|
|
Szerepjáték
(Bleach)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Kawaii | 2009. 08. 01. 23:17:12 | #1358 |
Karakter: Shuuhei
Shuuhei
Jelentést írok, az osztagot irányítom és az újságot is leellenőrzöm az alatt az idő alatt, amíg még itt vagyok. A főkapitány azt mondta, hogy ne készüljek hosszú itt maradásra, mert a jelentést elolvasva úgy látja, hogy bőven van még teendő az emberek világában. Nem csodálom, hogy így gondolja, én is így látom a helyzetet, sőt személy szerint én küldenék még egy pár shinigamit erősítésnek.
Telnek a napok és nekem egyre többet jut eszembe Kensei. Egész életemben felnéztem rá, annak ellenére, hogy azt hittem, már nem látom többé. A példaképem (volt).
A mai napomat az osztagommal fogom tölteni, határozom el magam reggel. Edzünk, tanácskozunk, a szokásos hadnagyi dolgaimat végzem, amikor egy pokollepke jelenik meg előttem és közli a küldetésem részleteit. Indulás. Hangtalanul érkezem az egyik háztetejére és mivel semmi mozgást nem érzékelek, miután belőttem helyzetemet azonnal Kensei felé veszem az irányt. Kicsit ideges vagyok így itt az ajtaja előtt. Már indulnék el fele, mivel szinte semmi zaj nem szűrődik ki a lakásából, de hirtelen feltárul az ajtó és Kensei ziláltan, izzadtan, eléggé szar állapotban támaszkodik rá.
- Hú, de szarul néuel ki.
- Hú de kedves vagy. – ezek szerint ő is tudja.
Belépek és neki állok kifaggatni.
- Valami baj van? Szörnyen nézel ki. Ágyban lenne a helyed.
- Ott is voltam addig, míg valaki kip-kop kopogott a kibaszott ajtómon. – jól van, nyugi már. Nem kell egyből leharapni a fejem.
- Jó, bocs. Csak gondoltam, ha már visszajövök, és jelenleg nincs melóm gondoltam átjövök és…
- Szóval nincs hol aludnod… - hát, öhm, jah.
- Így is mondhatjuk. – hát elég önző dolog ez most tőlem.
- Érezd otthon magad. – válaszolja egy kedvűen, miközben szobája felé indul. De Urahara…
- Csak még valamit szeretnék megkér… - kapom el menet közben, mire egész teste megfeszül és kicsit elhúzódik. Hangosan felkiált, én pedig automatikusan elengedem. Rosszat csináltam? Mi van a vállával? Felém fordul és eltorzult arccal kérdezi.
- Igen?
- Kiment a vállad? – kérdezem, miközben tüzetesebben megnézem a magatehetetlenül logó karjait. – Na gyere visszarakom.
Bekísérem a szobájába, majd mikor már lefeküdt ráülök és alkarját elhúzom a testétől. Csinálhattuk volna állva is, de szerintem úgy rosszabb lefeküdni. Ilyenkor automatikusan nem támaszkodik az ember a fájós testrészére.
- Egy kicsit fájni fog. – figyelmeztetem és meg se várva reakcióját, a meglepetés erejével rántok egyet rajta. Férfiasan mély hangján felordít, dühös szemei csak úgy villognak rám. Magára hagyom, míg egy vizes borogatással vissza nem térek.
- Vedd le a pólódat, légy szíves.
- Egy pillanat. – és reccsen az anyag, ahogy leszakítja magáról, hogy kérdésemet teljesíteni tudja. Tényleg erre hirtelen nem is gondoltam. Találékony.
Elővigyázatosan és nagyon óvatosan borogatom be vállát.
Kész is.
- Most pihenj egy kicsit. Addig csinálok valamit enni…
- Hé-hé-hé… 1: nem vagyok nyomorék… 2: hahó kölyök! Nem vagy a feleségem, kezdünk átmenni Adams Familybe… - Mibe? Figyelmeztetőileg csendre int fejével, úgyhogy hallgatok tovább. – Mit akartál amúgy kérdezni?
- Ja… csak hogy Urahara mondott-e valamit arról, hogy mire készülnek Aizenék… - csak hogy tudjam mire számítsak.
- Urahara csak kussol, lapít, mint szar a fűben, és csak akkor hajlandó mondani valamit is amikor már megtörtént a baj. Mondjuk ettől függetlenül mindig segít, csak okosabban is csinálhatná a dolgait.
- Értem… - nos két lehetőség van. Vagy tényleg nincs ötlete és ezért még egy vár, vagy pont, hogy van és már előkészületeket tesz és ezért vár.
- Mert?
- Semmi…csak érdekelt. Használhatom a fürdőt?
- Kérdezel még hülyeségeket? Az alsó polcon a jobb oldali szekrényben van törülköző. – választ megkapva el is indulok, hogy rendbe szedjem magam.
Mire visszaérek Kensei már alszik. Leveszem válláról a rongyot, és kimegyek, kicsit még gondolkodom mielőtt lefeküdnék. Beszélnem kéne Uraharával, bár Soul Society nélkül nem tehetek sok mindent, de jobb lenne felkészülten várni a bajt. Sok minden van, ami még nem világos és a nagy része Kurosaki Ichigoval kapcsolatos. Nem véletlen, hogy ekkora ereje van és Kenseiék edzenek vele. Vajon mire lehet még képes. A rövid eszmefutatásból végül jó pár órás gondolkodás lett.
Kimerülten zuhanok az ágyba, zsongó agyamnak szinte megváltás a semmi.
Nyúzottan ébredek és kialvatlanul. Egész éjszaka forogtam. Gyerekkoromban elvesztett barátaim és az akadémiai csapattársaim arca és hangja fel-felrémlik még most is álmaim sanyargató sötétségéből.
Régen aludtam ennyire rosszul.
Kimegyek a konyhába, egy jó kávé most sokat fog segíteni. Kensei már az asztalnál ül.
- Hát veled meg mi történt, kölyök? – megcsóválom a fejem válaszképpen, remélem érti, hogy nem akarok róla beszélni.
- Hogy van a vállad? – kérdezem mikor már leültem kezemben a gőzölgő ébresztőmmel.
- Aha, már jobban van…
Csak bólintok és tovább iszogatok. Zsong a fejem. Némelyik képet még most is élesen látom magam előtt. Mikor fognak ezek már végre elmúlni?
Nem beszélgetünk, én nem akarok, ő meg szerintem ezt látja rajtam.
- Később el megyek Uraharához, ha gondolod utána visszajöhetek…
Nem tudom megvárni a válaszát, mert hollow jelzőm hangos csipogásba kezd. Elkapom kardomat és miután testet váltottam, az ablakon át távozom. Már úton vagyok, mikor észbe kapok, hogy mégis vissza kell menjek hozzá… a testem ott maradt.
Nem igazán úgy alakul a harc, ahogy azt elterveztem. Nehezen végzek a lidérccel, de szerencsére nem kell csak shikait használnom. Kimerülten megyek vissza a lakásba, hangtalanul besurranva a szobába. Nem öltözöm át, még csak rendesen el sem teszem katanámat, csak bedőlök az ágyba. Kezem lelóg, fejjel a fal felé fordulva hason fekszem.
Kivételesen van miért örüljek a lidérc jöttének, annyira kifárasztott, hogy nagyon könnyen el fogok tudni aludni. Még talán homályosan érzem, ahogy kinyílik az ajtó, de többet nem érzek, és nem tudok. Egyből elnyom az álom. Remélem ez most jobb lesz, mint az esti volt.
Szerkesztve Kawaii által @ 2009. 08. 01. 23:18:08
|
| Kawaii | 2009. 06. 16. 20:48:51 | #884 |
Karakter: Shuuhei
Száz évvel ezelőtt kezdődött el minden. Kis srác voltam még, mikor először találkoztam shinigamikkal. Egy félős kis kölyök, aki mindennél jobban be volt rezelve a lidércektől, mégis mégis bármi áron megvédte volna a barátait. Akkor még nem tudtam, hogy az, hogy egy igazi kapitányt láthatók mennyire meg fogja változtatni az életemet és a célomat. Örök emlék marad számomra, ahogy az a férfi előttem áll, tiszteletet parancsolóan, harcra készen.
- Hisagi Shuuhei, a 9. osztag hadnagya, küldetésre jelentkezem. – hallgatom a pokollepke által közvetített új küldetés részleteit. Semmi érdekeset, vagy tanulságosat nem mond. Csak menjek, mert Kurosaki Ichigo ideiglenesen nem tudja ellátni a feladatait. Mégis shinigami helyettes… mindegy is, nem rám tartozik.
Amióta Tousen elhagyta a Tiszta Lelkek városát, azóta a 9-es osztag Yamamoto főkapitánynak jelent és az eligazításokat is tőle kapjuk. Ha pedig valamit ő nem mond el, annak oka van.
… Tousen kapitány…
Két olyan embert vesztettem el, akiket tisztelek és becsülök. Az egyik meghalt, már vagy 100 évvel ezelőtt, a másik pedig elárulta Soul Societyt. Szörnyű emlékek sora villan szemem előtt, az érzés mely kíséri őket szívembe mar. Némán, arcomon a szokásos közöny, miközben hallgatom új küldetésem részleteit. Teszem a kötelességem, szó nélkül megyek a kapuhoz.
~0~
Éppen csak megérkezem máris egy hollow jelenlétét érzem nem messze. Hamar oda érek és kardom elő rántva állok a lidérccel szemben.
- Hé, macska Jancsi! Ez már az enyém. Keress másik játszópajtást. – szólít meg egy őszülő férfi. Érzek némi erős lélekenergiát. Nem tudom ki ő, de nem is érdekel.
- Nekem ez a munkám. Inkább húzz el öreg. – szememmel még mindig a lidércet nézem, felkészülve a támadásra.
- Mi? Kit nevezel te öregnek? Majd adok én neked… - ezt nem most kéne.
- Ez most nem a legmegfelelőbb pillanat.
Szinte együtt ugrunk a lidércnek. Ismerős a stílusa, de nem tudom hova tenni. Mintha láttam már volna valahol. Gyorsan végzünk, és én már indulnék is, amikor megszólít.
- Ismerjük mi egymást valahonnan? – ezek szerint neki nagyon ismerős vagyok, mert ragaszkodik a témához.
- Nem hiszem, hogy találkoztunk valaha is.
- Pedig nekem ismerős vagy. De ha meg sem erőlteted magad, akkor én mentem. – minden fajta reakció nélkül állok tovább, és figyelem, ahogy elmegy… - jah… és egyébként, ha már ez a körlet a tied… hadnagy úr, akkor figyelmesebb is lehetnél. – mégis ki a fenének képzeli ez magát - villan át az agyamon és ezt szóvá is teszem.
- Hogy merészeled megmondani nekem, hogy mit hogyan kéne csinálnom? – morranok rá egyébként nem erős hangnemben. Én nem vagyok az a heves természet, mint például Abarai Renji, a 6. osztagból. Érdekes is, hogy Kuchiki kapitányosztagába került.
- Hé, én csak tanácsot adtam. Nem kell rögtön kiakadni, kölyök.
- Hagyjál vénember. – beletörődve nyugszom bele a gondolatba, hogy kioktatott egy tata. Nem érdekel. Megfordulok és ismét Urahara boltja felé veszem az irányt, de csak nem bírja ki, hogy ne szóljon hozzám.
- Te vagy az…
- Miről beszél? – kérdezek vissza, és felé fordulok. Dehogy minek érdekel z engem, azt nem tudom megmondani.
- Te vagy az a fiú… Rukongai-ból… - hogy mi? Valakivel nagyon összekever. Több száz kis lurkó futkározott arra felé. De, hogy ezzel a baromsággal, most mért engem kell feltartania.
- Maga meg van húzatva.
- Ekkora ego mellett nem is csodálom, hogy ez kimaradt. – megsértődve elindul és én se várok tovább.
Felugorva az egyik háztetejére iramodok neki. Mindenesetre az érdekes, hogy tudja, hogy honnan jövök. Biztos csak valami bolond öreg, aki össze van zavarodva. Mégis érzem, h Ő az…, hogy ismerem. A külseje, a stílusa, amit harc közben láttam tőle, és hogy ő felismert, erős bizonyítékoknak látszanak, de a halálnál semmi sem lehet erősebb. Már pedig az-az ember, akinek én egy pár percre gondoltam, az meghalt, sok-sok évvel ezelőtt. Gondolataimba merülve suhanok el a házak mellett, az ablakok alatt. Urahara szinte semmit nem mond, mivel ő sem tud semmit. Kurosaki Ichigo-ról meg még ennyi hír sincs. Hova tűnhetett, az a félnótás shinigami helyettes.
Nincs sok időm tovább gondolkodni, mert a lidércek nem pihennek és az újabbak már lelkekre vadásznak. Egy-egy harcban jó vagyok, de ha több ellenfelem van, akkor nem megy olyan pikk-pakk gyorsan. Ellenvetéseim vannak a kardommal kapcsolatban, ezért csak a shikai formáját szoktam használni. Most sincs bankai-ra szükség, de ennek meg is van a következménye. Alig tudok menni. A falnak támaszkodva megyek előre. Csak kicsit kéne pihennem és jobban lennék, de itt az utcán mégsem fekhetek le.
Hirtelen csapódok neki valakinek, már a látásom sem tiszta teljesen, az egyensúly érzékemről meg még ennyit sem lehet elmondani, úgy dőlök el, mint egy zsák krumpli. Éppen, hogy csak feleszmélek, hogy mi történik körülöttem, amikor erős karok fognak meg derekamnál és emelnek a magasba.
- Sajnálom, én… - valamiféle suttogás, amit kinyögök és ez is elhal félúton. Kellemes sötétség borul rám.
~0~
Fájdalmasan nyögök fel, ahogy oldalamba nyíllal egy nagyon erős szúrós érzés. Odakapom a kezem, de csak kötszert tapintanak az ujjaim. Meglepődve pillanatok körbe és nézem meg magam a takaró alatt. Minden sebem ellátva és bepólyázva fekszem egy rendezett szobában. Mi történt? Hol vagyok? Teszem fel magamnak az ilyenkor legkézenfekvőbb, és legidiótább kérdést a világon. Visszapörögnek fejemben az események, egészen a harcig, és utána, ahogy alig józanul kóválygok az utcán. Bevillan az idegen teste, akinek neki mentem és elsodort magával, de az arcára nem emlékszem.
- Jó reggelt. – oda sem kell nézek, hogy tudjam, h az, az idegesítő férfi az.
- Miért segítettél? – most viszont felé fordulok. Komoly hangomból csak úgy süt a számonkérés, hiszen semmi oka nincs rá, hogy engem, egy olyan férfit pátyolgasson, aki még ráadásul modortalan is volt vele szemben.
- Segítségre volt szükséged. – ch. – Hogy érzed magad?
- Jól.
- Mi a neved?
- Miért kérdezi?
- Ha már megmentettelek, akkor ez a minimum.
- Shuuhei. Hisagi Shuuhei, a 9. osztag hadnagya. De akkor maga is elárulhatná a nevét. – csak hogy tudjam, kinek köszönhetem meg a segítséget.
- Muguruma Kensei.
- Nem ismerős. – pedig tényleg gondolkodom, hátha beugrik.
Leveszi a pólóját és én elkerekedő szemekkel tátom el a számat. Na, nem a kidolgozott férfitest látványa kavar fel ennyire, hanem az, amit ezeken komoly edzéstől kidudorodó kockákon látok. Az a tetoválás… Hát mégis?
- Te…?
- Hát mégis emlékszel? – életem egyik meghatározó alakjára, hogyne emlékeznék?!
- De hát ez hogy lehet? Azt mondták meghaltál? Mit keresel itt? Miért nem jöttél vissza? Mi történt? – szakadnak fel a kérdéseim. Egyszerre vagyok összezavarodva és felvillanyozva. Olyan sokszor gondoltam rá, hogy újra találkozunk. Edzettem, harcoltam érte, hadnagy lettem miatta, és most itt áll előttem pedig már a remény is elhalt bennem, hogy újra lássam.
- Héhé, nem tudok ilyen gyorsan. Egyszerre csak egyet. – őszinte csodálattal nézek föl rá és rendezem a gondolataimat.
- Mi történt? – ezzel a kérdéssel merülünk bele a múlt fel elevenítésébe és egyeztetjük össze a megtapasztalt, kinyomozott és megtudott információkat.
Hitetlenség gyűlik szemeimbe mikor megtudom, hogy Aizen és Gin milyen régóta tervezi az árulást, és bele sem kívánok gondolni, hogy ennek az önző ostobaságnak milyen sok áldozata lett. Vajon Tousen mikor csatlakozhatott és mivel vette rá? Késő délutánig beszélünk, már szinte este van. Túl sok mindent tudok meg, egyszerűen elfáradok a megemésztésükben. Kíváncsian kérdezget az én hadnagyi rangomról, az osztagról, a mostani Soul Societyról. Érdekes módon sok mindennel tisztában van. Vajon Uraharával még mindig nagyon jó kapcsolatban van? És vajon az öreg boltos honnan szerzi az információit? Az észben és a tervezésben simán felveszi a versenyt Aizennel. Lassan egyre laposabbakat pislogok, nehéz huzamosabb ideig nyitva tartanom a szemem.
- Aludj, még pihened kell. – feláll és én látom a mozdulatain, hogy indulna kifelé, de én nem akarom, hogy elmenjen.
- Ne menj. Maradj még. – elég gyenge kérés lett, de ő hallja és visszafordul. Kicsit arrébb húzódom az ágyon, helyett adva neki, hogy leülhessen. Meglepődött arcán felnevetnék legszívesebben, de most már ehhez is fáradt vagyok
- Ugyan már, máshova nem tudsz leülni. – kedvesen mosolyogva kínálom továbbra is hellyel miközben figyelem az arcán átsuhanó érzéseket. Egy kis értetlenség, hezitálás és még más is amit nem ismerek fel, a még mindig elkerekedett szemeiben. Jól eső mosollyal a szám szegletében hunnyom le szemem. Elégedett sóhajjal fogadom el az álom könnyed érintését, majd végleg átadom magam a mindent beborító sötétségben, amikor meg érzem, ahogy besüpped mellettem az ágy.
Hollow érzékelőm folyamatos jelzése ébreszt. Úgy pattanok fel mintha két napot aludtam volna végig és egy karcolás se lenne rajtam. És nincs is.
Shinigami köpenyem magamra kapva kirohanok a szobából.
- Hova ilyen nagy sietséggel? – megállít Kensei hangja, amikor próbálom kitalálni merre kell mennem kifelé.
- A dolgomra. – válaszolom neki értetlenül. Mi itt a probléma?
- Nem reggelizel?
- Nem. Hogy gondolod? Most nem érek rá erre.
- Akkor viszont várj meg, jövök veled én is.
Nem arra a látványra számítottam, ami fogad bennünket. Egy hatalmas Menos Grande ordítozik a város kellős közepén, vele szemben meg Kurosaki áll kivont karddal. Kezem kardom hüvelyét érinti, de Kensei megállít abban ki huzam. Mit akarhat? És ki ez a sok más figura itt körülöttünk?
- Ne, még várj! Előbb lássuk mire képes. – és fejével Ichigo felé bök, aki ebben a percben emeli kezét arca elé és gyűjti össze lélekenergiáját, hogy egy hollow maszkot kreáljon.
- Ez meg mi? – kérdezem meghökkenve, még mindig ugyan abban a pózban, amiben már 5 perce állok.
- Ő olyan, mint mi. Csak meg kell tanulnia használni ezt az erőt.
Fölösleges többet kérdeznem. Nyugodtan érdeklődve nézzük végig a pár percet csatát, amiben a helyettes shinigami simán győz. És még sokkal több van ebben a gyerekben, mint azt hihetnénk. Megelégedve tapsolnak Kensei Vaizard társai, az ex-kapitányok és-hadnagyok. Elképesztő őket így látni, olyanok, mint a hétköznapi emberek, senki nem mondaná meg róluk, hogy több száz évesek, az erejüket tekintve pedig méltó ellenfeleik a mostani kapitányoknak.
Elégedetten lépek Ichigo elé, és gratulálok neki, célozva a fejlődésre, amit ez alatt a pár nap alatt produkált. Innentől kezdve viszont nekem nincs több dolgom. Most hogy Ichigo elő került és újból ellátja a feladatait, nekem vissza kell térnem Soul Society-ba. Őszintén meg mondom, ha nem kéne is vissza akarnék menni, beszélnem kell Yamamoto kapitánnyal.
Kensei mögé állva készülök fel, hogy elbúcsúzzak tőle és megköszönjem a segítséget, de felém sem fordul, csak morrant egyet.
- Na, mi van? Nem mész már? – kicsit meghökkent stílusa és nem is nagyon értem az okát, de tenni ellene nem tudok.
- Vissza fogok jönni. Rengeteg mindent kell még megbeszélnünk és bepótolnunk.
- Hmm.
- Nem veszítelek el még egyszer. – fejezem be undok társalgásunk és a villám léptekkel Urahara boltjánál termek.
Közönyöm továbbra is arcomon van, de belül éget a düh. Nem tudom mi ütött belé, de nem hagyom lerázni magam, abban biztos lehet, még egyszer nem.
Hamar érek át a kapun és azonnal Yamamoto kapitány terme felé veszem az irányt, még ma beszélnem kell vele!
|
|
