablak sötét, mindenki az igazak álmát alussza. Elgondolkodva nézem a csillagokat. Kénytelen vagyok beismerni magamnak, hogy valami megfogott ebben a lányban. Nem akarom, hogy megöljék. Az, hogy érdekel a sorsa, elég nagy szám tőlem. Kis híján, a múltamat is elmondtam neki.
Idő kell ahhoz, hogy felfogjam saját érzéseim, így az elkövetkező pár napban, kerültem Yenát, nem szóltam hozzá, csak ha muszáj volt. Ez persze bántotta, megsértődött. A vigyázást is csak távolból, bujkálva csináltam. Pár gyenge démont leszámítva, semmi komoly támadás nem volt. Szerintem fel se tűnt neki.
Pár nap múlva azonban, kénytelen vagyok felfedni magam. Sayena gondolataiba merülve sétál hazafelé és legnagyobb örömömre, kerüli a sikátorokat.
Némán figyelem az árnyékból kissé szomorú arcát, és kedvem lenne odamenni, megvigasztalni. Jesszus, Mito! Mióta vagy te ilyen nyálas lelkületű. Önnön szidásomnak, egy elhaló,halk sikoly vet véget. Még épp látom, amint nem rég látott vámpír barátunk, egy fának keni Yenát.
Egy szempillantás alatt mellette termek és felsegítem. Úgy tűnik nincs komoly baja.
- Sejtettem én, hogy a közelben leszel, Mitoka. – nevet fel a vámpír gunyorosan. Már emlékszem rá, régebben Kubara küzdött vele. A neve viszont nem rémlik….ez van.
- Megint ide dugtad a képed? – morranok rá. De ő csak felnevet.
- Mito, a múltkor megsebzett, talán nem kéne harcolnod… - motyogja mellettem Sayena. Meglepetten kapom felé a fejem.
- Akkor még is mit csináljak? Hagyjam, hogy téged megöljön, nekem meg a vérem vegye.
- Kössünk alkut, kicsi Mito. – jelenik meg a vérszívó hirtelen, és a nyakamat elkapva a fának nyom. – A te véredet meghagyom desszertnek, hagyom, hogy még emésszen a múltad egy darabig, ha most szépen elmész és rám hagyod a Csillag őrt. Téged amúgy is mindig csak a nővéred, meg az áruló démon, Kubara biztonsága érdekelt.
Elkerekedett, haragtól izzó szemekkel meredek rá. A szemét! A probléma csak az, hogy a levegőm kezd fogyni, és a szemem előtt táncoló csillagok se alaptartozékai az embernek. De még a vadásznak, vagy démonnak se.
- Mito! – zokog fel Sayena halkan, és kétségbeesését hallva, elég erőt kaparok össze magamban, hogy lábaimat felhúzzam és egy elegáns hasba rúgással ajándékozzam meg a rohadt vérszipkát.
Hátra tántorodik, és elengedi a nyakam. Felpattanok és alkarpengém előugrasztva rögtön támadok is. Sikerül sebet ejtenem az egyik karján, de e vészes, csak felhergeli.
- Azt hiszem, ezt vehetem úgy, hogy elutasítod az ajánlatom. – sziszegi vörösen izzó szemekkel. A francba, még szomjas is. – Ebben az esetben veled végzek először, a kis barátnőd szeme láttára.
Hirtelen köddé válik, majd mögöttem jelenik meg. Azonban résen vagyok, és hátra dobok egy tőrt. Eltaláltam, a penge a vállába fúródott. Ám teljesen kitérni már nem volt időm, karmai ugyan ott találnak el, ahol én őt. Félre ugrok, és kezemet vérző vállamra szorítva, igyekszem őt minél messzebb csalni Yenától.
- Te kis… - morogja növekvő haraggal, és megszabadul a tőrömtől. A fenébe, fáradt vagyok, napok óta nem aludtam, és nem szoktam hozzá, hogy harcközben másra vigyázzak. Bizonytalan vagyok, és ezt ellenségem is érzi.
A következő támadását képtelen vagyok kivédeni, és szoros, fájdalmas barátságot köthetek a közeli fával. Talpra kecmergek, de időm sincs reagálni, a vérszopó már előttem van és a nyakamba harap. A fájdalomtól és kétségbeeséstől elakad a lélegzetem. Még sose kerültem ilyen helyzetbe. Hallom Yena sikolyát, és közeledő lépteit. A pokolba….ne gyere ide.
A vérveszteségtől kezdek kába lenni, de összeszedem magam, és nem túl okos lépésre szánom el magam. Épp kezemmel hátra nyúlok és nyakamhoz szorítom a vámpír fejét. Nem foglalkozva fogaival, amik így mélyebbre csúsznak, ott tartom, míg másik kezemet cselekvésre bírom, és egyik tőrömmel hason szúrom.
Felnyög, de mielőtt regenerálhatná magát, a vérem segítségével, eltaszítom, és vagy öt tőrrel egy fához szegezem. Megfordulok, és a döbbent Sayenához futok. Minden maradék erőmet összeszedve ölbe kapom és emberfeletti sebességgel futni kezdek a házak között.
- Mito… - néz rám könnyes szemmel. – Jól vagy?
- Persze, soha jobban. – szűröm a fogaim között.
- Hova viszel? – kérdi szipogva.
- A főhadiszállásra.
Ahogy kimondom, már meg is látom és berobbanva az ajtaján, meglepetten konstatálom, hogy akinek nekirohantam nem más, mint mesterem. Kubara döbbenten néz végig rajtam, és pedig Yenát a kezébe nyomva, elterülök.
- Bocs, Yena, összevéreztem a ruhád. – mondom még neki, majd elnyel a sötétésg.
- Mito van barátnőd?! – érkezett az első kérdés, a Sayena mögött ülő lánytól.
- Aham – köhintettem egyet, tetetett zavarral. Ó, anyám, milyen sablonkérdés, de, legyen neki gyereknap. – Nincsen jelenleg.
- Mond Mito, hogy- hogy idejöttél?! – szólalt meg hirtelen Yena, a hangjában némi éllel. És…sértődöttséggel?– Mármint azért Japán nem itt van.
- Nos, édesapámnak a cégét áthelyezték New Yorkba, hiszen van egy Tokióba, New Yorkba és Párizsba és most jelenleg a new yorki lánc a központ. Így egy ideig itt fogunk élni –vetettem oda lazán. Azt hitted egy ilyen kérdéssel meg tudsz fogni? – Más kérdés?! – kérdezem tőle gunyorosan. Neki se kell feltétlenül tudnia, hogy nincs se apám, se anyám.
- Nem nincs Mito –nyújtja ki a nyelvét, mire elvigyorodok. Sorban felelek még a többi kérdésre, majd leülök a mögötte lévő padba. Szünetben kiviharzik a folyosóra, én pedig komótosan követem. Amint észrevesz, beránt a szekrények mellé, és szinte nekem esik a kérdéseivel.
- Mond te mit csinálsz itt?! – kezdi idegesen, de csak egy furcsálló pillantást kap válaszul. – Nem hallottad kérdeztelek… - kezd egyre dühösebb lenni.– Felelj, vagy Judy elvette az eszedet, mond tetszik neked?! –szorítja meg az ingem.
- He? Ki az a Judy? – kérdezem meglepetten, majd valami rémleni kezd a mellettem ülő lányról. – Ó, csak nem féltékeny vagy? – vigyorodok el, mire ő elpirul.
- Mito van barátnőd?! – érkezett az első kérdés, a Sayena mögött ülő lánytól.
- Aham – köhintettem egyet, tetetett zavarral. Ó, anyám, milyen sablonkérdés, de, legyen neki gyereknap. – Nincsen jelenleg.
- Mond Mito, hogy- hogy idejöttél?! – szólalt meg hirtelen Yena, a hangjában némi éllel. És…sértődöttséggel?– Mármint azért Japán nem itt van.
- Nos, édesapámnak a cégét áthelyezték New Yorkba, hiszen van egy Tokióba, New Yorkba és Párizsba és most jelenleg a new yorki lánc a központ. Így egy ideig itt fogunk élni –vetettem oda lazán. Azt hitted egy ilyen kérdéssel meg tudsz fogni? – Más kérdés?! – kérdezem tőle gunyorosan. Neki se kell feltétlenül tudnia, hogy nincs se apám, se anyám.
- Nem nincs Mito –nyújtja ki a nyelvét, mire elvigyorodok. Sorban felelek még a többi kérdésre, majd leülök a mögötte lévő padba. Szünetben kiviharzik a folyosóra, én pedig komótosan követem. Amint észrevesz, beránt a szekrények mellé, és szinte nekem esik a kérdéseivel.
- Mond te mit csinálsz itt?! – kezdi idegesen, de csak egy furcsálló pillantást kap válaszul. – Nem hallottad kérdeztelek… - kezd egyre dühösebb lenni.– Felelj, vagy Judy elvette az eszedet, mond tetszik neked?! –szorítja meg az ingem.
- He? Ki az a Judy? – kérdezem meglepetten, majd valami rémleni kezd a mellettem ülő lányról. – Ó, csak nem féltékeny vagy? – vigyorodok el, mire
- Még szép, hogy nem! – morran fel és hátrébb lök. – Inkább felelj az első kérdésemre. Mit keresel itt?
- Anyám! Neked tényleg ilyen lassú a felfogásod? – sóhajtok fel színpadiasan, de folytatom is, mielőtt közbevághatna. – Nem rémlik, hogy tegnap egy vámpírtól mentettelek meg, aki a fejedre pályázott? Gondolod már fel is adta?
- Nekem úgy rémlik, azt mondta a te véred kell neki. – kottyant közbe hirtelen.
- Ch, melyik vámpír ne akarná a vérem, vagy melyik démon ne látna holtan. – vetem oda, mire szemei elkerekednek.
- Hogy mondhatod ezt ilyen nyugodtan? – nyögi halkan. – Még is ki vagy te?
Fáradtan felsóhajtok. Talán itt az ideje a dolgok egy részébe beavatni.
-Rendben. Figyelj! A nevem valóban Kamui Mito, de nem az apám üzleti ügyei miatt vagyok itt, hanem parancsot teljesítek, miszerint meg kell védenem téged, mint Csillag őrt. – döbbenten néz fel rám, én pedig folytatom. - Hogy miért vadásznak a vámpírok és démonok rám, mint démonvadászra? A válasz egyszerű. A vérem miatt. A vámpíroknak erőt adna, a démonok pedig bosszút állhatnának.
-
-Bosszút? – leheli halkan. –Démonvadász?
-Ja, az vagyok. A bosszú meg a családomnak szólna. Elég nagyhatalmú vadász klán leszármazottja vagyok, akik számtalan ellenséget szereztek be az évek során. De nekik már mindegy. – tettem hozzá szinte suttogva. Egy intéssel jeleztem, hogy erről nem mondok többet, mikor szólásra nyitotta a száját.
-
-Azért vagy itt, hogy megvédj?
--Ja. Tehát megkönnyítenéd a dolgom, ha a jövőben kerülnéd a sikátorokat.
-
Sértődötten nyitná a száját, és minden bizonnyal még kérdése is sok lenne, de megszólal a csengő, és én vigyorogva otthagyom.
A nap további részében remekül alakítom a szerepem. A lányoknál bevágódom, a fiúkkal összehaverkodom.
Többször is megfordul a fejemben, hogy talán nem lett volna olyan rossz egyszerű gimnazista életet élni, a folytonos kiképzések és harcok helyett.
Mikor vége a napnak hirtelen tűnök el a többiek elől, és csupán rejtőzve követem tovább Yenát. Talán sejti, hogy ott vagyok, de lehet hogy nem. Miután biztonságban hazaért, egy közeli fán fészkelem el magam, hátha még megy valahová délután.
Nem tévedek. Öt óra körül kilép az ajtón és elindul. Tisztes távolból követem és fáradtan felsóhajtok, mikor egy újabb sikátorba megy be. Tágasabb ugyan mint az előző, de akkor is.
-Te tényleg ennyire meg akarsz halni?! – termek mellette hirtelen, mire ijedten összerezzen.
-Tudtam, hogy minden bizonnyal követsz. – jelenti ki. – Reméltem így megmutatod magad.
Halkan felnevetek és némán sétálok tovább mellette. Merész azt meg kell hagyni, mit csinált volna, ha nem vagyok itt és megtámadják.
A francba! A sebem sajog, és a pólóm anyaga beleragad. Morogva lehúztam magamról és elgondolkodva szemléltem a vágást.
- Mond te, mit csinálsz? – szólalt meg a lány hirtelen, fülig pirulva.
- Na, hát mit szerinted te…?! –vetem oda neki, rá se nézve.– Ugyan már… mi bajod van, hogy félmeztelen vagyok?! – kérdezem végül idegesen. Komolyan ezért reklamál?!
- Ne legyél az oké?! –kezd el veszekedni, mire fáradtan elvigyorodok magamban.– Nem is ismersz basszus, most támadtak meg, ráadásul még követsz is! –folytatja a hisztit, amivel kezd egyre inkább felhúzni.
- Mi a jó Istenért kell egy ilyen nyafogó gépre vigyáznom?! – csapok a falba dühösen. Komolyan mondom, visszamegyek Japánba, és valakinek a felsőbb körökből, leszedem a fejét.
- Hülye vagy megsérülhetsz?! –nyekken fel mögöttem, anyáskodó hangon.
- Jaj nyugi már hiszti kisasszony – morranok rá félvállról.
- Jó akkor viszont látásra! – indul el sértődötten.
- Hova mész?! – fogom meg a karját.
- Haza, te disznó – vágja a fejemhez. Remek! Hát nem bedurcázott?
- Miért?! Maradj már… - sóhajtok fel. Ha most elmegy, a vámpír tuti megtámadja, amint egyedül hagyom.
- De nem akarok… -húzza el kezét.– Szállj le rólam, mert…!
- Menj csak… - engedem el és indulok a másik irányba. És…
- De a sebed… - kiált utánam. Tudtam. Nem is akar ő igazán menni.
- Mi van vele?- fordulok meg kifejezéstelen arccal.
- Van nálam kötszer – mondja halkan.
- Az nekem nem kell… - vetem oda. Honnan is tudhatná, hogy a vadász és démon vér miatt, gyorsabban gyógyulok, mint egy átlag ember. Pár hét, és nyoma sem lesz. Addig meg ellátom én.
- Állj! – kiált utánam, de mivel nem reagálok, felém lép, és egyszerűen fellök. Annyira meglepődök, hogy hagyom magam.– Na ugye, most itt maradsz és addig nem állsz fel míg azt nem mondom!
- Igen? – támaszkodok az alkaromra.
Mire egy durcás igennel rám ül és elkezdi bekötni a sebem. Remegnek a kezei, látszik nem gyakran kell ilyet csinálnia. Egy érzékenyebb ponthoz ér, mire felszisszenek.
- Köszönöm neked – szólal meg halkan.
- Hogy?
- Figyelj meg mentettél egy démontól…
- Hm –mosolyodok el. - Nincs mit.
Miután ellátja a sebem talpra állok és elindulok balra, míg ő jobbra megy. Nem fogom szem elől téveszteni, míg haza nem ér, de jobb ha ő ezt nem tudja.
Az otthonáig követem, teljesen észrevétlenül, majd elindulok a vadászok New York-i főhadiszállására. Jelenleg ott vagyok elszállásolva.
Belépek a szobámba, és már mennék fürdeni, de megszólal a mobilom.
- Mi az? – morranok bele fáradtan.
- Mito! – hallom meg egykori mesterem nevetését. – Látom teljesen a régi vagy. New York nem sokat nevelt rajtad.
- Kubara! – sóhajtok fel. – Miért hívtál? Hogy van a nővérem?
- Jól van, köszöni. Legközelebb majd ő is beszél veled, de most csak azért hívtalak, mert bővült a feladatod és senki más nem merte bevállalni a közlését.
- Mégis mit akarnak?
- Hát…..Mond csak Mito. Sose hiányzott a gimis élet?
-He?
- Holnaptól ugyan is hivatalosan is egy New York-i gimi 10.a osztályába jársz.
Nem igen esik le a dolog és mikor végre felfogom és leállnék veszekedni vele, már nincs mit tenni. Felsőbb utasítás, nem szegülhetek szembe vele. Hiába érvelek azzal, hogy már 19 vagyok, az sem használ. Kubara szerint úgy sem nézek ki annyinak.
Sayena abba az osztályba jár, így tudom a legkönnyebben megvédeni.
Felesleges a kiabálás, ellenkezés a dolog el van döntve és miután lecsapom a telefont, egy idegen nyit be a szobába és teszi le sulitáskám, benne a szükséges cuccokkal.
***
Másnap unott arccal álldogálok az iskola folyosóján, várva, hogy a tanár behívjon és bemutasson. Feszengek az egyenruhában, mely fekete nadrágból, fehér ingből és egy vörös, fekete kockás nyakkendőből áll, a fiúknak. Nem a színekkel van gondom, az kifejezetten tetszik, csak a hülye nyakbakötővel.
Mire a tanár beszólít, már teljesen meglazítottam és az ingem is kicsúszott a gatyából. Na, sokkal kényelmesebb!
- Gyerekek, had mutassam be nektek az új diákot. – int maga mellé. – Mutatkozz be az osztálynak.
- Üdv. – vágok bele unottan és a szemem sarkából a vöröses barna lányt lesem, aki leesett állal bámul rám. Kis híján felugrott és rám kiáltott, ám időben visszafogta magát. – A nevem Kamui Mito. Japánból jöttem, de mint halljátok tökéletesen beszélem az angolt. Nem tudom meddig maradok. Különösebb hobbym nincs, talán csak a harcművészetek.
- Rendben gyerekek, kérdezzetek Mitotól. – mosolyog rám az osztályfőnök. Remek, találhatom ki a jobbnál, jobb sztorikat. Hisz, azt nem közölhetem, hogy démonvadász vagyok, a klánomat lemészárolták és most azért vagyok itt, mert egyik osztálytársukat veszély fenyegeti.
Némely kérdésre tudok a valóságnak megfelelően válaszolni, a többire kitalálok valami elfogadható mesét. Jól csinálom, senkinek nem szúr szemet. Egyedül talán Sayena gyanakszik, de van annyi esze, hogy ne tegye szóvá.
-Miért kéne nekem New York-ba mennem. – morranok fel dühösen. A Vadász Szervezet öregei fáradtan felsóhajtanak, de feladják a győzködésem. Még szerencséjük, hogy van valaki, akinek minden kívánságát boldogan teljesítem.
-Mito, testőri feladatod lenne. Tudod ez milyen fontos. – néz rám nővérem kérlelően.
Hogy az a…. Neki nem tudok ellentmondani, biztos ezért hívták ide.
-Jól van. Holnap indulok. – sziszegem dühösen. Elküldenek, hogy ne nyomozhassak tovább, a klánom elárulói után és még a testvérem is felhasználják. Csodás.
-Ezt örömmel halljuk, Mito-kun. – mosolyodik el az egyik öreg megkönnyebbülten, és kezembe nyomja következő munkám aktáját.
***
Bah! Utálom ezt a várost. Nyüzsgő és hatalmas. A démonok számtalan helyen megbújhatnak, és hiába veszem észre őket, nem csinálhatok balhét, nem azért vagyok itt.
Morogva követem a kisugárzást, ami elvezet a személyhez, akit meg kell védenem. Egy bevásárló központ előtt torpanok meg, és egy fintorral vetem bele magam a tömegbe.
Ha már itt vagyok, akár harapni való után is nézhetnék. Épp a chipseknél nézelődök, mikor a különös aura, amit követnem kéne, felerősödik. Az irányába kapom a fejem, és egy fiatal, 16 év körüli lányt pillantok meg, amint nagyban keres valamit.
Ő lenne az? Akit meg kell védenem? Na ne, egy tizenéves lány az egyik Csillag őrző? Sóhajtva kapom fel az egyik chipset, melyet megérzéseim szerint keres és mellé lépek.
-Ezt keresed?!
-Izé igen, köszönöm. – nyögi halkan. Meg kell hagyni, szép lány. Hosszú, vöröses barna haja a legfeltűnőbb benne.
De chilis chips? Vágok egy fintort és tovább állok. Talán szerencsém lesz, és még se egy ilyen fiatal lány a démonok következő célpontja. Habár, nem tudom mit akarok én, a 19 évemmel…. De engem mégis csak vadásznak neveltek.
Ám hiába reménykedek, az egyedi aura mégis csak az övé, és legközelebb a pénztárnál látom viszont. Épp fizet, amikor pénztárcája a földön landol.
-Te ilyen szerencsétlen vagy?! – nyomom kezébe morogva, és hát…igen…a stílusom a megszokott.
-Miről beszélsz? – kérdi sértődötten.
-Arról, hogy ma már másodszorra akadok össze veled. Csak nem követsz?- kérdem bunkó módon, nehogy rájöjjön, én vagyok az aki követi.
-Hülye vagy te, egy ilyen bunkót? – néz rám felháborodottan. Remek, bevált a csel.
-Kis csitri…- sziszegem színpadiasan. – Mi a neved?
-Közöd?
Nocsak! Hogy felvágták a nyelvét valakinek. Jóval előtte kapom fel a fejem, mikor jó pár lány közeledését érzem meg és ahogy a nevét kiáltják, már ő is felfigyel.
-Tehát Sayena. – mosolyodok el gunyorosan, majd otthagyom a barátnőivel.
Kilépve az utcára, egy közeli sikátorban bújok meg, és várom, hogy mikor jön ki. Követem őt és csicsergő barátnőit, teljesen észrevétlenül. Ehhez kitűnően értek, semmit se sejtenek.
Egy idő után aztán elköszön barátnőitől és másik úton indul haza. Valószínűleg rövidítésként, egy sikátor felé fordul.
Már félúton járhat a sötét útszakaszon, mikor szisszenve kapom fel a fejem, és a másodperc tört része alatt termek előtte. Felsikolt és kis híján fenékre esik, de megmenekül az őt célzó tőr elől, amit most két ujjam közt egyensúlyozok.
-Nocsak, a vadászok ezúttal téged küldtek? – válik ki az árnyékból a gunyoros hang gazdája. Egy vámpír?! Mit keres ez itt? A Csillag őrzőkkel többnyire csak démonok foglalkoznak.
-Nincs dolgod a lánnyal! – mordulok rá. – Húzz el.
-Ó, valóban! Nekem veled van dolgom, a Kamuik híres vérét akarom, de ha már itt vagyok, teljesítem egy barát kérését, és kiiktatom a csitrit is.
A véremet akarja? Hát garantálhatom, hogy belém törik a foga. Sebesen kapom elő tőrjeimet és dobok felé egyszerre kettőt, ő azonban kitér előle és már előttem is van.
Én azonban felkészülten várom, előpattintva alkarra szerelhető pengémet és felé suhintok. Elugrik ám közben hosszú körmeivel felszántja a mellkasom.
Mielőtt azonban újra támadhatna, a sikátor egyik végéből szirénázás hallatszik. Felkapja a fejét, és dühösen felszisszen.
-Találkozunk még! – veti oda nekünk, majd fekete füstté válik.
-Remek…alig várom. – morogtam halkan, majd megfordultam, hogy felsegítsem Sayenát. Ő azonban már talpon volt, és elkerekedett szemekkel nézte a vámpír hűlt helyét. Végül pillantása rám tévedt és halkan felsikkantott, mikor észre vette sebemet.
-Jól vagy? – kérdezte aggódva. Félre toltam segítőkész kezét és morogtam valami igen félét.
-Tehát, végül is te követtél engem. – szögezte le végül elégedetten.
Nem tudtam mit felelni, akaratlanul is elmosolyodtam. Épp most tört az életére egy vámpír, akit eddig talán csak a mesékből ismert, és az ő legfőbb gondja mégis ez volt.
